árva Zsuzsanna

az igazságszolgáltatással kapcsolatos jogok az európai közösségi jogban

 

 

 

 

 

I. Bevezetés

 

Az Európai Unió mint külön létező jogrend[1] a közelmúltban kidolgozta alkotmányát, melynek elválaszthatatlan részét képezik az emberi jogok. Az Európai Unió, illetve a Közösségek igen hosszú folyamat eredményeképpen jutottak el idáig. Az 1957-es Római Szerződéssel létrehozott gazdasági közösség, ugyanis nevéből adódóan gazdasági jellegű célokat tűzött maga el. Ennek megfelelően, az intézményként meghatározott Bíróság is kezdetben elsősorban ezen célok érvényesítése érdekében lépett fel, majd fokozatos jogfejlődés eredményeképpen felismerték az emberi jogok, így az igazságszolgáltatással kapcsolatos jogok védelmének fontosságát.

 

A magyar jogalkalmazó számára talán kicsit furcsa a címbeli megnevezés, hiszen a hazai jogirodalom a tisztességes vagy megfelelő eljáráshoz való jogról, és ennek részelemeiről beszél. Így Sári János vagy Halmai Gábor az Alkotmány 57. §-a alapján ez utóbbi kategóriát alkalmazza valamennyi igazságszolgáltatással összefüggő jogra. E körbe tartozik a bíróságok előtti egyenlőség, a szűkebb értelemben vett fair eljárás elve, a nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege elv, a védelemhez való jog, az ártatlanság vélelme és a jogorvoslati jogosultság, mely kört az Alkotmánybíróság esetjoga tovább bővítette. A külföldi szakirodalom szintén eltérő elnevezéseket használ, az angolszász rendszerben a fair trial, míg a német jogirodalom az “eljárási jogok” (Verfahrensrechte) megnevezést alkalmazza. A Charta magyar fordításába az utolsó, VI. cím az igazságszolgáltatás nevet viseli, amelynek 47. cikke a hatékony jogorvoslathoz és tisztességes tárgyaláshoz való jogot, a 48. cikke az ártatlanság vélelmét és a védelemhez való jogot, 49. cikke a bűncselekmények és büntetések törvényességének és arányosságának elveit, míg az 50. cikke a kétszeres eljárás alá vonás tilalmát és a kétszeres büntetés tilalmát tárgyalja. Tekintettel arra, hogy mind az Alapjogi mind az Unió Alapjogi Chartájában az igazságszolgáltatással kapcsolatos jogok elnevezés szerepel, ezért dolgozatomban is ekként határoztam meg a címet. Ennek ellenére a továbbiakban többnyire azonos értelemben alkalmazom mindhárom fogalmat.

 

 

II. Az emberi jogok megjelenése az európai jogrendben

 

Az említett eljárási jogok gyökerei már jóval a Charta elfogadása előtt megjelentek a közösségi jogban. 1950. november 4-én Rómában az Európa Tanács államai aláírták az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezményt, amely 1953. szeptember 3-án hatályba is lépett[2]. Annak ellenére, hogy ez egy nemzetközi egyezmény, és mint ilyen nem számít közösségi aktusnak, nagy hatást gyakorolt az EK tagországok jogrendjére. Ugyanakkor érdemes azt is megjegyezni, hogy az egyes államokban a nemzetközi szerződések igen eltérő jogi státusszal rendelkeznek. Így például Németországban egy szövetségi törvény szintjén áll, egyes országokban, mint nemzetközi megállapodás, nem is bír kötőerővel, míg a franciáknál pedig a hazaihoz hasonló a helyzet, tehát az alkotmány és a törvényi szabályozási szint között helyezkedik el.

 

Mindez akként kapcsolódik az Európai Bíróság esetjogához, hogy az Európai Uniót létrehozó szerződés 6. (F) cikk 2. bekezdése alapján “az Unió a közösségi jog általános elveiként tartja tiszteletben az alapvető jogokat, ahogyan azokat az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló 1950. november 4-én Rómában aláírt Európai Egyezmény biztosítja, továbbá ahogyan azok a tagállamok közös alkotmányos hagyományából erednek"[3]. A szerződés ennek kimondásával voltaképpen a Bíróság által megteremtett gyakorlatot legalizálta[4], hiszen az Unió írott joga nem tartalmazott emberi jogi katalógust. Meg kell azonban említeni, hogy az alapszabadságok – azaz a személyek, a tőke, az áruk, és a szolgáltatások szabad mozgása – mellett egyes rendelkezésekben, különösen a 12., 13., 34., 39., 43., 49. és 141. cikkben találhatunk alapjogokat is érintő szabályozást is.[5]

 

Az Európai Közösségeket kezdetben a legitimációs és jogállami deficit jellemezte, amelyben alapvető változás az 1960-as évek végére körvonalazódott a Bíróság jogfejlesztő tevékenységének köszönhetően.[6] Egészen addig ugyanis a Bíróság elvi éllel utasította vissza az emberi jogokra vagy alkotmányos hagyományokra történő hivatkozást.  Ezt a gyakorlatot példázza az 1959-es Stork ügy[7], amelyben a Bíróság elutasította a kérdés vizsgálatát arra tekintettel, hogy a határozat megalkotásakor a Szén- és Acélközösségnek nem volt hatásköre a német alkotmány megsértésére hivatkozó panasz vizsgálatára. Hasonlóan vélekedett a testület egy évvel később, a Geitling ügyben[8], ahol egyenesen azt mondta ki, hogy a szerződések sem kifejezetten, sem egyébként nem tartalmaznak olyan elvet, amely a szerzett jogok fenntartását biztosítaná.

 

A 60-as évektől azonban az EU Bírósága ítéleteiben az Európai Emberi Jogi Bíróságnak a Római Egyezmény 6. cikkére és 13. cikkére hivatkozó döntéseiből következő jogtételeket is figyelembe vett. Így Erich Stauder ügyében[9], már az ítéletében akként rendeli értelmezni az eljárás tárgyát képező határozatot, hogy az a “közösségi jog általános elveiben foglalt és a Bíróság által védelemben részesített alapvető emberi jogokat” ne sértse.[10] Az 1970-es Internationale Handelsgesellschaft ügyben az exportóvadék jogszerűsége tárgyában hozott döntést a testület. Bár a felperes szerint a német alkotmány szabályai szerint jogszerűtlen a jogintézmény, a Bíróság visszautasította a nemzeti jogra történő hivatkozást, tekintettel arra, hogy az a közösségi jogra hátrányos lenne. Álláspontja szerint csupán a közösségi jogra támaszkodva lehet megítélni az intézkedést. Ugyanakkor azt is elismerte, hogy a közösségi jogot szintén tiszteletben tartja az alapjogokat, és kimondja, hogy az “ilyen jogok védelmét, amit egyébként a tagállamok közös alkotmányos hagyományai ihlettek, a Közösség struktúrájának és céljának keretein belül is biztosítani kell” [11]. Négy évvel később a Nold ügyben már az emberi jogi egyezményeket is a közösségi jog által követendőnek tekinti, [12] miként a Hauer ügyben először az emberi jogi egyezményeket, majd az alkotmányos hagyományokat vette figyelembe.[13] Annak a megítélése is változott a Bíróság gyakorlatában, hogy milyen típusú aktusokkal szemben számíthatnak a tagállami polgárok jogvédelemre. Így a Wachauf[14] és a Rutili[15] ügyekben még csupán a közösségi jog végrehajtása során kellett tekintettel lenni a közösségi jogban fellelhető emberi jogokra, és az 1987-es Demirel[16] esetben azt is kimondta, hogy a Bíróság nem vizsgálhatja, hogy a tagállam jogrendszere megfelel-e a Római Egyezménynek, addig az ERT-ügyben már akként vélekedett, hogy ezen kérdéskör vizsgálatára is kiterjed a hatásköre.[17]

