Bódig Mátyás

Néhány jogelméleti módszertani megjegyzés Jakab András és Pokol Béla vitájához

 

 

 

 

 

 

 

1. A Jogelméleti Szemle 2003. évi első számában vita bontakozott ki Jakab András és Pokol Béla között. Mivel a vita olyan jogelméleti módszertani kérdéseket is érint, amelyek a saját kutatásaim középpontjában álnak, magam is szeretnék hozzászólni a vitához. Rendkívül fontosnak tartom, hogy a magyar jogelméletben a jogelméleti módszertani kérdésekre vonatkozó álláspontok tudatosabbá és reflexívebbé váljanak. Jakab és Pokol vitája alkalmas arra, hogy több vonatkozásban is alapvető kérdésekre hívja fel a figyelmet.

            Több kérdést is érintek majd. Ezek egy bizonyos módon összefüggenek egymással, úgyhogy, ameddig lehet, próbálom egymásból kibontani őket. Alapvetően azonban három összefüggést szeretnék felvetni. Az első arra vonatkozik, hogy a jogelméletekben hogyan viszonyulnak egymáshoz a konstruktív és a kognitív mozzanatok, a második arra, hogy milyen kompetenciakritériumai vannak egy jogelméleti álláspont megfogalmazásának, a harmadik pedig arra, milyen módszertani helyzetet teremt a pszichologizmusnak az a változata, amely mellett Jakab András elkötelezte magát. A szöveg második felében egyéb kérdésekre is kitérek, amelyek többé vagy kevésbé árnyalják álláspontomat. Igyekeznek elmélyíteni kritikai álláspontomat Jakab Andrással szemben.

            Ezek közül a kérdések közül csak a második vált kifejezetten témává Jakab András és Pokol Béla vitájában. És a második kérdés tekintetében is más álláspontot foglalok el, mint a vita közvetlen érintettjei. A harmadik kérdés megjelent ugyan, de egészen más összefüggésben. Ha nem így lenne, nem is vállalkoznék ennek a szövegnek a megírására. Annak nem lenne sok értelme, hogy egyik vagy másik szerző mellett tanúskodjak. Ezért inkább a vita kiszélesítésére teszek kísérletet, mert úgy gondolom, további, eddig fel nem vetett kérdések is kockán forognak itt.

            Fontos leszögezni, hogy mindenek előtt Jakab András álláspontját bírálom. Szándékom azonban nem az, hogy félresöpörjem a nézeteit. Éppen ezért fontos, hogy lássuk, mi az, amit nem érintek. Kritikám nem érinti Jakab András szorosan vett jogdogmatikai munkásságát, amelyet egyébként nagyon nagyra tartok. Olyan fogalmi virtuozitás nyilvánul meg benne, amely egyedi minőséget képvisel a magyar jogelméletben. Azt gondolom azonban, hogy jogdogmatikai törekvéseinek tartalmi jogelméleti és jogelméleti módszertani alapjai problematikusak. Méghozzá olyan mértékben, hogy az már képes veszélybe sodorni ezeket az ígéretes dogmatikai törekvéseket. Jakab András, általam ismert szövegeiben,[1] álláspontjának jogelméleti alapjait igen tömören ismerteti. Ám mivel sok tekintetben kifejezetten egyedi álláspontot képvisel, ezek a tömör állásfoglalások egyszerűen elégtelenek. Éppenséggel arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy jogdogmatikai törekvéseinek kibontakoztatása már most megköveteli, hogy tartalmi jogelméleti és jogelméleti módszertani nézeteit alaposabban gondolja át, és körültekintőbben fejtse ki.

 

2. Kezdjük az elsőként megjelölt témával! Pokol Béla és Jakab András vitájában az egyik központi kérdés a jogdogmatika fogalmi tartalmára vonatkozik. Pokol Béla hiányolja Jakab álláspontja mögül a német jogelmélet eredményeinek feldolgozását.[2] Ezzel szemben Jakab ahhoz ragaszkodik, hogy amennyiben következetes fogalomhasználatot alapoz meg ezzel, joga van a saját definíciójából kiindulni. Amennyiben más értelemben használja a jogdogmatika fogalmát, mint Pokol Béla, pusztán egyetlen követelményt kell kielégítenie: “akkor előtte definiálnom kell a saját fogalmamat. De hiszen ezt megtettem. Ezután már csak azt lehet kifogásolni, ha nem használom következetesen a fogalmat.”[3]

Mármost Jakab Andrásnak igaza van abban, hogy nincsenek olyan elméleti álláspontok, amelyek mintegy autoritatív érvénnyel bírnának fölötte. De amit Pokol Bélával szembeszegez, az egy igen rövidlátó nézet. Nem igaz, hogy tetszés szerint definiálhatja a jogdogmatika fogalmát, és hogy az egyetlen kritérium, amelyhez alkalmazkodnia kell, a következetesség. Érdemes lenne rákérdezni, hogy a definíció mitől képes érthetővé tenni a fogalmat. Nos talán attól, hogy ismert jelentésekre vonatkoztatja azt. Hiszen enélkül a definíciós kísérlet végtelen regresszusba torkollana. Ha pedig az ismert jelentések képezik a definíció alapját, akkor ezek egy elkerülhetetlen kognitív mozzanattal “gazdagítják” a definíciót. Amely tükrözi a releváns nyelvhasználatban implikált fogalmi tartalmak reflektált vagy nem reflektált elsajátítását.

