Bencze Mátyás

Jogelmélet és jogszabálytan

Megjegyzések Jakab András „A jogszabálytan fő kérdéseiről” című könyvéhez

 

           

                                              

„… a »logikai űr« a jog igazi élete.”[1]

 

 

1. A magyar jogi szakirodalomban két fontos szempontból is újdonságként ható fejtegetésekre bukkanhatunk, ha kezünkbe vesszük az alcímben említett könyvet.[2] A könyv tárgyát a jogszabálytan szokásos kérdései – a jogszabály szerkezeti felépítése, létezési módja (érvényesség alkalmazhatóság), a jogszabályok egymáshoz való viszonya, illetve a jogforrási hierarchia problémái – képezik, de ezek prezentálása, mind tartalmilag, mind a stílust illetően eltér a hazai tudományos közegben megszokottól.

 

Az eddigi elméleti vállalkozások ugyanis főként a jogszabálytan egyes részkérdéseivel foglalkoztak,[3] különösebb erőfeszítés nem történt abba az irányba, hogy egységes dogmatikai foglalatban tárgyalják a teljes magyar jogrendszer jogszabálytani problémáit. A most vizsgálandó mű újszerűsége abban is megnyilvánul, hogy a korábbi törekvéseknél behatóbb alapossággal, és a formális logika szigorú alkalmazásával próbálja rendszerbe foglalni a magyar jogszabályok összességét. E jellemzőjénél fogva a szerző erőfeszítése leginkább egy általános jogdogmatika kimunkálásának irányába mutat, és ezen a téren számos – a jogi oktatásban már megcsontosodott – sztereotípia hamisságát mutatja ki. Értékes meglátásaira tekintettel vizsgálódásainak számos eredménye (pl. a jogszabály „hármas” struktúrájának kritikája, vagy a jogegységi döntések visszaható hatályának kimutatása), beépíthető volna a hazai jogi felsőoktatás stúdiumaiba.  Rendkívül éleslátóan elemez, és a saját maga által választott módszeréhez végig következetesen hű marad, alapvető hibára ezen a téren nem is bukkant a recenzens.

 

Éppen ezért a mű értékelésekor csupán kisebb részben fogok a szerző tartalmi fejtegetéseivel vitába bocsátkozni. A tartalmi kérdések mögött azonban rekonstruálható egy jogelméleti háttér is, melynek tisztázását – annak problematikussága miatt – a magam részéről elengedhetetlennek ítélem, így ezen írás I. részében a mű elméleti alapjainak megvilágítására helyezem a hangsúlyt, mert ezek ismeretében lehet érdemben állást foglalni bizonyos konkrét következtetéseket illetően (II. rész). A III. részben a stílusra vonatkozó megjegyzéseimet, azok csekélyebb fontossága miatt, lényegesen rövidebb terjedelemre korlátozom.

 

I.

 

 

2. Azt az álláspontomat, hogy a könyv jogelméleti hátterét érdemes mélyebben elemezni, megerősíti az a körülmény, hogy a szerző teoretikus bázisának szilárdságával kapcsolatosan mások is kételyeiknek adtak hangot. A Jogelméleti Szemlében a közelmúltban folyt le egy vita, amelynek során a szerző jogelméleti felfogásával szembeni ellenvetését fogalmazta meg Pokol Béla és Bódig Mátyás is.[4] E két írásban Pokol Béla tudásszociológiai megfontolások és saját jogkoncepciója alapján kritizált, Bódig Mátyás pedig általános tudomány-módszertani, jogelméleti-metodológiai szempontú bírálatot gyakorolt. A saját vizsgálódásaimat ezekhez képest tartalmi-jogelméleti szempontokra igyekszem fókuszálni, melynek során megpróbálom feltárni a szerző jogelméleti gondolkodásmódjának meghatározó jellemzőit.

 

Látszólag könnyű a dolgunk, mivel szerző a jogelmélet „bécsi iskolájára” és Kelsen hatására utal a saját gondolkodási stílusának jellemzésekor (10. o.). Úgy vélem azonban, hogy ez az állítás félrevezető, mivel egyrészt olyan általánosságokat jelöl meg az irányzat ismérveként, amelyek mindenfajta tudományos gondolkodásra elmondhatók (a felesleges fogalmak elhagyása, egységes fogalmi keretben történő magyarázat), másrészt egyéb jogelméleti iskolákra is jellemzőek (a nem jogi szempontok háttérbe szorítása), harmadrészt pedig nem tekinthető igazán a kelseni jogelmélet alaptételének, legfeljebb mellékes implikációjának (jogszabálytani kérdések iránti érdeklődés, a hatályos, pozitív joghoz való erős kötődés). Ez utóbbi megállapítás azért is megtévesztő, mert Kelsen kimondott eszménye volt egy olyan jogelmélet megkonstruálása, amely az egyes nemzeti jogrendszerek közös vonását sűríti, ily módon egyetemes, azoktól független elméleti vizsgálódásokat tesz lehetővé.[5]

 

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy Kelsen és követői nem gyakoroltak rendkívül jelentős hatást a szerzőre. Éppen ellenkezőleg, egyik legfontosabb állításom a könyvvel kapcsolatban az, hogy számos jogelméleti-módszertani döntésüket átvette, és azok mély nyomot hagytak fejtegetésein. Azonban az a helyzet, hogy ezeket nem vállalta fel, nem tette explicitté gondolatmenetében, enélkül pedig kevéssé érthető néhány teoretikus döntése. 

