Arató Balázs - Cservák Csaba
Részvénytársaság - egy hatóság
képében
"Mi a BKV-pótdíj?" - teheti föl a
kérdést a polgári jog iránt érdeklődő utazó, aki leginkább a metrón utazva
szembesülhet a problémával. Ezt a kategóriát ugyanis a Polgári Törvénykönyv nem
tartalmazza, ekképp az elnevezéstől függetlenül, jogi tartalmának megfelelően
kell megítélni. A BKV Rt. járművein való utazás egy ráutaló magatartással, a járműre
történő fölszállással - tehát nem írott formában - létrejövő, általános
szerződési feltételeket tartalmazó blankettaszerződés. ( Ptk 209/C. §:
Általános szerződési feltételnek minősül az a feltétel, amelyet az egyik fél
több szerződés megkötése céljából egyoldalúan, előre meghatároz, és amelynek
meghatározásában a másik fél nem működhetett közre.)
Az elsőre megállapítható,
hogy a pótdíj egy szankciós jellegű kötelezettség.
Tekinthető-e szerződéses
kártérítésnek? Célját tekintve feltétlenül, hiszen a főkötelezettség ( vagyis a viteldíj
) teljesítésének elmulasztása esetén terheli az egyik szerződő felet. Polgári
jogunk azonban a teljes kártérítés elvén áll, mely itt azonban - groteszk módon
- összegszerűen csekélyebb, mint a pótdíjé, hiszen a kártérítés a szerződéses
kötelezettség teljesítésének elmulasztása révén okozott teljes kár
megtérítését, vagyis a főkötelezettség összegét jelenti. Jelen esetben ez a
viteldíjak összege, melynek a pótdíj mindig sokszorosa.
Tekinthetjük
a pótdíjat kötbérnek is. A túlzott mértékű köbért a bíróság mérsékelheti. Ezen
kívül megállapíthatjuk, hogy a polgári jogi szerződési gyakorlattól is
jelentősen eltér a főkötelezettséget meghaladó összegű kötbér. A Ptk. 205. § (5) bekezdése értelmében
külön tájékoztatni kell a másik felet arról az általános szerződési
feltételről, amely a szokásos szerződési gyakorlattól, a szerződésre vonatkozó
rendelkezésektől lényegesen vagy valamely korábban a felek között alkalmazott
kikötéstől eltér. Ilyen feltétel csak akkor válik a szerződés részévé, ha azt a
másik fél - a külön, figyelemfelhívó tájékoztatást követően - kifejezetten
elfogadta. A viteldíjak és pótdíjak táblázata viszont magukon a járműveken,
illetve a már a legtöbb BKV-jogsértés színhelyén - metró aluljárójában van elhelyezve, tehát ott, ahol az utazó már
nem visszakozhat. Ha ott tartózkodik, pótdíjat köteles fizetni. Itt említendő
meg az is, hogy a vizsgált szankcióval gyakran sújtják az aluljárón csak
áthaladó, nem is utazó személyeket, akik esetében nem is jön létre, illetve - a
tévedés kategóriájára hivatkozva - megtámadható a szerződés.
Különösen sajátos a bérlettel rendelkező, de éppen
bemutatni nem képes "szerződő felek" jogi megítélése, hiszen ők a
szerződéses főkötelezettséget - vagyis a bérlet megvásárlását - már
teljesítették, csak a mellékkötelezettség teljesítése - a megvásárlás
meghatározott formában történő igazolása - tekintetében esnek késedelembe.
Velük szemben a főkötelezettséget elérő mértékű kártérítés is
indokolatlan. ( Hisz a
"lényeget", a főkötelezettséget teljesítették, annak igazolásának
elmulasztása nem egyenértékű a szerződéses főkötelezettség teljesítésével. ) a
bérletet később bemutató személyek pótdíja 400 Ft, tehát négyszer annyi, mint a
viteldíj összege. A helyszíni bírság összege ( 1500 Ft ) azokat sújtja igazából
a leginkább, akiknek nem áll érdekükben bérletet vásárolni, például Budapestre
alkalmilag felutazó vidékieket, akik ráadásul nem is ismerik az itteni
közlekedési szokásokat, és a vonatról a metróba átszállva azonnal kellemetlen
meglepetés érheti őket.
A talán gyakorlati
szempontból legjelentősebb probléma a pótdíj késedelmes fizetésének kérdése. A
Ptk. szerint ugyanis a késedelmi kamat összege – ha a tartozás egyébként
kamatmentes is - legfeljebb évi 11 %. A
100 Ft-os jegy után tehát 111 Ft egy év elteltével! Ehelyett 30 napos késedelem
esetén 8000 Ft a pótdíj összege! Tehát a BKV Rt. gyakorlata önhatalmúlag és
jogsértően felfüggeszti a Ptk. alkalmazását!
