Blutman László:
A jogi terminusok fokális elemzése: ókori üzenet a palackban?
1. A nyitott jogi fogalmak csapdája, avagy Nagy Károly rejtvénye
2. Hart Wittgenstein nyomában: a jog definiálásának feladása
3. A fokális elemzés Arisztotelésznél: a terminusok strukturált többértelműsége
4. Finnis és a jog fokális elemzése
5. Miért nem fokális elemzés, amit Finnis csinál?
5.1. Az endoxa figyelmen kívül hagyása
5.2. Kérdéses a vizsgált terminus poliszém jellege a vizsgálat összefüggéseiben
5.3. Kérdéses a feltárt jelentésviszonyok fokális jellege
6. A "barátság" és "jog"
7. A jog jelentésviszonyai Finnis rendszerében
8. A fokális fogalmi kapcsolatok tartalmáról
9. Tökéletes eset kontra tökéletlen esetek: új típusú fokális elemzés, vagy egyszerű tévedés?
9.1. A jog "fokális jelentése"
9.2. A jog központi esete és az igazságtalan jog
9.3. A tökéletes és tökéletlen esetek szembenállása és függősége
9.4. Negatív fajképzés nyitott fogalmaknál
9.5. Tökéletes és tökéletlen esetek Arisztotelésznél
9.6. A jog fogalma Finnisnél: mi maradt a fokális elemzésből?
10. A fokális elemzés kiterjesztése a jogi fogalmakra
11. Diogenész hordója, avagy a fokális elemzés alkalmazhatóságának korlátai a jogalkalmazásban
11.1. Egy jogtételben előforduló jogi terminus alkalmazása
11.2. Több jogtételben előforduló jogi terminus eltérő célú alkalmazása
12. Következtetések
Timothy Endicott egy új analitikai eszköz bevezetését javasolja a jogi terminusok értelmezésének és alkalmazásának elősegítésére, a fokális elemzést (Endicott, 2001). Ezt a módszert, Arisztotelészt alapul véve, már John Finnis is alkalmazta korábban, a jog fogalmi viszonyainak rögzítésére, amikor természetjogi alapokon nyugvó elméletét felépítette (l. Finnis 1992). Amennyiben Endicott megállapításai megalapozottak, akkor a jogértelmezés és jogalkalmazás egy valóban hatékony módszerrel bővülhet. A jelen tanulmány célja nemcsak az, hogy értékeljem Endicott fokális elemzésre vonatkozó megállapításait. Be kívánom mutatni a fokális elemzés, mint az ókorba visszanyúló analitikai módszer lényegét is, tekintettel arra, hogy a magyar jogi szakirodalomban erről nem jelent meg még átfogó ismertetés. Ezzel együtt rá kívánok mutatni azokra a tévedésekre is, melyek éppen Finnis - egyébként hatásos - elmélete nyomán a fokális elemzést övezik. A tanulmány egyben szerény és egyszeri hozzájárulás kíván lenni a magyar jogi szemantika hajnalhasadásához.[1]
A tanulmány négy nagyobb kérdéskört fog át. Az első, a nyitott fogalmak ismert problémájának összegzése, mely a jog modern elméletében, nevezetesen Hartnál, legalábbis közvetve elvezetett a fokális elemzéshez hasonló módszer alkalmazásához.[2] A második, a fokális elemzés mibenléte, ahogy azt Arisztotelész annak idején használta. A harmadik, annak feltérképezése, hogy Finnis, részben Arisztotelészt, részben Aquinói Tamást követve, miképpen használta a módszert elmélete alátámasztására, és miben tévedett a módszer tekintetében. Végül negyedik nagyobb kérdéskörként, annak kimutatása, hogy miért tarthatatlan és téves Endicott javaslata.
1. A nyitott jogi fogalmak csapdája, avagy Nagy Károly rejtvénye
Nagy Károly szegedi jogászprofesszornak volt egy nevezetes feladványa a hallgatói felé. Aki megfejtette, megajánlott jelest kapott a nemzetközi jog tárgyból. A feladat a nemzet fogalmának meghatározása volt. (A nemzet a nemzetközi jogban elismert önrendelkezési jog egyik alanya). Viszont olyan meghatározást kellett adni, melyet a professzor nem tudott megcáfolni. Sokan próbálták megfejteni, hiszen ebből a tárgyból igen értékes volt ez a minősítés. Tudomásom szerint nem volt olyan eset, hogy valaha bárki is jelest szerzett volna a feladat megoldása alapján, bár kiváló felkészültségű hallgatók is próbálkoztak. A kudarc magyarázata nem kíván bonyolult fejtegetéseket.
A meghatározás (definiálás) ki nem mondott, de elvárt módja a nemzet tekintetében a nem, valamint a fajképző különbségek megadása volt (definíció per genus et differentiam). Ezt talán nevezhetnénk klasszikus (leíró) definíciónak is. A klasszikus, leíró definíció (horiszmosz / ορισμός) alapszabályait Arisztotelész rakta le, és azóta a tudomány alapvető eszköze a szükséges fogalmi struktúrák felépítésénél. A lényeg a fogalom olyan tulajdonságainak azonosítása és nyelvi kifejezése, melyek szükségesek, és egyben elégségesek a fogalom, valamint az azt jelző terminus alkalmazásához. A klasszikus definíció éles fogalmi határokat feltételez. Egy jelenség, tárgy, történés, entitás vagy megfelel a definícióban foglalt szükséges és elégséges alkalmazási feltételeknek, vagy nem; fokozatokat jellegénél fogva nem ismer (a definiálásról a jogban általában, l. Solt, 1996:229-274).
A kérdés tehát az volt, hogy sikerül-e a nemzet fogalma tekintetében olyan fogalmi tulajdonságokat azonosítani, melyek fennállása szükséges ahhoz, hogy egy emberi közösségre alkalmazni lehessen a nemzet terminust, de ugyanakkor, ehhez egyben azok elégségesek is. Amennyiben a megadott fogalmi tulajdonság nem szükséges ehhez, akkor indokolatlanul leszűkíti a szóba jövő emberi közösségek körét, és olyan közösségek is kieshetnek a fogalmi körből, melyeket a nyelvhasználatban általánosan nemzetnek tekintenek. Amennyiben a megadott tulajdonság szükséges, de nem elégséges a nemzet szó alkalmazásához, akkor ezzel olyan emberi közösségeket is a fogalom alá sorolunk, melyeket az általános nyelvhasználat nem tekint nemzeteknek.
Mindez arra is utal, hogy mi a mércéje egy klasszikus definíció sikerességének, legalábbis a mindennapi emberi érintkezésben, vagy a társadalomtudományok területén. Ez a mérce az általános, mindennapi (vagy tudományos, szakmai) nyelvhasználat. Egy definíció akkor sikeres, ha azokat a jelenségeket, tárgyakat, történéseket, vagy entitásokat ragadja meg, melyeket a terminus használatakor a nyelvhasználat is ért alatta. Egy definíció akkor sikertelen, ha olyan konkrét jelenség, tárgy, történés, entitás, vagy ezek egy csoportja kimarad a definícióból, melyeket az általános nyelvhasználat a definiált terminus alá sorol, illetve ezek olyan csoportja bekerül a definíció alá, melyet az általános nyelvhasználat nem tekint odatartozónak.
A hallgatók megoldási kísérleteit Nagy Károly professzor úgy cáfolta, hogy rámutatott a javasolt definícióból kizárt, olyan emberi közösségekre, melyek nemzeteknek tartják magukat, vagy máskor kimutatta, hogy a javasolt definíció alapján olyan emberi közösségek is nemzeteknek minősülnének, melyeket nem tartanak annak. Ezt azért tehette meg könnyűszerrel, mert a nemzetnek legalább három, jól elkülöníthető, és egymást többé-kevésbé kizáró jelentését különböztethetjük meg (kissé leegyszerűsítve a politikai nemzet, a kultúrnemzet és az etnikai nemzet felfogásai, és ezeknek különböző változatai és egybefonódásai), melyekben az összesre jellemző, közös, kellően konkrét fogalmi tulajdonság nem lelhető fel (Losonc 2002:116-130; Majtényi 2007:153-161). Mivel a nemzetközi nyelvhasználat e jelentések köré vegyesen szerveződik, nem lehet olyan átfogó, klasszikus definíciót megadni, mely úgy felel meg az ellentmondásos, több jelentést hordozó nyelvhasználatnak, hogy ne legyen túl tág, vagy túl szűk, azaz a nyelvhasználat alapján ne lenne cáfolható.[3] Nagy Károly professzor tankönyvében maga sem kísérelt meg egy átfogó klasszikus definíciót adni a nemzet fogalmáról (Nagy 1999:78-79). A nemzet fogalmát Friedrich Waismann nyomán tekinthetjük nyitott fogalomnak (Waismann 1945:119-134; Grassl 1981:131-138).
A klasszikus definiálás, mint módszer esetenkénti használhatatlanságára legnagyobb erővel Wittgenstein mutatott rá a játék fogalmának vizsgálata kapcsán, a Filozófiai vizsgálódások c. művének sokszor idézett részében: "Vizsgáld meg például egyszer azokat a folyamatokat, amelyeket "játékok"-nak nevezünk. A táblajátékokra, kártyajátékokra, labdajátékra, küzdősportokra stb. gondolok. Mi a közös mindezekben? - Ne mondd, hogy "Kell valami közösnek lennie bennük, különben nem hívnák őket 'játékok'-nak" - hanem nézd meg, van-e valami közös mindben. - Mert ha megnézed őket, nem fogsz ugyan olyasmit látni , ami mindben közös, de látsz majd hasonlóságokat, rokonságokat, mégpedig egész halomnyit. Szóval: ne gondolkozz, hanem nézz!...E vizsgálódás eredménye pedig így hangzik: az egymást átfedő és keresztező hasonlóságok bonyolult hálóját látjuk."(Wittgenstein 1998:57) A következő bekezdésben e hasonlóságokat „családi hasonlóságoknak” nevezi. A játék különböző csoportjainak, formáinak vagy eseteinek, tehát nincsenek átfogóan közös tulajdonságaik: pusztán e hasonlóságoknak laza rendszere fogja össze őket a játék elnevezés alatt. A játék szó mögött a jelentéseknek, jelentés-változatoknak egy hálója alakult ki a mindennapi nyelvhasználatban, ahol a játékok csoportjai, formái vagy esetei egyes tulajdonságaik révén csak néhány más csoporthoz, formához vagy esethez kapcsolódnak, de nem az összeshez. Ez, a mindennapi nyelvhasználatban újabb és újabb jelentésrétegek felvételével kialakult jelentésháló, ellenáll minden klasszikus definíciónak (l. még Szabó 2001a:62-64).
2. Hart Wittgenstein nyomában: a jog definiálásának feladása
A Wittgenstein által leírt problémával és nyelvi bizonytalansággal valamilyen formában minden tapasztalt jogalkalmazó találkozott, már annak előtte is. Azonban a jogban, ezen belül is a jogdogmatikában, mindig is határozott törekvés volt a klasszikus definíciók alkalmazására. Az ok egyszerű: ezek, a jogi terminusok alkalmazási körét viszonylag határozottan rögzítvén, bizonyos normatív biztonságot képesek nyújtani, a joggyakorlat hátterét adó jogi fogalmi rendszer megszilárdítása útján (l. Solt, 1996:274). Bár a jogi formalizmus egyes illúzióira már a jogi realizmus és a szabadjogi iskola is rámutatott, Wittgenstein gondolata a jogpozitivizmus jelentős megújulásában szerepet játszott, amit elsősorban Hart munkái fémjeleznek az 1960-as évek fordulóján. A témánk szempontjából lényeges kiemelni, hogy Hart nemcsak általában mutatott rá a jog viszonylagos nyelvi meghatározatlanságára, hanem felhagyott a jog fogalmának hagyományos meghatározásának, klasszikus definiálásának kísérletével is. Feladta azt, hogy a joginak nevezett jelenségeknél valamilyen közös jellemzőt keressen, mely szükséges feltétele a jog szó használatának, és ezzel szakított mind Austinnal, mind Kelsennel (Hart 1995:27).
Világos, hogy Hart a jog fogalmát - legalábbis kiindulópontként - hasonlóan fogja fel, mint Wittgenstein a játék fogalmát, ahol az általános terminus alá eső egyes esetek, jelentésváltozatok között heterogén, de összefüggő kapcsolatok vannak, azonosítható, közös jellemzők nélkül. Ugyanakkor Wittgenstein legalább két lényeges kérdést nyitva hagyott. Ezekkel Hartnak foglalkoznia kellett, ha a jog fogalmának egy alkalmazható elméletét kívánta letenni az asztalra. Az egyik, hogy Wittgenstein teljesen a nyelvhasználatra hagyta a játék szó alkalmazási körének határait, és nem válaszolt arra a kérdésre, hogy mikor van "családi hasonlóság" a játékok különböző esetei között, és mikor szűnik meg a hasonlóság "családinak" lenni, vagy mikor szűnik meg általában a hasonlóság a játéknak nem minősülő esetekkel való viszonyban. Bár erre aligha lehet általában választ adni, azonban nem lehet megkerülni azon egyesítő elv létezésének vizsgálatát, mely a játék egyes eseteit a játék fogalmi körében tartja a nyelvhasználat során. A másik kérdés, hogy van-e valami hierarchia vagy más összefüggés a játék egyes esetei, vagy jelentésváltozatai, vagy egyenesen jelentései között. Amennyiben választani kell az esetek, jelentésváltozatok vagy a jellemző fogalmi tulajdonságok csoportja között, melyik lesz az a több közül, ami elsődlegesen köthető a játék szóhoz. Hart e két problémát igyekszik kezelni, a saját kitűzött céljai megvalósításához szükséges mértékig.
Köztudott, hogy Hart a wittgensteini laza jelentésháló modelljén túllépve azonosította a jog fogalmának "központi jelentőségű" vagy "kiemelkedő fontosságú" (de nem szükséges és elégséges) jellemzőit (Hart 1995:28-29). A jog fogalmáinak jellemző (de nem szükséges és elégséges) tulajdonságai között, tehát vannak központi jelentőségű tulajdonságok, és a contrario vannak nem központi jelentőségű, de eshetőlegesen ugyancsak jellemző tulajdonságok is. Mindebből az következik, hogy létezik valamiféle fogalmi hierarchia a jog fogalma alá sorolható esetek között abban a tekintetben, hogy az esetek bírnak e központi jelentőségű, jellemző tulajdonságokkal, és ha igen, milyen mértékben. Hart így próbálja a jog sajátos eseteit, mint például a nemzetközi jog vagy a törzsi szokásjogok, elhelyezni a jogi jelenségek összképében.
Természetesen kérdés, hogy mi teszi a jog egyes tulajdonságait központi jelentőségűvé, míg más tulajdonságait másodlagossá. Hart nem azonosít semmilyen általános szervező vagy egyesítő elvet, hanem pragmatikus megoldásra jut a jog belső fogalmi struktúrájának felvázolásánál. A jellemző tulajdonságok közül azokat emeli ki, mint központi jelentőségű fogalmi elemeket, melyek hozzájárulnak az általa kiemelt három alapprobléma megválaszolásához. (A három alapprobléma meghatározására l. Hart 1995:25). Viszont azáltal, hogy kiemel bizonyos fogalmi elemeket, kiemeli azokat, a jog terminusához kapcsolható eseteket is, melyek jobban megfelelnek e központi elemeknek, szemben azon esetekkel, melyek kevésbé. A központi jelentőségű tulajdonságok alapján lehet azonosítani a jog központi esetét (central case), melyhez kisebb nagyobb tartalmi vagy formai hasonlóság alapján a jog alá tartozó, de kevésbé jellemző esetek tartoznak (Hart 1995:100-101).
A jog fogalmának, mint nyitott fogalomnak a leírására vonatkozó módszertan összhangban van általában a jogi fogalmak, jogszabályok alkalmazásának, Hart által kifejtett sajátosságaival. A jogalkalmazás során meg lehet különböztetni "egyértelmű, központi eseteket", melyek egy fogalom vagy szabály egyedi eseteiként ismerhetők fel, és olyan eseteket, melyeknél vitatható vagy kétséges a besorolás. Az általános jogi fogalmak és jogszabályok alkalmazásánál felbukkanó ezen kettősség a "bizonyosság magva" (core) és a "kétség holdudvara" (penumbra) mely ma már általános, bevett megkülönböztetés a jogi fogalmak és szabályok alkalmazásának folyamataiban (Hart 1995:146, magyarul pl. Szabó 2001b:100). Persze ez a megkülönböztetés nem Hart találmánya. Bertrand Russell már 1923-ban ír a fogalmak „holdudvaráról” (Russell, 1999:63; l. még Solt 1996:227), de Glanville Williams nagyhatású cikkében ugyancsak a bizonytalanság holdudvaráról szól (penumbra of uncertainty), amely cikkre Hart vissza is utal (Williams 1945:302).
