Bézi László/Vágó Péter

A környezetvédelmi érdekérvényesítés gyakorlatának néhány aspektusa hazánkban és az Indonéz Köztársaságban

 

 

 

 

 

Hosszú ideje már, hogy a világ államainak lakossága kénytelen szembesülni azzal a ténnyel, hogy a környezetvédelmi érdekérvényesítés nemcsak olyan lehetőség, amellyel élni alapvető jogaink közé tartozik, de sajnos szükség is van rá, hogy éljünk vele. Jelen tanulmányunk elsődleges célja, hogy – szinte véletlenszerűen kiragadva a világból két olyan területet, amelyet jól ismerünk – megpróbáljuk érzékeltetni a környezetvédelemmel kapcsolatos érdekérvényesítés lehetőségeinek sokszínűségét, illetve bemutassuk azokat a folyamatokat, amelyeken keresztül az egyes államok lakosai rákényszerültek az ezzel kapcsolatos érdekeik / akár önszerveződés által történő / hatékonyabb védelmére.

 

Mi az indoka annak, hogy két ilyen, egymástól földrajzilag és környezeti struktúrájában nagyon távol eső területet veszünk vizsgálat alá? Elsődlegesen szeretnénk bemutatni, hogy jelenlegi világunkban, a globalizáció jegyében a világ egymástól távol eső részein, telesen eltérő körülmények között élő emberek csaknem azonos problémákkal küszködnek, és érdekérvényesítési próbálkozásaik kiváltó okain kívül azok eredményei is egyformán tiszteletreméltóak és biztatóak. Másodsorban arra is rá kívánunk világítani jelen írásunkkal, hogy a világ környezeti jellegének, diverzitásának és minőségének megóvása a fenntartható fejlődés elvének figyelembevételével – a környezeti interdependencia okán – kizárólag a világközösség népeinek együttes fellépésével tartható állandóan a megfelelő egyensúlyban. Harmadsorban mindezek egységes alapfeltételének, a megfelelő környezeti információhoz való jutás jogának és lehetőségének széleskörű, az egyes államok kormányzatai által hol támogatott, hol visszaszorítani kívánt gyakorlata az, amit elemezni szeretnénk.  

            Mindenekelőtt, szeretnénk tisztázni azt, hogy miért is van gyakorlatilag szükség az állampolgárok közvetlen részvételére a környezetvédelmi problémák rendezésének területén. Egy – egy probléma folyamatának és összetevőinek megértése és a probléma létezésének elfogadása mindannyiunk elemi érdeke. Ahhoz, hogy a közösség mind teljesebb része megérthesse a problémát, egyfajta társadalmi kommunikációra van szükség, amely elsődlegesen az állam feladata. Ám ahhoz, hogy ez a kommunikáció valóban értékes legyen, szükséges a társadalmi visszacsatolás is. Ugyanakkor sokszor előfordul, hogy az állam nem, vagy nem a megfelelő módon próbálja meg kommunikálni a problémát, de az is, hogy megfelelő társadalmi jelzés nélkül fel sem ismeri azt. A környezeti adottságok produktív és kiegyensúlyozott használatának feltételei az állami döntéshozatalban való közösségi részvétel hiányában jelentősen eltorzulhatnak, megkárosítva ezzel az államot és a közösséget egyaránt. Viszont a környezetvédelmi hatóságok és a jogalkotók számára munkájuk során igen hatékony segítség jelentkezik a közösségi érdekek megfelelő kommunikálásával. Mindemellett a döntéshozatal ilyen formája biztosíthatja a meghozott döntések végrehajthatóságát is, és ez nagyobb biztonságot nyújt a környezet védelmének megfelelőségére az államnak és a társadalomnak egyaránt.

 

            A környezeti problémák felismerése és megoldása - azok komplexitása miatt - igen sok ráfordítást igényel. Fontos, hogy a közösségi kommunikáció által adott információ megfelelő mélységű és valós alapú legyen. Az ilyen információ sokszor gyorsabb, mint az állami csatornákon továbbítottak, és az egyes érdekeket a lehető legszélesebben tárja fel.

 

            Ugyanakkor jelentős hátrányai is lehetnek a környezetvédelmi érdekérvényesítésnek. Az információk – éppen széleskörű, a problémafelvetés újabb aspektusait feltáró jellegűk és esetleg érdek-ütköztető tartalmuk miatt – könnyen összezavarhatják a döntéshozókat. De az államigazgatási döntéshozatali folyamat hosszúsága és estleges egyéb tényezői miatt a közösség egésze is könnyen elveszítheti érdeklődését a probléma kezelésében való aktív részvétel iránt. Ezenkívül, ha nem járnak el elég körültekintően a közösségi részvétel fogadásakor, az állam olyan érzést is kelthet az emberekben, hogy az  illetékes ügyintézők felelőtlenek, inkompetensek vagy egyszerűen csak túlságosan technokraták; és ezzel párhuzamosan  az ügyintézők pedig meg lesznek győződve róla, hogy a közösségi érdekérvényesítő csoportok  tájékozatlanok, nem készek az együttműködésre és általánosságban mindenféle fejlődés kerékkötői.

 

Azt is igen nehéz eldönteni, hogy milyen fórumokon történjék a kommunikáció. A reprezentációs tárgyalások túl hosszúak és sok ráfordítást igényelek; valamint sok résztvevő esetén – márpedig a környezetvédelmi érdekek képviseletében ezzel kell számolni – az optimális döntéshozatal esélyei csökkenek. A nyílt „lakossági vitafórumok” viszont az érdekképviseleti oldal közösségi jellegének kedvezőtlenek, itt inkább az egyéni érdekek előtérbe kerüléséről lehet nagyobb eséllyel szó. Maga a megfelelő reprezentáció is sokszor kérdéses. Magyarországon például viszonylag jól működő gyakorlat, hogy az államigazgatási egyeztetés előtt az illetékes szervek a döntés-előkészítés szakmai részébe bevonják a különböző társadalmi szervezetek képviselőit is. De nincs arra garancia, hogy valóban a megfelelő csoportokkal egyeztetnek, azokkal, akik ténylegesen az adott döntés jövőbeli alanyait képviselik; sem arra, hogy minden ilyen csoportot bevonnak az egyeztetésbe. 

 

            Mindezekből levonható, hogy a közösségi érdekérvényesítés gyakorlata társadalmilag kívánatos és hasznos lehet, de sok tényező miatt nehezen kivitelezhető. A környezetvédelmi problémák jellegüknél fogva azonban mindenképpen indokolttá teszik a lehetőség megadásának és a kellő ráfordítások megtételének állami biztosítását. A demokratikus rendszerváltások igen kedvezően hatnak ennek elősegítésére – és remélhetőleg ezt is sikerül majd igazolnunk hazánk és Indonézia példáján keresztül.

