Bencze Mátyás

Az igazságszolgáltatás jogelméleti vonatkozásai

“Badó Attila - Bóka János: Európa kapujában. Reform, igazság, szolgáltatás.”

c. könyvéről

                                      

 

 

 

A joggal akár elméletben, akár a gyakorlat során foglalkozó jogászok számára könnyen belátható, hogy a jogrendszer működése nem korlátozódik az állami igazságszolgáltatási szervek tevékenységére.[1] Ugyanakkor azt mindenki elismeri, hogy a jog az igazságszolgáltatásban, ezen belül is a bíróságok munkája során van jelen a “legsűrűbb” formában. Éppen ezért a mind a legújabb nyugati,[2] mind a hazai[3] jogbölcseleti törekvések kiemelt figyelmet tulajdonítanak a bírói tevékenység természetének kutatására.

 

Mindamellett azt a közeget, amelyben az egyes jogalkalmazó tevékenykedik, az igazságszolgáltatást komplex rendszerként bemutató és ekként elemző munkák egyelőre hiányoznak a magyar jogbölcseleti és jogszociológiai szakirodalomból.[4] A hazai jogszociológia természetesen vizsgálta az egyes jogászi professzióknak a jogászi rétegben, valamint az egész társadalomban betöltött szerepét, funkcióját, de az igazságszolgáltatást végző szervek egymáshoz kapcsolódását, az igazságszolgáltatás viszonyát a többi társadalmi alrendszerhez, valamint a fejlődés lehetséges perspektíváit és az egész rendszer előtt álló kihívásokat még nem elemezték.

 

Egy ilyen munka elsősorban azért fontos, mert a jogalkalmazási folyamat nem vizsgálható a szervezeti háttértől függetlenül. Tudnunk kell azt, hogy milyen intézményi keretek kötik a jogalkalmazót, milyen erőterek vonzásában végzi feladatát. Szintén nem hanyagolható el annak vizsgálata, hogy milyen képet alakítottak ki magukról és feladatukról a jog professzionális művelői. Ezen aspektusok explicitté tétele nélkül nem értelmezhető egy sor olyan mozzanat, amely jellemzi a jogalkalmazás folyamatát, és hatással van annak eredményére. Különös jelentőséggel bír e tényezők tudományos feldolgozása a politikai átmenet éveiben, amikor még sem a jogászok, sem a laikusok számára nem teljesen nyilvánvalóak az igazságszolgáltatás intézményei előtt álló perspektívák. Ha ugyanis még nem alakult ki egy olyan rögzült struktúra, mint amilyen a legtöbb nyugati államban, a régi szerkezet pedig már szinte teljesen leépült, akkor nincs olyan mindenki által közösen ismert háttér, mely a jogalkalmazás kutatásának egységes alapjaként szolgálhatna. Ilyen közös háttérismeret nélkül nem mindig lehetséges a megértés sem, és nehezebben határozhatók meg a jogalkalmazási tevékenységre vonatkozó különféle elméleti megközelítések sajátosságai.

 

Jogelméleti szempontból kulcsfontosságú tehát, hogy rendelkezésre álljon egy olyan mű, amely legalábbis jelzi azokat az irányokat, amelyek felé jelenlegi igazságszolgáltatási rendszerünk halad. Természetesen számtalan megközelítés létezik, hiszen az igazságszolgáltatásnak mint minden komplex társadalmi rendszernek van intézményi, normatív, történeti, politikai, szociológiai dimenziója. Amennyiben a jogbölcseleti vizsgálódásoknak a célja az, hogy teljes egészében megértse, feltárja a jogalkalmazási folyamat működését, akkor nem nélkülözheti a fenti megközelítések egyikét sem.

 

Mindezek fényében érthető tehát, ha az igazságszolgáltatással foglalkozó tudományos írásokban gyakran keverednek a fenti nézőpontok, ami éppen a vizsgált tárgy és a vizsgált folyamatok összetettsége miatt nem kifogásolható. A vizsgálódási módszer “tisztaságának”, vagy diverzitásának előnyei és hátrányai mindig csupán az elérni kívánt célra figyelemmel ítélhetők meg. A Szegedi Tudományegyetem Jogi Kara két oktatójának Badó Attilának és Bóka Jánosnak most megjelent munkáját[5] szintén a bevezetőben az általuk deklarált célok fényében érdemes értékelni, amely nem más, mint az, hogy “a magyar igazságszolgáltatás valódi állapotát, a rendszerváltás óta megtett útját, aktuális problémáit és vitáit a hatályos jogszabályok ismertetésén túl a joggyakorlat, a szervezeti-intézményi kapcsolatok és az emberi tényező alapján mutassa be.”[6]

 

A célok ilyen széleskörű meghatározása arra utal, hogy egyaránt szánták ezt a könyvet elméleti és gyakorló jogászoknak, politikusoknak és a magyar igazságszolgáltatásnak az átmenet éveiben nyújtott teljesítménye iránt érdeklődő szélesebb közönségnek is. Ennek megfelelően számos szempontból fűzhető megjegyzés a szerzők álláspontjához. A jelen írás egyrészt jogelméleti, másrészt jogszociológiai, illetve a jogalkalmazó szempontján alapuló észrevételeket próbál hozzátenni e munkához, mindezt azonban annak tudatában, hogy számos más elemzési szempont is kínálkozik. Ám ezen aspektusok – eltérő mértékben ugyan – az egész mű vonatkozásában alkalmazhatónak látszanak.

