Balogh Elemér

De iurisperitorum consilio

A címben felvett, hajdan – a középkor évszázadaiban – gyakran használt fordulat nagyigényű és bőséges kifejtést érdemelne, ám ehelyütt csak vázlatos értelmezésére vállalkozhatom. A iurisperiti jogtörténeti interpretációja nélkülözhetetlen adalékokkal szolgál az európai, kivált a kontinentális jogfejlődés egyik középponti intézménye, a „tudós jog”, ezen keresztül a professzionális jogi kultúra kifejlődésének jobb megértéséhez.

Mindenekelőtt a iurisperitus kifejezés tartalmát kell közelebbről megvizsgálnunk. Bónis György munkássága[1] nyomán leginkább szerencsésnek tűnik e kifejezést a „jogtudó” szóval magyarra fordítani. Ez a – nyelvtörténelmi tartalmat is hordozó – megoldás egyúttal bizonyos nyelvi szellemességet is kifejez, mert az ismertebb „jogtudós” alak helyett egy tágabb tartalmat sejtető szót használunk, és ez a jelentésbővítés esetünkben nagyon is fontos. A „jogtudó” eszerint azt a személyi kört jelöli, amely egyrészt mai fogalmainkhoz közeleső módon értelmiséginek mondható foglalkozást űzött és ennek megfelelő életet élt, másrészt két, egymástól – legalábbis fogalmilag – jól elválasztható típusú jogi tudást képviselt; a jellemzően egyetemeken megszerezhető jogi ismereteket birtoklókat Bónis – tág értelemben felfogott – doktoroknak,[2] a primér ismereteiket a gyakorlati jogalkalmazásból merítő, gyakran egyúttal provinciális élethelyzetben munkálkodókat praktikusoknak nevezi: „’Praktikus’ tehát az volt, aki az alapismeretek – a deákműveltség – megszerzése után a gyakorlati munka során, egy tapasztalt jogásznál sajátította el a hivatásához szükséges jártasságot.”[3] A jogtudók társadalmi csoportján belüli, efféle distinkció különös jelentőséget kap hazánk középkori történelmében, hiszen tartósan működő honi egyetem híján a középkori magyarországi jogéletben igazi jogtudósok, „doktorok” jószerivel csak a szentszéki bíráskodásban és részint a királyi udvarban tevékenykedtek. Hazai – adott esetben magyar – (szokás)jogból külhoni egyetemeken érthető okból képtelenség volt tanulmányokat folytatni, ami nem jelenti azt, hogy a nemzeti jognak ne lettek volna avatott és kiemelkedő szintű, elméletileg is felkészült szakemberei Európának, főleg az Alpoktól északra eső országaiban. A mi Werbőczy Istvánunk nagyon jó példa arra, hogy számottevő római jogi tudás talaján, vagy amellett, a középkori magyar nemzeti szokásjognak kiemelkedő intellektuális teljesítményre képes művelői is akadtak.[4] A mai (pl. magyar) jogászságra, sem annak valamely rétegére már nem szükséges ezt az összetett tudásszociológiai tartalmat kifejező szót használnunk, hiszen a jogászság már régóta önálló hivatásrend, amelynek tagságát csakis sikeres egyetemi tanulmányok folytatása eredményeként (tovább itt nem részletezett feltételek teljesítését követően) lehet megszerezni. Ilyen körülmények között gyakorlati értelme a ’jogtudós’ szónak van inkább, ami viszont kifejezetten tudományos igényű, jellemzően jogirodalmi munkásságban is testet öltő teljesítmények árán érdemelhető csak ki.

A iurisperiti kifejezést tehát a maga korában némileg eltérő tartalommal használták Európa országaiban attól függően, hogy a római-kánoni jog tudományát kínáló egyetemek terrénumában, vagy attól távoleső területeken fejtették ki munkásságukat azok a személyek, akiket e szóval jelölnek a források. Fő szabályként mindenesetre kijelenthető, hogy elsősorban a Bónis-féle értelemben vett doktorokat fedte, akik az egész kontinenst intézményesen átszövő egyházi bíráskodásban fejtettek ki kezdettől igen fontos tevékenységet.

