Bencze Mátyás

A magyarországi büntetéskiszabási gyakorlat kutatásának hipotézise és módszertani kérdései

 

 

 

 

 

I. A kutatás célja, előzményei

 

A következőkben egy olyan jogszociológiai kutatás célját, hipotéziseit és módszertani kérdéseit igyekszem vázolni, mely reményeim szerint – hordereje folytán – a szűkebb tudományos közvéleményen túl is jelentős visszhangot válthat ki. Ezt a cikket egyúttal figyelemfelhívásnak szánom a jogelméleti és jogszociológia problémák iránt érdeklődő olvasók felé, és arra kérek mindenkit, hogy e tervezett kutatással kapcsolatos észrevételeit, ötleteit, javaslatait jutassa el a szerzőnek.

 

A nagyközönségben még nem tudatosodott, de a jogászi szakmán belül már régóta közszájon forgó állítás, hogy hazánkban az ország egyes földrajzi régióiban – a törvényes büntetési kereteken ugyan belül maradva – nagymértékben eltérő a bíróságok büntetéskiszabási gyakorlata,[1] azaz ugyanazt a bűncselekményt – ugyanolyan vagy igen hasonló enyhítő, illetve súlyosító körülmények mellett – jelentősen eltérő büntetési mértékkel, vagy akár különböző büntetési nemekkel (pl. pénzbüntetés helyett szabadságvesztéssel, vagy fordítva) szankcionálják. Információim szerint az eltérések főként a nyugati és a keleti országrészek, főváros-vidék, illetve a megyeszékhelyek és a kisebb települések viszonylatában szignifikánsak.

 

Külön említeni sem kell, hogy amennyiben valóban ez a helyzet az országon belül, akkor az igen súlyos alkotmányos aggályokat vet fel a bírói gyakorlattal szemben, mivel a jogbiztonság, a jogegyenlőség, és átfogóbban a jogalkalmazás igazságosságának egyik alapkövetelménye, hogy egységes jogi háttér mellett a hasonló súlyú bűncselekmények hasonló előéletű elkövetőit hasonló módon büntessék a bíróságok, és senki ne juthasson előnyhöz, illetve ne szenvedjen hátrányt attól függően, hogy az ország melyik bírósága ítélkezik felette.

 

A kutatás során kollégáimmal együtt a fenti jogászi „közhiedelemnek” kívánunk utánajárni, és tisztázni szeretnénk azt, hogy egy tudományos alaposságú vizsgálat alátámasztja-e ezt az előbb vázolt feltételezést. Tapasztalataim szerint – mivel magam is gyakorló bíróként dolgozom – egy ilyen felmérésnek mindenképpen van létjogosultsága, és az eredmények nyilvánosságra hozatalával egy olyan szakmai és közéleti vita indulhatna meg, amely végső soron elvezethet oda, hogy a Legfelsőbb Bíróság ismét aktív szerepet vállaljon az ítélkezési gyakorlat egységesítésében.

 

Álláspontunk szerint ugyanis a Legfelsőbb Bíróság ezen a téren mutatott passzivitása meghatározó módon járulhatott hozzá a büntetéskiszabási gyakorlat divergálásához. Ezt a hipotézist arra alapozzuk, hogy statisztikailag kimutatható: 1993-tól kezdődően, amikortól az Alkotmánybíróság megsemmisítette a törvényességi óvás intézményét, jelentős mértékben csökkent azon közzétett bírósági határozatok aránya, amelyek kimondottan a kiszabott büntetés mértékére nézve szolgáltak iránymutatásul. A törvényességi óvás szabályai szerint „A bíróság jogerős határozata vagy határozatának meghatározott része ellen a Legfelsőbb Bíróság elnöke vagy a legfőbb ügyész törvényességi óvást emelhet, ha az törvénysértő vagy megalapozatlan.”[2] Mindez azt jelentette, hogy az óvást emelők nem csupán szűken vett jogértelmezési, vagy ténymegállapításbeli hibákra hívhatták fel a figyelmet, hanem arra is, ha a kiszabott büntetést túlságosan súlyosnak, vagy éppenséggel enyhének találták. 