 

Ezen gyakorlattal az volt az alapvető probléma, hogy a Bíróság csupán eseti döntésekben, konkrét ügyekben mondott ki jogtételeket, és jogállami szinten továbbra is hiányoztak azok a szabályok, amelyek jogbiztonságot teremthettek volna az emberi jogok, így az igazságszolgáltatással kapcsolatos jogok vonatkozásában. Ezt a hiányt kiküszöbölendő a Parlament, a Tanács és a Bizottság 1977. április 5-én közös nyilatkozatot tett, amelyben hangsúlyozták, hogy “elsődleges fontosságot tulajdonítanak az alapvető jogok védelmének, amint az különösen a tagállamok alkotmányaiból és az Emberi jogok és alapvető szabadságok európai egyezményéből fakad”[18]. Bár a nyilatkozat nem rendelkezett kötelező erővel, több esetben – így például a Hauer ügyben – hivatkozott rá a Bíróság és az 1978-as koppenhágai kormány- és államfői csúcstalálkozón a tagállamok a demokratikus deklarációjukba is belefoglalták.[19] Később az Egységes Európai Okmány preambuluma utalt az emberi jogi egyezményre, majd a Római Szerződés további módosításai, így a már említett Uniós Szerződés tette a közösségi jog részévé az emberi jogokat. 1994-ben a Tanács felvetette, hogy az Uniónak mint olyannak is csatlakoznia kellene a Római Egyezményhez, és a Bírósághoz fordult, hogy megtudakolja, egyáltalán lehetséges-e a csatlakozás. A Bíróság 1996-ra készítette el szakvéleményét, amelyben kifejtette, hogy az Unió nem rendelkezik olyan hatáskörrel, amely lehetővé tenné a csatlakozást. Az Amszterdami Szerződés jelentős lépést tett a jogok garantálására, már nem csupán kimondta, hogy az Unió tiszteletben tartja az emberi jogokat és alapvető szabadságokat, hanem a 7. cikk[20] értelmében lehetővé tette a jogsértő tagállamok tagsági jogának felfüggesztését.[21] Hamarosan azonban elkerülhetetlenné vált egy alapjogi charta elkészítése, amely új fejeztet nyitott a közösségi jog alapjogokkal kapcsolatos gyakorlata terén, így ennek történetét és tartalmát dolgozatomban is külön tárgyalom.

 

 

III. Az igazságszolgáltatással kapcsolatos jogok érvényesülése

 

 

Az 1960-as években bekövetkezett fent említett változás az igazságszolgáltatással kapcsolatos jogok érvényesítését is érintette. Ezen ítéleteket elsősorban a már említett Római Egyezmény 6. cikke ihlette, amelynek tartalma az Emberi Jogok Európai Bírósága által alkotott döntésekből olvasható ki. Ennek megfelelően a Bíróság is elismerte többek között a bírósági jogvédelemhez, a meghallgatáshoz való jogot, a levelezés titkosságához való jogot, az iratbetekintés jogát és a tisztességes eljáráshoz való jogot. Mivel ezen időszakban még nem létezett az Alapjogi Charta, amely rendszerezve egységbe foglalta volna a közösségi jog által is biztosított alapjogokat, így az egyes eseteket is csupán a joggyakorlat alapján körvonalazható jogelvek köré csoportosítom az alábbiak szerint.

 

III. 1. A védekezéshez való jog és az iratbetekintés joga

 

A versenyjogban a 17/62/EGK rendelet alkalmazása során több esetben felmerült az igazságszolgáltatással kapcsolatos jogok védelmének kérdésköre. A Hoechst AG v. Bizottság ügyben a cég nem engedte be a Bizottság képviselőit, így azok nem tudták elvégezni a helyszíni vizsgálatot. A cég azt állította, hogy a Bizottság jogtalan házkutatás végez, erre azonban a Bizottság bírságot rótt ki a vállalatra. A Bíróság az ügyben mindenekelőtt sietve megállapította, hogy az említett rendelet, amely felhatalmazza a Bizottságot a vizsgálat elvégzésére, nem értelmezhető úgy, hogy ellentétes lenne a közösségi jog általános elveivel, főként az alapvető jogokkal. A konkrét problémával kapcsolatban kifejtette, hogy “a védekezéshez való jogot tiszteletben kell tartani minden olyan közigazgatási eljárásban, amely büntetés kiszabásához vezethet. Szükséges azonban az is, hogy megakadályozzuk e jogok orvosolatlan megsértését az előzetes vizsgálati eljárások során, ideértve különösen az olyan ellenőrzéseket, amelyek döntőek lehetnek a vállalkozás által folytatott tevékenység jogellenes jellegére vonatkozó bizonyítékok begyűjtése során.”[22] Ugyanakkor azt is leszögezi az indokolásban a Bíróság, hogy az igazságszolgáltatással kapcsolatos jogok többsége csupán kontradiktórius eljárásban érvényesül. Más jogokat azonban, mint például jogi képviselethez való vagy a bizalmas levelezéshez fűződő jogot az előbbi feltétel hiányában is tiszteletben kell tartani.

 

A versenyjogi jogesetek között “vitaminok-ügy” néven is ismert Hoffmann La Roche ügyben a céget erőfölénnyel való visszaélés miatt bírságolta meg a Bizottság, mivel több más céggel is olyan szállítási szerződést kötött, amely szerint a társaságok a vitaminszükségletük vagy teljes mennyiségét vagy jelentős részét a Hoffmann La Roche-tól szerzik be. A cégek hűségkedvezményben részesültek, amelyet a Hoffmann La Roche rabatt-adással differenciált, továbbá az angol klauzulát is alkalmazta.  A Bizottság határozata ellen a cég a Bírósághoz fordult.  Keresetében többek között eljárási szabálytalanságokat is kifogásolt, így elsősorban azt, hogy a Bizottság szabálytalanul szerzett információt, és olyan tényekre alapozta a határozatát, amelyet nem ismertetett a felperessel, továbbá vitatta, ahogyan a Bizottság az erőfölény fogalmát meghatározta. Az ügy több igazságszolgáltatással kapcsolatos jogot is érintett. Az utóbbi állításával a cég a nulla poena sine lege elv megsértésére hivatkozik. A Bíróság ezzel kapcsolatban arra hívja fel a figyelmet, hogy a felperes a fogalom-meghatározást vitatta a keresetében, és nem a Bizottság jogkörét, ennél fogva a kérdést nem is vizsgálta tovább, hiszen a felperes nem vitatja, hogy a Bizottság hatáskörébe tartozna az erőfölény interpretációja. A bíróság általi meghallgatáshoz való joggal kapcsolatos kifogásokra válaszul a Bíróság kimondta, hogy “a védekezéshez való jog biztosítása a közösségi jog alapját képezi, még a közigazgatási jellegű eljárásban is, ahol bírságot szabhatnak ki vagy eltiltást alkalmazhatnak”.[23] Az ítélet indokolásában kifejtette, hogy a versenyjogi eljárást korábban szabályozó 17. számú rendelet is előírja az érintettek tájékoztatását, amely megfelelően megvalósul az eljárást megindításáról küldött értesítéssel. A Bíróság álláspontja szerint pedig a felperes jogai azért sem szenvedtek sérelmet, mert bár a Bizottság üzleti titokra hivatkozva nem ismertette azon adatokat, amelyből a felperes piaci részesedését kiszámította, a felperes az eljárás későbbi szakaszában megismerhette a kiszámolt részesedést, amelyekre észrevételt is tehetett, ám azokat nem kifogásolta.[24]

