Bencze Mátyás

Egy professzionális intézményrendszer “hétköznapjai”

Gondolatok Pokol Béla “Jogszociológiai vizsgálódások”* című könyvéhez kapcsolódóan

A ’80-as évek végére a hazai jogtudomány egészében, így a jogelmélet területén is háttérbe szorult a marxista jogszemlélet, és a “kötelező” irányváltás után megkezdődött, illetve folytatódott a modern külföldi jogelméletek megismerése, és megismertetése a szélesebb szakmai közönséggel. Az ezt követő recepció és adaptáció azonban várhatóan sokkal hosszabb folyamat lesz. Bár egyre markánsabban rajzolódnak ki az egyes hazai “iskolák” törekvései, a kutatások ma még a legtöbb esetben a jog egyes részjelenségeire, intézményeire korlátozódnak.

Éppen e háttérre tekintettel kap különös hangsúlyt a jelen írásban ismertetendő mű szerzőjének munkássága, aki a mai magyar jogbölcseletben szinte egyedülálló következetességgel képvisel egy jól körvonalazható nézetrendszert, mely komplex magyarázatát kívánja nyújtani a jognak mint társadalmi jelenségnek. Egy ilyen határozott álláspont képviselete szükségszerűen jár azzal a következményekkel, hogy egyes jogfilozófiai aspektusok kiszorulnak az elemzés köréből, illetve “átkódoltan” jelennek meg, de ez a jellemző azért nem problematikus, mert az elmélet érvényességi körének kijelölése a kellő önreflexió mellett történik. Másrészről az oktatásbeli haszna sem lebecsülendő annak, ha a hallgatók egy világos, szisztematikusan összefoglalt teóriát ismernek meg. Így mélyebben sajátíthatnak el egy bizonyos szemléletet, egységes keretet teremtve a jog jelenségeinek megismeréséhez. Továbbá újabb tudományos koncepciókat is könnyebb tanulmányozni egy rögzített vonatkoztatási rendszerből kiindulva.

Pokol Béla jogelméletének kidolgozásakor a német társadalomelméletnek azon megfontolásait vette át, melyek Niklas Luhmann nevével kapcsolhatóak össze. Ezeket több lényeges ponton módosította, de rendszerelméleti alapoknál maradva hozta létre saját társadalomelméletét, melyet a professzionális intézményrendszerek elméletéként ismerhettünk meg.[1] A társadalmi világ ezen felfogás szerint két nagy részre tagolható; az egyik a mindennapi élet diffúz szintje, ahol a cselekvéseket és a kommunikációt több egymással versengő érték, attitűd, erkölcsi és egyéb megfontolás befolyásolja; a másik a professzionális intézményrendszerek szintje, amelyek a történelmi fejlődés során fokozatosan emelkedtek ki a mindennapi élet diffuzitásából. E rendszerek legfontosabb jellemzője, hogy a bennük folyó kommunikációkat már jól meghatározható szelekciós mechanizmusok, ún. értékduálok irányítják. Az értékduálok határozzák meg az adott rendszer társadalmi funkcióját, amely általánosan megfogalmazva a valóság eseményeinek egy bizonyos szempont szerinti feldolgozását jelenti. Ennek a sémának megfelelően a politika professzionális intézményrendszerében a “kormányra kerülni/ellenzékbe vonulni”, a tudományéban az “igaz/hamis”, a gazdaság szférájában pedig a “rentábilis/nem rentábilis” az a szempont, mely meghatározza a cselekvések irányát.

Természetesen a jog is ilyen, a mindennapok világából kiemelkedett intézményrendszer, amely a társadalom komplexszé válásának folyamatában különült el más rendszerektől. A jogban a “jogos/jogtalan”, vagy más megfogalmazásban a “jogszerű/jogszerűtlen” az a kód, mely döntően, a kizárólagosság igényével befolyásolja a rendszer működését és újratermelődését. Azt azonban, hogy egy konkrét esetre nézve mi minősül jognak több jogréteg egymásra vonatkoztatásával lehet eldönteni. A jog szövege ehhez önmagában ugyanis nem elegendő, a konkretizáláshoz az értelmi ellentmondásoktól való mentességet biztosító jogdogmatika, illetve az előző két rétegre épülő, de azoktól mégis megkülönböztethető bírói gyakorlat figyelembevétele is szükséges. A múlt század közepétől kezdődően e három réteg kiegészült az alkotmányos alapjogok csoportjával, amelyek a jogszerűség kritériumait újabb, etikai-politikai jellegű feltételekkel bővítették.

