Birher Nándor[1] – Homicskó Árpád Olivér[2]

A munka becsületétől a médiumon keresztül zajló cserefolyamaton át a hivatáserkölcsi kódexig[3]

A munka jelenségének jogelméleti megközelítése a történelemben

1. A munka a korai társadalmakban jelentős mértékben kötődött a személyes és közösségi lét fenntartásához, magába foglalta a környezetet alakító képességet, a folyamatos küzdelmet és a transzcendenciával való kapcsolatot. Eliade a Kr. e. 8000- től kezdődő időszakot a „leghosszabb forradalom” időszakénak nevezi, amely során kialakul a munka imént meghatározott hármas tartalma[4]. Most elégedjünk meg azzal, hogy példaképp néhány, a zsidó hagyományból származó, a munkával kapcsolatos viszonyt megvizsgáljunk. A munka itt is az emberi lét alapvető feltétele, az ember, akit az Isten a saját képmására teremtett, magától a Teremtőtől tanulta a munkát. Isten maga is azért végezte a teremtés hat napos munkáját, hogy példát adjon az embernek. Ebben az értelemben a munka tehát nem kötelesség, hanem mert a munka mint kreatív tevékenység, az Isten teremtő tevékenységéhez való kapcsolódás az élet legszebb része. (Ezt a képet bontja le folyamatosan a munka funkcióként való kezelése[5].)

Később differenciálódik a kérdés abban a tekintetben, hogy a fizikai, vagy a szellemi tevékenység az előbbrevaló-e (akár a görög gyakorlattal is párhuzamba állítva), azonban ez mit sem változtat azon a tényen, hogy az ember feladata a Tóra szerint: sokasodjatok és szaporodjatok és foglaljátok el a földet. Az ember feladata a világának felépítése.

Jól foglalja mindezt össze a következő bölcsesség Tánná d’bé Élijáhutól: Megáld téged az Örökkévaló a te Istened kezed minden munkájában amelyet végzel. (5Móz. 14, 29). Kérdezik bölcseink: vajon akkor is megáld az Úr, ha tétlenül ülsz? „Kezed minden munkájában amelyet végzel.” Áldása csak a munkádon lesz. De ha nem dolgozol, ne is várj tőle áldást[6].

2. Az első nagy civilizációkkal együtt megjelent a munka egy újabb értelmezése is, amelyikben a munka mint jogügylet, illetve mint a személyes élet és kiteljesedés egyik útja jelentkezik. Ez az időszak egészen a modernitás kezdetéig tart. Ugyan ezekben a korokban a „kétkezi munka” esetenként csak a rabszolgák által végzett tevékenység volt, és a rabszolga nem személynek, hanem dolognak számított, tisztában kell lenni azzal is, hogy már akár a kétkezi munka esetén is érhettek el a személyek különös megbecsülést, például a művészi tevékenységen keresztül. Ennél is jelentősebb azonban, hogy már a római jogrend is világosan azonosít munkavégzésre vonatkozó szerződésfajtákat, úgymint a munkabérletet a locatio-conductio operarumot, amelytől megkülönbözteti a munkaeredményt nem elváró locatio-conductio operist, vagy a mandatumot mint ingyenes megbízást, illetve az alacsonyabb rendű munkákat az operae illiberales-t.

Ez a letisztult rendszer élt tovább a középkorban is, részben az „ora et labora” vezérelv mentén, részben pedig mind a jobbágyság mind pedig a céhek kollektív viszonyaiban. Itt a viszonyok nem elsődlegesen a későbbi szakszervezeti „harci célokat” jelentették, hanem a közös tanulást (mesterek és segédek együtt a céhekben), illetve a művekben (akár agrár, akár kézműves területen) való kiteljesedést.

3. A harmadik jelentős időszak egybeesik a modernitás megjelenésével, itt a munka egyre inkább „médium” lesz, a tevékenységek differenciálódnak, az alkotás örömének helyét a megélhetés kényszerű szüksége, illetve ennek a szükségnek a folyamatos kiterjesztése a fogyasztás extázisáig veszi át. Ebben az időszakban – különösen is az első időszakban - az állam még inkább csak külső szemlélő, a piac láthatatlan acél-keze irányítja a folyamatokat. Egyre markánsabban megjelenik a pénz mint sajátosan kódolt irányító nyelv. Ahogy Habermas fogalmaz: „A normális nyelvből ágazott el standard szituációkra (a cserére) szabott speciális kódként , amely beépült a preferenciastruktúra (kínálat és kereslet) alapján a koordinációra nézve hatékonyan koordinálja a cselekvési döntéseket, s nem kell igénybe vennie ehhez az életvilág[7] erőforrásait.[8]”Ezen a ponton (is) szétkapcsolódott az életvilág és a munka mint rendszerelem. Gyakorlatilag egyre jobban eltárgyiasuló életformákkal találkozunk a munka területén.

Az üzemszerű keresőmunka egyre inkább feldúlta a hagyományos életformákat. A jobbágyságból plebejusok, az iparosokból proletárok lettek. Mindez ahhoz vezetett, hogy az államnak egyre inkább részt kellett venni a munka világának megszervezésében, már csak azért is, hiszen maga is az üzemszerű munkából származó adókból kezdett el élni. A rendszerekbe szervezett cserefolyamatok világossá váltak, a pénz a közvetítő erő, de mindezért nagy árat kell fizetni. Marx messianisztikus elképzelésével próbálja meg utolsóként ismét egymáshoz közelíteni az önálló gazdasági folyamatokat és az életvilágot. A megoldás a forradalmi magatartás. Mindez nem vezetett a praxis szintjén tartós eredményre. Az elképzelés idealisztikus alapjai az elmélet horizontján jól működtek, a gyakorlat próbáján azonban megbuktak. Egy tanulság ellenben mindenképp adódik: az egyének hálózatos összekapcsolásában hatalmas erő van[9].

A munka kérdése egyre inkább rendszerkérdés és nem valós személyes kérdés lesz. Ennek eredménye az egyének tényleges elidegenedése a valóságtól. A futószalagok elveszik a munka értelmét. A tudományos munkában az újabb és újabb diskurzusok az egyre kisebb rendszerelemekről elvezetnek odáig, hogy a „semmiről tudunk mindent”, aminek azon túl, hogy rettentő bonyolult textusok állnak elő a folyamatban vajmi kevés értelme van.

4. Ez a fajta elidegenedés vezet el bennünket a II. Világháború utáni időszakig, ahol a munkafogalom szinte teljes egészében szintetikussá válik. A munka klasszikus értelme rendszerfogalommá transzformálódik. A kérdés egyre kevésbé a termelés teloszára, vagy legalább értelmére irányul, sokkal inkább arra, hogy az életformák helyét betöltő alrendszerek működőképesek maradjanak. Ennek érdekében jelennek meg a cizellált második ill. harmadik generációs emberi jogok a munkajog területén. Ez a pótcselekvés vezetett oda, hogy miközben precízen körülhatároltak a kollektív munkajogok, a sztrájkjog, a nemek egyenlőségét garantáló jogok, a gyakorlatban multinacionális érdekek tartják a fogyasztásba vetett hittel rövid pórázón a munkavállalók tömegeit. Az alrendszerek egy új hitet termeltek ki magukból: a fenntartható fejlődés hitét. Ezért a hitért kénytelenek eladni munkaerejüket a munkavállalók, miközben az emberi jogoknak az alrendszerek által kitermelt virtuális narratívája igyekszik megvédeni nemlétező alanyiságukat[10].

Habermas világosan látja: „A barbár állapotot, amelyet Marx előre megjósolt a forradalmi gyakorlat sikertelenségének esetére, az jellemzi, hogy az életvilágot maradéktalanul alárendeli a használati értéktől és a konkrét munkától elcsatolt értékesülési folyamat impereatívuszainak.[11]”

Napjainkban éljük át azt a küzdelmet, amelyik a globális alrendszerek kialakulásának lehetősége és lehetetlensége között zajlik. A küzdelem eredménye egyelőre nem látszik világosan. Az azonban egyértelmű, hogy a modernitás folyamatosan gyorsuló változásigénye olyan sebességig jutott, amelyet már az értelmet megsemmisítő összehangolt rendszerműködés sem képes követni. Jelenleg miközben a politika és a gazdaság egymást okolja a fenntartható fejlődés illúziójába vetett hit megszűnése miatt nem világos milyen irányba is tart a világ. Továbbá nem világos az sem, hogy ebben az új irányban milyen szerepe van annak a ténynek, hogy a rendszerelemekről még soha ennyi információ nem állt technikailag is rendelkezésünkre mint manapság. De hogyan válasszuk ki a releváns információkat? A rendszer-gép[12]-ből lehet-e újra élet?

