Bató Szilvia

Bat&= oacute; Szilvia: Konferencia a középkori jogtudományról – első reflexiók

A Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának Jogbölcseleti és Jogszociológiai Tanszéke 2007. október 30-án tartotta a Szegedi Akadémiai Bizottság székházában a májusban kezdett jogtörténeti-jogelméleti konferenciasorozat második tanácskozását.[1] Az interdiszciplináris megközelítést és a különböző jogtudományi területek együttműködését célzó konferenci= a a középkori jogtudomány egyes kérdéseit járta körül három tudományterület (jogelmélet, jogtörténet, medievisztika) jeles képviselőinek közreműködésével. Az elhangzott előadásokat-felszólalásokat hár= om csoportra bonthatjuk: a középkori európai jogtudomány általános problémái mellett nagy hangsúl= yt kapott a 15-16. századi magyar jogélet, valamint bepillantást nyerhettek a résztvevők két részkérdés vizsgálatába is. Délel= őtt (levezető elnök: Homoki-Nagy Mária egyetemi tanár, = SZTE Magyar Jogtörténeti Tanszék) az előadók a középkori filozófia és a kialakuló jogtudomány kapcsolatát térképezték fel.=

Kar&aacu= te;csony András (MTA-ELTE ÁJK Jogtörténeti Kutatócsoport, egyetemi tanár) A skolasztika tudomá= nyfelfogása című előadásában a középkori jogi/jogtudományi gondolkodás alapjának tekinthető skolasztikus filozófia kétféle Arisztotelész-recepciójáról és ennek következtében a tudományról, valamit a tudományos módszertanról kialakult elképzeléseket mutatta be. Áttekintette a gör&oum= l;g filozófia és tudományfelfogás arab közvetítéssel történő áthagyom&a= acute;nyozódását a keresztény Európában, majd középkori tudományos műhelyek (egyetemek) alaptípusaiban (Bologna, Párizs és Oxford) kialakult „tudomány-kép” eltéréseit elemezte.= A 13-14. századi európai gondolkodás – és e= zzel összefüggésben a tudományról vallott nézetek – alapvető kérdése az volt, hogy tudománynak tekinthető-e a teológia. Fontos problé= ;ma volt, amennyiben tudomány, akkor Arisztotelész felosztá= ;sa alapján elméleti vagy gyakorlati csoportba sorolható-e= be. A domonkosokhoz tartozó Aquinói Tamás a teológiát tudománynak tekintette, méghozz&aacut= e; elméleti tudománynak. Ettől a felfogástól eltérően a ferences rend képviselői Ágostonra alapozva bölcsességnek tekintették. Karácsony professzor úr összefoglalásában megállapította, hogy ezzel az arisztotelészi recepció különbözőségével magyarázható a kísérletező oxfordi é= ;s az elméleti párizsi tudományos felfogás kibontakozása. Ez a két hagyomány jelent meg később az újkori tudományfelfogás alapvető filozófiai modelljeiben: az induktív eljárást előtérbe állító bac= oni és a deduktív leibnizi modellben.

