Bencze Mátyás

A jogérvényesség problematikájának megközelítései

Nem csupán a saját szempontomból tartom figyelemreméltónak Bódig Mátyás válaszcikkét, bár sok új, hasznosítható szempontot nyújtott további kutatásaimhoz, és ahhoz hogy kijelöljem saját pozícióimat. Mégis fontosabb az, hogy tudatosan foglakozott a jogérvényesség kérdésének a jogelméletben elfoglalt helyével. Ezidáig Magyarországon csupán kevesen vállalkoztak erre a feladatra,[1] ez az írás viszont kimondottan erre az alapkérdésre, illetve a kutatások módszertani keretére irányult. Reagálásomban először az általa elvégzett elemzés erényeit, és a nyitva hagyott kérdéseket fogom számba venni, majd összehasonlítom azt egy másik lehetséges megközelítéssel, végül pedig vázolom vizsgálódásaim irányát, alapvető módszereimet és az elkötelezettségem melletti érveket.

1. Fontos érdeme az írásnak, hogy rávilágított arra, az érvényesség kategóriáját nem csupán a nálunk megszokott – és ezért nyíltan nem is mindig rögzített – ontológiai megközelítésben lehet tárgyalni. Az érvényesség jelentését a gyakorlati filozófia alapjain állva vizsgálja, és amellett érvel, hogy a “jogászi jogelmélet” számára ez a szemlélet lehet a leggyümölcsözőbb.

Az elemzés hátterében felsejlik a modern, demokratikus társadalmak alapszerkezetének koncepciója is, ahol a morál, a politika és a jog szférái igen szoros kapcsolatban állnak egymással, és e kapcsolatra tekintettel határozza meg a jogérvényesség alapját és kritériumait.

Első lépésben a “jogászi jogelmélet” mibenlétét tisztázza, mely közel kívánja tartani a jogelméletet a jogászi gyakorlathoz. Ennek a fajta jogelméletnek a célja, hogy azt vizsgálja, bizonyos fogalmak mit is jelentenek meghatározott összefüggésekben.[2] E törekvést én is helyesnek tartom, és igyekszem is követni, mindazonáltal ez az álláspont nem implikálja szükségszerűen a Bódig Mátyás által követett gyakorlati filozófiai szemlélet elfogadását. Az érvényességgel kapcsolatban abból indul ki, hogy az “ez a jogszabály igenis érvényes” kijelentés értelmét olyan összefüggésben nyeri el, mint “tehát nem hagyhatod figyelmen kívül”, “tehát ez lesz a döntő az ítélet szempontjából”, “tehát mégsem tehetjük meg, amit elterveztünk”, “tehát igenis megbüntethetnek erre a normára hivatkozva”.[3] Az általa felvetett kontextusból aztán olyan kérdéseket bont ki, amelyek arra irányulnak, hogy mikor beszélhetünk egy jogi norma érvényességéről, mi lehet az érvényesség alapja, illetve ezek mögött azt, hogy milyen célt szolgálnak a jogszabályok az emberek életében. E cél az, hogy kötelező erőt biztosítsanak bizonyos emberi cselekvéseknek. Ebből a perspektívából nem az az elsődleges kérdés, hogy miben áll magának a jogi normának az érvényessége, hanem az, hogy melyek lehetnek a megfelelő (azaz: érvényes) indokok egy kötelezést elrendelő cselekvés igazolásához. A jogszabályok ugyanis csupán egy jól körülhatárolható – bár a modern társadalmakban kétségkívül központi szerephez jutó – cselekvési körre vonatkozó igazolást jelentenek. A jogszabály érvényessége tehát feloldódik a cselekvés igazolására szolgáló érvek érvényességében, amelyek tartalmát politikai kötelezettségnek töltik ki, mégpedig szoros összefüggésben egy politikai közösség tagjainak vélekedésével, attitűdjeivel, értékeivel, azaz a politikai erkölccsel.[4]

Így az előbb idézett tipikus állítások értelme valójában abban áll, hogy a jogszabály képes gyakorlati igazolást nyújtani bizonyos cselekvéseknek. A fentiek alapján arra lehet következtetni, hogy Bódig Mátyás az “érvényes jogszabály” kifejezést más beszédhelyzetben elemzi, mint én szándékozom. Ez a felfogás ugyanis a jogérvényesség alapjára, és kritériumára koncentrál, és ennek soron a jog teljes politikai hátteret térképezi fel, én pedig az érvényes jog létrejöttét helyezem a kutatás középpontjába.

