Bódig Mátyás

Válasz — Jakab András felhívására

 

 

 

 

 

 

 

1. ’Néhány jogelméleti módszertani megjegyzés Jakab András és Pokol Béla vitájához’ című írásomban vitát kezdeményeztem Jakab Andrással. Ő ezt a vitát készséggel vállalta, és néhány hónap elteltével válaszcikkben fejtette ki az álláspontját. Mivel külön jelezte, hogy viszontválaszra vár tőlem, ezúton eleget teszek a felszólításának. Már a kiindulópontnál jeleznem kell, hogy ez a válaszcikk nem annak a jele, hogy úgy látom, egy konstruktív vitahelyzet megteremtéséhez sikerült hozzájárulnom. Inkább azt vagyok kénytelen dokumentálni, miért fulladtak kudarcba a törekvéseim. Jelentős részben az én hibámból.

Nem értem el a vitacikkel a célomat. Egy jó vitában a horizontok közelednek egymáshoz, és a kezdeti félreértések fokozatosan eloszlanak. Egy jó vitának az eredménye nem az egyetértés, hanem jól kidolgozott teoretikus perspektívák viszonyának a tisztázása. Ez még mindig megtörténhetne, de eddig nem kerültünk hozzá közelebb Jakab Andrással. Pozitívumként annyit szögezhetek le, hogy kiderült, eredetileg némely tekintetben pontatlanul értettem meg Jakab Andrást, és így a válaszcikkében szereplő tisztázó megjegyzések nagyon értékes információkat szolgáltattak számomra. Ám a lényeget illetően ettől még nem kerültünk közelebb az érdemi párbeszédhez. Jakab András válaszcikke az esetek jelentős részében kifejezetten kerüli, hogy az általam fontosnak vélt problémákra kitérjen.

            Az alábbi szöveg sokkal hosszabb, mint amilyennek szerettem volna. Ám mivel elég határozott következtetések levonására kényszerülök, és mivel olyan kérdéseket is kénytelen vagyok érintetni, amelyeknek normális körülmények között nincsen helyük egy tudományos vitában, nemcsak azt kell megjelölnöm, milyen problémákra akarok utalni Jakab András vitacikkében, hanem azt is, ezeknek a problémáknak mi a volumene. Milyen komolysággal és gyakorisággal jelentkeznek.

            Le szeretném szögezni, hogy kemény hangvételű válaszomat nem az motiválja, hogy sért az álláspontommal szemben megfogalmazott kritika. Szerencsére van módom arra, hogy ezt valószínűsítsem. Nemrégiben vitát folytattam Bencze Mátyással.[1] Ő is kitartott velem szemben eredeti álláspontjának lényege mellett, és ő is fogalmazott meg kritikát az álláspontommal szemben. Ám nem forgatta ki az álláspontomat úgy, ahogy Jakab András. Így abban az esetben nem is kényszerültem egy, a mostanihoz hasonló szöveg kidolgozására.

            Alapvetően két dologgal foglalkozom. Azzal, ahogy jogelméleti módszertani felvetéseimre reagált Jakab András, és azzal, ahogy bírálat alá vette a jogi érvényességről szóló tanulmányomat. Nem térek ki mindenre Jakab válaszcikkében. Ám remélem, a lényegre sikerül rávilágítanom.

 

I. A jogelméleti módszertani vita

 

2. A Jakab-Pokol vitához írt hozzászólásomban azt állítottam, ellentmondást látok Jakab András módszertani álláspontjában, amely a célszerűségi szempontok kizárólagosságát vallja a jogelméletben, ám amely ugyanakkor a magyarázat igényével lép fel. Jakab erre azzal válaszol, hogy ő magyarázati célszerűségre gondol (1.1.).[2] Bevallom, hogy a célszerűség motívumának elemzésénél egyfajta gyakorlati célszerűségre gondoltam (a társadalmi gyakorlat saját céljainak szolgálatára), és ebben tévedtem. Így az az ellentmondás, amiről beszéltem, nem áll fenn. Jakab egyfajta módszertani célszerűség kizárólagossága mellett érvel.