 

3. A fő problémát abban látom, hogy a jogfogalom meghatározása során nem törekszik annak tisztázására, mi voltaképpen a vizsgálódásainak a tárgya. Éppen ezért egy belső ellentmondás feszül explicit jogfogalma – a jog „strukturált tömegpszichózis”[6] (17. o.) –, és az egész műből kivilágló szemléleti keret között (a jog mint az emberi cselekvésektől, értékelésektől, értelmezéstől független metafizikai létező). Amennyire tehát számomra kivehető, a jogot mint ismerettárgyat sokkal inkább az objektíve létező szabállyal – voltaképpen egy „dologgal” – azonosítja, és deklarációjával ellentétben nem mint pszichikai jelenséget vizsgálja.  Valódi következményei írásában pedig az előbbi feltevésnek vannak – még akkor is, ha igencsak ügyel arra, hogy a normaközpontú neokantiánus paradigma közismert elemei nyíltan ne szerepeljenek a műben (módszertisztaság, „sein-sollen” ellentét, hipotetikus alapnorma). Úgy vélem azonban, hogy a belső feszültséget okozó „tömegpszichózis” kategóriájának mint a jog fogalmának beemelése éppen azt szolgálja, hogy ne kelljen kimondania, metafizikai alapra épül az álláspontja.

 

Természetesen tudjuk azt, hogy a lelki jelenségek inter-szubjektívekké, az egyén lelki tartalmától függetlenné válhatnak (a társadalmi világ is így konstituálódik), tehát az az állítás, hogy a jog kapcsolatban áll pszichikai folyamatokkal nem értelmetlenség, nem csupán a metafizikai kiindulópont leplezésére szolgálhat. Az egyéni tudattól való elszakadás azonban nem megy magától, ennek valamilyen oka van. De ekkor már nem az a döntő kérdés a jogfogalom szempontjából, hogy „tömegpszichózis”-e a jog,[7] hanem az, hogy miért válik azzá, miért hisznek bizonyos jelenségeket jognak az emberek, van-e olyan ok, ami miatt érdemes hinni. Ez a mozzanat különbözteti meg a jogot más „tömegpszichózisoktól”, de a szerző figyelmen kívül hagyja ezt az összefüggést. Ennélfogva oda jutunk, hogy a jogszabály objektíve létezik, de azt nem tudjuk, hogy milyen immanens, társadalmi okok vezetnek el a létezéséhez. Azt nem mondhatjuk, hogy egy jogszabály létezése egyfajta lelki állapotot jelöl. Egy pszichózisra hivatkozva nem követelhetjük meg senkitől, hogy érvényesnek jogként fogadjon el bizonyos megnyilvánulásokat. Ezt maga Jakab András sem vette komolyan, és nem tette a jogszabályok érvényességét függővé az emberek lelkiállapotától (hiszen a jog arra a személyre nézve is érvényes, aki ezt „nem hiszi el”).[8] Rögzíti azt is, hogy a jogszabály érvényessége „bizonyos súlyos hibáktól mentes létezést” jelent, a létezés pedig annyit tesz, hogy egy másik jogszabálynak megfelelően alkották meg és kihirdették. Ez a meghatározás teljesen nélkülözi a „tömegpszichózisra” való utalást, így az a paradox eredmény születik, hogy a jog maga egy pszichikai jelenségként ragadható meg, míg az érvényes („létező”) jogszabály kizárólag egy másik norma által meghatározottan jöhet létre (29. o.).

 

Mindezekből pedig éppen az következik, hogy a jogszabály – mivel az nem azonosítható egy lelki állapottal – és nincs összefüggésben más immanens társadalmi jelenségekkel sem, valami ezeken túlira alapozódik.

 

4. A szerző megfogalmazza ugyan azt, hogy fontosnak tartja a jogrendszer bizonyos fokú hatékonyságát a létezéséhez (18. o.), de ez csupán látszatra utal arra, hogy a jogot a maga társadalmiságában fogná fel. A jogrendszer hatékonysága ugyanis már valamilyen társadalmi ok következménye, ilyen okot viszont csupán egyet említ: a tömegpszichózist. Más tényezőkről mint a jog hatékonyságának előidézőiről semmit nem szól. Így viszont a társadalmi hatékonyságra történő utalás teljesen felesleges, hiszen ha a társadalom tagjai a jog nevű tömegpszichózisban szenvednek, akkor a jog automatikusan létezni fog, mivel a pszichózis erre kényszeríti az embereket (a hatékonyság fogalmának bevezetése tehát felesleges a jogi jelenség ilyen megközelítésében). Amit a hatékonyság és a tömegpszichózis kapcsolataként jellemez az valójában a tömegpszichózis működésének sajátossága (azaz van a tömegpszichózisnak egy belső dinamikája, amellyel fenntartja és újratermeli magát, enélkül nem is beszélhetnénk tömegpszichózisról). Ez a hivatkozás szintén Kelsen hatására utal, aki megköveteli a jogrendszer bizonyos minimális hatékonyságát, ahhoz, hogy létező jogrendszerről beszélhessünk.[9] E kitétel Kelsen esetében is problémás, mivel a sein és a sollen közti, ontológiai érvekre támaszkodó elválasztáson tör át, de nála még magyarázható azzal, hogy a hatékonyság a jogrendszer érvényességének sein-beli talapzatát adja. Jakab András szerint azonban már maga a „tömegpszichózis” jelleg ez a sein-beli megalapozás.