 

 

A környezetvédelmi érdekérvényesítés gyakorlata Magyarországon

 

            Az épített és természeti környezet védelmére vonatkozó jogi szabályozás a 70-es évektől kezdve hatványozott gyorsasággal jelent meg az egész világon. A kezdeti jogalkotói tendenciák a szabályozás olyan módját kívánták meghatározni, melyek alapvetően felülről vezérelt megoldásokat ismertek. A szakmai szempontból lényeges környezetjog belső vagy külső integrációjának kérdése sokszor háttérbe szorította a közvetlenül érintettek részvételi lehetőségének biztosítását a környezetjoggal összefüggő döntéshozatalban. A világ másik oldalán az Egyesült Államokban a 70-es évektől kezdve egy egészen új, de római jogi alapokkal rendelkező intézmények is megjelentek a környezeti érdekérvényesítés szolgálatában, amelyeket populáris akciónak és ,,class action”-nak nevezünk, amely jogintézmények kitágították a hatékony érdekérvényesítés lehetőségeit és kellő példával szolgáltak a fejlett államok születőben lévő környezetjogi megoldásai számára.[1]

 

A Riói Nyilatkozat külön elvként részletesen körülírva rögzítette a közösségi érdekérvényesítés követelményét, amelyben megjelent az információhoz való jog, a döntéshozatali eljárásokban való részvétel valamint a bírósági eljárás kezdeményezésének joga.[2] A Riói ENSZ konferencia óta a közösségi részvétel elve, amely magába foglalja az egyéb fent említett részjogosítványokat is, mind nemzetközi szinten, mind az államok jogalkotásában egyre erősebben teret nyert és egyben a polgári önrendelkezés egyik legfontosabb kifejező eszközévé is vált.

 

Azok a változások, amelyek az utóbbi évtizedekben jellemzik a környezetjogot, egyre nagyobb szerepet adnak a gazdasági ösztönzőknek, valamint az önszabályozás lehetőségének és az integratív szabályozásnak. Az elmúlt évtized közepén a megváltozott szemlélet és a világszerte felerősödő, a környezeti döntéshozatalban való társadalmi részvétel iránti igény tette szükségessé hazánkban is a jogi szabályozás kialakítását. A szabályozás kidolgozását követően kerülhetett sor azon eljárások, érdekérvényesítő, érdekképviseleti szervezetek, valamint állampolgárok körének meghatározására, akik véleménynyilvánításukkal alapvető részét képezhetik a környezeti döntéshozatal mechanizmusának.

 

A környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény megalkotásával a magyar környezetjog alapelvei között méltó helyett kapott a társadalmi részvétel jogosultsága.[3] A törvény preambuluma azon természeti örökségről és környezeti értékekről beszél, amelyek a nemzeti vagyon részét képezik, ezáltal biztosítva kellő alapot a társadalmi részvétel még hatékonyabb érvényesüléséhez. A megfogalmazásból egyértelműen kitűnik, hogy a környezeti, természeti értékek nemzetünk tulajdonának tekinthetők, amellyel az állam és polgárai kizárólag bizonyos keretek között – elsősorban a nemzet és a társadalom javára – gazdálkodhatnak.

 

A környezeti kérdésekkel összefüggő társadalmi részvétel elengedhetetlen részét képezi a tájékozódás és tájékoztatás, valamint a nyilvánosság jogainak biztosítása, és ezen jogosultságok fontos ismertetőjegyei a jogállami berendezkedésnek. A megállapítást alátámasztandó elmondhatjuk, hogy a társadalom egésze a rossz, vagy nem megfelelően átgondolt környezeti döntések negatív következményeinek az elszenvedője, ám másrészről azok okozója is. Éppen ezért a döntéshozók fokozott felelőssége, hogy a közösségi érdekeket még nyomatékosabban vegyék figyelembe. Sajnos azonban elmondható, hogy annak ellenére, hogy a környezeti érdekek közösségi érvényesítését a jogszabályi háttér megfelelően biztosítja, túlnyomórészt mégis olyan döntések születnek, melyek továbbra sem veszik kellő súllyal figyelembe az állampolgárok lakosság környezeti elvárásait, érdekeit. A fenti probléma megléte érzékelteti, hogy még mindig nem működnek mindenhol kellő hatékonysággal a környezeti érdekek képviseltére hivatott szervezetek. Számtalan esetben tapasztalhatjuk, hogy a környezeti elvárásokkal szemben gazdasági érdekekre hivatkozva történik meg a döntéshozatal.

 

Fontos, hogy a társadalmi részvételt és a közösségi érdekek súlyát a környezeti döntéshozatalban és eljárásokban a jövőben erősíteni tudjuk, és ez csak úgy valósulhat meg, ha a társadalmi szervezetekben tudatosítani sikerül a törvény által biztosított jogosultságaikat, és működésük révén elért eredmények fényében gyakorlati hatékonyságukat.

 

Tény, hogy a legtöbb esetben sem a döntéshozó, sem a társadalom nem képes felismerni azt az egyszerű tétel, hogy a környezetvédelem közös érdek, melyben mindenki, a döntéshozó személyétől kezdve az egyszerű állampolgárokig – közvetlenül – érintett. A társadalmi részvétel indokoltságát és a nyugati demokráciákban való fokozódó érvényesülését támasztja alá az ENSZ EGB munkálkodása révén létrejött és a hazánk által is aláírt és kihirdetett Aarhusi konvenció, mely a társadalmi részvétel és környezeti információkhoz való hozzáférés lehetőségeit szabályozza.[4]

 

A társadalmi érdekek hatékony érvényesítésének és képviseletének számtalan feltétele van, így különösen a kulturális, szociológiai, történeti háttér és mindezek kapcsolata a természetet és környezetet féltő emberi gondolkodással. Egy hatékony környezetvédelmi rendszer működtetéséhez alapvetően szükség van az állampolgárokra, mint közvetlen hatásviselőkre, és mint a környezetüket és az abban bekövetkezett változásokat legjobban ismerőkre. Nagyon fontos, hogy a polgároknak tudomásuk legyen azokról az eszközökről, melyeket igénybe vehetnek környezeti érdekeik védelme érdekében, ehhez pedig nélkülözhetetlen, hogy az állam is valamilyen szinten – hatóságainak bevonásával – akár ismeretterjesztéssel, vagy anyagi fedezet biztosításával a környezet védelme érdekében tervezett fellépésekhez hozzájáruljon. 

