Biedermann Zsuzsánna
A genocídium fogalmának értelmezése
"Eh, mi a név? Mit rózsának hívunk,
Bárhogy nevezzük, éppoly illatos."
W. Shakespeare: Rómeó és Júlia
II. felvonás, 2. szín
A következő írásban a genocídium fogalmának kialakulásával foglalkozom, valamint elemzem a legfontosabb jogforrás, az ENSZ Genocídium-egyezményének definícióját. Részletesen tárgyalom az Egyezmény felülbírálatára tett javaslatokat, valamint a jogi definíció problémás kérdéseit. Az összehasonlító genocídiumtörténet képviselői számos alternatív definíciót alkottak, azonban nem jutottak konszenzusra. Ezeket a definíciókat összevetve képet kaphatunk a jelenleg is folyó népirtáskutatás főbb szempontjairól, prioritásairól. Végül egy konkrét példa kiemelésével bizonyítom, hogy a fogalom használata a mai napig nem egyértelmű.
A genocídium-fogalom eredete, nemzetközi jogi szabályozása
A népirtás egyidős az emberiséggel. Azonban Churchill szavait idézve, a második világháború végéig a népirtás egy „név nélküli bűn” volt. Többek között a második világháború tömeges atrocitásai hatására a nemzetközi jogászok is nagyobb számban kezdtek foglalkozni a kérdéskörrel. Azonban az elkövetési magatartások és a speciális szándék tényállásba ültetésére csak 1946-ban került sor, a népirtás nem szerepelt önálló bűncselekményként sem a Nürnbergi, sem a Tokiói Törvényszék Statútumában.[1]
Raphael Lemkin lengyel jogász 1944-ben vezette be a tudományos és jogi gondolkodásba a genocídium fogalmát. A kifejezés a görög „genos” (törzs, család) és a latin „cide” (ölni) szavakból származik.[2] Többek között a második világháború eseményei és Lemkin intenzív lobbitevékenysége miatt a fogalom használata gyorsan elterjedt: az ENSZ Közgyűlésének 1946.évi 96(I) határozata már a genocídium, azaz népirtás bűntettéről szól[3]. A határozat szövege alapján a „(g)enocídium egész embercsoportok létjogosultságának tagadása, mint ahogyan az emberölés az egyén élethez való jogának tagadása. Ez a tagadás sokkolja az emberi faj lelkiismeretét, hatalmas veszteségeket jelent az emberiség számára, mivel ezek a csoportok kulturális és egyéb téren is hozzájárulnak az emberiség értékeihez, éppen ezért a népirtás ellentétes az erkölcsi joggal és az Egyesült Nemzetek szellemével és céljaival.
Számos ilyen bűntett történt, amikor faji, vallási, politikai vagy egyéb csoportokat részben vagy teljes egészben elpusztítottak.”[4]
A határozat nem elégedett meg annyival, hogy nemzetközi jogi értelemben bűntettnek nyilvánította a népirtást, hanem a megelőzés és megbüntetés érdekében megbízta az Egyesült Nemzetek Gazdasági és Szociális Tanácsát (ECOSOC) egy egyezménytervezet összeállításával. Ennek a folyamatnak a végeredménye az 1948. december 9-én elfogadott A Népirtás Bűntettének Megelőzéséről és Megbüntetéséről Szóló Egyezmény (a továbbiakban:. Genocídium-egyezmény vagy Egyezmény), amely 1951. január 12-én lépett hatályba, kilencven nappal a huszadik ratifikáció után. Az Egyezménynek jelenleg 141 részes állama van[5]. William Schabas 2009-ben kiadott Genocide in International Law c. könyvében az Egyezmény sikerét mérsékeltnek nevezi más ENSZ emberi jogi egyezményekhez képest.[6] Ennek oka valószínűleg az, hogy a Genocídium-egyezmény egy hosszas tárgyalássorozat eredményeként létrejött diplomáciai kompromisszum, amely nem konszenzuson alapult. Ahogy Leo Kuper fogalmazott: az Egyezmény jogi fegyver, amely politikai kompromisszum eredménye.[7] Másrészt az országok delegáltjai óvakodtak attól, hogy túlzott, később a belügyekbe való beavatkozásra lehetőséget adó tételeket szavazzanak meg.
A Genocídium-egyezmény végleges szövegének 2. cikke alapján népirtást követ el, „(a)ki valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport teljes vagy részleges kiirtása céljából
a) a csoport tagjait megöli,
b) a csoport tagjainak, a csoporthoz tartozása miatt súlyos testi vagy lelki sérelmet okoz,
c) a csoportot olyan életfeltételek közé kényszeríti, amelyek azt vagy annak egyes tagjait pusztulással fenyegetik,
d) olyan intézkedést tesz, amelynek célja a csoporton belül a születések meggátolása,
e) a csoporthoz tartozó gyermekeket más csoportba elhurcolja”[8]
A 3. cikk szerint büntetendő a népirtás, a népirtás elkövetésére irányuló szövetkezés, közvetlen és nyilvános felbujtás népirtás elkövetésére, népirtás elkövetésének kísérlete, illetve a népirtásban való bűnrészesség.
Ez a definíció két pontban is eltér a két évvel korábbi határozat szövegétől. Az Egyezményben meglehetősen szűk a védett csoportok köre. Míg a közgyűlési határozat még faji, vallási, politikai vagy más csoportok védelméről szól, az Egyezmény már csak a nemzeti, etnikai, faji és vallási csoportokat védi. A másik fontos eltérés, hogy a határozat konkrétan utalt a védett csoportok hozzájárulására az emberi kultúrához, így implicit módon a „kulturális genocídium” fogalmát támasztotta alá. [9] Ez az utalás azonban már nem szerepel a két évvel későbbi Egyezményben.
Az Egyezmény aláírását megelőző viták egyik fontos kérdése volt, hogy a politikai csoportok bekerüljenek-e a védett csoportok közé. Ezt azonban számos ország ellenezte arra hivatkozva, hogy a politikai csoport nem határozható meg objektíven, átmeneti, instabil közösség. Egyes delegáltak azért nem egyeztek bele a javaslatba, mert az esetleg jogalapot adhatott volna az országok belügyeibe való beavatkozásra. A küldöttek egy része azonban ki akarta terjeszteni a védett csoportok fogalmát bármilyen csoportra, még a gazdasági csoport is felmerült lehetőségként.[10] Végül azonban a leszűkítő felsorolás került be a végleges változatba. Szintén kérdéses volt a megbeszélések során az államok felelősségének problémája: Nagy-Britannia delegáltja a kormányok felelősségét hangsúlyozta az egyénekével szemben,[11] hiszen az államok bűnrészessége vagy aktív közreműködése nélkül nehezen lehet végrehajtani egy népirtást. Végül azonban erre vonatkozóan csak utalást helyeztek el az Egyezmény szövegében (9.cikk).[12]
Az Egyezmény felülvizsgálatára irányuló kísérletek
Az egyik legfontosabb kritika, amellyel a Genocídium-egyezményt illették a megszületése óta, hogy a népirtás definíciója túlságosan restriktív, a védett csoportok köre szűk. Többek között emiatt nem is tartozott a hatálya alá egyértelműen számos tömeges emberi jogi jogsértés és mészárlás, amelyet 1948 után elkövettek.