Az elmélet fentebbi vázlatos ismertetése négy oknál fogva is hasznos az alcímben jelzett mű vizsgálatakor:

- láthatóvá válik, hogy olyan teóriáról van szó, amely egyféle összefüggésrendszerben tárgyalja a jog különböző jelenségeit, és az elmélet egyes absztrakciós szintjei szigorú logikai következetességgel, gyakorlatilag ellentmondásmentesen épülnek egymásra; a jog szociológiai megfigyelése így erre a háttérre tekintettel érthető meg;

- a társadalomelméleti alapok explikálása azt mutatja, hogy egy magasabb absztrakciós szinten a szerző már figyelembe vett (sőt, egyenesen kiindulóponttá tett) szociológiai szempontokat, a jelen könyvében ugyanakkor a szociológia kevésbé elvont oldala kerül fókuszba;

- a jogelméleti vizsgálódásai során a szerző egy ideális jogrendszer képét vázolta fel, melyben a “jogos/jogtalan” értékduál korlátlanul “uralja” a jogi szférát, most azonban ezt az eszményi képet kontrasztolja az empirikus megfigyelésekből levont következtetésekkel;

- a jogot professzionális intézményrendszerként ábrázoló teóriájában perifériális hely jutott – a “hivatásos” intézmények bemutatása mellett – a mindennapok világában előforduló jogi jelenségeknek; az “élő jog” kutatása ebben a munkában lényegesen nagyobb teret kap.

E szempontokból kivehetővé válik az, hogy a szerző hű maradt az elsőként részletesen “A jog szerkezete” című könyvében kifejtett alapokhoz,[2] egyúttal azonban az is világos, hogy a mostani művében – amint arra a cím is utal – nem alkot jellegében ahhoz hasonló rendszeres jogszociológiát. E kötet olyan tanulmányok sorát fogja össze, melyek közös szempontja a szociológiai problémafelvetés, és a már korábban kifejtett koherens jogelméleti hátér. Mindazonáltal ezen sajátosságai lehetővé teszik, hogy az itt rögzített meglátások majdan könnyen beilleszthetőek legyenek egy egységes jogszociológia keretei közé.

Egy ilyen leendő rendszeres jogszociológia megalapozásához nyújt elméleti és történeti hátteret az I. és a II. fejezet. Az első fejezet a jogszociológia sajátos megközelítési módját és problémafelvetéseit határolja el a jogdogmatikától, a jogelmélettől, illetve a jogfilozófiától. A fő különbséget abban látja, hogy az utóbbiak a jogon belüli, illetve a joghoz kapcsolódó értelmi összefüggéseket próbálják feltárni, míg a jogszociológiai vizsgálódások során “a normatív dimenzió helyett a tényszerűség, az érdekharcok, társadalmi okok és hatások dimenziójába térünk át”.[3]

Ez az alapállás erősen emlékeztet a Kant filozófiájában kidolgozott “orbis sensibilis”, illetve “orbis intelligibilis” megkülönböztetésre. Maga a szerző is nagyra értékeli Webert, aki a jog “eszmei” és “faktikus” érvényességének megkülönböztetésével egyértelműen neokantiánus álláspontra helyezkedett. Azonban Pokol Béla ezen eszmei háttér ellenére sem tekinthető a neokantiánizmus modern képviselőjének, mivel elméletében a társadalmi tényeket nem választja el mereven az értelmi összefüggésektől, azok nagymértékben hatnak a jog egyes rétegeire. Ez az álláspont nyilvánvalóvá válik például abban a megfigyelésében, amely arra vonatkozik, hogy egy adott jogrendszeren belül az egyes jogászi professziók aránya jelentősen befolyásolja a jog rétegeinek egymáshoz viszonyított súlyát.[4]

Szintén fontos elhatárolás a jogszociológia szűkebb és tágabb értelme közötti distinkció, melyet a jog komplex megközelítésével kapcsol össze. Ennek megfelelően a jogszociológia koncentrálhat csupán a jog egyik rétegére (ez általában a jogi norma), és kutathatja annak társadalmi, történeti hátterét, illetőleg érvényesülését. Tágabb értelemben viszont a jogot mint rendszert szemlélve vizsgálhatja a jog normán túli elemeinek (bírói eljárás, jogászi szakmák jellemzői, etc.) kölcsönhatásait.

Mivel a jogszociológiát a “jogba való mélyebb belátás” [5] egyik megfelelő eszközének tartja, tisztázásra szorul, hogy hová helyezi el azt a jogtudományok között. Korábbi művei azt sugallják, hogy a szociológiai aspektus problémátlanul beépülhet a jogelméletbe.[6] Most azonban inkább az olvasható ki törekvéseiből, hogy az empirikus jogszociológia eredményeiből levont általánosításait olyan önálló teoretikus bázisnak tekinti, amelyről értékelés alá vonhatóak az egyes jogelméletek.[7] Didaktikai szempontból fontosnak tartanám annak explicit megvilágítását, hogy mi alapján különbözteti meg ezt a fajta jogszociológiát az elméleti jogszociológiától (amely önálló elméleti megközelítést nyújt a joggal kapcsolatban, és a jogszociológia filozófiai előfeltevéseit kutatja), valamint a szociológiai indíttatású jogelméletektől (melyek a jogot nem önállóan, hanem más társadalmi jelenségekre figyelemmel ábrázolják).