            Ugyanakkor rögzítenem kell, hogy ez nem húzza ki a méregfogát annak a nézetemnek, hogy Jakab egy olyan szélsőséges konstruktivizmust képvisel, amely szétzúzza a jogtudomány kognitív igényeit. Már csak azért sem, mert Jakab András válaszra sem méltatta azt a kérdésemet, hogyan adna számot a kognitív igények szerepéről a jogtudományi elemzésben. Márpedig módszertani tárgyú kritikámnak éppen ez a magva.

De van ennél fontosabb mozzanat is. Az, hogy Jakab általam végre talán megértett álláspontja egy még szélsőségesebb és még abszurdabb konstruktivizmussal terhes. Egy olyan konstruktivizmussal, amely a tárgyra vonatkozó állításait teljesen alárendeli a magyarázat elméleti igényeinek. Azt eredményezi, amit lentebb maga Jakab magyarázati pragmatizmusnak nevez (3.1.). Amelynél mindegy, hogy az előfeltevéseink megfelelnek-e a tárgyuknak, csak az számít jól tudunk-e velük magyarázni. Holott a tudományos magyarázat a tárgyáról szól. Jakab is azt állítja, a jogról mond ezt vagy azt. Úgy vélem, ha hagyjuk, hogy a tárgyból eredő ösztönzések elveszítsék meghatározó jelentőségüket, akkor ezzel szétromboljuk a tudományos magyarázat szemantikáját. Fontos, hogy Jakab a jog jellemzésére jelentett be igényt, nem pedig a “jog jellemzésére, ahogy az számunkra a legkényelmesebben magyarázható formára hozható”. Bevallom, amíg Jakab nem erősítette meg külön is, hogy ez az álláspontja, nem hittem volna el, hogy bárki ezt képviselheti. Lentebb, a pszichologizmussal kapcsolatban le is szögezem majd, nézetem szerint milyen abszurd eredményekre vezet ez a nézet.

 

3. Attól tartok, Jakab módszertani álláspontja a nekem szánt válasz kifejtése során inkább zavarosabbá, mint tisztázottabbá vált. Jakab azt állítja, hogy a jogelméleti fogalmak elvileg csupán magyarázatok (deskripciók) (1.2.) Ám fogalmak nem lehetnek sem magyarázatok, sem deskripciók — ellentétben az állításokkal. Ha azt mondom, “normatív aktus”, akkor ez egy fogalom, amely leírások része lehet. Ha azt mondom, “ez egy normatív aktus”, akkor az egy leírás, amelynek van egy bizonyos propozícionális struktúrája.

Jakab azt állítja, a “fogalmak” (vagy talán inkább a hozzájuk tartozó magyarázatok) úgy válnak preskriptívvé, hogy a leírást mások elhiszik. Ám attól, hogy valaki elhisz egy magyarázatot, attól az nem válik preskriptívvé. Mert attól nem változik meg a propozícionális struktúrája. Tehát amit Jakab megjelöl, az úgy lehetséges, hogy azok, akik így vagy úgy viszonyulnak egy magyarázathoz, átalakítják annak propozícionális struktúráját. Jóval többet tesznek, mint hogy elhiszik a tartalmát. A deskriptivitás és a preskriptivitás közötti viszony körüli zavar annak a jele, hogy Jakab Andrásnak gondot okoz a különböző kijelentések propozícionális struktúrái közötti különbségtevés. Sajnos ezt az állításomat lentebb további példákkal leszek kénytelen megerősíteni.

 

4. Jakab András komoly erőfeszítéseket tesz azért, hogy a jogelméleti módszertanra vonatkozó álláspontját az eddigieknél részletesebben fejtse ki. Ez sok helyen valóban rámutat arra, hogy eredetileg nem értettem őt meg kellőképpen. Ám mint már jeleztem, arra is rámutat, hogy Jakab olyan álláspontot képvisel, ami sokkal hihetetlenebb és abszurdabb, mint amit én eredetileg tulajdonítottam neki.