Mindez témánk számára csak keret, akkor is, ha egyáltalán nem elhanyagolható keret. A történeti vizsgálat során egyértelművé vált, hogy az ember elidegenedve saját alkotó munkájától olyan gépet alkotott, amelyiknek a működése sok bizonytalansággal jár. Alapvető kérdés, hogy vissza lehet-e egyáltalán találni azokhoz az alapelvekhez, amelyek a személyt még létező entitásként kezelik (ahol a munkavállaló személyes, alkotó érték), ahol a közösség a szolidaritáson nyugszik (a kollektíva tényleg a személyek közös érdekeikért küzd, nem pedig valamelyik alrendszer megvásárolt szolgája), ahol a szubszidiaritás szervezi értelmesen és hatékonyan a közösségeket?

A negyedik korszak kialakulásának körülményei – a hálózati gondolkodás előzményei

A rendszerszemléletű, kibernetikai gondolkodás Luhmann által kijelölt vonulata egyenes következménye a konstruktivista – dekonstruktivista gondolkodásnak és cselekvésnek. A világ a „gépek” szervezett világa, az emberiség legutolsó illúziója arra vonatkozóan, hogy maga építse meg önmagából a nálánál nagyobbat. Ehhez módszeresen tárgyiasította mind a közerkölcs mind pedig az ész fenoménjait, majd miután tárggyá alakította azokat történelmi lomként ki is dobta. Velük együtt persze lomtárba került a közösség és az egyén érték-mivolta is. A modern ember megállapította, nem vált be a szubjektivitás ígérete, nem teremtődött meg az az öntudatos praxis, amelyben mindenki szolidáris önrendelkezése sikeresen kapcsolódik össze minden egyén autentikus önmegvalósításával[13]. Ebben a folyamatban a munkának kitüntetett szerepe lehetett volna, mivel ez lehetett volna kapcsolódás médiuma. Ezzel szemben a munka maga is mediatizált lett a pénz által. A munka elvesztette a személyes és társadalmi öncél jellegét, helyette a pénz mint médium szerepléséhez kötődött, ami pedig megerősítette a hatalom struktúráit. A gazdaság a munkára alapult, a pénz segítségével pedig egyre markánsabban kapcsolódott a hatalom egyéb területeihez. Később azonban a munka maga is elvesztette a praxishoz való természetes kötődését. Helyette inkább olyan gyakran virtuális cselekvéssé változott, amelyik nem értéket, hanem csak az érték látszatát állította elő kényszeres és egyre gyorsuló ütemben. A gyakorlati érték és az érték látszata (szimulákrum) egyre nagyobb mértékben távolodott el egymástól napjainkra. Mindezt azonban a nagy rendszerfilozófusok nem észlelték idejében.

Habermas kizárja az életvilág fogalmából az individuumokat és a csoportokat, mivel azok csak metaforikus értelemben tagjai az életvilágnak. A személyiség is mindössze egy olyan műszó, amellyel azt a kompetencia-köteget írjuk le, amelyik beszéd és cselekvés képessé tesz egy szubjektumot.

Luhmann pedig egyértelműen kijelenti, hogy a rendszerelmélet univerzalitása és a humanitás nem fér meg egymással. A gépiesített világ felélte az igazi emberi kapcsolatokat azokat részben kommunikatív cselekvésekké transzformálta[14].

Az életvilági struktúrák átalakításának és differenciálásának veszélye is nyilvánvaló, mivel azok újfajta társadalmi patológiákat hoznak felszínre. Az „individuum végnapjaiban” szétesnek az interszubjektivitás struktúrái is, az individuumok kiszakadnak az életvilágukból[15].

Kialakul az a világ, amelyben az elmélet önmagát olyan szubjektumként értelmezi, amely egy csak számára érvényes fiktív világ következtében termelheti újra magát. Nietzsche mindezt egyszerűbben fogalmazta meg: A világ ön-magából él: saját ürülékével táplálkozik.

A szerveződésnek egy fejlett szintjén intézményesül a pénz és a hatalom médiuma, megjelenik a piacgazdaság és az állam strukturált funkciórendszere. Az idealista elmélet szerint innentől csak annyi a kérdés, hogy hogyan osszuk el az erőforrásokat és a problémákat e két rendszer között. Minél olajozottabban működik az elosztás, annál inkább háttérbe szorul a tényleges szociális állam kérdése. Mindeközben egységes értelemről, célról vagy egyáltalán rendszerről nem beszélhetünk. Az alrendszerek koherens funkciói reprodukálják önmagukat. Ennek a felfogásnak az alapvető hibája, hogy nem veszi észre, az alrendszerek funkciói kibernetikai működést és nem az életet mutatják. Nem válik világossá, hogy a társadalom reális és nem virtuális hálózat. Nem válik világossá, hogy a személyes kapcsolatok élő, és történelmi rendszere az a hiányzó centralitás, amelyet a mesterségesen konstruált rendszerelmélet nem találhat meg sohasem[16]. A szem ugyanis nem láthatja önmagát – ahogy ezt már Wittgenstein Tractatus[17]-ában megállapította.

Luhmann jól érzi, hogy az össztársadalom organikus egységként működik, azonban az nem jelenik meg számára tényleges és stabil egységként. A jóléti állam is csupán a több médium által vezérelt egyik funkciórendszer, így már ez sem tekinthető végső, önszervező instanciának. Helyette viszont még nem született meg a mérhető, előre jelezhető társadalmi hálózat élővilághoz hasonló fogalma. Akkor sem, ha Luhmann már bevezeti az autopoiezis és metabiológai fogalmait.

Mind a politikáról (hatalom), mind pedig a gazdaságról (pénz), kiderül, hogy alkalmatlanok feladatuk betöltésére a rendszerelméleti modell szerinti működésben. Működésük egyre inkább öncél – saját autopiezisük, és nem az őket létrehozó emberek (zoon politikon és individua substantia) érdeke. Kiderül, hogy sem a pénz, sem a hatalom nem tudja megvenni vagy kikényszeríteni a szolidaritást és az érzületet. A gazdaság és állam harca során a rendszerelméletben megszüntetett humánum folyamatosan kárt vall. Ennek kiváló példája a napjainkban zajló globális tüntetéssorozat, amelyik elsődlegesen a harc önmagáért való eszköze és nem a megoldás megszülője. A forradalmi magatartás önmagában kevés, fokozottabban kell figyelembe venni az élet (biológiai-evolúciós értelemben vett) szempontját. Habermas világosan megfogalmazza: az életvilági válság érzékelése teljességgel átalakítható az irányítás rendszerre vonatkozó problémájává. Az érzékelt életvilági tényből ismételten rendszerelméleti probléma lesz, újabb és újabb meta-horizontokat nyitva tovább mélyíti az egyre elvontabb és egyre érthetetlenebb diskurzust[18]. Pontosan emiatt megvalósíthatatlan a habermasi vágy, hogy a szolidaritás társadalomintegráló hatalma lépjen fel a pénz és a hatalom rendszerintegráló médiumával szemben. Mindez azért lehetetlen, mert a szolidaritás is mindössze egy virtuális rendszer virtuális eleme a jelen értelmében. Amíg nem létezik igazi Én és igazi Te, csak eltárgyiasult életformák és kompetencia-nyalábok, addig nem lehet szó gyakorlati szolidaritásról sem. A szervezeti szolidaritás céljai távol kerülnek a tagok akaratától és helyette a szervezet önteremtését szolgálják. Forradalmi kontextusban mindez komoly pusztításra képes erőt hoz létre. A munka világában éppen ezért fontos, hogy a kollektív szervezetek ne önmaguk, hanem az emberek érdekeit képviseljék. Mindez egy teljesen újfajta szakszervezeti gondolkodást kíván meg.

Habermas tanulmánya végén megállapítja: Európa kergette magát és a világot egy egyre fokozódó értelmetlen versenybe, ő lehet hát képes arra is, hogy ennek a versenynek az értelmetlenségét beismerje és megmeneküljön a „rendszergyarapítás elvakult kényszerétől”. Ebben a világban a munka nem érték, hanem az öntudat helyébe kerülő gyakorlat, amelyik csak arra való, hogy szenet lapátoljon a rendszer motorjába. A munkaerő felhasználását követi a termelés és a megtermelt javak elfogyasztása, ami reprodukálja a munkaerőt, örök, valójában céltalan körforgásban.

Ennek felismerése nem kis áldozattal jár, de a humánumhoz való visszafordulás[19] visszavezetheti az embert a teremtő munka becsületéhez, az én-te kapcsolatok interperszonális lényegéhez. És ebben az állapotban, a rohanás megszűntével az idő is visszakaphatja eredeti jelentését és értékét. Ez lehetne a munka világának ötödik korszaka. A világméretű, egységes kommunikációval alátámasztott józan cselekvésé. Az érdemi globális gondolkodás és a lokális cselekvés teremtő korszaka jöhetne így létre. Kérdés, hogy a metafizikájától, erkölcsétől, moralitásától, és eszétől is megfosztott egyén[20] és közösség[21] képes lehet-e még erre a megújulásra?

A társadalmi hálózatok megoldási alternatívái

Már Luhmann is jól látta, hogy a társadalmi alrendszerek működése sokban hasonlít az élővilág funkcióira. Ő azonban nem jut tovább azon az értelmezésen, hogy a rendszerek önreprodukciója hasonlít az élőlények autopieziséhez. Nem képes felismerni, hogy az emberi szerveződések nem egyszerűen hasonlítanak az élettevékenységekre, hanem azok magát az életet jelentik. Vissza kell kanyarodni az élő élet fogalmához a halott rendszerek kibernetikai működése helyett. Újra meg kell találni és meg kell fogalmazni azt az entelecheiát, amelyik a tevékenységek immanens értelmét jelenti.