Ebben a fejezetben még egy további módszertani kérdést feszeget, amelyet az elméleti kutatások mögötti politikai érdekek torzító hatásának veszélyeként lehet megfogalmazni. Ez a probléma véleményem szerint nemcsak az aktuálpolitikai érdekek átszivárgása miatt érdekes (e jelenség egyébként nem kizárólag a jogszociológiát fenyegeti), hanem azért is, mert a “megismerés és érdek” közötti kapcsolatot taglaló koncepciókra utal. Létezik olyan társadalomfilozófiai felfogás, amely a hatalmi értelemben felfogott érdek problémáját összekapcsolja a megismeréssel, s azt vizsgálja, nem szüremlik-e be szükségszerűen a társadalmi-hatalmi érdek a megismerésbe. De még ennél is tovább léphetünk egy alapvetőbb probléma felé, amely abban áll, hogy van-e a megismerésnek bármiféle tiszta, érdeknélküli és hagyományfüggetlenül biztos pontja. Ez még a természettudományos megismerés esetében is megoldásra váró probléma, a szellemtudományok vonatkozásában pedig még összetettebb a helyzet, mivel itt a vizsgálandó tények nem eleve adottak számunkra, hanem azokat bizonyos elméleti koncepciókra tekintettel keressük.

Mindezen elméleti nehézségek ellenére úgy vélem, helyes az a törekvése a szerzőnek, amely a tudományos megismerés útjában álló direkt politikai érdekek eltávolítására irányul, még akkor is, ha a “tiszta megismerés” lehetőségében nem lehetünk biztosak.

A második fejezet még mindig általános szinten mozogva az egyes jogi kultúrákra lebontva veszi sorra a jogszociológia fejlődésének jelentősebb állomásait. A jogszociológia megjelenését Ehrlich és Weber munkásságához köti, amit talán azzal lehetne még kiegészíteni, hogy a jogszociológia számára azok a jogelméleti törekvések készítették elő a talajt, amelyek a jogban nem pusztán az uralkodó hatalom akaratát, vagy természetjogi-etikai elvek megtestesülését látták. A történeti jogi iskola, a marxista filozófia, vagy Spencer evolucionista jogelmélete a jog fennállását és változásait már a politikai akarattól és transzcendens elvektől független társadalmi törvényszerűségek működésére vezette vissza. Ilyen előzmények után könnyebb volt elszakítani a jogot a jogi szövegtől, illetve kilépni uralkodó liberális jogi doktrína szemléleti keretéből.

A máskülönben igen következetes és alapos történeti áttekintésből egyedül a német szabadjogtanhoz közel álló felfogást valló francia François Gény említését hiányolhatja a recenzens, ugyanakkor erénye e bemutatásnak, hogy nem feledkezik meg Horváth Barnáról, akinek európai szintű életművében szintén jelentős foglal el a jogszociológia.

A mű első nagy gondolati egységének lezárásaként a szerző a jogszociológia intézményesülésének német és hazai vonatkozásaival foglalkozik, és ennek során ismételten rámutat a jogszociológia erős kritikai attitűdjéből fakadó átpolitizálódás veszélyére, amely Nyugat-Németországban sokáig a jogszociológia egyetemi tárgyként való elismerését is akadályozta.

Az elméleti és történeti keretek kijelölését követően a továbbiakban jogszociológiai megközelítéssel konkrét jogi jelenségeket elemez. A vizsgálódások során eltérő metódusokat alkalmaz (tartalomelemzés, statisztikai adatok összevetése, történeti módszer), és eltérőek az egyes jelenségek analíziséből levont következtetések absztrakciós szintjei is. Mindemellett az egyes témakörök mögött vezérfonalként egy olyan egységes cél körvonalazható, amely a joggal valamilyen módon kapcsolatba kerülő csoportok (részben laikusok, részben gyakorló jogászok, illetve jogbölcsészek) által evidenciának tekintett állítások tudományos ellenőrzésében ölt testet. A következőkben ezért az egyes fejezeteket egymástól különválasztva, de erre a háttérre tekintettel fogom ismertetni.

A III. fejezet mindjárt egy olyan problémát exponál, amely nem csupán a jogelmélet, illetve a jogszociológia művelői számára lehet érdekes, hanem rendkívül aktuális oktatáspolitikai kérdéseket is felvet. A szerző annak a napjaink jogásztársadalmában uralkodó “hiedelemnek” járt utána, amely szerint a jogászok számának gyors növekedése veszélyezteti a jövő jogászgenerációinak egzisztenciáját. Véleményem szerint ebben a tárgykörben – éppen a közhangulatra tekintettel – régóta helye lett volna már egy ilyen higgadt, tudományos igényű vizsgálatnak, mely nemzetközi összehasonlító adatokra és szociológiai elemzésekre támaszkodva kezeli ezt a problémát.