 

5. Annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy mi az az immanens társadalmi jelenségeken túli, amire a jog alapozódik, először is azt kell látnunk, hogy a könyv írója rögzíti, elméletében nincs helye a nem-jogi – erkölcsi, politikai, szociológiai (10. o.) – megközelítéseknek, és ez alól csupán a jog fogalmának meghatározásakor tesz egy kivételt. Ez a megállapítás azonban, amint fentebb láthattuk, teljesen következmények nélkül marad. A műben végig szigorúan a normát tartja szem előtt, semmilyen módon nem vet számot azzal, hogy egy „tömegpszichózis” még ha strukturált is, számos „képlékeny” összetevővel bír, létrejöttében és elmúlásában más pszichikai és fiziológiai (vagy inkább patofiziológiai) okok játszanak szerepet). Nem azt vizsgálja, hogy milyen pszichikai folyamatok hatására alakult ki a magyar jogrendszer, és hogyan függ össze a magyar társadalom mentális állapota például a jogszabály szerkezeti elemeivel, holott explicite rögzített jogfogalma ezt kívánná tőle. Ezzel szemben, amiről valójában – igen magas színvonalon – ír, az a jogszabályok felépítése, egymáshoz való viszonyuk (kollíziójuk és hierarchiájuk), és alkalmazhatóságuk bizonyos kérdései.

 

Másfelől arra kell felfigyelnünk, hogy olyan tételes állításokat fogalmaz meg, amelyek mögött egy normapozitivista háttér rajzolódik ki.[10] Ezekben az elemzésekben a jogszabállyal mint eleve adott dologgal foglalkozik, melynek érvényessége a legkevésbé sem függ a joggal kapcsolatba kerülő személyek attitűdjeitől. Az egész okfejtésből az következik, hogy számunkra eleve adottan létezik olyan, hogy érvényes (és kötelező) jogszabály. Az alapok és okok nélküli „tömegpszichózis-jog” tehát olyan félrevezető meghatározás, amely egyértelműen a sein-tól gondosan elválasztott „sollen-jog” világát takarja. Ez a szemléletmód abban is megmutatkozik, hogy a normán kívül kirekeszt minden más elemet a jog fogalmi köréből.[11]

 

Megismételve a fenti álláspontomat tehát úgy vélem, hogy Jakab András e jogfogalom rögzítésével valószínűleg azt a paradoxont akarta elkerülni, hogy olyan metafizikai mozzanat kerüljön jogelméletébe, mint Kelsen hipotetikus alapnormája. Voltaképpen ezt váltja ki a „strukturált tömegpszichózis” mint a jog lényegi specifikuma. Így látszólag nem kell a jog végső alapjaként egy transzcendentális normát hiposztazálnia, azonban a „tömegpszichózis” valójában a létező jogra semmilyen hatást nem gyakorló, a jog egészének érvényességét igazoló logikai feltétel csupán (ugyanúgy, mint az alapnorma), és annak eredendően pszichológiai jellege teljesen eltűnik.

 

6. Ha viszont így áll a helyzet, akkor jogelméletének egy normaontológiai jogfilozófián kellene alapulnia, amelynek segítségével megindokolhatná, hogy miért a jogi normát tekinti a jog lényegének, kifejtené, miben látja a norma létezésének módját, milyen kapcsolatban áll a norma más létezőkkel, etc… Álláspontját ez tehetné koherenssé és következetessé, ám természetesen így fel kellene vállalnia, hogy ugyanazok a kritikák érhetik, mint Kelsent és tanítványait. Többek közt például nála is érződik, hogy nem tud mit kezdeni a jogalkalmazás folyamatával, a jogértelmezés korlátaival. Ahogyan például a szerzőnek a desuetudoval kapcsolatos fejtegetéseiből is kitűnik, a bíróknak soha nem lehet „igazuk” a jogszabályokkal szemben, feladatuk csupán a mechanikus jogalkalmazás, amennyiben a szabályok ellenében cselekszenek, az nem lehet más mint törvénysértés és jogtalanság (177. o.). A jogalkalmazást is a szillogisztikus modellel ábrázolja, a többi összetevőjét csupán ideológiai tényezőknek tekinti (60. o.).[12] Szintén vitatható továbbá az az állítása, hogy a „láthatatlan alkotmány” nem más mint az AB határozatok összessége (92. o.), mivel azon elveket értékeket, amelyek alapján e döntések születtek nem tekinti a jog részének.

 

A kelseni paradigma alkalmazhatóságának korlátai megmutatkoznak a „jogrendszerre veszélyes hiba” kategóriájának bevezetésekor is. Állítása szerint azon jogszabályokat, amelyek például az AB felszámolását, vagy a bíróságoknak az igazságügy-miniszter alá rendelését írnák elő nem létezőnek kell(ene) tekinteni – de arra nem válaszol, hogy mi történne valójában akkor, ha a jogalkotó mégis ilyen tartalmú szabályozást foglalna törvénybe (65-66. o.). Itt tárul fel a csak a logikára alapozó felfogás gyengesége, hiszen Jakab András fogalmaival nem lehetne kezelni ezt az esetet. Ha ugyanis ez az eset mégis megtörténne, akkor olyan előírás alapján működne a jogrendszer, amely nem része a jognak. Ekkor azt kellene mondanunk, hogy nincs jogrendszere Magyarországnak? Szerintem ezt az álláspontot a szerző sem vállalná fel.[13]