 

A Bíróság a védekezéshez való jogot több más versenyjogi ügyben is érintette. Közel tíz évvel korábban az ICI- vagy más néven színezőanyag ügyben a Bíróság még azt mondta ki, hogy a “közigazgatási eljárásban a védekezéshez való jog biztosításához elegendő, ha a vállalatot tájékoztatják a kifogás alapjául szolgáló tényekről”.[25] Ugyanakkor az ítélet szerint lehetőség van az eljárást megindító határozat után felmerült tényeket is figyelembe venni, azzal a feltétellel, hogy azok a korábbi magatartás folytatásból erednek, továbbá a Bizottság a határozatot jogszerűen helyreigazíthatja az érdekeltek által rendelkezésre bocsátott információk alapján.[26]

 

A Bíróság gyakorlata kezdetben azonban egyes esetekben álláspontom szerint nem volt teljesen következetes. Az 1980-as Fedetab ügyben a dohányipari vállalatokkal szemben a verseny korlátozása miatt a Bizottság bírságot szabott ki. A felperes vállalatok a keresetben sérelmezték, hogy írásbeli kérésük ellenére sem tekinthették meg az eljárás egyes iratait, amit a Bizottság el is ismert. A Bíróság indokolása szerint ugyanakkor bár ezzel sérültek a felek eljárási jogai, a jogsérelem mégsem szolgálhat a határozat megsemmisítésének alapjául, mivel nem bizonyítható, hogy az eljárás kimenetelést jelentősen befolyásolta volna. Az ügy azért is különösen fontos, mert a felperesek a Római Egyezmény 6. cikkére is hivatkoztak, nevezetesen kifogásolták, hogy az ügyben nem független és pártatlan bíróság járt el, ugyanis a Bizottság nem független a végrehajtó hatalomtól. Mayras főügyész véleménye szerint a védekezés azért nem alapos, mert az Emberi Jogok Európai Bíróságnak gyakorlatában sem egyértelmű, hogy a polgári jogviszonyokban miként érvényesítendő a fenti kívánalom, míg maga a Bizottság azt adta elő, hogy a versenyszabályok szerinti eljárásban nem beszélhetünk a hivatkozott értelemben vett bíróságokról. A Bíróság más oldalról közelítette meg a kérdést. Rámutatott, hogy a közösségi jog jellegzetességei miatt “természetes”, hogy a Bizottság nem független a végrehajtó hatalomtól, ugyanakkor más garanciális szabályokat messzemenően köteles figyelembe venni eljárásában. A Római Egyezményből azonban nem következik, hogy az eljárás valamennyi szakaszában bírói szervnek kellene eljárnia.[27]

 

Az AEG Telefunken-ügyben szintén az iratokba való betekintés jogát vitatták. A céggel szemben szelektív forgalmazási rendszer helytelen alkalmazása miatt szabtak ki bírságot. Az eljárásban több dokumentumot üzleti titokra hivatkozással nem bocsátottak rendelkezésükre, így nem mutattak meg teljes egészében egy olyan levelet sem, amelyre a határozatot is alapították, továbbá más olyan dokumentumok is szerepeltek a Bizottság határozatában, amelyről az intézmény egyáltalán nem tájékoztatta a vállalatot. A Bizottság ismét az üzleti titok védelmére hivatkozott, valamint arra a körülményre, hogy bár az AEG-t valóban nem tájékoztatták a kifogások között egyes bizonyítékokról, azonban arról a felperesnek tudnia kellett. A Bíróság nem fogadta el ezt a védekezést. Kimondta, hogy a kérdéses levélrészletet nem lehet elfogadni bizonyítékként, és arra is felhívta a figyelmet, hogy nem a Bizottságnak kell megítélnie, hogy az érintettek üzleti érdekeit mennyire sérti a dokumentum. Rámutatott továbbá, hogy a bizonyítékok nem önmagukban mint eszközök relevánsak, hanem a belőlük levonható következtetések, így jogosan védekezik a vállalat azzal, hogy időben nem fejthette ki védekezését azon bizonyítékokról, amelyet nem terjesztettek elé. Végezetül eljárási probléma volt az is, hogy a Bizottság egyes esetekre alapozta határozatát, holott a Bíróság szerint az egyes esetekből nem lehet általánosan következtetni az AEG egész magatartására.[28]

 

Később a Michelin-ügyben a Bíróság kimondta, hogy “a védekezéshez való jog a közösségi jog egyik alapelve, melyet a Bizottság bírság kiszabását is eredményezhető adminisztratív eljárásai során szem előtt kell tartani, s mely megköveteli inter alia, hogy az érintett vállalkozás lehetőséget kapjon arra, hogy álláspontját kifejthesse azokkal az iratokkal kapcsolatban, melyeket a Bizottság a jogsértés megállapításának alátámasztására felhasznál”.[29] Ezen ügyben már cizelláltabb álláspontot fogadott el a Bíróság a Bizottság magatartásának megítélésekor. Az intézmény ugyanis ismét nem tárta a felek elé a bizonyítékokat az üzleti titok védelmére hivatkozással. A Bíróság ezzel kapcsolatban leszögezte, hogy a Bizottság védekezésének megfelelően a 17. számú rendelet értelmében kötelessége megőrizni az üzleti titkokat, ugyanakkor az ilyen információkat a határozat indokolásához sem használhatja fel.[30]

 

A védekezéshez való joggal függ össze az Orkem SA v. Bizottság ügy is. Az eset központi problémája a hallgatási jog volt, azaz, hogy az eljárás alanya mennyiben kényszeríthető önmaga ellen tenni vallomást. Tekintettel arra, hogy az eljárásban a felperes vállalkozás kifejezetten felhívta a Római Egyezmény 6. cikkét, a Bíróság ítéletének indokolásában kénytelen volt arra válaszolni. Az eljárás során a Bizottság váltakozóan értesítette az egyes cselekményekről az önálló jogi személyiséggel rendelkező anyavállalatot és leányvállalatot, annak érdekében, hogy több információhoz jusson. A felperes keresetében azt kifogásolta, hogy a Bizottság a határozatot akként használta fel, hogy azzal rákényszerítse a felperest, hogy önmaga ellen tegyen vallomást, holott a tagállamok jogszabályai és a nemzetközi egyezmények, így a Római Egyezmény szerint sem kényszeríthető senki önmaga elleni vallomásra. A Bíróság az Egyezménnyel összefüggésben azt állapította meg, hogy sem maga a cikk, sem az Európai Emberi Jogi Bíróság határozataiból nem olvasható ki az önmaga ellen tett tanúvallomás visszautasításának a joga. Sőt a Bíróság a tagállamok jogszabályait figyelembe véve is akként vélekedik, hogy ezen jogosultság csupán a bűncselekménnyel megvádolt természetes személyeket illeti meg a büntetőeljárás során, a konkrét ügyben pedig gazdasági jogsértésről van szó. Hasonló a helyzet az ártatlanság vélelmével is, így ezt a versenyjogi vizsgálatok során nem lehet felhívni a Bíróság ezen ítélete szerint.[31]