 

Általános elméleti fejtegetéseket leginkább a mű első három fejezete tartalmaz, bár az általánosítás szintje ezek között is eltérő, mivel az Alkotmánybíróság és a rendes bíróság viszonyának az egész jogrendszer struktúráját érintő részletes elemzése mellett megtalálható a választottbíróságok által elrendelt ideiglenes intézkedések végrehajtásának viszonylag partikuláris problémája. Ami azonban mégis összeköti e három részt az, hogy mindhárom a magyar állami igazságszolgáltatásnak az új kihívásokhoz való viszonyát elemzi. E kihívások az Alkotmánybíróság megjelenéséhez, az európai integrációs folyamathoz, és a választottbíráskodás fokozatos térnyeréséhez köthetők.

 

Helyesnek tarom, hogy a szerzők megpróbálják rögzíteni a magyar bírák szemléletét, mely a bíráskodásnak a hatalmi ágak rendszerében betöltött szerepére, helyzetére vonatkozik. Ez egyébként megfelel a klasszikus, akár konzervatívnak nevezhető felfogásnak, amely a hatalmi ágak szétválasztásának és egymással szembeni minél teljesebb körű függetlenségének követelményét részesíti előnyben. Talán nem véletlen, hogy a végrehajtó hatalom primátusával jellemezhető államszocializmus évtizedei után elemi erővel tör fel az igény arra, hogy a bíráskodás kizárólag a törvényeknek, és más ne más hatalmi centrumoknak legyen alárendelve.

 

Éppen ezért lehet problematikus az a viszony, amely az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok között alakult ki az elmúlt évtizedben. Ebben a megközelítésben elsősorban az ún. alkotmányos értelmezési követelmények és a LB jogegységi döntéseinek tervezett alkotmánybírósági kontrollja jelenthet ütközési pontot. Mindkét esetben arról van szó ugyanis, hogy az Alkotmánybíróság megpróbálja kiterjeszteni kompetenciáját a bírói gyakorlatra.  Az alkotmányos értelmezési követelmények bevezetésével megszabja a bíróságok számára, hogy egy jogszabályt milyen értelmezésben alkalmazhatnak, a jogegységi határozatok felülvizsgálata révén – amennyiben a parlament ilyen értelemben módosítaná az AB működéséről szóló törvényt – pedig a LB jogértelmezési tárgyú döntéseit semmisíthetnék meg. A szerzők részletesen ismertetik a tárgyban releváns alkotmánybírósági, illetve legfelsőbb bírósági döntéseket, és az elméleti jellegű állásfoglalásokat. Amit nem tartalmaz ez a fejezet az az értékelés, a folyamat jogelméleti vagy politológiai szempontú elemzése, annak bemutatása, hogy a szerzők miként viszonyulnak ehhez a problémához, szerintük milyen hatást gyakorolhat az AB ilyen irányú törekvése a jogrendszer egészére.

 

Jó érvek szólnak ugyanis amellett, hogy az Alkotmánybíróságnak legfőképpen alapjogi bíráskodást kell folytatnia, ami azt jelenti, hogy a jogszabályok alkotmányosságát elsősorban az alapvető jogok, továbbá az egyenlőség és a jogbiztonság által támasztott követelményeknek való megfelelés szempontjából vizsgálhatja. Kevésbé kell figyelemmel lennie arra, hogy az adott szabályozás mennyire van összhangban a szűkebb vagy tágabb jogi környezetével, és illeszkedik-e az előttük fekvő jogszabály a jogágra jellemző sajátos dogmatikai hálózathoz. Ez azonban nem tekinthető valamiféle hiányosságnak az AB működésével kapcsolatban. E testület feladata arra korlátozódik, hogy egy dimenzióban – az alkotmányosság szempontjából – lássa el a feladatát, a normakontrollt. Így csak az absztrakt alapjogok összefüggéseiben értékeli a jogalkotás teljesítményeit, nem kell ügyelnie a szorosabb értelemben felfogott szakmai szempontokra, de ez nem is törvényi elvárás tevékenységével kapcsolatban.