 

A törvényességi óvást azért semmisítette meg az Alkotmánybíróság, mert „intézményében úgy vegyül a jogegységi és jogorvoslati funkció, hogy egyiknek sincsenek meg az alkotmányos feltételei, sőt az egyik feladathoz szükséges alkotmányos feltételek megvalósulását a másik feladat nem teszi lehetővé.”[3] Így „ellentétes a jogállamiság elvének (Alkotmány 2. § (1) bekezdés) tartalmát alkotó jogbiztonság követelményével, [és] a jogerő intézményével”.[4] Az Alkotmánybíróság határozata szellemének megfelelően a törvényhozó megalkotta az 1993. január 1. napjától hatályos felülvizsgálat intézményét, melyet teljes egészében megtisztított a jogegységi funkcióktól, és azt alanyi jogon igénybe vehető jogorvoslati úttá alakította. Valószínűleg azonban azért, hogy a Legfelsőbb Bíróság munkaterhének aránytalan növekedését elkerülje, a jogalkotó kizárta a felülvizsgálattal támadható körből a törvényes büntetési tételkereten belül kiszabott büntetési tartamot.[5] Ettől kezdve tehát speciálisan büntetéskiszabási kérdésekkel senki nem fordulhat a Legfelsőbb Bírósághoz. 

 

A 2000. március 1. napjától hatályos jogorvoslat a törvényesség érdekében nevű új jogintézmény nem pótolja ezt a hiányt, mivel a büntetést csak akkor lehet megváltoztatni, ha „a bűncselekmény törvénysértő minősítése vagy más anyagi jogszabálysértés miatt törvénysértő büntetést szabtak ki, vagy törvénysértő intézkedést alkalmaztak”.[6] Önmagában tehát a büntetési tétel mértéke – amennyiben a törvényes keretek között került kiszabásra – ilyen módon sem vitatható. Az 1998. évi XIX. tv. (az „új” Be.) hatálybalépésével ez a helyzet nem változott, bár módosultak a felülvizsgálat és a törvényesség érdekében indítványozott jogorvoslat szabályai (az utóbbi immár – bizonyos kivételekkel – csak deklaratív jellegűvé vált, pusztán a törvénysértés megállapítására szorítkozhat), a mi szempontból fontos rendelkezés, a büntetési mérték támadásának tilalma változatlanul fennmaradt.

 

Mindezek következtében a Legfelsőbb Bíróság látóköréből kikerültek a büntetéskiszabási kérdések, és e fórum legfőbb feladatává a jogértelmezési kérdések eldöntése vált. A Legfelsőbb Bíróság érzékelte, hogy ilyen módon a büntetéskiszabási gyakorlat egysége veszélybe került, és egyik felelős tagja ígéretet tett arra, hogy a Bírósági Határozatok című lapban fokozni fogják azon megyei másodfokú bírósági határozatok közlésének arányát, amelyek a büntetéskiszabás kérdéseivel foglalkoznak.[7] Ehhez képest vegyük most szemügyre, hogy miként alakult valójában az ilyen jellegű határozatok közzététele a 1977. és 2005. között a leggyakrabban előforduló, illetve a jelentősebb tárgyi súlyú bűncselekmények vonatkozásában.

 

Bűncselekmény típusa	Büntetéskiszabással foglalkozó döntvény (az adott bűncselekményhez kapcsolódó összes döntvény %-ában)
	a törvényességi óvás megsemmisítése előtt	a törvényességi óvás megsemmisítése után
Lopás	16%	-
Csalás	10,4%	-
Rablás	22,5%	4%
Testi sértés	18%	7,2%
Emberölés	8%	9,2%
Garázdaság	11%	-
Közokirat-hamisítás	11%	3%

 