 

Az iratokhoz való hozzáférés jogával függ össze az AKZO-ügy, amelyben a felperes cég azt sérelmezte, hogy az iratokba való betekintés jogát korlátozták és a Bizottság döntését éppen olyan anyagokra alapozta, amelyről nem volt tudomása, így észrevételt sem tehetett azokra. A Bíróság megvizsgálta az iratokat, és egyfelől megállapította, hogy az említett iratokra nem hivatkozhat a Bizottság. Lényeges e körben, hogy olyan esetben, amikor a Bizottság nem tudta bizonyítani, hogy a felperes megtekinthette az iratot, tekintettel arra, hogy az nem szerepelt az aktában, akkor a Bíróság nem látta kellően bizonyítottnak a jog érvényesülését. Másfelől azt is kimondta, hogy a felet nem illeti meg az a jog, hogy a Bizottság teljes dokumentációját megismerje, elegendő, ha azokat az iratokat mutatják meg, amelyből következtetéseket vontak le.[32]

 

A védekezési joggal kapcsolatban a Hilti-ügyben a Bíróság azt is kimondja ugyanakkor, hogy sem a versenyjogi szabályok, sem a közösségi jog más szabályai vagy általános elvei nem kötelezik a feleket válaszadásra az eljárás során. Mindösszesen annyi kötelezettségük van, hogy a Bizottság kérésnek eleget téve rendelkezésre bocsássák a dokumentációjukat. A konkrét ügyben azonban elvetette a cég kifogását, amely arra vonatkozott, hogy az Elsőfokú Bíróság helytelenül alkalmazta a bizonyítási terhet, amikor a felperestől kérte, hogy igazolja a Bizottság határozatának helytelenségét, ugyanis álláspontjuk szerint mindez nem jelentett a szokásosnál több vagy eltérő bizonyítási terhet.[33]

 

Az olasz síküveg ügyben, a felperes üveggyártó cégek a védekezéshez való jog és a kontradiktórius eljárás elvének sérelme miatt fordultak a Bírósághoz. Az ügyben ugyanis a Bizottság az erőfölényes helyzet alátámasztására szisztematikusan olyan bizonyítékokat használt fel, amelyeket eredeti szövegkörnyezetéből kiemelt, így azok más értelmet kaptak. Az írásbeli dokumentációban több esetben kézírásos, alig olvasható iratok  szerepeltek, amelyekbe a Bizottság nem engedett teljes körű betekintést a cégek számára. Ezen felül az intézmény a rendelkezésre álló iratokból bizonyos részeket kitakart, amelyről azonban a Bírósági eljárás szakában kiderült, hogy adatvédelmi szempontból nem indokolható, ugyanakkor a bizonyíték tartalmát lényegesen megváltoztatta. A legkirívóbb példa erre az volt, hogy abból a kézzel írott feljegyzésből, amellyel a cégek közötti megállapodást bizonyítani kívánták, kilenc szót kitöröltek, amely éppen a versenyhelyzetet támasztotta volna alá. Meg kell azonban említeni azt is, hogy a Bíróság megállapította, a Bizottságon belül nem mindenki ismerhette a szövege eredeti változatát. Az előbbiekre tekintettel a Bíróság az ítéletben kimondta, hogy a Bíróság feladata az is, hogy gondosan ellenőrizze a Bizottság határozatában értékelt bizonyítékok jellegét és jelentőségét, amennyiben kiderül, hogy az iratokat objektív indok nélkül megmásították.[34]

 

Az igazságszolgáltatással kapcsolatos szoros összefüggése folytán jelentős átfedések vannak az egyes jogok között, így a fent említett ügyek nagy részét a bíróság általi meghallgatáshoz való jog kapcsán is említhetnénk. Emellett szintén a védekezéshez való jogot erősíti a fegyverek egyenlőségének elve is, amelyet a Bíróság az AM & S ügyben[35] ismert el.

 

III. 2. A jogbiztonság elve

 

Az igazságszolgáltatással kapcsolatban mindenképpen röviden említést kell tenni a jogbiztonság követelményéről is. A Deutsche Milchkontor ügyben a jogbiztonság elvének egyik részeleme, a jogos elvárások védelmének elve került középpontba, ugyanis a hatóságok tévedése miatt termelési támogatást nyújtottak olyan cégeknek is, amelyek a támogatásról szóló tanácsi rendelet szerint sovány tejnek és tejpornak nem minősülő termékeket állítottak elő. A frankfurti Közigazgatási Bíróság (Verwaltungsgericht Frankfurt am Main) azzal a kérdéssel fordult a Bírósághoz, hogy a közösségi jog által a nemzeti jog alkalmazására meghatározott korlátozások kizárják-e az olyan elvek, mint a jogos elvárások védelme, a jogbiztonság érvényesítését a tévesen kifizetett támogatások behajtásánál.  Fontos körülmény, hogy a konkrét nemzeti jogi szabályozás szerint a közigazgatási hatóság tudomása vagy súlyos gondatlansága vezetett a támogatás kifizetéséhez. A Bíróság mindenekelőtt leszögezte, hogy az említett elvek, tehát a jogos elvárások védelme és a jogbiztonság a közösségi jog részét képezik. A közösségi jog nem akadályozza meg, hogy a nemzeti jog kizárja a támogatások behajtását olyan feltételek alkalmazása mellett, amely a közösségi jog elsődlegességét biztosítja azzal, hogy a behajtás feltételei nem lehetnek diszkriminatívak.[36]

 

III. 3. A hatékony jogvédelemhez való jog

 

A jogirodalom a bírósági kontroll biztosítása körében említi a Racke esetet, amelyben a monetáris kompenzációs összeg visszatérítéséről való döntés[37] mellett a Bíróság azt is kimondta, hogy az összetett gazdasági helyzet értékelése során a Bizottság tág mérlegelési szabadsággal rendelkezik. Ezen ügyekben azonban a Bíróságnak kell megvizsgálnia, hogy a Bizottság eljárása nem fed-e valamilyen nyilvánvaló hibát, nem jelente-e hatalommal való visszaélést vagy nem lépte-e túl mérlegelési jogkörét. [38]

 