Az 1970-es évekre már sok nemzetközi jogász és szakértő csak afféle történelmi relikviaként tekintett az Egyezményre, hiszen még a Biztonsági Tanács tagjai közül sem ratifikálta mindenki. A népirtás tilalma nem volt hatékony és a Genocídium-egyezményt nem alkalmazták a jogi gyakorlatban. Ezért az ENSZ Diszkrimináció Megelőzésével és a Kisebbségek Védelmével Foglalkozó Albizottsága úgy döntött, vizsgálóbizottságot alapít az Egyezmény időszerűségének, használhatóságának felülvizsgálatára. [13]
1971-ban kinevezték különleges megbízottnak a ruandai Nicodème Ruhashyankikot[14], aki kutatócsoportjával több éves munka eredményeképpen 1978-ban nyújtotta be az Albizottságnak a ”The Study on the Question of the Prevention and Punishment of the Crime of Genocide” (A Genocídium Megelőzéséről és Büntetéséről Szóló Tanulmány) c. közel 200 oldalas jelentést, [15] amelyet az Albizottság 1979-ben el is fogadott. Ruhashyankiko az esetjog, a tudományos anyagok és a hivatalos dokumentumok áttanulmányozása mellett számos kormánynak is küldött kérdőíveket, a Genocídium-egyezmény hazai alkalmazásával valamint az egyezménnyel kapcsolatos kérdésekkel.[16] A jelentés rendkívül alapos és tudományos igényű, amelyet alátámaszt az évekig tartó előzetes kutatómunka. Ruhashyankiko javaslatai között szerepelt az egyetemes joghatóság beemelése az Egyezménybe, mely meggyőződése szerint növelte volna az Egyezmény végrehajtásának hatékonysági fokát. Ruhashyankiko felfogása alapján az egyetemes joghatóság nem kötelezte volna a részes államokat a genocídium miatti vádemelésre, ez opcionális lett volna. Javaslata alapján az egyetemes joghatóság az aut dedere aut judicare elv[17] alapján épült volna be az Egyezménybe.[18]
A dokumentum egy helyütt kísérletet tesz néhány népirtás konkrét megnevezésére, a felsorolásból azonban kihagyja az örmények esetét. A jelentéssel kapcsolatban felmerült legfontosabb kifogás is ezzel a hiányossággal függ össze: az előzetes anyagokban Ruhashyankiko még népirtásként aposztrofálta a török kormány örményekkel szemben elkövetett atrocitásait, a végleges változatban már nem utalt az esetre. Ruhashyankiko ezt a következőképpen magyarázta: „Úgy döntöttünk, hogy a nácizmus zsidó áldozatainak esetét megemlítjük, mert ezt mindenki ismeri és nem merült fel ezzel kapcsolatban kifogás, de más eseteket kihagytunk, mivel képtelenség lett volna egy teljes listát összeállítani, és mert fontos volt, hogy a nemzetközi közösségen belül megtartsuk a népirtással szembeni egységes hozzáállást, valamint számos esetben a múltba nézés már gyógyulófélben lévő régi sebeket tépett volna fel újra.”[19]
A jelentésről folyó megbeszélés az örmény-kérdés kapcsán egyértelműen politikai vitába torkollott. A Genocídium-egyezménnyel kapcsolatos módosító javaslatok megvitatását teljesen elkendőzte a politikai vita, így azokat nem is tárgyalták meg érdemben. Végül az Albizottság kis módosításokkal elfogadta a dokumentumot és megállapította, hogy hozzáférhetővé kell tenni a lehető legszélesebb közönség számára.[20]
Ezután a meglehetősen felemás jelentés után az ENSZ-Albizottság sokáig nem foglalkozott a kérdéssel, és csak az 1980-as években került újra az érdeklődés homlokterébe. 1983-ban felkérték Benjamin Whitakert különleges megbízottnak, feladata a Ruhashyankiko-jelentés megújítása és korszerűsítése volt az azóta bekövetkezett fejlemények fényében. Whitaker 1985-ben fejezte be jelentését[21] ”Revised and Updated Report on the Question of the Prevention and Punishment of the Crime of Genocide” (Átdolgozott és Korszerűsített Jelentés a Népirtás Megelőzéséről és Büntetéséről) címmel.
Számos újító javaslatot tett, többek között a védett csoportok körét kibővítette volna a politikai és szexuális hovatartozás alapján elkülönülő csoportokkal, továbbá a „szándékos mulasztást” (advertent omission)[22] is bűntettnek minősítette volna, valamint javasolta, hogy kerüljön ki az Egyezményből az a rész, mely szerint nem büntethető, aki felsőbb utasításra cselekszik. Megfontolásra ajánlotta továbbá a jelentés az ökocídium, az etnocídium, valamint a kulturális genocídium fogalmakat. Whitaker -elődjével ellentétben- határozott felsorolásra tett kísérletet a jelentés 24. bekezdésében: „A náci eltévelyedés sajnos nem az egyetlen népirtás a huszadik században. Több más példával együtt kimeríti ezt a fogalmat a hererók ellen 1904-ben elkövetett német mészárlás, az örmények ellen 1915-16-ban elkövetett török mészárlás, az 1919-es ukrajnai zsidóellenes pogrom, a hutuk ellen a tutszik által elkövetett mészárlások 1965-ben és 1972-ben, az Ache indiánok lemészárlása Paraguayban 1974 előtt, a vörös khmer mészárlás 1974 és 1978 között, valamint a jelenleg zajló bahá’í népcsoport mészárlása Iránban.”[23]
A jelentést megvitató bizottsági ülésen megállapították, hogy a korábbi esetekkel való példálózás szükséges „a világ lelkiismeretének ébren tartásához”, és a további népirtások megakadályozásához. A vita más résztvevőinek véleménye szerint azonban Whitakernek arra kellett volna koncentrálnia, hogy a jövő népirtásait megakadályozza, a múlt nehezen bizonyítható vagy nyomozható adatainak megidézése nélkül. Ami az örmény kérdést illeti, egyes felszólalók valóban elismerték, hogy az örmények ellen népirtást követtek el, mások azonban úgy vélték, hogy a mészárlás nem kellően dokumentált és koholt vádak képezik az alapját.[24] Végül a bizottság megállapította, hogy a jelentés tartalmát és javaslatait illetően különböző vélemények hangzottak el. A javaslatok gyakorlatba átültetésére azonban ezúttal sem került sor.
Az Egyezmény alkalmazása a gyakorlatban
Az Egyezményt a mai napig nem módosították. Használatára is évtizedeket kellett várni: nemzetközi jogi értelemben idő előtt született. Radikális jogi újítás volt, amelyet a világ a háború utáni felfokozott hangulatban fogadott el. A tömeges nemzetközi jogi jogsértések kapcsán 1948 után évtizedekig a Genocídium-egyezmény volt az a jogi eszköz, amelyre hivatkoztak[25] (általában olyan esetekben is, ahol nem teljesült a szigorú definíció valamely eleme), azonban a gyakorlatban nem használták. Az 1990-es években, a hidegháborús időszak végével azonban az emberi jogok védelme, és részeként az Egyezmény új életre kelt.