 

A logikai kritika egyedüli vizsgálódási módszerré emelése mintha elfeledtetné azt, hogy 1) a jogszabályoknak az adott esetre vonatkozó értelme nem mindig áll készen az azt logikai premisszává emelő kritikus számára, és a szabályok, illetve a nyelv ezen sajátosságaitól nem lehet eltekinteni annak, aki a jogot vizsgálja; 2) gyakran az egyértelmű szabályok érvényesülése sem biztos,[14] néha pedig tételes jogi alap nélkül is a jog nevében végzett cselekvésről beszélnek,[15] amiből látható, hogy veszélyes lehet egész dogmatikai rendszereket pozitív jogi alapra építeni.

 

A magam részéről úgy vélem, hogy azt a jogelméleti módszertani megalapozást, amely Kelsen teóriájának is a fő jellemzője, az motiválhatta, hogy a szerző a jog jelenségvilágából csupán a normatív aktusokat, azaz a normákat vizsgálja, és a jog egyéb szegmenseit is a normákra tekintettel határozza meg (jogalkalmazás, jogértelmezés szokásjog). Bár a viszony lehet fordított is, elképzelhető, hogy eleve a kelseni perspektíva határozza meg, mit lát a jogból. Amennyiben pedig a szerző Kelsen álláspontját osztja, akkor világossá kell tennie, milyen érvekkel tuja védeni azt.[16]

 

7. Szemlélete annyiban el is tér Kelsenétől, hogy az osztrák jogfilozófus egy univerzális jogelmélet kidolgozásán fáradozott, míg vele szemben Jakab András ragaszkodik ahhoz, hogy a jogelméletnek egy partikuláris jogrendszer sajátosságait kell megragadnia (19. o.). Feladatát pedig abban látja, hogy olyan magyarázó erővel bíró fogalmakat alkossunk, amelyek segítségével jobban átlátjuk annak problémáit (19-20. o.). Tehát nem azt tekinti fontosnak, hogy az adott fogalom megfelel-e a jogi valóságnak, annak adekvát leírását nyújtja-e, hanem azt, hogy igazodik-e a gyakorló jogászok és a jogszabályok nyelvhasználatához, ezáltal megkönnyíti-e bizonyos tételesjogi problémák kezelését. Az elmélet igazságigényének eltűnését más elemző már részletesen bírálta,[17] számunkra most ebből a szempontból az az érdekes, hogy leszűkíti a jogelmélet hatókörét egy adott jogrendszer magyarázatára. Kiindulópontja is a magyar jogászság nyelvhasználata, ebből építkezve próbálja rekonstruálni (saját terminológiájában: másokkal elhitetni)[18] a magyar jogrendszer szerkezetét (19-20., 29. o.). [19]

 

Azt hiszem, első látásra is nyilvánvaló tehát, hogy a szerző mást ért a „jogelmélet” kifejezésen, mint annak általánosan elfogadott, bevett jelentése (melynek része, hogy a joggal kapcsolatos általános jelenségeket vizsgál). Ez világosan kiderül, amikor a jogfilozófiát és jogelméletet megkülönbözteti (29. o. 33. lábjegyzet). Szigeti Péter terminológiai felosztását felhasználva megállapítja, hogy a jogfilozófia „kívülről”, a filozófia felől, a jogelmélet pedig a „belülről”, a jog világából kiindulva közelíti meg a teoretikus problémákat. Vélhetőleg ebből következtet arra, hogy a jogelmélet feladata nem más mint a tételes jogi fogalmak, illetve a tételes jog művelése kapcsán felvetődő  problémák magyarázata. Szerintem itt egy félreértés húzódhat meg. A jogelméleti gondolkodás nem egyszerűen azt jelenti, hogy nem konkrét gyakorlati problémákra keresünk választ (pl. tényleg lopásnak minősül-e X. Y. cselekménye), hanem a konkrét esetek eldöntését elősegítő jogszabályok belső összefüggéseire koncentrálunk. Ez ugyanis a jogszabályok mögöttes dogmatikájának feladata.

 

A jogelmélet esetében a tételes jog, vagy a konkrét joggyakorlat csupán elrugaszkodási pont, ahonnan nekivághat a szerző a gyakorlati problémák mögött húzódó általános kérdések vizsgálatához.[20] Nem azt jelenti tehát a jogelmélet, hogy meg kell maradnunk a joggyakorlat konkrétságának felszínén, és ha jogelméletet akarunk művelni csak a hatályos joganyag fogalmainak összecsiszolása, rendszerezése lehet a feladatunk. Szerintem Szigeti Péter sem ezt látta a jogelméleti gondolkodás perspektívájának.[21]

 

A fenti érvekre tekintettel talán nem ártana megfontolás tárgyává tenni, hogy ne jogelméletnek nevezze azt amit művel[22], hanem általános jogszabálytani dogmatikának.[23] Amivel foglalkozik, az ugyanis nem a jog mélyebb társadalmi összefüggéseinek leírása, sem a jognak mint létezőnek a világban való elhelyezése, és nem is a jog értelmének, céljának feltárása. Amit elvégez, az egy rendkívül magas színvonalú rendszerező-doktrinális munka, mely kiválóan alkalmas lehet a magyar jogrendszer egyik elemének (a jogszabályoknak) a működtetéséhez. De hangsúlyozom, nem jogelmélet, mivel nem tesz olyan állítást, melynek igazságtartalma túlmutatna a magyar jogrendszer keretein.

