Bangó Jenő
Mit tegyünk? – ahogy Luhmann látta[1]
A kis 160 oldalas könyv már cimében is elárulja a tanácstalanságot. A régebbi és újabb Luhmann-tanítványok, miután a mester nincs már az élők sorában, felteszik a kérdést mit tegyenek? A könyv interjúi Luhmann-nal 1990-1996 között készültek és nyomtatásban már megjelentek, kivéve az utolsó fejezetet (Was ist Politik oder war Luhmann doch unpolitisch), melyben három Luhmann szakértő beszélget egymással. A könyv szerkesztői nem kevés iróniával gondolnak a hirhedt lenini könyvcímre (Sto Gyelaty?). Ő azonban, Lenin, ebben a könyvben megadta a választ, az útmutatást. Luhmann viszont nem üzen a síron túlról. Hallgat. Kérdés hogy hallgatása a wittgensteini mondást célozza meg (amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell) vagy inkább türelemre intés: várjatok, még a végén nekem lesz igazam. De talán az is lehet, hogy a válasza a „mit kellene csinálni?” költői kérdésre lapidárisan, luhmannosan egyszerű: Semmit! Luhmann nem volt a cselekvő szociológia híve. Csúcsfogalom nála nem a „Handlung” hanem „Kommunikation”, nem az akció hanem a megfigyelés. Valóban, a megfigyelők – természetesen a másodfokuak – nem alakítják cselekedettel az eseményeket. A megfigyelés olyan operáció, ahol a bináris szelekció van előtérben. Ezt és nem azt. Ha a társadalom autopoietikus, vagyis önteremtő, akkor nem lehet fejlődését befolyásolni és irányitani. Legfeljebb irritálni. De ezt nem a szociológusok teszik, hanem a rendkívüli emberek (Freud, Lenin, Hitler) vagy események (pl. a Facebook forradalom Egyiptomban). Nincs tehát előírás, recept – a luhmann kutatatók figyeljék meg a társadalmat, figyeljék annak megfigyelőjét, Luhmannt – és döntsenek. Draw a distincion! – mondta Spencer Brown.
A három szerkesztő az előszóban nem fukarkodik a dícsérettel és Luhmann helyét Kant, Hegel és Freud mellett jelöli ki – mint egy nagy rendszerező gondolkozóét. A kötet szerkesztőit az érdekli, hogy Luhmann csak elméleti gondolkozó volt-e, avagy volt-e javaslata, ötlete a jelenlegi társadalmi helyzetre – főként Németországban. De őt nem a jövő érdekli. A jövőkutatást – ez biztos nem tetszene Nováky Erzsébetnek – egy mondattal elintézi. Hogy lehet olyant kutatni ami még nincs?
Az első interjúban, amit Klaus Taschwer vezetett le a jobboldali radikalizmusról, az a véleménye, hogy nem a 15 százalék Le Pen választók izgatják vagy az ETA húsz százaléka, hanem a probléma ott van, hogy általuk elvész az opció lehetősége. A másik oldalt kell tehát választani és ebben nincs semmi értelmes választás – nincsenek alternatívák Szerinte a jobb és baloldali szélsőségesek a politikai napirenden vannak és sikerük is van. (lásd a Jobbik Magyarországon). A kínaiak, amikor Luhmann Hong-Kongban említette, hogy Németországban nincs nagy különbség a liberális és a konzervatív politika között, ezt úgy értelmezték mintha ezzel igazolta volna a kinai egypártrendszert!