A módszertani antihumanizmus eredménye, hogy az egykor élő személyt mint közösségi és mint személyes létezőt szociális és pszichikai rendszerként helyezték formalinba. Pontosan ez a szétválasztás teszi lehetetlenné Luhmann számára, hogy a két aspektust egy hálózatba kapcsolja össze, a szociális vonatkozásokat kötésenként a pszichikai vonatkozásokat pedig csomópontokként felfogva[22].

Luhmann túl erősen kötődik a nyelv mint rendszerintegrátor valóságához. Nem látja, hogy a nyelven túlmutató erős viszonyok tartják össze a társadalmi kapcsolatokat, nem érzékeli, hogy pusztán a kapcsoltság ténye miatt még három lépés távolságból is érezhető a hatás. Jól látja, hogy a nyelv nem kínál szilárd talajt az Ego és az Alter találkozásához. Ebből kiindulva a humanizmus kardinális hibájának tartja a szociális és tárgyi dimenzió összekeverését.

Ennek pontosan az ellenkezőjét állítja Martin Buber, aki tisztában van az ét-te találkozás minden vonatkozásával. Amíg Luhmann nyelvileg létesített interszubjektivitásról és önreferenciálisan zárt rendszerről beszél, amelyik az „elértéktelenedett” szellem-test problematikát űzi el, addig Buber a találkozásokban megjelenő életre hívja fel a figyelmet. A rendszerelmélet tolvajnyelve talán logikus, de üres és semmitmondó. Tautologikus mint a logika. Mindez kevés az élet komplexitásának leírásához.

Egy lehetséges hivatásetika filozófiai megalapozása

Buber perszonalista[23] tézise, hogy két alapszópár határozza meg az emberi cselekvést: az Én-Te ill. az Én-Az szópár. Ezeket a lényével mondja az ember. Egész lényünkkel viszont csak az Én-Te szópárt mondhatjuk. Sőt, Én nem is létezik önmagában, csak a Te ill. az viszonyiban. De továbbmenve, Te sem létezik önmagában, csak a viszonyban állásban. Ezek a viszonyok meghaladják a tapasztalatokat, mivel a tapasztalat az emberben van, a viszony ellenben kinyitja a világát[24]. A világomat akkor értem meg, ha viszonyba tudok kerülni vele, nem pedig akkor, ha tudni akarom.

Itt világossá válik, hogy a kutatás nem az elemekre, hanem annak összefüggésrendszerére kell, hogy irányuljon. A dallam nem hangokból, a vers nem szavakból, a szobor nem vonalakból áll. Ha zenét hallgatunk, nem hangokat hallgatunk, ha találkozunk a Te-vel, nem tapasztaljuk. Minden valóságos élet találkozás. Ez a találkozás nyitja meg az időt is, a dolgok tapasztalata a múltat jelentik, ellenben a találkozás jelenével és jövőjével. Mindaz amit tárggyá teszünk meghal. A tárgyak logikus múltjában jól érezhetjük magunkat, de pontosan a lényeget nem értjük meg. A lényeg az én és te között ható szeretetben van. Ez a világban ható erő. Ez az Én felelőssége a Te iránt. Itt nem valamiféle megfoghatatlan ideáról van szó, hanem az alapviszonyról: felelősségről a világ iránt. A felelősség pedig felelősségre vonhatóságot is jelent. Az első viszonyban megjelenik az első jogi kategória.

A viszony kölcsönhatásra épül. Ezek a kölcsönösségek mindennek az alapelemei. Mindannyian az egyetemes kölcsönösség áramában élünk. A kölcsönösség megélése nem triviális. A Te a világban folytonosan dologgá lesz. Törekedni kell, hogy a viszony, a lényeg kategóriája megélése minél teljesebb legyen.

Világunkban csak az Az rendezhető. A rendezett világ azonban nem a világrend. Amikor a világrend feltárulkozik az élet legnagyobb és legmúlandóbb pillanatai. Nem rendelkeznek semmiféle tartalommal, amelyet megőrizhetnénk belőlük, de olyan energiája van ezeknek a pillanatoknak, amelyek képesek a rendezett világot felolvasztani.

Ilyen értelemben illúzió lenne azt gondolni, hogy a találkozások világa rendezett világként leírható lenne, fontos viszont tudni, hogy minden találkozás a világrend jele.

Az Az világ térben és időben összefüggő, a Te világ térben és időben nem összefüggő. Az nélkül nem élhet az ember, de aki csak Az-zal él, nem ember. Szükséges az Az világ szisztematikus leírása. De aki azt hiszi, hogy az Az világ leírása magyarázat az emberre mint például erkölcsi létezőre alapvetően téved.

A kommunikáció lehetőségét a szellem adja meg, ami nem az Én-ben van, hanem az Én és Te között. Ez a kommunikáció azonban mihelyt kimondottá válik az Az világába kötözi a Te-t. Az ember a leglényegesebb dolgokat nem tudja kimondani, csak megélni. Ezért is nagyon veszélyes, ha valaki beletörődve a sorsába úgy képzeli, hogy a kimondott világa a világ, abban rendezi be az otthonát és elfeledi az élet helyét. Ez az ember csak használja a világát, ahelyett, hogy elfogadná azt. Minél inkább meg akarjuk hódítani, annál inkább elpusztítjuk  a világunkat.

Az igazi szabály nem más, mint készen lenni a szellemben való életre.

Kiemelten fontos megállapítása Bubernek, hogy a tapasztaló és a felhasználó funkció kibontakozása többnyire az ember viszonyt alkotó képességének csökkenésével jár együtt. Éppen ezért örülhetünk a hálózatelméletek térhódításának, amelyek ideális esetben képesek lehetnek kiszabadítani az embert a tudományával elpusztított (dekonstruált) szimulákrum világából.

Egyéb esetben jogos Buber kérdése: Az az ember, aki a szellemet a maga számára élvezeti cikké preparálta, mit kezd ő a körülötte élő lényekkel?

A kérdés válaszát akármelyik jogi rendszerelmélet is leírhatta volna: ez az ember felosztja a világát intézményekre és érzésekre. A kettőt gondosan elválasztja, az intézmények a kint, az érzések a bent világa. Mindkét világ élettelen. Az intézmények területén folynak a tárgyalások, vállalkozások, versenyek, hivatalos cselekvések. Ez a világ félig-meddig rendezett, emberfejek és embertagok részvételével itt folynak az ügyek.

Az érzelmek világában karosszékből élvezi az ember a vonzalmát és gyűlöletét, örömét.

A két világ elválasztásával látszólag tökéletesen rend jött létre. Jól működnek a pártok, kiváló a gazdaság, hatékony az ipar és nyugodt a psziché. Buber már 1921-ben is tökéletesen látja: az intézmények elszabadulhatnak, felmorzsolják az embert. A tiszta jogtan (jogszerűség) következménye valóban az ungerechtes Recht lesz. Hiába az érzelmek módszeres stimulálása is, abból nem születik élet. Az életstílusok és technikák a merev múlt hullaszagát árasztják. Akkor is, ha minden törekvés arra irányul, hogy az érzelmek szabadon áramolhassanak, bármi lehessen[25].

Az igazi közösség nem az emberek egymás iránti érzelmein alapul, hanem azáltal, hogy mindannyian eleven kölcsönviszonyban állnak egy eleven középponttal, és hogy mindannyian eleven kölcsönviszonyban állnak egymással. A második az elsőből származik.

Ennek a kijelentésnek különös jelentése van. Egyrészt azt jelenti, hogy az érzelmeken túl van egy teljesen objektív viszonypont, ez pedig nem más mint a kapcsolatban állás az eleven középponttal. Ez a középpont teszi lehetővé, hogy mindenki legfeljebb két lépés távolságra helyezkedjék el a másik embertől (testvérétől)[26]. Buber megállapítja, hogy még a házasságnak sem az érzések az összetartó erői, hanem az, hogy két ember mennyire képes a másiknak megnyilvánítani a Te-t.

Világos, hogy a modern ember világa folyamatosan az Az világba merül. Ha nem küzdünk folyamatosan az alámerülés ellen a két hatalom, ami a gazdaság és az állam felőröl bennünket. A gazdaság és az állam vezetői abból nyerik nagyságukat, hogy nem foglalkoznak a Te-vel, csak az Az-al. A gazdaság mint hasznot akarás és az állam mint hatalmat akarás fontos előrevivője az életnek, de csak addig a pontig, amíg részesülnek a szellemből. A szellemből való részesülés pedig azt jelenti, hogy a vezetők (a hálózat központjai) tisztában vannak azzal, az Az világba be kell engedniük a Te világát, de csak addig, amíg azt a szellem engedi[27]. Ebben a szellemben (és az arra figyelő emberben) van az igazságosság, a közösséggel való törődés képessége. Ezért is kiemelkedően fontos, hogy a közösségek ilyen embereket termeljenek ki magukból vezetőként. A szellem tisztában van vele, hogy minden munkába az értelem, s minden tulajdonba tisztelet és áldozatkészség nem csordultig, hanem quantum satis a szellem jelenlétéből áramolhat. Egészséges korokban a szellem emberei alkalmasak arra, hogy az egész társadalom számára közvetítsék a szellemet. Beteg korokban minden csak az Az világról szól, kísértetláp ez amelyben az élet egyre mélyebben süllyed el a dolgok mocsarában. Ha egy kultúrán nem tud átsugározni a szellem, a kultúra elpusztul.