 

Elengedhetetlen feltétel a jövőre vonatkozóan a környezeti nevelés biztosítása, amely egy környezetileg tudatos társadalom felneveléséhez járul hozzá, ahol a polgárok közvetlen kapcsolatot és felelősséget éreznek nem csak szűk körben vett lakókörnyezetük, hazájuk, hanem annak a bolygónak a sorsa iránt is amelyen élnek. Történetileg a közösségi érdekérvényesítés egyik igen szép példája volt Bős-Nagymaros vízlépcső kapcsán a 80-as években fellobbant viták, társadalmi tiltakozások, melyekben az akkor még újszerű környezeti érdekek meghatározó szerepet játszottak.

 

Amikor arról beszélünk, hogy miként valósul meg Magyarországon a környezetvédelmi jellegű ügyekben való társadalmi részvétel, akkor a környezetvédelmi törvény rendelkezéseiből kell kiindulnunk. A törvény a legteljesebb áttekintést Az állampolgárok részvétele a környezetvédelemben című VIII. fejezeten belül nyújtja. A társadalmi részvétel biztosításának legfontosabb elemei között említhető a közigazgatási döntéshozatalban, ellenőrzésben, jogérvényesítésben való részvétel, /speciális területe a környezeti hatásvizsgálat különböző szakaszaiban a közösségi képviselet/ ehhez kapcsolódóan a jogorvoslathoz való jog és a perlési jogok, valamint a jogalkotásban való részvétel joga.  Mindezen jogosultságok alapvető mozgatórugója az információhoz való jogosultság érvényesítése, mely a környezet állapotával kapcsolatos ügyekben a legfontosabb feltétel bármilyen eljárás kezdeményezéséhez.

 

Külön említést érdemel a magyar szabályozás azon sajátossága, mely szerint a fent említett jogosultságok kizárólagos és hatékony érvényesítője az állampolgárok által környezeti érdekeik védelmére, képviseletére létrehozott környezetvédelmi egyesületeket illeti meg. Jelenleg hazánkban az állampolgárok egyedüli, önállóan is gyakorolható a környezetvédelmi törvényben rögzített jogosultsága, hogy környezetveszélyeztetés, környezetkárosítás vagy környezetszennyezés bekövetkezésekor az érintett környezethasználónak vagy a hatóságnak a figyelmét a fenti körülményekre felhívják. Az állampolgárok eljárás indítási joga azonban továbbra is fenn áll polgári jogi, büntetőjogi ügyekben, amelyek azonban az igényérvényesítés szempontjából egy más területre tartoznak. Ha jól megnézzük, akkor megállapíthatjuk, hogy mindez nem sok, azonban a további szabályozást alaposan megvizsgálva kiderül, hogy az igény érvényesítésére képes alanyi kör szűkítése mellett, – amely a környezetvédő egyesületekre helyezi a hangsúlyt – mégis hatékonyan működtethető részvételi jogosultságok jellemzik a magyar környezetjogi szabályozást.

 

Az általános eljárás kezdeményezés jogát, mind az állampolgárok, mind a környezetvédelmi egyesületek gyakorolhatják azzal a további lényeges eltéréssel, hogy a környezetvédelmi szervezetek nem csupán az illetékes figyelmének a felhívására jogosultak, hanem az állami szervektől, helyi önkormányzatoktól intézkedés megtételét is kérhetik. Az intézkedés kérése jogának a biztosítása arra utal, hogy a jogalkotói szándék a szervezetek esetében nagyobb szakmai hozzáértést feltételezett és az eljárás kezdeményezésének súlyát is inkább ide helyezte.

 

Most érdemes röviden sorba venni a hatékony társadalmi érdekérvényesítés törvényi feltételeit. Az információhoz való jogosultság, mint a közösségi érdekek képviseletének egyik legfontosabb feltétele magában foglalja az aktív információs jogosultságot, mint az információhoz való hozzájutás biztosítását, valamint a passzív jogosultságot, azaz az információ kérésének jogosultságát. Magyarországon a környezetvédelmi törvény rendelkezése alapján a környezet állapotára, igénybevételére, használatára vonatkozó – állami költségvetésből fedezett vizsgálatok révén megszerzett – adatok közérdekű adatoknak minősülnek és az adatvédelmi törvényben meghatározott kivételektől eltekintve szabadon hozzáférhetőek.[5] Az információhoz való jog ilyen széles körű biztosítása a környezetvédelem területén, álláspontunk szerint nagyon komoly lehetőségeket biztosít az érdekvédő szervezetek számára, mely lehetőséget még jobban ki kellene használni. Azonban sajnos erre vonatkozóan kevés gyakorlati példát lehet látni, holott a tudatos közösségi fellépés irányítottságát nagymértékben segítik a megbízható adatok. Külön meg kell említeni a környezet állapotára vonatkozó adatok megszerezésének más törvényileg szabályozott forrásait is.

 

Országos szinten a környezetvédelmi miniszter feladata, hogy évente a környezet állapotának alakulásáról jelentést terjesszen a Kormány elé. A lakóhelyi környezet állapotának alakulásáról, szükség szerint, de legalább évente a települési önkormányzat köteles tájékoztatni a lakosságot. Mint látható települési szinten a közvetlen lakókörnyezet vonatkozásában a lehetőségek a tájékozódásra még nyitottabbak, amely körülmény szándékoltan kívánja erősíteni a környezet védelme érdekében történő fellépések bátorítását.

 

A társadalmi érdekképviselet feltételéül szolgáló információhoz való jog érvényesítése előtt, csupán egyetlen jogi korlát létezik, mely mások személyiségi jogainak, valamint az állami, szolgálati, bizonyos esetekben – nem teljesen egyértelműen – az üzleti titkoknak a tiszteletben tartására vonatkozik. Európai Uniós csatlakozásunk közelsége miatt röviden meg kell említeni a 90/313. számú irányelvet, mely az Európai Unióban a környezeti adatokhoz való hozzáférést szabályozza.[6] Elmondható, hogy az irányelv rendkívül tágan kezeli a környezetre vonatkozó adatok – teljes és rész információ – fogalmát, és a hozzáférésre jogosultakat igen széles körben határozza meg, valamint kizárólag néhány külön meghatározott (számszerűleg 12) esetben teszi lehetővé a kérelmek elutasítását. Az Unió továbbá megköveteli, hogy a tagállamok az információt szolgáltatók körét kiterjesszék mindazon szervezetekre, amelyek közfeladatot látnak el és a közigazgatási szervek felügyelete alatt működnek, ezáltal még szélesebbé téve az adatszolgáltatók amúgy is tág körét. Az irányelv a tagállamokra hárította továbbá azt a kötelezettséget is, amely szerint gondoskodni kötelesek az irányelvben rögzített feltételek szerint arról, hogy az állami hatóságok, illetve a hatóságok által ellenőrzött szervek és gazdálkodó szervezetek a birtokukban lévő környezeti információhoz való hozzáférést biztosítsák.