Természetesen az, hogy mely esetek tartoznak egy fogalom magvához, és melyek már a fogalmi holdudvarhoz, önmagában is meghatározatlan, és függ a fogalom azon jellemző tulajdonságaitól, melyeket kiemelünk. A jogi fogalmak egyike, azaz a jog fogalma tekintetében, az egyes jellemző tulajdonságok kiemelésére, és ezáltal a központi eset azonosítására, Hart külön, általánosabb módszertant nem dolgozott ki. A három kutatási alapprobléma azonosítása után erre nem is volt szüksége, mert ez vezérelte a jog egyes jellemző tulajdonságainak kiemelését, és központi jelentőségűként való kezelését. Bár ez az instrumentalista megközelítés nem mutat messze módszertani értelemben, Hart érzékelhetően maga mögött tudta azokat az arisztotelészi módszereket, melyek annak feltárását szolgálták, hogy egy általános terminus alá eső esetek, (illetve a terminus jelentései, jelentésváltozatai) között milyen fogalmi kapcsolatok létezhetnek. E módszertant már John Finnis próbálja majd továbbfejleszteni, és alkalmazni a saját, természetjogi ihletésű rendszere felállítása során. Mindenekelőtt, azonban érdemes egy pillantást vetni a módszer eredeti formájára.
3. A fokális elemzés Arisztotelésznél: a terminusok strukturált többértelműsége
Bár a klasszikus, per genus et differentiam definíció kialakítása a nevéhez köthető, Arisztotelész felismerte, hogy sok, általános és komplex terminus meghatározásánál ez kevésnek bizonyul. Különösen így van ez akkor, ha a szó alá eső eseteknek a közös neme (genosz / γένος) nem határozható meg, ami lehetetlenné teszi a klasszikus definiálást (a genosz szó többjelentésű, az egyik értelemben a definíció részét jelöli, Metafizika Δ.28. 1024b3-6). Megfigyelte, hogy számos szót több értelemben használnak, azaz "sokféleképpen beszélnek róla" vagy "sokféleképpen értik" (pl. λεγομένον πολλαχώς /legomenon pollakhósz Fizika I.3. 186a26 vagy pl. πολλαχώς λέγεται /pollakhósz legetai Fizika I.2. 185a22-23; Topika I.15. 106a11). E szavak, valamint az alájuk eső esetek, jelentések kezeléséhez, belső kapcsolataiknak meghatározásához sajátos módszerek kellenek, a klasszikus definíció alkalmazhatatlan. E módszerek nélkül nehéz az olyan általános terminusok kibontása és érdemi elemzése, mint a "létező", a "jó", a "természet" vagy éppen a "barátság". Ezen terminusoknak számos értelme lehet a nyelvhasználatban, melyek nem függetlenek egymástól, hanem sajátos kapcsolatban állnak. A többféle jelentés, jelentésváltozat kapcsolatainak elemzése nélkül, viszont megalapozatlanná válhat minden olyan filozófiai fejtegetés, melyeknek alapját e terminusok képezik.
A legegyszerűbb magának, Arisztotelésznek az egyik, mára már klasszikussá lett, a középkori skolasztikusok által is használt példáját venni (Metafizika Γ.2. 1003a34-36 és Κ.3. 1060b; Topika I.15. 106b). Az "egészséges" (hügieinon / ύγιεινον) szó látszólag egyértelmű kifejezés, azonban, ha megvizsgáljuk az általános nyelvhasználatot, kiderül, hogy mégis többféleképpen használják. Használják olyan értelemben, mint egészséges ember (vagy tágabban egészséges organizmus), azonban olyan értelemben is, mint például egészséges arcszín, vagy egészséges diéta. Kombinálódva főnevekkel, a melléknév sajátos, eltérő jelentéseket vesz fel, amelyek különböznek ugyan, de valamilyen sajátos kapcsolatrendszerben állnak egymással. Az arcszín ugyanis nem olyan értelemben egészséges, mint egy diéta, és a diéta, nem olyan értelemben egészséges, mint az ember. A jelentések, jelentésváltozatok a következők (l. pl. Edel 1996:230):
(1) egészséges1 (ember, organizmus) = magára az egészségre, az egészséget hordozó organizmusra, emberre utal, mely megfelelően működik;
(2) egészséges2 (arcszín) = az egészség (az egészséges ember) jelére utal;
(3) egészséges3 (diéta) = az egészség (az egészséges ember) elősegítő okára utal.
Arisztotelész azonban nem marad meg az esetek e laza hálójánál, hanem világossá teszi, hogy az egészséges szó esetei közül a többihez képest az egyik elsődleges. Ez azzal emelkedik ki a többi eset közül, hogy arra utalva lehet meghatározni a többi esetet is. Az egészséges szó eseteinél ez az elsődleges (vagy központi) eset az egészséges1, mert ez az egészséges emberre (organizmusra), mint az egészség hordozójára utal, és az egészséges szót, más alkalmazásában, az egészséges emberre utalva lehet meghatározni és elemezni, ezért ez utóbbiak (egészséges2 és egészséges3) csak másodlagos vagy levezetett értelemmel rendelkeznek, melyek meghatározása magában foglalja az egészséges1-re történő utalást. (Williams 2002:258; McDaniel 2009:290).
Ki kell emelni azt, hogy Arisztotelész nem ír az egészséges szó modern értelemben vett jelentéseiről, inkább a szó "eseteiről". Nála az esetek közötti megkülönböztetés alapja, hogy mindegyik esetben más a fogalmi lényege (logosz / λόγος) annak, amire (ugyanazon) szó utal (Kategóriák 1. 1a1-3).[4] Így bízvást vehetjük az egészséges szót modern értelemben több, egymással összefüggő jelentést hordozó szónak (poliszémia). A poliszém szavak besorolhatók azon szavak csoportjába, melyeket Arisztotelész a Kategóriákban homonímáknak (homónüma / ομώνυμα) nevez (Kategóriák 1. 1a).[5] Viszont a homonímia szó ezen használata nem felel meg a modern értelemben vett homonímiának, ugyanis ez utóbbi ma már csak azonos alakú szavakat jelöl, melyek jelentései között nincs összefüggés (a homonímia és poliszémia összefüggéseiről, l. pl. Kiefer 2000:121-143). Tehát az egészséges szó jelentésszerkezete, mai értelemben poliszém, többjelentésű szavak sajátossága lehet.
A módszer alapját képező tétel tehát az, hogy a több, de összefüggő jelentéssel bíró terminusok egy részénél, a jelentések között hierarchikus fogalmi kapcsolat tárható fel. Ez a fogalmi kapcsolat abban áll, hogy a másodlagos jelentéseket egy, elsődleges jelentésre utalva lehet meghatározni, így a másodlagos jelentések tartalmilag függnek az elsődleges jelentéstől. Arisztotelész eredeti szóhasználatát véve e kapcsolat prosz hen kapcsolatnak nevezhető (prosz hen / πρός εν, azaz egyre utalva vagy egyhez viszonyítva mondani - legismertebb előfordulása Metafizika Γ.2. 1003a33, ahol Arisztotelész a „létező” fokális elemzését kezdi el; a másik előforduló kifejezés a kapcsolat jellemzésére hasonló értelemmel az aph' henos / αφ' ενος, l. Ferge 1992:623). Ezt, a jelentések közötti hierarchikus, prosz hen kapcsolatot vagy prosz hen többértelműséget, modern elnevezéssel fokális kapcsolatnak nevezik, mert a terminus jelentésszerkezetének központjában (gyújtópontjában) az elsődleges jelentés áll, mint viszonyítási pont. A fokális jelentésszerkezetet felmutató, többjelentésű terminust prosz hen homonímaként, a terminus esetei (jelentései) között az elsődleges értelemmel bíró eset (jelentés) meghatározására, és a fokális kapcsolatok feltárására irányuló elemzést fokális elemzésként, míg az elsődleges értelemmel bíró esetet (jelentést) fokális jelentésként vagy központi esetként jelölik a szakirodalomban. Mindezek modern fogalmak. A fokális jelentés fogalmát G. E. L. Owennek tudják be (Owen 1960:169; l. Edel 1996:228; McInerny 1996:40); a fokális elemzés Fortenbaugh, a fokális egység és fokális utalás Ward szóhasználata (l. erre Fiasse 2006:218). A továbbiakban a prosz hen kapcsolatot fokális kapcsolatként jelölöm.
Hart addig nem jutott el, hogy a jog tekintetében arisztotelészi értelemben fokális elemzést végezzen, bár beszél a jog központi esetéről, és példaként felhozza az egészséges szóra vonatkozó arisztotelészi példát is (Hart 1995:27-28). Hartnak erre nem is volt szüksége, azonban Arisztotelésznek igen, és általános terminusok fokális elemzésével egy hatékony filozófiai eszközt fejlesztett ki, melyet bevethetett például Platón egységes ideái ellen (pl. a "jó" ideájának egységessége ellen), vagy a strukturált többértelműség modellje alapján támadhatta az olyan redukcionista elméleteket, mint a püthagoraszi iskola, mely mindent a számokra, vagy maga a platonizmus, mely mindent az egységes formákra vezetett vissza. (pl. Metafizika Ζ.11. 1036b8-24) Az absztrakt és komplex, sokféle értelmű terminusok relatív egységességének fenntartása a differenciált, hierarchikus belső fogalmi kapcsolatok feltárásával - ez a fokális elemzés célja. A fokális fogalmi kapcsolatok rendszerére vonatkozó arisztotelészi elképzelés valahol Platón egységes ideái és Wittgenstein laza jelentéshálója között foglal helyet. Az arisztotelészi strukturált többértelműség modelljének lényege, hogy a terminus használatakor annak egyes jelentései egy központi jelentéshez (esethez) kapcsolódnak, és egy központi jelentésre (esetre) utalva nyernek maguk is értelmet.
Arisztotelész számtalan absztrakt és komplex terminuson végzett, vagy próbált meg végezni fokális elemzést, kiindulva azok mindennapi használatából. Így ilyen elemzést láthatunk az "egészséges" mellett az "orvosi" (Metafizika Γ.2. 1003b1-4), a "tökéletes" (Metafizika Δ.16. 1021b36-1022a3), a "természet" (Metafizika Δ.4. 1015a11-19; Fizika II.1. 192b-193a; Ward 2007:137-167), a "létező" (Metafizika Γ.2. 1003a31-b15), vagy a "hely" (Fizika IV.4. különösen 211b), stb. terminusokon.
A világosság kedvéért érdemes leszögezni, hogy Arisztotelész sehol nem részletezte a fokális elemzés szabályait, vagy annak feltételeit (Smith Pangle 2003:211). Így a mai napig sok vita van abban a tekintetben, hogy Arisztotelész egyes példáinál valóban fokális kapcsolatról van-e szó, vagy a többjelentésű szavak esetei, jelentésváltozatai közötti más típusú kapcsolatról (pl. hasonlóság, vagy proporcionális analógia). Ilyen, a fokális jelentésszerkezet léte szempontjából vitatott terminus a "jó" (Nikomakhoszi Etika/NE 1096a-b; Eudémoszi Etika/EE 1218a; Topika I.15. 107a), a "barátság" (pl. Fiasse 2006:219; Fortenbaugh 2006:211-222), vagy az "érzelem", melynél az elemzés folyamata hasonlít a "barátság" elemzéséhez (Fortenbaugh 2006:93-95). Néhány alapvető szabály mégis leszűrhető a fokális elemzés vonatkozásában, melyekkel az elemzők, kommentátorok többsége valószínű egyetértene:
(1) fokális kapcsolatokról per definitionem csak többjelentésű szavak esetében beszélhetünk, és e kapcsolatok e szavak nyelvhasználati esetei (tkp. jelentései) közötti sajátos kapcsolatokat jelent (strukturált többértelműség);
(2) a szavak többértelműségét Arisztotelész a nyelvhasználat elemzése és értelmezése során állapította meg, ahol az egyes nyelvhasználati esetekben más-más volt a terminus fogalmi lényege (logosz);
(3) a fokális elemzés szemben áll a klasszikus definícióval, éppen ez utóbbi esetenkénti lehetetlensége teszi lehetővé, ugyanis a fokális jelentéskapcsolatokban nincs közös genosz, ami a klasszikus definíció előfeltétele (Pakaluk 2005:30; Wilson 2000:227-228);
(4) a közös nem (genosz) hiányában is, a fokális kapcsolat nem zárja ki, hogy az egy terminus alá eső eseteknek lehetnek közös jellemző tulajdonságaik (Wilson 2000:228; McDaniel 2009:291);
(5) a fokális kapcsolat aszimmetrikus és hierarchikus: a másodlagos értelemmel bíró esetek az elsődleges jelentést magukban foglalják, arra utalva határozhatóak meg; az elsődleges jelentés önállóan áll, független a belőle levezetett, másodlagos jelentésektől, és előfeltétele azoknak (Pakaluk 2005:32); az elsődleges eset logosza lényegében benne foglaltatik a másodlagos eset logoszában (Fortenbaugh 2006:270; Wehrle 2000:194);
(6) a fokális kapcsolat nem egyszerűen hasonlóság az elsődleges eset és a levezetett értelemmel bíró esetek között, hanem annál több (Cooper 1999:315);
(7) nem minden többjelentésű szó mutat fel jelentésszerkezetében fokális kapcsolatrendszert;
(8) a másodlagos esetek különböző módon vagy elvek szerint kapcsolódhatnak a központi esethez, e kapcsolatok fokális jellegének és egyéb jellegzetességeinek feltárása a fokális elemzés célja: a fokális kapcsolat magában foglalhat olyan gyenge kapcsolatot, melynél a levezetett, másodlagos jelentések metaforikusan kapcsolódnak az elsődleges értelemhez, de olyan erősebb kapcsolatot is, ahol a másodlagos esetek, a központi eset funkcióját szolgálva kapcsolódnak ahhoz (Fortenbaugh 2006:229).
Mindezeket szem előtt kell tartanunk, amikor az arisztotelészi módszer modern alkalmazását vizsgáljuk.
4. Finnis és a jog fokális elemzése
Hartnak nem volt szüksége arra, hogy arisztotelészi értelemben fokális elemzést végezzen a jog fogalmán. Két évtizeddel később, azonban John Finnis az arisztotelészi módszert már saját, természetjogi elméletének egyik metodológiai pillérévé tette, és alkalmazni kívánta a természetjog több, hagyományos problémájának megoldása céljából. Míg Hart csak közvetve támaszkodott az ókori módszerre, Finnis tudatosan vállalta és alkalmazta azt (Finnis 1992:9-11).
Hasonlóan Harthoz, ő sem törekedett a jog definiálására. Nincs olyan meghatározás, mely megfelelően átfogná, egységesen leírná és magyarázná a legkülönbözőbb kultúrájú és gyakorlatú emberi közösségek mindazon társadalmi gyakorlatát, melyet az adott környezetben jognak neveznek. Éppen ezért a jog központi esetét, illetve fokális jelentését kell azonosítani. A jognak lehetnek, és vannak olyan formái is, melyek e fokális jelentés minden elemének nem felelnek meg (például eshetőlegesen a nemzetközi jog, a törzsi szokásjogok, diktatórikus államok jogrendszerei). Mindez azonban még nem indok arra, hogy ne lehetne a jog elnevezést alkalmazni rájuk. A fokális jelentésben nem a jog szükséges és elégséges feltételei fogalmazódnak meg, hanem mindössze a jellemző tulajdonságai. Azon jogoknak, vagy jogszabályoknak, melyek a fokális jelentésnek nem felelnek teljesen meg, érvényessége még fennállhat, ettől még jognak minősülhetnek, azonban nem elsődleges, hanem csak másodlagos értelemben, nem központi, hanem a fokális jelentés periferikus eseteiként. Jogi mivoltuk és egyben érvényességük a fokális jelentéshez való viszonyukból vezethető le, attól függően, hogy milyen mértékben hasonlítanak a központi esethez vagy fokális jelentéshez (Finnis 1992:14).