2. Az autoritáselmélet magyarázó ereje ugyanakkor több kérdésben igen jelentős. Először is alkalmas arra, hogy az intézménytörténeti kutatásokban felváltsa a hagyományos természetjogtan-jogpozitivizmus ellentét felőli megközelítést. Bár hangsúlyozni kell, hogy ha az érvényesség elmélettörténetét követjük nyomon, akkor a teljes megértéshez utalni kell az egyes szerzők jogfilozófiai pozíciójára. Azzal a megállapítással azonban maradéktalanul egyetértek, hogy a természetjogtani, illetve a jogpozitivista elméletekben sokszor az autoritás különböző formái fejeződtek ki az érvényesség alapjaként; így ebben a kérdésben a fő törésvonal nem a jogfilozófia e két ága között húzódik meg, hanem azon elméletek között, amelyek beemeltek autoritáselméleti megfontolásokat a jogérvényességi koncepciójukba, illetve amelyek ezt a lépést szükségtelennek tartották.

Úgy tűnik számomra, hogy egyidejűleg egy másik elméleti szembeállítás meghaladására irányuló törekvés is megjelenik a szerzőnél. Sok jogelmélet ugyanis megkülönbözteti a jogrendszer és a jogszabály érvényességét.[5] Ebben a megközelítésben viszont a jogrendszer “önálló” érvényessége eltűnik, mindig csak konkrét cselekvések léteznek, amelyek igazolása lehet érvényes vagy érvénytelen. Egyéb teóriákkal szemben nem csupán a jogrendszer egészének szintjén kapcsolja össze a jogot a politikai kötelezettséggel, hanem az egyes jogszabályok esetében is (mivel azok egy konkrét cselekvés normatív igazolását szolgálják). Mindazonáltal úgy vélem, a jogrendszer más módon rendelkezik érvényességgel, mint az elemei, és ez a különbség a jogászi beszédben is megjelenik. A jogrendszer egésze sokkal intenzívebb kapcsolatban áll a politikai erkölccsel, mint az egyes jogszabály, melynek érvényességét nem csupán a politikai kötelezettség alapozza meg, hanem már az is, hogy egy működő jogrendszerhez tartozik.

3. A politikai erkölcs kategóriájának bevezetésével egy bizonyos aspektusból sikerült integrálni az érvényesség kritériumainak sokszínűségét (gondoljunk a természetjogtan által megfogalmazott érvényességi feltételek változatos formáira, illetve a pozitivista jogelméletek egymástól több ponton eltérő megalapozásaira), hiszen végső soron mindegyik a politikai erkölcsben megfogalmazódó különböző vélekedésekre, attitűdökre, “gyakorlati orientációkra” vezethető vissza. Ezek közül – jogi kultúránként változóan – hol az egyik, hol a másik érvényességi kritériumra esik a nagyobb hangsúly.

4. Rendkívül jelentős erénye Bódig Mátyás elméletének, hogy kiválóan alkalmas egyes gyakorlatban felmerülő jogi problémák hátterének megvilágítására, felszínre hozhatja azok valódi jellegét, melyet az eddigi keretek nem engedtek láttatni. Példaként említhető az írásban elemzett náci jog érvényességével kapcsolatos kérdéskör, amely sokkal jobban leírható a politikai erkölcsre való utalással, mint a természetjog-jogpozitivizmus dichotómián belül mozogva.