Bár több évvel később született, de a letelepedés szabadságán felül a bírósági felülvizsgálathoz való jog körében is fontos megállapításokat tett a Bíróság a Vlassopoulou ügyben is. Irene Vlassopoulou Görögország diplomái mellett Tübingen egyetemén szerzett jogi doktorátust. 1983-tól egy német jogi irodában dolgozott, majd a következő évben engedélyt kapott, hogy görög és közösségi jogot érintő kérdésekkel foglalkozzon egy német kollégája felelősségvállalása mellett. 1988-ban ügyvédi tevékenység folytatására nyújtott be kérelmet, amit elutasítottak arra figyelemmel, hogy nem rendelkezik a szükséges képesítésekkel. A hölgy először az Ügyvédek Fegyelmi Tanácsához (Ehegerichtshof) fordult jogorvoslatért, majd a Bundesgerichtshofhoz, amely előzetes döntést kért a Bíróságtól. Figyelemmel arra, hogy a felperes kérelmének benyújtása idején még nem fogadták el a diplomák kölcsönös elismeréséről szóló irányelvet, ezért a Bíróság döntése határozott meg több olyan szempontot, amelyet a szabadság érvényesítésekor figyelembe kell venniük a nemzeti hatóságoknak. A tagállamok kötelességévé tette, hogy minden esetben objektív vizsgálat alá vegyék mind a diplomát mind a képesítésre vonatkozó bizonyítékokat. Az igazságszolgáltatással kapcsolatos jogok védelmével összefüggésben pedig azért jelentős az eset, mert a Bíróság kimondta, hogy a diploma vizsgálatát olyan eljárásban kell elvégezni, hogy az összhangban legyen a közösségi jogban biztosított alapvető jogokkal és azok hatékony jogvédelmével. Különösen “biztosítani kell, hogy bármilyen döntés bírósági eljárás tárgya lehessen, amelyben annak a közösségi jog szerinti jogszerűsége felülvizsgálható, valamint biztosítani kell, hogy az érintett személy megismerhesse a vele kapcsolatban hozott határozat indokait”.[39]

 

III. 4. A fair eljárás követelménye

 

A Pecastaing ügyben kifejezetten a fair eljárás követelményével fogalakozott a Bíróság. Az ügy középpontjában a 64/221 irányelv állt, amely a tagállamoknak az állampolgárok beutazásával és tartózkodásával kapcsolatos szabályok összehangolása érdekében született. Az irányelv értelmében a polgárok beutazását és tartózkodását gazdasági okból nem lehet korlátozni, hanem csupán közegészségügyi, közrendi vagy közbiztonsági szempontokat lehet figyelembe venni, amely utóbbiaknál az egyén személyes magatartása irányadó. A felperes hölgy ennek fényében 1977. október 7. napján szabályszerűen beutazott Belgiumba, ahol Lüttich tartományban felszolgálóként dolgozott különböző bárokban. 1977. november 8-án pedig kérelmezte, hogy munkavállalóként letelepedjen. A belga rendőrség azonban tudomást szerzett róla, hogy a hölgy korábban hazájában és az NSZK-ban prostituált volt. Ennél fogva a közbiztonság védelmére hivatkozással az Igazságügyi Minisztérium bevándorlási szerve megtiltotta a letelepedést és kötelezte a felperest, hogy 15 napon belül hagyja el az országot. A hölgy haladéktalanul panasszal élt a döntés ellen, azonban időközben ismét kiutasították. Figyelemmel arra, hogy a döntés ellen nem fordulhatott a Conseil d’Etathoz, a lüttichi bíróságnál károkozás miatt beperelte Belgiumot. Az elsőfokú bíróság előzetes döntés kért az irányelvvel kapcsolatban. A Bíróság válaszában kifejtette, hogy az Római Egyezmény 6. cikkében foglalt fair eljárás elve alapjog, amelyet a közösségi jog alkalmazása során érvényesíteni kell, így a tagállamok más állampolgárok számára is kötelesek oly mértékben jogvédelmet biztosítani, mint a saját polgároknak.  [40]

 

III. 5. A kétszeres elítélés tilalma

 

A Walt Wilhelm ügyben a Bíróság egy hagyományosan büntetőjoggal kapcsolatban említendő alapjog, a ne bis in idem elv problémáját érintette. Az ügy szintén a versenyjogi szabályok alkalmazásával kapcsolatos. Az egyik kérdés, amellyel a berlini Kammergericht fordult a bírósághoz, hogy a nemzeti hatóságok – a közösségi jog érvényesülését nem sértve – eljárhatnak-e az ügyben saját nemzeti joguk alapján akkor, ha a közösség jog szerinti vizsgálat már a Bizottság előtt is folyamatban van. Ezzel függ össze az a felvetés is, hogy a két jog szerinti eljárás eltérő jogi megítéléshez vezethet. A Bíróság az indokolásában abból indult ki, hogy a nemzeti hatóságok szintén alkalmazhatják a közösségi jogot abban az esetben, ha a Bizottság nem folytat le vizsgálatot. Leszögezi ugyanakkor azt is, hogy mind közösségi, mind a nemzeti jog érvényesítése során más-más szempontokat vesznek tekintetbe. A közösségi jog elsőbbségének elve alapján azonban azt mondja ki a testület, hogy amennyiben a nemzeti hatóság már határozatot hozott az ügyben és az várhatóan ellentétes lesz a Bizottságéval, akkor a nemzeti hatóságnak kell figyelembe venni a várható hatásokat, míg folyamatban lévő ügy esetén kötelesek a tagállami szervek valamennyi intézkedést megtenni a visszásság kiküszöbölése érdekében. A kiszabható szankciót vizsgálva pedig azt mondja ki, hogy önmagában a kétszeres büntetés alkalmazásának lehetősége miatt nem zárható ki az eljárások párhuzamos lefolytatása, ugyanis ez éppen a közösségi és tagállami hatóságok közötti hatáskörmegosztásból ered. A természetes igazságosság elvére hivatkozva mondja ki a Bíróság, hogy a büntetés kiszabásánál a korábbi döntéseket is figyelembe kell venni, bár azt is leszögezi, hogy a közösségi jog általános elvei között nincsen olyan jogi eszköz, amely ezt a problémát megnyugtatóan rendezné és kizárná a jogsértő cselekmény kétszeres értékelését. [41]

 

IV. Az Európai Unió Alapjogi Chartája

 

IV. 1. A Charta létrejötte

 

Annak érdekében, hogy az Unió polgárai tisztában legyen az alapjogok tartalmával, elkerülhetetlenné vált a kodifikáció. Az Európai Tanács 1999. június 3-i és 4-i ülésén határozta el, hogy létrehoz egy testületet, amely kidolgozza az Unió Alapjogi Chartáját. Négy hónappal később, 1999. október 16-án a finnországi Tampere-ben döntött róla az Európai Tanács, hogy a szöveg kidolgozását egy Konventnek nevezett testület végezze el.[42] A 62-tagú grémium a tagállamok állam- és kormányfőiből, a Bizottság elnökéből és egy képviselőjéből, az Európai Parlament 15 képviselőjéből, a tagállamok parlamentjeinek két-két képviselőjéből állt. Megfigyelőként pedig az Európai Bíróság és az Európa Tanács két-két képviselője is részt vett.[43] 2000. október 2. napjára a Konvent elkészítette javaslatát, amelyet az Európai Tanács október 13-án és 14-én megszavazott. A Chartát végül 2000. december 7-én Nizzában a Parlament, a Tanács és Bizottság elnöke ünnepélyesen proklamálta. [44]

 