Mint ismeretes, a tudományos igényű jogászképzés az első európai egyetemeken vette kezdetét, ahol az artes liberales (retorika, grammatika, dialektika) talaján megindult képzésben római jogot (ius civile) és kánonjogot (ius canonicum) oktattak.[5] A 12. század kezdetétől Irnerius és tanítványai kezdték meg az újrafelfedezett római jog művelésével a lehanyatlott és szinte teljesen feledésbe merült antik előzmények után, azok hagyatékának romjain azt a színvonalas jogászképzést,[6] amelynek azután egyenes folytatása vezetett a modern egyetemi alapozású, professzionális jogi kultúrához. A doktori cím kezdetben hivatásjelző volt – némileg hasonlóan ahhoz, ahogyan Magyarországon a jogászok és az orvosok ma is viselik nevük előtagjaként (de nyelvtani értelemben kis betűvel írva!) –, csak a 13. század végétől számított akadémiai, tudományos rengjelzőnek.[7] A magas szintű elméleti képzésben részesült jogászokat elsőként az egyházi szervezet alkalmazta, éspedig kétféle területen: politikai-igazgatási és jogszolgáltatási területen. Az előbbi tekintetében inkább az egyházpolitika gyakorlatiasabb céljainak szolgálatában állottak a doktorok, az utóbbi vonatkozásában azonban kifejezetten az igényes jogi kultúra progresszív és gyakran nélkülözhetetlen alakjai voltak.

A jogászság az első bolognai stúdiumok után hamarosan önálló hivatásrenddé fejlődött. Párját ritkítja a mai napig, és nem könnyű egzakt magyarázatot találni arra, hogy miként válhatott egy intellektuális szakma a középkorban önállóvá: „Die Frage, warum es zur Entstehung eines Berufes kam, dessen Gegenstand und Nahrungsgrundlage die wissenschaftliche Behandlung des Rechts ist, warum an die Stelle der traditionellen Laienrechtspflege die Arbeit der Rechtsgelehrten treten konnte, wird niemals eindeutig beantwortet werden können. Antworten gibt es zwar genug, doch werden sie alle ihrerseits in Frage gestellt durch die Rätsel der sogenannten ’Renaissance des XII. Jahrhunderts’, jenes kulturellen Neuaufbruchs des Abendlandes, der bis heute das geistige Gesicht Europas geprägt hat. Was war Ursache, was Wirkung? Was wurde als Wirkung wiederum Ursache?”[8]

Fontos szerepe volt a tudós jogászság kialakulásában és megerősödésében annak a ténynek, hogy a hűbéri vagy városi struktúrákban jelenvaló zártsággal ellentétben a származás itt egyre kevesebb szerepet kapott a szakmai karrierben, tehát a társadalmi mobilitás egyik nagyon fontos, intellektuális pályájaként kínálkozott a jó szellemi képességekkel megáldott ifjak előtt a jogtudományi pálya. A történeti hűség kedvéért meg kell azonban jegyezni azt is, hogy a kanonista környezetben kifejlődött tudósjog képviselőiről elég korán negatív előítélet is lábra kapott, aminek oka részint a gyakran megtapasztalt kapzsiságuk és az (olykor) ennek a szolgálatába állított perhúzó praktikák elterjesztése állott. Még a reformáció előtt elterjedt német földön ez a gyakran hangoztatott állandó jelzője a jogászságnak: „Juristen, böse Christen.”

Jogtudók az egyházi bíráskodás szolgálatában

A középkor virágjában kibontakozó tudósjog befogadója, alkalmazója és lelkes fejlesztője tehát az egyház volt, éspedig nem csupán az elvont értelemben vett jogfejlesztés tekintetében, hanem az egyetemes szentszéki jogszolgáltatásban, tehát gyakorlati vonatkozásban is. Az állandó bíráskodás első intézményes formája az egyházi törvénykezésben öltött testet, ami nagyon természetes befogadó közegnek bizonyult az elméleti képzettséggel rendelkező jogászság számára. A professzionális és folyamatos egyházi bíráskodás megteremtése útján köztudottan a IV. Lateráni zsinat rendelkezései számítottak mérföldkőnek. A rengeteg fontos határozat közül kiemelendők azok, melyek előírták, hogy minden egyházmegyében köteles az ordinárius a kánoni jogban jártas klerikusra bízni a bíráskodást. Ezzel megteremtődtek az alapjai annak a fejlődésnek, mely évszázadokkal megelőzte a világi törvénykezési struktúrákban folyó munka színvonalát – főleg az anyagi jog (az alkalmazott római/kánoni jog okán), de a nyomozó elv érvényesítése miatt az eljárás tekintetében is.