Jakab álláspontjával két komoly probléma is van. Az egyik az, hogy nem szolgálja jól még a saját törekvéseit sem. Hiszen a jogelmélet feladatának részben azt tekinti, hogy a (normatív aktusokban szereplő) pozitív jogi fogalmaknak tartalmat adjon.[4] Tehát olyan elméleti keretre van szüksége, amely ezt a feladatot képes ellátni. Amely tehát képes felismerni a jogi jelenségeket. Ráadásul amikor szembeállítja a saját felfogását Pokol jogréteg-elméletével, kifejezetten azzal az igénnyel lép fel, hogy a magyar jogrendszer bizonyos jelenségeiről (ahogy azok vannak) jobban képes számot adni, mint Pokol.[5] 

De van ennél alapvetőbb gond is. Az, hogy Jakab eltúlozza a célszerűségi szempontok szerepét a jogtudományi elemzésben. Ezzel pedig eltorzítja az analitikai vizsgálódások metaelméleti karakterét. Ez a probléma ott érzékelhető a legjobban, ahol Jakab a jogelmélet (jogdogmatika) feladatát meghatározza. Azt állítja, a jogelméletben “az egyetlen, ami számít, a célszerűség”.[6] (Ez ugyan megint csak nincs összhangban a válaszcikk 3.4. részével, de ezt most tegyük félre.)

Magam is azt gondolom, hogy a jogelméleti reflexióban mindig benne rejlik egy konstruktív mozzanat, minden fogalmi elemzés felfogható a jövőbeli fogalomhasználatra vonatkozó javaslatként. Ám a Jakab által képviselt szélsőséges konstruktivizmus szétzúzza a jogtudomány kognitív igényeit. Mert mit is jelent itt a célszerűség? Talán azt, hogy egy bizonyos cselekvés vagy intézkedés megoldást kínál a társadalmi gyakorlat bizonyos problémáira. Ahhoz azonban, hogy az ilyen értelemben vett célszerűséget megállapíthassuk, ismernünk kell a gyakorlatot, és (intern vagy extern mércék alapján) ismernünk kell, hogy melyek a gyakorlat “valódi” problémái. Tehát a célszerűségre vonatkozó állításoknak elkerülhetetlenül vannak kognitív igényei. Sőt, a magam részéről azt gondolom, hogy ezeknek a kognitív igényeknek az igazolhatósága határozza meg az adott állítások tudományos minőségét. Mert egy álláspontot a benne foglalt kognitív igények tesznek tudományos állásponttá.

 

3. Persze Jakab talán csak sarkosan fogalmaz, hiszen a célszerűség értelmének megvilágításaként azt is mondja, hogy a fogalmi konstrukciók között az dönt, melyiknek nagyobb a magyarázó ereje, “melyiknek a keretei között lehet (1) a legtöbb jogi jelenséget (2) ellentmondásmentesen és (3) a lehető legegyszerűbben magyarázni.”[7] Mint fentebb már jeleztem, nekem úgy tűnik, hogy mivel jogi jelenségeket kell magyaráznia, ennek a jogtudománynak fel kell ismernie a jogi jelenségeket. Ez pedig, gondolhatnánk, nem megy kognitív mozzanatok nélkül. De ha vannak itt kognitív mozzanatok, akkor hogyan állíthatja Jakab, hogy csak a pozitív jogi fogalmak meghatározásaira mondhatjuk, hogy igazak vagy hamisak lehetnek — a jogelméleti fogalmakra nem?[8] Amikor egy (tényekben is kifejezetten manifesztálódó) jogi jelenséget jogelméleti fogalmakkal magyarázunk, hogyan kerülhetjük el, hogy határozott igazságigénnyel lépjünk fel? A magyarázat nem azt jelenti, hogy megvilágítunk valamit, ahogy az van? Jakab András vagy ellentmondásos álláspontot képvisel (amely igényt jelent be a jogi jelenségek magyarázatára, de tagadja a magyarázat kognitív relevanciáját), vagy a magyarázat szót egészen szokatlan értelemben használja. Egy olyan értelemben, ami talán az “átgondolt fogalmi konstrukciók gyakorlati javaslatokként való előterjesztését” takarja. De miért kellene így használnunk a magyarázat fogalmát?

A Jakab által kínált ábrázolás gyengeségét jól mutatja, hogy elbukik, ha a neoanalitikai jogelméletekkel szembesítjük. Herbert Hart egészen nyilvánvalóan nem tett kísérleteket arra, hogy fogalmi javaslatokkal bombázza a jogi gyakorlat résztvevőit.[9] És sok követője sem erre játszik (például a legfontosabb, Joseph Raz sem[10]). Ez nem jelenti azt, hogy elemzéseiknek nem lehet hatása a jogi gyakorlatra, de azt igen, hogy analitikai törekvéseiknek nem válik konstitutív mozzanatává semmilyen konstruktív elméleti igény. Vagyis nem azért használnak egy fogalmat meghatározott értelemben, mert azt célszerűnek tartják, hanem mert azt állítják róla, hogy egy társadalmi gyakorlat hiteles értelmezése támasztja alá. Ha Jakab álláspontját komolyan vesszük, akkor Hart vagy Raz elméleti munkássága nem jogtudomány. Valóban nem lenne az?

 

4. Ebből érdemes továbblépni Jakab András és Pokol Béla vitájának egy érdekes vonatkozására. Az a kérdés, hogy milyen alapra kell állítanunk egy jogelméleti fogalmat, felveti a vonatkozó szakirodalom jelentőségének kérdését is. Pokol Béla azzal az igénnyel lép fel, hogy egy bizonyos irodalmat okvetlenül el kellene sajátítania a szerzőnek ahhoz, hogy bizonyos állításokat megalapozottan fogalmazhasson meg: “a tudás határáig kell elmenni a felkészülésben”. Ezt ő a tudomány alapvető etikai normájának nevezi.[11] Jakab erre lényegében azzal válaszol, hogy nincs jogunk másokon számon kérni kedvenc szerzőinket, a jogelméleti problémák megközelítésének sok megközelítése van.[12] Ez a probléma kapcsolódik az előbbi kérdéshez, hiszen Jakab éppen innen jut el ahhoz a már elemzett nézetéhez, hogy senki nem akadályozhatja őt meg abban, hogy a maga módján használjon egy fogalmat, ha ő azt a maga részéről egy bizonyos módon definiálta, és utána következetesen alkalmazza.