A kapcsolatok embere nem él az önkényben. Elfogadja, hogy a világ és benne az ő személyes léte nem az ő akaratából van, azt mintegy halálra ráadásul kapta, s mint talált tárgyat visszaadja, nem őrzi meg. Az az ember szabad, aki önkény nélkül akar. Aki fel tudja áldozni kis akaratát, a dolgok és ösztönök által kormányzott akaratot a nagy akaratának, annak amelyik a találkozások erejében mozog, a cél, a rendelés felé. Aki hisz az nem tesz mást mint találkozik. A kis akarat csak használni akarja a világot, az önkény eltaszítja a hittől. Ennek az embernek a világa az értelmetlen végzet világa. Mikor erre ráébred eljön a kétségbeesés órája. Ráeszmél bukottságára. Ez az ember az ego embere, ő a szubjektum. A találkozások embere a személy, szubjektivitás. Azáltal létezik, hogy viszonyba lép. A sok ego világa a rabság világa, az egymás taszításának világa. A személy viszont kimondja és megéli: „legyen meg a Te akaratod”.

A Te minden ember elé odalép. Erre válaszol az Én. Ebből a találkozásból születik minden élet. Buber innen már teodíceát ír. A találkozásban, a Te-ben a világot megragadni, a világnak megadni a maga jogát és a maga igazságát, semmit Isten mellett, de mindent benne megragadni – ez a tökéletes viszony.

A velünk átellenben lévőt csak megszólítani lehet, kimondani nem. Ez a sejtés egy teljes teológiai rendszerré szerveződik, amelyben Isten és ember kölcsönösen egymásra utalt. Ez az egymásrautaltság az a végső elv, ami minden más kapcsolat alapja. Ebben a pillanatban hullik le minden fátyol, és ennek a fényében válnak egyértelművé a tetteink. Ez a Te világ kontinuuma, ahol a viszonyok elszigetelt mozzanatai a kapcsolat világéletévé kapcsolódnak össze. Ez a kapcsolatrendszer irányítja a világot, ezen keresztül hat a szellem és tudja megváltoztatni az Az világot. A megszállottat úgy lehet meggyógyítani, hogy kapcsolódásra ébresztjük és neveljük.

Az embernek meg kell fordulnia, az Az világ helyett a Te világának erejéből táplálkoznia. Az örök Te világa az a rendszer amibe minden más rendszer benne foglaltatik, de maga nem foglaltatik semmilyen rendszerbe. Istentelen az, aki a világot mint használandót ismeri, mert Istent sem ismeri másként. Ő és nem az ateista az istentelen.

A kapcsolatok világa sem a használat tere, az legfeljebb a porszívóügynököknek jó, a kapcsolat világa a találkozások helye kell, hogy legyen. Ebben a térben kell megnyilvánítani az igazságot. Az igazság azonban nem a kell, hanem a szabad cselekvés. Nem tehetünk mást, mint járhatunk az utunkon és a tett által bizonyíthatjuk az igazságot. Ezt nem kell tennünk, de nem tehetünk őszintén másként. Az Istennel való találkozás nem azért történik az emberrel, hogy Istennel foglalkozzék, hanem, hogy az értelmet tettel bizonyítsa a világban. Ebben az igazságban a világ vallásainak kinyilatkoztatásai megegyeznek.

Buber már 1923-ban leírja, vagy megtérünk az Az világból, hajlandóvá válunk a találkozásra, vagy a saját rendszereink fognak felfalni bennünket. Világosan leírja, hogy az ember vagy tárgy vagy viszony.

Következmények a munka értelmezésének vonatkozásában

Világossá kell tenni, hogy a munka értékteremtő tevékenység. Az ember kibontakozásának egyik kitüntetett helye. A munkavállaló és a munkaadó csak együtt, nem pedig egymás elleni harcban képes a munka ügyét szolgálni. A kollektív szerveződéseket át kell alakítani a tényleges, munkához kötődő érdekeket szolgáló csoportosulásokká a különböző ideológiák szolgálata helyett. Fontos lenne ezeknek a szervezeteknek a valóban spontán szerveződésének előmozdítása.

A kommunikáció szintjén is azonosítani kell a munkához kötődő érték-fogalmat. Ennek megfelelő társadalmi mintákat kell kialakítani, amelyek a társadalmi hálózatban másolásra kerülhetnek. A munkaadók-munkavállalók konszenzusán alapuló igazságos gyakorlat mintáit kell népszerűsíteni és védeni. Ennek az igazságos gyakorlatnak az alapelve, hogy a munka értékének alapja maga az ember, ami a személy méltóságának is a garanciája.

Világosan látszik, hogy a munka nem egyszerűen az értelmetlen rendszer-reprodukció fűtőanyaga, hanem az emberi élet egyik alapfeltétele.

Ennek értelmében kell –újra a személyesig visszatérve – meghatározni a munkához kapcsolódó jogalkotást is.

A leggyakorlatibb és legközvetlenebb lehetőség azonban a hivatásetikai kódexek kidolgozása lehetne. Ennek lehetőségét vizsgáljuk meg a következő részben.

Gyakorlati következtetések – hivatásetika[28]

A munkáltató és a munkavállaló kapcsolata szempontjából az igazságos gyakorlati minták kialakítása vonatkozásában j jj jelentőséget kell tulajdonítani a jogon kívüli erkölcsi elvárásoknak, valamint a foglalkoztatási jogviszonyban érvényesülő jogi szabályozáson kívül eső emberi kapcsolatoknak. Ezt többek között a hivatásetikai alapelvek révén lehet alkalmazni. A hivatásetika alapelvek olyan etikai előírásokat foglalnak magukba, amelyeket a foglalkoztatásra irányuló jogviszonyokban dolgozóknak mindennapi munkatevékenységük során alkalmazniuk kell a gyakorlatban. Foglalkoztatásra irányuló jogviszonyoknak tekintjük jelen tanulmány vonatkozásában azokat a jogviszonyokat, amelyekben a felek alá-fölérendelt kapcsolatban vannak egymással (pl.: munkaviszony, közalkalmazotti-, köztisztviselői-, kormánytisztviselői jogviszony).