Általános felfogás szerint az első állandó egyházi bírák a 12. század utolsó évtizedeiben kezdték meg működésüket – Reimsben. Voltaképpen a pápai küldött bírák (iudices delegati) intézményének továbbfejlesztése volt ez; Reims érseke ui. pápai legátus volt, így egyszersmind pápai iudex delegatus. A 12. század második felétől jelentősen megerősödött a delegált bírák tevékenysége, akik egyre gyakrabban a jogtudók közül kerültek ki.

A 13. század közepétől Európa-szerte az a szabály erősödött meg, hogy egyházmegyénként egy bírót neveznek ki. Nevezetes kivétel a már említett Reims, ahol hosszú időn át egyszerre két officialis bíráskodott. Ennek az volt az oka, hogy az egyik személy a püspöki, a másik (fellebbviteli fórumként) az érseki joghatóságot gyakorolta. Hamar kialakult az a kritériumrendszer is, amelynek a bírói hivatalra kiszemeltnek meg kellett felelnie. Az officialis teljesen cselekvőképes, 25. életévét betöltött, kizáró ok[9] alá nem eső klerikus (nem feltétlenül pap) lehetett csak. Természetesen nagyon fontos volt jogi jártassága, tudása. A németföldi egyházi bíróságok bírái tudományukat leggyakrabban az északolasz egyetemeken, a legkorábbi időkben elsősorban Bolognaban szerezték.[10] Egy francia zsinat (Tours, 1236) azt a kívánalmat is fölállította, hogy a jelöltnek legalább ötévi jogtudományi stúdiumot kell maga mögött tudnia, de ez a feltétel hosszú időn át a gyakorlatban kivihetetlennek bizonyult.

A jogtudók részvétele a perben

Mivel a bíráknak maguknak is képzett és gyakorlott jogászoknak kellett lenniük, elvben ritkán, a gyakorlatban azonban elég sűrűn kellett jogtudók (iurisperiti) segítségét és tanácsát igénybe venni. Az officialis a bírói hatalmat egyedül birtokolta, de ez nem jelentette azt, hogy mindig – mai értelemben vett – egyesbíróként járt volna el. Különösen a nehéz esetekben köteles volt a magánál nagyobb tudományú jogtudók tanácsát kikérni. Ezek a „szakértők” – assessores vagy consiliarii néven is említik őket a források – magán a tárgyaláson is részt vehettek, de olykor csak a bírósági jegyzőkönyveket kapták kézhez. Néha csak egyszerű szakvéleményt kértek e külső, tekintélyes jogászoktól. Ilyen bírótársakat maguk a felek is ajánlhattak: gyakori volt, hogy egy korábbi officialist hívtak meg, aki persze nem lehetett érdekelt a szóban forgó ügyben. Amikor pusztán szóbeli tanáccsal szolgáltak, ami igen gyakori volt, nevüket nem őrizte meg a jegyzőkönyv, mindössze utalás történt az ítélethozatal során kifejtett tevékenységükre, formulaszerűen: „de iurisperitorum consilio”. A perben közreműködő jogtudók tehát önálló bírói joghatósággal nem rendelkeztek, és véleményük a bírót nem kötötte. A peres feleknek jogában állt, hogy az elfogult, gyanús „suspectus) vagy e hivatalra bármilyen okból alkalmatlan személyt elutasítsák, vagy kérjék az eljárásból való kizárását.

A salzburgi szentszéken is assessor volt a nevük azoknak a tudós jogászoknak, akik az officialis munkáját segítették. Bírótársnak itt sem tekinthetők, mert nem alkottak bírói kollégiumot a rendes bíróval, a voltaképpeni ítélkezésben nem vehettek részt. Ha azonban az officialis eltávozott az ülésről, helyét rendszerint a jelenlévő assessor vette át, s ha ítélethozatalra került sor ilyen helyzetben, azt mindig mint commissarius surrogatus hozta, sohasem mint assessor vagy iurisperitus. A salzburgi szentszéki törvénykezés[11] magas szakmai színvonalát mutatja, hogy kizárólag tudományos fokozattal rendelkező személyek pályázhattak az assessor hivatalára.