Pokol Béla (SZTE Jogbölcseleti és Jogszociológiai Tanszék, egyetemi tanár) (A glosszátoroktól a kommentátorokig – az intézményi feltételek változása) előadásában a középkori jogi oktatás és jogtudomány kapcsolatát mutatta be három kérdés köré csoportosítva mondanivalóját. Els!= 7;ként a bolognai jogi iskola kialakulásával, intézményesülésével és a glosszátorok tevékenységével foglalkozott. Megállapította, hogy a székesegyházi iskolákban művelt teológia oktatási színvo= nalát a 12. században kezdődött jogi oktatás csak a 13-14. századra érte el, addig nem volt meg a szellemi hátter= e a magas szintű képzésnek részben azért, mert= a jogi iskolák oktatói gyakorló jogászok is voltak. Az önálló jogászi minősítés a leg= is doctor címmel összefüggésben alakult ki a 12. század közepétől. A tanítás a kezdetektől fogva a Digestára épült, de teljesen szabályozatlan volt. A tanulmányok vizsgához kötése az 1200-as évek elején jelent meg, de csak= a bolognai jogtanárrá válás előfeltételé= ;t jelentette. Mindenhol elismert képesítést 1291 óta adhatott= ki a bolognai egyetem, a 14. századtól pedig már statútumok rögzítették a tanítási és vizsgáztatási rendet. A második vizsgá= ;lt kérdéskör a 13. század végén az európai jogtudomán= yban bekövetkezett alapvető változás volt, amely öt pontban foglalható össze. A római jog és a kánonjog művelése közeledett egymáshoz, a 16= . század elejére a iuris utriusque doctor cím sem volt ritkaság= . Az oktatást a városok kezdték ellenőrizni a 13. század végén, megváltozott az oktatók társadalmi presztízse és ezzel összefüggésben az egyetemek szervezete. A kánonjog gyakorlati joggá válásával, a jogi szakvélemények adásával kialakult a kommentár-forma és a gyakorló jogászok is hozzájárultak a jogfejlesztéshez. A kommentátor= ok időszakára Arisztotelész logikai írásain kívül topikája és Cicero retorikája is egy= re ismertebbé lettek a jogtudomány művelői körében. A 14. század legelejére pedig a szövegtől egyre inkább elváló magyará= zat kezdett megjelenni, amelyet már kommentárnak neveztek. Ezeket= a jelenségeket a korábbi jogtörténeti kutatás Savigny nyomán visszafejlődésként értékelte, újabban (Hermann Lage és Maximiliane Kriechbaum) viszont előrelépést látnak a kommentátorok fellépésében. A harmadik Pokol professzor úr által vizsgált kérdés a konzíliumadás gyakorlata volt, amely a római responsum-adásból vette a mintát, de tulajdonké= ppen a középkori egyetemi oktatásban alkalmazott disput&aacut= e;ból alakult ki. Ez a tevékenység két hatást váltott ki az európai jogtudományban: egyrészt magával hozta a római jog recepcióját a joggyakorlatban, másrészt „korrodálta és részben korrumpálta” a jogászság tudományos orientáltságát. Ez ellen a jelenség ellen léptek fel a jogi humanizmus képviselői az 1500-as évektől azzal, hogy a konzíliumokat tudatosan elválasztották a jogtudományi munkáiktól.

Szab&oac= ute; Béla (DE Jogtörténeti Tanszék, egyetemi tan&aacut= e;r) Sikeres megújulás vagy zsákutca? A jogi humanizmus – az utókor mérlegén címmel tartott előadása a jogi humanizmus utóbbi évtizedekben megfigyelhető átértékelését tekinte= tte át. A jogi humanizmus legfontosabb hatása, hogy a ius commune utána már nem volt azonos a középkorival. A humanizmus általános jellemzője az eredeti antik forrásokhoz történő visszatérés középpontba állítása volt. A jogtudományban a 16. században jelent meg az, hogy a teljes a= ntik irodalmat bevonták a vizsgálódásba, helyreállították az eredeti szövegeket és történetiségében vizsgálták a forr&= aacute;sokat. Megjelent az az igény is, hogy racionális rendszert adjanak a joganyagnak. A jogi humanizmuson belül három (négy) irányzat azonosítható. Az ókortörté= neti irányzat, amelynek képviselői szövegkritikai kutatásokat folytattak és a korábbi szerzők tekintélyét kikezdték. A szisztematikus irányzat rendszerszerűségre törekedett, alapelvek meghatározását tűzték ki célul követői. A pedagógiai irányzat a jogi oktatá= sban hozott változásokat, az eredeti források ismeret&eacut= e;t állította a középpontba, a logikát felhasználva ésszerűen tanítani és tanulni jelszavát hangoztatta, valamint az előadás helyett a gyakorlatra helyezte a hangsúlyt. A negyedik (kiegészítő) irányzat Németalföld&oum= l;n a 17. század második felében jelent meg és a nemzeti jogok felé nyitást jelentette. Az utókor elhan= yagolhatónak tekintette a jogi humanizmus hatását, amelynek eredmén= yeit csak a jogi oktatásban ismerték el valamilyen szinten. Ehhez képest az 1970-es években a megkezdődött az átértékelés, teret nyert az a megállapítás, hogy a jogi humanizmus korlátozott mértékben hozzájárult a jogtudomány megújításához.