Rudolf Maresch interjújának azt a sokatmondó címet adta: A jövőnk a döntéseinktől függ. A feltett kérdések provokálni akarják Luhmannt: hogyan látja mégis a jövőt? Tud-e valamit mondani arról ami még nincs? Trivialitásokba nem megy bele (a jövő már elkezdődött), mert különben is, filozófiájában nincs kezdet és vég. Minden, ami történik egyszerre, egyidőben történik. Elve tehát a cirkularitás és az autopoiezisz. Kinyilvánitja szkepszisét – mint már több írásában is – a zöldek, az autonomok és az új szociális mozgalmak irányába. Szerinte 68 májusa nem volt jellemző a modernitásra. Beck risikótársadalomtézisét fenntartásokkal elfogadja ugyan – de hozzáfűzi, hogy a kockázatokat ellenőrizni kell. A kockázatok állandó ellenőrzése is kockázattal jár! Példának említi az orvostudományt és géntechnológiát. Megszívlelendő, amit kedvenc témájáról a kommunikációról ír. Érdemes idézni: ”A kommunikáció nem oldja meg a rizikóproblémákat. Csak máshogyan alakíthatja a problémát. A kommunikáció fogalomhoz tartozik a megértés – de nem a reagálás. Az elfogadás vagy az elutasítás kérdését a kommunikáció válaszolatlanul hagyja. Erre (t.i. a válaszadásra – B.J.) ott vannak a médiák, a hatalom, a pénz satöbbi. A gazdaság vonalán például ott van a lehetőség a reformokra. A jövő – ha egyáltalán beszélhetünk róla „nem a szabadság jele már, hanem átváltozott a valószínűtlenség médiumává.” (67.old). A nemtudás faktumát alapul véve figyelhetjük meg hosszútávon a problémák okát és helyét (lásd: ózonlyuk). A szocialitás a közös és kölcsönös bizonytalanságok terén található.
A következő interjúban Dirk Knipphalnak és Christian Schlüternek kijelenti: az igazság nem központi témája a médiáknak. Ezzel a kijelentésével közeledik Heinz von Foerster híres mondásához: az igazság egy hazug(ság) feltalálása! A médiák hatalmáról esik szó: a médiák szinte tudatalatti befolyásától senki nem menekülhet. Mindent, amit tudunk a médiákból tudjuk. Nem igen vagyunk abban a helyzetben, hogy a médiák által közvetitett tudást elválasszuk a saját megtapasztalt valóságtól. Tehát a médiák a tudásunkba örökre belopakodtak? – teszik fel a kérdést a szerzők. A válasz egyértelműen igen. Hogyan nézne ki a világ médiák nélkül – azt csak akkor tudhatnánk meg legfeljebb, ha gyerekeket, akik még nem tudnak olvasni és nincs ottthon televiziójuk, megkérdeznénk. Ez természetesen nagyon problematikus. Egyrészt mindent, amit tudunk a médiumokból tudjuk, másrészt azt is tudjuk, hogy ez a tudás „gemacht wird”. (elkészitve, megrágva, manipuláltan lesz fetálalva). Nem az igazság a központi témája a médiáknak hanem az újdonság és természetesen az attraktivitás.
A Hans –Dieter Huberrel folytatott beszélgetés végén felmerül az a kérdés, amely a Luhmann-kutatókat és általában a szociológusokat nagyon érdekli: a tér, a szociális tér problematikája. Németországban Kraemer-Badoni, Kuhm, Stichweh, Moszkvában Filippow, Magyarországon Nemes-Nagy, Farkas és Bangó publikációi kritikusan írnak Luhmann „elfelejtett dimenziójával” a szociális térrel kapcsolatban.[2] Luhmann így nyilatkozik: „mindig nehézségeim voltak a térbéli rendekkel. Térbeli regionális egységek nem igen érdekelnek. Ilyen vonatkozás például az, hogy a tér hogyan viszonyul a kommunikációhoz.” (98 old.) Az interjú utolsó mondatában ráteszi a koronát mondanivalójára: „Minden meghívást elutasítok, amely engem arra buzdítanána, hogy beszéljek az emberről. (Emlékezzünk: Schelsky, már a fiatal Luhmannak megmondta: Herr Luhmann wo ist der Mensch? – B.J) Az ember tehát nem érdekel engem, ha szabad ilyen keményen fogalmaznom”
Két és fél óráig tették fel kérdéseiket a következő interjúpartnerek Gerald Breyer és Niels Werber. Többek között felteszik a kérdést, hogy milyen fejlődés várható még a rendszerelméletben. „Steht die Systemtheorie in einer Phase de Involution, der Kombinatorik des Bekannten oder sind doch Überraschungen zu erwarten?” A kérdés jogos. Akik Luhmannal foglalkoznak, sokszor úgy találják, hogy Luhmann már mindent elmondott, és ahogy az idős embereknél, nála is bekövetkezik az involució, az önmagára zárkózás, a „visszacsavarodás”. Az ismert tézisek kombinálása (majdnem szajkozást írtam a Luhmann-epigonokra gondolva!) nem vezet előre. De meglepetések azért bekövetkeznek. Az egyik ilyen kis meglepetés lehetett például Pokol Béla tézise (tézissorozata) a társadalom kettős szerkezetéről[3], és – elnézést a szerénytelenségért – az én szociórégió elméletem[4] De felsorolhatnám még Karácsony, Balogh és Némedi kritikáit is a magyar tudományos nyilvánosságból. Mindenesetre Luhmann nem vár mélyreható meglepetéseket az elméletével kapcsolatban. Azért ugyan óvatosan nyitva tartja a kiskaput. Lehetségenek tartja, hogy a jövőben újabb funkciósrendszerek keletkezhetnek. Itt konkrétan a tiltakozó mozgalmakra gondolt.