Mindez csak módszertani alapvetés, és nem feltétlenül a természetjogi elmélet sajátja. Hasonlóan gondolkodik például MacCormick is, akit elsősorban jogpozitivistaként ismerünk. A lényeg abban rejlik, hogy mi alapján választható ki a központi eset, és hogy állapíthatóak meg a jog, fokális jelentésben sűrűsödő jellemző tulajdonságai. A jog összefüggéseiben a központi eset kiválasztása csakis értékítéleten alapulhat, és egy bizonyos nézőpont alapján történhet (Murphy 2003:263).
Itt nincs hely arra, hogy Finnis elméletét ismertessem, a téma ezt nem is kívánja. Azonban röviden és leegyszerűsítve érdemes kitérni arra, hogy Finnis - átalakítva és kihegyezve a belső nézőpontra vonatkozó harti koncepciót - a jog fokális jelentését egy olyan ember belső nézőpontjából kívánta megállapítani, aki a gyakorlati ésszerűség alapján, a jogrendszer megteremtését és fenntartását erkölcsi ideálként, a jogi kötelezettségeket, pedig legalább vélelmezett erkölcsi követelményként éli meg. Azért kell a gyakorlati ésszerűséggel rendelkező ember belső nézőpontját kiválasztani, mert ő lesz alkalmas arra, hogy megkülönböztesse mi fontos és jelentős a jogi jelenségek megítélésénél, és ő lesz az alkalmas az erkölcsi kérdések megbízható eldöntésére (Finnis 1992:14-15). Természetesen számos más eset is elképzelhető, amikor egy ember a belső nézőpontja alapján követi a jogszabályokat, azonban ezt más – Finnis szerint – alacsonyabb rangú indokok alapján teszi meg, így ezek a nézőpontok nem alkalmasak a jog fokális jelentésének megállapítására. Tartalmilag, a jog természetének, jellemző tulajdonságainak megállapításához az alapot a jog funkciója adja, ami nem más, mint az adott közösségi tagok cselekvésének koordinációja a közjó elérése céljából. Mindezek alapján Finnis azonosítja a jog jellemző tulajdonságait, fokális jelentését vagy központi esetét (összefoglalva: l. Finnis, 266-267; ugyancsak, magyar nyelven, Bódig 2004:201-222).
Témánk vonatkozásában mellékesek Finnis elméletének tartalmi következtetései, ami lényeges, az a módszertana. Az, hogy az arisztotelészi, rugalmas módszertan igen hatékony eszköz lehet a fogalmi elemzéseknél, Finnis elmélete is mutatja. Ez a módszertan szolgáltatott eszközt arra, hogy a jognak nevezett, rendkívül heterogén, sokszínű és vegyes társadalmi jelenségeket egy egységesítő elv alapján összefogja, és a jog terminusának elvi egységét megtartsa (a jog fogalmának strukturált többértelműsége). Az egységesítő elv a kiválasztott központi esetben sűrűsödő jellemző tulajdonságok szerepében rejlik, mely tulajdonságok együttes mérceként szolgálnak: nem annak eldöntésére, hogy egy-egy társadalmi jelenség jognak minősül-e, hanem annak eldöntésére, hogy az milyen mértékben minősül jognak. A leíró és értékelő vonások ilyen összefonódása persze jelentősen tompítja az elmélet természetjogi élét. Nem véletlenül írja Hart, hogy Finnis elmélete nem kizárja, hanem kiegészíti a jogpozitivizmust (Hart 2001:10).
A jogi jelenségek természetéből, és Finnis módszertanából az is adódik, hogy a jog tipikus, másodlagos esetei (pl. nemzetközi jog, szokásjogok, diktatórikus államok joga, stb.) valamilyen értelemben, a központi esethez mérten, tökéletlen, hiányos vagy hibás jognak is minősülnek, melyek érvényessége ugyanakkor fennállhat, vagy megállapítható. A tökéletes központi eset, és a tökéletlen másodlagos esetek kettősségére épülő modell, a fokális fogalmi szerkezetnek egy elkülönült válfaját képviseli, ami nem jellemző általában a fokális fogalmi kapcsolatokra. Viszont ez Finnisnek további lehetőségeket kínál, például arra, hogy sajátos megoldást nyújtson az igazságtalan jog jogi mivoltának problémájára, saját bevallása szerint csak követvén Aquinói Tamás álláspontját. Biztosította egyrészt, hogy a jog igazságosságát erkölcsi mércén lehessen mérni a központi esetben sűrűsödő jellemző tulajdonságok által (l. az igazságtalan jog négy formáját, Finnis 1992:352-354), ugyanakkor elkerülte, hogy az igazságtalan jogszabályok érvényességét tagadni kelljen, ahogy azt előtte a természetjogi elméletek többé-kevésbé tették, szembekerülvén az általános társadalmi gyakorlattal. Az igazságtalan jog - bár hiányos, hibás jog -, (és csak másodlagos értelemben, a központi esethez való hasonlóság mértékétől függően jog), ennek ellenére mégis jognak minősül. (Finnis 1992:364-365). Ugyanezt, a tökéletes/tökéletlen kettősségen alapuló fogalmi modellt alkalmazza a büntetés és az igazságtalan büntetés szembeállításánál. (Finnis 1992:266).
Viszont az a fő kérdés, hogy valóban fokális elemzést végzett-e Finnis a jog tekintetében, úgy, ahogy azt Arisztotelész valamikor alkalmazta?
5. Miért nem fokális elemzés, amit Finnis csinál?
Finnis fokális módszertana több, lényeges vonatkozásban eltér az arisztotelészi módszertől. E lényeges különbségeket, előzetesen és általában, három pontba sűríteném.
5.1. Az endoxa figyelmen kívül hagyása
Arisztotelész módszerének általános alapja és kiindulópontja a jelenségek vizsgálata, melyekre megpróbál mélyebb magyarázatot adni. Az emberi együttélés kérdéseiben ez lehet a hétköznapi vélekedés, a bölcs emberek álláspontja, vagy nyelvi kérdésekben egyszerűen a hétköznapi nyelvhasználat. A Topikában ezt a következőképpen fogalmazza meg: "Az endoxa (ένδοξα) az, ami úgy tűnik mindenkinek, vagy a legtöbb embernek, vagy a bölcsnek (és azok közül is mindenkinek, vagy a legtöbbnek, vagy a leghíresebbeknek és a leginkább elfogadottaknak)" (Topika, I.1. 100b21-23). Ez a dialektikus vita premisszája (Topika I.10. 104a8-10).
A fokális elemzésnél elsődleges a (hétköznapi vagy szakmai) nyelvhasználat vizsgálata. A nyelvhasználatból szűri ki a vizsgált terminus különböző használatait, eseteit, és kezdi ezeket egymásra vonatkoztatva elemezni. Amennyiben egy-egy szó jelentésviszonyainál fokális kapcsolatot tár fel, az elsődleges eset is a nyelvhasználat esete, ahogy a másodlagos esetek is azok. Az elsődleges eset, mint a nyelvhasználat egyik esete azért emelkedik ki a másodlagos esetekkel szemben, mert sajátos kapcsolat fűzi azokhoz.
Finnis esetében csak a jog másodlagos, tökéletlen esetei tükrözik a nyelvhasználatot. A jog központi (ideális) esete nem. Ez egy konstruált, mesterségesen létrehozott esete a jognak (l. Bódig 2004:208-209). E jogfogalom létrehozásának pillanatában az ideális jogról valószínűleg csak Finnis gondolkodott így, ilyen értelemben senki nem használhatta a jog terminust. Ezt Finnis tudatosan vállalja: "Nincs értelme megpróbálni magyarázni egy hétköznapi fogalmat, mely jelentéseit igen különböző körülményekből veszi, és azt mindenki azon körülmények között érti meg jól. A célom nem az volt, hogy magyarázzak egy szétfolyó "közönséges fogalmat", hanem, hogy kialakítsak egy fogalmat mely használható elméleti magyarázat során..." (Finnis 1992:278 - kiemelés BL).
Ez így rendben van, de akkor számot kell vetni azzal is, hogy a mesterségesen kialakított, tökéletes eset, és a gyakorlatban előforduló tökéletlen esetek kapcsolata szükségképpen más lesz, mint a nyelvhasználatban előforduló esetek természetes módon kialakult kapcsolata. Azaz, feltehető, hogy e konstruált kapcsolatok, melyek egy normatív elméletet szolgálnak, nem lesznek arisztotelészi értelemben vett fokális kapcsolatok a jog terminus használata tekintetében (l. alább 5.3 pont).
5.2. Kérdéses a vizsgált terminus poliszém jellege a vizsgálat összefüggéseiben
Fokális elemzés több, egymással összefüggő jelentéseket hordozó (poliszém) terminusok jelentésviszonyainak feltárására végezhető. Amennyiben egy terminus a vizsgált esetekben nem többjelentésű, fokális kapcsolat sem létezhet jelentésviszonyaiban. A jog általában többjelentésű, ez vitathatatlan. A kérdés viszont az, hogy Finnis rendszerében a központi (ideális) eset és a kiemelt másodlagos esetek tekintetében több jelentéssel bír-e a jog terminus, azaz különböző értelemben állítható-e a Finnis által felhozott központi és másodlagos esetekről a jogi jelleg. Álláspontom szerint nem, de erre részletesen a 9. pontban térek ki, a tökéletes és tökéletlen esetek belső logikai-szemantikai kapcsolatának elemzésnél.
5.3. Kérdéses a feltárt jelentésviszonyok fokális jellege
Finnis rendszerében a központi eset kiválasztása egy sajátos szempontból történik (gyakorlati ésszerűséggel bíró ember belső nézőpontja), és ennek következtében értékítélet eredménye. Így nem egyszerűen központi esetről vagy fokális jelentésről beszélhetünk, hanem egy fogalom (jog) "tökéletes" vagy ideális esetéről, melyhez képest a többi eset csökkentértékű, hiányos, diszfunkcionális, stb. Amennyiben megnézzük Arisztotelész "egészséges"-re vonatkozó fokális elemzését, egyértelmű, hogy az egészséges1 esetnek, mint központi esetnek a kiválasztása logikai kapcsolatot feltételez, és nem értékítéleten alapul. Az eset (jelentés) elsődlegességének megállapítása a logikai-nyelvhasználati kapcsolat feltárása az "egészséges" különböző esetei között, és egyben azon értelem megállapítása, mely független a többi értelemtől, és önmagában megáll. A másodlagos esetek, viszont fogalmilag is csak az elsődleges esetre hivatkozva határozhatók meg (a fokális, azaz prosz hen kapcsolat maga, per definitionem).
A jog fokális jelentése Finnisnél, mint a jog elsődleges értelme, nem azért vált elsődlegessé, mert ez a központi eset logikai értelemben elsődleges a többihez képest, hanem azért, mert a jog tételezett funkciója alapján, a jogfilozófus szerint ezek a jellemző fogalmi tulajdonságok képesek a legjobban leírni, az adott funkcióhoz legjobban illő formáját a jognak. Ez több szempontból is megkérdőjelezhető: vitatható lehet a központi eset kijelölésének módszere (gyakorlati ésszerűséggel bíró ember nézőpontja), vitatható lehet a jog funkciójának meghatározása, és ugyancsak vitatott lehet az ideális eset jellemző, vagy egyes jellemző tulajdonságainak azonosítása.
Arisztotelész feltárja az egészséges szó jelentéseinek belső logikai kapcsolatrendszerét, és így állapítja meg a szó alá eső különböző esetek között a fokális kapcsolatot. Finnis értékítéleten alapuló választással jelöl ki, alakít ki egy olyan központi esetet, melyre utalással kell a másodlagos eseteket meghatározni és egyben értékelni. Az egészséges szónak logikailag csak egy központi esete lehetséges (abban a nyelvi környezetben, ahogy Arisztotelész korában használták). A jog fogalmának Finnis rendszerében számos központi esete lehetséges, és a fő kérdés, hogy miképpen lehet kijelölni a központi esetet. Arisztotelész az egészséges szónál feltárja a fokális kapcsolatot egy leíró, konceptuális elemzés után, Finnis mesterségesen hoz létre egy fogalmi struktúrát értékítéletek sorozata után, melyben konstruál egy olyan viszonyrendszert, ahol a másodlagos eseteket az általa létrehozott ideális (központi) esetre vonatkoztatva kell meghatározni.
A leíró-logikai elemzés feltárhatja azt is, hogy egy terminus alá eső esetek között nincs fokális kapcsolat. A terminusok esetei (jelentései) között különböző szemantikai-logikai viszonyok lehetségesek, és e viszonyoknak csak egy része fokális jellegű. Nincs minden többjelentésű terminus jelentései között fokális kapcsolat. Azaz, csak bizonyos esetekben van olyan kapcsolat az egy szó alá eső jelentések között, ahol a jelentések egy központi fokális jelentésre utalva határozhatóak meg, és válnak ezáltal másodlagossá a vonatkoztatási ponthoz képest. Finnis módszerével, viszont bármely szó belső jelentésstruktúrájában mesterségesen létrehozhatók fokálishoz hasonló fogalmi kapcsolatok. Amennyiben ugyanis kijelölünk egy mércét egy központi eset formájában, melyhez a terminus alá eső többi eset viszonyítását előírjuk, akkor ezen másodlagos eseteket ugyan a mércéhez képest határozhatjuk meg (és értékelhetjük), de ettől még ez nem lesz fokális kapcsolat a kifejezés arisztotelészi értelmében.
A fenti különbségek röviden úgy jellemezhetők, hogy Arisztotelész leíró-logikai fokális elemzést végzett, és logikai alapú fokális kapcsolatokat tárt fel, Finnis viszont értékelő-normatív módszertant alkalmazva, mesterségesen, a fokálishoz hasonló, de nem logikai kapcsolatokat hozott létre. Finnis nyilvánvalóan tudatában lehetett ennek, és keresett is támpontokat az arisztotelészi elméletben. Érthető okokból nem szentelt különös figyelmet az egészséges szó arisztotelészi elemzésének, viszont módszeréhez kifejezett támpontot vélt találni a "barátság" szóra vonatkozó arisztotelészi elemzésekben. A barátság szó, Arisztotelész által végzett fokális elemzése, valóban alátámasztja Finnis normatív módszertanát? Álláspontom szerint nem, amit a következőkben kívánok bizonyítani.
6. A "barátság" és "jog"
Arisztotelész szerint a barátság (philia / φιλíα) szót sokféleképpen mondják, de három fő használatot lehet elkülöníteni, mely a barátság céljaihoz kötődik.[6] A szót alkalmazzák az erényen alapuló barátságra, az örömön alapuló barátságra és a haszonra irányuló barátságra is (Nagy Etika II.11. 1209b; NE VIII.3. 1156a14-16; EE VII.2. 1236a33-1237b7). E három forma azon alapul, hogy mindháromnak más a funkciója és célja (telosz), ennek következtében mindháromnak más a fogalmi lényege (logosz), bár lehetnek közös fogalmi jellemzőik. A barátság többértelmű szó, nincs egy barátság, és a barátság szónak megfelelő nem (genosz) híján, nincs egy általános definíciója. Az alapkérdés számunkra, hogy a három eset (jelentés) között milyen fogalmi kapcsolat áll fenn: lehet-e azt mondani hogy a barátság két formáját, és annak definícióját vissza lehet vezetni a harmadikra, vagy nem.