A h&aacu= te;rom előadást rövid vita követte, majd A jog tudománnyá szerveződésének kérdései a középkorban címmel Frivaldszky János (PPKE Jogbölcseleti Tanszék, egyetemi docens) tartott előadást. A középkor végi-koraújkori = természetjogi és jogbölcseleti gondolkodás alapkérdéseit elemezte, a rendszerképződés korabeli formáit &ea= cute;s eszközeit mutatta be. Szerinte igazából Hugo Grotius kez= dte el az axiomatikus rendszer alkalmazását, amelyben a dialektika már csak egy eszköz volt, míg korábban Cicero &ea= cute;s a rá épülő középkori felfogás&aa= cute;ban egyszerre rendszeralkotó és cselekvési eszköz. Az előadó részletesen elemezte a tudomány-eszm&eacut= e;ny skolasztikusokat követő átalakulását. Véleménye szerint a 16. századnál korább= an nem keresték azt az egy axiomatikus elvet, amelyre a fel lehet építeni az adott tudományt – jelen esetben a jogtudományt. Amikor viszont Grotius és követői = 222;megtalálták”, akkor alapjaiban megváltozott a jogi gondolkodás is, egyfajta „primitív jogfelfogás” alakult ki, amely elvált az erkölcsteológiai alapoktól.

Az előadást követően több hozzászólás is elhangzott, Pokol Béla az absztr= akt gondolkodás 17-18. századi megjelenésével magyarázta a kor&= aacute;bbi sokszínűség eltűnését. Nótári Tamás (KRE Római Jogi Tanszék, egyetemi docens) ezen túllépve a kodifikáció jo= gi gondolkodást háttérbe szorító volt&aacut= e;t vetette fel. Karácsony András felhívta a figyelmet, ho= gy valóban a 16-17. század folyamán jelent meg a rendszer= re törekvés és ezzel összefüggésben a matematika, de már korábban is létezett axiomatikus gondolkodás, ahogy azt előadásában kimutatta.

A d&eacu= te;lutáni ülés levezető elnöke Pokol Béla volt. Az els&#= 337; négy előadás és a körülöttük kialakult vita felszínre hozta a magyar jogtörténet-írás egyik fontos problémáját, a Tripartitum keletkezését és szerepét a magyar joggyakorlatban és jogtudományban.

É= rszegi Géza (ELTE Történelem Segédtudományai Tanszék, egyetemi tanár) Középkori törvényeink fennmaradásának formái címmel a magyar törvények szöveg-hagyományozásáról tartott előa= dást. Két alapvető forrástípust mutatott be, a kéziratos törvénygyűjteményeket és az= okleveles formában fennmaradt dekrétumokat. Végigkövette a Corpus Iuris Hungarici megszületését és ennek kapcsán kitért a Hármaskönyv keletkezésével kapcsolatos kérdésekre. Érszegi professzor úr szerint Werbőczy műve a „korszak legnagyobb jogászi teljesítménye”, amely az 1486. évi decretum maius bevezetőjében megfogalmazott és a 16. századi törvényekben is e= lőforduló igénynek kívánt megfelelni: az elszórt rendelke= zéseket egy jogszabályba foglalni. A Tripartitum tartalmilag nem felelt meg a dekrétumok megszokott jellemzőinek, de a formát megpróbálta követni, vagyis oklevélformában készült. Arra a kérdésre viszont már nem tért ki az előadó, hogy hiteles oklevél vagy kancelláriai hamisítvány volt, mivel ezzel közeljövőben megjelenő munkájában kimerítően foglalkozik. A kéziratos törvénygyűjtemények születése kapcsán Érszegi Géza megállapította, hogy nem olyan egyszerű a kérdés. Szent István törvényeinek fennmaradt szerkesztett változatán belül a mai napig nem különíthetőek el az azonos időpontban keletkezett rendelkezések. A 15. század végéig sem a törvények előkészítő tárgyalásairól, sem= a szerkesztés munkájáról nem rendelkezünk információval. A magyarországi középkori dekrétumok fennmaradásról összefoglalóan megállapítható, hogy a korai időszakból utólagos királyi hitelesítés nélküli megfogalmazások maradtak fenn. Az Aranybulla időszakától viszont okleveles formában, királyi kegynyilvánítással ellátva történt a dekrétumok kiadása. Ezzel párhuzamosan magánhasználatra készültek saját törvénygyűjtemények, Hunyadi Má= tyás decretum maiusa pedig 1488-ban nyomtatásban is megjelent.