A passaui püspök az ominózus lateráni zsinat után is sokat utazott egyházmegyéjében, és közben bíráskodott. Ő is gyakran vette igénybe jogtudók segítségét, akiknek szerepe a tanácsadásra korlátozódott: „communicato proborum consilio” vagy „habito virorum consilio discretorum”. Az augsburgi szentszék munkájában is oroszlánrészt kaptak azok a jogtudók, akik egyetemet járt klerikusok voltak. Ők léptek a kánonjog előretörésének megfelelően a régebbi püspöki szék ülnökei (Beisitzer), az egyházi miniszteriálisok helyébe.

A jogtudók részvételének említést érdemlő esete volt az is, amikor a bírósági rendtartások megfogalmazásában vállaltak és kaptak feladatot. Így történt ez a Heinrich III. Groß bambergi püspök (1487–1501) nevéhez fűződő új szentszéki rendtartás kiadásakor is, melynek elkészítését követően a dómprépost, a püspöki káptalan mellett jogtudók hozzájárulását is beszerezték. E rendtartás 1. cikkelye kimondja, hogy a bírósági tisztségviselőket a dómdékán nevezi ki, az ítélethozatal során pedig ki kell kérni a jogtudók tanácsát (consilium iurisperitorum), különösen házassági perekben.[12] A 7. cikkely szerint nehéz és kétséges megítélésű ügyekben a dékán/officialis csak azt követően hozhat ítéletet, hogy mindkét fél ügyvédjeit és további bambergi jogtudók véleményét meghallgatta. A jogtudók részvételét rendszerint csak általánosságban említik, de akad kivétel, amikor nevüket is megörökítette a perirat.[13] A bambergi joggyakorlatban a – feltárt források tükrében – sűrű szerepeltetésük ellenére nem volt nagyon kiemelkedő a szerepük, aminek oka főleg az volt, hogy az ügyvédek és ügyészek között is volt éppen elég jogtudó, sokan közülük a magister fokozat birtokosai voltak.

Az egyik augsburgi szentszéki ítélet arról tudósít, hogy az érvényes házassághoz megkövetelt consensus feltételhez is volt köthető; ekkor a (felfüggesztő) feltétel bekövetkezése esetén jön csak létre a házasság. Ha azonban ezt megelőzően a felek elhálták a kapcsolatukat (copula carnalis), úgy az pótolta a még hiányzó feltételt. E jelentős ítélet meghozatalában is ott forgolódtak a jogtudók.[14]

Amikor a bíróság a házasság érvénytelenítését célzó, a (rendszerint) női felperes által benyújtott keresetet elutasította, nem mulasztotta el felszólítani az asszonyt a köteles házastársi szeretet gyakorlására, a megfogalmazásban pedig rendre nyomatékkal említik a jogtudókat – hovatovább azt a látszatot kelteve, mintha az ítélet intenciói mögött voltaképpen ezek a „főjogászok” állnának: „[…] de iurisperitorum consilio ipsum absolvimus ab inquietatione actricis, pronuntiantes verum et legitimum matrimonium fore inter ipsos, iniungimus etiam ipsi actrici, ut ipsi reo cohabitet sibique uxorali affectione deserviat […]”

Bátran kijelenthető tehát, hogy a római/kánoni jog tanult képviselői nemcsak rendszerinti tagjai voltak a szentszéki bíráskodásnak, hanem olykor egyfajta fedezékül is szolgáltak a hazai társadalmi környezetben mozgó bírák számára egy sokáig, a hagyományszabta renddel mégis csak szemben álló, vagy attól több ponton eltérő új jog (ius novum), a tudósjog, a köznép körében kevesek által értett és tudományos színvonalon művelt jog alkalmazása során. A középkornak 13. századtól kezdődő évszázadai azonban elégségesnek bizonyultak arrra, hogy ez a maga korában „korszerűtlenül” fejlett jog gyökeret verjen az európai (előbb: egyházi) törvénykezésben, majd az egész kontinentális jogi kultúrának az antik jog intézményeire alapozó új távlatokat adjon. E grandiózus jogtörténelmi vállalkozás úttörői és professzionális képviselői voltak a középkori jogtudók.