Arisztotelész elemzése nem teljesen egyértelmű, ami lehetővé teszi Finnisnek, hogy saját céljaira használható példát találjon a "barátság" elemzésében. A viszonylag korai Eudémoszi Etikában Arisztotelész fokális elemzést próbál alkalmazni a barátság három formájára olymódon, hogy az erényen alapuló barátságot tekinti a barátság központi esetének. Fortenbaugh szerint Arisztotelész mégis adós marad annak kimutatásával, hogy a barátság egyik esete logikai értelemben részét képezné a másik két eset definíciójának, azaz fokális lenne a kapcsolat (Fortenbaugh 2006:217). Az erényen alapuló barátságot inkább azért tekinti elsőnek, mert értékét tekintve magasabbrendű, a másik két formához képest. Ezt a következtetést közvetve alátámasztja a Nikomakhoszi Etika, mely már eleve elhagyja az utalást a fokális kapcsolatra, és a barátság három formájának fogalmi kapcsolatát egyszerűen a hasonlóságra építi, bár az erényen alapuló barátság központi szerepét fenntartja: "... a barátság többi formáját csak bizonyos hasonlóság alapján nevezhetjük így;" vagy "... ezek utóbbiak [az erényes barátok] tehát önmagukban véve is barátoknak nevezhetők, míg az előbbiek csak járulékosan, s csak azért, mert hasonlítanak emezekhez." (NE VIII.5. 1157a és 1157b - kiemelés BL). A probléma ott van, hogy a fokális kapcsolat nem puszta hasonlóságon, hanem logikai alárendeltségen alapul. Amennyiben a Nikomakhoszi Etikában nyújtott elemzés fényében vizsgáljuk az Eudémoszi Etika megfelelő részét, azt találhatjuk, hogy a barátság szó jelentései nem olyan kapcsolatot mutatnak, mint például az előzőekben felhozott egészséges szóé, Arisztotelész következtetései szerint sem. A barátság szó jelentései között van összefüggés (a barátság poliszém szó), de ez hasonlóságon alapuló kapcsolatrendszer, és a fokális elemzés kísérlete feltárt ugyan egy központi esetet, de nem tárt fel fokális kapcsolatot e jelentések között, szemben az egészséges szóval. Hogy lehet az, hogy a barátság szó esetei között létezik egy központi eset, mégsincs szó fokális kapcsolatokról? Mitől válik elsődlegessé egy eset?
Arisztotelész következtetései a barátság vizsgálatánál nem egyszerűen a wittgensteini laza hasonlóság hálójának felvázolásához vezetnek, ugyanis mégis meghatározza a barátság szó elsődleges esetét. Fortenbaugh úgy látja, hogy itt egy új, (de nem fokális) fogalmi szerkezettel van dolgunk, ahol a központi eset kiemelése vagy kiemelkedése nem a fokális kapcsolatnak tudható be, hanem annak, hogy a központi eset a "hasonlóság fókuszába" kerül. A másodlagos esetek mindegyike hasonlít ugyanis az elsődleges esethez, azonban a másodlagos esetek nem feltétlenül hasonlítanak egymáshoz (Fortenbaugh 2006:216). Az erényen alapuló barátság, erkölcsi magasabbrendűsége mellett, azért kerülhet a "hasonlóság fókuszába", mert benne egyaránt megvan másik két formában foglalt fogalmi lényeg, azaz logosz is, tehát az erényen alapuló barátságban öröm is van, és haszon is van. (NE VIII.5. 1158b). Nincs arról szó, hogy a barátság két másodlagos formáját az erényen alapuló barátságra történő utalással lehetne meghatározni. Az örömön alapuló, vagy a hasznosságra irányuló barátság meghatározása önmagában is megáll, független az elsődleges esettől. Hiányzik az, ami a fokális kapcsolattá tenné ezt a fogalmi viszonyrendszert.
A többjelentésű szavak esetében, tehát a hasonlósági viszonyok is kiemelhetnek egy elsődleges (központi) esetet, de ez még nem jelent ettől fokális kapcsolatot. Másrészt a barátság szóhoz kapcsolódó fogalmi szerkezet nem a hasonlóság hálójának formáját, hanem egy csillagalakzatot vesz fel, melynél a központban az az eset (jelentés) áll, mely minden másodlagos esettel hasonlósági viszonyba hozható. A "barátság" szó fogalmi szerkezetében az erényen alapuló barátság esete két okból válik elsődlegessé: egyrészt erkölcsileg magasabb rendű formát jelent, másrészt a hasonlóság fókuszában szerepel. Ez utóbbi azért válik lehetővé, mert a központi eseten belül többféle fogalmi lényeg nyilvánul meg, ez egy komplex fogalmi alakzat: járulékosan magában foglalja a másodlagos esetek logoszait is. Az örömön alapuló barátság annyiban hasonlít az erényen alapuló barátsághoz, hogy e sajátos emberi kapcsolatokban az utóbbi járulékosan magában foglalja az örömöt is. A hasznosságra irányuló barátság annyiban hasonlít az erényen alapuló barátsághoz, hogy e sajátos emberi kapcsolatokban az utóbbi járulékosan magában foglalja a hasznot is. Úgy válhat az erényen alapuló barátság központi esetté, hogy komplex fogalmi lényeggel rendelkezik, melynek egy-egy vonatkozása önálló logoszként jelenik meg az egyszerűbb fogalmi lényeggel rendelkező másodlagos eseteknél. (Más kérdés, hogy a komplex fogalmi tartalom megállapítása ebben az esetben ugyancsak értékítéleteken alapulhat, és nem logikai szükségszerűségen alapszik, tehát vitatható.)
7. A jog jelentésviszonyai Finnis rendszerében
Az előző pontban tett megállapítások mutatják, miért volt hálás példa Finnisnek a barátság szó arisztotelészi elemzése. A vizsgált terminusnak (jog) nála is van központi esete, mely meglehetősen komplex fogalmi lényeggel rendelkezik, de amelynek fogalmi tartalma értékítéleteken alapul. Ehhez viszonyítja a jog másodlagos eseteit (pl. nemzetközi jog, igazságtalan jog, szokásjogok, stb.), melyek hasonlósága vagy különbözősége dönti el, hogy milyen mértékben minősül jognak a megadott mérce vagy központi eset alapján a vizsgált jelenség.
Arisztotelész szerint a örömön alapuló vagy hasznosságra irányuló barátságoknál az "ugyanahhoz a dologhoz mért hasonlóságuk, illetve különbözőségük okozza azt, hogy bizonyos tekintetben barátságnak számítanak, más tekintetben nem..." (NE VIII.5. 1158b). Ugyanez a helyzet Finnis jogfogalmával. Ebben a fogalmi konstrukcióban a másodlagos esetek, jelenségek a központi esethez képest fogyatékosak vagy hibásak: egyes (pozitív) szemantikai jellemzőkkel nem rendelkeznek ahhoz képest, melyeket a központi eset tartalmaz. Finnis jogfogalmára a következő leegyszerűsített vázlatot lehet megadni, amely mindazonáltal a lényeget hozza. A jog központi esetének a következő ideális és jellemző szemantikai tulajdonságai (fogalmi jegyei) vannak (l. még Finnis, 276-277.; l. még Rodriguez-Blanco 2007:281; Bódig 2004:208-209):
A = jogalkotási szabályokkal összhangban megalkotott szabályok;
B = jogi szabályok által létrehozott és azonosítható hatékony autoritás által létrehozott szabályok;
C = egy teljes közösség számára létrehozott szabályok;
D = jogi szankciók által támogatott szabályok;
E = ítélkező intézmények szabályvezérelt döntéseivel összhangban kiszabott jogi szankciók léte;
F = a közösség bármely koordinációs problémájára megoldást kínáló szabályok és intézmények;
G = a közjó érdekében hozott szabályok és működő intézmények;
H = eljárási és formai követelmények, mint specifikus jelleg, az önkényesség minimális szinten tartása, valamint a jogalanyok egymás közötti, és a jogszerű autoritásokhoz fűződő viszonyaiban érvényesülő kölcsönösség magas szintjének fenntartása.
A jog ideális és jellemző fogalmi jegyeinek ismeretében Finnisnél a jog központi esete (fokális jelentése) a következőképpen viszonyul négy, példaként felhozható másodlagos esethez. Az öt eset nem feltétlenül jelöli a jog ötféle jelentését, erre a problémára majd később térek ki. A példa csak szemléltető, hiszen önmagában is kérdéses, és további elemzés tárgya lehet, hogy az egyes másodlagos esetek milyen jellemző tulajdonságokat osztanak meg a központi esettel, és milyen mértékben. Itt nem szabad elfelejteni, hogy az ideális és jellemző tulajdonságokat leíró, illetve a példaként felhozott másodlagos eseteket jelölő fogalmak maguk is elvont fogalmak, így szemantikailag meghatározatlanok, homályosak, illetve maguk is többértelműek lehetnek (Solt 1996:247-248).
Lényeges kiemelni, hogy a jog konkrétan előforduló példái a fenti esetek közül kettőt, vagy többet is átfoghatnak. Ebben a fogalmi struktúrában a példaként felhozott négy másodlagos eset az ideális, központi esethez (fokális jelentéshez) képest tökéletlen, csökkentértékű: a nyolc kiemelt pozitív, jellemző szemantikai tulajdonság közül egyes tulajdonságokkal nem rendelkeznek ahhoz képest, melyeket a központi eset tartalmaz.
Viszont a klasszikus példaként szereplő fokális kapcsolatban az egészséges szó másodlagos esete, mely az arcbőr egészséges színére utal, nem hibás vagy fogyatékos az elsődleges értelemhez képest. Az egészséges szó elsődleges esetének fogalmi lényege nem feltétlenül komplexebb, mint a másodlagos eseteké. Sőt, az egészséges szó elsődleges esetében nem is lelhető fel a másodlagos esetek fogalmi tartalma: a fokális kapcsolat lényege éppen az, hogy az elsődleges eset fogalmilag független a másodlagos esetektől, míg a másodlagos esetek meghatározása függ az elsődleges esettől, hiszen csak arra vonatkoztatva lehet meghatározni őket. A fokális kapcsolatban nem azért lesz elsődleges esetté a szó egyik használata, mert az komplex fogalmi lényegében tartalmazza a másodlagos esetek fogalmi lényegét, hacsak járulékosan is. Pedig a barátság szó központi eseténél éppen ez a helyzet, amelynek következtében meghatározása nem lesz független a másodlagos esetektől, hiszen fogalmi lényegét csak a másodlagos esetek logoszaira való utalással (öröm, haszon) lehet leírni. Mindezek fényében, nem véletlen, hogy Arisztotelész a Nikomakhoszi Etikában a barátság szó fogalmi összefüggéseit nem fokális, hanem egyszerű, hasonlóságon alapuló kapcsolatként kezeli, ahol az elsődleges esetet az emeli ki, hogy a "hasonlóság fókuszába" kerül.
Finnisnek is inkább így kellene kezelni a jog, általa megadott fogalmi struktúráját, nem pedig fokális kapcsolatrendszerként. Ugyanakkor Finnisnél a "jog" fogalma két vonatkozásban eltér Arisztotelész "barátság" fogalmától. A jog központi esete nála nem a mindennapi nyelvhasználaton (társadalmi gyakorlaton) alapszik, mint a barátság központi esetet, hanem egy konstruált, elképzelt, ideális eset. Másrészt a barátságnál az elsődleges eset logosza, mely az erényre utal, csak járulékosan és részlegesen tartalmazza a másodlagos esetek logoszait, bár részben ennek tudható be a hasonlóság, a jelentések összefüggése. A jog fogalmánál a központi eset és a másodlagos esetek nemcsak a központi eset járulékos jellemzőin osztoznak. Finnis megkonstruálja a központi eset jellemző (és ideális) tulajdonságait (létrehoz egy komplex fogalmi lényeget), melyek némelyikét osztják a hibás vagy tökéletlen (másodlagos) esetek, másokat viszont nem.
A központi eset kiemelése értékítéleten alapszik, tehát a másodlagos esetek másodlagossága is értékítélet következménye, nem logikai következmény. Arisztotelész azért emelte ki az erényen alapuló barátságot, mert azt erkölcsileg magasabb rendűnek tartotta a többinél. Finnis azért konstruálta meg a jog ideális központi esetét, mert ez felelt meg legjobban a jog általa gondolt funkciójának, melynek kereteit erkölcsi követelmények alapozzák meg. Így a másodlagos esetek, azért másodlagosak, mert tökéletlenek, hibásak vagy fogyatékosak a központi eset tételezett erkölcsi, funkcionális tartópilléreihez képest. Viszont, ahogy Arisztotelész sem tekintette végül fokális kapcsolatnak a barátság esetei közötti viszonyokat, hasonlóan, Finnisnél sem lehet a jog terminusának fogalmi szerkezetét fokális kapcsolatrendszernek tekinteni, arisztotelészi értelemben.
Hozzá kell tenni, hogy a szakirodalomban felbukkan olyan nézet, mely a fokális fogalmi kapcsolatok egy fajtájának tekinti azt, amikor a központi eset a terminus ideális, abszolút használatát testesíti meg (ideal use homonymy, l. Williams 2002:258). Azonban, egyrészt ez láthatóan nem általánosan elfogadott, másrészt itt az ideális eset nem konstruált, hanem a nyelvhasználaton alapszik, szemben Finnis rendszerével).
8. A fokális fogalmi kapcsolatok tartalmáról
Finnis fokális jelentésen alapuló módszertana (és nem tartalmi következtetései) ellen, eddig tudomásom szerint a legélesebb támadást Rodriguez-Blanco intézte (Rodriguez-Blanco 2007:257-283). Érvelése azon alapul, hogy a jog jelentésviszonyai között nem fokális kapcsolat áll fenn, hanem egyszerűen hasonlóság. A fokális kapcsolat hiányát azzal kívánta aláhúzni, hogy szerinte Arisztotelésznél a fokális kapcsolatok esetében az elsődleges és másodlagos esetek közötti kapcsolatok leírhatók az arisztotelészi filozófia alapjaihoz tartozó négy okkal (anyagi ok, formai ok, ható-ok és cél-ok, l. erre pl. Metafizika Α.3. 983a24-31, illetve Boros 2007:111-112). Külön vizsgálja, hogy a Finnis rendszerében szereplő központi eset, azaz ideális jog, valamint a pozitív jog, mint másodlagos eset között lehet-e olyan okozati összefüggés, mely anyagi okon, formai okon, ható-okon vagy cél-okon alapszik. Következtetése az, hogy nem, tehát eleve nem lehet szó fokális kapcsolatról. Úgy látja, hogy az ideális jog és a másodlagos esetek között puszta hasonlósági kapcsolat van, mint a "barátság" esetében. Az ideális, központi eset mindössze a jog sokféle esetének hasonlóságon alapuló viszonyrendszerében áll központi helyen, mint az erényen alapuló barátság a Nikomakhoszi Etikában (Rodriguez-Blanco 2007:257-283). E tekintetben Fortenbaugh meglátásait igyekezett alkalmazni a jog fogalmára, és a jog ideális esetét a hasonlóság fókuszaként kezeli.
Rodriguez-Blanco módszertani kritikája erőteljes, és Finnis meglehetősen erőtlen ellenvetéseket tett ellene (Finnis 2007:314-319). Ugyanakkor úgy vélem, hogy Rodriguez-Blanco három vonatkozásban téved. (1) Egyrészt adottnak veszi, hogy a jog többjelentésű fogalom a Finnis által kiemelt másodlagos esetek vonatkozásában. Ez azonban nem így van, amit később kívánok bizonyítani. (2) Másrészt, a "jog" terminushoz sorolt sokféle eset közötti hasonlósági kapcsolatok aligha jellemezhetőek a "barátság" szóhoz sorolt esetek közötti hasonlósági kapcsolatokkal. Fortenbaugh szerint, az erényen alapuló barátság azért kerül a hasonlóság fókuszába, mert a másodlagos esetek a központi esethez hasonlítanak, de egymáshoz nem. Az viszont nehezen állítható, hogy a jog másodlagos esetei (pozitív jog, szokásjog, nemzetközi jog, igazságtalan jog, stb.) csak az ideális esethez hasonlítanak, de egymáshoz nem. Például a nemzetközi jog részben szokásjogként működik, tehát valószínűleg sokkal inkább hasonlít az (államon belüli) szokásjoghoz, mint az ideális joghoz. Így viszont az ideális, központi eset nem feltétlenül lesz a hasonlóság központi esete, azaz a hasonlóság fókusza. Egy normatív elmélet kiemelheti, mint mércét, melyhez minden egyéb esetet hasonlítani kell, de nem úgy emelkedik ki, mint a hasonlóság központi esete. (3) Harmadrészt, a fokális kapcsolatok tartalmát leszűkíteni a négy arisztotelészi okra nem lehet. Ez az egyik Arisztotelész-szakértő Shields elmélete (Shields 1999:126), de ezt legtöbben nem fogadják el.