Mezey Ba= rna (ELTE Magyar Jogtörténeti Tanszék, egyetemi tanár= ) Reneszánsz ember – a középkori jog tudósa (Werbőczy István) című előadásában arra ker= este a választ, hogy a Tripartitum szerzője valójában milyen jogászi pályát futott be. A magyar történettudomány Werbőczy megítélésében nem egységes, egyértelműen negatív és pozitív értékelések egyaránt megfigyelhetőek attól függően, hogy az életének melyik szakaszát vizsgálják. Mezey Barna négy „Werbőczyt” különített el: a politikust, a gyakorló jogászt, a jogtudós és az „ízig-vérig” birtokos nemest, hiszen ezeknek a szerepeknek megfelelően épült fel karrierje. Tört&eac= ute;nelmi háttérként pedig ott van a reneszánsz és= a társadalmi felemelkedés lehetősége. A politikus Werbőczy jogászként alapozta meg előrejutását, aki politikai igényeket jogi formákba öntött, majd 1498-tól megjelent az országgyűlésen, kihasználva a rendek és a király közötti egyensúlyozás lehetőségeit. Nádori méltóságot ért el, majd hűtlenségi pert indítottak ellene. Birtokos nemesként is igen sikeres, kétszáznál több birtokot szerzett meg. Jogászként egyesítette magában a praktikust és a jogtudóst, munkássága elkezdte felépíteni a védőfalat a római jog ellen. Mindenképpen ismerte= a ius communét, közben végigjárta szinte a teljes bírói ranglétrát. Mindeközben pedig megalk= otta a Tripartitumot. A Hármaskönyvben a humanista törekvésekből két jellemzőt meg lehet figyelni= : a rendszerre törekvést és az oktatásra alkalmasságot. A mű egy sajátos rendszert alkot, amely az első részben kimutatható. Az oktatási cél kimutatható abból, hogy több helyen káté formája van. A 17-18. században pedig verses formában = is fennmaradtak átiratai. A Hármaskönyv hatásáról az előadó megállapította, hogy „szerencsétlen pillanatban” születet. A földrajzi felfedezések és a török megjelenése mellett a Habsburgok terjeszkedése együttesen határozta meg azt a feltételrendszert, amelyben a Hármaskönyv alkalmazásra került. Lényegében kiküszöbölte a római jogot a magyar jogéletb&#= 337;l, csak néhány passzusa utal római jogi alapokra. Ez a mű nemcsak a magyar nemesség, hanem a polgárok polc&aacu= te;n is megtalálható volt.