A hivatásetikai alapelveknek meg kell jelenniük a mindennapi munkavégzés során.  A hivatásetika megjelenik a lutheri hivatásetikában is, amelynek lényege a következő: Isten tetszésének elnyeréséhez egyetlen út vezet, mégpedig az evilági kötelességek teljesítése. Isten előtt minden hivatás egyenlő és egyaránt kedves. Az ember akkor jár el helyesen, ha megmarad abban a hivatásban, amelybe Isten állította, s törekszik hivatása mind teljesebb és tökéletesebb betöltésére.^[29] Kálvin továbbfejlesztette a lutheri megközelítést, és hangsúlyosabbá tette a hivatás megszentelt voltát. Azt tanította, hogy nemcsak világi hivatásunkban lehetünk Istennek tetsző emberek, hanem éppen a hivatásunk végzésével leszünk azokká. Kálvinnál a becsületes, szorgalmas munka maga Isten dicsőítésévé válik.^[30] A foglalkoztatási jogviszonyokba történő átültetése a hivatásetikának azért nehézkes, és problematikus, mert egy nem jogi természetű elvárt magatartást kívánunk jogilag szabályozottá, ezáltal kötelezően kikényszeríthetővé tenni. Dennis F. Thompson a kérdést a közszolgálati jogviszonyok oldaláról vizsgálta és megállapította, hogy „a közszolgálati etika azt jelenti, hogy a morális alapelveket a szervezetekben működő tisztviselők viselkedésére alkalmazzuk”.^[31] A közszolgálati etika (a közhivatalok etikája) a politikai etika egy válfaja Thompson szerint, amely az erkölcsi alapelveket általában a politikai életre vonatkoztatja. Általánosan elmondható, hogy a morális alapelvek meghatározzák (a) azokat a jogokat és kötelességeket, melyeket az egyénnek tiszteletben kell tartania, amikor mások vagy a társadalom jólétét érintő kérdésekben jár el, másfelől pedig (b) azokat a feltételeket, amelyeket minden kollektív gyakorlatnak, illetve politikának ki kell elégítenie, amennyiben az előbbihez hasonlóan az egyének és a társadalom jólétét érintik. Az erkölcsi alapelvek önzetlenséget tételeznek fel.^[32] Ugyanezt a problematikát Hencz Aurél úgy fogalmazza meg, hogy „a közigazgatási etika a közigazgatási tevékenységi körébe vágó, gyakran jogszabályokban tükröződő, máskor csak a gyakorlatban kialakult erkölcsi szabályok összessége”.^[33] Mártonffy szerint pedig „a köztisztviselői etika a közigazgatási munkának szociális tartalommal való megtöltése, a köztisztviselőnek a közönséghez való viszonya”.^[34] Mártonffy szerint az egész magyar közszolgálati jog bizonyos alapelvekre vezethető vissza, amely alapelvek a közszolgálati jog minden részére érvényesek. Mártonffy szerint a közszolgálat erkölcsi tartalmú. A jog tartalmát minden vonatkozásban erkölcsi elem tölti ki. E megállapítás pedig szerinte hangsúlyozottabb a közszolgálati jogban annak természeténél és lényegénél fogva, mint bármely más jogterületen. Szerinte a közszolgálati jog az etikai maximumot jelenti. Kimondja, hogy a köztisztviselők kötelessége a hűség az államfő és általában az állam iránt, a tisztességes életmód, a szolgálati teendők lelkiismeretes ellátása, a hivatali titok megőrzése, az udvarias bánásmód a felekkel szemben, a megfelelő viselkedés feletteseivel és beosztottaival szemben, a szolgálati székhelyen lakás kötelezettsége, valamint a szolgálati engedelmesség.^[35] Magyary Zoltán szerint: „A közigazgatás jósága a tisztviselőkön fordul meg. Minden szervezeti és eljárási reform értéke attól függ, mennyit érnek a tisztviselők”.^[36] Magyary szerint a közhivatalnok fontosabb kötelességei a következők: a szolgálati teendők gyors és pontos ellátása; a lakossággal való szorosabb kapcsolat ápolása végett a hivatali székhelyen való lakás; a közhivatalnoknak más állása nem lehet, mellékfoglalkozást csak elöljárója engedélyével folytathat; tiltott egyesületnek tagja nem lehet; hűség a haza és az államfő iránt; igazmondás a főnökkel, a beosztottakkal és kollégákkal, valamint a felekkel szemben; a hivatali titok megőrzése; megfelelő viselkedés az elöljáróságokkal, a beosztottakkal, valamint az intézmény dolgozójával szemben; udvarias bánásmód a felekkel szemben; önállóság, felelősség vállalására készség, kezdeményezés; tanulás, állandó továbbképzés; javításra, haladásra való készség; szolgálatért a felektől jutalmat, vagy valamilyen előnyt nem kérhet, illetve nem fogadhat el; tilos a hivatali tevékenység önkényes abbahagyása, vagy a többiekkel egyetértésben való beszüntetése, vagyis a sztrájk; erkölcsös élet, rendezett anyagi helyzet, káros szenvedélyektől, valamint közbotránykozástól való tartózkodás; a közszolgálat tekintélyének megóvása, valamint, hogy nem szabad tűrni, hogy a vele közös háztartásban élő családtagja köztisztességbe ütköző magatartást tanúsítson.^[37] Koi Gyula megfogalmazásában „a közszolgálati etika a közjog alá tartozó szervezetek etikáját jelenti”.^[38]

Álláspontunk szerint a hivatásetikai alapelvek normatív rögzítése, mint elvárás indokolt lehet, ha egységes és követendő magatartást akarunk érvényesíteni a foglalkoztatásra irányuló jogviszonyokban dolgozókkal szemben. Ebben a tekintetben azonban élesen el kell határolni egymástól a munkajogi jogviszonyban foglalkoztatottakat, a közszolgálatban foglalkoztatottaktól. A munkajogi jogviszonyban foglalkoztatottak esetében a felek szabadabban tudnak rendelkezni az etikai-magatartási elvárások tekintetében, a felek autonómiájának nagyobb tere van, míg a közszolgálati jogviszonyban foglalkoztatottakra vonatkozóan a kötelező, normatív tartalmú rendelkezéseknek van nagyobb szerepük. Ez a két eltérő jellegű foglalkoztatásra irányuló jogviszony sajátosságából is ered. A normatív szabályozás esetén a kikényszeríthetőség könnyebb, így az elvárható hivatásetikai magatartás jobban érvényesíthető, ami a közszolgálati jogviszonyok szolgálati jellegéből is ered, míg a munkaviszony esetén inkább a társadalmi elvárás és a személyes-erkölcsi meggyőződés a meghatározó. Az etikai-magatartási szabályok konkrét meghatározása a foglalkoztatásra irányuló jogviszonyok esetében az etikai kódexek révén valósulhat meg. Fontos ugyanakkor hangsúlyozni azt, hogy önmagában az etikai kódex nem elegendő, ha az egyének a belső meggyőződésük szerint nem tudnak az abban foglaltakkal azonosulni, nem érzékelik annak meghatározó jelentőségét.  

Az etikai kódex fogalmát tekintve nem fejezhető ki valamiféle egységes meghatározás formájában. A szakirodalomban az etikai kódex meghatározására nem is találunk példát. Az etikai kódex röviden valamely szakma viselkedési normáit egységbe foglaló szabálygyűjtemény, melynek hatálya a közéleti viselkedés mellett a magánélet kérdéseire is kiterjedhet.^[39] Etikai elvárásokat és alapelveket irányoznak elő a munkajogi jogviszonyokban a vállalati etikai kódexek. A vállalati etikai kódexekben kerül legtöbbször rögzítésre a tisztességes munkakörülmények követelménye. Ezeknél a kódexeknél fontos annak rögzítése, hogy mindig önkéntes alkalmazáson alapulnak, inkább morális, mint jogi kötőerővel bírnak, ugyanakkor bizonyos esetekben iránymutatásként szolgálnak a jogértelmezés, jogalkalmazás szempontjából konkrét esetek vizsgálatakor. A munkajogi kódexek célja tehát, hogy útmutatást adjanak az elvárt munkahelyi magatartások vonatkozásában, amelyek egyben kötelezettséget is jelentenek számukra. Ezekben a kódexekben megfogalmazott magatartási szabályokat a munkavállalóknak is fontosnak és hasznosnak kell érezniük munkavégzésük gyakorlása során, ezáltal is erősítve azt, hogy tisztában vannak személyes és munkabeli megbecsültségükkel. Fontos, hogy magának a munkavégzésnek legyen belső (szervezeten belüli) és külső (társadalmi) megbecsültsége.

A közszolgálatban érvényesülő hivatásetikai kódexek megalkotása is rendkívül változatos formát mutathat. Egyes etikai kódexek megalkotása jogszabályi felhatalmazáson alapul, míg más esetekben a társadalmi párbeszéd keretei között, az érintett társadalmi/érdekvédelmi szervezetek és a közhatalmi szervek közötti érdekegyeztető folyamat részeként kerülnek összeállításra.^[40] Ez a két eltérő szabályozási terület sajátosságaiból is következik. A közszolgálat szempontjából figyelembe kell venni, hogy egy demokratikus kormányzás elengedhetetlen feltétele a folyamatos etikai reform, mivel az egyes állami intézmények működése olyan etikai elvek érvényesítését is kívánja, amelyek egyben a stabil demokrácia megszilárdításának alapkövetelményei.^[41]

A Ktv. és a Ktjv. nem tartalmazz külön fejezetet, amelyben hivatásetikai rendelkezéseket fogalmaznának meg. Ezekben a törvényekben az alapelveket elszórtan találjuk meg, mint jogszabályi előírásokat, amelyeket a közszolgálati hivatásetika szempontjából is kötelező a jogalkalmazáskor figyelembe venni. Fontos kiindulópont az, hogy az állam célja, amelynek érdekében a köztisztviselők és a kormánytisztviselők foglalkoztatásra kerülnek, a közjó megjelenítése, a Nemzet érdekeinek szolgálata, azaz a társadalomtól kapott feladatok lehető legjobb ellátása. A köztisztviselők jogállásáról szóló törvény preambuluma fontos kiindulópontot rögzít, mint etikai deklaráció, valamennyi tisztviselő számára, amikor kimondja, hogy „a társadalom közmegbecsülését élvező, demokratikus közigazgatás feltétele, hogy a közügyeket pártpolitika semleges, törvényesen működő, korszerű szakmai ismeretekkel rendelkező, pártatlan köztisztviselők intézzék. A kormánytisztviselők jogviszonyáról szóló törvény további etikai alapelveket fogalmaz meg, amikor kimondja, hogy a törvény „a hatékony és költségtakarékos, demokratikus, pártsemleges és hazaszerető, a Magyar Köztársaság érdekeit és a közjót a legmegfelelőbben szolgáló központi közigazgatás kialakítása” céljából került megalkotásra. A Ktv. és a Ktjv. preambuluma a politika részéről megfogalmazott etikai deklarációnak tekinthető. Fontos, hogy csak abban az esetben kerülhető el az önmagukban helytálló és releváns erények és viselkedési módok laza konglomerátuma, ha a közigazgatási etika koherens rendszerét a Ktv. s más törvények rendelkezéseiből levonható erkölcsi normák részletezésével biztosítjuk, olyan módon, hogy a helyeselhető, illetőleg az elitélendő magatartásforma a törvényi szabályokból logikusan következzék.