A könyv e részét olvasva úgy tűnik, hogy több optimizmusra lehet okunk, mint amennyit a jogászság jelenlegi hangulata sugall. A jogászok számának növekedése az egész nyugati jogi kultúrában létező jelenség, melyet a társadalom atomizálódása, a kapcsolatok elszemélytelenedése, és ily módon a konfliktusok valamint a társadalmi kontroll eljogiasítása indukál. A jogvégzettek létszámának növekedése hazánkban is összefüggésbe hozható ezzel a tendenciával, de a jogászok száma még nem érte el azt a szintet, mely veszélyeztetné foglalkoztatásukat; a mai jogászképzés arányait tekintve – változatlan feltételek mellett – ez hozzávetőlegesen 10-15 év múlva következhet be. Ha a társadalmi igények felőli visszacsatolás megfelelően működik, akkor ennyi idő elég ahhoz, hogy a most általános és középiskolába járó nemzedék jobban átgondolja a pályaválasztását.

Pokol Béla elemzéseit a jogászság arányának növekedésére vonatkozóan egy történeti, és egy oktatáspolitikai szempontú magyarázattal lehetne kiegészíteni. Egyrészt visszatekintve látható, hogy Magyarországon a jogászi szakma a II. világháborúig hagyományosan jelentős presztízzsel rendelkezett, (a XIX. század utolsó harmadában az összes felsőoktatásban tanuló hallgató 48 %-a jogász volt, de a II. világháborúig is végig 30 % felett volt ez az arány),[8] és úgy tűnik, ez a jogászi pályával kapcsolatos pozitív attitűd a rendszerváltás után újra feléledt.

A másik számításba jöhető ok a jelenlegi magyar oktatási rendszer sajátosságában kereshető, amely úgy működik hogy a “reál” tárgyakból kevésbé erős, ugyanakkor tehetséges tanulókat “időben” elriasztja azoktól a szakmáktól, amelyekhez esetleg minimális matematikai ismeretek szükségesek (közgazdász, informatikus, orvos), így a jelentős társadalmi megbecsülésnek örvendő pályák közül eleve csak a jogászi hivatás jöhet szóba.

A magam részéről még arról is szívesen olvasnék ezen a helyen, hogy mi a szerző véleménye jogászság számbeli sokasodásának és a jogászi munka minőségének kapcsolatáról. Trivialitásnak tűnik az a régi tétel, hogy a mennyiségi változás átcsap majd minőségbe, mégis létezik számos speciális tényező (a tömegképzés hátrányai, a protekcionizmus veszélye, etc.), amelyek akár ellenkező hatásokat is kiválthatnak.[9] A fejezet ebben az összefüggésben csupán az egyetemi oktatás bizonyos anomáliáiról tesz említést (szövegcentrikus számonkérés, az oktatók leterheltsége), és ezek vitathatatlanul hatást gyakorolnak a jogászi tudás színvonalára, de a jogászi szakmákon belüli szelekciós torzulásokat is figyelembe kell vennünk, ha teljes képet akarunk kapni erről a folyamatról.

A IV. fejezetben, mely perszociológiai (tegyük hozzá: elsősorban polgári pereket érintő) kérdéseket tárgyal szintén felbukkan egy “mítosz”, amely a magyarországi peres eljárások időtartamára vonatkozik. Habár lehetett hallani nálunk olyan peres félről, aki a tárgyaláson tortával ünnepelte a keresetlevél benyújtásának tizedik évfordulóját, a nemzetközi összehasonlításból egyértelműen kiderül, hogy hazánk, például az angolszász országok gyakorlatához képest, a “rövid perek országai” közé tartozik. A szerző szerint a perek időtartamának hosszát négy tényező befolyásolja, melyek részben eljárásjogi, részben társadalmi-gazdasági eredetűek. A magyar helyzetet tekintve a leginkább elgondolkodtató ezek közül az a megállapítás, mely a bíró passzív, illetve aktív pervezető szerepét hozza összefüggésbe a perek időtartamával. Ennek hátterében az áll, hogy ha a bíró vezeti a bizonyítást, akkor tervezhetőbbé válik a per, mederben tartható az eljárás folyamata. Ha a felek és ügyvédjeik kezében van a bizonyítás, akkor a per könnyen elhúzódhat – főként ha ez valamelyik résztvevő szándéka is.