 

A jogalkotásban való társadalmi részvétel kizárólagosan a környezetvédelmi egyesületek számára adott, mely jogosultságot a környezettel kapcsolatos állami és önkormányzati jogszabályok véleményezése tekintetében gyakorolhat. A véleménynek azonban nincs a jogalkotóra vonatkozó kötelező ereje, ebből eredően ezt a jogintézményt inkább tekinthetjük az előzetes tájékoztatás intézményének, mint a jogalkotói elképzeléseket hatékonyan alakító eszköznek. A részvétel feltétele, hogy az egyesület előzetes bejelentse szándékát a jogszabály előkészítését végző minisztériumnál, vagy települési önkormányzatnál.

 

A környezetvédelmi szervezeteket megilleti a közreműködés joga a működési és tevékenységi területüket érintő területfejlesztési, területrendezési tervek és környezetvédelmi programok kidolgozásában. A környezetvédelmi érdekek képviseletére létrehozott egyesületeket és más politikai pártnak nem minősülő társadalmi szervezeteket a környezetvédelmi törvény a környezetvédelmi államigazgatási eljárásokban ügyféli jogállással ruházza fel, amennyiben azok az adott környezeti ügy hatásterületén működnek. Az ügyféli jogállás biztosítás elvben számtalan környezeti jellegű ügyben való fellépést és természetesen környezeti jellegű igényérvényesítést tenne lehetővé a környezetvédelmi szervezetek számára.

 

A megállapítással azonban ellentétes a jelenleg érvényesülő bírói gyakorlat, mely a haladó idők környezeti szempontokat következetesen érvényesítő felfogásával dacolva az ügyféli jogállás szűkített értelmezését fogadja el. A bírói joggyakorlat az államigazgatási eljárás által lefedett ügyféli jogállást csak a környezetvédelmi hatásvizsgálatok és környezetvédelmi felülvizsgálatok körében ismeri el. Álláspontunk szerint a hazánkban érvényesülő gyakorlat rendkívül kedvezőtlen és maradi a környezetvédelmi érdekérvényesítés területén, amelyet napjainkban világszerte azon törekvések jellemeznek, melyek az érdekérvényesítők alanyi és az érdekérvényesítés tárgyi körének a kitágítását próbálják elérni. Remélni lehet, hogy hamarosan - hazánk Uniós csatlakozását követően – ez a gyakorlat meg fog változni.

 

A szűkkörűen értelmezett ügyféli jogállás az utóbbi időkben arra kényszerítette az érdekképviseleti szervezeteket, hogy más módon lépjenek fel és keressenek megoldást olyan esetekben, amikor ügyféli jogállásuk egyébként vitatható lett volna. A megoldás számtalan esetben az ügyészség igénybevételére irányult, mely törvényességi felügyeleti jogkörében eljárva vizsgálta a bejelentett ügyeket.

 

Az általános ügyféli felhatalmazástól eltérően léteznek ún. sajátos eljárások, ahol a közösségi érdekérvényesítés más keretek között valósulhat meg. Ilyennek tekinthetjük a közmeghallgatás intézményét a környezeti hatásvizsgálat folyamatában, vagy a felülvizsgálat és teljesítményértékelés meghatározott esetében.

 

A nyilvánosság bevonására és egyben a közösségi érdekek érvényesítésére először az előzetes vizsgálati szakaszban kerülhet sor, ahol a telepítés helye szerint érintett önkormányzatoknál a közhírré tett kérelemre, előzetes tanulmányra lehet észrevételt tenni. Az észrevételt a közhírré tételt követő 30 napig jutathatja el lényegében bárki a felügyelőséghez vagy a jegyzőhöz. A részletes vizsgálati szakaszban el kell készíteni a tanulmány egy, a nyilvánosság számára közérthető összefoglalóját, így teremtve lehetőséget minden érdekelt bevonásához. Az összefoglaló elkészítése feltétele a közmeghallgatás eredményes lefolytatásának. A részletes hatástanulmány benyújtását követően a felügyelőség köteles ún. nyilvános tárgyalást, közmeghallgatást tartani, kivéve, ha a tevékenység katonai titokvédelem hatálya alá tartozik. Természetesen a közmeghallgatásról a törvény által meghatározott érintetteket tájékoztatni kell, és ezek között megtalálhatóak a környezeti érdekek védelmére alakult és részvételi szándékukat korábban jelző, valamint ügyféli jogállásukat igazoló egyesületek és más társadalmi szervezetek. Az ügyféli jogállás bizonyításának feltétele az érintett szervezetek alapszabályának és a jogerős bírósági bejegyző határozatnak a bemutatása. Fontos, hogy kétség esetén a részvételi szándékát bejelentett szervezetek ügyféli jogállását vélelmezni kell, ezáltal is erősítve a részvétel biztosítását és véleménynyilvánítás kifejezésének fontosságát, prioritását. A tájékoztatásra a közmeghallgatásra vonatkozó adatoknak egy a hatásterület szerinti helyi vagy országos napilapban, valamint érintett önkormányzatoknál történő közterületi közzétételével kerül sor.

 

Az észrevételek megtételére két lehetőség is kínálkozik. Az egyik lehetőség szerint bárki tehet észrevételt a közmeghallgatás időpontjáig. A másik lehetőség, ha az észrevételt magán a közmeghallgatáson terjesztik elő a meghívottak, vagy a lakosság. Az persze egy teljesen más kérdés, hogy a közmeghallgatás eredménye kapcsán a közösségi észrevételeket mennyiben és milyen súllyal veszik figyelembe a döntéshozók, azonban az észrevételeket további megvizsgálás és válaszadás céljából a kérelmezőhöz is megküldi az eljáró hatóság. Tényként elmondhatjuk, hogy a hatóság az észrevételeket köteles megvizsgálni, másrészt pedig maguk a meghallgatás résztvevői is jogosultak akár bírósághoz fordulni, amennyiben lényegesnek nevezhető eljárási hibákat, főleg a fent említett feltételekben mutatkozó hiányosságokat észlelnek. A jogorvoslati lehetőség érvényesítésének legfontosabb biztosítéka, hogy magát a közmeghallgatást követően hozott döntést nyilvánosságra kell hozni, és az érintettekkel közölni kell.