 

A LB által hozott jogegységi döntések már a meghozott és alkotmányossági szempontból aggálytalan jogszabályi rendelkezésekkel kapcsolatosak. (Természetesen egy már hatályos jogszabály is lehet alkotmánysértő, ekkor azonban a jelenlegi szabályozás alapján is kérhet alkotmánybírósági normakontrollt az ügyben eljáró bíró vagy bárki más.) A jogegységi döntésre akkor kerül sor, ha az adott jogszabály egy releváns kérdést szabályozatlanul hagy, vagy ha komoly értelmezési nehézségek merülnek fel valamely kitételével kapcsolatosan. A LB ilyenkor általában a joggyakorlatban felmerült megoldások közül választja ki azt, amelyik a meglévő dogmatikai rendbe a legjobban beleillik. E döntések meghozatalánál éppen azok a megfontolások kapják a főszerepet, amelyek az AB döntéseinél háttérbe szorulnak.

 

Nem nehéz belátni azt, hogy az így megszületett jogegységi határozatok ritkán sérthetik valamelyik konkrét alapjogot, esetleg az egyenlőséget vagy a jogbiztonságot. A döntés meghozatala előtti sokszoros szakmai szűrő hatékonyan véd e lehetőséggel szemben. Az a feltételezés pedig, hogy az LB bírái jogon kívüli szempontokat csempésznének a döntésükbe (és ezért van szükség az AB általi ellenőrzésre) nem vehető komolyan. A jogegységi határozatok megsemmisítésének lehetőségével tehát a jogalkotás olyan helyzetbe hozná az Alkotmánybíróságot, amire nincs felkészülve, hiszen a felülvizsgálat során nem az elsősorban politikai céllal meghozott törvényeket kellene az alkotmányosság sztenderdjeihez mérnie, hanem a jogásztársadalom egyik legnagyobb tekintélyű szervezetének döntéseit kellene szakmailag elbírálniuk.

 

Az Alkotmánybíróság funkciója nem a jogszolgáltatás irányítása, hanem a parlament és más jogszabályalkotó testületek (alap)jogi kontrollálása. Ez az új hatáskör csupán szükségtelen presztízsharcokhoz vezetne, mely nem tenné kiszámíthatóbbá az igazságszolgáltatást.

 

Szintén érdekes problémát hoz felszínre ugyanebben a fejezetben a hazai bírósági gyakorlat két jellemzőjének említése. Az egyik abban nyilvánul meg, hogy a bírák által csupán kivételesen alkalmazott eszköznek minősül az eljárás felfüggesztése melletti alkotmányossági kontroll kérése, amelyre egyébként akkor kerülhet sor, ha az eljáró bíróság azt észleli, hogy alkotmánysértő az a jogszabály, amely alapján ítélkeznie kellene. A másik sajátosság az, hogy magyar bírák tartózkodnak az Alkotmány 70/K §-ra alapított ítélkezéstől, azaz attól, hogy közvetlenül az Alkotmány rendelkezéseire hivatkozva bíráljanak el ügyeket.

 

Véleményem szerint e két vonatkozást célszerűbb lett volna együtt tárgyalni, mivel mindkettő arra a beállítódásra utal, amelyik mind a mai napig jellemzi a bírói kart. Ez pedig a jogalkotó akaratának maximális tiszteletben tartása, amely nem kérdőjelezi meg a jogalkotás termékeként létrejött jogszabály érvényességét vagy alkalmazhatóságát még akkor sem, ha azzal kapcsolatban dogmatikai, rendszertani, vagy éppen etikai, igazságossági értelemben súlyos problémák merülnek fel.[7] Úgy érzem e szemlélet kialakulásának, meggyökeresedésének előzményeit, illetve lehetséges következményeit szintén érdekes lett volna megvizsgálni, de legalábbis lehetett volna valamilyen szinten utalni erre az összefüggésre.

 

Mindemellett e fejezet nagy előnye, hogy a szöveg mögött az olvasó számára is rekonstruálhatóvá válik a szerzőknek az Alkotmánybíróságról alkotott koncepciója. Felfogásuk szemben áll a hivatalos ideológia álláspontjával, és az Alkotmánybíróság önképével is, mely szerint az AB politikailag semleges, tisztán jogalkalmazó intézmény, amely politikai szándékkal terhelt kérdésekre is mindig csak jogi válasz ad.

 

Erre a meglehetősen elterjedt felfogásra reflektálva szükséges megemlíteni, hogy milyen tényezők adnak politikai jelleget egy alkotmánybíróság tevékenységének.

 

Először is maga a törvény rögzíti, hogy az Országgyűlés választja az AB tagjait, így rendszerbe “be van kódolva” a politikai mozzanat, és a jelölési folyamatban hangsúlyos szempont, hogy az adott jelölt eddigi jogászi munkássága mögött milyen értékválasztás húzódott meg. A magyar politikai kultúra jelenlegi állapotában a választás módjából fakadó átpolitizáltság lehetősége nem zárható ki teljesen.