5. A következő – immár kritikai – észrevételem azzal a nézőponttal kapcsolatos, amely alapján a jogi érvényességet egyértelműen a cselekvések igazolására vonatkoztatja – mind a hivatalos személyek, mind a magánemberek gyakorlatában.[6] Álláspontom szerint ugyanis nem csupán ebben a kontextusban lehet beszélni a jogérvényességről. Nem minden esetben járunk el helyesen, ha azon normáknak az érvényességét, amelyeknek megfelelően az emberek cselekednek, az autoritatív intézmények gyakorlatára vezetjük vissza. Például ahhoz a cselekvéshez, hogy szerződést kössünk, és ezáltal kötelezzük egymást és magukat, nem a jog nyújt igazolást (holott erre, az érvényes jogra hivatkozva kötik) még akkor sem, ha később a bíróság a kötelezettség teljesítését a jogszabályra hivatkozva kényszeríti ki. Az érvényesség ekkor nem azt jelenti, hogy a norma képes autoritatív döntések indokait szolgáltatni, hanem csupán azt, hogy a cselekvők számára a jogszabály képes bizonyos segítséget nyújtani. Az anyagi vagy egyéb szükségleteink kielégítéséhez e jogszabályi minta alkalmazását tartjuk megfelelőnek. Ha azt állítjuk, hogy ebben az esetben a jog nem pusztán egy cselekvést igazoló érv, hanem a jogtól magától független célok elérésének eszköze, akkor közelebb kerülünk a gyakorlat helyes leírásához. A jog szerepe nem merül ki abban, hogy képes autoritatív indokokat szolgáltatni, a jog keretet is biztosít a cselekvésekhez. Az érvényesség kérdése éppen ezért nem köthető kizárólag a normatív igazolások kérdéséhez.

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a jog érvényességének ebben a megközelítésében nem játszhat szerepet a politikai erkölcs. Mindössze azt állítom, hogy nem csupán a kötelezettségek és az autoritás kategóriáin keresztül lehet eljutni az érvényesség erkölcsi dimenziójáig. E dimenziót az alábbiakban vizsgálom meg.

6. Bódig Mátyás szorosan összefűzi a jog és a morál szféráját. Egy olyan jogrendszer képét vázolja fel, ahol a politikai erkölcsre utalással eldönthetjük a jog érvényességével kapcsolatos dilemmáinkat. Ezt a helyzetet ábrázolja a jog intézményes alapszerkezeteként, de maga is rámutat arra, ez az alapszerkezet meglehetősen sokszor homályba borul, a politikai kötelezettség tartalma rendkívül meghatározatlan, képlékeny, ráadásul ez a nehézség éppen a jog hétköznapi működésének vizsgálatakor bukkan elő. Ugyanakkor azt is mondja, hogy az általa vázolt kép nem “ideális”, mivel az érvényességet az autoritással magyarázó elméletet a gyakorlat értelmezéséből bontotta ki.[7] Mégis, abból a hétköznapi kijelentésből, hogy “ez a jogszabály igenis érvényes” az értelmező más irányokba is elindulhat, és az egyik lehetséges irányt a későbbiekben ismertetni is fogom, de előbb az eltérést lehetővé tevő tényezőkre szeretnék rámutatni.

A szerző felfogása szerint nem csupán a jog érvényességét, hanem az egész jogrendszer működését is a politikai erkölcsre vezethetjük vissza. Voltaképpen azért képes fennmaradni egy jogrendszer, mert politikai kötelezettségekre épít. Így azonban a jogelmélete nem hagy helyet más megközelítési módok számára. A jog érvényességét nézetem szerint nem csupán a politikai erkölcs magyarázza, és nem is csupán a politikai erkölcs hozza létre. A jog mint a társadalom más szféráitól elkülönült intézményrendszer viszonylag széleskörű autonómiával rendelkezik, azaz a társadalom többi szférájától relatíve függetlenül képes működni. Épp emiatt egy működő jogrendszer számos olyan jogszabályt képes “életben tartani”, amelyek beleütköznek a politikai erkölcsbe, az érvényességüket, gyakorlati erejüket mégsem kérdőjelezik meg közvetlenül. Bódig Mátyás ezt a problémát úgy látja megoldhatónak, hogy az érvénytelenségre történő hivatkozás eseteit leszűkíti, a politikai erkölcsbe ütközés tényével, mint érvénytelenségi okkal csupán az igen súlyos aggályokat felvető esetekben érvelhetünk. Egyébként a legalizmus keretei között célszerű maradnunk.[8] A jogszabályok “igazságtalanságának” egy foka alatt érvényességük – ilyen alapon – nem kérdőjelezhető meg. Ez a felfogás elméletileg teljesen elfogadható, ugyanakkor nem magyaráz meg minden gyakorlati jelenséget, főleg ha azt vizsgáljuk, hogy több olyan jogrendszer is elég sokáig “húzta”, amely az adott társadalom politikai erkölcsével alapvető kérdésekben állt szemben. A válaszcikk szerzője maga is említi a náci jogrendszert (illetve annak bizonyos szabályait), mely hosszú évekig fenn tudott maradni, és végül is javarészt külső erők hatására omlott össze; illetve felhozhatnánk példaként a szovjet jogi berendezkedést, amelynek jó néhány eleme egész biztosan nem felelt meg a létező politikai erkölcsnek. E rendszerek mégis működtek, és az ominózus jogszabályok érvényes szabályként funkcionáltak. A politikai erkölcsre való hivatkozás kiválóan megalapozhatja az utólagos felelősségre vonást, hiszen mondhatjuk, hogy a jogrendszer bizonyos elemei érvénytelenek voltak, de a jogrendszer létezése alatt a normák ettől még érvényességgel bírtak.