A Ktv. preambulumban meghatározott követelmények alapján azonosíthatók azok az alapelvek és értékek, amelyek a közszolgálati etikát, infrastruktúrájának működtetését alapvetően meghatározzák. Ezek a következők:

1) demokratikus közigazgatás,

2) közmegbecsülés,

3) pártatlanság,

4) pártpolitika-semlegesség,

5) törvényesség,

6) szakmaiság,

7) nemzetközi kötelezettségek tisztelete.

A jogi szabályozás fontos eszköze az etikai infrastruktúrának, mivel e szabályok legmarkánsabban meghatározzák - élve a kényszerítés eszközével - a tisztviselők magatartását. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy bár a jogi szabályozás erős alapokat ad az etikai normák működéséhez, a szabályozás önmagában még nem elégséges, mivel az ellenőrzés és a számonkérés lehetőségét is biztosítani kell ahhoz, hogy az etikai követelmények megsértésével összefüggő kockázatokat és hátrányokat eredményesen kezelni lehessen.

Az általános etikai alapelvek jelentős része ugyanakkor – mint alkalmazotti kötelezettségi elem – megjelenik a közszolgálati jogállási törvényekben, valamint az általános munkajogi jogelvekben is. A politikai, gazdasági és személyi összeférhetetlenségi esetek, a fegyelmi és kártérítési rendszerek, a munkavégzés általános szabályai jórészt megtalálhatók a Ktv-ben és a Ktjv-ben.^[42] Fontos kiemelni azt is, hogy a hivatásetikai alapelvek megtartása és számonkérése tekintetében nincs egységesen kidolgozott jogi szabályozás a Ktv-ben és a Ktjv-ben, azokat az általános szabályok szerint ítélik meg. A szerzők álláspontja szerint érdemes lenne a jogalkotónak elgondolkodnia azon, hogy a közszolgálatban a hivatásetikai alapelvek megsértése esetén milyen szankcionálási rendszer megalkotását tartaná indokoltnak, amely a munkajogi szabályozásra is kihatással lehetne, tekintettel arra, hogy ezek a kérdések a munkajogi jogviszonyokban is felmerülnek, és szükségessé teszik ennek átgondolását. Arra azonban tekintettel kell lenni, hogy az etikai szabályok megsértésének szankcionálása során kifejezésre kell jutatni az általános társadalmi rosszallást is, valamint a személyes lelkiismeret működésének kérdését is.  Abban az esetben, ha a közszolgálatban hivatásetikai kódexet alkotna a jogalkotó, úgy felmerülhetne, hogy abban külön fejezet foglalkozzon a jogkövetkezményekkel az etikai alapelvek megsértése esetén, valamint a szükséges eljárási renddel, ugyanakkor nem mellőzhető az, hogy ebben az esetben is, ennek összhangban kellene lennie a Ktv., valamint a Ktjv. rendelkezéseivel is. Álláspontunk szerint ebben a kérdésben biztosan eltérő szabályozás lenne indokolt a munkajogi és a közszolgálati jogviszonyok tekintetében. A munkajogban a hagyományos megszüntetés rendszerébe lenne indokolt beilleszteni az etikai magatartási szabályok megsértését, míg a közszolgálat esetében ezt akár külön jogszabály keretében is meg lehetne tenni, amely szabályozás ugyanakkor összhangban lenne a Ktv. és a Ktjv. szabályaival. Ennek az eldöntése a jogalkotó feladata. Bizonyos esetekben - amint az a jelen tanulmányban is részletesen kifejtésre kerül – ugyanakkor már most is lehetőség van arra, hogy bizonyos hivatásetikai elvárásokat is tartalmazó esetekben a Ktv. szabályai esetében szankcionálni lehessen a tisztviselőket. Nem feltétlenül indokolt a közszolgálat esetében sem külön hivatásetikai alapelveket, magatartási szabályokat tartalmazó kódexben önállóan rendelkezni a megsértés esetén alkalmazható szankciókról és eljárásról, azokat érdemes lenne beépíteni, vagy értelemszerűen alkalmazni a Ktv-ben szabályozott - és a Ktjv hatálya alá tartozók esetében is irányadó – köztisztviselői fegyelmi felelősség körében. Általánosságban kimondható, hogy fegyelmi felelősségre vonásra van lehetőség a köztisztviselővel szemben, ha az a közszolgálati jogviszonyból származó kötelezettségét vétkesen megszegte. A köztisztviselő legfontosabb kötelezettségeit a Ktv. tartalmazza, azonban a közszolgálati jogviszonyra vonatkozó más szabályok (pl.: hivatásetikai kódex), és a felek megállapodása is számtalan kötelezettséget állapíthatnak meg. Szintén általános elvárás, hogy a köztisztviselő munkaköri kötelezettségeit a közszolgálati jogviszonyra vonatkozó jogszabályok megtartása mellett a szakmai szokásoknak, a közigazgatási szerv utasításainak, az irányító testület döntéseinek megfelelőn, szakszerűn, pártatlanul, igazságosan, a közérdek figyelembe vételével köteles végezni.

A XXI. századdal beköszöntött változások a közszolgálatokat, a közigazgatást is mélyrehatóan érintették. Komoly, egyetemes társadalmi igény merült fel arra, hogy a közigazgatás ne az állam hatalmi fegyvere, autoriter intézménye legyen, hanem a polgárok érdekeit a közérdekkel egyeztetve, hatékonyan egyszerűen, az általános igazságosságnak megfelelően, átláthatóan, etikusan működő rendszerként funkcionáljon. Fontos törekvésé kell vált, hogy az erős nemzettudatra épülő, és az értékekkel telített közigazgatási hivatás alapelveinek megfelelő magatartás tanúsításával, világos szabályok követése révén a közigazgatásban dolgozók a hivatalukhoz méltó, kötelességtudatos magatartás tanúsítsanak. Ezáltal erősíthető meg a közszolgálatban is a jogbiztonság, jogegység, áttekinthetőség. A magyar nemzet fejlődése ugyanakkor nemzetközi összehasonlítás nélkül nem értelmezhető, amely feltételezi, hogy az ország közszolgálata külföldi mércékkel mérve is versenyképes legyen. A közigazgatásban a jogalkalmazás során az etikai alapelvek a közszolgálati jogalkalmazón keresztül, a közszolgálati jogalkalmazással érvényesülnek.

Az etikai normák a társadalmi normák egy sajátos csoportját alkotva a tisztviselő döntéshozó kötelességeit fogalmazzák meg. A célok és a döntési alternatívák ugyanakkor korántsem függetlenek egymástól, egymással párhuzamosan alakulnak ki. Nem csak a döntési célok befolyásolják az alternatívákat, hanem a feltárt döntési alternatívák is befolyásolják a célokat. A célok kijelölése tehát egy lépésről lépésre alakuló, interaktív folyamat, amelynek során kölcsönösen módosítják egymást. A közigazgatásban az etikai konfliktusok markáns terepe a diszkrecionális, mérlegelési jogkörben hozható döntések köre. Abban az esetben ugyanis, ahol a jogi norma egyértelműen meghatározza a meghozandó döntést, a tényállás megállapítását követően nincs gyakorlati mozgástere a döntéshozónak. Ebben az esetben ugyanis a döntéshozó a jogszabályban meghatározott és védett közérdekkel szemben csak normasértés árán tudná az egyéb (egyéni, csoport- stb.) érdekeket érvényre juttatni. Ez pedig felelősségre vonáshoz vezet(het) (fegyelmi, büntetőjogi, kártérítési stb).[43]

Hencz Aurél szerint a közigazgatás minősége a nemzet műveltségének tükre, amelyet nemcsak szakmai műveltséggel kell gyakorolni. Ezért e pályára felkészült, magas szellemi és minősítésű személyek alkalmasak.^[44] Hencz Aurél a hivatásetikai alapelvek tekintetében a hivatástudatot, szeretetet, a hivatás életpályaként választását és kezelését, annak teljes erővel, önfeláldozással betöltését, a közszolgálati alkalmazottól elvárt magatartást fogalmazza meg. Ehhez szükséges az is, hogy a tisztviselő érezze hivatása nagyszerűségét és fontosságát. A közszolgálati alkalmazott kötelezettségeit a legnagyobb odaadással teljesítse, felelősséggel annak tudatában cselekedjék. Döntésében legyen pártatlan, a valóságnak megfelelő adatokat figyelembe véve járjon el. Képviselje a közérdeket. Munkája legyen lelkiismeretes, pontos, kerülj a rendetlenséget. Munkájával ne okozzon zavart, gyorsan az ügyek mielőbbi befejezésére törekedjék. Tartsa meg a jogszabályokat. Legyen igazságos. Hivatali hatalmával ne éljen vissza. Tevékenysége járuljon hozzá a hatóság, illetőleg a döntések tekintélyéhez. Az tisztviselő a köz érdekében munkálkodjék. Tevékenyen működjön közre a község mind erkölcsi, mind gazdálkodási előrehaladásához és az ipar fejlesztéséhez. Az intézkedései az ügyfél érdekében történjenek. A felek irányába előzékeny, az illemmel párosult udvarias bánásmód jellemeze munkáját. A lakossággal való érintkezésben a humanitás, az emberi tisztesség íratlan szabályainak megtartása a kötelessége; előzékenyen, tapintatos magatartással adjon felvilágosítást.^[45] Hencz Aurél szerint a közszolgálattól függ magának az államnak a jelleme. Az államfő és a nép iránti hűség és ragaszkodás a hivatalnok magatartásának egyik meghatározója. A jó erkölcs, magatartás, a közszolgálatnak mindenkor igénye. A XX. század harmincas éveiben gyakorlati és elméleti szakemberek is foglalkoztak a pragmatika és az etika kérdéseivel. Olyan álláspont is megfogalmazódott, hogy „a tisztviselők helyes kiképzésénél is fontosabb a szolgálati pragmatika megalkotása”. Elhangzottak olyan panaszok ebben az időben, hogy egyes tisztviselők jogtalan vagyoni előnyre tesznek szert, erőszakoskodnak, hivatali hatalmukkal visszaélnek, az ügyfeleket feleslegesen zaklatják, a tudomásukra jutott szabálytalanságokat elpalástolják, továbbá, hogy hivatalos idejük alatt nem tartózkodnak a munkahelyükön.^[46]