 

A közmeghallgatás intézményének a hatékonysága a gyakorlatban nagymértékben függ attól, hogy az érintettek mennyiben mutatnak érdeklődést a hatásvizsgálat köteles tevékenységgel kapcsolatban. Sajnos elő szokott fordulni még manapság is, hogy az érdeklődés rendkívül csekély és nagyon kevesen vesznek részt a közmeghallgatásokon.

 

Bizonyos vélemények szerint a közmeghallgatás intézménye alapvetően a laikus ellenőrzést biztosítja egy olyan, tisztán szakmai kérdés eldöntésének vonatkozásában, amelyben az igazán szakavatott felek a kérelmező és az államigazgatási szervek, valamint szakembereik.[7] Mi ezzel a véleménnyel nem értünk egyet, mert ugyan tény, hogy a legtöbb érintett nem rendelkezik kellő szakmai alapismeretekkel és felkészültséggel, azonban a környezetvédelmi szervezetek rendelkezhetnek és rendelkeznek megfelelő szakemberekkel, akik konstruktívan járulhatnak hozzá egy a lakosság érdekeit szolgáló döntés meghozatalához. Ennek persze feltétele, hogy hatásterületi érintettségük fennálljon és eljárási, fellépési szándékuk is meglegyen. Jó elmondani, hogy Magyarországon már léteznek ilyen szervezetek, azonban az eljárásukhoz, fellépésükhöz szükséges közmeghallgatásokról való tudomásszerzésük sok esetben a fentebb említettek szerint korlátozott. A lakosságnak és a közvetlen érintetteknek éppen ezért nem szabad közömbösnek lenniük, és ezért fontos, hogy az észrevételek szakmai megalapozottsága érdekében felkeressék azokat a környezetvédelmi szervezeteket, amelyek a tudományos háttér biztosításával hozzájárulhatnak olyan közös észrevételek kidolgozásához, amelyek nagymértékben segíthetik elő az alapvetően lakossági érdekeket képviselő konstruktív hatósági döntések meghozatalát. Ezáltal a közmeghallgatás intézménye egyfajta együttdöntési eljárássá alakulhatna át, lényegesen túllépve az eredeti jogalkotói szándékon.

 

Speciális területként lehet megemlíteni a hulladékgazdálkodást, melynek ismertetése azért is időszerű, mert az elmúlt években került sor részletes törvényi szabályozására. A hulladékgazdálkodásról szóló 2000. évi XLIII. törvény külön szabályozza az állampolgári részvétel eseteit, amely alapján a hulladékgazdálkodással kapcsolatos települési önkormányzati döntés előtt a lakosság álláspontjának a megismerése érdekében szintén közmeghallgatás tartását teszi lehetővé. Kívánatos lenne, ha az önkormányzatok többsége élne ezzel a lehetőséggel és döntéseik megalapozottságának növelése érdekében, kikérnék a lakosság véleményét. A törvény által meghatározott bizonyos esetekben kötelezően kell közmeghallgatást tartani, így a hulladék ártalmatlanítását szolgáló telephely létesítése, valamint települési hulladékok egymástól fajtánként elkülönített gyűjtését elrendelő döntés meghozatala előtt. A közmeghallgatásokon az érdekvédelmi szervezetek hozzáértő szakembereik révén álláspontunk szerint komoly munkát tudnának kifejteni mind az önkormányzatok, mind a lakosság meggyőzése révén annak érdekében, hogy minél korszerűbb hulladékgazdálkodási döntések meghozatalára kerüljön sor. Hasznos lenne, ha környezetvédelmi szervezetek ebben az időszerű kérdésben országos szinten felvállalnák a közreműködést és a szakmai alapok biztosítását a lakosság oldalán, leginkább azért, hogy a hulladékgazdálkodás speciális kérdései tekintetében – mint szelektív gyűjtés, hulladékból származó energiahasznosítás,    stb. – hosszú távon gondolkodva ne a gyengébbik fél kerüljön hátrányos helyzetbe. Másrészt pedig elérhetnék, szintén a közösség környezeti érdekeinek védelme érdekében, hogy élve a hulladékgazdálkodási törvény illetve a környezetvédelmi törvény vonatkozó rendelkezései adta lehetőséggel az önkormányzati döntést megjelenítő rendeletekben, a más jogszabályokban előírtaknál szigorúbb hulladékgazdálkodási vagy nagyobb mértékben korlátozó környezetvédelmi előírások kerüljenek meghatározásra.

 

Az államigazgatási eljárásokban érvényesülő korlátozott terjedelmű ügyféli jogállás ellentéte a környezetvédelmi szervezetek azon jogosultsága, hogy környezetveszélyeztetés, környezetszennyezés vagy környezetkárosítás esetén jogosultak korlátozás nélkül a környezethasználó ellen pert indítani.

 

A környezet védelme érdekében biztosított perlés joga a közösségi érdekérvényesítés leghatékonyabb eszköze. A környezetvédelmi törvény kétfajta lehetőséget említ az egyik szerint a környezethasználó ellen indított perben az ügyfél (környezetvédelemi szervezet) kérheti a bíróságot, hogy tiltsa el a környezethasználót a jogsértő magatartásától, a másik, hogy a bíróság kötelezze a környezethasználót a kár megelőzéshez szükséges intézkedések megtételére. Álláspontunk szerint a perlési jogosultság biztosítása lehetőséget ad arra is, hogy például az állami szervek – hatóságok, ügyészség – által indított perekbe a szervezetek bekapcsolódhassanak, mint további beavatkozók, és az állami fellépést az eljáró bíróság előtt a környezet védelme érdekében erősíthessék, valamint a megszülető egyezségeket a közösségi érdekek szempontjából ellenőrizhessék. Indokolt lenne a környezetvédelmi szervezetek ilyen irányú tevékenységének kiterjesztése, elsősorban azért, hogy ne érezzék azt egy perbeli egyezség elfogadását követően, hogy úgymond a fejük felett köttetett meg a megállapodás, amelyből kimaradtak. Hasznos lenne, he ilyen esetekben az eljáró hatóságokat értesítési kötelezettség terhelné a környezetvédelmi szervezetek felé.