Mindazonáltal nem csupán történeti példákat említhetünk, ma is létezik a politikai erkölcstől viszonylag független jogrendszer. A nemzetközi jog szabályai esetében is beszélhetünk érvényességről, holott azok követését igen sok esetben nehéz volna valamilyen politikai kötelezettségre visszavezetni. Ezt jóval inkább a politikai akaratok és érdekek egybeesése okozza, amelyek, szerintem a “stratégiai megfontolásokkal” esnek egy megítélés alá, nem pedig a politikai közösséghez tartozás tudatából fakadnak.

Ezen túlmenően maga a szerző is elismeri, hogy számos attitűd él a társadalomban, amely meglehetősen elhomályosíthatja az általa vázolt alapszerkezetet.[9] A jog nem csupán azért képes emberi magatartások befolyásolására, mert kielégíti a politikai erkölcs követelményeit. Amennyiben ezt a meglátást figyelembe vesszük, akkor a jogérvényesség kategóriának is szélesebb értelmet kell tulajdonítanunk, mikor arra vagyunk kíváncsiak, hogy milyen jelentéssel használják a gyakorlatban az “érvényes jog” kifejezést. Egyéb szempontokból is közelíthetünk tehát ahhoz a kérdéshez, hogy mi az értelme azon kijelentéseknek, melyek egy jogszabály érvényességére vonatkoznak. Ezzel nem vitatom Bódig Mátyás állításainak helyességét, de úgy vélem, másfelé is elindulhatunk az alapvető összefüggések rekonstruálása során.

7. Nem lehet megkerülni még egy további kérdést sem. Van-e helye a szociológiai érvényesség kategóriájának Bódig Mátyás elméletében? Erre a problémára nem tér ki írásában, mégpedig azért nem, mert – ahogyan erről személyesen is megerősített – a szociológiai érvényesség kérdését nem tekinti a jogérvényesség fogalma alá tartozónak, azt a jogszabályok érvényesülésével (betartásával) azonosítja. Így azonban nem tudom, hogyan lehetséges magyarázni azt a helyzetet, amely akkor áll elő, ha a jogszabály nem bír a kellő erővel ahhoz, hogy normatív igazolásként szerepelhessen. Elképzelhető, hogy az ilyen normák megfelelnek a politikai erkölcsnek, mégsem érvényesülnek, mert például meghaladottá, elavulttá váltak. Én nem látom be, hogy miért tekinthetné bárki is érvényesnek azt a jogszabályt, amely senkinek a cselekvésére nincs hatással. Ha mindenki figyelmen kívül hagyja, akkor azt a funkcióját sem tudja ellátni, hogy igazolási alapként szolgáljon bizonyos cselekvésekhez. Az érvénytelenségnek tehát lehetnek bizonyos okai, melyek nem a politikai erkölcs és a jogszabály viszonyából fakadnak. Olyan jogérvényesség felfogást kell kimunkálni, amelybe az érvényességnek, illetve az érvénytelenségnek ez az aspektusa is helyet kap.