A Genocídium-egyezmény feltámadása a kilencvenes években annak is köszönhető, hogy gyökeresen megváltozott a jogi környezet. Míg az Egyezmény aláírásakor az állami szuverenitás szent és sérthetetlen volt, addig napjainkra -többek között az emberi jogok védelmének fokozatos fellendülése miatt- egyre több olyan jogi norma lép életbe, amely az egyént védi az állam által elkövetett bűnökkel szemben. Sok nemzetközi szinten kötött Egyezmény kötelességeket keletkeztet az állam oldalán, míg jogokat az egyén oldalán, így pedig áttöri az állami szuverenitás kemény falát. Korábban az volt az irányadó álláspont, hogy ami az állam határain belül történik, az csak az adott államra tartozik (domaine réservé). A nemzetközi emberi jogi normák fejlődését sokáig, sőt a mai napig akadályozza az a tény, hogy az alapvető emberi jogi normák megsértéséért egyéneknek kell felelniük, még akkor is, ha a bűntett helyszínéül szolgáló állam vagy az anyaország nem hajlandó vagy nem tud részt venni a felelősségre vonásban. A felelősök általában magas beosztásban voltak vagy vannak a nyomozás helyszínén, így az államok nehezen támogatnak olyan javaslatokat, amelyek eredményeképpen esetleg saját vezetőik kerülnének nemzetközi vagy más országok bíróságai elé. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy a Genocídium-egyezmény tárgyalása során a delegáltak nagy része a lehető legszűkebb és legszigorúbb genocídium-értelmezés mellett érvelt. [26]
Az Egyezmény első „jogi felhasználására” 1993 márciusáig kellett várni, amikor is a Nemzetközi Bíróság (International Court of Justice) kiadott a Genocídium-egyezményen alapuló két ideiglenes intézkedést. Egy hónappal később a Biztonsági Tanács létrehozta a volt Jugoszlávia területén elkövetett bűnöket kivizsgáló ad hoc bíróságot, mint a genocídium bűntettének tárgya szerinti hatáskörrel rendelkező és illetékes törvényszéket.[27] 1994-ben, a ruandai népirtás után a Biztonsági Tanács egy második ad hoc bíróságot is alapított az egyezményre apellálva.[28] Az azóta eltelt években már rendszeresen hivatkoztak jogi ügyekben az egyezmény definíciójára, és a kapcsolódó joganyag folyamatosan gyarapodott. Az első népirtás tárgyában született elmarasztaló ítéletre 1998-ban került sor, amikor Jean-Paul Akayesut a Ruandai Nemzetközi Törvényszék (ICTR) vonta felelősségre tetteiért. Több mint hatvan évvel a Genocídium-Egyezmény aláírása után tehát megállapítható, hogy a népirtás bűncselekményének ma már nem csak elméleti megfogalmazása, hanem jelentős bírói gyakorlata is van.
A genocídium fogalmának elemei az Egyezményben, és az ezzel kapcsolatos problematikus kérdések
A volt Jugoszláv Nemzetközi Törvényszék (ICTY) 1999-ben a Jelisic-ügy kapcsán a következő megállapítást tette: „A genocídium fogalmának két jogi eleme az Egyezmény 4. cikkelye alapján: (1) a jogsértés materiális eleme, amely a 4.cikkely 2. bekezdésében felsorolt cselekmények valamelyikének vagy mindegyikének a megvalósulása; (2) a jogsértés mens rea[29]-ja, amely a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport részének vagy egészének kiirtására irányul.”[30] Tehát mind a mentális elem (a védett csoportok teljes vagy részleges kiirtására irányuló szándék) és a materiális elem (az Egyezmény 2. cikkének a), b), c), d), e) pontjában felsorolt cselekmények valamelyike) szükséges ahhoz, hogy egy bűntettet népirtásnak lehessen nevezni.
A népirtást a védett csoportok tagjainak sérelmére követhetik el, így központi elem a védett csoportok köre. Az Egyezményt már megszületése óta kritikával illették (mint fentebb említettem, a Whitaker-jelentés is tett javaslatot az ezzel kapcsolatos módosításra), amiért a védett csoportok közül számos potenciális célcsoport kimaradt (ideológiai, politikai, gazdasági, stb.). Másrészt az is gondot okozhat, hogy nincsenek nemzetközileg elfogadott definíciók a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoportok meghatározására. A csoport kritériuma az eddig joggyakorlat alapján[31], hogy viszonylagos állandósággal bír. A tagok általában beleszületnek a csoportba, és halálukig tagjai maradnak, a tagság az esetek túlnyomó részében nem a tag választásán alapul. Ha az áldozat nem tartozik a csoporthoz, de az elkövető feltételezett tagsága alapján követi el sérelmére a bűncselekményt, a népirtás akkor is tényállásszerű.[32]
A nemzeti csoporton a törvényszékek gyakorlatában általában olyan csoportot értenek, amelynek tagjait közös állampolgárságon alapuló jogi kapcsolat tart össze. Az etnikai csoport tagjai közös nyelvvel vagy kultúrával bírnak.[33] A faji csoport mára kissé idejétmúlt kategória, mivel a tudomány mai állása szerint az emberiségen belül nincsenek külön fajok. Az ICTR értelmezése alapján[34] a faj egy adott földrajzi területen élő személyek csoportja, akik öröklött fizikai jellemvonások alapján azonosíthatók, függetlenül a nyelvi, kulturális, nemzeti vagy vallási tényezőktől. Szintén az ICTR meghatározása szerint ugyanazon valláshoz vagy felekezethez tartozó emberek csoportját tekinthetjük vallási csoportnak.[35]
Értelmezési szempontból szintén kérdéses lehet a „teljes vagy részleges kiirtása céljából” kitétel, amely számos vita tárgya volt az Egyezmény megszületése óta. A 2001-es Krstic-ügyben a Volt Jugoszláv Nemzetközi Törvényszék úgy döntött, hogy a körülbelül 8000 boszniai muszlim tömeges meggyilkolása Srebrenicában kimeríti a népirtás fogalmát. A „részleges” kitételre reflektálva az ICTY kijelentette: „A rész jelentős része kell hogy legyen az egész csoportnak. A Genocídium-egyezmény célja teljes emberi csoportok szándékos megsemmisítésének megakadályozása, és a célzott rész elég jelentős kell legyen ahhoz, hogy a csoport egészére hatással legyen.”[36] Megállapították, hogy míg a célzott személyek száma „szükséges és fontos kiindulópont”, azt is figyelembe kell venni, hogy mekkora arányt képviselnek a teljes csoporton belül, valamint mennyire kiemelkedő, illetve fontos tagok a célzott közösségen belül. Bár a Krstic-ügyben csak egy város muzulmán férfijai alkották a célzott részcsoportot, az áldozatok nagy száma és jelentősége miatt bizonyos mértékig a szélesebb körű boszniai muzulmán közösséget reprezentálták.
A népirtást a többi nemzetközi bűntettől -különös tekintettel az emberiesség elleni bűncselekményekre- a speciális szándék, a dolus specialis választja el, amely egy csoport részének vagy egészének megsemmisítésére vonatkozik. Ez egyben a genocídium definíciójának legtöbbet vitatott eleme is, mivel a speciális szándék fennállása nehezen bizonyítható. A törvényszékek gyakorlata alapján a szándékra a körülményekből lehet következtetni. Ezeket a körülményeket az Akayesu-ügy kapcsán fogalmazták meg:[37]
- a bűncselekmények ismétlődő jellege az elkövető vagy más elkövetők részéről
- a védett csoport elleni támadások módszeressége, szervezettsége, a sértettek nagy száma
- ha egy adott csoport tagjait módszeresen támadják, míg más csoport tagjait nem
- a védett csoport alapvető értékei ellen irányuló bűncselekmények (pl. műemlékek elleni támadások)[38]
Az Egyezmény 2.cikkében öt pontban felsorolt alapcselekmények bármelyikének vagy többnek elkövetésével népirtás valósul meg, ha a fentebb említett speciális szándékkal hajtják végre a bűntettet. A csoport tagjainak megölése közvetlen emberölést vagy olyan cselekményeket jelöl, amelyik az áldozat halálához vezetnek. Bár a definícióban többes szám szerepel, a Törvényszékek gyakorlata alapján népirtást akár egy személy megölésével is megvalósíthat az elkövető, ha ez a cselekmény kiegészül más vádlottak hasonló jellegű cselekményeivel.[39] A csoport tagjainak a csoporthoz tartozásuk miatt súlyos testi vagy lelki sérelem okozása alatt olyan széles körben végrehajtott kínzás, nemi erőszak, kényszerített droghasználat, csonkítás, embertelen vagy lealacsonyító bánásmód jellegű bűntettek értendőek, amelyek súlyos traumát okoznak. Az Egyezmény nem határozza meg pontosan a súlyos testi vagy lelki sérelem fogalmát, az általánosan elfogadott álláspont csak azokat a súlyos sérelmeket sorolja ide, amelyek hatékonyan szolgálják a csoport pusztulását.[40] 1998-ban, az Akayesu-ügy kapcsán a Ruandai Nemzetközi Törvényszék megállapította, hogy a szexuális agresszió is lehet „népirtás ugyanúgy, mint bármely más cselekmény, amelyet azzal a speciális szándékkal követnek el, hogy egy bizonyos csoportot részben vagy egészben kiirtsanak”.[41] A szisztematikus nemi erőszak, megalázás és csonkítás, amely 1994-ben történt Ruandában „ a tutszi nők, családjaik és közösségeik fizikai és pszichológiai megsemmisítését célozta”.[42] A csoport olyan életfeltételek közé kényszerítése, amelyek azt vagy annak egyes tagjait pusztulással fenyegetik részletesebben kifejtve jelenthetik a csoport túléléséhez szükséges erőforrásoktól való szándékos megfosztást (pl. tiszta víz, étel, ruha, orvosi ellátás). Ezt a vádlottak megvalósíthatják például a termények elkobzásával, az élelmiszerszállítmányok leállításával, kényszeráttelepítéssel (pl. sivatagba). Ez az alapcselekmény mulasztással is megvalósítható (a népirtás megelőzése érdekében szükséges intézkedések elmaradtak).[43] A következő alapcselekmény olyan intézkedés megvalósítása, amelynek célja a csoporton belül a születések meggátolása. Ez magában foglalhatja a kényszersterilizácót, kényszerabortuszt, a házasság tilalmát, a férfiak és nők hosszú távú elválasztását, amelynek célja a csoporton belül a gyermeknemzés megakadályozása. Szintén népirtást követhet el, aki a csoporthoz tartozó gyermekeket (18 év alatti személyek) más csoportba elhurcolja. Ezt az alapcselekményt kényszerrel valósítja meg az elkövető, amely lehet például fizikai erőszak, erőszakkal való fenyegetés, pszichológiai elnyomás.[44] A fentiekből világosan kitűnik, hogy nem szükséges feltétlenül embert ölni ahhoz, hogy valaki népirtást kövessen el. Bármely másik, az Egyezményben nevesített, alapcselekmény, amelyet egy, a csoport létét fenyegető, szisztematikus akciósorozat keretében követnek el, kimerítheti a népirtás fogalmát.