 

A kiválasztás ezen módja önmagában még nem eredményezné az alkotmánybíróság tevékenységének politikai jellegűvé válását. Felerősíti azonban azt a folyamatot, hogy az alkotmánybíráknak tevékenységük során nem olyan kiforrott, mögöttes dogmatikai struktúrával bíró jogszabályok alapján kell tevékenykedniük, mint a rendes bíróságoknak. Az alkotmány olyan kitételeit, mint “szociális piacgazdaság”, “emberi méltósághoz való jog” vagy “egyenlőséghez való jog” lényegesen könnyebb egy mögöttes egyéni értékrend felől értelmezni, különösen azért, mert a sem a társadalmon, sem a jogászi szakmán belül nem alakult, és nem is alakulhat ki konszenzus ezen elvek konkrét tartalmát illetően. Ha pedig figyelembe vesszük Jerome Frank közismert megállapítását (a bírák is emberi lények),[8] akkor elmondhatjuk azt, hogy az ilyen absztrakt elvek alkalmazásakor – legalább az értékválasztás szintjén – politikai szempontok is előtérbe kerülhetnek.

 

A harmadik összetevő, amely az alkotmánybíráskodásnak politikai jelleget ad, az maga a modern politikai berendezkedés. A törvények politikai viták kereszttüzében születnek meg, és az alkotmány maga is politikai viták során kiküzdött szöveget tartalmaz. A politikai jelentést hordozó szövegek értelmezése maga is politikai tevékenységgé válik, így valamely társadalmi csoport által ellenzett jogszabály megsemmisítése politikai tettnek éppúgy minősíthető, ahogy joginak. Az alkotmánybíróság e tevékenységével ahhoz is hozzájárul, hogy a modern politikai rendszer működését ne veszélyeztessék olyan jogszabályok, amelyek kirívóan megsértik az egyes alapjogokat, ezáltal “delegitimáló potenciált” teremtsenek az egész berendezkedés számára.[9]

 

A szerzőpáros elemzése hozzásegít ahhoz, hogy ezen általános elméleti megfontoláson túlmenően kimondottan a magyar AB politikai szerepvállalásával kapcsolatban alkothassunk reális képet. Így ugyanis egy olyan alkotmánybíróság bontakozik ki szemünk előtt, mely funkcióját tekintve a rendes bíróságoktól idegen, az Országgyűléshez, illetve a végrehajtó szervezethez hasonló önálló politikai, hatalmi központot képez, amely akár azok ellenére is érvényesíti akaratát, a jogszabályok megsemmisítésén, vagy az alkotmánysértő törvényhozási mulasztás megállapításán keresztül, és amelyik a fentebb említett módon igyekszik kiterjeszteni hatáskörét a bírói jogértelmezési tevékenység feletti kontrollra is.

 

Az alkotmánybíráskodás mellett a jelen hasonló súlycsoportú kihívásaként értékelhetjük az Európai Unióhoz történő csatlakozásunknak az igazságügyet érintő előkészületeit. A hangsúlyt a szerzők ebben a kérdésben a bíróságok előtt álló feladatokra helyezik. A fő problémát abban látják, hogy mennyire lesz képes a magyar jogszolgáltatás alkalmazni a közösségi jog különböző szintű jogforrásait, illetve hogyan értelmezik majd a közösségi jog és a belső hatályos jog viszonyát.

 

Ebben a vonatkozásában szintén felmerül, hogy fontos volna a magyar bírói kar szemléletének vizsgálata, mivel ez alapvetően meghatározza azt, hogyan reagál ítélkezési gyakorlatunk arra, ha a közösségi jogszabályok a csatlakozást követően alkalmazandó joggá válnak. A külföldi tapasztalatok mindenesetre azt mutatják, hogy kezdetben az egyes tagállamok bíróságai részéről bizonyos fokú ellenállás mutatkozott a közösségi jog közvetlen alkalmazásával szemben. Hazánkban ezt az ellenállást még fel is erősítheti a bírói karnak az alkotmányossági aggályokat felvető jogszabályok kapcsán már említett attitűdje, amely törvényhozó akaratát világosan kifejező, bevett jogszabályok preferálásában érhető tetten. A nehézségeket tovább fokozza a nyelvi eltérés és az, hogy a közösségi joganyag mögöttes fogalmi, dogmatikai készlete részben eltér a magyar joggyakorlatban megszokottól.

 

Jelenleg még csupán elméleti töprengések tárgya lehet, de pár év múlva komoly változásokat idézhet elő az Európai Bíróság gyakorlata, melyeken keresztül az esetjogi szemlélet kezd beszivárogni a kontinentális jogászok gondolkodásmódjába. Az egyes fontosabb európai jogesetek már most a közösségi jog és közösségi jogalkalmazás egy-egy mérföldkövét jelentik, és ez a tendencia jól prognosztizálhatóan folytatódni fog a jövőben is. Ma még megközelítő pontossággal sem mérhető fel ezen folyamatok hatása a magyar jogrendszerre.