Homoki-N= agy Mária előadását (Werbőczy Hármaskönyve az 1500-as évek jogában) azzal kezdte, hogy a Tripartitumra nagyon sokszor hivatkoztak, de soha nem nézték meg pontosan, hogy mit foglal magában. Ill&eacu= te;s József 20. század elejei megjegyzése a mai napig érvényes, mivel még mindig önmagával próbálják magyarázni Werbőczy művét, a kutatás általában nem nyúl= ik vissza a forrásokhoz. A magyar szokásjog megismerése érdekében viszont szükséges a jogintézmények történetének kutatás= a, az elmélet és a gyakorlat ütköztetése. A Hármaskönyv kutatása kapcsán két alapk&eac= ute;rdés van. Lényeges, hogy Werbőczy saját korának magánjogát és perjogát rögzítette kiegészítve néhány büntetőjogi normával. Nem az eltelt évszázadok, hanem a 16. század elejének jogát foglalta össze. Igaza van azoknak, akik szerint számos jogintézmény (fiúsítás, leánynegyed, újadomány) korábban megjelent, de másként. Ezért a jogt&ou= ml;rténeti kutatás feladata annak tisztázása, hogy miként alakult ki. A második fontos alapkérdés, hogy a k&eacu= te;t évszázadig szokásként, a 19. században viszont már „Törvény” elnevezéssel hivatkoztak rá. A szokásjog a rögzítéssel merevvé válik, viszont az élet megköveteli a változtatásokat, ezért változó tartalomm= al, de továbbra is a Hármaskönyvre hivatkoznak. Ebből következően meg kell vizsgálni, hogy mi történ= ik a Tripartitum után, törvényszéki anyagot kell megnézni. Homoki-Nagy Mária ezek után az örökbevallás Werbőczy által rögzít= ett szabályainak előzményeit és a 18. századig megfigyelhető gyakorlatot elemezte. Kimutatta, hogy az Anjou-kort&oacu= te;l a fokozatosan nyomon követhető ennek a szerződés típusnak a megszilárdulása, a feltételek pontos meghatározása és az időleges bevallástól történő precíz elhatárolása.

A Hármaskönyvet érintő három előadá= ;s után egy igen érdekes vita bontakozott ki. Blazovich László (SZTE Európai Jogtörténeti Tanszék, egyetemi tanár) Mezey professzor úr előadásához fűzött néhány megjegyzést, amelyben leszögezte, hogy Magyarországon ne= m volt reneszánsz, ezért nem indokolt reneszánsz embernek nev= ezni Werbőczy Istvánt. Ezt követően kijelentette, hogy Homoki-Nagy Mária előadásából is kiderült, hogy Werbőczy konzervatív volt, a középkor őrzője és összefoglalója. Szerinte az okleveles anyag átnézése még várat magára, de saját kutatásai alapján Károly Róberttől áttekintve az okleveleket megállapítható, hogy a magánjog „változik, de a lényeget illetően nem” lehet változást kimutatni. Érszegi Géza megjegyezte, = hogy Werbőczy a Tripartitumot nem fogalmazta, hanem csak szerkesztette. Tulajdonképpen a korabeli kancelláriai „tananyagot̶= 1; szerkesztette össze, a nyelvezete is „szedett-vedett”. Blazovich professzor úr ezt a jelenséget a középk= ori mozaik-technikával magyarázta, amelynek lényege, hogy a „szerző” minél kevesebb saját szöveget illesszen az idézetek közé. Többen hozzászóltak ahhoz a kérdéshez, hogy milyen módon jelent meg a Hármaskönyvhöz való ragaszkodás és párhuzamosan a szokásjog fejlődése. A 18. századi boszorkányperekben, s= 37;t a 19. század első felében büntető-eljárásban gyakran hivatkoztak Tripartitum szöveghelyekre, de az adott szakasz nem tartalmazott olyan rendelkezést, amelyet vád vagy az ítélet felfed= ezni vélt benne. Pokol professzor úr Homoki-Nagy Mária azon megjegyzésére reagált, hogy a magyar jogtudomány nem bővelkedik elméleti munkákban a 19. század közepéig, holott az 1860-as évektől hihetetlen minőségű és mennyiségű munka jelent meg= . Homoki-Nagy Mária Blazovich professzor úrnak adott válaszáb= an Timon Ákos munkásságára hívta fel a figyelmet és megjegyezte, hogy az Anjou-korban megjelenhetett egy jogintézmény, de nem feltétlenül azonos tartalomm= al maradt meg. Hangsúlyozta még egyszer, hogy a Hármaskönyv saját időszakának joggyakorlatát rögzítette. Mezey Barna ugyanezt a megállapítást erősítette azzal, hogy Werbőczy művét „pillanatfelvételnek” nevezte, amely az akkori jogfelfogást és jogalkalmazást rögzítette. Az elméleti irodalom hiányának kérdéséhez hozzáfűzte, hogy volt európai szintű latin jogi tudományosság (pl.: Vuchetich Mátyás), és ezzel párhuzamosan Erdélyben magyar jogtudományi munkák, csak nem ismerte= k. Szabó Béla szerint a latin nyelvű jogtudományi irodalom kutatása terén igen nagy hiányosságok vannak mind a mai napig.