Ez a megállapítás logikus, de ha a magyar viszonyokat figyeljük, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy mióta nem a bíró, hanem a felek feladata a bizonyítás, inkább csökkent, mint nőtt a perek időtartama. Ez valószínűleg annak a következménye, hogy az a társadalmi attitűd nem változott, mely alapján az emberek a bíróságtól várják az anyagi igazság kiderítését, és a perbeli aktivitásuk ennek megfelelően viszonylag alacsony szintű – a bíró pedig a régi gyakorlatnak megfelelően irányítja, “tereli” a feleket az általa szükségesnek tartott bizonyítás felé. Arról sem szabad ugyanakkor megfeledkeznünk, hogy a magyar bírák nincsenek a felek bizonyítási indítványához kötve, így a perelhúzó szándékú cselekmények viszonylag könnyen semlegesíthetőek.

A perszociológiai rész második témaköre széleskörű nemzetközi összehasonlítás segítségével a perek gyakoriságát meghatározó okokkal foglalkozik. A döntő tényező ugyanaz, amely a jogászság expanzióját is eredményezi: a tradicionális közösségek széttöredezésével megszűnnek azok a kötelékek, amelyek nagyon sok esetben biztosították a viták peren kívüli rendezését; ahol az emberek elszigetelt individuumként lépnek egymással kapcsolatba, ott nincs mit veszteniük akkor, ha bírósági útra terelik konfliktusaikat. A fő tanulság mindebből az lehet, hogy a perek száma elsősorban nem a “népszellemben” gyökerező perlekedési hajlam függvénye, hanem átfogó, reális társadalmi folyamatok eredőjeként előálló jelenség.

A perszociológia e két vizsgálódási iránya a jogszociológia és az általános szociológia kapcsolatára mutat rá, a harmadik tárgykör azonban egy ízig-vérig jogelméleti kérdésfeltevéshez szolgál érdekes adalékkal. A modern jogelmélet egyik legfontosabb problémája, hogy a jogalkalmazás során hogyan alakul a tények és a jog viszonya. Mennyire befolyásolja a tényállás megállapítását az alkalmazandó jogszabály, illetve mennyire veszi figyelembe a bíróság a szabály értelmezésekor az eset tényeit. Az elméleti törekvések a megoldást általánosságban keresik, és gyakran megfeledkeznek arról a körülményről, hogy jogi kultúránként eltérő lehet a jogalkalmazás két elemének egymáshoz viszonyított súlya. Ezen a ponton a szerző meggyőzően mutatja be, hogy léteznek olyan jogrendszerek, ahol a tényeket az eljárási szabályok – a törvényi vélelmekkel, és a bizonyítási eszközök korlátozásával – valósággal beleszorítják a jogi konstrukciókba, magyarul a tényállást a bíróság teremti meg; másfelől pedig vannak olyan szisztémák, ahol az eset valós tényeit a legszélesebb körben beemelik a tényállásba, így a perek kimenetelét sokkal inkább a bizonyítás sikeressége dönti el, mint a jogkérdések feletti vita. Azért érzem különösen fontosnak ezt a részt, mert rámutat arra, hogy az egyes jogelméleti szembenállások sokszor nem annyira a teoretikus alapok, mint inkább a jogi kultúrák, és így a jogászi szocializáció eltéréséből adódnak. A magam részéről ezt a módszert alkalmazhatónak vélem más jogbölcseleti szembenállások hátterének felderítésében is.

Az ezt követő V. és VI. fejezetek összefüggenek egymással annyiban, hogy mindkettő a jogrendszer társadalomban betöltött funkciójából indul ki, és azt taglalja két különböző aspektusból, hogy mennyire képes e funkciót megvalósítani. Konkrétan ugyan nem határozza meg a szerző, hogy miben áll ez a funkció, de a megközelítési módjából és a témaválasztásából egyértelműen kitűnik, a jog a társadalom tagjai közti viták békés megoldásában játszik lényegi szerepet. A jog kikerülésének útjai, és a joghoz jutás feltételei ugyanis olyan kérdések, amelyek a jog vitarendező szerepének középpontba emelése esetén kerülnek felszínre. A jog így nem az állami irányítás eszközeként, hanem olyan intézményként jelenik meg, amely az emberi együttélés során keletkezett konfliktusok feloldását szolgálja.

A szerző ezen elméleti háttér felől közelítve rendkívül alaposan és körültekintően elemzi a felvetett problémákat. Az V. fejezetben végig a különféle vitafeloldó módszerek és intézmények társadalmi hatékonyságára figyelemmel vizsgálja a jogi eljárás elkerülésére irányuló technikákat (mediáció, arbitráció, egyezségkötés). Jelentős elméleti erőfeszítést tesz arra vonatkozóan is, hogy a viták jellegére és a vitában résztvevő felek helyzetére tekintettel jelölje ki a formális és a nem formalizált konfliktusfeloldási technikák helyét a lehetséges eljárások rendszerében. Általános megállapításai akár egy ezzel a kérdéssel foglalkozó törvény szabályozási koncepciójának is részét képezhetnék.