Valójában a fokális kapcsolatok tartalmára nézve, többféle elmélet alakult ki, melyek sokszor egymással ellentétesek. Rodriguez-Blanco legnagyobb problémája ott lehetett, hogy látszik, Finnis rendszerében nincs ugyan szó fokális kapcsolatokról, arisztotelészi értelemben, azonban a fokális kapcsolatok mibenlétére és tartalmára nézve, az Arisztotelész-szakértők között is komoly viták vannak. Milyen alapon lehet kimutatni, hogy Finnis nem fokális kapcsolatokat tárt fel a jog használata tekintetében, ha nem határozható meg pontosan, mi a fokális kapcsolat lényege? Azt az utat választotta, hogy az egyik legkevésbé elfogadott elméletet vette alapul, ami viszont gyengíti a kritikát.
Érdemes a tipikus és elfogadottabb álláspontokra egy pillantást vetni. Ugyanis magát, a fokális kapcsolat kifejezést is többféle értelemben használják. Shields-szel szemben, Owen és Fortenbaugh egyszerűen logikai kapcsolatot lát a fokális kapcsolatokban. ahol a központi eset logikai elsőbbsége van a másodlagos esetekhez képest (Wehrle 2000:194; McInerny 1996:41-42; Fortenbaugh 2006:215-216). Ettől bizonyos értelemben különbözik az az álláspont, mely "természetes elsőbbséget" tulajdonít az elsődleges esetnek, ahol a másodlagos eset létezése is függ a központi esettől (Smith Pangle 2003:211; a természetes elsőbbségről l. Második Analitika I.2. 71b). A létező tekintetében végzett, nevezetes arisztotelészi fokális elemzés nyomán (Metafizika Γ.2. 1003a31-b19), többen a fokális jelentést a szubsztanciához (úszia / ουσία) kapcsolják, és a másodlagos értelmek a többi kilenc kategória szerint igazodnak és kapcsolódnak az elsődlegeshez (pl. Fizika V.4. 227b, részletesen pl. Ward 2007:137-167; azonban pl. Ferge szerint az anyag-forma kapcsolat nem fokális jellegű, Ferge 1992:xxxix). Vannak, akik a fokális kapcsolat jellegét egyszerűen analogikus kapcsolatnak veszik, ami visszanyúlik legalább Aquinói Tamásig, bár ez ma már fölöttébb vitatott (McInerny 1996:43-47), mert az analogikus kapcsolat más, mint a fokális kapcsolat. Sajátos, (de nem vitatott) fokális kapcsolatot képeznek a paroním szavak jelentései, amikor azonos szótövű, de különböző végződésű szavak csoportjáról van szó (Topika I.15. 106b; Little 2002:114). Azok, akik a barátság arisztotelészi értelemben vett jelentésviszonyait fokális kapcsolatnak tekintik, tágabban fogják fel az ilyen kapcsolatok jellegét. Azt is fokális kapcsolatnak tekintik, melyeknél az elsődleges eset valamely komplex cél, funkciót, fogalmi lényeget testesít meg, mely magában foglalja a másodlagos esetek céljait, funkcióit és logoszát (e nézetekre l. Wehrle 2000:196; Smith Pangle 2003:211; Fortenbaugh 2006:93). Itt a másodlagos esetek nem azonos szempontokból hasonlítanak az elsődleges esetre (Smith Pangle 2003:211).
Mindezen okok miatt, ugyan Rodriguez-Blanco kritikája támadható, hiszen egy kisebbségi véleményre alapoz, de a kritikájából, (valamint az 5. pontban foglaltakból), az is látható, hogy Finnis - arisztotelészi értelemben - valóban nem fokális kapcsolatokat tárt fel a jog terminus tekintetében.
9. Tökéletes eset kontra tökéletlen esetek: új típusú fokális elemzés, vagy egyszerű tévedés?
Ne elégedjünk meg az előző pont végén levont következtetéssel, ugyanis a kérdés megfordítható. Lehet-e Finnis kísérletét egy új típusú fokális elemzésnek tekinteni, mely lényegesen különbözik ugyan a klasszikus módszertől, és nem is szabad összekeverni vele, de amely mégis hatékony analitikai eszköz lehet a jogi terminusok elemzéséhez. Így gondolja Endicott, akinek a megállapításaira később térek ki (Endicott 2001). Abraham Edel amerikai filozófus szerint, pedig az etika és a politika területén a fokális elemzés erőteljes módszer lehet, mely jól magyarázhatja a központi eset, mint ideáltípus, és a tökéletlen esetek kapcsolatát (Edel 1996:229). Egy új típusú módszert látszik alátámasztani az is, hogy tág értelemben Finnis fokális kapcsolatokat teremt a jog fogalmi struktúráján belül: a másodlagos eseteket a központi, ideális esetre vonatkoztatva kell meghatározni (és értékelni), azaz a másodlagos esetek meghatározásai függhetnek a központi eset fogalmi lényegétől, (jóllehet nem logikai értelemben).
A kérdés megválaszolásához mindenekelőtt azt kellene világosan látni, hogy Finnis konstrukciójában, a jog ugyanolyan értelemben állítható-e a központi, ideális esetről, mint a másodlagos esetekről. Ennek azért van jelentősége, mert lényeges, hogy ezekben az összefüggésekben a jog szó többjelentésű-e vagy sem. A fokális kapcsolat ugyanis egy szó jelentései között fennálló kapcsolatot, és nem egy szó valamely jelentésén belüli kapcsolatot jelöl.
9.1. A jog "fokális jelentése"
Finnis kifejezetten kiemeli, hogy a jog szót nem tekinti egyértelműnek (Finnis 1992:277). Ugyanakkor úgy tűnik, hogy egyes esetekben a homályos (vague) fogalmak esetében is fokális jelentésről és központi esetről ír (Finnis 1992:277), noha a homályos fogalmak még nem feltétlenül többjelentésűek, legfeljebb a fogalmi határaik bizonytalanok. Amennyiben helyes az értelmezésem, Finnis keveri a "fokális jelentés" kifejezés két jelentését.
A fokális jelentés kifejezés egyik értelme arra utal, hogy egy terminusnak több jelentése van, azonban e jelentések közül az egyik elsődlegessé válik, mert a jelentések közötti fokális (alapvetően logikai vagy nyelvhasználati) kapcsolat kiemeli, elsődlegessé teszi az egyik jelentést. Másrészt, amennyiben egy homályos, életlen fogalmi határokkal rendelkező terminusnak egy jelentése van, a jelentésnek lehet olyan "fokális" része, mely a terminus által jelzett fogalom legjellemzőbb fogalmi tulajdonságait jelzi (a fogalom magva vagy gyújtópontja, fókusza); a fogalom holdudvarába tartozó esetek, viszont nem feltétlenül rendelkeznek az összes ilyen fogalmi tulajdonsággal, így határesetet képeznek. Gwilym Owen, aki a fokális jelentés fogalmát bevezette az arisztotelészi szövegek elemzéséhez, egyértelműen az első jelentést értette alatta (Owen 1960:169; McInerny 1996:40; Fiasse 2006:218). A második jelentést vagy laza szakmai nyelvhasználat, vagy metaforikus nyelvhasználat miatt kaphatta a kifejezés, és nem szolgálja a fogalmi tisztaságot.
Önmagában az az általános megállapítás, hogy a jog szó nem egyértelmű (univok), még nem ad választ arra a kérdésre, hogy konkrétan, a példaként felhozott másodlagos (tökéletlen) eseteknél, valóban többféle értelemben használjuk-e. Ugyanazon terminusnál, a nyelvhasználat különböző esetei között többféle fogalmi kapcsolat létezhet, és ezt mindig konkrétan kell megvizsgálni. Érdemes ezt a már ismerős egészséges szó példájával érzékeltetni, ahol ugyancsak több fogalmi kapcsolatot különböztethetünk meg, ugyanazon szó használatakor:
(1) azonos jelentés: pl. "egészséges ember" és "egészséges ló" kifejezésekben;
(2) kétféle jelentés, ugyanakkor fokális kapcsolat (poliszémia): pl. "egészséges ember" és "egészséges diéta" kifejezésekben;
(3) kétféle jelentés, ugyanakkor nem fokális, hanem analogikus (metaforikus) kapcsolat (ugyancsak poliszémia): pl. "egészséges ember" és "egészséges arányok" kifejezésekben.
(4) kétféle jelentés, melyek között érdemi szemantikai összefüggés nincs vagy elhanyagolható (homonímia vagy kvázihomonímia): pl. "egészséges diéta" és "egészséges kíváncsiság" kifejezésekben.
A konkrét vizsgálat szükségességét figyelembe véve, induljunk ki abból, hogy például a finnisi értelemben vett jog(1) (ideális, központi eset) és a jog(4) (másodlagos eset: igazságtalan jog) eseteiben a jog fogalmának ugyanaz-e a jelentése. A többféle jelentés, ugyanis alapvető feltétele az esetleges "új típusú" fokális kapcsolatnak is, enélkül nem beszélhetünk új típusú fokális elemzésről sem.
9.2. A jog központi esete és az igazságtalan jog
Annak megállapítása, hogy egy szó - akár általában, vagy csak bizonyos összefüggésekben - több jelentéssel bír-e, és ezeknek mi a tartalma, sok esetben bizonytalan, hiszen nincsen pontos és világos nyelvészeti-szemantikai mérce ennek eldöntésére. Arisztotelész már felállított egy sokrétű tesztet, hogy a nyelvhasználatból miképpen lehet kiszűrni a többféle jelentést (Topika I.15. 106a-107b, l. ugyancsak Második Analitika II.13. 97b14-28), míg a modern szemantika is számos tesztet ismer (l. pl. Zwicky/Sadock:1975:1-36; Cruse 1987:54-71). A bizonytalanság ennek ellenére itt világosnak tűnik, hogy Finnis rendszerében, és általában is, a jog(1) és a jog(4) azonos jelentéssel, és közös nemfogalommal bírnak. Emellett a következő érvek szólnak.
A jog központi (ideális) eseténél és az igazságtalan jognál is azonos az alapvető cél és a funkció: a társadalomban a koordinációs problémák megoldása (Finnis 1992:276). Arisztotelésznél a többféle jelentés elkülönítésének egyik lényeges szempontja éppen a cél és a funkció különbsége (l. a barátság szó használataira vonatkozó különbségtételt).
A cél és funkció azonosságán túl, a tökéletes eset és a tökéletlen esetek fogalmi összefüggése éppen arra utal, hogy a tökéletlen és tökéletes esetekben megmutatkozó fogalmak azonos jelentéssel bírnak. Ugyanis a jog tökéletlen esetei osztják valamilyen mértékig a jog tökéletes esetében megmutatkozó fogalmi lényeget (logosz), de hibás vagy hiányos jellegüknél fogva csak csökkent mértékben. A kapcsolat jellegéből adódik, hogy többé-kevésbé ugyanaz a logosza a tökéletlen esetnek, mint a tökéletes (központi) esetnek, azonban az előbbinél csak részlegesen. Mivel a tökéletlen eset a tökéletes esetre vonatkoztatva határozható meg, hiszen a tökéletlen esetben megmutatkozó hiány a tökéletes eset olyan jegyére utal, mely nincs meg a tökéletlen esetben, szemantikai értelemben hierarchikus kapcsolat áll fenn a két eset között: a tökéletlen eset alárendelt a tökéletes esetnek. Ez abban mutatkozik meg, hogy a tökéletlen esetet a tökéletes esetre tekintettel lehet meghatározni, és egyben értékelni. Viszont azzal, hogy a tökéletlen eseteket alárendeltük a tökéletes esetnek, szemantikailag függővé tettük attól, ezzel egyben a tökéletes eset által megjelenített jogfogalom alá rendeltük a tökéletlen eseteket, tehát az jog (mint igazságtalan jog, mint szokásjog, mint diktatórikus államok joga, mint nemzetközi jog) alárendelt (hiponím) esetei a jognak (általában), mely utóbbi ugyanakkor fölérendelt esete (hiperoníma) az előbbieknek.
A tökéletlen esetekben a tökéletes esethez mért fogyaték vagy hiba lehet olyan mértékű, hogy a fogalmi lényeg megváltozik, immár az esetek között közös nem (genosz) nem állapítható meg, és leválik egy új jelentés (azaz leválik egy különálló, azonosítható logosz.) Mivel a tökéletes eset a jog általános fogalmának hagyományos fogalmi lényegét reprezentálja (ezért központi eset), a tökéletlen eset vesz fel új jelentést, és többé már nem állítható róla, hogy "jog", legalábbis olyan értelemben, ahogy a jog hagyományos fogalmát a központi eset megjeleníti.
A jog(1) és a jog(4) esetében azonban az eltérés mértéke nem olyan, hogy ez megállapítható lenne. Finnis maga sem tagadja meg a jogi jelleget az igazságtalan jogtól (Finnis 1992:364-366). Ez azt jelenti, hogy az igazságtalan jogról állítható, hogy jog, méghozzá olyan értelemben, ahogy azt a központi eset megjeleníti. Márpedig ekkor a központi, tökéletes eset és a tökéletlen eset kapcsolata a jog fogalmán belüli kapcsolat lesz, és nem a jog önálló jelentései közötti kapcsolat. Ez logikai és nyelvi értelemben is alátámasztható.
Példánkban, a tökéletes és tökéletlen eset, a jog általános fogalmát megjelenítő központi (ideális) eset és az igazságtalan jog, egyfajta szembenállást jelent. Az igazságtalan jog feltételez igazságos jogot is. Az igazságos jog ebben a szembenállásban jellemzően a központi (ideális) esetben mutatkozik meg, mely egyben a jog fogalmi magvát jelenti, viszont megmutatkozhat a jog egyéb, másodlagos eseteiben is (pl. nemzetközi jog vagy szokásjog).
Így három terminussal van dolgunk: a "jog", az "igazságos jog" (melynek Finnis rendszerében jellemző esete, a jog központi esete) és az "igazságtalan jog". A döntő kérdés, hogy az igazságtalan jog alávetett fogalma-e magának a jognak. Amennyiben nem, akkor a jog nem állítható olyan értelemben róla, mint az igazságos jogról, és ekkor ez a kifejezés önálló, de kapcsolódó jelentését hordozza a jognak, mint jog(4), ami lehetővé teszi a fokális elemzést. Amennyiben igen, akkor nem hordoz önálló jelentést, és a fokális elemzés előfeltétele hiányzik.
9.3. A tökéletes és tökéletlen esetek szembenállása és függősége
Az igazságos jog és igazságtalan jog szembenállása kölcsönös szemantikai és logikai függőséget jelez. Már Claude Lévy-Strauss felhívta a figyelmet arra, hogy két terminus szembenállása (oppositio) feltételezi, hogy egymást kiegészítő fogalmakat jelző terminusokról van szó, és egyben azt, hogy ugyanazon osztályozás részét, és eredményét képezik.(Chandler 2007:95) Márpedig, ha az osztályozás során valamit ilymódon két részre osztottak, ez a valami csak olyan közös, fölérendelt fogalom kettéosztása lehetett, mely eredetileg mindenképpen, de később is feltételezhetően, az osztályozás eredményeképpen létrejött két alárendelt fogalom (itt igazságos jog és igazságtalan jog) közös nemfogalma vagy fölérendelt fogalma (itt a jog) volt. Tehát a bizonyítás terhe azon van, aki azt állítja, hogy a közös fölérendelt fogalomból, annak dichotóm felosztásával képzett két alárendelt fogalom egyike önálló jelentést vett fel, és ezáltal megszűnt a fogalmi alávetettsége a közös fölérendelt fogalomnak. Finnis ilyen érvet nem hoz elő, de ez láthatóan nem is célja, ugyanis az igazságtalan jog jogi jellegét nem kívánja tagadni.
Az igazságos jog és igazságtalan jog szembenállása sajátos viszonyt képez: ez nem ellentét, még csak nem is kizáró ellentmondás. Arisztotelész nyomain haladva (l. pl Kategóriák X. 12a-13a; Metafizika Ι.4. 1055a33-b29), a középkori skolasztikusok ezt fosztó szembenállásnak (oppositio privativa) nevezték (Gény 1933:32), míg Cruse fosztó antonímiának (privative antonym) nevezte, mely az egymást átfedő antonímiák egyik alcsoportja (Cruse 1987:208). Ez két terminus közötti kapcsolat, ahol az egyik terminus valamely pozitív szemantikai tulajdonsággal bír, míg a másik terminust e tulajdonság hiánya jellemzi.