Ebből az adatsorból világosan kiolvasható, hogy egyedül az emberölés bűntettének esetében találunk a törvényességi óvás megsemmisítése óta is megfelelő számú olyan közzétett döntést, amely kimondottan a büntetéskiszabási kérdéseket érint. Ennek az lehet az oka, hogy az emberöléses ügyek elsőfokon a megyei bíróságokon indulnak, így másodfokon az itt hozott határozatokat a Legfelsőbb Bíróság bírálja felül. Mivel pedig a Bírósági Határozatok a Legfelsőbb Bíróság kiadványa, ezért értelemszerűen több olyan eset kerül bele, mely jogerősen a Legfelsőbb Bíróságon zárul le.[8] Azonban a bíróságok elé kerülő ügyeknek természetesen csak elenyésző részét képezik az emberölés miatt indult eljárások, így az általános büntetéskiszabási gyakorlatot az ezen a téren adott iránymutatások, támpontok kevéssé befolyásolják. Sőt, a büntetéskiszabás egységességét kedvezőtlenül érintheti az a hatásköri változás is, amelynek következtében 2003. január 1. napjától a megyei bíróságon indult ügyek másodfokává az ítélőtábla vált. 2005. január 1. napjától ugyanis országosan öt ítélőtábla működik, és ezektől nincsen további fellebbezési lehetőség a Legfelsőbb Bírósághoz. Figyelembe véve, hogy az ítélőtáblák személyi állományát nem a Legfelsőbb Bíróságról, hanem a megyei bíróságokról töltötték fel, ezért a regionális büntetéskiszabási különbségek immár a megyei bíróságon induló cselekmények megítélésére is hatással lehetnek (bár hozzá kell tenni, hogy az idő rövidsége miatt az újabb tendenciák kimutatásához még nincs elégséges adatunk).

 

Úgy vélem, hogy a büntetéskiszabásra vonatkozó közzétett döntések számának drasztikus csökkenése az utóbbi évtizedben megteremtette a talajt ahhoz, hogy olyan eltérés alakuljon ki a bírói gyakorlat e dimenziójában, amely már empirikus vizsgálódás tárgya lehet. Ezt a sejtést alátámasztják a külföldi tapasztalatok is. Az Európa Tanács már az 1990-es évek elején egy egész nemzetközi konferencia-sorozatot szentelt az európai országok büntetéskiszabási gyakorlatában jelentkező problémák tanulmányozásának, amelynek végén a résztvevők egy „Ajánlást” is elfogadtak.[9] Ebben az ajánlásban, abból kiindulva, hogy túlságosan nagyok a regionális eltérések, egy külön pont foglalkozik a büntetéskiszabás egyöntetűségének biztosításával, illetve az ezt lehetővé tevő módszerekkel.

 

De nem csupán Európában okoz problémát a büntetéskiszabási gyakorlat egységességének hiánya. Jerome Frank híres művében, a „Law and the Modern Mind”-ban ismertet egy vizsgálatot, amely egy bíróságon belül mutatott ki megdöbbentő különbségeket az ítélkezési gyakorlatban.[10] Jerome Frank a nagyfokú eltérések okát a bírák személyiségének különbségeire vezette vissza. Úgy gondolom azonban, hogy a magyar büntetőeljárás sajátosságai miatt a bírói személyiség jóval kisebb szerepet játszik a büntetéskiszabás során, mint az Amerikai Egyesült Államokban. A magyar büntetőeljárásban ugyanis mindig részt vesz a bírón kívül egy másik jogász, az ügyész, akinek fellebbezési joga folytán a gyakorlattól kirívó mértékben eltérő büntetéseket a másodfokú bíróság korrigálni tudja. Ilyen módon eltérések inkább az ország egyes megyéinek gyakorlatai között lehetnek, mivel a megyei bíróság az a fórum, amely előtt egy adott megyében indult ügyek túlnyomó része lezárul. Éppen ezért a kutatás is az egyes megyék büntetéskiszabási jellemzőit kívánja összehasonlítani. 

 

A magyar bírói gyakorlatra irányuló vizsgálódásoknak már vannak előzményei. Egyrészt Pokol Béla végzett egy kutatást a ’90-es évek végén, amelyben mintegy 600 bírói döntvényt analizált abból a szempontból, hogy milyen jogértelmezési módszerek jellemzik a hazai ítélkezést, illetve miként változott e módszerek aránya a ’70-es évektől kezdve.[11] A büntetéskiszabási gyakorlat kutatásához azonban módszerében közelebb áll egy 2002-ben Loss Sándor irányításával folyt országos körű empirikus vizsgálat, mely a büntető igazságszolgáltatás aktorainak a terheltek etnikai hovatartozásával kapcsolatos előítéleteit próbálta feltárni. A két vállalkozásban – a céljuk következtében – közös jellemző ugyanis, hogy megalapozott eredmény csak úgy várható, ha nem csupán az ügydöntő határozatokat tanulmányozzuk, hanem az ügy összes iratát, különös tekintettel a tárgyalási jegyzőkönyvekre, és a nyomozás során felvett vallomásokat tartalmazó okiratokra. E hasonlóság következtében a korábbi kutatásnak számos tapasztalatát fel tudjuk használni, de a két legfontosabb tanulság a következő:

 

1. Egy ilyen vizsgálódásnak minél szélesebb körű reprezentatív mintán kell alapulnia, tehát az országban minél több bíróságra el kell jutnunk, hogy ott a helyszínen tanulmányozzuk a mintául kiválasztott ügyek aktáit (mivel a bírósági aktákat csak a bíróságokon lehet kutatni).

 

2. A megelőző kutatás másik tanulsága az volt, hogy az egyes ügyek aktáinak feldolgozását csak azokra lehet rábízni, akik maguk is hivatásszerűen foglalkoznak – bíróként, ügyészként vagy ügyvédként – az ítélkezési tevékenységgel. Csak az ilyen téren tapasztalt kutatók vehetik észre az egyes cselekmények és elkövetők közti azon különbségeket, melyek a kiszabott büntetés mértékét befolyásolhatják. Ezek a különbségek egy joghallgató, de még egy más területen működő jogász számára is észrevétlenek maradnának, és a kérdőíveket nem lehet annyira leegyszerűsíteni, hogy azok kitöltése bárki által elvégezhető, pusztán mechanikus feladat legyen. Tehát nem csupán a kérdőívek megszerkesztéséhez és feldolgozásához, de azok kitöltéséhez is megfelelő szakmai jártasság szükséges.

 

 

 

 

II. A kutatás módszertani kérdései

 

1. Legfontosabb a mintának a kutatás célja szempontjából történő homogenizálása, azaz, hogy megfelelő számú ügyet egymással összehasonlíthatóvá tegyünk. Első lépésként a reprezentativitás megteremtése érdekében minden bíróságról minimum 50 ügyet kellene kiválasztani.

Három bűncselekmény-típust emelnénk ki (vagyon elleni, erőszakos, illetve a kettő ötvözete). Fontosnak tartom, hogy mind a két alapkategóriára terjedjen ki a vizsgálat, mert lényeges eltérések lehetnek a bírói viszonyulásban egy ugyanolyan büntetési tételű testi épség, illetve vagyon elleni bűncselekmény esetében. Így a következő bűncselekmények miatt indult büntetőeljárások elemzésére alapoznánk a kutatást:

 

1. lopás bűntette (Btk. 316. § (1) (2) és (4) bekezdés, 3 évig terjedő büntetési tétel),
2. súlyos testi sértés bűntette (Btk. 170. § (1) és (2) bekezdés, 3 évig terjedő büntetési tétel),
3. rablás bűntette (Btk. 321. § (1) és (2) bekezdés, 2-8 évig terjedő büntetési tétel).[12]

 

(Esetleg még meg ki lehetne választani a székhelyi bíróságokon 15-15 nagyobb súlyú „intellektuális” bűncselekményt, pl. a „különösen nagy kárt okozó csalás” bűntettét, amely ügyek alapján a „fehér-galléros” bűnözéssel kapcsolatos attitűd megnyilvánulását vizsgálhatnánk meg.)

 

2. Időbeli megoszlás: A vizsgálat – tekintettel a jogszabályi változásokra – három évet fogna át:

 

1995-ös elkövetési idejű cselekmények (innentől kezdve van a bíróságokon számítógépes nyilvántartás),

2001-es elkövetési idejű cselekmények (a büntetéskiszabási szabályok jelentős törvényi szigorítása),

2003-as elkövetési idejű cselekmények (a büntetéskiszabási szabályok jelentős törvényi enyhítése).

 

3. Térbeli megoszlás: A kutatás első fázisában az egyes megyeszékhelyi bíróságok és Budapest gyakorlatát vizsgálnánk meg, és az eredménytől függően folytatnánk tovább a kutatást a vidéki bíróságokon.