A VI. fejezet végkövetkeztetéseinek (a joghoz jutás lehetőségei) szintén vannak konkrét tanulságai a törvényhozók és a szociálpolitikusok számára. A szerző alapfeltevése szerint a modern – professzionális intézményrendszerként működő – jog belső folyamataiba nem szabad kívülről beavatkozni. A jogszociológus feladata az lehet, hogy feltárja, melyik az a mód, amelyik össztársadalmi szinten a leghatékonyabban teszi lehetővé a hátrányos helyzetű csoportok számára a viták sikeres jogi rendezését anélkül, hogy a jog belső komplexitása sérülne. Ez azt jelenti, hogy a rászorulók a joghoz jutását a jogrendszeren kívülről kellene könnyíteni, és nem belülről, a jogalkalmazás szociálisan érzékennyé tételével,[10] vagy a jogszabályok – sokak által követelt – egyszerűbb megfogalmazásával.

A következő fejezet szintén a jog össztársadalmi színtű hatásaival foglakozik, de itt távolról sem az egész jog funkcióját érintő kérdést elemez, és az elvontsági szint jóval alacsonyabb, mint az előzőek esetében. Gyakorlatilag egy esettanulmányról van szó, mely az amerikai kártérítési jog egyik “vadhajtását” szemléli szociológiai oldalról. Egy kontinentális jogrendszerben szocializálódott jogász számára, ha nem is létfontosságú, de semmiképp nem haszontalan az úgynevezett “büntető kártérítés” intézményének (a tényleges kár összegét többszörösen meghaladó, pénzbüntetés jellegű kártérítés) tanulmányozása. Rávilágít ugyanis arra, hogy az egyes, önmagukban igazságosnak vagy méltányosnak tűnő – a társadalom legtöbb tagja által emocionális alapon támogatott – jogi döntések továbbgyűrűző hatása akár a tudományos-technológiai és a gazdasági fejlődés lassulását is eredményezheti, melynek negatívumai hosszú távon messze felülmúlják az “itt és most” jelentkező pozitívumokat.

Csupán első látásra tűnhet úgy, hogy a vázolt probléma távol esik a hazai realitásoktól. Ha ugyanis arra gondolunk, hogy nálunk például a büntetőjogi szabályozást hosszú évek óta a lakosság érzelmi reakciói határozzák meg, akkor láthatjuk, hogy hasonló típusú nehézségekkel nekünk is szembe kell néznünk.

A következő, hetedik fejezet túllép a hagyományos jogszociológia keretein, és inkább “jogi tudásszociológiának” nevezhető. Mindazonáltal a jogelméleti kutatások szempontjából talán ez a rész rejti magában a legtöbb lehetőséget. Emlékeztet arra a gyakran figyelmen kívül hagyott tényre, hogy “az egyes jogi eszmék és a különböző jogkoncepciók létrehozása meghatározott tudósokhoz és tudósközösségekhez kötődik, de szélesebb körben való elterjedtségük, egy-egy ország jogrendszerében való domináns szerepük vagy ezzel szemben marginális, »csak akadémiai« létük sok szempontból társadalmi-politikai okok által meghatározott.”[11]

A természetjogi gondolkodás legújabb kori történetét a szerző ezen hatásokra tekintettel ábrázolja. Bár explicite nem rögzíti, hogy miben látja a természetjog fő jellemzőit, utal rá, hogy lényegében “emberrel együtt született és minden időben érvényes jogok katalógusáról” van szó.[12] E nézőpontból értékeli a klasszikus természetjogi gondolkodás irányzatait, és megállapítja, hogy “evolucionáriusan szükségszerűnek mondható a naiv ember- és társadalomképen nyugvó újkori természetjogi tanok gyors eltűnése az 1800-as évek második felére”.[13]

Ezek után azt vizsgálja, hogy a XX. század második felében a töretlen tudományos fejlődés, és a racionalitás egyre erőteljesebb térnyerése ellenére hogyan bukkanhatott fel ismét a természetjog. Ennek a jelenségnek az okait a különböző politikai és társadalmi folyamatokban találja meg, ami voltaképpen azt jelenti, hogy a természetjog meghatározott gyakorlati-politikai cselekvésekhez nyújtott erkölcsi igazolást (a náci háborús bűnösök felelősségre vonásához, politikai csoportok harcához az Egyesült Államokban, vagy éppen a kelet-európai országok átalakulásának kontrolljához).