 

Mindezen jogosultságok azonban nem biztosítanak ellenőrzési lehetőséget a szennyező és a hatóság között megkötött alapvetően magánjogi jellegű szerződések tekintetében. Tapasztalatból állítjuk, hogy sajnos a környezetvédelmi szervezetek legkevésbé a perlési jogosítványaikkal vannak tisztában, holott az államigazgatási eljárásból – a szűk körű ügyféli jogosultság miatti – történő kirekesztettségük következtében, ezen a területen komoly sikereket érhetnének el a környezethasználó tevékenységének környezetveszélyeztetésére, szennyezésére vagy környezetkárosítására hivatkozva. Hasznos lenne, ha a szervezetek élnének perlési jogukkal, kihasználva a költségmentesség lehetőségeit és gyakorolva jogosítványaikat, mert így megélénkülne a bírói út igénybevételével a környezeti érdekérvényesítés, és jobb eredményeket lehetne elérni régóta nem vizsgált és belenyugvással kezelt helyi vagy regionális környezeti ügyekben. A nehézségek egyedül a bizonyításban jelentkezhetnek, mivel például a környezetveszélyeztetés fogalma további mérlegelést kíván meg a jogalkalmazóktól és az eljárásokban mindenféleképpen szakértői jelenlétet igényel. Elvárható lenne egy az állampolgári részvételre még fogékonyabb bírósági rendszer kialakítása is, mivel ez kellő önbizalmat adhatna az egyébként is igen „bátortalan” érdekérvényesítők számára.[8] Érdemes lenne hosszú távon elgondolkodni azon, hogy tárgyi költségmentességet kellene biztosítani mindazon perekben, ahol a környezetvédelmi szervezetek környezetveszélyeztetés, környezetszennyezés vagy környezetkárosítás esetén a környezet védelme érdekében igényt érvényesítenek. Biztos, hogy a tárgyi költségmentesség engedélyezése nagy lökést adhatna az aktív környezetvédelmi célú bírósági fellépéseknek és az ilyen módon növekedő társadalmi kontrol lehetősége még körültekintőbb és a környezeti érdekeket mindinkább figyelembevevő, környezethasználatokat eredményezne, amely mindannyiunk érdekét szolgálná.

 

Mint látható a fellépés lehetősége biztosított és mindazon, a környezet védelme érdekében elkötelezett szervezetnek teret nyújt, amelyek képesek a nagy célok érdekében nagy erőfeszítések megtételére is.

 

Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy Magyarországon a hatékony állampolgári érdekérvényesítés lehetőségei széles körben adottak, és az érdekérvényesítés nem lehetne sikeres a környezetvédelemmel, környezetjoggal kapcsolatban álló más intézmények támogatása nélkül. Lényegében a szabályozás olyan lehetőségeket teremtett az érdekérvényesítők számára, amelyek kellő ösztönző erőt nyújtanak a környezet védelme érdekében történő fellépésekhez.

 

 

            Az indonéz szigettenger népeinek küzdelme saját környezetük védelme érdekében

 

            Dél – Kelet Ázsia egyes államainak népei már számtalan évszázad óta élénken foglalkoznak a természeti kincsek kiaknázása - így különösen a halászat, a fakitermelés, a vadászat, a növényi anyagok / gyógynövények, rattán, kaucsuk, stb. / begyűjtése és felhasználása és a bányászat - révén a környezettükkel kapcsolatos kérdésekkel. Az ősi indonéz és maláj tradicionális szokásjog, az adat pontosan szabályozta a tulajdonviszonyok mellet a tulajdonosnak a környezet esetleges károsításával kapcsolatos felelősségi kérdéseit is. Ezek természetesen sokszor vallási normaszegésként realizálódtak, és így – utalva a környezet és a természetfeletti / vagy éppen egyfajta animista jellegű, természet-azonos / világ elválaszthatatlanságára. Például, ha egy halászó balinéz közösség tagja aránytalanul sok halat fogott ki a tengerből abban az időszakban, amikor a nagyobb halraj – vonulások már véget értek a sziget partjainál, köteles volt a következő napokban a tenger isteneinek és démonjainak állandó, meditálással egybekötött szolgálatára állni azok egy, a közösség által kijelölt szentélyében, és ez idő alatt a halászközösség egy tagja sem mehetett el halászni.[9] 

           

A terület kolonizációs korában a különböző – portugál, spanyol,[10] de különösen a brit és a holland – gyarmatosítók sajnos mindent megtettek, hogy a bennszülött közösségek és a környezetük viszonyát gyökeresen felforgassák. Az erőltetett ültetvényezés, az erdőirtás és az ásványkincsek kíméletlen kiaknázásának gyakorlata sajnos a XX. század második felére függetlenné vált, fejlődő államok szomorú – és nem egyszer felelőtlenül folytatott – öröksége lett. A múlt század hetvenes éveinek végére a térség, az „újonnan iparosított államok”, a „másodvonalbeli kistigrisek” energiafelhasználása pedig már jelentősen túlszárnyalta a környezetileg optimális mértéket. 1980 és 1995 között az ázsiai gazdasági fejlődés messze a legkimagaslóbb volt a világon. Az az éles kontraszt, amely a hírtelen és kimagaslóan fejlődő gazdasági növekedés – amelyben az energiafelhasználás központi szerepet játszott - és az ezzel párhuzamos környezeti pusztítás között feszül, elszomorító események forrásává vált.

 

1997 őszén az Indonéziában tomboló erdőtüzek hatalmas szmogkatasztrófát okoztak egész Dél – Kelet Ázsiában. [11]Az Economy and Environment Program for South-East Asia ( EEPSEA) és a World Wide Fund for Nature (WWF) együttes becslése szerint ezek az erdőtüzek  körülbelül 4,4 milliárd USD kárt okoztak összesen.[12] Ebből 272 millió dollárra tehető az a kár, amelyet a tüzek az egész földkerekségnek okoztak azzal, hogy a tűzben kifejlődött szén-dioxid hozzájárul a globális felmelegedéshez; 1,4 milliárdnyi kárt okozott a sűrű füst Indonéziában, Szingapúrban, Malajziában, Bruneiben, a Fülöp – szigeteken valamint Ausztrália északi részén ( főleg a közlekedésben )[13]; a többi kár közvetlenül Indonéziát sújtja. Az így számított anyagi kárhoz még hozzáadódik az emberéletben, valamint az egészségkárosodásban - esetleg csak hosszabb távon jelentkezően is - okozott kár. 

 

 Az így kárba ment összeg állítólag bőven elég lett volna arra, hogy belőle – a vezetékes vizet és a szennyvízelvezetést is beleértve megteremtsék az alapvetően szükséges higiéniai feltételeket Indonézia 120 milliósra tehető legszegényebb falusi lakossága számára. (Az ország összlakossága egyébként 220 milliós, ebből is jól látszik az urbanizáció mértéke, és elképzelhető az ezzel járó környezet gazdálkodás eltorzultsága.)