A rö= ;vid szünet után került sor Nagy Zsolt (SZTE Jogbölcseleti és Jogszociológiai Tanszék, egyetemi docens) Közé= pkori szokásjogi jogkönyvek (Az autoritás könyvei é= ;s a jogászság) című előadására, amely témáját tekintve szorosan kapcsolódott az előző három előadáshoz, de a vitapartnerek ekk= or már eltávoztak. Nagy Zsolt számos ponton árnyal= ta és más szempontból értelmezte a Tripartitum kel= etkezéstörténetét és utóéletét. A „jogászi rendet= 221; vizsgálva arra a kérdésre kereste a választ, ho= gy miképpen lehet a szokásjoggal élő országok között eltérés a jogászság összetételét tekintve. A magyar és angol jogászi professzió fejlődéstörténetét hasonlította össze, amelynek során leszögezte, hogy szembeszök!= 7; eltérés figyelhető meg. Az angol jogászság= a 16. századtól teljesen elkülönült, szakmai zártság alakult ki, Magyarországon viszont szinte mind= enki jogismerővé vált, a Tripartitum minden családban megtalálható volt, nemcsak a joggyakorlat, hanem a jogi oktat= ás is ezt használta. Mély és kevesekre kiterjedő jogtudás helyett felszínes és széleskör= 69; jogismeret vált uralkodóvá, a képzés jelentős része a patvaria keretében folyt, átörökítve a kora-újkorban már elavult középkori képzési rendszert. Magyarországo= n a 15. század végére néhány kisebb eltéréstől és a fáziskéséstől eltekintve nem volt alapvető eltérés jogászság összetételé= ;ben a nyugati viszonyokhoz képest. „S ekkor megjelent a szí= nen Werbőczy nobilis magister” és munkája a Hármaskönyv. Ezt követően a magyar jogrendszer fejlődése teljesen eltérő irányt vett. Nagy Zsolt leszögezte, hogy csak látszólagos az a jelenség, hogy a jogkönyv volt a változások oka, mélyebben megvizsgálva kiderül, hogy sehol Európában nem okozott olyan változást egyetlen jogkönyv sem, mint a Tripartitum. Angliában is megjelent egy ol= yan mű, amely hasonló autoritással bírt (Blackstone Kommentárjai), de mégsem vált a társadalomban o= lyan széleskörűen ismertté, és ezért nem diffundálódott a jogászság sem olyan mértékben, tehát nem az autoritás a meghatározó, hanem az egyéb körülmény= ek. A változás tényleg a Hármaskönyvvel kezdődött, hiszen a köznemesség jogait és elvrendszerét képviselte, amelyhez a jogtudó értelmiség kasztjába bekerült köznemesek ragaszkodtak. Ezzel párhuzamosan az erős királyi központ megszűnésével felbomlott a középkori jogtudó értelmiség, és ny= itott a laikusok felé. A jogkönyv nem a jogászság szolidaritását szolgálta tovább, hanem a rendi összetartás eszközévé vált.

A konfer= encia zárásaként két európai jogtörténeti kérdést jártak körü= l az előadók.

Nó= ;tári Tamás Status libertatis a Lex Baiuvariorumban címmel tartott előadása a kora középkorban megfigyelhet= 37; társadalmi tagozódás összetettségére hívta fel a figyelmet. A 4. századtól nem csak rabszol= ga és szabad állapotúak léteztek a különböző germán népeknél, hanem többféle átmeneti kategória is megfigyelhető= . Az előadó a filológia segítségével &ea= cute;s az egyes kategóriákhoz kapcsolható eltérő vérdíjakra alapozva el tudott különíteni oly= an átmeneti személyállapotokat, amelyek más germán forrásokban nem lelhetőek fel.