A 2001-es laekeni csúcstalálkozón az állam- és kormányfők elhatározták, hogy felállítják az Európai Konventet, amelynek elnökévé Valery Giscard d’Estaing-et választották. A Konvent feladata egy európai alkotmány kidolgozása, amelynek az alapjogok is részét képezik. A Konvent a 15 tagállam kormányának egy-egy képviselőjéből, a nemzeti parlamentek 2-2 képviselőjéből, az Európai Parlament 15 tagjából és a Bizottság 2 képviselőjéből állt. A tagjelölt országok – köztük hazánk[45]- szintén küldhetett egy kormányt képviselő személyt és két parlamenti képviselőt, akik azonban nem akadályozhatták meg a tagállamok között létrejövő konszenzust. A Konvent élén a 12 fős Elnökség állt, tevékenységét pedig munkacsoportokban fejtette ki, valamint havonta egyszer plenáris ülést is tartottak. Az alapjogok kidolgozására külön munkacsoportot hoztak létre, amely 2002. február 28-án kezdte meg a működését. Tekintettel arra, hogy az alkotmányok hagyományos szabályozási tárgyköre az alapjogok és alapkötelezettségek kérdésköre, a 2002. október 22-i zárójelentésben a munkacsoport egyhangúan fogalmazta meg, hogy a Charta az alkotmányszerződés teljes értékű része legyen. Ezen felül az eredeti szöveget a hatékonyabb végrehajtás érdekében három új cikkel is kiegészíteni javasolták és felvetették, hogy az Unió csatlakozzon a Római Egyezményhez.[46] A viták során azonban elbukott a munkacsoport által kidolgozott kiegészítés, így lényegében a Charta meglévő szövegét vették át.

 

 

IV. 2. A Charta tartalma

 

A Charta hét fejezetben foglalja össze az alapjogokat, amely fejezetek közül a VI. cím taglalja az igazságszolgáltatással kapcsolatos jogokat, míg az alkalmazására és értelmezésére vonatkozó rendelkezések az utolsó fejezetben találhatók. Az 51. cikk 1 bekezdése értelmében elsősorban az Unió intézményeit és szerveit kötelezi a Charta a közösségi jog végrehajtása során, amely azt jelenti tehát, hogy a Római Szerződésben meghatározott intézményekre és más szervekre mint a közösségi jogot alkotó szervekre is vonatkozik. Ezen szervek a jogalkotás során is különös figyelemmel vannak az alapjogokra, így az igazságszolgáltatással kapcsolatos jogokra is, amely gyakorlat különösen tetten érhető a Bizottság munkájában. Ezzel szemben az egyes tagállamok szinte csupán a nemzeti jogukban megfogalmazott alapjogokra támaszkodnak, amelytől csak akkor térnek el, ha a tagállami szervnek a közösségi jogot kell alkalmaznia. Ennek fényében az látható, hogy a nemzeti szervek ténylegesen annyiban vannak a közösségi jogban megfogalmazott jogokhoz kötve, amennyiben a közösségi jog elsőbbségét és egységes érvényesülését biztosítaniuk kell, azaz amikor a közösségi jogra nemzeti szinten hivatkoznak.[47] Az egyes jogforrások közül a rendeleteknél érvényesül ez a leginkább, hiszen az a 249. cikk értelében az minden elemében kötelező és közvetlenül alkalmazható, továbbá a Bíróság joggyakorlata is megerősítette[48], hogy a nemzeti szervek még tagállami jogszabályt sem alkothatnak a rendelet nemzeti jogba illesztésére. Más a helyzet azonban az irányelveknél, amelyek implementálására nemzeti jog születik, amely akár országonként különböző lehet. Ez esetben a közösségi jog által meghatározott alapjogok annyiban érvényesülnek, amennyiben azt a közösségi jogalkotó megszabja. Az eltérést nem engedő esetekben a kibocsátott nemzeti jog alkotása és alkalmazása során is a közösségi joganyagot kell érvényre juttatni. Ennél fogva a nemzeti alapjogok csupán akkor jöhetnek szóba, ha az irányelv mozgásteret enged a közösségi jogalkotónak. Nemzeti szinten azonban a nemzeti alkotmányos kontrollal is számolni kell, amelynél kérdéses, hogy az irányelv végrehajtására alkotott jogszabályt közösségi jogként vagy tisztán nemzeti jogként értelmezik. Mindenesetre a Charta 51. cikkének 2. bekezdése nyilvánvalóvá teszi, hogy semmilyen új hatáskört vagy feladatot nem határoz meg, tehát csupán a közösségi jog által szabályozott területeken érvényesül.[49]

 

Az Alapjogi Charta és az Európai Egyezmény egymáshoz való viszonyát vizsgálva azt a következtetést vonhatjuk le, hogy míg az Egyezmény az Európa Tanács egy nemzetközi szerződése, amely mint olyan az Uniót közvetlenül nem kötelezi. Ugyanakkor az Európai Uniót létrehozó szerződésben maga az Unió is jogforrásként ismeri el, és amelyekre egyebekben az EU Bírósága is hivatkozik ítéleteiben. Vitatott ugyanakkor, hogy az EU csatlakozhatna-e az Európai Egyezményhez. Az EU Bírósága a már említett 1996-os szakvéleményében arra az eredményre jutott, hogy a Gazdasági Közösség nem rendelkezik olyan hatáskörrel, ami lehetővé tenné, hogy csatlakozzon az Egyezményhez és hasonló okok miatt volt kizárt az is, hogy az Atomenergia Közösség vagy a Szén- és Acélközösség csatlakozzon. Érdemes azonban megemlíteni, hogy a finnek javasolták, hogy a Római Szerződés 303. cikkét egészítsék ki egy olyan második bekezdéssel, amely lehetővé tenné a csatlakozást, ám az ötletet a Nizzai konferencián elvetették. Az Unió belépése pedig éppen a jogi személyiségének hiánya miatt kizárt.[50]

 

A Charta 47. cikk 1 bekezdése szabályozza azt az esetkört, amikor valamely az uniós jogban meghatározott jogot vagy szabadságot sértenek meg. Hasonlóan az Európai Egyezmény 13. cikkéhez, a közösségi jog szintén nem csupán egy újabb fellebbezési lehetőséget biztosít a belső jogrendben, hanem a hatékony bírósági jogorvoslathoz való jogot. A 2. bekezdés – az alkalmazási kört kivéve – lényegében megfelel a Római Egyezmény 6. cikkének. Az ebben foglalt jogvédelem – mely azonosítható a tisztességes eljárás követelményével – egyes elemeit érdemes külön-külön is megvizsgálni. Ez utóbbiakat a szakirodalom négy csoportba sorolja. Az első körbe a bírósággal kapcsolatos kívánalmak tartoznak, a másodikba maga a szűkebb értelemben vett tisztességes eljárás, a nyilvánosság és az eljárás ésszerű időtartama.[51]

 

IV. 2. 1. A bírósággal kapcsolatos követelmények

 