           

A vizsgálat szerint nem következett volna be a hatalmas katasztrófa emberi mulasztások egész sorozata nélkül, ugyanis a trópusi esőerdő még a száraz évszakban is nehezen gyullad meg. A mulasztások közé tartozik, hogy egymillió hektár tőzegredőt lecsapoltak és rizsföldé alakítottak. A lecsapolt erdő helyén keletkeztek a legnehezebben oltható tüzek, amelyek füstje ráadásul kénsavat is tartalmazott. Ezenkívül a sokszor tisztázatlan tulajdonviszonyok arra késztetik a lakosságot, hogy égetéses erdőirtással szerezzenek érvényt követeléseiknek, ugyanakkor a helytelen árpolitika nagyon alacsonyan tartja  a fűrészmalmokba szállított faanyag árát, így az emberek nem érdekeltek abban, hogy égetés helyett inkább kitermeljék a fát. A fakitermelő cégeknek pedig csak rövid időre adják bérbe az egyes területeket, ami rablógazdálkodásra ösztönzi azokat. ( A tüzek nyolcvan százalékát az az égetés okozta, amellyel olajpálma – és nemesfa-ültetvények létesítéséhez csináltak helyet.)

           

Ez a környezeti katasztrófa - és közvetetten számos előző, a tenger-, víz -, illetve talajszennyezéssel kapcsolatos gyakorlat - azt eredményezte, hogy az indonéz jogalkotók, felismerve a helyzet rendezésének szükségességét (és persze nem kevés nemzetközi nyomás hatására) elfogadták az igen modern rendelkezéseket tartalmazó, a környezet védelméről szóló 1997. évi 23. törvényt, amely a környezetvédelmi alapelvekről szóló 1982. évi 4 törvény módosítása.

 

            Az indonéz állami környezetvédelem kezdete a hetvenes évek közepére datálható. Az 1984.-es törvény, valamint egy országos hatáskörű, Környezetvédelmi Minisztérium elnevezésű, ám valójában nem klasszikus minisztériumként működő szerv felállítása elsősorban 1972. évi stockholmi környezetvédelmi ENSZ konferencián való indonéz részvétel gyümölcseként tekinthető. Az állam elkötelezettsége azonban – az indokolatlanul végrehajtott, gazdaságtalan kitermelések engedélyezése, a korrupcióval mélyen átitatott államigazgatás, az autoriter jellegű kormányzati politizálás miatt - sajnos sokáig hiteltelennek bizonyult. 1990.-ben a kormány felállított egy, közvetlenül az elnöknek felelős Környezetvédelmi Hatáskezelési Ügynökséget (Badan Pengendalian Dampak Lingkungan) is, de sok fontos eredmény mellet mégis megállapítható, hogy a Suharto - éra nem kedvezett a hatékony környezetvédelemnek.

 

Az 1999 nyarán megtartott első, szabad indonéz választások eredményeként az újonnan megválasztott jogalkotók két, a környezetvédelmi érdekérvényesítés szempontjából igen jelentős aktust tettek: az indonéz Alkotmány második, 2000.-ben elfogadott kiegészítésébe beemelték az emberi jogokról szóló fejezetet, és így a környezetvédelemmel kapcsolatos alapjogok végre alkotmányi szintre emelkedhettek, valamint a helyi önkormányzati rendszer létrehozásával a környezetvédelmi igazgatás nagy részét ténylegesen átadták az erre leginkább jogosultak, a helyi lakosság kezébe.

 

A környezetvédelmi érdekérvényesítés jogi alapjai

 

A közösségi érdekérvényesítés fontossága is jelentős történelmi gyökerekkel rendelkezik az országban. A közösségek az adaton keresztül ezt is régóta szabályozzák. Az adat tradicionális döntéshozatali modelljét erősen befolyásolták az iszlám által közvetített demokratikus gyakorlatok, melyek a közösségi létre, mint elsődleges alapra tekintettek. A vallási élet során bemutatott közös imák szervezett, azonos hit-kinyilvánítása mellett nem lehettek a világi életben ugyanezen közösség képviselőinek különböző érdekeik. A közös felelősségvállalás, a közteherviselés ősi megfogalmazódása a „gotong royong”. E szerint a probléma felmerülésével egyidejűleg indukálja a közösségi döntés meghozatalát. A közösség  / a falvak nemzetségfői és a vének / tanácskozást - „musyawarah” – tart, és amennyiben szükségét látja kikéri a jós, a „dukun” véleményét is. Ezután, ötvözve az égi és a földi érdekeket, meghozza a döntést. A konszenzus olyan formában született az egyes esetekben, hogy a közös tanácskozáson egységes döntést hoztak, amelyet aztán közösen érvényesítettek, és amely kiterjedt az egész falura. E konszenzusoknak általános jóakaraton és kölcsönös segítségnyújtáson kellett alapulniuk, hiszen ezek keretében értelmezték a családi közösséget is. Olyan konszenzusok jöhettek csak létre, és születhetnek meg ma is, melyeket áthat az elmélyült felelősségtudat, és az Isteni gondviselésbe vetett hit. Ez a konszenzus az un. „mufakat”.[14]

 

            Az indonéz Alkotmány második kiegészítése maradéktalanul garantálja a környezetvédelmi döntésekben való közösségi részvételt. Ez esetben a musyawarah már nem a vének és a törzs vezetői között, hanem az állam és polgárainak képviselői között folyik. Ezen alaptörvényi garancia mellett egyéb törvény felett álló jogforrások is megerősítik a közösségi részvétel lehetőségét.[15]

 

            Az 1982-es törvény, valamint az azt végrehajtó 1986-os kormányrendelet még az alkotmányos jogok kidolgozása előtt rögzítette a közösségi részvétel jogát. A törvény 6.§-ának (1) bekezdése kimondja: „Mindenkinek jogában áll és kötelessége részt venni az élő környezet kezelésében.” A 19. § pedig megemlíti a társadalmi szervezetek részvételének lehetőségét a döntéshozatalban.

 

A környezet védelméről szóló új szabályozás, a 1997. évi 23. törvény továbbviszi az 1982-ben megkezdett gondolatmenetet. A törvény 4. szakaszában meghatározott célok szerint maga a szabályozás hívatott a környezetvédelem funkcióinak védettségét megadni; továbbá az emberek és a környezet közötti harmónia megőrzésére; a természeti értékek kiaknázásának felügyeletére; valamint az Indonéz Köztársaság védelmére az annak határain kívül elkövetett környezetszennyezés károsodásitól. A szakasz az „indonéz személyt” pedig mint „környezeti lényt” határozza meg.