Azt gondolom, hogy Pokol Bélának ezen a ponton nincsen igaza. Nincsen olyan szakirodalmi tájékozottság (“olvasottság”), amely valamiféle normaként határozná meg, hogy mikor szólhatunk hozzá egy tudományos kérdéshez. Ha ez nem így lenne, akkor Ludwig Wittgenstein, aki alig olvasott filozófiát, sok klasszikus szerzőt pedig (Arisztotelésszel az élen) szándékosan soha nem vett kézbe, nem lehetne a 20. századi filozófia egyik legnagyobb alakja. De nem azért téved Pokol Béla, mert Jakab András “mindenkinek van egy megközelítése” típusú válasza lenne vele szemben a helyes álláspont. Hanem azért, mert elvéti azt, hogy miben is áll a tudományosság mércéje. Abban, hogy igazolt kognitív igényeket támasztunk.[13] Olyan igényeket, amelyeket nem csak megfogalmaztunk, de kielégítően igazoltunk is.

Nem szabad elfelejteni, hogy egy tudományos állításnak nemcsak szakirodalmi háttere, de tárgya is van. És nem a szakirodalmi hátteréről szól, hanem a tárgyáról. Az ebből eredő alapvető etikai mérce pedig szerintem az, hogy kognitív igényeink igazolására őszinte és eltökélt kísérletet kell tennünk. Így olyan normákhoz kell igazodnunk, amelyeket követve a lehetséges nehézségeket nem próbáljuk elfedni, nem ragaszkodunk egy állításhoz, ha bizonyos igazolási problémáit nem tudjuk kezelni, és készen állunk az ellenvetések megvitatására. Ebből adódik az is, hogy a tudományos mércék félreértését jelentené, ha egyszerűen azt szegeznénk szembe valakivel, hogy ezt vagy azt még nem olvasta, tehát az adott kérdésben még nem kompetens. Ez ugyanis éppenséggel a kognitív igények érdemi megvitatása előli kitérés egyik módja.

            A szakirodalom elsajátításának természetesen kitüntetett szerepe van, különösen a társadalomtudományokban. De nem azért, mert a kognitív igények megfogalmazásának nélkülözhetetlen előfeltételét jelenti, hanem azért, mert nehéz elképzelni, hogy valaki a releváns szakirodalom megismerése nélkül is képes lesz majd egy tudományos kérdés horderejét felmérni. A szakirodalom azért fontos, mert szembesít azokkal a lehetséges ellenvetésekkel, amelyekre tekintettel kell lennünk az álláspontunk igazolásánál. A szakirodalommal szembesülve olyan formára tudjuk hozni az álláspontunkat, hogy az nem lesz könnyedén lesöpörhető akár évszázadok óta ismert összefüggésekre hivatkozva. És hogy nem fedez fel már régóta ismert összefüggéseket. Ám dogmatizmus lenne azt állítani, hogy nem fordulhat elő az a helyzet, amikor valaki hiányos irodalmi tájékozottság mellett is igen jól védhető tudományos álláspontot fejt ki. Azt gondolom, hogy a “Wittgenstein-paradigma” néhanapján igenis működhet. Ebből pedig az következik, hogy a szerzőkön a tudományos diskurzusban alapvetően nem olvasottságot kell számon kérni, hanem kognitív igényeik igazolását. Ez alól, és ennek jelentősége lesz még lentebb, természetesen van egy fontos kivétel. Ha egy másik szerző álláspontját vesszük vizsgálat alá, akkor elengedhetetlen az alapos irodalmi tájékozottság. Enélkül ugyanis nem lehetünk biztosak abban, hogy valóban az illető álláspontját elemezzük.

 

5. Ám ha ez így van, akkor látnunk kell, hogy Pokol Béla ellenvetésének van egy olyan oldala, amely az itt felmutatott szempontból is releváns, és amit Jakab András a válaszában teljesen figyelmen kívül hagyott. Pokol ugyanis nemcsak azt állította, hogy bizonyos szerzőket el kell olvasni ahhoz, hogy valaki kompetens legyen az adott kérdésben, hanem azt is, hogy szerinte Jakab álláspontja az értelmi valóságra vonatkozó elméleti reflexiók szintje alatt maradt.[14]

Tehát Pokol megkérdőjelezte Jakab kognitív igényeit is. Azt gondolom, hogy teljes joggal. Az ugyanis, amit Jakab az álláspontja alapját képező jogfogalom kifejtésénél kínál, nagy jóindulattal sem nevezhető egy tudományos álláspont igazolásának. Ezt még az sem menti, hogy Jakab leszögezi, hogy a kiindulópontnál pusztán az előfeltevéseket rögzíti, és nem kíván “jogbölcseleti gondolatokba bonyolódni”.[15] Mert amit itt mond, az éppenséggel egész érvelésének legvitathatóbb része. Nem valami közhelyet közöl, aminek az alapjait bárki könnyedén azonosíthatja, hanem egy szokatlan és provokatív álláspontot. Menthetné a helyzetet néhány megfelelő hivatkozás, de Jakab ilyennel nem szolgál. Jellinekre való hivatkozása nem bír az igazolás erejével. Már csak azért sem, mert pusztán egy “hasonló” álláspontot jelöl.[16] Amikor pedig kibontja álláspontját, olyan szerzőre is hivatkozik (ti. Hartra[17]), aki egészen biztosan ellenezte volna azt. Itt tehát Jakab András állításának tudományos igényével valóban gondok vannak.