A közszolgálati jogviszonyok tekintetében a mai társadalomban is elvárásként fogalmazódik meg, hogy az értékeket ismerő és tiszteletben tartó nemzeti közszolgálat működjön. A közszolgálatban alkalmazandó hivatásetikai alapelvek gyakorlati alkalmazása a magyar közigazgatási szerveknél foglalkoztatottak megbecsültségéhez nélkülözhetetlen alapvető értékek, és a morális alapelvek összefoglalásában kell, hogy megnyilvánuljon. A tisztviselő felé mind a közigazgatás, mind a társadalom különösen olyan elvárásokat támaszt, mint hazaszeretet, a gondos jogszolgáltatás, a hűség és az elkötelezettség, a méltóság, az előítélet-mentesség, a pártatlanság, a politikai semlegesség, a szakszerűség, a közérdek előnyben részesítése, az együttműködési kötelezettség és a tájékoztatásnyújtás, valamint az arányosság. A közszolgálatban jelen kell lennie a jogbiztonságnak, a jogegységnek és az áttekinthetőség érvényesülésének. A közigazgatásban a jogalkalmazás során a hivatásetikai alapelvek a közszolgálati jogalkalmazón keresztül, a közszolgálati jogalkalmazással érvényesülnek.

         A fentiekből látható, hogy az erkölcsi-etikai magatartási szabályok megjelennek mind a munkajogi szabályozásban, mind pedig a közszolgálati szabályozásban. Ami lényeges különbség a két foglalkoztatási terület között, az a jogviszony sajátosságából eredő különbözőségek tekintetében érhető tetten. A munkajogban magánjogi jogi jogalanyok közötti jogviszonyról van szó, míg a közszolgálati jogviszonyokban az egyik fél mindig valamilyen közhatalmi szerv, ami a későbbi szabályozási kérdések tekintetében hangsúlyosan kifejezésre is jut. Ami kérdésként felmerül még, hogy lehetséges-e közös ismertetők révén meghatározni az etikai-erkölcsi magatartási szabályokat a foglalkoztatási jogviszonyokban. Az egységesítés irányába mutató célkitűzés lehetne, ha az alapvető rendelkezések tekintetében egységes etikai alapelvek kerülnének megfogalmazásra valamennyi foglalkoztatási jogviszony tekintetében, majd ezt követően külön-külön rendelkeznének a speciális szabályokról, tovább differenciálva a különböző közszolgálati jogviszonyokat is.

         A szabályozás tekintetében vizsgálandó konkrét alkalmazás szempontjából, hogy melyek lennének azok az általános alapelvek, amelyeknek valamennyi foglalkoztatási jogviszonyban érvényesülniük kell, ezek egy része már megfogalmazásra került, más részük megfogalmazásra vár. Alkotmányos - foglalkoztatáshoz kapcsolódó - alapelvek az élethez és az emberi méltósághoz való jog, a hátrányos megkülönböztetés tilalma, a nők és férfiak egyenjogúsága, az egyenlő munkáért egyenlő bért elve, a személyes adatok védelméhez való jog, a munkához való jog, a pihenéshez való jog, a szakszervezetek és érdekképviseleti szervek működéséhez való jog, a sztrájkjog, valamint a testi és lelki egészséghez való jog. A munkajog alapelvei közül általánosan elvárt a felek közötti együttműködési kötelezettség, a jóhiszeműség és a tisztesség, mint elvárható magatartás alapkövetelménye, az adatvédelem, és a gazdasági érdekek védelme, valamint a rendeltetésszerű joggyakorlás követelménye. A közszolgálatban ezen túl további hivatásetikai-magatartási elvárások is megfogalmazódnak, mint diszkriminációmentes ügyintézés, előítélet-mentesség, pártatlanság, politikai semlegesség, felelősségtudat és szakszerűség, méltányosság és emberségesség, méltóság és tisztesség, befolyásmentes ügyintézés, arányosság. A közigazgatási ügyintézés folyamatos sikerének titka az ügyfelek igényeinek megbízható, következetes és kiváló minőségű kielégítése, amellyel egyidejűleg a feddhetetlenség legmagasabb követelményeinek is eleget kell tenni. Ennek érdekében az alábbi követelményeket kellene az ügyintézés során eljáró tisztviselőnek szem előtt tartania:

- minden esetben meg kell érteni az ügyfelek igényeit, és minden indokolt módon meg kell próbálnia a tisztviselőnek azt kielégítenie az egyes ügyletek előtt, alatt és után;

- az ügyfeleknél a tisztviselő mindig olyan elkötelezettséget vállaljon, amely tükrözi lehetőségeit és megfontolt jogalkalmazói döntést hozzon;

- a tisztviselő tegyen meg minden annak érdekében, hogy az ügyfelek felé vállalt kötelezettségeinek eleget tudjon tenni, és ezekről az erőfeszítésekről az ügyfelet megfelelő módon tájékoztassa;

- a tisztviselő feddhetetlensége ne szenvedjen csorbát az ügyfelek igényeinek kielégítése során;

- a tisztviselő mindig figyeljen oda az ügyfélre;

- a tisztviselő mindig törekedjen arra, hogy kiderítse az ügyfél igényeit és elvárásait;

- a vezetőséggel haladéktalanul beszéljen meg minden olyan problémát a tisztviselő, amely a közigazgatási ügyellátás teljesítésével kapcsolatos akadályokra vonatkozik, illetve minden olyan kérdést, amely a közigazgatásban irányadó etikai alapelvek megtartásával kapcsolatban merülhet fel;

- a tisztviselő a tisztességes joggyakorlás korlátai között a lehető legérzékenyebben kell, hogy reagáljon az ügyfelek igényeire.

Az érdekek szinte minden döntésben megjelennek a közigazgatásban dolgozók esetében. A döntéseknek különös jelentőségük van azokban a folyamatokban, ahol az adott döntés másra, másokra is kihatással van. Ez fokozottan igaz a közszolgálatban dolgozókra, illetve a közigazgatás döntéseire. Ezért szükséges megismerni a jelenlegi magyar közszolgálati hivatásetika körülményeit, helyzetét, az e helyzetből adódó kihívásokat, feladatokat és lehetséges megoldásokat, illetve prognosztizálni kell azokat a célokat és eszközöket, amelyek e téren még kialakításra várnak többek között a jogalkotó részéről. Ez a követelmény a munkajogi szabályozás tekintetében is megjelenik. Itt azonban a munkáltató érdekei azok, amik elsődlegesen figyelembe veendők a célkitűzések meghatározásakor, azzal, hogy ez nem érintheti hátrányosan a munkavállalókat megillető jogokat sem.

A közszolgálatban a jogszerű és etikus döntést meghozó személynek rendelkeznie kell az etikus személyiség jellemzőivel. A munkaviszonyban a munkavállalónak elkötelezetten kell a munkáltató érdekeit szem előtt tartania, és minden magatartásával annak megbecsültségét kell erősíteni. A közszolgálatban a jogszerű döntések is eredményezhetnek érdekkonfliktusokat, amelyeknek azonban megelőzése, kezelése, feloldása feltétele egy etikus és korszerű közigazgatási struktúrának.

A hivatásetikai magatartási szabályok megfogalmazásakor figyelemmel kell lenni az irányadó jogi alapelvekre is, amennyiben azok befolyásolják a jogi szabályozást. Amit a jogi norma már szabályoz az kérdéses, hogy etikai szabályozás tárgya is lehet-e, ugyanakkor álláspontom szerint az értékleltár elkészítésekor ezek egy részét is számításba kell venni.

---

[1] A Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar Jogtörténeti, Jogelméleti és Egyházjogi Tanszékének egyetemi docense.

[2] A Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar Munkajogi és Szociális Jogi Tanszékének egyetemi docense.