Az itt meghatározott feltételek az előfeltételét képezik a tisztességes eljárásnak, hiszen amennyiben ezek nem valósulnak meg, nem lehet a továbbiakat sem vizsgálni. Az első a bíróság függetlensége, amellyel megakadályozható, hogy akár a végrehajtó hatalom, akár a jogvitában résztvevő felek befolyást gyakoroljanak az ítélkezőkre. [52] A második a bíróság pártatlansága, amely elvileg kizárja, hogy a konkrét ügyön kívüli tényezők is hatást gyakoroljanak. A pártatlanságról szubjektív és objektív értelemben beszélhetünk. Az előbbi alatt azt értjük, hogy a döntőbíró elfogulatlan és a bizonyítékok mérlegelésével dönt. Mindez az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlata alapján összefügg a bíró tárgyaláson és azon kívül tett megjegyzéseivel, egyes bizonyítási eszközök esetleges visszautasításával vagy hiányos értékelésével. Az objektív pártatlanság pedig az eljárás sajátosságaiból ered. Mindezek után felvetődhet az a kérdés, hogy a pártatlanság megkérdőjelezésének okai a bíró személyével vagy a helyzetéből adódó körülményekkel állnak összefüggésben. A harmadik tényező a törvény által létesített bíróság, hiszen a jogállamiság követelményeinek megfelelve elképzelhetetlen, hogy a végrehajtó hatalom határozza meg a bíróságra vonatkozó szabályokat. Mindez legalább a szervezet és a hatáskör vonatkozásában ugyanúgy érvényesítendő a különbíróságok esetben is.[53]

 

IV. 2. 2. A tisztességes eljárás követelményei

 

Az Európai Egyezmény 6. cikkéhez hasonlóan alapvető kívánalom a fair eljárás. Ezzel mindkét egyezmény a bírósággal kapcsolatos jogon túl azt is biztosítja, hogy amennyiben valaki jogsérelmet szenved, bíróság bírálja el az ügyét, ugyanakkor azonban jelenleg nem alapozza meg, hogy az elsőfokú bírósági döntéssel szemben is jogorvoslati lehetőséget vegyen igénybe. Garantálja azonban, hogy a bíróság megfelelő módon és az ellenfélnél nem lényegesen előnytelenebb feltételek mellett tárgyalja az ügyet. E jog érvényesülése során szintén több szempontot kell figyelembe venni.[54] Az első a bíróság általi meghallgatáshoz való jog, amely szerint a felek a tényállás ténybeli és jogi elemeit a bíróság elé tárhatják. Lényeges azonban, hogy mindenkor a konkrét eset és az egész eljárás körülményeit kell figyelembe venni annak megítélésekor, hogy a jogosultság sérelmet szenvedett-e. A feleknek mindazonáltal joguk van arra, hogy mind a bíróság mind a másik fél által előterjesztett nyilatkozatokat és bizonyítékokat megismerjék. A bírósági meghallgatáshoz való jog nem korlátozható, ugyanakkor bizonyos formai és ténybeli feltételeknek alávethető, így feltétlenül szükséges az időhatárokat és más eljárási szabályokat betartani.[55]

 

A következő elv a fegyverek egyenlőségének elve. A polgári eljárásban mindez azt jelenti, hogy valamennyi félnek lehetőséget kell adni arra, hogy indítványokat tegyen. Mindez azonban nem sértheti az ellenfél eljárási jogait. A büntetőeljárásban pedig a vádlott joga, hogy az ügyet megismerhesse, bizonyítási eszközöket megnevezzen, a bíróság elé idézett tanúkhoz kérdést intézzen[56] és általában a bizonyítás és jelenlét terén azonos jogokat élvezzen, mint a vád.[57]

 

A harmadik összetevő a személyes jelenlét követelménye, amely a szóbeli eljárások során általánosan érvényesülő jog. A közösségi jog kontextusában mindez elsősorban a polgári és kereskedelmi ügyekre vonatkozó 44/2001/EK rendelet[58] és az 1347/2000/EK rendelet kapcsán releváns, amely utóbbit 2004. augusztus 1. napjával felváltott a 2201/2003/EK rendelet.[59] Ez a norma a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatósággal, a határozatok elismerésével és végrehajtásával kapcsolatos kérdéseket rendezi, és a tagállamok rendelet alkalmazása körében értelemszerűen a közösségi jog által biztosított alapjogokhoz vannak kötve. Így például mindenképpen jogellenes, ha gyermek-elhelyezési ügyben az apa meghallgatása nélkül döntenek. A bírósági meghallgatás joga különösen akkor merül fel, ha valamelyik fél beutazási tilalom alatt áll, hiszen ilyen esetekben különösen kétséges, hogy a bíróság pártatlan döntést hozhatna. Ilyen esetekben, amennyiben a fél valamelyik másik tagállamban él, a Római Szerződés 18. cikk 1. bekezdése garantálja az Unió területén a szabad mozgását. Ennél problémásabb, ha a fél nem tagállami lakos, és a helyzetet tovább bonyolítja, hogy a Charta is az uniós polgárok jogait szabályozza, és az 51. cikk 2. bekezdése értelmében nem is terjeszthető ki a Charta hatóköre. A szakirodalom arra is figyelmezet, hogy a nemzeti bíróságoknak az említett rendelet alkalmazása során arra is ügyelniük kellene, hogy ne csupán a gyermek, hanem mindkét szülő meghallgatási joga érvényesüljön. [60]

 

A jogirodalom a tisztességes eljárás követelményei között külön is nevesíti a bizonyítási eljárás lefolytatását, amely szoros összefüggésben áll az előbbiekben meghatározott fegyverek egyenlőségének elvével. Fontos kiemelni, hogy ezt a követelményt szintén egyaránt érvényesíteni kell mind a büntető, mind a polgári eljárások során. Ugyanakkor a bizonyítási eljárás lefolytatása bírói kontroll alatt áll, amelynek következtében lehet, hogy pergazdaságossági szempontokra hivatkozással a bíró korlátozza az alapjogot. A közösségi jogban mindez igen sok problémát vet fel, főként, amikor valamely nemzeti bíróság előtt folyik az eljárás közösségi jogot érintő kérdésben. Ennek megoldására bocsátották ki az 1206/2001/EK rendeletet, amely polgári és kereskedelmi ügyben szabályozza a bizonyítás felvételének rendjét a határokon átnyúló jogvitákban.[61] A rendelet teljesen leszabályozza a bizonyítás felvételének rendjét, így szoros határidőket szab az egyes eljárási cselekményekre, valamint kötelezően alkalmazandó formanyomtatványokat is előír.[62]

 

IV. 2. 3. A nyilvánosság

 

Mind a Charta, mind a Római Egyezmény alapján mindenkinek joga van arra, hogy ügyét nyilvános tárgyaláson bírálják el, amely nyilvánosság végső soron a társadalmi nyilvánosságot jelenti.[63] Ugyanakkor ez a jog sem érvényesülhet teljesen korlátlanul, így az államtitok, a fiatalkorúak jogainak védelme, a közérdek vagy a fél személyiségi jogainak megőrzése érdekében lehetőség van a nyilvánosság kizárásra. Többfokú eljárás során szintén nem jár a jog sérelmével, ha nem valamennyi szakban érvényesül a nyilvánosság és a szóbeliség, ugyanakkor az ítélet kihirdetése a Római Egyezmény 6. cikk 1. bekezdés második mondata értelmében mindig nyilvános. [64]

 

IV. 2. 4. Az eljárás ésszerű időtartama

 