 

Látszólag kevés jogbölcseleti kérdésfelvetést rejt magában a választottbíráskodás jelensége, és éppen ezért talán ez a fejezet ugrik ki leginkább a mű egészének struktúrájából, mégis legalább két olyan területe van, amelyek általános elméleti kérdésekkel áll kapcsolatban.

 

Az egyik ilyen kérdés lényegében jogszociológiai jellegű, és azzal van összefüggésben, hogy hol helyezkedik el a választottbíráskodás a viták eldöntésének lehetséges formái, a problémaorientált, közvetítésen alapuló ún. alternatív vitarendezési módszerek, és a merevebb, az eljárási és anyagi jogszabályok betartására koncentráló állami bíráskodás[10] között, melyiknek a jellemző vonásait viseli inkább magán. A probléma annyiban nem csupán elméleti, hogy a választottbíróság perbeli rendelkezéseinek végrehajtását már az állami végrehajtói apparátusnak kell biztosítani, és ez szükségessé teszi, hogy a jogalkotó is gondolja át a két vitarendezési mód egymáshoz való viszonyát.

 

A választottbíráskodás témaköréhez kapcsolódó másik elvi jellegű probléma a közrend fogalmának értelmezése, az állami bíróság ugyanis érvénytelenítheti a választottbíróság ítéletét azon a címen, hogy az a közrendbe ütközik. A könyv bírói döntéseken keresztül követi nyomon a közrend fogalmával kapcsolatos álláspontokat a nemzetközi és a magyar joggyakorlatban. A magyar bíróságokat ebben a kérdésben is meglehetősen konzervatív hozzáállás jellemzi, és csupán a feltétlen érvényesülést igénylő jogszabályokba, vagy az alapvető jogelvekbe ütköző választottbíráskodási határozatot tekintik a közrendbe ütközőnek. Nem minősíti ugyanakkor érvénytelennek az ítéletet, ha az “csupán” a “jó erkölcsöt” vagy az “államérdeket” sérti meg. Véleményem szerint ez az ítélkezési gyakorlat a már korábban is említett pozitivista beállítódás következményének tudható be, melynek mélyebb elemzésére a szerzők nem vállalkoztak.

 

Nagy kérdése a jövő magyar igazságszolgáltatásának, hogy mind szervezetileg, mind pedig a bírói kar szemléletét tekintve meg tud-e felelni a az előzőekben ismertetett kihívásoknak. Erre a könyv második fele szociológiai és történeti módszerekkel igyekszik választ keresni.

 

Ez a rész három egymástól jól elkülöníthető egységre tagolódik. Az első az igazságszolgáltatási szervezet reformjáról, a második az igazságszolgáltatás jogász és nem jogász aktorairól szól, a harmadikban pedig, a jogászi illetve a politikusi szakma néhány kiemelkedő művelőjével olvashatunk interjúkat. A szociológiai megközelítés jelenlétét ezekben a fejezetekben az interjúkon túl a dokumentumelemzések és a szervezeti problémák iránti fogékonyság is igazolja.

 

Az igazságszolgáltatási szervezet reformját tárgyaló rész esetében az olvasó abban a szerencsés helyzetben van, hogy “okosabb”, mint a szerzők, akik csak az 1998 és 2002 közötti időszak fejleményeivel bezárólag tudták feldolgozni az igazságügyet érintő történéseket, de a kormányváltást követően ezen a téren is a korábbitól eltérő folyamatok megindulásának lehetünk tanúi (az elakadt igazságszolgáltatási reform folytatása, bírák jövedelmének rendezésére irányuló erőfeszítések, etc.). Mindennek ellenére korántsem haszontalan a szerzők összefoglaló jellegű munkáját tanulmányozni, még akkor sem, ha a reform hátteréül szolgáló politikai folyamatok jellemzése viszonylag sematikusnak tűnik. A lényeget tekintve ugyanis pontos korrajzzal szolgálnak, ugyankkor a bírói kar akut problémái iránti empátiáról tesznek tanúbizonyságot a szerzők. Különösen igaz ez a megállapítás a bírósági ügyteher növekedéséből fakadó feszültségek, és a bírói függetlenséget sértő kormányzati intézkedések érzékeny elemzésére. Azt is kiválóan érzékeltetetik, hogy mely folyamatok milyen irányban és sebességgel haladtak az egyes kormányzati ciklusok alatt, bár az egyes időszakokban hatalmon lévők valóságos (és nem csupán deklarált) jogpolitikájának elemzése megérne jóval mélyebb szintű, részletesebb vizsgálódásokat is.