 

A gyümölcsözőbb megoldás az lehetne, ha számot vetne azzal, hogy dogmatikája számos jogelméleti háttérrel összeegyezethető, és nincsen arra szüksége, hogy egy meghatározott (és szerintem egyébként sem tartható) elméletet rögzítsen munkálkodása alapjaként.

 

II.

 

8. A fenti elméleti megfontolásokra tekintettel nélkülözhető lenne vizsgálódásaiból az a premissza, hogy a jogrendszer egésze következetes és ellentmondásmentes (104. o.). Ez egy jogelméleti álláspont lehet, de számomra leginkább csak egy elérendő eszménynek tűnik, amelynek megvalósítására csak törekedhetünk. A dogmatika, illetve a logikai kritika ennek eszköze lehet, de rendszerező-doktrinális tevékenység tökéletesen elképzelhető lehet anélkül is, hogy ezt az (egyébként erősen vitatható) állítást jogelméleti igazságként tüntetjük fel.

 

A kelseni „tisztaságra” való törekvés megnyilvánulása továbbá, hogy leegyszerűsíti a jog bonyolult jelenségvilágát az „érvényes, hatályos és alkalmazható” jogszabályra. Kiválóan megfigyelhető ez a beállítódás a szokásjoggal kapcsolatban, amelyet csak a jogszabályok „hézagaiban” képes elképzelni (164-165. o.), más esetben pedig egyenesen „jogszabályellenes nem tevésként” jellemez (167. o.). A jogszabály így olyan „dolog”-ként tűnik fel a számára, amely objektív korlátja a jogalkalmazók döntéseinek. Amennyiben ezt a művét kiegészíti majd az értelmezés elméletével, akkor sem lesz más a helyzet, hiszen utal rá, a jogértelmezést valójában a jogszabályok értelmezésével azonosítja, tehát az „objektíve létező” szabály alkalmazásának problémájával (60. o.).

 

Nem szükséges tehát, hogy a gyakorlat problémáira adekvát jogszabálytani fejtegetéseinket mindenképpen a kelseni paradigma alkalmazásaként valósítsuk meg, nem kell a magyar jogrendszert beletördelni egy adott fogalmi sablonba. És az sem elengedhetetlen, hogy gondolatmenetünket mindenképp a magyar jogi nyelvhasználtra alapozzuk. Főként azért nem, mert ő maga sem tisztázza, mi is ez a kiindulópont. Nem lehet azt tudni, hogy ez a nyelv 1) a jogszabályok nyelvezete, 2) a gyakorló jogászok nyelvhasználata, vagy 3) egy dogmatikai-joglogikai rendszer.[24]

 

9. Azonban, ha dogmatikai jellegűnek ismerjük fel Jakab András törekvéseit, akkor is felvethető, hogy elérhető-e egy ilyen jellegű elemzéssel az a cél, amit maga elé tűzött. Azt írja, ugyanis, hogy a fejtegetéseinek az ad értelmet, hogy hozzájárulnak a jogbiztonság megteremtéséhez. A jogbiztonság létezése azonban nem elsősorban attól függ, hogy létezik-e egy pontos, hézagmentes, rendszerszerűen működtethető terminológiai-készletünk, hanem attól, hogy a társadalomban és így annak jogász tagjaiban bevetté vált-e az a mentalitás, amely a joguralom alapját jelentheti. Ennek hiányában egy bármilyen alaposan kidolgozott tudományos konstrukció is futóhomokra épül. A jogbiztonsághoz nagyban hozzájárul a logikus és a jogszabályok egész rendszerét figyelembe vevő elemzés, de valójában a kiszámíthatóság nem csupán ezen múlik. Ezt ugyanúgy hordozza a jogértelmezés, amelyet leginkább a jogászi közvélemény határoz meg egy modern jogrendszerben, és szintén ilyen tényező lehet a társadalom tagjainak a joggal szembeni elvárása és attitűdje. Ha ezeket nem vesszük számításba mint a jog konstitutív elemeit, akkor nem vagyunk képesek a gyakorlat komplex magyarázatára. És akkor azt sem tudhatjuk, hogyan fognak reagálni a jogászok az általunk konstruált logikai rendszerre, és azt szintén nem, hogy a jogalkalmazás „igazodási pontjai”[25] között mekkora súllyal szerepelnek azok a formális logikai érvek, amelyeken elméletünk alapul.

 

10. A könyv erénye azonban, hogy ezen jogelméleti problémák ellenére a jogi oktatásban, és a gyakorló jogászok érvelésében is jól használható, logikus eszmefuttatásokat tartalmaz. A jogszabályok szerkezetével és hierarchikus rendszerükkel kapcsolatos vizsgálódások rendkívül meggyőzőek és a joggyakorlat egyik dimenziójának – melyet a szabályok jelentenek – feldolgozására igen jól alkalmazható. A szerző rendkívül éleslátóan világít rá számos, a jogéletünkben sajnálatos módon rendkívül elterjedt és reflektálatlanul alkalmazott kategóriára, amelyektől lecserélése az egész magyar jogtudomány számára előrelépést tenne lehetővé. Ennek következményeként pedig a további fejlődés a jogszabályalkotás figyelmesebbé, tudatosabbá válásában nyilvánulhatna meg.