 

6. Hadd részletezzem ezen a ponton az álláspontomat. Főleg azért, mert egyetértek ugyan azzal, hogy Pokol Béla ezen a ponton támasztott ellenvetéseket, de az ellenvetésében foglalt ontológiai előfeltevést (egy értelmi valóságnak nevezett ontológiai szféra létezése melletti kitartást[18]) elutasítom. Az én gondom inkább az, hogy Jakab András engedni látszik egy olyasféle pszichologizmusnak, amely szerintem mindig is kárára volt a jogelméletnek. Azt gondolom, az angolszász jogelmélet második világháború utáni felívelésében nagy szerepe volt annak, hogy Hart kifejezetten szakított ezzel a felfogással.[19]

Jakab András a jogot “strukturált tömegpszichózisnak” nevezi.[20] Bár egyáltalán nem tartom mellékesnek, eltekintek a fogalom “kórtani” konnotációitól. Elsősorban az zavar, hogy Jakab ezt a meghatározást egy olyan tételre alapozza, amelyben sok igazság rejlik: a jogi attól jogi, hogy annak hiszik.[21] Éppenséggel az a veszély jelenik meg, hogy Jakab elemzésében egy fontos összefüggés torzul el.

Jakab állítása először is áthág egy fontos kategoriális megkülönböztetést. A kulcsfogalom (“pszichózis”) egy mentális diszpozíciót jelöl ugyan, de közelebbi tartalmaként valamiféle vélekedés jelenik meg. A szerző mondhatná erre azt (talán erre is gondolt), hogy egy bizonyos vélekedés (“hit”) “birtokában lenni” maga is egyfajta diszpozíció: egy mentális állapot. Csakhogy ezzel pontosan azt az álláspontot foglalná el, amit Wittgenstein hevesen (és szerintem igen sikeresen) cáfolt a Filozófiai vizsgálódásokban.[22]

A tudás, illetve a vélekedések mentális állapotokként való felfogása az egyik legnagyobb filozófiai csapda. Olyan területekre viszi a reflexiót, ahol a bizonyosság lehetőségei szinte teljesen elporlanak. Azt hiszem, jól megmutatja ezt, ha végigmegyünk néhány zavarbaejtő kérdésen. Hogyan is szerzünk tudomást a mentális állapotokról? Introspekcióval? De hogyan látunk bele mások mentális állapotaiba? (Milyen műszerrel?) Netán bizonyos megnyilvánulásokból következtetünk vissza mentális állapotokra (fájdalomviselkedés, beszéd, stb.)? De hát ekkor nem a mentális állapottal van dolgunk, hanem pusztán azzal, amit a mentális állapot megnyilvánulásának tekintünk. És honnan tudjuk, hogy a megnyilvánulás mögött valóban az a mentális állapot van, amit feltételezünk (ha egyszer magához a mentális állapothoz nem fértünk hozzá)?[23] Nem lehet egy mentális állapotot “eljátszani” (“ügyesen elhitettem velük, hogy a dolog nem ért meglepetésként”)? Nem lehet, hogy egy megnyilvánulás több motívumot is megjeleníthet (“akkor szokott így nézni, ha megbántották, vagy ha nagyon erősen koncentrál valamire”)? Nem lehet a mentális állapotok megnyilvánulásait félreérteni (“azt hittem örül, holott csak nem akarta, hogy lássuk rajta a bánatot”)? Egy szó mint száz: az ilyen pszichologizáló nyelvhasználat arra kényszerít bennünket, hogy mentális állapotok és bizonyos megnyilvánulások (például beszédaktusok) megfeleltetésének lehetőségeit kutassuk. Egy olyan kérdésre keressük a választ, amelyről nemigen tudjuk, hogyan lehetne egyáltalán megválaszolni.

Tehát hogyan is lehetne a jogot tömegpszichózisként felmutatni?

 

7. Nem vagyok biztos abban, hogy Jakab András tudatosan azt a nézetet vállalta fel, hogy a jogot olyan vélekedések alapozzák meg, amelyek meghatározott mentális állapotokat reprezentálnak. De már az is elég baj, hogy talán ez az egyetlen plauzibilis módja annak, hogy állítását tisztázzuk. (Ha van más módja is, szívesen megismerkednék vele.)

Nézzük most közelebbről magát az állítást. Jakab szerint a jogi norma attól jogi, hogy joginak hiszik. Ez miben nyilvánul meg? Talán abban, hogy az emberek egy bizonyos módon cselekednek, illetve egy bizonyos módon fejezik magukat. De miért kellene azt gondolnunk, hogy a megnyilvánulások közeli hasonlósága ugyanazt a diszpozíciót jeleníti meg? Képzeljük el, hogy egy meghatározott közösségben sokan állítják, hogy egy bizonyos jogrendszer szabályainak tiszteletben tartása nagyon fontos. Erre talán mondhatnánk azt, hogy a jog iránti hitet fejezi ki a Jakab András által megcélzott értelemben. De nem lehet, hogy ezek közül némelyek ezt azért mondják, mert őszintén hisznek abban, hogy az adott jogrendszer védelme elengedhetetlenül szükséges a társadalom békéjéhez, míg mások azért, mert közömbösek ugyan az adott jogrendszer szabályainak sorsa iránt, de ha ezt nyilvánvalóvá tennék, akkor nem nyerhetnének meg egy bizonyos pert a bíróságon? Megint mások azért, mert a jogrendszer szabályait reflektálatlanul elfogadják — erre nevelték őket, és ők soha nem kérdőjelezték meg a nevelők igazát. Megint mások pedig azért fogalmazzák meg a vonatkozó állítást, mert hasznos ostobaságnak tartják, ha az emberek hisznek bizonyos eszményekben. Mi is lesz az a diszpozíció (tömegpszichózis), amelyben ezek az emberek együtt osztoznak? Vagy inkább azt kellene mondanunk, hogy itt “pszichózisok” láncolatáról van szó? De akkor helytelen lenne tömegpszichózisról beszélni, mert ezt a fogalmat kifejezetten arra találták ki, hogy olyan diszpozíciót jelöljenek vele, amelyben sok ember együtt és egyszerre osztozik. (És itt talán jelentősége van annak, hogy Jakab András nem adta jelét annak, hogy a tömegpszichózis fogalmát is szeretné újradefiniálni.)