Az Egyezmény 3. cikkében elkülönülten felsorolt büntetendő cselekményekkel (a népirtás, a népirtás elkövetésére irányuló szövetkezés, közvetlen és nyilvános felbujtás népirtás elkövetésére, népirtás elkövetésének kísérlete, illetve a népirtásban való bűnrészesség) kapcsolatban kiemelendő, hogy az elkövető akkor is felelősségre vonható, ha nem következik
be a
népirtás.[45]
A genocídium fogalmának alternatív tudományos értelmezései
A fentiekből érzékelhető, hogy a jogi megfogalmazás súlyos kérdéseket vet fel. A népirtás azonban nem csak a nemzetközi jog, hanem számos tudós és kutató vizsgálatának tárgya is. Ha tudományos szempontból tekintünk a genocídiumra, akkor a felelősök megbüntetésén kívül számos kérdés merülhet fel bennünk: hogyan alakult a népirtások története az emberiség történelme során, melyek a népirtások okai és következményei, hogyan lehetne megelőzni a népirtások előfordulását.
A jogi definícióról a fentiek fényében azt mondhatjuk, hogy materiális elemek tekintetében túlságosan is széles körű, számos viselkedésforma tartozik a hatálya alá, hogy csak néhányat említsünk: a gyilkosságtól a lelki sérelem okozásán keresztül a gyermekek csoportból való kiemeléséig. A jogi definíció azonban más szempontból, például a védett csoportok körével kapcsolatban, meglehetősen szűk körű.[46]
Kurt Jonassohn és Karin Solveig Björnson Genocide and Gross Human Rights Violations in Comparative Perspective című könyvükben amellett érvelnek, hogy mivel a Genocídium-egyezmény politikai tárgyalássorozat során kialkudott kompromisszum eredményeként született, definíciója nem szolgálhat a genocídiummal kapcsolatos tudományos kutatások alapjául.
A genocídiummal kapcsolatos tudásunk elmélyítéséhez azonban feltétlenül szükséges a fogalom világos körülhatárolása. Szintén alapkövetelmény, hogy a definíció a valóságot írja le, és alkalmas legyen az objektív használatra, amelyet sem a megfigyelő, sem mások előítéletei nem torzítanak. Annál is inkább, mivel kevés olyan területe van a társadalomtudományoknak, amelyet annyi prekoncepció és részrehajlás övez, mint a kormányok által a saját népük ellen elkövetett atrocitásokét.
Éppen ezért a genocídium definiálására a témával foglalkozó szakértők számos kísérletet tettek. Jonassohn és Björnson azt is megállapította, hogy ezek az alternatív definíciók nem terjedtek el szélesebb körben. Ennek talán az az oka, hogy a szakértők hajlamosak egy adott korszak atrocitásait vizsgálva következtetéseket levonni. Chalk és Jonassohn például egy 1990-es könyvében az egész emberi történelmet vizsgálva igyekeznek definíciót megfogalmazni, azonban Leo Kuper és R.J. Rummel gyakorlatilag csak a huszadik századot elemzi népirtások szempontjából, és a következtetéseiket, valamint a népirtás definícióját is ez alapján fogalmazzák meg. Helen Fein és Barbara Harff csak a második világháború utáni esetekkel foglalkoznak, és számtalanszor új kategóriák, mint a politicídium, valamint a democídium bevezetésével kísérleteznek, hogy a tárgyalt esetek körét kibővíthessék. [47]
A második világháború vége óta megfogalmazott definíciókról általánosságban elmondható, hogy két fő csoportra oszthatóak. Vannak a keményvonalas és a mérsékeltebb álláspontot képviselők. Az előbbiek ragaszkodnak egy szűkebb körű, szigorú megfogalmazáshoz, attól tartva, hogy a népirtás kevésbé súlyos jogi kategóriává válik; míg a másik csoport tagjai egy több esetre alkalmazható definíciót preferálnak, így nem maradnának ki olyan atrocitások, amelyek erkölcsileg és logikailag is a genocídiumok közé tartoznának.
A következő részben ezeket az alternatív definíciókat tárgyalom részletesebben.[48]
Peter Drost 1959-ben a következőképpen definiálta a népirtást: Genocídium az egyének szándékos fizikai megsemmisítése valamely emberi közösségben való tagságuk alapján.
1975-ben Vahakn Dadrian szerint a népirtás egy domináns csoport sikeres próbálkozása, formális felhatalmazással és az erőforrások egészéhez való hozzáféréssel, hogy egy kisebbségben lévő csoport létszámát kényszerítés vagy halálos erőszak útján csökkentse, végső kívánatos és hasznos cél a csoport kiirtása. A csoport emiatti sebezhetősége nagyban hozzájárul a népirtásra irányuló döntéshez.
Irwin Louis Horowitz 1976-ban a népirtást ártatlan emberek egy állam bürokratikus apparátusa által elkövetett módszeres és rendszerezett megsemmisítésének tartotta. A népirtás szerinte rendszerezett erőfeszítést jelent egy nemzeti társadalom, általában kisebbség likvidálására…és alapvető politikai erőfeszítés irányul arra, hogy a polgárok részt vegyenek benne és egyetértsenek a népirtással.
Leo Kuper 1981-ben saját bevallása szerint is a Genocídium-egyezmény definícióját követte, de nem értett teljesen egyet vele. Súlyos hiányosságnak tartja, hogy a politikai csoportok kimaradtak a védett csoportok köréből. A politikai véleménykülönbségek Kuper szerint akár mészárlás illetve megsemmisítés alapját is képezhetik, éppúgy, mint a faji, nemzeti, etnikai vagy vallási különbségek. Ezen felül pedig a faji nemzeti, etnikai vagy vallási csoportok ellen elkövetett népirtások szorosan kapcsolódnak a politikai konfliktusokhoz vagy éppen azok következményei. Azonban Kuper nem ért egyet azzal, hogy új definíciókat alkossunk a genocídium kapcsán, amikor rendelkezésünkre áll az ENSZ-egyezmény, amely a hatékony cselekvés alapja lehet, bármilyen szűk is legyen az a megfogalmazás.