 

11. Számomra azonban sok esetben úgy tűnik, mintha csak a szerző fogalmi brillírozásáról lenne szó, melynek gyakorlati relevanciája meglehetősen csekély. Példaként felvethető, hogy vajon kinek a tisztánlátását zavarta a jogforrási hierachia jelenleg bevett meghatározása (74. o.), vagy szintén ide sorolható az a rész, amelyik a nemzetközi szerződések és a kétharmados törvények közti hierarchiájára vonatkozik, és amelyben a kétharmados törvények nemzetközi szerződéssel való kijátszása ellen küzd (125-135. o.). Természetesen az elvégzett elemzések elméletileg, vagy didaktikailag hasznosak lehetnek, de Jakab András saját állítása szerint kifejezetten a gyakorló jogászok számára kíván valami fontosat mondani (19-20. o.).

 

A formális logika és a matematikai értelemben vett elegancia minden áron való keresése nagyon plasztikusan nyilvánul meg a könyv második részében, amelyben a norma érvényességét, hatályosságát és alkalmazhatóságát különbözteti meg.[26] Ez önmagában még indokolható koncepció lenne, de ezt követően ezekből a kategóriákból három, egymást metsző halmazt képez, és az így létrejött tartományokat kombinatorikus módszerrel elemzi, tehát végigsorol minden lehetséges variációt – egyforma súlyú jogi realitásként feltüntetve azokat (68-71. o.). Ily módon létezik szerinte például érvénytelen, nem alkalmazható, de hatályos jogszabály. Arról azonban elfelejtkezik, hogy egy norma érvényességének és alkalmazhatóságának megszűnésével elveszti időbeli hatályát is. Hiába mondjuk azt, hogy volt olyan időszak, amikor a norma hatályos volt (pl. az AB általi megsemmisítése előtt), mert akkor még az érvényessége és az alkalmazhatósága is megvolt, tehát egy időpontban nem állt fenn mind a három feltétel (érvénytelen, alkalmazhatatlan, de hatályos). Ez csupán az idősíkok megbontásával vált lehetségessé, és a saját maga által felállított nézőponthoz lesz következetlen („a magyar normatív aktusok egy adott időpontban és ugyanabból az időpontból szemlélve” – 68. o.). Az általa megkonstruált Venn-diagramba tehát megpróbálja beleerőltetni a jogi valóságot úgy, hogy az nem a releváns gyakorlati problémákat magyarázza és elméletileg sem hibátlan.[27]

 

III.

 

12. Egy tudományos műről írt kritikában általában kevéssé szoktak formai kérdésekkel foglakozni, azonban a jelen esetben ez a probléma nem kerülhető meg, mivel a szerző számos ponton – véleményem szerint alapos ok nélkül – átlépi a konvencionális korlátokat.

 

Minden olvasó számára azonnal feltűnhet például, hogy ugyanaz a két bekezdés a könyv két különböző helyén is előfordul (a 20. és a 37. oldalon), ami számítógépes szövegszerkesztés következménye lehet. Még ha ez a duplikáció tartalmilag nem is kifogásolható – mivel mindkét helyen releváns – elegáns megoldásnak semmiképp nem nevezhető.

 

A jövőre nézve ajánlom azt is a szerzőnek, hogy a jegyzetapparátus funkcióját illető felfogását gondolja újra. Hatalmas mennyiségű lábjegyzet tarkítja ugyanis a művet, és az ottani gondolatok nagy része tartalmilag sokkal inkább illene a főszövegbe, más részük pedig az érdemi mondanivalóhoz képest lényegtelen megállapításokat (pl. 85., 224. lábjegyzet) vagy felesleges visszautalásokat tartalmaz. A rengeteg megjegyzés annyira széjjeltördeli a szöveget, hogy az egyes gondolatmenetek szinte követhetetlenné válnak, de legalábbis rendkívül megterhelik az olvasót. Egy olyan vállalkozásnak, amely a magyar jogrendszer alapjaival foglalkozik, és a magyar jogászok számára akar valamit nyújtani, annak figyelnie kellene az ilyen szempontokra. Ide kapcsolódik továbbá az az észrevételem, hogy a különböző diagramok, bonyolult ábrák éppenséggel nem könnyítik, hanem nehezítik a megértést.

 

További problémát jelentenek bizonyos stilisztikai megoldások. A könyvben néhol kifejezetten modoros kiszólásokkal találkozhatunk (pl. számos helyen előfordul az „itt jegyzem meg” kitétel – 66., 70., 74. o., 97., 122., 171. o.), máskor pedig egyszerűen egy tudományos értekezésbe nem illő kifejezéseket használ (pl. a felhatalmazás „továbbpasszolása” – 137. o.). Ugyanilyen okból nem érzem helyénvalónak a jogforrási hierarchia előtti kitalált idézetet, amely meglehetősen erőltetettnek és semmitmondónak tűnik. Mindezeken túl számomra magyartalannak hangzik a cím is (A jogszabályok elméletéről), mivel nyelvünkben a tartalomra utaló címek általában alanyesetben állnak. Az pedig végképp érthetetlen, hogy a rövidítések jegyzékében miért kell feltünteti az „ld.”, „pl.” „stb.” és a „vö.” kifejezéseket, illetve azok teljes alakját.