 

Az igazságszolgáltatás szervezeti reformjára irányuló törekvések ismertetése mellett a könyv a szakirodalomban megjelent elemzések eredményeinek szintetizálásán keresztül röviden bemutatja négy alapvető kódexünk (Be., Btk., Pp., Ptk.) fejlődési tendenciáit. Az ismertetések közös szála az, hogy megpróbálják mind a négy jogforrás vonatkozásában azt feltárni, vajon a múlt rendszer paternalisztikus szemléletét mennyiben tudta felváltani az állam és állampolgár közötti egyenrangú viszonyt preferáló jogalkotói felfogás. E cikk írójához leginkább a büntetőjog áll közel, így érdemben csak e jogterület eljárási és anyagi jogi vonatkozásainak elemzéséhez kívánok és tudok hozzászólni.

 

Hatályos büntetőeljárási jogunk bemutatásakor a szerzők világosan exponálják a rendszer működésének alapvető gondját a napjainkban a szakmai viták középpontjában álló oppurtunitás/legalitás, inkvizitórius eljárás/akkuzatórius eljárás kategória párok felhasználásával. A magyar büntetőeljárásban domináns szerepet játszó inkvizitórius szemlélet egyik gyakorlati hozadéka az, hogy ugyanazt a bizonyítási eljárást gyakorlatilag kétszer kell lefolytatni, egyszer a nyomozás, egyszer pedig a tárgyalás során. Túl a pergazdaságossági szempontokon, ez a modell azt a veszélyt is magában hordozza, hogy a tárgyalás sok esetben csak formálissá válik, azon csupán a nyomozás során rögzített vallomások, és egyéb bizonyítékok “hitelesítése” történik meg. Ezt a megállapítást statisztikailag alátámasztja az ügyészi váderedményesség feltűnően magas aránya.

 

Ebből a szisztémából következő további probléma az, hogy a bíró eljárásjogi helyzete folytán a tárgyaláson egyrészt nyomozást folytat, másrészt a per vezetésére is köteles. A szerzők ennek a helyzetnek a legnagyobb negatívumát abban látják, hogy a bíró a “második vádló” szerepébe kényszerül, amely könnyen elhomályosíthatja tisztánlátását – természetesen a vádlott hátrányára. Elismerve azt, hogy ez a veszély ténylegesen létezik, egy másik, ezzel együtt jelenlévő, de eltérő jellegű aránytalanságra is érdemes felhívni a figyelmet.

 

A per vezetése – annak biztosítása, hogy a felek az eljárás az őket megillető jogokat gyakorolhassák – és a tényállás maradéktalan felderítésének kettős kötelezettsége rendkívüli koncentrációt igényel a bírótól – különösen az átlagos ügyészi és védői aktivitást figyelembe véve. A helyzetet tovább rontja, hogy a legtöbb helyen – magnetofon segítségével – a bíró maga végzi a jegyzőkönyvvezetést is, tehát a vádlottak, tanúk elmondásaiból neki kell kiszűrni a lényeget. E feladatok együttes ellátásának terhe miatt könnyen előfordulhat, hogy vagy a tényállás marad részben felderítetlen, vagy eljárásjogi jogosultságok szenvednek sérelmet.

 

Megfontolandó lehet, hogy a törvény valamilyen módon – akár a vád és a védelem aktivitásra késztetésével, akár az ülnöki rendszer új alapokra helyezésével – csökkentse a bírákra nehezedő többszörös munkaterhet.

 

Az első megoldás felbukkant az új Be.[11] szabályozási koncepciójában, és alapelvi szinten máig része a törvénynek,[12] de a módosítások során – az eljárások elhúzódásának veszélyére hivatkozva – a részletes szabályok közzé visszakerült a bíró bizonyítási, tényállás felderítési kötelezettsége. Kérdés, hogy az új igazságügyi kormányzati politika, melyik modellt részesíti majd előnyben.

 

A másik lehetőséggel kapcsolatban a szerzők is az ülnöki tevékenység valódi tartalommal való megtöltése mellett érvelnek. Ezzel megnyílna a lehetősége annak, hogy a tényfelderítési tevékenységbe a laikus résztvevők aktívabban bekapcsolódjanak. Meglehet jogfilozófiai szinten nem állja meg a helyét az a tétel, hogy a jogi és a ténykérdések mesterségesen szétválaszthatók, a gyakorlatban azonban az ügyek többsége esetében nem okozna jelentős törést az ítélkezés folyamatában, ha nem vagy nem csupán a szakbíróknak kellene a ténykérdésekben dönteni. Ha jól meggondoljuk, az is nyilvánvaló, hogy a tények felderítése (pl. kinek a vallomását fogadjuk el és kiét nem) nem elsősorban jogi szaktudást, hanem kellő élettapasztalatot igényel.

 

A büntető anyagi jog változásaira reflektálva szerzők elsősorban a szigorítás tendenciáját emelik ki, mely a valóban a leginkább jellemzője az utóbbi négy év büntető politikájának.[13] A mű a sajtóban is legtöbbet exponált anomáliákat emeli ki (a kábítószer fogyasztókat aránytalanul sújtó szigorítás, a középmérték szabály mérlegelési szabadságot korlátozó mivolta, a fedett nyomozóval, és az anonim tanúval kapcsolatos alkotmányos aggályok), azonban az igazságszolgáltatáson belül léteznek más, komoly ellenérzést kiváltó hatásai is a közelmúlt módosításainak, melyek egyikére – annak hordereje miatt – érdemes konkrétan is kitérni.