Jack Nusan Porter 1982-ben úgy vélte, hogy a genocídium nem más, mint a kormány vagy megbízottainak szándékos akciója, amely részben vagy egészben egy faji, szexuális, vallási, törzsi vagy politikai kisebbség kiirtását célozza. Nemcsak tömeggyilkosság, hanem éheztetés, kényszerdeportálás, vagy politikai, gazdasági vagy biológiai alávetés is lehet népirtás. A genocídium három alapeleme az ideológia, a technológia és a bürokrácia vagy szervezés.
Yehuda Bauer 1984-ben különbséget tesz a holokauszt és más népirtások között: a népirtás az ő olvasatában a tizenkilencedik század közepe óta a faji, nemzeti vagy etnikai csoportok mint olyanok eltervezett megsemmisítése, a következő módszerek által: (a) az elit vagy a társadalom egy részének szelektív meggyilkolása , (b) egy nemzeti (faji, etnikai) kultúra és vallásos életforma megsemmisítése „denacionalizációs” célzattal, (c) rabszolgasorba taszítás, ugyanezzel a szándékkal, (d) a nemzeti (etnikai, faji) gazdasági élet megsemmisítése ugyanezzel a szándékkal, (e) biológiai megtizedelés a gyerekek elrablásán keresztül vagy a normális családi élet megakadályozása ugyanezen okból…A holokauszt egy bizonyos nemzeti, etnikai vagy faji csoport minden tagjának megtervezett fizikai megsemmisítése ideológiai vagy ál-vallási okokból.
John L. Thompson és Gail A. Quets 1987-ben a népirtást olyan tervszerű akciónak tartották, amely kívül esik az egyezményekben említett legitim háborús cselekményeken, és amelyet bárkik követnek is el, bármilyen szándékkal, a céljuk egy emberi közösség megsemmisítése.
Isidor Wallimann és Michael N. Dobkowski szintén 1987-ben a genocídiumról a következőket írták: egy faji vagy etnikai csoport egészének vagy egy részének kormány vagy megbízottai által történő szándékos, tervszerű megsemmisítése. Ez a tömeggyilkosságon kívül ölthet más formát is: lehet kényszerdeportálás, szisztematikus nemi erőszak vagy gazdasági vagy biológiai alávetés.
Henry Huttenbach 1988-ban röviden és tömören fogalmazta meg a népirtás lényegét: genocídium lehet bármilyen cselekedet, amely egy csoport létét veszélyezteti.
Frank Chalk és Kurt Jonassohn 1990-es definíciója szerint a népirtás egyoldalú tömeggyilkosság, amikor az állam vagy más szerv próbál megsemmisíteni egy csoportot. A csoportot és a tagság feltételeit az elkövetők határozzák meg.
Helen Fein 1993-ban a genocídiumot hosszantartó tervszerű akciónak nevezte, amellyel az elkövetőnek az a célja, hogy fizikailag közvetlenül vagy közvetve megsemmisítsen egy közösséget, a tagok közötti biológiai vagy társadalmi reprodukció megakadályozásával. Ezt az akciót az elkövető akkor is folytatja, ha a célcsoport megadja magát vagy egyáltalán nem jelent fenyegetést.
Steven Katz 1994-ben a szándék megvalósulásáról írt a népirtással kapcsolatban. Katz szerint a definíció szempontjából mindegy, hogy milyen eszközökkel történik, vagy hogy mennyire sikeres bármilyen, az elkövető által meghatározott nemzeti, etnikai , faji, vallási, politikai, társadalmi, nemi vagy gazdasági csoport teljes elpusztítása.
Israel Charny ugyanebben az évben általános értelemben a genocídiumot jelentős számú ember meggyilkolásának nevezte, amely nem katonai akcióban, hivatalos ellenfelek között zajlik, és az áldozatok védtelenek.
Barbara Harff 2003-ban összevonta a genocídium és politicídium fogalmát: a kormányzó elitek vagy megbízottaik olyan hosszantartó politikájának elősegítését, végrehajtását vagy ezzel a politikával való hallgatólagos egyetértést jelentenek, amelynek célja egy közösségi, politikai vagy átpolitizált etnikai csoport részének vagy egészének megsemmisítése.
Manus I. Midlarsky 2005-ben a genocídiumot ártatlan és védtelen férfiak, nők és gyerekek államilag finanszírozott szisztematikus tömeges meggyilkolásának nevezte, amelynek célja a csoport gyökeres kiirtása egy bizonyos területről.
Ugyanebben az évben Mark Levene szerint akkor beszélhetünk genocídiumról, ha egy állam úgy érzékeli, hogy egy társadalmi csoport, amelyet az állam összefüggő közösségként vagy közösségekként definiál, fenyegetést jelent az állam programjának megvalósítására és az állam úgy próbálja orvosolni a helyzetet, hogy szisztematikusan a csoport egészének fizikai megsemmisítésére törekszik, vagy arra, hogy többé ne jelentsen fenyegetést.
Jacques Sémelin ugyanakkor a civil lakosság meggyilkolását tartotta genocídiumnak, amelynek célja egy, az elkövető által meghatározott kritériumokon alapuló csoport teljes megsemmisítése.
Daniel Chirot és Clark McCauley 2006-ban újabb definíciót alkotott: népirtási szándékkal elkövetett tömeggyilkosságon a politikailag motivált erőszakot értik, amely közvetlenül vagy közvetve egy célcsoport jelentős részét megsemmisíti, legyen szó katonákról vagy civilekről, tekintet nélkül korra és nemre.
James M. Smith szerint a genocídium nem extrém háború vagy konfliktus, hanem a kirekesztés extrém formája. A kirekesztés kezdődhet néven nevezéssel, de végződhet azzal, hogy egy csoportot olyan mértékben kirekesztenek a társadalomból, hogy megsemmisítik.
Martin Shaw 2007-ben erőszakos társadalmi konfliktusnak vagy háborúnak nevezte a népirtást, amely a civil lakosság egyes csoportjaira támadó fegyveres erőszakszervezetek és ezen csoportok vagy más, az erőszakot ellenző csoportok között zajlik.
Donald Bloxham 2009-ban a következőképpen fogalmazta meg a genocídium lényegét: egy csoport jelentős részének meggyilkolása egy lehatárolt vagy le nem határolt területen, amelynek célja a csoport kollektív létének megszüntetése.
A definíciókról általánosságban elmondható[49], hogy a következő kategóriák közé csoportosulnak: elkövető, célcsoport, célok, stratégiák, szándékok illetve szinonimáik. Az elkövetők között számtalanszor előfordul az állami apparátus vagy megbízottainak megnevezése: Horowitz például egy állam bürokratikus apparátusát említi, Porter kormányról vagy megbízottairól, Harff a kormányzó elitekről vagy megbízottaikról beszél, Levene az államot nevezi meg. A szakértők nagy része kiemeli az állam szerepét a népirtásokban, de elismeri, hogy bizonyos esetekben más elkövetők is játszhatnak domináns szerepet. Az áldozatokat a meghatározások nagy része egy társadalmi kisebbségként nevezi meg. Szintén számos szerző fogalmazza meg valamilyen módon, hogy nem harcoló felek közül, hanem „ártatlan emberek”, „ártatlan és védtelen férfiak, nők és gyerekek” közül kerülnek ki az áldozatok. Néhány definícióban tetten érhető, hogy a szerző hiányolja bizonyos csoportok beemelését a felelősségre vonás alapját képező jogi definícióba. A célok, a szándék körülhatárolása összességében kisebb szerephez jut, mint a Genocídium-egyezmény definíciójában. Bloxham szerint a népirtás célja a csoport kollektív létének megszüntetése, Midlarsky a csoport egy bizonyos területről való gyökeres kiirtását tartja fontosnak, Katz a csoport teljes elpusztításáról beszél.