Az oppositio privativa a két szembenálló terminus között szemantikai értelemben hierarchikus kapcsolatot hoz létre. A tulajdonság hiányát jelző jelző (itt igazságtalan) meghatározása csak a vele szembenálló jelző (itt igazságos) meghatározásával lehetséges, ezáltal meghatározása függ a vele szembenálló terminus meghatározásától. Ilyen értelemben a morfológiailag is kapcsolódó, szembenálló terminuspár egyik tagja elsődleges, és eredeti jelentést hordoz, a másik tagja másodlagos, és levezetett jelentést hordoz. (Lyons 1978:275). Innen ered az a tévképzet, hogy mivel a tökéletlen esetet a tökéletes esetre utalással lehet meghatározni, akkor ez fokális kapcsolat lesz, hiszen levezetett meghatározásról van szó. Ez azért eleve tévképzet, mert a szembenálló terminusoknak van közös fölérendelt fogalmuk (és így közös nemük is), így eleve nem beszélhetünk fokális kapcsolatról. Ilyen esetekben a közös nem (genosz) létét hangsúlyozza Arisztotelész is (Második Analitika I.4. 73b24, ugyancsak l. Metafizika Δ.16. 1021b12-1022a3). Ehhez hasonlóan, vertikálisan dimenzióban, a fajfogalmat is szükségszerűen a nemfogalomra hivatkozással határozhatjuk meg a klasszikus definíció szabályai szerint, mégsem jöhet szóba a fokális kapcsolat a nemfogalom és a fajfogalom, azaz a fölérendelt és alárendelt fogalom között. (Lyons 1978:308).
Egyéb, morfoszemantikai megfontolások is azt támasztják alá, hogy az igazságtalan jog fogalmának a jog fölérendelt fogalma maradt. Az "igazságtalan jog" nyelvi szempontból egy jelzős szerkezet, ahol egy főnévi alapszóból (igazság) képzett fosztóképzős melléknév kapcsolódik egy főnévhez (jog). Az ilyen melléknévi jelzős szerkezetekben legalább két főnévvel van dolgunk: az egyik, amiből a jelzői melléknevet képeztük (N1: itt "igazság"), a másik a jelzett főnév (N2: itt "jog").
Általában a melléknévi jelzős szerkezetek szemantikai értékelése mindig attól függ, hogy e két főnév - jellegében és tág értelemben vett rész/tulajdonság és egész viszonya - milyen tartalmú. Esetünkben a kérdés az, hogy az igazság miképpen viszonyul a joghoz. Kiefer (témánk szempontjából) három alapvető viszonyt különböztet meg:
(a) N1 elidegeníthetetlen tulajdonsága vagy része N2-nek (pl. nyél és kés);
(b) N1 tipikus tulajdonsága vagy része N2-nek (pl. lomb és fa);
(c) N1 járulékos tulajdonsága vagy része N2-nek (pl. só és leves).
A szemantikai szabály úgy szól, hogy N1 csak akkor kaphat fosztóképzőt, ha N1 és N2 jelöltje között (b) vagy (c) típusú kapcsolat áll fenn. (Kiefer 2007:202). Ez azt jelenti, hogy olyan N1 főnév szemantikai értelemben nem kaphat fosztóképzőt, mely elidegeníthetetlen tulajdonsága vagy része N2-nek, a jelzett főnévnek (itt "nyeletlen kés"). Ezzel szemben a (b) esetben a lombtalan fa, és (c) esetben sótlan leves már szemantikailag helyes kifejezés. Így, az igazságtalan jog kifejezés szemantikailag csak akkor helyes, ha az igazság a jog tipikus vagy járulékos, de nem elidegeníthetetlen tulajdonsága. (l. erre még Kiefer 2007:200-202; Kiefer 2000:49-51,174; H. Varga 2005:104-105). A contrario, az igazságtalan jelzővel a jogot nem elidegeníthetetlen, legfeljebb tipikus vagy járulékos tulajdonságától fosztjuk meg, ami azt a vélelmet támasztja alá, hogy a jog az igazságtalan jog fölérendelt fogalma marad.
9.4. Negatív fajképzés nyitott fogalmaknál
Amikor a jog terminust fosztóképzős jelzővel látjuk el (igazságtalan jog), akkor logikai értelemben a jog fogalmához hozzáteszünk egy szemantikai jegyet (igazságtalan), így a jogon, mint nemfogalmon belül egy új fajfogalmat képezünk, hiszen az igazságtalan jelző fajképző különbségként viselkedik. Ekkor, az igazságtalan jog legközelebbi nemfogalma maga a jogfogalom lesz. Ez természetesen csak akkor áll, ha a jog fogalmilag lehet igazságtalan, azaz a jogszabályokat nem fosztja meg jogi jellegüktől az igazságtalanságuk. Ezt a jog definíciója döntené el, amivel nem rendelkezünk, hiszen egy ilyen definíció hiánya éppen Finnis rendszerének lényege. A jognak csak jellemző tulajdonságai vannak, és éppen ilyen jellemző tulajdonság az igazságos jelleg, mely a központi eset részét képezi. Mivel az igazságosság nem szükséges, hanem csak jellemző fogalmi jegy, nem zárja ki eleve az igazságtalan jogot a jog fogalmi köréből. Ugyanakkor, mivel a fogalom határai nyitottak, vagy legalábbis életlenek, a jellemző tulajdonság hiánya még nem dönti el a kérdést.
Amennyiben az igazságtalan jog az jog alávetett fogalmának tekinthető, akkor sajátos fajképzésről beszélhetünk. A jellemző szemantikai tulajdonságok valamelyikétől fosztjuk meg a fogalmat, ezzel létrehozunk egy másodlagos, alárendelt (subiectiv) fajfogalmat. E "negatív fajképzésnek" az a lényege, hogy nem egy új, konkrét szemantikai tulajdonság léte hozza létre a fajt, hanem egy jellemző tulajdonság (itt az igazságosság) hiánya. A klasszikusan nem definiálható, hanem csak jellemző tulajdonságokkal leírt, nyitott fogalmak esetében, tehát negatív fajképzéssel hozhatunk létre a fogalom holdudvarába tartozó eseteket átfogó fajfogalmakat. Amennyiben a jellemző tulajdonságokból nem elveszünk, hanem azokat egy újabbal egészítjük ki, akkor a fogalom magvába tartozó eseteket jelölő fajfogalmat hozunk létre. (A szükséges és elégséges feltételekkel, klasszikus értelemben definiált terminusoknál, fordított a helyzet: ott a megadott tulajdonságokhoz képest új tulajdonság bevezetése fog fajképző különbségként szerepelni, tehát az alávetett fogalom szemantikai értelemben gazdagabb lesz.)
Az igazságtalan jog jogi jellegét, a jogfogalom alá sorolhatóságát az dönti el, hogy szemantikai tulajdonságait tekintve milyen mértékben hasonlít a központi esethez. Ez az igazságtalan jog konkrét előfordulásainak mélyebb elemzését kívánná meg. Viszont a kérdés fordítva is megközelíthető. Amennyiben egy jog mindenben hasonlít az ideális esethez, kivéve abban, hogy igazságos lenne, akkor egyértelműen jognak minősül, mégha másodlagosan is. Ez világosan következik Finnis felfogásából. Ennek alapján egyértelmű az, hogy az igazságtalan jog nem kerül ki a jog fogalmi köréből csak azért, mert igazságtalan. Ehhez más eltérés is kell a központi esettől. Az igazságtalan jog önmagában, és a maga elvontságában, tehát a jog alárendelt (subiectiv) fogalma, annak egyik faja. A jog felosztása igazságos és igazságtalan jogra valódi, dichotóm felosztása a jog fogalmának (divisio subiectiva). Így, amikor a jogot megfosztjuk egyik jellemző tulajdonságától, az igazságosságától, negatív fajképzés történik a jog fogalmán belül. Mivel az igazságtalan jog a jog alárendelt fogalmaként jelenik meg, és egyben a jog az igazságtalan és igazságos jog közös nemfogalma, a jogot ugyanolyan értelemben állíthatjuk az igazságtalan jogról is, mint az igazságos jogról, tehát a jog terminusnak az igazságtalan jog és igazságos jog kifejezésekben nincs eltérő jelentése. Ahogy Arisztotelész mondaná, az igazságos és igazságtalan jog nem nemek szerint különbözőek, hanem egy közös nemen belül, fajták szerint különbözőek (etera tó eidei / ετερα τώ ειδει; l. Metafizika Κ.3 1060b31-36 és Δ.10. 1018a38-b7).
E következtetést az sem ingatja meg, hogy Finnis szerint a jog szó az igazságos jogról elsődlegesen, míg az igazságtalan jogról másodlagosan állítható. Ettől még van közös fölérendelt fogalmuk. Az egyes fogalmak magva és holdudvara közötti különbség érzékelése nem Bertrand Russell óta általános. Már Arisztotelésznél nyilvánvaló, hogy a különböző fajok a közös nemből különböző mértékben részesülnek, így pl. az élet fogalma nagyobb mértékben állítható az állati életről, míg kisebb mértékben állítható a növényi életről. De ez még nem jelenti azt, hogy más-más jelentése lenne az életnek a két esetben, ugyanis a növényi élet és az állati élet, mint fajok, közös nemfogalma az élet. Ezt az aránytalanságot Cajetanus bíboros később az egyenlőtlenség analógiája (analogia inaequalitatis) néven nevezte (De Nominum Analogia, Caput I. 3.) Tette ezt egyébként teljesen helytelenül, mert az analógia mindig többféle jelentés közötti analógiát jelent, és sohasem azonos értelemben használt szavak közötti analógiát (l. McInerny, 1996:9). Tehát az a tény, hogy a jog kevésbé állítható az igazságtalan jogról, mint az igazságos jogról, még nem cáfolja azt, hogy a jog fogalmát mindkét kifejezésben azonos értelemben használjuk.
9.5. Tökéletes és tökéletlen esetek Arisztotelésznél
Vannak olyan helyek Arisztotelésznél, ahol ő is vizsgál tökéletlen eseteket a tökéletes esetekhez való viszonyukban (általában l. Metafizika Δ.16. 1021b12-1022a3). Ilyen például egy városállam tekintetében a "teljes polgár" és "nem teljes polgár" viszonya, a kettő különbsége (Politika III.1-3. 1275a-b). Jóllehet, a nem teljes polgárokat is polgároknak tekinti, mindazonáltal a közöttük lévő kapcsolatot nem fokális kapcsolatnak tekinti, hanem egyszerű hasonlósági kapcsolatnak. Egy másik hasonló és nevezetes elemzés a helyes és hibás (tökéletlen) alkotmányokról, és a közöttük lévő viszonyról szól (Politika III. 6-7. 1278b-1279b). A helyes alkotmányok azért helyesek, mert a közérdeket, és a közérdeken keresztül az igazságot szolgálják. A helyes alkotmányokat pedig azért kell vizsgálni, mert ezeken keresztül lesznek felismerhetőek a helytelen (tökéletlen, hibás) alkotmányok. Itt sincs azonban nyoma annak, hogy Arisztotelész fokális kapcsolatnak tekintette volna a tökéletes és tökéletlen alkotmányok kapcsolatát. Mind a teljes polgár, mind a helyes alkotmány fogalma értékítéleten alapszik, és ennek érvényessége korlátozott sokszor arra a városállamra, melyet vizsgálunk. Erre kifejezetten utal Arisztotelész a teljes polgár vizsgálatánál.
Lloyd éles szemmel azonosítja az arisztotelészi módszer lényegét: egy fogalom vizsgálatánál mindig azon nyelvhasználati esetekből indul ki, ahol a fogalmat jelző terminus használata világos és problémamentes. Ezután vonja be a vizsgálódás körébe a problémásabb, kevésbé tiszta, atipikus eseteket, és vizsgálja, van-e olyan módszer, amellyel kapcsolatba lehet őket hozni a problémamentes (imígyen központi) esettel vagy esetekkel. Mindez azonban nem jelent eleve fokális kapcsolatot, hiszen az speciális jelentésviszonyokat feltételez (Lloyd 1989:199). Sőt a vizsgálódás kiterjesztése a problematikus esetekre, és a jelentésviszonyok feltárása, tipikusan nem fokális, hanem analogikus eszközökkel történik. Azért, mert Arisztotelész valahol elsődleges esetről ír ilyen összefüggésekben, ettől még nem utal feltétlenül fokális kapcsolatra.
A központi eset, tehát nem csak a fokális kapcsolat által kiemelt központi eset lehet. Erre utalva Fortenbaugh kifejezetten kiemeli, hogy a barátság elemzésénél is azonosítható a Nikomakhoszi Etikában központi eset (erényen alapuló barátság). De ettől még a barátság különböző esetei közötti kapcsolat nem lesz fokális kapcsolat, hanem egyszerű hasonlósági kapcsolat, és a központi eset olyan értelemben elsődleges, hogy az lesz a "hasonlóság fókusza" melyre a másodlagos esetek hasonlítanak (Fortenbaugh 2006:217). Téves tehát a központi esetet a fokális jelentéssel azonosítani: a fokális jelentés leírható a fokális kapcsolatként jellemezhető jelentésviszonyoknál kiemelkedő központi eset szemantikai tulajdonságaival, azonban a nem fokális, hanem más jelentésviszonyokban kiemelkedő központi esetek érthetően semmiféle fokális jelentést nem implikálhatnak. Valamely azonosítható, központi eset elemzése így nem feltétlenül fokális elemzést jelent (Lacey 1988:6). Mindennek megfelelően, a tökéletes esetet lehet központi esetnek nevezni, és a tökéletlen eseteket erre utalva elemezni, de ennek nincs feltétlenül köze a fokális elemzéshez.
9.6. A jog fogalma Finnisnél: mi maradt a fokális elemzésből?
Az előzőekben bizonyítani kívántam, hogy az igazságtalan jogról a jog fogalma ugyanolyan értelemben állítható, mint a jog központi esetéről, azaz a jog(1) és a jog(4) nem többértelmű. Emiatt nem is jöhet szóba fokális kapcsolat léte a jog(1) és a jog(4) között. A fenti érvek legtöbbje használható a jog(2), jog(3) és jog(5) másodlagos esetek értékelésénél is. Úgy vélem, hogy nagyobb különbségek esetén is, a funkció és cél azonossága, a fogalmi lényeg egyezése, valamint a tökéletes és tökéletlen esetek jelentésviszonyainak belső logikája, azt támasztja alá, hogy e használatokban a jog terminusnak nincs több jelentése, így nem lehet szó fokális kapcsolatokról.
Finnis elemzése tulajdonképpen egy fogalmon (és egy jelentésen) belüli viszonyokra vonatkozik. Méghozzá a jog fogalmának magvához tartozó központi eset és a fogalom holdudvarához tartozó másodlagos esetek közötti viszonyrendszerre. Ez viszont nem fokális viszonyrendszer. Ezen, egy fogalmon belüli viszonyrendszer alapjainak leírására vonatkozó különböző metodológiák már kialakultak az 1970-es években, elsősorban a kognitív pszichológia területén, a fogalmi reprezentációk modellezésére. Itt elég röviden ezek két fő formájára utalnom: Eleanor Rosch prototípus-elméletére, vagy Medin és Schaffer ún. mintapéldány-elméletére (exemplar theory). Mindezek a nyitott fogalmak magvának, vagy központi, viszonyítási pontjának (prototípus vagy mintapéldány) és holdudvarának megkülönböztetésére építenek, ahol a fogalomhoz tartozás az atipikus (deviáns, tökéletlen, periferikus) esetek vonatkozásában mindig fokozat kérdése. A mércét, a fogalom szerveződésének alapját, pedig a központi, viszonyítási pont szolgáltatja (ezen elméletekre kiváló összefoglalót ad pl. Murphy 2002:41-45,49-54).
Természetesen itt nincs lehetőség, de szükség sem, ezen elméletek ismertetésére. A lényeg azonban annyi, hogy Finnis - tévesen - a poliszém terminusok jelentései közötti viszonyok elemzésének fogalmait kívánta alkalmazni egy - az adott kontextusban - univok, nyitott fogalom (a jog) belső jelentésviszonyainak elemzéséhez. Helyesebben járt volna el, ha az említett elméletek valamelyikét kiválasztja, (a prototípus-elmélet lett volna erre igazán alkalmas), és annak fogalmi és eszközrendszerét használja a jog belső fogalmi viszonyainak leírásához. Ezt még az sem zárta volna ki, hogy a prototípus-elmélet (és a mintapéldány-elmélet is) leíró-magyarázó elmélet, ahol a prototípusok, mint a központi, viszonyítási pontok meghatározása az egyes fogalmak tekintetében empirikus módon történik, pszichológiai kísérletek útján. Tehát nem elméletileg konstruált viszonyítási pontokról van szó. Ezzel szemben Finnis normatív elméleténél a központi (ideális) eset meghatározása választáson és értékítéleteken alapul, melyhez valamelyest alapul szolgálhatott Arisztotelész ellentmondásos elemzése a barátságról. Viszont a prototípus-elmélet fogalmi rendszerének használatát ez nem akadályozta volna.