8. Bódig Mátyás jogérvényesség felfogásának fenti jellemzőiből számomra az következik, hogy a jogászi szemlélet értelmezéséből – a jog érvényességi alapjának keresése során – egy helyes jogi koncepcióhoz jutott el. Ez a megközelítés álláspontom szerint mindenképpen adekvát lehet egy politikai elmélet számára, ahol a politikai erkölcs hiánya sokkal intenzívebben befolyásolja a szuverenitást, mint ugyanez a fogyatékosság a jog esetében az érvényességet. A jogrendszer egésze valóban szoros kapcsolatban áll a politikai erkölccsel, az egyes jogi normák “működése” során azonban, ahogyan azt a szerző is megállapítja, csak kivételesen súlyos helyzetekben lehet közvetlenül a politikai erkölcsre hivatkozni a joggal szemben. A politikában a szavazók rendszeres időközönként direkt módon megbüntethetik a politikai erkölcsnek hátat fordító vezetői garnitúrát, a jogszabályok esetében nincs ilyen közvetlen lehetőség. Tehát míg a politikai szuverenitás létezésének alapját megfelelően magyarázhatjuk a politikai erkölcsre utalással, addig a jogérvényesség esetében nem ennyire direkt az összefüggés. Természetesen helytálló az az érvelés, hogy az érvényesség és a politikai erkölcs között kapcsolat áll fenn, mivel a jog érvényessége nagyban függ a politikai erkölcstől (azaz a jog helyességétől). De nem a jog helyessége az egyetlen tényező, amelynek következtében a gyakorlat érvényesként fogadja el a jogi normákat. Amint Bódig Mátyás is írja, a háttérben számos ok (az egyéni haszon reménye, a szankciótól való félelem, megszokás) húzódhat meg.

A társadalom tagjait – bár ez lenne az ideális – nem minden esetben vezérlik a politikai erkölcsből, illetve a politikai kötelezettségekből fakadó megfontolások. Ebből következik, hogy a jog érvényességét nem lehet pusztán ezekre alapozni, a jogot más indokok miatt is érvényesnek tekinthetik. A modern társadalmakban tehát a jogrendszer egésze kevésbé, de az egyes jogszabály érvényessége jelentős mértékben függetlenedik a politikai erkölcstől.

Bódig Mátyás úgy magyarázza ezt a helyzetet, hogy a fő feszültségi forrásnak a politikai kötelezettség tartalmának bizonytalanságát tekinti.[10] Akik félelemből, vagy stratégiai megfontolásból engedelmeskedik a normáknak, azokkal szemben a jognak nincs autoritása.[11] Elválasztja tehát az engedelmeskedés (illetve jogkövetés), és az érvényesség kategóriáit. Az “engedelmeskedők” pusztán követik a jogot, de nem tekintik érvényesnek, nincs normatív igazoló ereje számukra. A valóságban azonban – véleményem szerint – semmi sem zárja ki azt, hogy a jogot ezek az emberek is érvényesnek tekintsék a saját szempontjukból. Abból a kijelentésből tehát, hogy “ez a jogszabály igenis érvényes”, nem minden esetben következik az is, hogy a jogszabály helyes is (a politikai erkölcsnek megfelelő értelemben). A jog nem csupán a helyessége folytán lehet érvényes. Ezt a megállapítást az általa példaként említett egyéb jogkövetési motivációk, és a fentebb felhozott történelmi illusztrációk egyaránt alátámasztják. Mindezekből nyilvánvaló, hogy mást értek a jogérvényesség fogalmán, mint Bódig Mátyás; ezt a fogalmat kell tehát szemügyre vennünk.

9. A jogérvényesség fogalmát én az előbbi megállapításokból fakadóan általánosabban határozom meg: a jogi norma érvényessége azt jelenti, hogy a jogi norma képes emberi magatartásokat befolyásolni (és nem csupán igazolni). Természetesen számos más körülmény is befolyásolhatja az emberi magatartást, de mivel a jog határai az elemzésem tárgyát képező modern jogi kultúrákban viszonylag világosan körülhatároltak, más jelenségek “érvényessége” és a jog érvényessége egyértelműen megkülönböztethető.[12]

Ha tehát abból indulunk ki, hogy az érvényesség azt jelenti, a jog képes emberi magatartásokat befolyásolni, akkor az engedelmeskedés fenti esetei is az érvényesség kategóriáján belül esnek. Elvileg egy olyan jogrendszer érvényességét is állíthatjuk, amelyik nem alapoz a politikai kötelezettségre, mégis érvényes, mert képes hatást gyakorolni az emberi magatartásokra. Egy ilyen érvényesség felfogás nem metafizikus, nem az ontológiai megközelítés talaján áll, hanem a gyakorlat értelmezéséből ered, ugyanakkor azt az elméleti álláspontot tükrözi, hogy a jog érvényességének nincs egységes talapzata. Így egyaránt fel tudja ölelni a jogérvényesség szociológiai és normatív megközelítéseit.