A meghatározások sokszínűsége is mutatja, hogy a szakértők között nem alakult ki egységes álláspont. Minden kutató a saját kutatási területének fontosabb elemeit igyekszik beemelni a definícióba, amely megfelelő alapul szolgál a tudományos munkához.
A következőkben egy konkrét példa, a darfúri események kapcsán bizonyítom, hogy a genocídium fogalom használata a mai napig nem tisztázott, sem politikai, sem tudományos körökben.
Darfúr: népirtás vagy sem?
A következőkben a darfúri atrocitások történetének és kiváltó okainak rövid vázolásával[50], azaz egy konkrét példán keresztül mutatom be, hogy milyen kétségek, illetve problémák merülnek fel a genocídium, mint fogalom használatával kapcsolatban.
Szudánban az arab nomádok támadásai a főként fekete afrikai telepesek ellen az 1990-es évek elejétől kezdve egyre gyakoribbak és kegyetlenebbek lettek: több halálos áldozatot követeltek és nagyobb anyagi kárt okoztak. A fokozódó erőszak egyrészt az elsivatagosodással, a vízhiánnyal magyarázható (egyre kevesebb volt a használható legelő), de befolyásolhatta a hagyományos arab felsőbbségtudat erősödése és a kormány hozzáállása. A döntő részben északiak vezette khartúmi kormány ugyanis módszeresen szemet hunyt a támadások fölött, évtizedekig másodrendű állampolgárokként kezelte a telepes fekete afrikaiakat. Az infrastrukturális fejlesztésekből egyes országrészek jellemzően kimaradtak: az útépítések, egészségügyi ellátás javítása, iskolák alapítása aránytalanul az ország központi részén koncentrálódott.
Az egyenlőtlen elbánás és jogfosztottság miatti felháborodás és a támadások egyre elviselhetetlenebb intenzitása lázadásra késztette a darfúri fekete afrikaiakat. A Szudáni Népi Felszabadító Mozgalom[51], valamint az Igazság és Egyenlőség Mozgalom[52] vezetésével 2003 tavaszán kezdték harcukat a kormányerőkkel, és ezzel egy időben egyre többet hallhattunk Szudánról a médiában. Többek között a darfúri felkelők visszaszorítása indította a kormányerőket arra, hogy az addiginál erőteljesebben támogatni kezdje a dzsandzsavid milíciákat, amelyek szisztematikusan pusztították a fekete telepesek falvait. A kormány burkolt támogatásával a konfliktus etnikai élt is kapott: a fúr, maszalit és zaghawa népcsoportok falvait pusztították, míg az arabokat nem támadták.
A támadások során a reguláris khartúmi hadsereg először repülőgépekről bombázta a fekete afrikaiak falvait, majd ló- és teveháton érkeztek a dzsandzsavid milíciák, akik általában a romokat is felgyújtották az élelmiszertartalékokkal együtt. A fiúkat és férfiakat megölték, a nőket és lányokat elrabolták, megerőszakolták. A khartúmi kormány tagadta a milíciák támogatását, azonban szemtanúk és helyszíni megfigyelők ennek ellenkezőjét bizonyították. A dárfúri nem-arab közösségek elleni támadásoknak, gyilkosságoknak, erőszaknak, a segélyszállítmányok akadályozásának eredménye, hogy az ENSZ becslése szerint mintegy két és fél millió embernek kellett elmenekülnie Darfúrból, a halálos áldozatok számát kétszáz- és négyszázezer közé teszik.
Az Amerikai Egyesült Államok már 2004-ben népirtást emlegetett: 2004 szeptemberében Colin Powell akkori amerikai külügyminiszter népirtásnak nevezte a Darfúrban zajló eseményeket.[53] A nemzetközi szervezetek és jogászok azonban sokkal óvatosabban bántak a kifejezéssel: az ENSZ 2005 elején megállapította, hogy emberiesség elleni bűncselekményeket és nem népirtást követnek el Darfúrban.[54] 2007 októberében a Human Rights Watch ”Questions and Answers: Crisis in Darfur” című tanulmányában[55] etnikai tisztogatásról és emberiesség elleni bűncselekményekről írt. Ezzel szemben Az Orvosok az Emberi Jogokért (Physicians for Human Rights) nevű jogvédő szervezet két helyszíni nyomozás során gyűjtött adatok alapján[56] népirtásnak nevezte a kormányerők darfúri tevékenységét.
A tudományos élet szintén megosztott volt abban a tekintetben, hogy népirtásnak minősíthetőek-e a Darfúrban zajló események. Mahmood Mamdami 2007-ben ”The Politics of Naming Genocide: Genocide, Civil War, Insurgency című cikkében[57] arról ír, hogy inkább felkelésnek és az arra válaszul adott ellencsapásnak tartja a darfúri konfliktust. Alex de Waal egy Darfúrról rendezett vitában[58] 2007-ben így fogalmazott: „Ha szó szerint alkalmaznánk az Egyezmény szövegét, akkor minden faji, vallási vagy etnikai csoport tagjainak sérelmére irányuló kísérletet, amelyet azzal a szándékkal követnek el, hogy részben vagy egészben kiirtsák a csoportot, népirtásnak kellene tekinteni. Ez azt jelentené, hogy a szudáni polgárháború legalább tucatnyi epizódja népirtás lenne, csakúgy mint az Etiópiában az 1980-as években történtek, az ugandai események 1983-ban, szomáliai atrocitások 1988-ban és 1992-93-ban, valamint az elmúlt hónapokban számos incidens a Kongói Demokratikus Köztársaságban, és még sok más eset. Beletartozna a legtöbb etnikai háború és ellencsapás…A milíciák tagjainak rasszista sértései egyszerűen nem bizonyítják a népirtási szándékot.”
Samuel Totten azonban egyértelműen népirtásként aposztrofálja a 2003 óta zajló darfúri eseményeket, Gregory Stanton nemzetközi jogásszal együtt, aki célzott kérdésekkel és válaszokkal igyekszik bizonyítani igazát: „ Vajon „szándékos” a mészárlás? Igen. A Nemzetközi Büntetőbíróság Statútumában nevesítik a bűncselekmény elemeit, ennek alapján a genocídium közvetlen parancsok formájában vagy szisztematikus szervezésben megnyilvánuló politika eredménye kell hogy legyen. A darfúri öldöklést az Al-Bashir-rezsim szervezte kormány által felfegyverzett dzsandzsavid milíciák, bombázók és nehézfegyverzetű helikopterek felhasználásával? Igen. Az áldozatokat etnikai és faji hovatartozásuk miatt választották? Igen. A fúr, maszalit és zaghawa fekete afrikai falvakat lerombolták, míg a közeli arab falvakat érintetlenül hagyták…Ez a konklúzió elég ahhoz, hogy etnikai és faji csoportok szándékos részleges kiirtásáról beszéljünk? Igen. Röviden, a darfúri erőszakhullám népirtás.” [59]
A Nemzetközi Büntetőbíróság Omar Al-Bashir ellen kiadott 2010. júliusi elfogatóparancsa[60] már nevesítette a népirtás vádját, ezzel nemzetközi jogi szempontból eldöntötte a vitát. Az elfogatóparancs szerint 2003 áprilisa és 2008. július 14. között a kormány irányította különböző erők Omar Al-Bashir, a hadsereg főparancsnoka és Szudán elnöke tudtával és irányításával népirtást hajtottak végre Darfúrban. Az elfogatóparancs külön kiemeli a speciális szándékot és az Egyezményben nevesített öt népirtási alapcselekmény közül hárommal gyanúsítja a szudáni elnököt.[61]
A genocídium mint fogalom használata tehát napjainkban sem egyértelmű, bár az Egyezménnyel kapcsolatban egyre jelentősebb mennyiségű precedens és joganyag halmozódik fel. A politikusok azonban -a következményektől tartva- vonakodnak a kifejezés használatától. Ha valahol népirtás zajlik, óhatatlanul fel kell merülnie a katonai beavatkozás lehetőségének[62], amelyet a döntéshozók próbálnak elkerülni. Ezért gyakran csak utólag minősítenek népirtásnak olyan eseteket, amelyek minden tekintetben megfelelnek az Egyezmény követelményeinek.