           

Nos, ezeknek a környezeti lényeknek a törvény 5. §-a szerint joguk van a jó és egészséges környezethez, a környezeti információkhoz és a környezetvédelemben – a jogszabályok által biztosított lehetőségek keretein belül – való aktív részvételhez is. 1997-től a környezetvédelmi politika és a törvény alapján megindult végrehajtási jellegű jogalkotás széles teret nyújtott a közösségi érdekérvényesítés előtt. Ennek kiteljesedése azonban csak a nagy ipari – fakitermelő, halászati, bányászati – konszernek bukásával következhetett be. A bukások okai elsősorban az ugyancsak innen datálható nagy ázsiai pénzügyi válságban és az ezt követő gazdaságpolitikai változásokban gyökereztek.

 

 

 

A  társadalmi érdekérvényesítés kialakulása Indonéziában

 

Az érdekérvényesítés csatornáit a társadalmi szervezetekről szóló 1985. évi 8. törvény rendelkezései alapján a civil szervezetek jelentik.[16] A környezetvédelmi civil szervezetek kialakulása Indonéziában elsősorban egy kitűnő szakember, Emil Salim tevékenységéhez fűződik. Salim 1978 és 1993 között volt környezetvédelmi miniszter, és noha nemegyszer élesen bírálta saját kormányának gazdasági és ipari politikáját, minisztériumának viszonylag kevés hatásköre miatt más csatornákat is igénybe kellett vennie, hogy komoly eredményeket érhessen el a fenntartható fejlődés kialakítása érdekében. Az ő bábáskodása mellett alakult meg az Indonéz Környezetvédelmi Fórum ( Wahana Lingkungan Hidup Indonesia – WALHI ), amely számos környezetvédelmi profilú társadalmi szervezetet egyesít. Eredetileg a Kelompok Sepulu (Tízek Társasága ) nevű szervezet meghívására hetvenkilenc további szervezett csatlakozott a WALHI-hoz, ám a Fórumnak jelenleg már több, mint háromszázharminc tagja van. Összességében pedig körülbelül hatszáz környezetvédelemmel foglalkozó szervezetet tartanak nyílván Indonéziában.

 

A WALHI volt az első szervezet, amely környezetvédelmi érdekekre hivatkozva indított bírósági eljárást Indonéziában. A rost és papír-előállításban érdekelt, egyébként igen nagy kormányzati befolyással bíró „faipari – báró”, Suharto elnök egykori minisztere és golfpartnere, a jelenleg előzetes fogságban lévő „Bob” Hassan cége, az egyes szumátrai szennyeződésekért felelős PT Inti Indorayon Utama Kft. ugyan megnyerte a pert, de ez semmiképp sem törte le a WALHI aktivistáit.[17] A következő két perben ismét a közösségi érdekeket képviselve olyan alapokat teremtettek, amelyek azóta is sikeres példái a környezetvédelmi érdekérvényesítés módjának.[18] Mindazonáltal 1988 és 1994 között csak huszonnégy ilyen jellegű eljárás indulhatott, és ezek közül egy sem járt sikerrel. A környezetvédelmi szerveteket komoly támadások érték: fejlődésellenesnek, sőt, kommunistának igyekeztek nemegyszer beállítani őket.[19]

 

De a rendszer hamarosan sikereket is fel tudott mutatni: 1989 elején, néhány hónappal az után, hogy elveszették az Indorayon elleni pert, a WAHLI és az Indonéz Erdőmegőrzési Munkacsoport ( SKEPHI ) hatásos nemzetközi kampányával megakadályozta, hogy az amerikai Scott Paper cég Irián tartományban egy hatszázötvennégy-millió US dolláros beruházás keretében megkezdje az esőerdő irtását rostkitermelés és eukaliptusz – ültetvények telepítése céljából. Ez kb. tizenötezer bennszülött életfeltételeit veszélyeztette volna. [20]

 

Az indonéz környezetvédők és nemzetközi segítőik hamarosan arra kényszeríttették a Suharto kormányt, hogy komolyan vegye a lakosság érdekeit. Maga a kormány is elkezdett különböző környezetvédelmi jellegű, hatásvizsgálatokkal megbízott szervezeteket alapítani. Ilyen például a Környezet – használati és Információs Központ ( PIPLI ).     

 

Az érdekérvényesítés lehetőségei a kortárs Indonéziában

 

Ámbár az érdekérvényesítés elsődleges csatornája – akárcsak nálunk – Indonéziában is a társadalmi szervezet, maguk a környezetkárosodás szenvedő alanyai, a bennszülött, vagy helyi lakossági közösségek érdekeltek elsősorban abban, hogy a környezetvédelemmel kapcsolatos problémáikat mielőbb rendezzék. Az adat által szabályozott jogok és kötelezettségek elismertetésére jelenleg nyitva áll az út: de még sok fejlődésre lesz szükség ahhoz, hogy a bíróságok előtt minden ilyen jellegű ügy tényleg meg is jelenhessen. A bírósági út mellett Indonéziában léteznek úgynevezett „alternatív problémamegoldó fórumok” is, amelyek elsősorban a musyawarah intézményén keresztül funkcionálnak. Ezeken a környezetvédelmi érvek és ellenérvek - felmérések szerint – jobban megállják a helyüket, így többször veszik igénybe őket, mint a rendes bírósági eljárást.  / Erre a 1997. évi 23. törvény 30. § -a lehetőséget biztosít./ [21]

 

A közösségek bátorítására, képzésére 1998 óta számos szervezet nagy hangsúlyt fektetett. A KEMALA, az USAID Indonézia természeti kincseinek kezelésére létrehívott programjának letéteményese, számos ilyen jellegű programot hívott már életre, és jelenleg is működnek ilyen programok.[22] 

 

A közösségek a társadalmi szervezeteken keresztül aktívabban részt vehetnek a jogszabály – előkészítésben, mint eddig. Természetesen az újonnan alkotott jogszabályoknál – hasonlóan hazánkhoz – megtalálható az a szomorú tényező, hogy a környezeti probléma, amely a szabályozást indukálta, azonnali megoldást követelt, ezzel pedig jelentősen lerövidül a jogszabály-előkészítés céljából rendelkezésre álló idő. Ez pedig azt eredményezi, hogy rendszerint félmegoldások születnek, és a jogszabályt annak kiadását követően, rövid időn belül módosítani kell. Ez pedig a közösség bizonytalanságát, a reformfolyamatok létjogosultságába vetett hitének megingását vonhatja maga után.

 

Összességében elmondató, hogy a környezetvédelmi társadalmi érdekérvényesítés Indonéziában még gyermekcipőben jár, de – okulva a magyar példa sikerein és buktatóin – még sok esély van a tökéletesítő mechanizmusok kiépítésére annak teles kiforrásáig.