A kis kötetet befejező írása közvetve válaszol is a fenti problémára. Három neves Luhmann szakértő (Dirk Baecker, Herfried Münkler és Wolfgang Hagen) vitatkoznak arról: hogyan viszonyult Luhmann a politikához. Bár a vita érdekes problémákat vetett fel, de ebben a rövid ismertetésben ezekre nem térek ki (pl. a politika „újrateologizálása”). Dirk Baecker céloz arra, hogy a társadalmi rend ma már talán nem a funkcionális diferenciálódás törvényeinek engedelmeskedik. Talán meg kellene már kérdőjelezni a nagy társadalmi fukciórendszerek (gazdaság, politika, jog) autopoiézisét is? Baecker francia szerzőket idéz, akik már nem funkciórendszerekről írnak, amelyek felváltották az társadalmi rétegeződést, hanem „heterotop hálózatokról”. A gazdaság, a politika, a tudomány, a jog ma már olyannyira interpenetrálódtak, „behálozottak” (hála a médiáknak), hogy autopoieziszükról illuzorikus beszélni.
A luhmanni rendszerelmélet válaszúton van. Vagy elfogadja századunk új kihívásait vagy csak pörög a tengelye körül. A posztmodern, mediális, facebook világtársadalom új szolidáris kommunikatív hálózatok felépítésével új társadalmi rendszert generálhat, impériumokat, modern diktatúrákat és fundamentalizmusokat dönthet meg, ahogyan ezt az arab világ jelenlegi forradalmai is bizonyítják. Luhmann kritikus ujraolvasása a rendszerelméletre felesküdött szociológusok számára fontos feladat marad.
[1] WAS TUN HERR LUHMANN? (Vorletzte Gespräche mit Niklas Luhmann) Hrsg: Herfried Münkler - Dirk Baecker – Wolfgang Hagen, Kadmos, Berlin, 2009, 160 oldal.
[2] Krämer-Badoni, Thomas – Kuhm, Klaus (Hrsg): Die Gesellschaft und ihr Raum. Raum als Gegenstand der Soziologie, Opladen, Leske+Budrich, 2003.
Stichweh, Rudolf: Raum, Region und Stadt in der Systemtheorie, in Soziale Systeme, 1998, Heft 2. 341-358.old
Filippov, Alexander: Soziologie des Raumes, Moskau, 1997
Nemes-Nagy József: A tér a társadalomkutatásban, Budapest, Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület, 1998.
Farkas János: A társadalmi tér elméleti kérdései. in Társadalomkutatás 2003/2 (21 évf.) 14-34 old.
Bangó Jenő: A tér szociális konstrukciója. in Társadalomkutatás 2006/3 (24. évf.) 379-403 old.
[3] Pokol Béla: A társadalom kettős szerkezete, in Szociológiai Szemle 2004/2. 36-52 old.
[4] Bangó, Jenő: Theorie der Sozioregion. Einführung durch systemische Beobachtunge in vier Welten, Berlin, Logos Verlag, 2003.