Összefoglalás
Napjainkban is több millió embert fenyeget az a veszély, hogy népirtás vagy ahhoz kapcsolódó erőszakhullám során veszíti életét. A genocídium fogalma azonban komoly tudományos és politikai viharokat kavar. Az elsődleges jogforrás, a Genocídium-egyezmény szövege számos kérdést vet fel, ezekre az egyezmény alapján eljáró bíróságok joggyakorlata adhat választ.
A Genocídium-egyezményt 1948 után számos alkalommal bírálták. Tény, hogy materiális elemek tekintetében az Egyezményben szereplő definíció meglehetősen széles körű, hiszen számos viselkedésforma tartozik a hatálya alá. A védett csoportok körével kapcsolatban viszont viszonylag szűk körű a megfogalmazás. 1979-ben és 1985-ben is készültek az ENSZ megbízásából jelentések, amelyek az Egyezmény módosítására tettek javaslatokat, azonban a Genocídium-egyezmény a kritikák és esetleges hiányosságok ellenére a mai napig változatlan. Első „gyakorlati alkalmazására” 1993-ig kellett várni, az Egyezményen alapuló első elmarasztaló ítélet pedig 1998-ban született meg. Azóta -az emberi jogok egyre jelentősebb szerepe miatt- robbanásszerűen megnövekedett a kapcsolódó jogesetek száma.
A tudomány képviselői is igyekeztek megalkotni a saját szubjektív meghatározásukat a népirtásról, azonban különböző okok miatt egyik alternatív definíció sem terjedt el szélesebb körben.
A genocídium mint fogalom napjainkban továbbra sem egyértelmű. A politikusok óvakodnak használatától, mivel felveti az intervenció kényes kérdését. A témával foglalkozó szakértők megosztottak, amikor egy aktuális eset kapcsán kell nyilatkozniuk. A jogászok a felelősségre vonásra helyezik a hangsúlyt, a precedensek egyre bővülő köre pedig segítséget nyújt az Egyezmény értelmezéséhez.
A fogalom világos, objektív körülhatárolása mind a tudományos, mind a hétköznapi életben feltétlenül szükséges lenne ahhoz, hogy egy ilyen prekoncepciókkal és előítéletekkel terhes témával kapcsolatban elmélyítsük tudásunkat, és hozzájáruljunk a megelőzéshez.
[1] Dr. Kirs Eszter: A népirtás bűntettének nemzetközi jogi szabályozása
Miskolci Egyetem, ÁJK, Deák Ferenc Doktori Iskola, Doktoranduszok Fóruma, 2003. november 6
Novotni Alapítvány, Miskolc, 2003, 149.oldal
[2] Raphael Lemkin: Axis Rule in Occupied Europe: Laws of Occupation - Analysis of Government - Proposals for Redress
Washington, D.C.: Carnegie Endowment for International Peace, 1944
79.oldal
[3] 96(I) 11 December 1946, The crime of genocide
http://www.un.org/documents/ga/res/1/ares1.htm
Letöltve: 2011. augusztus 17.
[4] http://daccess-dds-ny.un.org/doc/RESOLUTION/GEN/NR0/033/47/IMG/NR003347.pdf?OpenElement
Resolutions adopted by the General Assembly during its first session
Letöltve: 2011. augusztus 17.
[5] UN Treaty Collection, Convention on the Prevention and Punishment of the Crime of Genocide,
STATUS AS AT: 17-08-2011 07:12:59 EDT
http://treaties.un.org/Pages/ViewDetails.aspx?src=TREATY&mtdsg_no=IV-1&chapter=4&lang=en
Letöltve: 2011. augusztus 17.
[6] A Faji Megkülönböztetés Valamennyi Formájának Kiküszöböléséről szóló Nemzetközi Egyezménynek 174 részes állama, a Nők elleni diszkrimináció minden formájának megszüntetéséről szóló Nemzetközi Egyezménynek 187 részes állama, a Gyermekek Jogairól Szóló Egyezménynek 193 részes állama van.
Forrás: UN Treaty Collection, 2011. augusztus 17.
[7]Idézi: Kurt Jonassohn és Karin Solveig Björnson, Genocide and Gross Human Rights Violations in Comparative Perspective: In Comparative Perspective, Transaction Publishers, 1998
133.oldal
[8] Adam Jones: Genocide: A Comprehensive Introduction
Second Edition, 2010
Routledge/Taylor and Francis Publishers
Chapter one: The origins of genocide
13.oldal
[9] The UN Genocide Convention- A commentary
Edited by: Paola Gaeta, Oxford University Press, 2009
Yuval Shany: The Road to the Genocide Convention and beyond
8-9.oldal
[10] Staub, Ervin. The Roots of Evil: The Origins of Genocide and Other Group Violence
Cambridge, UK: Cambridge University Press,1989
8.oldal
[11] Gerald Fitzmaurice angol követ véleménye szerint az Egyezmény rossz szemszögből közelítette meg a problémát, hiszen államok és nem egyének felelősségre vonásával kellene foglalkoznia, Forrás: [11] The UN Genocide Convention- A commentary, Edited by: Paola Gaeta, Oxford University Press, 2009
Yuval Shany: The Road to the Genocide Convention and beyond, 10.oldal
[12] „A Szerződő Felek közötti, jelen szerződés értelmezéséről, alkalmazásáról vagy teljesítéséről szóló, beleértve az állam genocídium, vagy a 3.cikkben felsorolt bármely más cselekmény miatti felelősségét illető vitás kérdésekkel kapcsolatban az államok a Nemzetközi Bírósághoz fordulhatnak bármely vitában részes állam kérésére.”
[13] Mitsue Inazumi: Universal jursidiction under international law: Expansion of national jurisdiction for Prosecuting Serious Crimes under International Law
Intersentia, 2005
72.oldal
[14] Caroline Fournet: The Crime of Destruction and the Law of Genocide
Their Impact on Collective Memory
Ashgate Publishing Ltd., USA, 2007
p. xi: Ruhashyankiko Report
[15] Nicodème Ruhashyankiko, Study on the Question of the Prevention and Punishment of the Crime of Genocide,
United Nations, Economic and Social Council, Commission on Human Rights, Sub-Commission on Prevention of Discrimination and Protection of Minorities, E/CN. 4/Sub. 2/ 416, 4 July 1978
[16] William Schabas: Genocide in international law- The crime of crimes
The Press Syndicate of the University of Cambridge, United Kingdom, 2000
465.oldal
[17] az államok vagylagos kötelezettsége: vagy eljárnak az elkövetővel szemben, vagy más államnak kiadják ebből a célból
[18] Mitsue Inazumi: Universal jursidiction under international law: Expansion of national jurisdiction for Prosecuting Serious Crimes under International Law
Intersentia, 2005
72-73. oldal
[19] UN Doc. E/CN.4/Sub.2/SR.822
46. bekezdés
[20] William Schabas: Genocide in international law- The crime of crimes
The Press Syndicate of the University of Cambridge, United Kingdom, 2000
466.oldal
[21] Benjamin Whitaker, Revised and Updated Report on the Question of the Prevention and Punishment of the Crime of Genocide, United Nations, Economic and Social Council, Commission on Human Rights, Sub-Commission on Prevention of Discrimination and Protection of Minorities, E/CN.4/Sub. 2/1985/6, 2 July 1985.