Azon érdemi következtetések vitatása, melyet Finnis levont az ideális eset és a jog másodlagos eseteinek kapcsolatára vonatkozóan, egy külön tanulmány tárgya lehet. Amit ő fokális elemzésnek nevez, csak egy módszertani keret és fogalomhasználat, mely önmagában még nem feltétlenül érinti az érdemi következtetéseit. Az előzőekben csak arra kívántam rámutatni, hogy e módszertani keret és fogalomhasználat alapvetően téves. A jog fogalmánál alkalmazott elemzés, sem arisztotelészi értelemben, sem más értelemben nem fokális elemzés, a jog ideális fogalma nem fokális jelentése a jognak, és nem a fokális fogalmi kapcsolatok által kiemelt központi eset.
10. A fokális elemzés kiterjesztése a jogi fogalmakra
A fentiekben a fokális elemzés lehetőségét a jog fogalmára zártam ki, olyan mértékben, ahogy az a jelzett másodlagos vagy tökéletlen eseteket érinti. Nincs azonban kizárva, hogy ezt az analitikai eszközt - ha a reméltnél szűkebb körben is - de lehessen a jog fogalmán kívül, egyéb jogi fogalmak elemzésére használni. Bár a fokális elemzés alkalmazását nagyrészt a jog fogalmára nézve kísérli meg, maga Finnis más terminusoknál is ír azok fokális jelentéséről, így például a tulajdon, az autoritás vagy a büntetés esetében (Finnis 1992:169,234,266).
Timothy Endicott ilyen előzmények után tesz javaslatot arra, hogy a jogi terminusok fokális elemzését tekintsük a jogértelmezés lényeges eszközének. Javaslata Finnis módszerének elfogadásán, értelmezésén és továbbgondolásán alapszik (Endicott 2001:4-8). Elképzelése röviden a következők szerint összegezhető. A jogi terminusok jelentős része nem definiálható klasszikus értelemben, és megértésük mindig függ attól, hogy milyen célból használjuk azokat (vö. Finnis 2007:318). A terminus alkalmazásának, vagy a terminust tartalmazó jogszabály célja egyben meghatározza egy adott jogi terminus központi esetének kiválasztását is. A központi eset lényegében az adott terminus jó (helyes vagy jellemző) példáját jelenti. Mivel a jogi terminust különböző helyzetekben, körülmények között kell alkalmazni, az alkalmazás célja is módosulhat, ennek következtében a terminus központi esete, valamint így a jelentése is változhat. Így a jogértelmezésnek azzal kell kezdődnie, hogy a bíró "stabilizálja" a terminust, és ennek előfeltétele azon célok ésszerű megértése és azonosítása, melyek érdekében a terminust alkalmazni kell. Ezután lehet a terminus központi esetét kiválasztani, mely a jogalkalmazási mércét jelenti a konkrét esetben. A tényállásbeli esetet a központi esethez kell hasonlítani, és a hasonlóság mértéke dönti el, hogy a tényállásbeli eset besorolható-e a terminus fogalmi hatókörébe.
Látható, hogy Endicott elképzelésének már nagyon kevés köze van ahhoz, ahogy Arisztotelész például az "egészséges" szó használatára utalt. Ennek ugyanis csak egy központi esete lehet, e központi esetet nem kiválasztjuk vagy konstruáljuk, hanem azt a nyelvhasználatból logikailag ki lehet mutatni. E logikai (vagy nyelvhasználati) jelentés-kapcsolatok feltárása a lényege a fokális elemzésnek. Endicott módszere feltételezi (ahogy Finnisé is), hogy bármely terminus esetében felfedezhetők (helyesebben meghatározhatók vagy konstruálhatók) fokális kapcsolatok, hiszen mindenütt lehet központi esetet azonosítani. Arisztotelész viszont nem hagy kétséget afelől, hogy csak egyes poliszém szavak jelentései között fedezhető fel fokális kapcsolat, máshol ez teljesen hiányozhat. Az arisztotelészi módszerből lényegében csak két fogalom használata maradt meg: a központi eset és a fokális jelentés fogalma (melyek közül Arisztotelész egyébként egyiket sem használta). Ez arra elég, hogy azt a látszatot keltse, miszerint itt valódi fokális elemzés történne a jogi terminusok logikai jelentésviszonyának feltárására.
Ezek a problémák világosan érzékelhetőek Endicott vezető példáján, melyen alkalmazni kívánja a módszert a "szállás" (accommodation) szó alkalmazására a Puhlhofer-ügyben (R v Hillingdon LBC ex parte Puhlhofer [1986] AC 484). Az ügyben az alapkérdés az volt, hogy a Puhlhofer-család kaphat-e állami elhelyezést a hajléktalan személyek elhelyezéséről szóló 1977-es törvény alapján. Ennek egyik feltétele az volt, hogy a kérelmező ne rendelkezzen szállással. A négytagú Puhlhofer-család egy vendégházban, egy "bed and breakfast" szobában (egy helyiség) laktak, konyha és valamirevaló lakótér nélkül, a többi lakóval közös fürdőszoba-használattal. Vajon a törvény alkalmazásában "szállás"-nak nevezhető-e még ez az egy szoba, mely négy ember számára nyújtott menedéket? Az érvelés egészen visszanyúlt Diogenész hordójáig, mint a szállás esetleges periferikus esetéig, végül azonban a Lordok Háza az igényt elutasította, mert a lordbírók szerint Puhlhoferék szobája szállásnak minősült a törvény alapján, így nem feleltek meg a feltételeknek. Endicott megpróbálja szemléltetni, hogy a szállás szó központi esete, (mint a szállás jó példája), hogy szolgálhat mérceként a periferikus esetek (Puhlhoferék szobája, illetve esetlegesen Diogenész hordója) megítélésénél. E megítélés során az dönt, hogy a tényállásbeli szállás, milyen mértékben hasonlít a szállás központi esetéhez, melyet a törvény célját tekintve kell meghatározni. Endicott szerint az ügyben eljáró "bíróság határozata az arisztotelészi elveket munka közben mutatja be." (Endicott 2001:8).
Félek, én nem így látom. Endicott, Finnishez hasonlóan, szem elől téveszti, hogy a fokális kapcsolatok mindig poliszémiát feltételeznek. Amit bemutat, az lényegében a szállás fogalmának magvához tartozó eset és a holdudvarhoz tartozó esetek kapcsolata. Sem nála, sem a bíróság ismertetett határozatából nem derül ki, hogy a szállás szónak több jelentést tulajdonítottak volna. Az ügyben a kérdés olyan formában vetődött fel, hogy Puhlhoferék szobájáról állítható-e az, hogy az szállás, vagy sem. (És nem az volt a kérdés, hogy Puhlhoferék szobájáról milyen értelemben állítható az, hogy az szállás: ez feltételezné a szállás szó poliszém használatát.) A bíróság egyszerűen azt állapította meg, hogy az igen alacsony színvonalú szállás is szállás (Mcewen 1991:138). Egy homályos szó jelentésének határait kellett meghúzni az ügy tényállása tükrében (Russell-Waisman vonal), nem pedig egy szó többféle jelentésének egymás közötti kapcsolatait kutatni, ami a fokális elemzés célja lett volna (Arisztotelész vonala). Endicott példájára sokkal inkább a prototípus-elemzés alkalmazható, csak a szállás központi esetét vagy jó példáját egyszerűen be kell helyettesíteni a szállás fogalmának prototípusával, és ehhez a prototípushoz hasonlítani a fogalom egyéb eseteit. (Ez legfeljebb annyiban kifogásolható, hogy a prototípus a mentális fogalmi reprezentáció formája, amely a fogalomalkotás során alakul ki, nem pedig mesterségesen kialakított esete egy szó használatának.)
11. Diogenész hordója, avagy a fokális elemzés alkalmazhatóságának korlátai a jogalkalmazásban
Mindez mutatja a fokális elemzés alkalmazhatóságának korlátait a jogalkalmazás során felmerülő jogértelmezésben. Egy adott jogtételben előforduló, konkrét terminus alkalmazása egy adott tényállás tekintetében csak igen ritkán veti fel problémaként a terminus többértelműségét, annak ellenére, hogy a terminus egyébként, általában véve lehet többjelentésű. Miért van ez így?
11.1. Egy jogtételben előforduló jogi terminus alkalmazása
Egy adott jogtételben előforduló, konkrét terminust a jogszabály önmagában olyan összefüggésekbe helyezi (és ezzel korlátozza) annak lehetséges és ésszerű használatát, melynek következtében tipikusan csak a terminus egyik jelentése jön szóba, akkor is, ha vannak egyéb jelentései is. Például az angol "accommodation" szó jelentheti a repülőgépen vagy a hajón az utas helyét is, de a hajléktalan személyekről szóló törvény összefüggéseiben a szó ezen jelentése ésszerűen fel sem merül. Továbbá maga a tényállás is kontextuális szűkítést jelent, olyan értelemben, hogy mindig konkrét kérdést indukál: a Puhlhofer-ügyben ez abban áll, hogy a "bed-and-breakfast" szoba szállásnak minősül-e. Nincs értelme azt a kérdést feltenni, hogy a szállás szó melyik értelmében minősülhet a tényállásbeli lakhely szállásnak, ugyanis a jogszabály kontextusa, egyetlen értelmet implikálva, maga teszi értelmetlenné a kérdést. (Ezért nem is vetődött fel ilyen formában a probléma).
Hipotézisként, felfogható-e egyáltalán a szállás szó többjelentésűnek a Puhlhofer-ügy keretein belül? Tegyük fel, hogy a nyelvhasználatban van a szállás szónak olyan tág jelentése, melynek folytán a szállás szó állítható Diogenész hordójáról is ugyanúgy, mint egy villáról vagy vidéki kastélyról (szállás(1)). Tegyük fel, hogy van a szállás szónak olyan jelentése is, amely legalább jellemző (esetleg szükséges) tulajdonságként magában foglalja az elkülöníthető lakó-, alvó-, tisztálkodási és étkezési teret (szállás(2)). Ekkor tehető fel úgy a kérdés, hogy a kérdéses törvény alapján, melyik értelemben vett szállás hiánya teszi jogosulttá a kérelmezőket az állami elhelyezésre?
Itt két alapvető probléma merülne fel. Amennyiben az így tételezett jelentések közül választani is kellene a jogalkalmazónak, ehhez a választáshoz a fokális elemzésnek semmi köze nem lenne. Mennyiben járulna hozzá a választáshoz a két jelentés közötti logikai vagy nyelvhasználati viszonyok feltárása? Lényegében semmivel. A másik probléma az, hogy a fenti megkülönböztetés nem jelentene poliszémiát. A szállás(1) ugyanis fölérendelt (hiperoním) fogalma lesz a szállás(2) fogalomnak, hiszen ez utóbbi mindössze a szállás(1) egyik konkrét formája, azaz hiponímája, amely osztja a fölérendelt fogalom fogalmi lényegét, hiszen a fölérendelt fogalom, mindig állítható az alárendelt fogalomról. Így nemcsak arról van szó, hogy a fokális elemzés nem segítené a jogértelmezést, hanem arról is, hogy e példában a fokális elemzés nem is végezhető, mert fel sem merül az arisztotelészi értelemben vett fokális kapcsolat.
Úgy tűnik nem járható az az út, hogy egy életlen fogalmi határokkal rendelkező terminus holdudvarát önálló, tág jelentésnek, míg fogalmi magvát egy szűkebb, de másik jelentésnek fogjuk fel, tulajdonképpen két fogalmat konstruálva. Ez a "mesterséges" poliszémia azért nem lehetséges, mert a fogalmi holdudvart is átfogó, tételezett, tágabb jelentés szükségképpen fölérendelt fogalma lesz a fogalmi magra utaló szűkebb jelentésnek.
A Puhlhofer-ügyben tehát egyszerűen arról volt szó, hogy a bíróság megállapította, miszerint az adott kontextusban univok szállás szó fogalmi határai hol húzódnak a "bed-and-breakfast" szoba vonatkozásában (fogalmi mag és fogalmi holdudvar kontextusa). Míg a bíróságok korábban megállapították, hogy az átmeneti menedék (R v Ealing London Borough Council ex parte Sidhu (1982) 80 LGR 534), vagy az éjjeli menedék (R v Waverley District Council ex parte Bowers (1983) QB 238), illetve a lakhatatlan lakóhely (R v South Herefordshire Borough Council ex parte Miles (1984) 17 HLR 82) a szállás fogalmi határain kívül esett a törvény alkalmazásában, Puhlhoferék lakóhelye, viszont még a fogalmi határokon belül volt (Mcewen 1991:138). Így itt nincs helye fokális kapcsolatok keresésének.
11.2. Több jogtételben előforduló jogi terminus eltérő célú alkalmazása
A fentiek egy adott jogszabály egy adott terminusára vonatkoztak. Viszont kérdés, hogy felmerülhet-e a fokális elemzés akkor, ha más jogszabályokban ugyanazon szót más összefüggésekben használja a jogalkotó. Például Diogenész hordója egyetlen ésszerű értékelés sem minősülhet szállásnak (accommodation) a fenti angol-walesi törvény alapján (Endicott, 2001, 8.). Viszont akkor, ha Diogenész ENSZ-alkalmazott lenne és valaki szándékosan "erőszakos támadást" hajtana végre a hordó ellen, mellyel veszélyeztetné a bölcs személyét vagy személyi szabadságát is, minden ésszerű értékelés alapján nemzetközi bűncselekménnyel állnánk szemben, ugyanis az Egyesült Nemzetek saját és kisegítő személyzetének biztonságáról szóló nemzetközi szerződés (New York, 1994. - Magyarországon törvénybe iktatva a 2001. évi XIII. törvénnyel) 9. cikke alapján, ennek minősül a személyzet (magán)szállása (accommodation) elleni erőszakos támadás. Ebben az esetben aligha lehetne arra hivatkozni, hogy ez nem "szállás" (accommodation) az egyezmény értelmében.[7]
Endicott erre a helyzetre állítja fel a terminus központi esetének kontextuális függőségéről szóló teóriáját, részben Finnisre visszautalva (context principle). Eszerint egy terminus központi esete attól függően változik, hogy az adott terminust tartalmazó jogszabály célja vagy funkciója mi (Endicott, 2001, 6.). Mivel más a funkciója a fent idézett két jogszabálynak, ennek megfelelően a szállás szónak is más lesz a központi esete, és változik a jelentése.
A joggyakorlat olyan értelmezése ellen, mely szerint egy adott szó jelentésváltozáson megy át az alkalmazás kontextusától függően, aligha emelhető kifogás. Úgy vélem azonban, hogy ennek a jelenségnek nincs köze a fokális fogalmi elemzéshez. Ennek alátámasztására négy érvet kívánok felhozni.
(1) Jelöljük a szállás szót a hivatkozott 1977-es angol-walesi törvény alapján szállás(a)-nak, míg a hivatkozott ENSZ-egyezmény alapján szállás(b)-nek, fenntartva azt a lehetőséget, miszerint nem biztos, hogy a két esetben a szó külön jelentést hordoz. Az egyik alapvető probléma Endicott teóriájánál, hogy sem a szállás(a), sem a szállás(b) esetében nem beszélhetünk fokális jelentésről, legalábbis arisztotelészi értelemben. Ezt a szállás(a) vonatkozásában a fentiekben már próbáltam bizonyítani, arra a következtetésre jutva, hogy a fogalmi mag és fogalmi holdudvar összefüggése áll fenn (tehát egy fogalmon belüli kapcsolat), és szállás(a)-nak az adott összefüggésekben nincs több jelentése, ami a fokális kapcsolat előfeltétele lenne. Így nincs központi esete sem, mely a fokális kapcsolat elsődleges esetét jelentené. Ezek az érvek közvetlenül alkalmazhatók a szállás(b) esetre is.