 

A büntetéskiszabási gyakorlat komoly torzulásához vezető törvényalkotói intézkedés a szabadságvesztés felfüggesztési lehetőségeinek korlátozása volt. Az 1999. március 1. napja után elkövetett bűncselekmények esetében nem lehet a szabadságvesztés-büntetés végrehajtását felfüggeszteni – többek között – akkor sem, ha a bűncselekmény törvényi büntetési tétele a három évet eléri, és a cselekményt üzletszerűen, vagy bűnszövetségben követték el.[14] A jelenlegi jogi szabályozás ugyanakkor az üzletszerűség megállapíthatóságának körét rendkívül szélesen vonja meg, így a vagyon elleni halmazati jellegű bűncselekmények számottevő hányada beleesik ebbe a kategóriába. A törvénymódosítás miniszteri indokolása szerint a büntetés felfüggesztése ilyenkor a vádlott által elkövetett bűncselekmény jellege miatt kizárt.

 

Nehezen körülhatárolható, hogy pontosan milyen prevenciós célokat szolgál e rendelkezés. Ez a kizárási ok ugyanis egyformán sújtja a bűnöző életformára berendezkedő “hétpróbás” bűnözőket és a büntetlen előéletű, viszonylag kis tárgyi súlyú cselekmények megvalósítóit. A módosítás következtében egyúttal az a kívánatosnak távolról sem nevezhető helyzet is előállt, hogy míg a jelentős tárgyi súlyú rablás, zsarolás, önbíráskodás vagy halált okozó testi sértés elkövetőinek büntetése akár az enyhítő jog alkalmazása nélkül is felfüggeszthető, addig egy maximum öt évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett lopás elkövetéséért – amennyiben az üzletszerűen valósul meg – csak végrehajtandó szabadságvesztés adható. Ez a büntetés gyakorta sújt olyan büntetlen, “megtévedt” személyeket, akikkel szemben a büntetési célok eléréséhez a végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztés alkalmazása tökéletesen elegendő volna.

 

E példa talán megfelelően illusztrálja, hogy milyen következményekhez vezethet, ha a jogszabályok módosításakor csupán az egyértelműen szigorításpárti néphangulatot veszik figyelembe. Hatályos joganyagunk igazán körültekintő változtatásához a jogalkotónak nemcsak a közvélemény nyomását, vagy a társadalmi változások által indukált kihívásokat kell a megfelelő súllyal értékelnie, hanem számos más – többek között morális, vagy az alkotmány szelleméből következő – elvet is. További ilyen “bekalkulálandó” körülmény az igazságszolgáltatás “személyi állományának” felkészültsége, mentalitása, jogszemlélete, hagyományai, mivel az “emberi tényezőn” nem kis mértékben múlik az, hogy mi válik élővé a törvényhozó papíron megjelenő akaratából. Az első három fejezet kapcsán már látható volt az is, hogy a bírói kar jogfelfogása milyen módon befolyásolhat olyan folyamatokat, mint az alkotmány rendelkezéseinek közvetlen alkalmazása, vagy a közösségi jogszabályok érvényesülése.

 

Valószínűleg ilyen megfontolások alapján tárgyalja a könyv utolsó két fejezete az igazságszolgáltatás aktoraival kapcsolatos kérdéseket. Ezen belül kiemelten foglalkoznak a bírói karra vonatkozó törvényi szabályozással és annak kérdőjeleivel, a bíróságokra irányuló jogszociológiai kutatásokkal, a laikus bíráskodás válságával, illetve megismerhetjük a bíróvá válás gyakorlati mechanizmusával kapcsolatos szerzői álláspontot.

 

Könnyen megjósolható, hogy ez utóbbi téma tarthat számot a leginkább érdeklődésre jogászkörökben, mivel egy mindezidáig tabuként kezelt kérdést boncolgat szokatlan nyíltsággal, és a realitások teljes ismeretében. Abból a tényből indulnak ki, hogy a jelenlegi helyzetben a bírói kar fő utánpótlási bázisát a bírósági fogalmazók és titkárok jelentik. Az összes bíróság, áttételesen pedig az egész társadalom alapvető érdeke tehát az, hogy az ide történő felvétel rendszere semmilyen szempontból ne legyen kifogásolható. Csak egyetérthetünk a szerzők azon végkövetkeztetésével, mely szerint kiemelt hangsúlyt kell helyezni arra, hogy bíróságokra való bekerülés ne szubjektív alapon dőljön el, hanem az objektív kritériumok legyenek a meghatározóak. Hozzátehetjük, hogy a megfelelő szelekciós módszerek megtalálását követően akár jogszabályi szinten is szabályozni lehetne a bejutás alapvető feltételeit.