[22] Amikor egy állam nem tesz semmit a népirtás elkerüléséért (pl. nem biztosit élelmet a tömeges éhhalál megelőzése érdekében)
[23] Whitaker Report
United Nations Economic and Social Council Commission on Human Rights
Sub-Commission on Prevention of Discrimination and Protection of Minorities
Thirty-eighth session, Item 4 of the provisional agenda, E/CN.4/Sub.2/1985/6 — 2 July 1985
http://www.preventgenocide.org/prevent/UNdocs/whitaker/
Letöltve: 2011. augusztus 18.
[24] Schabas, William (2000). Genocide in international law: the crimes of crimes, Cambridge University Press
466.oldal, idézet UN Doc, E/CN.4/Sub.2/1985/SR.57, 42.bekezdésből.
[25] Ennek többek között a nemzetközi jog szegényes eszköztára volt az oka: az emberi jogi jogsértésekért való felelősségre vonással érdemben nem foglalkozott más nemzetközi jogi egyezmény.
[26] Az Egyezmény ugyanis arra kötelezi a részes országokat, hogy tegyenek lépéseket a megelőzés és a felelősségre vonás érdekében.
[27] UN Doc. S/RES/827(1993)
[28] UN Doc. S/RES/955(1994)
[29] Az angolszász jogrendszerekben a bűncselekménynek két fő fogalmi eleme van: a mens rea – bűnös tudat, illetve az actus reus – bűnös tett. Mindkét fogalmi elemnek meg kell valósulnia ahhoz, hogy a bűncselekmény megvalósuljon. Ha hiányzik a bűnös tudat, a tett – akár erőszakos cselekmény – nem feltétlenül lesz büntetendő (például: jogos védelem, beszámíthatatlanság).
[30] Jelisic ( IT-95-10-T), 62.
[31] Ez a csoport objektivista felfogása
[32] Sántha Ferenc: A népirtás bűncselekményének néhány problematikus kérdéséről
Bűnügyi Tudományi Közlemények 8: Tanulmányok Dr. Dr. H.C. Horváth Tibor Professor Emeritus 80. születésnapja tiszteletére
Miskolc, 2007
165-166.oldal
[33] A Kayishema-ügyben eljáró tanács megállapította, hogy bár a hutuk és tutszik közös nyelvvel és kultúrával rendelkeznek, külön etnikai csoportoknak tekintendők, mert magukat is annak tartják- Kayishema (ICTR-95-1, Trial Chamber), 98.- idézi Sántha Ferenc: A népirtás bűncselekményének néhány problematikus kérdéséről,
164. oldal
[34] Akayesu (ICTR-96-4), 513.
[35] Ibid, 514.
[36] Krstic ( IT-98-33-A), 8.
[37] Ibid, 523.
[38] Ibid, 523.
[39] Sántha Ferenc: A népirtás bűncselekményének néhány problematikus kérdéséről
Bűnügyi Tudományi Közlemények 8: Tanulmányok Dr. Dr. H.C. Horváth Tibor Professor Emeritus 80. születésnapja tiszteletére
Miskolc, 2007
167.oldal
[40] Dr. Kirs Eszter: A népirtás bűntettének nemzetközi jogi szabályozása
Miskolci Egyetem, ÁJK, Deák Ferenc Doktori Iskola, Doktoranduszok Fóruma, 2003. november 6
Novotni Alapítvány, Miskolc, 2003, 150.oldal
[41] Akayesu (ICTR-96-4-T), 180.
[42] Ibid, 181.
[43] Elements of the Crime of Genocide
From the Report of the Preparatory Commission for the International Criminal Court, 6 July 2000
http://www.preventgenocide.org/genocide/elements.htm
Letöltve: 2011. szeptember 10.
[44] Ibid.
[45] Sántha Ferenc (2007), 163. oldal
[46] R.J. Rummel: Power kills: Democracy as a Method of Nonviolence
New Brunswick, N.J.:
Transaction Publishers, 1997
http://www.hawaii.edu/powerkills/GENOCIDE.ENCY.HTM
Letöltve: 2011. szeptember 8.
[47] Kurt Jonassohn és Karin Solveig Björnson, Genocide and Gross Human Rights Violations in Comparative Perspective: In Comparative Perspective, Transaction Publishers, 1998
133.oldal
[48] A következő források alapján:
Adam Jones: Genocide: A Comprehensive Introduction
Second Edition, 2010
Routledge/Taylor and Francis Publishers
Bounding Genocide: Comparative Genocide Studies
16-20. oldal, valamint:
Aegis Trust: Other definitions of genocide
http://www.aegistrust.org/Genocide/what-is-genocide.html
Letöltve: 2011. szeptember 6.
[49] Adam Jones: Genocide: A Comprehensive Introduction
Second Edition, 2010
Routledge/Taylor and Francis Publishers
Bounding Genocide: Comparative Genocide Studies
20-22.oldal
[50] A történeti részhez felhasználtam Eric D. Weitz: A Century of Genocide: Utopias of Race and Nation (Princeton University Press, 2003) c. könyvének 17. fejezetét (555-600. oldal), melyben Samuel Totten a darfúri népirtás előzményeiről ír
[51] SLA: Sudan Liberation Army
[52] JEM: Justice and Equality Movement
[53] CNN World: Powell calls Sudan killings genocide
September 09, 2004
http://articles.cnn.com/2004-09-09/world/sudan.powell_1_larger-monitoring-force-darfur-arab-janjaweed?_s=PM:WORLD
Letöltve: 2011. szeptember 13.
[54] Eric D. Weitz: A Century of Genocide: Utopias of Race and Nation
Samuel Totten: The Darfur Genocide (chapter 17)
580.oldal
[56] Erről két tanulmány is készült:
John Heffernan, MPA; Jennifer Leaning, MD, SMH: Darfur - Assault on Survival
January 2006
http://www.physiciansforhumanrights.org/library/reports/darfur-assault-on-survival-report-sudan-2006.html
Destroyed Livelihoods
A Case Study of Furawiya Village, Darfur
A Call for Security, Justice, and Restitution
February 2005
http://physiciansforhumanrights.org/library/reports/darfur-destroyed-livelihoods-2005.html
Letöltve: 2011. szeptember 13.
[57] Mahmood Mamdani: The Politics of Naming: Genocide, Civil War, Insurgency
London Review of Books, Vol. 29 No. 5 · 8 March 2007
http://www.lrb.co.uk/v29/n05/mahmood-mamdani/the-politics-of-naming-genocide-civil-war-insurgency
Letöltve. 2011. szeptember 12.
[58] Dueling Over Darfur
Nov 7, 2007
From Newsweek: http://www.thedailybeast.com/newsweek/2007/11/07/dueling-over-darfur.html
Letöltés időpontja: 2011. szeptember 12.
[59] Gregory H. Stanton: Proving Genocide in Darfur: The Atrocities Documentation Project and Resistance to its Findings
http://www.genocidewatch.org/provinggenocidedarfur.html
Letöltve: 2011. szeptember 12.
[60] Second Warrant of Arrest for Omar Hassan Ahmad Al Bashir, No. ICC-02/05-01/09
12 July 2010
http://www.icc-cpi.int/iccdocs/doc/doc907140.pdf
Letöltve: 2011. szeptember 13.
[61] „Ésszerű indokok alapján feltételezhetően Omar Al-Bashir speciális szándékkal (dolus specialis) cselekedett, hogy részben megsemmisítse a fúr, maszalit és zaghawa etnikai csoportokat…Ennek alapján Al-Bashirt büntetőjogi felelősség terheli mint közvetett tettest vagy közvetett tettestársat…a következő bűnökért:
(i) népirtás gyilkossággal,
(ii) népirtás súlyos testi vagy lelki sérelem okozásával,
(iii) népirtás olyan életfeltételek közé kényszerítéssel, amelyek pusztulással fenyegetnek”
[62] Bár a Genocídium-egyezmény beavatkozásra nem, „csak” arra kötelezi az aláíró feleket, hogy lépéseket tegyenek a megelőzés és büntetés érdekében