A magam részéről azt gondolom, hogy pontosan ezt a gordiuszi csomót (amelynek bogozgatásába Leo Petrazsickij,[24] a skandináv realisták,[25] sőt, bizonyos szempontból még az amerikai jogi realisták[26] is alaposan belezavarodtak) vágják át a modernebb “meggyőződés-alapú” magyarázatok,[27] amelyek prototípusát Hart elmélete kínálja. És amelyeknek két legszínvonalasabb (bár ellentétes következtetésekhez vezető) kortárs kifejtése Dworkin és Raz elmélete. Ezek az elméletek nem kérdeznek rá semmilyen mentális állapotra. Csakis arra összpontosítanak, hogy bizonyos nyelvi aktusok milyen cselekvési összefüggésekben jelennek meg. Azt ragadják meg, ami a beszédaktusban “nyilvános”: kötődését bizonyos beszédhelyzetekhez, amelyekben jellegzetesen használják. Ha szóba is kerülnek (pszichológiai értelmezésnek is alávethető) motívumok, ezeket csak úgy veszik számításba, ahogy magukban a nyelvi aktusokban kifejezésre jutnak.[28] Tehát egy interpretív metodológiával (amely fogalmak gyakorlatközpontú értelmezésén alapul) kerülik el a pszichologizmus kellemetlen apóriáit. Nem a jogi jelenségek lélektani alapjaira mutatnak rá, hanem megtanítanak arra, hogyan jussunk el bizonyos cselekvők megnyilvánulásainak gyakorlatközpontú megértéséhez bizonyos beszédhelyzetekben.

 

8. Lehetne azt mondani, hogy Jakab Andrásnál valójában nem játszik nagy szerepet ez a pszichologizáló jogfogalom, hiszen energiái nagy részét arra fordítja, hogy jogi fogalmak tartalmát tisztázza. Ezt azonban azért nem hinném, mert pszichologizáló jogfogalma valójában komoly akadályát jelenti annak, hogy Jakab néhány alapvető fogalmi összefüggést tisztázzon. Például lehetetlenné teszi számára, hogy számot adjon a jog sajátos normativitásáról. (Leszögezem, hogy, a kortárs angolszász jogelmélettel összhangban, a “normatív” nálam nem azt jelenti, amit Jakabnál, vagyis nem arra utal, ami általános normákkal áll összefüggésben — mint Jakabnál a “normatív aktus”[29] —, hanem arra, amiben egyfajta igazolt “kellés” igénye nyilvánul meg.[30])

            Jól látszik ez a probléma ott, ahol Jakab a büntetésnek (főleg) azt a szerepet tulajdonítja, hogy megerősítse a hitet a jogrendszer létezésében (hogy segítsen fenntartani a “tömegpszichózist”).[31] Ez az álláspont ugyanis teljesen kiforgatja azt a módot, ahogy a jog normatív igényeket támaszt. A büntetések a jogban nem bizonyos hiteket generáló aktusokként szerepelnek, hanem olyan következményekként, amelyek meghatározott kötelezettségekhez kapcsolódnak. Jogi értelemben nem beszélhetünk büntetésről, ha azt nem igazolták egy bizonyos kötelezettség megszegésével. Ha a kötelezettség fogalmának funkcióját itt kiiktatjuk (ahogy azt Jakab teszi), akkor nem lesz lehetőség a fenyegetéssel kiváltott puszta kellés és a jog sajátos normativitása közötti különbségtevésre. Nem lesz módunk arra, hogy fogalmilag különbséget tegyünk a puszta kényszerre alapozott rend (amit egy maffia is kialakíthat egy városrészben a maga “büntetéseivel”) és a jogrend között. Pontosan azt a fontos különbségtevést veszítjük el, amire Hart a “gunman-situation” elemzésével felhívta a figyelmet.[32] Így viszont a jogi kötelezettség és vele a jogi jogosultság Jakab által is sokszor felemlegetett[33] fogalmának egyszerűen nem lesz értelme. Pontosabban az elmélet nem lesz képes hitelesen ábrázolni ezeknek a fogalmaknak a használatát a jog nevű társadalmi gyakorlatban.

Ha a jog Jakab által kínált ábrázolása megfelelő lenne, akkor arra a kérdésre, “mit is csinálnak ezek az emberek, amikor határozott intézkedésekkel próbálják helyreállítani a törvényességet?”, az lenne a legjobb válasz, hogy “megpróbálnak helyreállítani egy tömegpszichózist”. A magam részéről ezt, éppen az imént említett összefüggések miatt, egy pillanatig sem hinném.