Pótdíjat tartoznak
fizetni egyes cselekmények végzői, például a járműveken élelmiszert fogyasztók
is. Ez a rendelkezés viszont jogilag teljesen kezelhetetlen, hisz legföljebb a
szerződés tartama alatti szerződésen kívüli kártérítésnek tekinthetjük, mivel a
főkötelezettség teljesítést ( viteldíjfizetés ) nem érinti. Ilyen megfizetésére
viszont csak akkor kötelezhető bárki is, ha a sérelmet szenvedő fél bizonyítja
konkrétan fölmerült kárát és az okozati összefüggést a kár és a személy
magatartása között. Ráadásul kizárólag a kár összege követelhető.
A gyakorlatban a legsúlyosabb
probléma az ellenőrök magatartásának értelmezése. Az ellenőr ugyanis nem
hatósági személy, semminemű jogosultsága nincs sem erőszakot alkalmazni az
utassal szemben, de még igazoltatására sem. Legföljebb értesítheti a
rendőrséget és keresetet nyújthat be a bíróságon; azonban arra nem
kényszerítheti az utast, hogy megvárja a járőröket. ( A birtokvédelem elvét
legtovább terjesztve esetleg addig mehet el, hogy a jeggyel jogosulatlan
utazókat a távozásra bírhatja mint a tulajdonos és birtokos BKV képviselője, de
semmiképp sem foghatja le ) A "metrórendőrség" azonos tekintet alá
esik - nem hatósági személyek szervezete. A - magukban is törvénytelen - fenti
kényszerítő cselekmények miatt pedig az utas fizetésre kényszerül, pedig csupán
a polgári jog szabályai miatt per lenne indítható vele szemben. ( Az összeg
csekélysége és a gyakorlati nehézségek ellenére. ) Semmivel sincs több joga a
BKV Rt.-nek ilyen értelemben önbíráskodást alkalmaznia - jóllehet a Fővárosi
Önkormányzat a tulajdonosa - , mint bármilyen magánszemély vállalatának, hisz
az Alkotmány a tulajdonformák ( állami, így önkormányzati, illetve magán ) teljes egyenjogúságát deklarálja.
Milyen
jogszabályok támasztják alá a szemléltetett rendszer törvénytelenségét? A Ptk.
209/B. § (1) bekezdése
szerint tisztességtelen az
általános szerződési feltétel, illetve a gazdálkodó szervezet és a fogyasztó
közötti szerződés kikötése, ha a jóhiszeműség követelményének megsértésével a
feleknek a szerződésből eredő jogosultságait és kötelezettségeit egyoldalúan és
indokolatlanul az egyik fél hátrányára állapítja meg.
( (2)
bekezdés: Egyoldalúan és indokolatlanul hátrányos a jogosultságok és
kötelezettségek meghatározása különösen, ha
a) a
szerződésre irányadó lényeges rendelkezéstől jelentősen eltér; vagy
b)
összeegyeztethetetlen a szerződés tárgyával, illetve rendeltetésével.
A jogtudomány
problémásnak ítéli az a) pontot, hisz a szerződési szabadság alapját jelentő
diszpozitivitást - tehát hogy közös megegyezéssel el lehet térni a jogszabályi
rendelkezésektől - felfüggeszti, de jelen esetben megállapítható, a teljes
kártérítés törvényi elvétől igen nagy eltérésről van szó. )
Hogy
egyoldalúan az egyik fél rovására hátrányos a szerződés, mi sem bizonyítja
jobban, mint hogy az utazó viszont semminemű szankciót nem léptethet életbe a
vállalattal, ha például a jármű nem érkezik a táblázatban - a pótdíjakhoz
hasonlóan tekinthetjük szerződéses kötelezettségnek! - vállalt időpontban, vagy
a rá is kötelező tilalmakat ( kutya szállítása szájkosár nélkül ) a BKV nem tartatja
be másokkal, illetve olyan bosszantó közjátékok esetén, mint például az ajtók
becsapása a fölszállni akarók előtt, vagy az indokolatlanul zajos
gépüzemeltetés. A fogyasztónak nincs módja olyan “egyszerűsített
mechanizmusokat” alkalmaznia a vállalattal szemben a kár megtéríttetésére, mint
amilyen a BKV pótdíja vele szemben.