(2) A másik alapvető probléma annak magyarázat nélkül hagyása, hogy a szállás(a) és a szállás(b) használata során miért lenne más a központi eset a szó kétféle használatakor. Miért változna a szó központi esete, (ha már ezt a megtévesztő kifejezést használjuk), ha például áttérünk a szállás(a) használatáról, a szállás(b) használatára. Kétségtelen, hogy a szállás(b) értelme tágabb, sokkal több esetet ölel fel, mint a szállás(a) esete. Ez azonban önmagában még nem indokolja, hogy a szállás jellemző esete mindkét esetben ne lenne ugyanaz. Azért, mert tágabban húzzuk meg a fogalmi határokat az egyik esetben, nem biztos, hogy a központi eset változik, hanem a hasonlóság kritériumait változtatja meg a jogszabály eltérő funkciója. Amennyiben azonos központi esetet feltételezünk, a tágabb fogalmi határokat az magyarázza, hogy a szállás(a) használatakor magasabb hasonlósági követelményeket állítunk a periferikus esetekkel szemben, a központi esethez viszonyítva, mint a szállás(b) használatakor. A szó használatához kapcsolódó funkció és cél változása korántsem vezet a központi eset megváltozásához.
(3) Úgy vélem, hogy a szállás szónak, tekintettel a szállás(a), akár szállás(b) használatára, nincs több jelentése. Természetesen az alkalmazás összefüggéseinek változásával a jelentés módosulhat, és eltérő jelentésváltozatok alakulhatnak ki. (A jelentés és jelentésváltozatok összefüggéseire és problémájára l. pl. Cruse 1987:51-54; Cruse 2000:119-123; Murphy 2002:404-422). Azonban nem szabad elfeledni, hogy a szállás szó általános értelme ugyanaz maradt: az eltérő kontextustól módosulhat ugyan a jelentése, de az alap- vagy általános (tkp. lexikai) jelentés nem változik, tehát nincs szó poliszémiáról, ami feltétele lenne a fokális elemzésnek.
(4) A fentiekkel ellentétben és feltételesen, fogjuk fel a szállás szót többjelentésűnek, a szállás(a) és szállás(b) használatánál. Mi lenne a két jelentés viszonya? Láthatjuk, hogy az egyik esetben a jogalkalmazás tágabb értelemben, másik esetben szűkebb értelemben használja. Ami az 1977-es angol-walesi törvény alapján szállásnak minősül, szállásnak minősülhet az 1994-es ENSZ-egyezmény szerint is. Mivel ez utóbbi szóhasználata tágabb, fordítva ez már nem igaz. Másképpen megfogalmazva, szállás(a)-ról mindig állítható, hogy szállás(b), azonban szállás(b)-ről nem mindig állítható, hogy szállás(a). Diogenész hordója nem minősülne szállás(a)-nak, de valószínűleg tekinthető szállás(b)-nek. Mivel a két feltételezett jelentés nem egyszerűen kapcsolódna egymáshoz, nem csak részben fedné át egymást, hanem az egyik (szállás(b)) átfogná és magában foglalná a másikat (szállás(a)), nem beszélhetünk ugyanazon szó két jelentéséről. Azért, mert egy szó kontextustól függően szűkebb értelmet kap az egyik, mint a másik esetben, még nem jelenti azt, hogy több jelentése lenne. Továbbra is egy fogalomról van szó, azonban az egyik esetben a fogalom magva (a fogalom alá eső, ésszerűen nem vitatható esetek köre) tágabb, mint a másik esetben, a szó használatának eltérő körülményei miatt. Ez a jellemző, és periferikus esetek közötti hasonlósági kritériumok megváltoztatása miatt következhet be
Mindez azt mutatja, hogy a fokális elemzés ilyen vonatkozásban a jogértelmezés számára nem alkalmazható eszköz. Ezt tulajdonképpen Endicott is megengedi: "...nem kell nagy hangsúlyt fektetni Arisztotelész prosz hen homonímiájának fogalmára, mely (amennyire rövid és utaló megjegyzései erre irányulnak) feltételezi, hogy egy központi eset van, amelyre utalással a terminus összes alkalmazását meg lehet érteni. Arisztotelész nem állította, hogy szükség van a célok vizsgálatára, melyre tekintettel egy esetet, mint központi esetet lehet azonosítani, Finnis azonban így tesz;..." (Endicott 2001:10).
12. Következtetések
A jelen tanulmányomban felhozott érvek alapján a következő tételek fogalmazhatók meg.
(1) A jogi terminusok jelentős része nyitott fogalmat vagy fogalmakat takar, és e terminusokra klasszikus értelemben leíró definíciót nem lehet adni. Ilyen a jog fogalma is, melynek definiálását már Hart is feladta. A több fogalmat, illetve több jelentést rejtő terminusok elemzésének egyik módjára Arisztotelész mutatott rá, aki - jól meghatározható filozófiai célból - megpróbálta feltárni számos általános terminus jelentéseinek belső viszonyrendszerét (a strukturált többértelműség fokális elemzése).
(2) Az arisztotelészi módszert a jog fogalmának elemzésére Finnis próbálta alkalmazni, Arisztotelész egyik félreérthető és nem túl szerencsés elemzését követve. Azonban Finnis módszere legalább három vonatkozásban különbözik Arisztotelész módszerétől: (a) a jog központi esetét nem a nyelvhasználatból meríti, hanem értékítéleteken alapuló mesterséges konstrukciót hoz létre (a jog ideális esete); (b) a felhozott másodlagos esetek vonatkozásában a jog nem többjelentésű fogalom, tehát a terminus a vizsgált összefüggésekben nem mutathat fokális fogalmi kapcsolatokat; (c) a Finnis által feltárt fogalmi kapcsolatok nem a jog terminusa által jelölt fokális (logikai vagy nyelvhasználaton alapuló) jelentésviszonyok, hanem egy fogalmon és jelentésen belüli, a fogalmi mag és a fogalmi holdudvar közötti viszonyrendszere, a fogalom alá eső jellemző esetcsoportoknak. Finnis módszerét nem lehet sem arisztotelészi, sem újtípusú fokális elemzésnek tekinteni.
(3) Endicott megkísérelte Finnis elemzési módszerét kiterjeszteni általában a jogi terminusokra, és így egy újabb analitikai eszközre szert tenni a jogértelmezés és -alkalmazás területén. Ez a kísérlet sikertelennek ítélhető, aminek két általános oka van. A jogtétel részeként előforduló terminus alkalmazási lehetőségei kontextuálisan már annyira leszűkülnek (részben a jogtételben megmutatkozó nyelvi környezet, részben a konkrét tényállás miatt), hogy ritkán merül fel értelmezési problémaként a terminus jelentései közötti választás nehézsége. Míg általános, mindent átható értelmezési probléma, hogy a jogi terminusok homályosak (azaz fogalmi határaik nem tisztázottak), addig nem általános probléma a lexikális értelemben vett többértelműségük (l. Szabó 2001b:99-101). Márpedig a fokális elemzés akkor lehetséges, ha egy terminus többféle jelentése közötti viszonyokat kívánjuk feltárni.
A sikertelenség másik általános oka, hogy amennyiben egy jogi terminus többféle jelentése gondot is okozna a jogértelmezés során, a jelentések közötti választáshoz, a jelentések közötti, esetlegesen fennálló fokális kapcsolatok feltárása nem járulna hozzá.
(4) Éles különbséget kell tenni egy terminus különböző jelentései közötti viszonyok feltárására szolgáló fokális elemzés, valamint a terminus által jelölt fogalom fogalmi magja és fogalmi holdudvara közötti fogalmi viszonyok feltárása között. A jogalkalmazásban igazán hatékony analitikai eszköznek ez utóbbi bizonyul, és tulajdonképpen mind Finnis, mind Endicott elemzése erre irányul. Viszont lényeges analitikai hibát követnek el: a fogalmi mag és holdudvar viszonyának elemzésénél a fokális elemzés fogalmait használják (pl. fokális jelentés, központi eset, stb.), és a fokális elemzés modelljébe kívánják az elemzésüket beburkolni. Ezzel lényegében összemossák a kétféle elemzési módszert.
(5) Úgy tűnik, hogy a fokális elemzésnek a jogalkalmazásban nincs lényeges szerepe. A fokális elemzés nagy szerepet az általános jogi terminusok, általános (tudományos) elemzésénél kaphat (pl. felelősség, kötelem, gondatlanság, felróhatóság, jogviszony, stb.). Itt szükségessé válhat a jelentésviszonyok feltárása és tisztázása annak érdekében, hogy a jogi terminus által jelölt fogalmakról világos képet kapjunk. E jelentésviszonyok természetesen nemcsak fokálisak lehetnek, hanem analogikusak vagy metaforikusak is. Azonban itt vissza kell térni az eredeti arisztotelészi módszerekhez, és egy terminus jelentéseinek feltárásánál a köznapi illetve szakmai nyelvhasználatot kiindulópontnak venni. Nagyszerű példát mutat e tekintetben Tóth Lajos, a kissé elfeledett debreceni jogtanár, aki elemzéseit tipikusan éppen az endoxa feltárásával kezdi (pl. a felelősség terminus sokszínű használatára nézve, Tóth 1914:42-45). Mindez azonban már egy másik tanulmány tárgya.
Hivatkozott munkák:
Arisztotelész munkáinak forrásai:
--Metafizika: Metafizika . Lectum, Szeged 2002.; Metaphysica. (Ford./komm. Ferge G.) Logos, Budapest 1992.
--Kategóriák: Aristotle I. Categories. On Interpretation. Prior Analytics. Harvard University Press, Cambridge (MA) 1983.; Aristotelés, Organon. (Szerk. Szalai S.) Akadémiai, Budapest 1979.
--Második Analitika és Topika: Aristotle II. Posterior Analytics. Topica. Harvard University Press, Cambridge (MA) 1989.
--Fizika: Aristotle IV. Physics Books I-IV.; Aristotle V. Physics II. Books V-VIII. Harvard University Press, Cambridge (MA) 1980.
--Nikomakhoszi Etika: Nikomakhoszi Etika. Európa, Budapest 1987.
--Eudémoszi Etika és Nagy Etika: Eudémoszi etika; Nagy etika . Gondolat, Budapest 1975.
Bix, Brian: H. L. A. Hart and the “open texture” of language. 10 Law and Philosophy 1991/1. 51-72. o.
Bódig Mátyás: Jogelmélet és gyakorlati filozófia. Bíbor, Miskolc, 2004.
Boros Gábor (szerk.): Filozófia. Akadémiai, Budapest, 2007.
Cajetanus (Thomas de Vio): De Nominum Analogia. Forrás: <http://www.documentacatholicaomnia.eu/> (2010. július 7.)
Chandler, Daniel: Semiotics: the basics. Routledge, London 2007.
Cooper, John M.: Reason and Emotism. Princeton University Press, Princeton, 1999.
Cruse, Alan: Lexical Semantics. Cambridge University Press, Cambridge 1987.
Cruse, Alan: Meaning in Language. Oxford University Press, Oxford 2000.
Edel, Abraham: Aristotle and His Philosophy. Transaction Publishers, New Brunswick 1996.
Endicott, Timothy A. O.: How to Speak the Truth. 46 American Journal of Jurisprudence (2001) 229-248. Forrás: <http://papers.ssrn.com/> (2010. július 7.) A forrásnak megfelelő oldalszámozás!
Fiasse, Gaëlle: L'autre et l'amitié chez Aristote et Paul Ricoeur: analyses éthiques et ontologiques. Peeters, Paris 2006.
Finnis, John: Grounds of Law and Legal Theory: A Response. 13 Legal Theory (2007) 315-344. o.
Finnis, John: Natural Law and Natural Rights. Clarendon, Oxford 1992.
Gény, Paul: Institutiones Dialecticae. Gregorianum, Róma 1933.
Grassl, Wolfgang: Mik azok a nyitott fogalmak? Magyar Filozófiai Szemle 1981/1. 131.
H. Varga Márta: A "hiány'-t jelentő denominális fosztóképzős melléknevek szemantikai ellentétpárjai. Magyar Nyelvőr 2005/1. 104.
Hart, Herbert L.A.: Essays in Jurisprudence and Philosophy. Clarendon Press, Oxford 2001.
Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan. 3. Morfológia. Akadémiai, Budapest 2000.
Kiefer Ferenc: Jelentéselmélet. Corvina, Budapest 2007.
Lacey, Nicola: State Punishment. Routledge, London, 1988.
Little, Edward Filene: Two essays on the Origins of Metaphysics. Writers Club Press, Lincoln (NE) 2002.
Lloyd G.E.R.: The Revolutions of Wisdom. University of California Press, Berkeley 1989.
Losonc Alpár: A nemzet mint értelmezés. Regio. 2002/4. 116. o.
Lyons, John: Semantics I-II. Cambridge University Press, Cambridge, 1978.
Majtényi Balázs: A nemzetfogalom a magyarországi közjogban és közpolitikai vitákban. In: Szarka László - Vizi Balázs - Majtényi Balázs - Kántor Zoltán: Nemzetfogalmak és etnopolitikai modellek Kelet-Közép-Európában. Gondolat, Budapest 2007. 153. Forrás: <www.mtaki.hu>
Mann Wolfgang-Rainer: The Discovery of Things: Aristotle's Categories and Their Context. Princeton University Press, Princeton, 2000.
McDaniel, Kris: Ways of Being. In: Metametaphysics: new essays on the foundations of ontology. ( Eds. Chalmers, D.; Manley, D.; Wassermann, R.) Oxford University Press, Oxford 2009.
Mcewen, Martin: Housing, Race and Law. Routledge, London 1991.
McInerny, Ralph M.: Aquinas and Analogy. Catholic University of America Press, 1996.
Murphy, Gregory L.:The Big Book of Concepts. MIT Press, Cambridge (MA) 2002.
Murphy, Mark C.: Natural Law Jurisprudence. 9 Legal Theory (2003) 241-267.
Nagy Károly: Nemzetközi jog. Püski, Budapest 1999.
Owen, Gwilym E.L.: Aristotle and Plato in the Mid-Fourth Century. In: Papers of the Symposium Aristotelicum. (Eds. During, I. and Owen, G.E.L.) Elanders, Göteborg 1960.
Pakaluk, Michael: Aristotle's Nichomachean Ethics: an introduction. Cambridge University Press, Cambridge 2005.
Rodriguez-Blanco, Veronica: Is Finnis Wrong? Understanding Normative Jurisprudence. 13 Legal Theory (2007) 257-283.
Russell, Bertrand: Vagueness. 1 The Australasian Journal of Psychology and Philosophy 1923 június, 84-92. Reprinted in: Vagueness: A Reader. (Eds. Keeffe, R.; Smith P.) MIT Press, Cambridge (MA) 1999. 61-68.
Schnapper, Dominique: La Communauté des citoyens - Sur l'idée moderne de nation. Gallimard, Paris 2003.
Smith Pangle, Lorraine: Aristotle and the philosophy of friendship. Cambridge University Press, Cambridge 2003.
Solt Kornél: Jogi logika. MTA/Seneca, Budapest 1996.
Szabó Miklós (a): Játsszunk! In: Ius humanum. (Szerk. Szabó M.) Bíbor, Miskolc 2001.
Szabó Miklós (b): Trivium. Bíbor, Miskolc 2001.
Tóth Lajos: Magyar magánjog. Általános tanok. Csáthy, Debrecen 1914.
Waismann, Friedrich: Verifiability. Proceedings of the Aristotelian Society Vol. 19. (1945) Supplement, 119-150. o.
Ward, Julie K.: Aristotle on Homonymy. Cambridge University Press, Cambridge 2007.
Wehrle, Walter: The myth of Aristotle's development and the betrayal of metaphysics. Rowman and Littlefield, Lanham 2000.
Williams, Glanville L.: Language and the Law III. 61 The Law Quarterly Review (1945)
Williams, Stephen G.: Ambiguity and Belief. In: Logic, Thought and Language. (Ed. Anthony O'Hear) Cambridge University Press, Cambridge 2002.
Wilson, Malcolm C.: Aristotle's theory of the unity of science. University of Toronto Press, Toronto 2000.
Wittgenstein, Ludwig: Filozófiai vizsgálódások. Atlantisz, Budapest 1998.
Zwicky Arnold M. – Sadock, Jerrold M.: Ambiguity Tests and How to Fail Them. In: Syntax and Semantics 4. (Ed. Kimball, J. P.) Academic Press, New York 1975. 1-36.