[3] Jelen tanulmány rövidített változata megjelenés alatt van a Polgári Szemlében.

[4] Eliade, M., Vallási hiedelmek és eszmék története, vol I, Budapest 1995, 35-54.

[5] Durkheim a „munkamegosztás funkciójáról” beszél, ami a társadalmi kohézió egyik lényegi eleme. Durkheim, É., A társadalmi munkamegosztásról, Budapest 2001.

[6] Jólesz K., Kincsestár, Budapest 1996, 37-38.

[7] Az életvilág Habermasnál mint erőforrás jelenik meg, amelyik kultúrára, társadalomra és személyre tagolódik.

[8] Habermas, J., Filozófiai diskurzus a modernségről, Budapest 1998, 284.

[9] Birher N., „A szubszidiaritás mint a hálózati kapcsolatok egyik alapelve” in Hajdú Z., (ed) Szubszidiaritás és regionalitás, Pécs 2010, 34-44.

[10] Ebben a világban jelenik meg a Technopolisz története, a határok nélküli fejlődés, a kötelesség nélküli jogok és a költségek nélküli technológiák entuziazmusával. A Technopolisz története morális központ nélküli.Mennyországot ígér a földön a technológia fejlődése által. A stabilitást és rendet közvetítő hagyományos narratívákat és szimbólumokat elhajítja, és helyette életstílusokat, technikai gyakorlatot és a fogyasztás extázisát állítja.(Harker, B., Postmodernism and Quality, in Quality in Higher Education, 1995, 1, p. 31.

[11] Habermas, Filozófiai diskurzus, 285.

[12] Molnár T., Lélek és gép, Budapest 2000, 137-211.

[13] Habermas, Filozófiai diskurzus, 274.

[14] Strukturális kényszer váltja ki a garantált tudás felbomlását, generalizált értékek és normák tételezését, valamint az önigazgatott individualizációt … az egykoron a szubjektumok gyakorlatának tulajdonított racionalitámozzanatok felerősödése most olyan feltételek között megy végbe, amelyeket a nyelvileg létrehozott interszubjektivitás mind szélesebbre és egyre finomabbra szőtt hálója alakít ki. (Habermas, Filozófiai diskurzus, 279-280).

[15] Habermas, Filozófiai diskurzus…, 285.

[16] Még a kollektív identitások is ide-oda hányódnak az interpretációk hullámain, s jobban beillenek egy törékeny hálóról, mintsem az önreflexió stabil centrumáról alkotott képbe. (Habermas, Filozófiai diskurzus… 291.)

[17] 5.633

[18] Az önmagukra vonatkozó rendszerek önmaga-nélküliek, acentrikusak, nincs referencia pontjuk. Mivel a modern társadalmaknak nincs referencia identitásuk, ezért a kritikájuk is lehetetlen…

[19] A transzcendentálisan megalapozott világ helyén rendszer-relatív környezeteket találunk.

[20] Az új értelmezés szerint az ember nem belülről (tudat, ész, akarat által) irányított, önálló egyén, hanem inkább kívülről hozzák létre személytelen struktúrák, diskurzusok: ezeknek alá-vetett (szub-jektum a latin szó eredeti jelentésében). Foucault fogalmazásában: a szubjektum a diskurzus változó és komplex funkciója, megfosztva alkotó szerepétől, Lyotard szerint csak egy pont, amelyen keresztül különböző üzenetek haladnak át, Julia Kristeva szerint nem más, mint maga a jelölés folyamata vagy a jelölők lánca, áthelyeződése. Diszkurzív gyakorlatok hozzák létre a szubjektumot, a hatalom intézményesült struktúrái – újfent Foucault. (www.mmi.elte.hu)

[21] A rendszerelméletnek az önmagára vonatkozásban szereplő „önmagától” távol kell tartania az öntudat szintetikus munkával előállított mindenfajta identitását. (Habermas, Filozófiai diskurzus… 297.)

[22] network flow és network bond modell

20

[24]           A világ három szinten lehet nyitott: kapcsolat a természettel, kapcsolat az emberekkel, kapcsolat a szellemi létezőkkel.

[25]           A posztmodern egyik jelmondata az anything goes. Turner criticizes the postmodern credo of “anything goes” and suggests that “the built environment professions are witnessing the gradual dawn of a post-Postmodernism that seeks to temper reason with faith.”[

[26]           Ennek az elvont elvnek egy szimbolizált (és ezért sokak számára érthetőbb) leírása Christakisnál is megtalálható, aki megállapítja, hogy a közös Istenkép nem csak hitet jelenthetne, hanem olyan kapcsolódási pontot is, amelyik mindenkit összekötne mindenkivel, így Istenen keresztül mindenki a barátjának a barátja lesz. Az embereknek igénye van egy ilyen vezérelvre, hogy ezen keresztül is esélyt kapjanak a találkozásokra.  Christakis, Kapcsolatok hálójában … 272.

[27] Ezt a „szellemet” kellene valamilyen módon körülírnia a hivatásetikának is. Ez a szolgálat lehet az igazi alapja minden mai etikának.

[28] Jelen rész a „Hivatásetikai alapelvek a közszolgálatban a minőségi jogalkalmazás céljából” című tanulmány felhasználásával és továbbfejlesztésével fogalmazza meg a legújabb eredményeket a témában a szerzőtárs közreműködésével.

[29] Bodai Zsuzsa: A reformátorok gazdasági tanításai. http://www.pointernet.pds.hu/kissendre/tudasszociologia/20060702150951642000000940.html, 2011. május 22.

[30] Kis Csongor: Kálvin és a pénzügyek. http://www.tzsinat.hu/?p=124, 2011. május 22.

[31] Lásd erről: D. F. Thompson: A közszolgálati etika lehetősége című tanulmányát. In: Közszolgálat és etika (válogatta: Gulyás Gyula) Helikon Kiadó, Budapest, 1997. 34 p.

[32] Lásd erről: D. F. Thompson: A közszolgálati etika lehetősége című tanulmányát. In: Közszolgálat és etika (válogatta: Gulyás Gyula) Helikon Kiadó, Budapest, 1997. 34 p.

[33] Hencz Aurél: Törekvések a közszolgálati etika kialakítására I-II. MTA Államtudományi Kutatások Programirodája, Budapest, 1987. I. kötet 9. p.

[34] Lóczy Péter: A közszolgálati etikai rendszer kialakításának normatív és intézményi feltételei. In: Új magyar közigazgatás, 2009. 2. évf. 2. sz. 2. p.

[35] Hencz Aurél: Gondolatok a közszolgálati pragmatikáról és etikáról (1867-1944). In: Magyar közigazgatás, 1993, 43. évf. 1. sz. 20. p.

[36] Dudás Ferenc: Gondolatok a közszolgálati etikáról I. In: Magyar közigazgatás. 1999. 49. évf. 8. sz. 422. p.

[37] Hencz Aurél: Gondolatok a közszolgálati pragmatikáról és etikáról (1867-1944). In: Magyar közigazgatás, 1993, 43. évf. 1. sz. 19. p.

[38] Koi Gyula: Töprengés a közszolgálati etika és a közszolgálati etikai kódex aktuális problémáin. In: Magyar Közigazgatás, 2002. 52. évf. 12. sz. 725. p.

[39] Koi Gyula: Töprengés a közszolgálati etika és a közszolgálati etikai kódex aktuális problémáin. In: Magyar Közigazgatás, 2002. 52. évf. 12. sz. 728. p.

[40] Lóczy Péter: A közszolgálati etikai rendszer kialakításának normatív és intézményi feltételei. In: Új magyar közigazgatás, 2009. 2. évf. 2. sz. 5. p.

[41] Lóczy Péter: A közszolgálati etikai rendszer kialakításának normatív és intézményi feltételei. In: Új magyar közigazgatás, 2009. 2. évf. 2. sz. 1. p.

[42] Lóczy Péter: A közszolgálati etikai rendszer kialakításának normatív és intézményi feltételei. In: Új magyar közigazgatás, 2009. 2. évf. 2. sz. 3. p.

[43] Lásd még: Hivatásetikai alapelvek az ügyfélszolgálati munkában. Tananyag Kormányablak-ügyintézők részére. Szerző: Dr. Homicskó Árpád Olivér. Lektor: Dr. Gerencsér Balázs Szabolcs. Kormányzati Személyügyi Szolgáltató és Közigazgatási Képzési Központ. 2010. november.

[44] Fonyó Gyula: Hencz Aurél: Törekvések a közszolgálati etika kialakítására 1. kötet Budapest, 1987 (könyvismertetés). In: Állam és igazgatás. 1988. 38. évf. 7. sz. 671. p.

[45] Fonyó Gyula: Hencz Aurél: Törekvések a közszolgálati etika kialakítására 1. kötet Budapest, 1987 (könyvismertetés). In: Állam és igazgatás. 1988. 38. évf. 7. sz. 671. p.

[46] Hencz Aurél: Gondolatok a közszolgálati pragmatikáról és etikáról (1867-1944). In: Magyar közigazgatás, 1993, 43. évf. 1. sz. 17. p.