 

Őszintén remélem, hogy kritikai megjegyzéseimet a szerző – ha nem is osztja mindenben – alkalmasnak találja majd továbbgondolásra, mivel értékes meglátásai ezek figyelembevételével elméletileg megalapozottabbá, koherensebbé, és a szélesebb közönség számára is hasznosíthatóvá tehetőek.



[1] Szabó József: A jogászi gondolkodás bölcselete. In: Szabó József: A jogbölcselet vonzásában. Válogatott tanulmányok. (szerk. Szabadfalvi József) Bíbor Kiadó, Miskolc, 1999. 117. o.

[2] Jakab András: A jogszabálytan főbb kérdéseiről. Unió Kiadó, Budapest, 2003. 218 o.

[3] Lásd: Szilágyi Péter: Jogi alaptan. Osiris Kiadó, Budapest, 1998. 220-270. o.; Szabadfalvi József: ‛A jogszabály’ és H. Szilágyi István: ‛A jogrendszer’ In: Szabó Miklós: Bevezetés a jog- és államtudományokba. Bíbor Kiadó, Miskolc, 1995. 53-73. és 75-94. o. Rácz Attila: A jogszabályok kötelező ereje – érvényessé válása, időbeli hatálya és alkalmazhatósága. In: Emlékkönyv Dr. Szentpéteri István egyetemi tanár születésének 70. évfordulójára. Acta Universitatis Szegediensis Attila József nominatae. Acta Juridica et Politica. Tom. XLIX. Fasc. 1-48. Szeged, 1996. 491-508. o. Továbbá nevesítés nélkül szintén ide sorolhatóak a forgalomban lévő alkotmányjogi és törvényhozástani egyetemi tankönyvek.

[4] Pokol Béla: Gondolatok Jakab András tanulmányához. http://jesz.ajk.elte.hu/pokol13.html; Bódig Mátyás: Néhány jogelméleti módszertani megjegyzés Jakab András és Pokol Béla vitájához. http://jesz.ajk.elte.hu/bodig141.html, illetve Uő.: Válasz – Jakab András felhívására. http://jesz.ajk.elte.hu/bodig142.html. Bár e vita nem a most ismertetendő mű körül forgott, az ott támadott írás módszertanilag teljesen, tartalmilag pedig jelentős részben megegyezik a recenzió tárgyát képező művel (Jakab András: A magyar jogrendszer alapelemei.http://jesz.ajk.elte.hu/jakab13.html.

[5]A Tiszta Jogtan a pozitív jog elmélete. Éspedig a pozitív jogé általában, nem valamely sajátos jogrendszeré. Általános jogtan, s nem különös nemzeti vagy nemzetközi jogszabályok értelmezése.” Hans Kelsen: Tiszta Jogtan (Ford.: Bibó István) ELTE Bibó Szakkollégium Budapest, 1988. 1. o.

[6] Tekintsünk most el attól a zavaró körülménytől, hogy e sorok írójának a „tömegpszichózis” kifejezés hallatán nem a jog fogalma ugrik be először, hanem lelkes UFO-látók hada jelenik meg lelki szemei előtt.

[7] Tehát az sem lényeges, hogy strukturált-e vagy sem a „tömegpszichózis”, már csak azért sem, mert a jogantropológiai és összehasonlító jogi kutatások egyre inkább azt mutatják, hogy a jog maga is „evolutív-amorf” módon alakult ki és sok helyen ma is így működik. Lásd: Sally Falk Moore: A félautonóm társadalmi mező mint megfelelő kutatási tárgy. (Ford.: H. Szilágyi István) In: H. Szilágyi István (szerk.): Jog és antropológia. Budapest, 2004. 138-146. o. Arról nem is beszélve, hogy strukturáló elemek számos más kulturális minta esetében is léteznek (pl. világos struktúra rajzolható meg a gazdaság vonatkozásában is: bankok, üzletek, tőzsde, etc…). 

[8] Nyilvánvalóan az érvényes jog alapján büntetik meg.

[9] Hans Kelsen: A tiszta jogtan és az analitikus jogelmélet. (Ford.: Varga Csaba) In: In: Jog és filozófia. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979. 237- 241. o.

 

[10] Evidenciaként kezeli például azt az állítást, hogy a bírói szokásjog csak szubszidiárius lehet, ha van pontos írott jogszabály, akkor azt kell alkalmazni (164-165. o.). Azzal nem foglalkozik, hogy mit jelent a jogszabály „pontossága”, mi alapozza meg elsődlegességét a bírói gyakorlattal szemben, és egyáltalán, elválasztható-e a jogszabály értelmezése a jogalkalmazói gyakorlattól.

[11] Világosan érződik ez a felfogás ott ahol a jog elméleti és dogmatikai fogalmairól ír. Eszerint a jog fogalmi rendszere pozitív jogi fogalmakból, és az ezeket magyarázó jogelméleti fogalmakból épül fel (19. o.). Így például jellemző, hogy az AB határozatok és a Legfelsőbb Bíróság jogegységi határozatainak viszonyát nem a maga bonyolult hatalmi-politikai összefüggéseiben, hanem pusztán a formális jog alapján tárgyalja (90-91. o.). Mindebből arra következtethetünk, hogy ezen összefüggéseket nem tekinti jogelméletileg relevánsnak.

[12] A jogalkalmazói döntés végső alapjaként csak normatív aktus jöhet szóba, holott számtalan olyan jogeset merül fel a gyakorlat során, ahol éppen a norma nem segítséget ad, hanem bizonytalanságot szül (lásd például a BH 2004/143. sz. alatt közzétett eseti döntést, ahol a jogszabályban rögzített „kár” fogalma okozott értelmezési nehézséget (kárnak minősülhet-e, egy egészséges gyermek születése?).