 

4. Kérdőívszerkesztés: A kérdőív legfontosabb célja, hogy összehasonlíthatóvá tegye a különböző büntetéseket, azaz kiegyenlítse az enyhítő-súlyosító körülmények eltérése miatti differenciákat. Ezért az egyes büntetőkiszabási körülmények mechanikus kiszűrése mellett a bírói gyakorlat ismeretében azok nyomatékára is figyelni kell (így lesznek jelentős, átlagos és csekély nyomatékú enyhítő és súlyosító körülmények).

 

5. Aktafeldolgozás: Az egyes akták vizsgálatakor elsődleges jelentőségű, hogy a feldolgozó tisztában legyen a Legfelsőbb Bíróság vonatkozó BK 151. számú állásfoglalásával, ismerje az ahhoz kapcsolódó bírói gyakorlatot, és tudja azt, hogy a bírósági aktából miként olvasható ki ezek jelenléte, illetve figyelembevétele. Szintén fontos azt vizsgálni, hogy volt-e olyan speciális körülmény az ügyben, amely hatással lehetett a kiszabott büntetésre (pl. az elkövető származása, hírneve, anyagi helyzete, etc.).

 

6. Az adatok értékelése: A legfontosabb feladat az, hogy olyan számítógépes adatbázis-kezelő programot használjuk, amelyik képes a bevitt adatok előre megadott szempontok szerinti súlyozására, és így az egyes bíróságok és egyes bűncselekmény-típusok büntetéskiszabási átlagának kiszámítására. Hasznos volna, ha a kapott eredményeket grafikus formában is meg tudná jeleníteni. (Ezzel a módszerrel lehetne olyan táblázatot szerkeszteni, amely látványosan mutatná, hogy pl. a lopás esetében melyik bíróságon milyen összegtől kezdve „jár” végrehajtandó szabadságvesztés-büntetés)

 

Az így nyert eredmények alapján világosan és egyértelműen meg lehetne állapítani, hogy vannak-e különbségek az egyes megyék tekintetében a büntetéskiszabási gyakorlat terén. Ez alapján egyrészt újabb hipotéziseket lehetne felállítani az eltérések okára nézve, másrészt gyakorlati haszna is lehetne, amennyiben felhívást jelentene a jogalkalmazók és a jogalkotók számára a helyzet rendezésére 

 

III. Az eredmények publikálása:

 

A szélesebb nyilvánosság elé tárást megelőzően célszerű volna, ha előbb a jogász szakma tudományos folyóirataiban, illetve szociológiai tematikájú lapokban tennénk közzé az eredményeket, és ezek magyarázatát, mivel így a reakciók alapján hamar ki lehetne szűrni az esetleges félreértéseket, tévedéseket, módszertani hibákat. Ugyanebből az okból megküldhetnénk az elsődleges következtetéseinket a megyei bíróságokra, és a bírósági igazgatás országos csúcsszervének.

 

Második lépcsőben a kiérlelt következtetéseket közérthető formában megküldhetjük az országos napilapoknak, és az elektronikus médiának, így a téma komolyságának megfelelő társadalmi nyilvánosságot kaphatna. Itt fontos lenne azt is hangsúlyozni, hogy a jogalkalmazás egységességének követelménye nem áll szemben a bírói függetlenség alapelvével. Nem a bírók mérlegelési tevékenységét kívánjuk befolyásolni, hanem azokat a támpontokat hiányoljuk, amelyek segítséget nyújthatnának a bíróknak a tág jogszabályi keretek közötti tájékozódásban. Továbbá azt is szükséges tisztázni, hogy ezzel a kutatással nem a büntetéskiszabás szigorításának vagy enyhítésének kérdésében próbálunk állást foglalni. 

 

Végső soron pedig összehasonlító jogi vizsgálatokkal nemzetközi viszonylatban is fel tudnánk mérni, hogy milyen irányba halad a magyar bíróságok gyakorlata, illeszkedik-e az Európai Unióban észlelhető tendenciákhoz. E kérdésnek azért is van nagy jelentősége, mert a magyar államra nézve kötelezőek az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítéletei, és amennyiben valóban széttöredezett a büntetéskiszabási gyakorlatunk, az az ország bírósági elmarasztalásához is vezethet.