---

[1] Bónis György akadémiai doktori értekezését két, önálló kiadványban publikálta, melyek természetesen egységes tartalmat hordoznak, ezek: A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971. és A jogtudó értelmiség a középkori Nyugat- és Közép-Európában. [Értekezések a történeti tudományok köréből, Új sorozat 63.] Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972. (a továbbiakban: Bónis 1972)

[2] Összefoglaló kifejezésként használja azokra, akik az egyetemeken alacsonyabb vagy magasabb, római és/vagy kánonjogból megszerezhető képesítésre (baccalaureus, licentiatus, magister, doctor) tettek szert.

[3] Bónis 1972, 82–84. p.

[4] „Akik a római vagy a kánonjogban csak félig-meddig voltak jártasak, a maguk szokásjogi rendszerében lehettek ’egész tudósok’, sőt kellett is lenniük, ha érvényesülni akartak.” – írja Bónis, kritikusan reflektálva egy német szerző szóhasználatára, aki a 15. század végi németországi állapotokat jellemezve, a római jog „ügyetlen” közvetítését rótta fel ez efféle „féltudósoknak” (Halbgelehrten und Halbwissenden). Bónis 1972, 83. p. Cf. R. von Stintzing: Geschichte der populaeren Literatur des römisch-kanonischen Rechts in Deutschland am Ende des 15. und am Anfange des 16. Jahrhunderts. Leipzig, 1867. XXI. p.

[5] Köbler, Gerhard: Juristenausbildung. [Stichwort] In: Handwörterbuch zur deutschen Rechtsgeschichte. II. Erich Schmidt Verlag, 1978. 484–488.

[6] Irnerius.; Jurisprudenz.; Jurist. [Stichwörter] In: Köbler, Gerhard: Lexikon der europäischen Rechtsgeschichte. Verlag C. H. Beck München, 1997. 258. és 271. p.

[7] Holenstein, Stefan: Juristen. [Stichwort] In: Lexikon des Mittelalters. V. 815–816.

[8] Hattenhauer, Hans: Die geistesgeschichtlichen Grundlagen des deutschen Rechts. 3., überarbeitete und erwiterte Auflage. C. F. Müller Juristischer Verlag. 1983. 328–331. p.

[9] A 13. századból származó Ordo Iudiciarius Spirensis szerint: „Tria sunt, quae impediunt aliquem esse iudicem: natura, lex et mores. Natura prohibet surdum, mutum et furiosum esse iudicem. Lex prohibet excommunicatum, irregularem, hereticum, paganum esse iudicem. Mores prohibent mulierem esse iudicem.” (§ 4)

[10] „An den bischöflichen Höfen Deutschlands werden Offiziale bestellt, in deutschen Landen die ersten Berufsrichter – es sind dies Juristen, die vielfach an den italienischen Universitäten ausgebildet worden waren, etwa an der Rechtsschule von Bologna, der ’nutrix legum’ des Mittelalters.” Elsener, Ferdinand: Die Exkommunikation als prozessuales Vollstreckungsmittel. Zur Geschichte des Kirchenbanns im Spätmittelalter. In: Tübinger Festschrift für Eduard Kern. Tübingen, 1968. 71. p.

[11] Érdekes és tanulságos az érsek ítélkező tevékenységének kapcsolata a városi polgárság törvénykezési igényével. Cf. Dopsch, Heinz – Hoffmann, Robert (szerk.): Geschichte der Stadt Salzburg. Salzburg – München, 1996. 171. p.

[12] A házassági perekben a kereset bizonyítottsága esetén meghozott marasztaló ítéletek megfogalmazásában ilyenképpen olvashatunk a jogtudókról: „[…] lite contestata et recepto a partibus calumpnie iuramento visisque dictis testium per actricem inductorum necnon dictis testium reprobatorium per reum inductorum, quia invenimus intentionem actricis sufficienter esse probatum, de iurisperitorum consilio ipsum ei adiudicamus legitimum in maritum […]”

[13] Anton von Rotenhahn bambergi dómdékán (később ugyanott püspök) egyik döntőbírói ítélete meghozatalában segédkezett Heinrich von Gulpen és Matthias Sengler, mindketten doctores decretorum. Az oklevél mint „consiliarii et testes” említi őket.

[14] „[…] quia reus confitebatur se cum actrice cum conditione adiecta matrimonium contraxisse et ante contitionis adiecte eventum ipsum carnaliter cognovisse, de iurisperitorum consilio ipsum ei adiudicamus legitimum in maritum […]”