[13] Egy másik írásában éppen amellett érvel, hogy ilyen esetekben is jogrendszerről kell beszélnünk: Válasz Bódig Mátyás kritikájára. Egyúttal hozzászólás a Bencze-Bódig vitához. http://jesz.ajk.elte.hu/jakab14.html 3.5.1.

[14] Nem osztom például a szerző optimizmusát azzal kapcsolatban, hogy a magyar jogrendszer teljes megnyitása problémátlanul meg fog történni az Alkotmányba iktatott integrációs klauzulával (197. o.). A kérdést ugyanis csak formális-jogi szemszögből elemzi, a majdani érvényesülést meghatározó politikai, szociológiai tényezőket figyelmen kívül hagyja.

[15] Jakab András például ex katedra kijelenti, hogy az EU nem rendelkezik nemzetközi jogalanyisággal (177. o.). De akkor hogyan magyarázná az EU 2001-es megállapodását a Jugoszláv Szövetségi Köztársasággal, amely az European Union Monitoring Mission-ön belüli akciók összehangolására irányult, és amelynek preambuluma együttesen nevezi az EU-t és Jugoszláviát „közreműködő feleknek”?

[16] Legújabb írásában mindazonáltal továbbra is kitart a kettős kiindulópontja mellett. A pszichológiai érvényesség fogalom deklarálása mellett a jogi normát a sollen világába tartozóként ábrázolja. Lásd: Jakab András: A joglépcsőelmélet problémái. In: Szabó Miklós (szerk.) Regula Iuris. Szabály és/vagy norma a jogelméletben. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2004. 215-248. o. különösen: 235-236. o.

[17] Lásd Bódig Mátyás: Válasz… 2. pont

[18] 25. o. Ebben a terminológiában ismét a jog (és a jogelmélet) tömegpszichózis jellege köszönne vissza, azonban a későbbi elemzésben ez is következmények nélkül marad.

[19] Talán azzal egészíthetjük ki kritikai észrevételeit, hogy a magyar jogi nyelvre alapozó hozzáállás olyan, mintha egy történeti esemény megértésékor kizárólag a résztvevők elmondására támaszkodhatnánk. Jó esély van arra, hogy a résztvevők az események sodrában nem ismerik fel a tényleges mozgatórugókat, a társadalom mélyében zajló változásokat.

[20] Példaként: Ronald Dworkin: A szabályok modellje (Ford,: Ződi Zsolt) In: Szabadfalvi József (szerk.): Mai angol-amerikai jogelméleti törekvések. Bíbor Kiadó, Miskolc, 1996. 17-56. o.

[21] Szigeti Péter szerint a jogelmélet is a jog olyan általános jellemzőivel foglalkozik, mint az igazságosság és a hatalom viszonya, a törvényi és  a bírói jog, igazságosság és jogbiztonság, vagy a ius scriptum és a ius aequm ellentéte. Sehol nem említi azt, hogy a jogelmélet feladata egy meghatározott jogrendszer magyarázata volna. Szigeti Péter-Takács Péter: A jogállamiság jogelmélete. Napvilág Kiadó, Budapest, 1998. 15-21. o. 

[22] Jakab András szerint ugyanis minden műve – legalábbis részben – jogelméleti. Lásd: Jakab András: Válasz Pokol Béla kritikájára. http://jesz.ajk.elte.hu/jakab132.html 4. fejezet.

[23] Annak is csak akkor tekinthetjük, ha a jogdogmatikát kizárólag rendszerező-doktrinális tevékenységként fogjuk fel. Az eltérő értelmezésekre lásd: Szabó Miklós: A jogdogmatika előkérdéseiről. Bíbor Kiadó, Miskolc, 1996. 2. o.

[24] Jól illusztrálja ezt a kétséget a jogszabály érvényességének fogalma, mely a „magyar jogi nyelvben” „bizonyos súlyos hibáktól mentes létezést” jelent (29. o.) illetve 154. lábjegyzet szerint (73. o.) a „felhatalmazás” a magyar jogi nyelvben a „szervek közti viszonyra utal”.

[25] A kifejezést Blutman Lászlótól vettem át. Lásd: Blutman László: Bírói jogértelmezés: az Európai Bíróság. Kontroll, 2003/1. 6-15. o.

[26] De említhetnénk például a szerző állásfoglalását az „alkotmányellenes alkotmánymódosítás kérdésében” (88. o.). Itt kimondja, hogy az Alkotmány és annak módosításai ki vannak véve az AB normakontrolljának köréből, de arra nem ad választ, hogy mi történik, ha egy tartalmilag „jogrendszerre veszélyes” módosítást fogad el a parlament. Az ilyen norma szerinte érvénytelen, de akkor ki jogosult ennek kimondására? (Vö. a 6. pont alatt írottakkal.)

[27] A hatályossággal kapcsolatos ellentmondást úgy kísérli meg feloldani, hogy kijelenti, a hatály nem az érvényesség terjedelmét, hanem annak tartalmát jelenti (43. o.). Így azonban összekeveri a jogszabályi rendelkezést azzal, hogy e rendelkezést milyen feltételek esetén lehet alkalmazni.

2004/2. szám tartalomjegyzéke