            Itt érdemes visszatérni arra, hogy miért torzul el Jakabnál az a fontos tétel, hogy a jogi attól jogi, hogy annak hiszik. Az igaz, hogy a jognak mintegy létfeltétele, hogy képes legyen meghatározott meggyőződéseket kiváltani az általa megjelölt címzettek körében. Ám az a hit, amire itt szükség van, speciális. Arra vonatkozik, hogy bizonyos intézményeknek sajátos normatív potenciálja van: képesek saját aktusaikkal kötelezettségeket és jogosultságokat teremteni. Vagyis a hitnek arra kell vonatkoznia, hogy bizonyos intézmények autoritatívak. Mármost abban, hogy egy bizonyos intézmény rendelkezik-e autoritással, az emberek tévedhetnek is. (Időlegesen akár egy szélhámosról is elhihetik, hogy legitim uralkodó, azaz mondjuk a közösség legfőbb bírája.) Az említett hit csak akkor eredményezi egy jogi gyakorlat képződését egy közösségben, ha olyan intézményekre vonatkozik, amelyek autoritásra képesek. Ha (legalább elvben) képesek kielégíteni az autoritás fogalmi feltételeit.[34]

Jakab fogalmi konstrukciója, amely a jogot büntetések által kiváltott pszichózisnak láttatja, közelébe sem férkőzhet ennek az összefüggésrendszernek. Nem képes láttatni a kötelezettség fogalmi jelentőségét, mert abból, amit mond, nem vezet út egy tartható autoritáselmélet felé. Márpedig azt gondolom, hogy autoritáselméleti tisztázás nélkül nincs tartható jogelmélet.[35] Így pedig a Jakab által felépített fogalmi rendszernek egészen egyszerűen hiányoznak az alapjai.

 

9. Van egy fontos pontja Jakab András elemzésének, ahol ezek a problémák eklatánsan megnyilvánulnak. Jakab kritikai elemzésnek veti alá az elvek és a szabályok közötti dworkini különbségtételt, és végül, “Ockham borotvájára” hivatkozva, fölöslegesként veti el.[36] Azt most megint félreteszem, hogy Ockham nevezetes elve mennyire releváns itt. Amennyire ugyanis én tudom, az elv kifejezetten ontológiai természetű: a metafizikai fogalomalkotás (a “valóságmagyarázat”) módszertani vezérfonalát igyekszik megadni. Nem világos előttem, hogy ez miért releváns egy olyan konstruktivista elmélet esetében, mint amilyet Dworkin dolgozott ki.

Nem mellékes, hogy ezen a ponton Jakab Andrásnál sérül az a követelmény, hogy kielégítő ismereteket kell szereznünk annak a szerzőnek az álláspontjáról, akit elemezni akarunk. Jakab kapcsolódik ahhoz a rossz magyar jogelméleti hagyományhoz, amely Dworkin elméletét a Taking Rights Seriously első néhány oldala alapján ítéli meg. Holott már ez a könyv is többet tartalmaz a “The Model of Rules” című tanulmánynál (amely a szabályok és elvek közötti különbségtételt is tartalmazza), vagy bármelyik egyéb szövegnél, amely ugyanezt a gondolatmenetet kínálja.[37] Ráadásul Dworkin jogelméleti nézeteinek pontosabb és teljesebb ábrázolását adta Law’s Empire című, későbbi könyvében.

Magam is azt gondolom, hogy a szabályok és az elvek közötti különbségtevés nem éppen a dworkini jogelmélet fénypontja,[38] de az, ahogy Jakab ábrázolja, éppen a lényeget felejti ki belőle. Jakab, megint csak a magyar jogelméletben megszokott módon, egyoldalúan azt hangsúlyozza, hogy Dworkin logikai különbséget feltételez a szabályok és az elvek között. Holott van ennél fontosabb összefüggés is. Az, hogy az elvek Dworkinnál valamilyen erkölcsi mércét szabnak.[39] Valamint az, hogy az elvek voltaképpen a szabályok mögöttes igazolási összefüggéseit tárják fel. Ezért léphetnek be a jogalkalmazás tényezőiként akkor, ha a szabályok nem döntik el az esetet, vagy ha nem kielégítő módon döntenék el. A jogalkalmazás problémáihoz pedig úgy kapcsolódnak, hogy az elvek hidat képeznek a hasonló esetek hasonló elbírálását megkövetelő, a politikai erkölcsben gyökerező elvek és az olyan nehéz esetek között, amelyekben kérdéses, mit jelent a politikai erkölcs követelményeinek követése.[40] Az elvek tehát valójában arra vonatkoznak Dworkinnál, hogy miben állnak a jog (politikai) erkölcsi alapjai: hogy mi a jog értelme. Az elvek azt az erkölcsi potenciált tárják fel, amelynek révén a jog képes kötelezni egy közösség tagjait. A szabályok és az elvek különbsége tehát alapvetően funkcionális. Ezért Dworkin álláspontját hívebben fejeznénk ki, ha azt mondanánk, szerinte a szabályok és az elvek között “logikai” különbség is van. (És egyébként tényleg ez lenne az a pont, ahol Dworkin téved.)

Dworkin álláspontja nagyjából az, hogy egy jogrendszer fennállásának fogalmilag meghatározó mozzanata az, hogy a jogrendszer egy bizonyos morális státussal ruházza fel tagjait.[41] Ennek a morális státusnak a tömör kifejeződése az alkotmány. (Az alkotmány a törvények érvényességét bizonyos erkölcsi problémákra adott válaszoktól teszi függővé.[42]) Éppen ezért amikor jogokat tulajdonítunk valakinek egy jogvita összefüggésében, mindig állást foglalunk morális kérdésekben is. Ezért mondja Dworkin már a Taking Rights Seriously-ben is, hogy a bírónak az ítélkezéshez szüksége van egy erkölcsi és politikai háttérelméletre.[43] Az elvek fogalmára való hivatkozás tehát Dworkinnál az egyik kifejezési módját jelenti annak az álláspontnak, hogy a jog egy bizonyos erkölcsi tartalom birtokában képes a megfelelő értelemben kötelezni címzettjeit. Vagy ahogy ez a Law’s Empire-ban a korábbiaknál sokkal tisztázottabban megfogalmazódik: az igazi politikai közösség csak olyan elvek intézményesítése mellett lehetséges, amelyek a jogrendszeren keresztül biztosítják a lehetőséget, hogy a közösség politikai konstitúcióját morálisan igazolják.[44]