Aggályként
vetődhet föl, hogy a Ptk. 209/B. (6) bekezdése értelmében nem minősülhet
tisztességtelennek a szerződési feltétel, ha azt jogszabály állapítja meg vagy
jogszabály előírásának megfelelően határozzák meg, márpedig a pótdíjak összegét
és kiszabását a Fővárosi Önkormányzat rendelettel (jelenleg a hatályos….)
szabályozza. Viszont a 18/1999. kormányrendelet magasabb szintű jogszabály,
mint az önkormányzati rendelet, és 2. § j) pontja ellenkező bizonyításig
tisztességtelennek ítéli azon feltételt, mely a fogyasztót túlzott mértékű
pénzösszeg fizetésére kötelezi, ha egyáltalán nem vagy nem szerződésszerűen
teljesít. ( A helyesnek tűnő jogértelmezés amellett szól, hogy jogszabály csak
a Ptk. említett keretjellegű szabályai szerint tisztességtelennek tartott
kikötéseket legalizálhatja, de egy magasabb szintű jogszabály által konkrétan
meghatározottakat nem. A fentiek mellett talán felesleges is azon további érv,
hogy a vonatkozó önkormányzati rendelet a hatósági árak megállapításáról szóló törvény 1990. évi LXXXVII. tv.
fölhatalmazására hivatkozik a viteldíjak megállapításánál, amely felhatalmazást
valóban meg is kapott, csakhogy az nem szól a pótdíj rendszeréről! )
Ehelyütt
csupán röviden utalunk arra, hogy jogtudományunk igen jelentős problémának
ítéli az általános szerződési feltételek ( melyek vállalatok között is
fennállhatnak ), valamint a fogyasztóvédelem ( nem csupán
blankettaszerződésekre vonatkozó ) összemosását, a kérdéses ügy megítélését
azonban ez nem nehezíti, hisz mindkét védelmi rendszer a jelenlegi modell
törvénytelensége mellett szól.
Az említett
18/1999. kormányrendelet több további szakaszának is ellentmondanak BKV
általános szerződési feltételei.. Az 1. § (1) bekezdése értelmében: a fogyasztó
és a gazdálkodó szervezet közötti szerződésben tisztességtelennek minősül különösen az a szerződési
feltétel, amely
a) a
szerződés bármely feltételének értelmezésére a gazdálkodó szervezetet
egyoldalúan jogosítja;
b)
kizárólagosan a gazdálkodó szervezetet jogosítja fel annak megállapítására,
hogy teljesítése szerződésszerű-e;
c) a
fogyasztót teljesítésre kötelezi abban az esetben is, ha a gazdálkodó szervezet
nem teljesíti a szerződést.
A fenti pontoknak
ellentmondó szerződések automatikusan, a törvény erejénél fogva semmisek! A
jelenlegi modell egyértelműen törvényellenes gyakorlatot honosít meg, hisz -
ugyan formailag beperelhető a vállalat, de - a tetemes, halmozódó pótdíjjal
fenyegetett fogyasztónak meg kell hajolnia az ellenőrök egyoldalú
"jogértelmezése" előtt.
A
kárhoztatott rendszer, mintha a büntető vagy szabálysértési jog alá tartozna, a
pénzbüntetéshez hasonló természetű szankciót hoz létre, ugyanakkor azt nem
bíróság, hanem egy hatósági jogkörben tetszelgő gazdasági társaság szabja ki. Ráadásul a büntető- és
szabálysértési jogba tartozó jogszabályok egyáltalán nem adnak ilyen
felhatalmazást; nem érvényesülnek olyan pönológiai kategóriák sem, mint például
a büntethetőséget kizáró tényezők.
Ekképp úgy ítélhetjük meg a BKV Rt.
szankciórendszerét, mint az elmúlt rendszerből véletlenül itt maradt, és
megszüntetni elmulasztott csökevényt. Ha talán kis jelentőségű ügynek vélnék,
gondoljunk arra, hogy hány embernek okozott már jelentős bosszúságot, illetve
arra, hogy az esetek számával beszorozva már jelentős gazdasági súlyú kérdésről
van szó. Arra a fölvetésre pedig, hogy máshogy talán megoldható lenne-e a
díjfizetés betartatása, azzal a Rómától Londonig, Berlintől Párizsig bevált
rendszerrel tudunk válaszolni, mely a preventív, megelőző szemléletet helyezi a
nálunk elterjedt, diszkriminatív, szúrópróba-szerű büntetés elébe. Nevezetesen:
csapóajtók, sorompók csak azt a személyt engedik a járműállomásokra, akik
érvényesítették menetjegyüket. Így összességében jelentős jövedelemhez is
juthatna a BKV Rt., továbbá az erőszakkal bejutó személyekkel szemben joggal
alkalmazhatnának már büntető- és szabálysértési jogi eszközöket.
Gyökeres változás hiányában a jövőben kártérítési
perek és különféle jogorvoslati eljárások ezrei fogják megrendíteni a monopol
helyzetével visszaélő szolgáltató anyagi, és - ha van még ilyen - erkölcsi
alapjait, hisz pertársasággá szerveződve, összefogva a fogyasztók sokasága
egységes erőt képez!