Véleményem szerint azonban a természetjog feltámadása nem egyszerűen a politikai és társadalmi viszonyok pillanatnyi konstellációjának eredménye, hanem egy örök emberi igény kifejeződése is egyben, mely a jogon keresztül a fennálló hatalom humanizálására törekszik. Az egyes természetjogi elméletek különböző módon többnyire ezt az igényt fogalmazzák meg az adott kor tudományos fejlettségének fokán. Így vonható párhuzam az ókori “naiv” és a mai “modern” természetjogi felfogások közé, egyúttal ez az igény adhat részbeni magyarázatot a természetjog “örök visszatérésére”.[14]

Az utolsó fejezet az, amelyben a szerző a legközelebb kerül a joggyakorlathoz, és itt találhatóak azok a következtetései is, amelyek talán leginkább vitára késztethetik a szélesebb értelemben vett szakmai közvéleményt. A könyv befejezéseként ugyanis olyan gyakorlati tapasztalatokat összegez, melyekből a leszűrhető következtetések az amerikai jogi realizmus bizonyos állításaira emlékeztetnek. Egy német jogász-szociológusnak a “résztvevő megfigyelés” módszerével készült tanulmánya jelenti ehhez a kiindulópontot, aki azt vizsgálta, hogy a bírói ténymegállapítás és a jogi döntés milyen valós folyamatok alapján születik meg. Ő együtt szemlélte a jogi döntés ténybeli és jogi oldalát, a következőkben azonban megkíséreljük a kettőt széjjelválasztani.

A hagyományos – és jelenleg is uralkodónak tekinthető – jogászi felfogás a bírói munka folyamatában nem tulajdonít túlzottan nagy szerepet a tényállás megállapításának. Ez a művelet ebben a megközelítésben a formális logika segítségével egyszerűen leírható, és mint ilyen, különösebb szaktudást sem igényel. E szemlélet – összekapcsolódva a bizonyítékok szabad mérlegelésének elvével – eredményezi azt a helyzetet, hogy gyakran még magukban a jogalkalmazókban sem tudatosul a bizonyítási eljárás “sötét oldala”. A tényállás megállapítása során olyan ki nem mondott feltevésekre, “vélelmekre” vagy a szabályok értelmében figyelembe nem vehető információkra építenek, melyek következtében a megállapított tényállás sokszor “köszönő viszonyban” sincs a valóságban történtekkel. A bírósági tényfeltárás, összehasonlítva a tudományos tényfeltárással meglehetősen egyszerűnek, szinte “primitívnek” tűnik.[15]

Gyakorlati tapasztalatok alapján úgy gondolom, a hatalmas különbséget csupán részben magyarázza az, hogy a perbeli bizonyítás ideje, eszközei, módszerei jóval korlátozottabbak, mint a tudományos adatgyűjtésé. A differencia oka abban is kereshető, hogy az eljáró bírák és más jogalkalmazók a tények felderítési módszereinek elsajátítására irányuló képzésben – az előbbiekben jelzett szemlélet uralkodó pozíciója miatt – egyáltalán nem részesülnek. A felderítés egy külön szakma, melynek fortélyait más tevékenységekhez hasonlóan meg lehet tanulni. Igényel ugyan bizonyos fokú kriminalisztikai és pszichológiai ismereteket, de ezek célirányos oktatása nem ütközne jelentős akadályba. Természetesen semmi nem garantálja, hogy a bírók ilyen ismeretekkel felvértezve minden esetben racionálisan döntenek majd, de ez a tudás jelentősen könnyítené mostani munkájukat.

Egy másik tradíciót is támad a német jogszociológus, amikor a döntés normatív oldalának kialakulását vizsgálja. Kimutatja, hogy a formális döntési programmal (a “hivatalos” jog) szemben az ítélet jogi oldalának kialakításában meghatározóbb az ún. informális döntési program. “Az informális program nem formalizált, azaz nem hivatalos normákból és értékekből áll (…) ezek jogon túli döntési alapok, amelyeket a jogász alkotmányjogilag nem legitimált forrásokból szerez, és amelyeket az érvelésben nem jelentet meg. E normák hordozói a lakosság felső-közép rétegei, a család, az ismerősök, kollégák, a politikai pártok, egyházak, érdekképviseleti szervek, tömegmédiumok”.[16]

Talán sok olvasónak úgy tűnhet, hogy az írásban a szintén “résztvevő megfigyelő” pozíciójában lévő Jerome Frank majd’ fél évszázaddal korábbi gondolatai köszönnek vissza modernizált formában. Véleményem szerint, egyáltalán nem véletlen az, hogy a konkrét jogeseteket is tanulmányozó jogelméleti gondolkodók sok szempontból közel kerülnek Frank gondolatiságához. A jogi döntéseket befolyásoló irracionális elemek súlya ugyanis annyira jelentős, hogy azzal minden, a jogalkalmazást magyarázni próbáló elméletnek számolnia kell, és nem tekinthetőek csupán elhanyagolható “hibának”.[17]

Mindezek fényében érdekes szemlélni azokat a hazai jogeseteket, melyeket Pokol Béla kiválasztott, és elemzett. Az esetek azt példázzák, hogy a jogi racionalitástól eltérő szempontok jelentős szerepet kapnak a döntések kialakításában. E szempontok nagy vonalakban megegyeznek a jogi realizmus által felvázolt döntési indokokkal (a bíró felkészületlensége, szubjektív hatások, politikai beállítódás, etc.).