A Dig= esta története a középkorban című előadásával Bónis Péter (KRE Magyar Jogtörténet Tanszék, egyetemi tanársegéd) zárta a konferenciát. Az előadó végigkövette a Digesta eltűnésének és újra feltűnésének történetét, kitérve a kérdéssel kapcsolatban keletkezett legend&aa= cute;kra és általános megállapításokra. Me= gállapította, hogy a Digesta feltehetően Dél-Itáliában lappanghatott és vélhetően több példá= ny is létezett párhuzamosan. Ezzel a kérdéssel szo= rosan összefügg, hogy miként került be az itáliai joggyakorlatba a római jog a 11. század folyamán. Az előkerült bírói döntésekből &eacut= e;s okleveles anyagból kimutatható, hogy kezdetben csak perjogi vonatkozásban történt hivatkozás római jogi forráshelyekre, később jelentek meg a vagyonjogi jellegű utalások.

A konfer= encia két vonatkozásban hordozott újdonságot. Egyrészt az eddig szinte elszigetelt jogtudományi terüle= tek, a tágan értelmezett jogtörténet és a jogelmélet képviselőit ültette egy asztalhoz &eacut= e;s késztette együttgondolkodásra. A résztvevők reakcióiból és szünetben folytatott beszélgetésekből úgy tűnt, hogy van jövője az együttműködésnek.

Má= ;srészt felszínre hozta a magyar jogtörténeti kutatás szétdaraboltságából adódó problémákat. Ismét megerősítést nye= rt, hogy ugyanazon problémakör – a Tripartitum létrejötte és szerepe – kutatása párhuzamosan folyik különféle tudományos műhelyekben, de a kutatók nem folytatnak érdemi párbeszédet. A Blazovich László és Homoki-Nagy Mária közötti vita nem új keletű, szinte periodikusan ismétlődik tudósgenerációnként.

A H&aacu= te;rmaskönyv eredetének és hatásának vizsgálata telje= sen természetes módon több tudományterületet érint. Középkor-történeti szempontból azért lényeges, mert ez az egyetlen ilyen jellegű forrás, korábbi jogösszefoglalás Magyarországon nem készült. Ezzel összefüggésben kérdéses, hogy mennyiben szer= ves folytatása a középkori okleveles anyagnak és más forrásoknak. A római jog történetével foglalkozók számára a továbbélés és a recepció magyarorsz&aacu= te;gi megjelenése kapcsán fontos Werbőczy műve. A magyar jogtörténet kutatói pedig a magyar nemesi szokásj= og összefoglalása és a későbbi fejlőd&eacu= te;s megalapozása miatt foglalkoznak vele. Ennek a három területnek az eredményeit egy kiemelkedő jogtörténész gyűjtötte össze és értékelte 1972-ben: Bónis György Köz&eacu= te;pkori jogunk elemei. Római jog, kánonjog, szokásjog című műve több évtizedes kutatásainak összefoglalása. Bónis pontosan meghatározta a Hármaskönyv helyét a három középkori „jogrendszer” között: a Prologus vonatkozásban= kimutatta a Summa legum Raymundi hatásait, római jogi és k&aacut= e;nonjogi elemeket fedezett fel, valamint a glosszátorokra jellemző mozaik-technikát is azonosította. Ezzel szemben szerinte az I-III. részben teljesen eltérő forrásokat, m&aacu= te;s szerkesztési módot lehet megfigyelni. Itt egyértelműen a hazai szokásjogot foglalta össze Werbőczy, a felhasznált – részben Anjou-kori tradíciókra visszanyúló – feljegyzéseket és formuláskönyveket lényeg= esen szabadabban használta, otthonosan mozgott ezen a területen. Per= sze bizonyos intézményeknél (gyámság) – főként kánonjogi vonatkozások miatt – római jogi hatások is kimutathatók, de összességében elenyészőnek tekinthető a Summa befolyása. Bónis megállapította, hogy a Prologus nem a jogkönyv megalapozása, mert a három rész az „igazi Werbőczy”.[2] B= ónis György egyúttal meghatározta a legfontosabb kutatá= ;si irányokat is, többek között megismételte Kovac= hich Márton György 1799-ben megjelentett – és Ill&eacut= e;s József által is hangozatott – elképzelés&= eacute;t: az ország szokásaira hivatkozó oklevelek és az ilyen formulát nem tartalmazó bírói döntések összehasonlítását, mert csak így lehet a „gyakorlati jogtudomány” és a = Hármaskönyv viszonyát ellenőrizni.[3]