A hatékony jogvédelem megvalósításában fontos szerepet játszik az is, hogy az eljárás mennyi időn belül fejeződik be. A követelmény azonban sem az Emberi Jogok Európai Bírósága, sem az Európai Unió Bírósága számára nem azt jelenti, hogy valamely konkrétan meghatározott határidőn belül kellene az ügyeket befejezni. Mind az Egyezmény, mind a Charta 47. cikk 2. bekezdése értelmében az eljárás kezdő időpontjának a vádemelést vagy a keresetlevél beadását kell tekinteni, míg a végét a rendes jogi eljárásban hozott jogerős döntés jelenti. Különösen polgári eljárásokban igen sok múlik a feleken, ezért a tagállamok általában elzárkóznak attól, hogy az eljárás gyorsítását írják elő a nemzeti jogukban.[65] A jogsértés szempontjából több körülményt is figyelembe kell venni, így azt, hogy menyire bonyolult az ügy, a felek magatartását és azt, hogy az eljáró hatóságok és a bíróság mindent megtettek-e az eljárás befejezése érdekében.[66] Az Európai Unió Bírósága már a kezdetektől fogva elismerte ezen jogosultságot, és a jogsérelem vizsgálatakor szinte teljes mértékben átvette az Emberi Jogok Európai Bírósága által kialakított gyakorlatot.[67]

 

V. 3. Az eljárás költségei

 

A Charta 47. cikk 3. bekezdése értelmében az állam nemcsak formális értelemben biztosítja, hogy a felek bírósági utat vegyenek igénybe a viták eldöntéséhez, hanem materiális módon is megteremti ennek feltételeit azáltal, hogy költségmentességet biztosít a rászoruló jogkeresőknek, annak érdekében, hogy gazdasági okok ne akadályozzanak senkit se jogai gyakorlásában. Az Európai Unió Bíróságának gyakorlatában szintén igen korán jelentkezett ezen elv, így a már említett Hoffmann La Roche ügyben például az ítélet rendelkezett az eljárási költségek kompenzálásáról.[68] Mindazonáltal a Római Egyezmény széles mozgásteret biztosít a nemzeti jogalkotás számára, hogy meghatározza a költségmentesség feltételeit. Így egyes országokban lehetséges ügyvédet kirendelni bonyolult ügyekben, míg a skála másik végén a tagállamok igen költségkímélő módon csupán azt engedélyezik, hogy a fél önmagát képviselje. Éppen ez okból vetette fel a Bizottság, hogy irányelvben kellene szabályozni a költségmentesség feltételeit, amelynek nyomán a Tanács 2003. január 27. napján el is fogadta a 2003/8/EK irányelvet[69], amely a határokon átnyúló jogviták esetében alkalmazandó. Ezáltal tehát maga a közösségi jog biztosít bizonyos minimumszabályokat, hogy valamennyi uniós polgár számára biztosított legyen ezen jogosultság és pénzügyi okok senkit ne akadályozzanak a bírósághoz fordulás jogában.[70]

 

V. 4. A hagyományosan büntetőeljáráshoz kapcsolható jogok

 

Az alábbiakban meghatározott alapjogokat hagyományosan a büntetőeljáráshoz szokták kapcsolni annak ellenére, hogy egyes közigazgatási ügyekben ugyanúgy relevánsak lehetnek. Így mind az ártatlanság vélelmét, mind a védelemhez való jogot vagy a kétszeres eljárás alá vonás és a kétszeres büntetés tilalmát, valamint a bűncselekmények és büntetések törvényességének és arányosságának elvét már a fent említett versenyjogi esetekben is érintette a Bíróság. Az igazságszolgáltatással kapcsolatos részjogosítványok szoros összefüggése okán ezen jogok polgári vagy közigazgatási vonatkozásait már jórészt vázoltam, így ehelyütt ismételt tárgyalásukat mellőzöm.

 

 

V. Összegzés

 

Az előbbiekben felvázolt folyamatból kitűnik, hogy a Bíróság által kialakított jogvédelmet az Unió egyre inkább általános, írott normákban kívánta biztosítani, mely elhatározás nyomán megszületett az Alapjogi Charta, amely később az Európai Alkotmány részévé vált. A fejlődés hívta életre az Alapjogi Konventet, amely célul tűzte az alapjogok világos meghatározását, hiszen az írott jog által elérhető jogvédelem hatékonyabb garanciákat kínál a kontinentális jogrendben, mint a bírói joggyakorlat. Ez a jogvédelem pedig korlátokat jelent a közösségi jogalkotás számára is. Amint azt a fentiekben is említettem, több alapjog tekintetében a Charta hatékonyabb érvényesítésére rendeleteket és irányelveket alkottak. Ez a folyamat azonban még korántsem zárult le teljesen, a közösségi jog egyre több szabályozási területre terjeszti ki hatókörét. Ennél fogva a Charta jövőbeni hatása és jelentősége attól is függ, hogy az acqiuse communitaire milyen mértékben szorítja vissza a tagállami jogalkotás szabadságát.

Figyelemmel arra, hogy Magyarország 2004. május 1-ével az Európai Unió tagállamává vált, így a fenti kívánalmak és folyamatok hazánkat és állampolgárait közvetlenül is érintik, akár az uniós jogalkotás, akár a jogharmonizáció következtében.

 

 

Irodalomjegyzék:

 

Boytha Györgyné – Hargitai Árpád – Sárai József – Tóth Tihamér (szerk.): Versenyjogi esetek – Az Európai Bíróság gyakorlata 2000., Osiris Kiadó, Budapest 444. p.

Fazekas Judit (szerk.): Az Európai Integráció Alapszerződése 2. 2002, KJK-Kerszöv., Budapest 325. p.

Halmai Gábor – Tóth Gábor Attila (szerk.): Emberi jogok 2003., Osiris Kiadó, Budapest 919. p.

Kecskés László: EU-jog és jogharmonizáció 2003. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 635. p.

Keller: Allgemeine Rechtsgrundsätze und Grundrechte 2002 Februar www.rwth-aachen.de/bur/Ww/download/03_Veranstaltung.doc

Mankowski, Peter – Magnus, Ulrich: Die für Zivilverfahren erheblichen justiziellen Rechte in der Charta der Grundrechte der Europäischen Union www2.jura.uni-hamburg.de/sipr/dateien/seminar-wise02/arbeit02.pdf 36. p.

Mráz Ágoston: Az európai (nizzai) emberi jogi charta értékelése In Frivaldszky János (szerk.): Egy európai alkotmány felé 2003., JTMR Faludi Akadémia – OCIPE Magyarország, Budapest 81-97. p.

Sári János: Alapjogok 2004, Osiris Kiadó, Budapest 358. p.

Schwarze, Jürgen (Hrsg.): EU-Kommentar 2000, Nomos Verlaggesellschaft, Baden-Baden 86-87. p. 2660. p.

Sonnevend Pál: A nizzai emberi jogi Charta értékelése In Frivaldszky János (szerk.): Egy európai alkotmány felé 2003., JTMR Faludi Akadémia – OCIPE Magyarország, Budapest 13-23. p.

Szerződéstervezet egy Európai Alkotmány létrehozásáról. 2004. Luxemburg: Az Európai Közösségek Hivatalos Kiadványának Hivatala 332. p.

Várnay Ernő – Papp Mónika: Az Európai Unió joga, 2001. KJK Kerszöv., Budapest 677. p.

Válogatott ítéletek az Európai Bíróság esetjogából. 2004. KJK Kerszöv., Budapest 1-4. kötet

Válogatott ítéletek az Európai Bíróság esetjogából II. kötet 1999., Külügyminisztérium Integrációs Államtitkárság, Budapest 448. p.

http://www2.datanet.hu/im/Primleg/11992M-HU.htm

http://www.europa.eu.int/eur-lex/de/search/search_case.htm