E megfontolásra tekintettel, én nem kizárólag azt kívánom kutatni, hogy milyen kapcsolatban áll a jog érvényessége olyan jogrendszeren kívüli tényezőkkel, mint amilyen a politikai kötelezettség, hanem azt vizsgálom, hogy az általános jogszabályból hogyan jön létre a konkrét esetre érvényes jog, az amelyik ténylegesen befolyásolja az emberi magatartást. Ez azt jelenti, hogy “érvényes jog” jelentésének tisztázása során én azt a kérdést állítom a középpontba, hogy mit értenek az emberek valójában a “jog” szó alatt, ha jogot alkalmaznak. A magam részéről ennek a kérdésnek a körüljárását elengedhetetlennek tartom ahhoz, hogy a jog érvényességének alapjait vizsgálhassuk, bármilyen jelenségben is találjuk meg azt. Úgy hiszem ugyanis, abban nincs vita kettőnk között, hogy elsősorban a jogszabály tartalma, jelentése az, amelynek összeegyeztethetőnek kell lennie a politikai erkölccsel – ha ezzel a tényezővel azonosítjuk a jogérvényesség alapját. Így viszont azt kell vizsgálnunk, hogyan nyeri el értelmét a norma a konkrét esetre vonatkoztatva. Az így nyert konkrét értelem lehet aztán érvényes vagy érvénytelen. A jogi norma érvényessége tehát nem eleve adott, az értelme megállapításától érvényesség kérdése nem választható el. Az érvényes jog problematikája ezen a szinten is tartalmaz autoritáselméleti megfontolásokat. Abban a folyamatban, amelyben a jogszabályból érvényes jog válik, a politikai erkölcs is szerepet játszhat.

Elismerem, hogy sok esetben nem látszik nagy elméleti jelentőséggel bírónak a szabály általános és konkrét értelmének megkülönböztetése. Ennek az lehet az oka, hogy a jogszabályt valamely tipikus esetre “méretezik”,[13] amely a gyakorlatban a leginkább előfordul, így a jogszabály értelme világosnak, bizonytalanságoktól mentesnek tűnik, és az állandó értelme alapján – mondjuk a politikai erkölcsre való hivatkozással – eldönthető, hogy megfelel-e az érvényesség kritériumainak. Azonban, ha mindig ilyen világos lenne a szabály érelme, akkor a jogalkalmazás szerepe is kisebb volna, pusztán a tények megállapítására szorítkozhatna. A jogalkalmazás gyakorlata azonban megmutatja, hogy tömegesen fordulnak elő olyan esetek, amelyekben éppen a jogszabály konkrét értelme a vitás, az adott ügy valamiképpen túlterjeszkedik az ideális eset keretein (vagy épp nem tölti ki azt).

Éppen ezért indokolt az, hogy tisztázzuk, milyen folyamat révén válik az általános és ekként érvényes normából a konkrét ügyben érvényes norma. Ez a kérdés az általános jogszabály szempontjából sem közömbös, hiszen a tartós gyakorlat akár meg is változtathatja az értelmét,[14] ekkor újra felmerülhet az érvényesség kérdése az általános norma szintjén is. Ha a Bódig Mátyás féle érvényesség-koncepció keretein belül maradunk, akkor azt mondhatjuk, hogy a vizsgálódás tárgya az, a jogszabályban bennefoglalt gyakorlati indokok a konkrét esetben igazolásul szolgálhatnak-e.