Az elm&u= acute;lt tizenöt év Tripartitummal foglalkozó publikációinak teljesen véletlenszerűen kiválasztott darabjaiból viszont úgy tűnik, minth= a egyes tudományterületek néhány képviselője = csak a saját (pre)koncepciójának megfelelő elemeket ve= tte volna figyelembe Bónis György munkásságából. Néhány esetben ped= ig teljesen figyelmen kívül hagyták ezt az alapművet. = Csak tallózva a Hármaskönyvet feldolgozó tanulmányok között, néhány példa következik.

A r&oacu= te;mai jog továbbélését vizsgálók között elterjedt az a nézet, hogy Werbőczy Istv&aacut= e;n azért nem írt bizonyos kérdésekről, mert a= zt „a jus commune tételei” szabályozták. Erre= a megállapításra a Prologus II. cím 9. § szakasza alapján jutott a szerző, aki az áruszavatosságot hozta fel példaként.[4] O= lyan elképzelés is napvilágot látott, amely szerint a Werbőczy által feldolgozott anyag „eredete szerint, teljes egészében visszavezethető a kánoni és a közös jog tételeire.”[5]

A középkor történetével és társadalomtörténetével foglalkozók tulajdo= nképpeni kiindulási pontja Kovachich kutatási elképzelés= e, de sajátos módon nem történik hivatkozás e= rre. A medievisták két jól elkülönülő álláspontot foglalnak el. Banyó Péter szerint a valódi szokásjog eltért a Hármaskönyvben rögzítettektől, mert a lejegyzés során mást írt le Werbőczy, mint a tényleges szokásjog. Ennek bizonyítására a leányne= gyed vonatkozásában 1222-1416 között keletkezett 405 oklevélre alapozta megállapításait. Kissé félreértelmezve a szokásjog és a napi joggyakor= lat viszonyát – tulajdonképpen a jogkönyv keletkezése előtt egy évszázaddal keletkezett bírói döntésektől való eltérést kérte számon. Ezt az álláspontját a Homoki-Nagy Máriával folytatott rövid vita lezárását jelentő igen ellenséges és elutasító válaszába= n is fenntartotta.[6] A konferencián elhangzott hozzászólásában és egy frissen megjelent tanulmányában Blazovich László viszont teljesen ellentétes következtetést vont le a Káro= ly Róbert uralkodása alatt keletkezett okleveles anyagból= . A szerző 12 év regesztáiban az ország szokás= aira hivatkozó ítéletekből következtetett arra, h= ogy „a 14. század első fele olyan időszak, amelyben a későbbiekben hatályos jog kialakult, bár ut&oacut= e;bb kisebb módosulások bekövetkeztek.”[7]

A magyar jogtörténetet és az 1848 előtti joggyakorlatot kutatók kis csoportja viszont határozottan kitart Bónis György és a nagy elődök (pl.: Illés) álláspontja mellett. A Hármaskönyvet nem lehet önmagával magyarázni, hanem meg kell keresni a forrásokat,[8] de csak nagyon körültekintően. Nagy mennyiségű – lehetőleg Werbőczy István korából származó okleveles anyagból lehet releváns következtetéseket levonni. A Tripartitum a magyar nemesi szokásjogot rögzítette ugyanis, méghozzá a saját koráét.[9]

A teljes= en esetlegesen kiválasztott álláspontokat áttekint= ve arra a következtetésre lehet jutni, hogy szükséges minél előbb a magyar szokásjog kutatási lehetőségeiről egy módszertani kérdés= eket is megvitató tanácskozás-sorozatot indítani.

&nb= sp;