 

Nem kevésbé jelentékeny kérdés, hogy mi lesz a sorsa a laikus bíráskodásnak magyar eljárásjogi rendszerben megszokott formájával. A szerzők azon következtetésével, hogy a ma létező ülnöki intézmény kiüresedett, valószínűleg kevesen vitatkoznának, mivel tény, hogy az ülnököknek különösebb súlya nincs az ítélkezés folyamatában. Egyik megoldás lehet az ülnökbíráskodás megszüntetése, a szerzők által is javasolt másik pedig a rendszer olyan irányú átalakítása, amely az ülnökök kiválasztásán, képzésén, az ülnöki munka társadalmi presztízsének növelésén keresztül az érdemi ítélkezési tevékenységben való részvételre ösztönzi a laikus bírákat.

 

A magam részéről ugyanakkor hiányoltam annak tisztázását, hogy pontosan milyen funkciót szánnak a szerzők az ülnököknek, az ítélkezés mely szegmenseit nyitnák meg számukra. Ennek meghatározása után lehet csupán életképes javaslatokat tenni arra nézve, hogy milyen módon erősíthető a laikus jelenlét a bíróságokon. A jelenlegi szabályozás szerint az ülnök ugyanúgy részt vesz a teljes ítélkezés minden szakaszában, mint a szakbíró, tehát beleszólhat akár egy jogi szakkérdés eldöntésébe is. Ez a diffúz szabályozás, az ülnöki feladat differenciálatlan meghatározása természetesen erősítette azt a folyamatot, melynek eredményeképpen az ülnöki intézmény mára komolytalanná vált és sokan feleslegesnek érzik. Úgy vélem, a pontos funkció meghatározás nagyban hozzájárulna az ülnöki munka érdemivé tételéhez.

 

A kötet utolsó, “szakmai mélyinterjúkat” tartalmazó része szociológiai nézőpontból talán a legtanulságosabb. A kiválasztott jogászoknak, illetve (jog)politikusoknak részben ugyanazokat a kérdéseket tették fel, így a válaszokat egymás mellé helyezve igen jól látszik, hogy ki, milyen politikai vagy szakmai irányzat elkötelezettje, milyen alapállásból érvel, bár az interjúkból az is kitűnik, hogy az igazságszolgáltatás fő problémáit, és az előtte álló feladatokat nagyrészt ugyanúgy látják a megszólaltatottak.

 

Ugyanakkor különösen ezen utolsó részt elolvasva hiányoltam a könyv végéről néhány táblázatot, adatsort, esetleg grafikont, melyekből az interjúalanyok által közölt, egymásnak több ízben ellentmondó tényállítások valóságtartalma könnyen ellenőrizhető volna,[15] egyúttal átfogó képet adhatna az olvasó számára – a mérhető folyamatok dimenziójában – az igazságszolgáltatásnak a rendszerváltás óta megtett útjáról.

 

Szintén bírálatként fogalmazható meg a könyv egészével szemben, hogy az egyes fejezetek közötti koherencia megteremtésére a szerzők nem fordítottak kellő figyelmet, így például az igazságszolgáltatás szociológiai módszerekkel történő vizsgálata során érdemes lett volna fókuszba helyezni azokat a folyamatokat, amely a bírói karnak az első három fejezetben jelzett konzervatív beállítódását eredményezte. A választottbíróságok működésének elemzésekor pedig részletesen ismertetik a polgári jogi jogviták alternatív feloldásának lehetőségét, míg ugyanezt a büntetőeljárásról szóló részben csak érintőlegesen tárgyalják. Amennyiben a szerzők célja nem egy tanulmánykötet közreadása, hanem egységes szemléletű mű megjelentetése, akkor a belső összefüggések megteremtésétől sem lehet eltekinteni.

 

E kritika ellenére nyugodt szívvel elmondható a műről, hogy igazságszolgáltatásunk több szeletének problémáiról olyan pontos “pillanatfelvételt” tár elénk, amely mindenképpen ösztönzőleg hathat az igazságügyi reform végigviteléhez szükséges teendők újragondolására, és hozzátehetjük, ebben a körben minél szélesebb szakmai vita kialakulása volna kívánatos.

 

Elméleti szempontból pedig igazán érdekes lenne, ha a szerzők öt vagy tíz év elteltével, hasonló módszerekkel és szemléleti keretben ismét elvégeznék a kötet egyes témáinak elemzését. Ez alapjául szolgálhatna egy időtálló teoretikus következtetéseket tartalmazó, szintetizáló jellegű munkának is, melynek tárgya akár a magyar jogrendszer és a társadalmi átmenet viszonya is lehetne. Kívánok ehhez a feladathoz sok erőt és állhatatosságot a szegedi szerzőpárosnak.