10. A hazai irodalomban Pokol Béla rendszerelméleti keretekbe ágyazottan foglalkozott a konkrét érvényesség problémájával.[15] Ő szembeállította egymással a jogszabály általános érvényességét az adott ügyben alkalmazandó “esetnorma” érvényességével. Az érvényességi kritériumok keresésekor a jogrendszer egyes rétegeit mint a jogszabály érvényességi “szűrőit” ábrázolja,[16] amelyek egymásra vetülésének eredményeképpen áll elő a bíró által végül alkalmazott érvényes jog. Azt nem vizsgálja, hogy a jog rétegei miért képesek ezt a szerepet betölteni, miért fogadják el azokat a jogalkalmazók az érvényes jog kialakításának eszközeiként. Az a társadalomelmélet, amelynek talaján áll, eleve kizárja azt,[17] hogy a jog, a politika és a morál szféráit olyan módon szemlélje egységként, amint azt Bódig Mátyás teszi; így az érvényesség jogon kívüli politikai, morális alapját nem is kell keresnie. A jog professzionális intézményrendszere maga tartja fenn az érvényességét a működésen keresztül. Nem véletlen, hogy ebben az elméletben a politika szerepe “csupán” annyi, hogy választhat a jogtudomány által előre kidolgozott dogmatikai modellek közül.[18] A politikai erkölcs hatása pedig ennél is áttételesebben érvényesül: a demokratikus választásokon a jogalkotó hatalom eltávolítható, ha a politikai erkölccsel szemben végzi tevékenységét.[19] (Az alapjogok erkölcsi jellegű rétege az ő tematizálásában csupán a társadalom egy szűk rétegének morális meggyőződését tükrözi.)[20]

11. Az eddigi gondolatmenetemből talán kiviláglik, a saját megközelítésemben teljességgel elfogadom a kiindulópontot, hogy az ontológiai szemlélet nem ad használható segítséget a működő jog problémáinak elemzéséhez. A vizsgálódásaimat ezért analitikai keretbe ágyazom, és azt kutatom, hogy mit értenek érvényes jog alatt a joggal kapcsolatba kerülő személyek. A jog érvényessége ebben a felfogásban azt jelenti, hogy a jog képes valamilyen irányba befolyásolni az emberi cselekvéseket. Bódig Mátyásétól ez a felfogás annyiban különbözik, hogy magában foglalja a szociológiai érvényesség kategóriáját is, míg a normatív igazolás elmélete kirekeszti azt az érvényesség fogalmi köréből. Ehhez mérten igyekszem tisztázni azt, hogy mit tekintenek a gyakorlatban érvényes jognak, és hogyan jön ez létre.(Bódig Mátyás egy bizonyos nézőpontból vizsgálja azt, hogy miért tekintenek valamilyen szabályt érvényes jognak.) Azt igyekszem felderíteni, hogy mit jelent az érvényes jog a jog professzionális és laikus használóinak. Megpróbálom feltárni azt a folyamatot, ahogy az érvényes jog konstituálódik, és az ebben szerepet játszó tényezőket. Módszerem tehát hasonlít Pokol Béla módszerére, de míg ő egy normatíve zárt rendszer működését modellezi, addig én a professzionális jogrendszeren kívüli szereplőket (laikusok), a jogalkalmazást befolyásoló társadalmi tényezőket, valamint az értelmezés kérdését is bevonom az elemzésbe. Ennyiben tehát szociológiainak tekinthető a megközelítésem.

E megfontolásokra tekintettel gondolom úgy, hogy érdemes lehet a jogérvényességgel abból a perspektívából is foglalkozni, amelyik nem közvetlenül a jogérvényesség politikai erkölcsön nyugvó alapjait helyezi a vizsgálódás fókuszába. Ezzel természetesen nem azt kívánom állítani, hogy nincs relevanciája ennek a megközelítésnek. Amint azt korábban vázoltam, ez a felfogás elméleti és gyakorlati szempontból is igen nagy magyarázó erővel bír. Mindössze azt kívánom hangsúlyozni, hogy az érvényesség fogalmának sokszínűsége más irányú elemzést is megenged. A rendszerelméleti megközelítésekben például az autoritáselméleti aspektusok nem kapnak kizárólagos jelentőséget. Ezt a felfogás arra a meglátásra alapoz, hogy a működő jogrendszerben a jogszabályok nem minden esetben felelnek meg a politikai erkölcsnek, a jog alanyai és felhasználói mégis érvényes jognak tekintik azokat.