A következtetésekkel általánosságban egyetértek, de – a bírói ténymegállapítás kapcsán elmondottakra visszautalva – azokat ki szeretném egészíteni egy meglátással. Nem minden esetben szükséges ugyanis a jog működéséhez képest külső indokokkal magyarázni a racionális döntés hiányát. A könyvben részletesen taglalt ún. “skinhead” perben Pokol Béla szerint az ügyészség nyomása miatt született bűnösséget kimondó ítélet. Az indokolásban olvasható: “Az ügyben a sértett-tanúkat igazmondási kötelezettség terhelte, míg ez nem vonatkozott a terheltekre. Ebből következően nagyobb bizonyító erőt tulajdonított a bíróság a tanúk vallomásainak. Ugyanakkor a sértetti tanúvallomások is ellentmondásosak voltak, ami magyarázható az időmúlással […]”.[18] Első megközelítésben e fejtegetés tényleg meglehetősen gyenge lábakon állónak tűnik, és az eset összes körülményeit figyelembe véve okszerűnek látszik az a következtetés, hogy a háttérben jogon kívüli motivációk húzódnak meg.

Az indokolás érveinek tartalma és megformáltsága azonban teljesen átlagosnak mondható. A magyar bírói gyakorlatban ugyanis a bizonyítékok mérlegelésére vonatkozóan működik néhány klisé, amelyek közül kettőt a fenti idézet is tartalmaz (a sértett, a vádlottal szemben a hamis tanúzás terhe alatt vall, így az ő vallomása fogadható el; a tárgyalásig eltelt idő hossza magyarázza a tanú vallomásainak ellentmondásait). Emellett létezik egy pár másik is, példaként: ha a vádlottak egymásra terhelő vallomást tesznek, akkor abban a körben hitelesnek fogadják el a vallomásukat; ha a terhelő vallomását később megváltoztatja valaki, akkor a bíróságok a korábbi vallomást használják fel, mondván, akkor még jobban emlékezett az illető, arra, hogy mi történt, etc… Így elmondható, hogy rengeteg olyan ítélet születik nap mint nap, amelyeknek indokolása – minden külső nyomás hiányában – rendkívül hasonlít a fentiekre. Gyakorló jogászként mindennap találkozhatunk azzal a jelenséggel, hogy az ártatlanság vélelmének elve nem úgy érvényesül, mint ahogy a tankönyvek alapján gondolnánk. Ez azt is jelenti, hogy sokszor teljesen elég akár egy sértett többé-kevésbé következetes vallomása ahhoz, hogy valakit bűnösnek mondjanak ki.[19] Komoly és fontos kérdés, hogy miért alakult így a magyar büntető eljárásjog gyakorlata. Úgy vélem, a megoldást abban a bírák között tovább élő szemléletben lehet keresni, amely szerint a nyomozó hatóság nem indít senki ellen “véletlenül” eljárást, illetve az ügyész nem vádol senkit alaptalanul. A bűnös tehát már eleve adott, csupán valahogy rá kell ezt bizonyítani. A bűnüldöző hatóságok “bíznak” egymásban, és gyakorta nem vesznek tudomást arról a lehetőségről, hogy számos esetleges mozzanat formálja a bírósági szakasz előtti büntetőeljárást.

A könyv ezen utolsó problémafelvetése is alátámasztja azt a megállapítást, hogy a mű méltán tarthat számot a szűk szakmai közvélemény érdeklődésén túl az egész jogászi kar figyelmére. A szerző által körüljárt problémák, mint láttuk, számos ponton kapcsolódnak a joggyakorlat alapkérdéseihez, egyúttal pedig olyan dogmákat kritizál, melyek igazsága sokak számára evidenciának tűnik.

Elméleti szempontból azonban érdekfeszítőbb az a kérdés, hogy “A jog elméletének” írója hogyan tudja szintetizálni a jog szociológiai megfigyeléséből származó tapasztalatokat jogelmélete korábbi általánosításaival. Csak példaként említve, a mediáció létjogosultságának elismerése arra mutat, hogy a jogvitákat nem csupán a “jogos/jogtalan” értékduál mentén lehet eldönteni; a bírák “informális döntési programjának” feltételezése pedig a jogdogmatika szerepét értékelheti át a jogrendszer működésének mechanizmusában. A magam részéről nagy várakozással tekintenek ezen vállalkozás elé, és sok sikert kívánok hozzá a szerzőnek.