Szóval az elvek fogalmának szerepeltetése éppenséggel a jog sajátos normativitásának alapjairól szól. Arról, amit Jakab András elemzése teljesen figyelmen kívül hagyott. Nem az tehát a lényeg, hogy az elvnek tulajdonított “logikai” funkciót ki lehet-e váltani egy szubtilisebb szabályfogalommal, ahogy azt Jakab próbálja,[45] hanem az, hogy ha nem így, akkor hogyan kezeljük azt a kulcsfontosságú összefüggést, amire Dworkin rámutat. Azt az összefüggést, hogy a jog (sajátos normativitása, azaz autoritatív jellege folytán) legitimációs szükségleteket támaszt. És hogy tartalmaznia kell azokat az elveket, amelyek alkalmasak ennek a szükségletnek a kielégítésére. És hogy ha vannak ilyen elvek a jogrendszerben, akkor azok elkerülhetetlenül érinteni fogják a jogalkalmazást is.[46]

 

10. Semmiképpen sem vállalkoznék arra, hogy eldöntsem azt a vitát, amit Jakab András és Pokol Béla a jogdogmatika mibenlétéről, illetve a jog többrétegű elméletéről folytat. Van azonban egy pont, amihez hozzászólnék. Jakab András a vitát kiterjesztette bizonyos jogelméleti módszertani követelményekre, amelyekkel aztán szembesítette Pokol Bélát. Nem áll szándékomban védelmezni Pokol Béla elméletét. Egyrészt azért, mert a szerző nem szorul rá a segítségemre, másrészt azért, mert magam sem vagyok híve ennek az elméletnek. A kifogásaimat azonban más fórumokon terjesztem elő.[47]

            Az alapvető probléma az, hogy Jakab egy sor metodológiai feltételt támaszt, ám ezeket szinte egyáltalán nem igazolja. Ahhoz képest, hogy afféle “szerintem” típusú állításokkal operál, meglepően merev követelményrendszert vázol. Szóval nem Pokol Béla mellé akarok állni, egyszerűen csak elégedetlen vagyok azzal, hogy Jakab meglehetősen bizonytalan státusú követelményekre hivatkozva bírálja őt.

            Jakab kritikájának célpontja Pokol jogelméletének alapja: a jogrendszer több jogrétegből való felépülésének eszméje. Jakab szemében például szentségtörésnek számít, ha a jog rétegeit leíró kategóriák között átfedések fordulhatnak elő.[48] De vajon miért? A nyelv rengeteg olyan kategóriát ismer, amely átfedéseket mutat más kategóriákkal. (Ennek obligát példája az öreg, a középkorú és a fiatal közötti, egyáltalán nem “distinkt” különbségtevés.) Ilyen kategóriák a jogban is biztosan vannak, gondoljunk például a közjog és a magánjog megkülönböztetésére. Ilyen esetben az elméleti kategóriák közötti átfedések nem elméleti hibát jelentenek, hanem igazodást a tárgy szükségleteihez. Miért nem lehet legalább egy pillanatra feltételezni, hogy az ilyen kategóriáknak is van létjogosultsága, és hogy a Pokol által alkotott kategóriák is tartozhatnak ebbe a típusba?

Jakab álláspontjának merevsége jól megmutatkozik ott, ahol a jog többrétegű elméletének hibáit egy autó alkatrészeinek kategorizálásával példázza.[49] Ez azonban eleve nem lehet releváns példa, hiszen Pokol a jogot nem mereven elváló struktúrák összességeként ábrázolja, hanem inkább olyan részek dinamikus kapcsolatrendszereként, amelyek kölcsönösen alakítják egymást.[50] Nem az a kérdés, hogy az ilyen jellegű kapcsolatrendszerben megengedhető-e a kategóriák közötti átfedés, hanem inkább az, hogy elkerülhető-e egyáltalán.

Hasonlóképpen nem érzem ebben a formában átütőnek Jakabnak azt a kifogását, hogy ha elfogadjuk azt, ahogy Pokol ábrázolja a jogrétegek viszonyát, akkor a pozitív jogi fogalmak két jogrétegben is szerepelni fognak.[51] Mivel ezek a jogrétegek nem csak ezekből a fogalmakból állnak, ez a megkülönböztetés lehetőségét továbbra is gond nélkül megőrizheti. Ráadásul azzal, hogy azt mondjuk, ezek a fogalmak két rétegben is szerepelnek, még nem zártuk ki, hogy nem ugyanabban a létmódban szerepelnek. (A régiek kifejezésmódjával: ugyanaz a szubsztancia szerepel két móduszban.) Nem látom, hogy mi kényszerít bennünket az átfedésmentes különbség Jakab által forszírozott, filozófiailag nem túl reflektált álláspontjának indokok nélküli elfogadására.

            Jakab hiányolja Pokolnál a jogréteg definícióját.[52] Enélkül ugyanis szerinte nincs kritérium, amin lemérhetnénk, valójában mi minősül jogrétegnek. Ám az meglehetősen rövidlátó álláspontnak tűnik, ha az analitikai világosságot csak a definíciók révén tartjuk elérhetőnek. A jogelméletben talán mindenki számára emlékezetes lehet Hart álláspontja. Ő már a székfoglaló előadásában is kiemelte, hogy a jog sajátos ellenállást mutat a definíciós törekvésekkel szemben.[53] Éppen ezért A jog fogalma című művében anélkül vállalkozott a jog analitikai vizsgálatára, hogy formális definícióval szolgálna. Az egész mű olyan elemzésekből áll, amelyek mind-mind hozzáadnak valamit a jog fogalmának megértéséhez: az egész mű forog a fogalom körül.[54] De megemlíthető Alf Ross álláspontja is, aki a jog definiálására irányuló törekvéseket egy hibás elméleti intuíció következményének látta.[55] Nem azt állítom, hogy ezek az álláspontok feltétlenül követendőek, csak meglepőnek tartom, hogy a definíció követelménye ennyi évtizeddel Hart után is ennyire magától értetődő igény maradt Jakab Andrásnál. Amit még igazolni sem kell (mondjuk definícióelméleti utalásokkal). Aminek nem kell felmutatni a lehetőségét.

            Jakab számon kéri Pokol Bélán, hogy nem tisztázta az elmélet hatókörét, illetve magyarázó erejét.[56] Az előbbi követelményt nem egészen értem, mert mintha Pokol Béla világossá tenné, hogy elméletével az egyik professzionális intézményrendszer belső struktúráit elemzi.[57] Ez nem adja meg az elmélet hatókörét? Az utóbbi követelményről pedig nem tudom, hogyan lehetne kielégíteni. Az elmélet magyarázó erejét csakis maga az elmélet mutathatja fel: azzal, hogy összefüggéseket magyaráz. Ez nem olyasmi, amit valami terjedelmi meghatározottságként előre rögzíteni lehet, hiszen alapvetően az elmélet minőségétől függ. A jó elméletnek nagy a magyarázó ereje, a rossz elméletnek kicsi. Azt pedig nehéz lenne elvárni egy elmélettől, hogy tisztázza saját magáról, jó-e vagy rossz.

            Jakab azt is számon kéri Pokol Bélán, hogy miért nem tisztázza, milyen típusú vizsgálatok alapján jut el a következtetéseihez. Mert keverednek a történeti-jogtörténeti, társadalomelméleti, jogbölcseleti-eszmetörténeti, jogszociológiai, összehasonlító jogi és fogalmi-analitikus elméleti mozzanatok.[58] Holott ezek valamelyikének kellene meghatározónak lennie. De miért tekintsük ezeket egymással szembeállítandó alternatívákként? Egy társadalomelméletnek lehet korrelatív jogelmélete (mint éppen Pokol Bélánál), mint ahogy korrelatív jogszociológiája is (mint éppen Pokol Bélánál). Azt gondolom, hogy minden elméletnek van fogalmi-analitikus tartalma (enélkül nem is lenne elmélet). A történeti, az eszmetörténeti és az összehasonlító jogi ismeretek alkothatnak egyetlen kontinuumot, ha szoros kapcsolatot feltételezünk az jogrendszerek és a rájuk reflektáló elméletek fejlődése között, és ha az összehasonlító jog által tisztázott jogcsoportokat (jogcsaládokat, jogköröket) történeti folyamatok termékének tekintjük. És hát a történeti adatokat összerendező narratíva miért ne származhatna egy társadalomelméletből? A Jakab által sugallt választás nem érvényesül a kényszer erejével, és sok vonatkozásban talán nem is lehet megvalósítani.

            A végére hagytam Jakab Andrásnak azt a nézetét, hogy a Pokol Béla által forszírozott komplex megközelítés igazából nem valósítható meg,[59] de legalábbis nem azon a módon, ahogy Pokol próbálkozik vele. Nem egyszerre, hanem egymást követően kell több szempontot érvényesítenünk:[60] semmiképpen sem követendő út, hogy a vizsgálati módszereket és szempontokat egyetlen folyamként zúdítjuk a tárgyra. A főszöveg alapján teljesen érthetetlen, hogy ezt a követelményt mire alapozza Jakab András. A 39. lábjegyzetből kiderül, hogy arról van szó, szerinte csak egy bizonyos szempontból lehet valamit megérteni. Ezt még ő maga is vitathatónak ismeri el, de azt állítja, hogy fenti állítása enélkül is érvényes. Mármost éppen ez az, amit nehéz belátni. Ha ez az utóbbi tétel csak tentatív jelleggel fogalmazódik meg, vagyis nincs igazolási szerepe, akkor Jakab szövegében szerintem semmi nem igazolja azt a tételt, hogy a komplex megközelítés csak a konstitutív szempontok szukcesszív érvényesítésével lehetséges. A szövegben ugyanis egyszerűen nem szerepel igazoló érv. Az sem világos számomra, hogy Jakab miért nem engedi meg legalább elvileg azt a lehetőséget, hogy több szempont összekapcsolása maga is kialakít egy szempontot (egy “metaszempontot”). Nem éppen ez történik, ha például valaki történeti szociológiai összefüggésekkel igazol egy társadalomelméleti eredetű jogelméletet?

 

11. Talán ebből már világos, hogy hová akarok kilyukadni az akadékoskodásommal. Jakab András túl gyakran fogalmaz meg olyan állításokat, állít fel olyan követelményeket, amelyeket inadekvát módon vagy egyáltalán nem igazol. Sokszor még a megfelelő szakirodalmi utalásokkal is adós marad. Ebben a vonatkozásban legalábbis feszegeti a tudományosság határait. Ezzel érkezünk vissza az írásom elején rögzített mozzanathoz. Arra szeretném felhívni Jakab András figyelmét, hogy jogdogmatikai törekvéseinek kibontakoztatása megköveteli, hogy tartalmi jogelméleti és jogelméleti módszertani nézeteit alaposabban gondolja át, és körültekintőbben fejtse ki.