Ennek egyik, külön tisztázást érdemlő mozzanata a kriptonormativitás gondolata (1.3.). Jakab ragaszkodik ahhoz, hogy a jogelméleti állításnak leírásnak kell tűnnie. Ugyanakkor lehet normatív tartalma, sőt, ez talán elkerülhetetlen is: “mindannyian csalunk egy kicsit” (1.2.). Viszont ha valaki nem próbál “csalni”, vagyis érvélésének normatív vonatkozásait explicitté teszi, akkor Jakab szerint már nem művel jogtudományt: jogpolitikát művel. Érdemes itt szó szerint idézni egy bekezdést. “Ha valaki még a kriptonormativitásra sem veszi a fáradságot, hanem közvetlenül normatív dolgozatot ír, az nem jogtudomány, hanem jogpolitika. Ha tehát egy kiáltványt olvasunk arról, hogy ’Használjuk a teleologikus értelmezést!’, akkor az csupán jogpolitika. Ugyanezt a célt jogtudományi formába öntve úgy lehet elérni (esetleg akár tudatosan is), ha azt kezdjük el fejtegetni, hogy a ’jogértelmezés módszerei közé valójában a teleologikus értelmezés is odatartozik’. Ilyenkor ugyanis legalább arra a látszatra ügyeltünk, hogy leírásnak, fogalmi elemzésnek tűnjék az írásunk. A jogpolitika és a jogtudomány között tehát gyakran nem tartalmi, hanem csak megfogalmazásbeli különbség van” (5.).

Ez ugyebár azt jelenti, hogy előfordulhat az az eset, hogy két tartalmilag ekvivalensnek tekinthető érvelés közül azt nevezzük tudományosnak, amelyik kialakít maga körül egy manipulatív látszatot. És azt nevezzük tudománytalannak, amely lustaságból, igénytelenségből (“nem veszi magának a fáradságot”) elmulasztja a látszatteremtésnek ezt a műveletét. Ez kétségtelenül egyedülálló álláspont. Tudományelméleti vizsgálódásaim során még ehhez hasonlóval sem találkoztam. De nem mondanám, hogy Jakab álláspontja gazdagítaná a tudományelméleti diskurzust.

            Jakab “tudományelméleti” álláspontja növeli az értetlenségemet valamivel szemben, amit már korábban is felvetettem. Jakab azt állítja, az jogelméleti fogalmak meghatározásai nem lehetnek igazak vagy hamisak.[3] Én ezt úgy érteném, hogy akkor ezek gyakorlati tételek (normatív propozíciók). Ám Jakab az imént elemzett részben ahhoz ragaszkodik, a jogtudományi állításoknak leíró formát kell adnunk. Mondjuk azt kell írnunk: “a jogértelmezés módszerei közé valójában a teleologikus értelmezés is odatartozik” (5.). Ám egy ilyen állítás már a formájánál fogva is támaszt egy igazságigényt. Értelmessé teszi például azt a kérdést, hogy “tényleg odatartozik?”. Vagyis a kijelentés maga kínálja fel magát arra, hogy igaz-hamis kijelentésként kezeljük. Lehetne azt mondani, hogy az itt vizsgált állítás nem fogalmi meghatározás, márpedig Jakab arról beszél. De az a helyzet, hogy Jakab az explicit módon normatív nyelvhasználatot általános érvénnyel “tudománytalannak” nevezi (azaz jogpolitikainak). Így ennek az elemzésnek a fogalmak jogelméleti meghatározásaira is állnia kell. Ha pedig áll, akkor teljesen értetlenül állok azzal szemben, amit Jakab állít vagy sugall ezeknek a meghatározásoknak a propozícionális struktúrájáról.

            Érdemes ezzel kapcsolatban megkockáztatni két felvetést. Az első az, hogy egyre inkább úgy tűnik nekem, hogy Jakabnál összekeveredik az érvelő beszéd immanens relevanciájának két dimenziója. Már az arisztotelészi retorikában is megjelenik a retorikai teljesítmény három dimenziójának elkülönítése. Az “ethosz”, a “pathosz” és a “logosz” megkülönböztetése. Itt most a “pathosz” és a “logosz” különbségére gondolok. A “pathosz” utal azokra az eszközökre, amelyek a “beszédet” az adott közönség igényeihez igazítják. A “logosz” ezzel szemben azokra a mozzanatokra, amelyek a “beszéd” értelemtartalmáért felelősek. A kettő nem teljesen független egymástól: van, amikor az a mód, ahogy egy közönségre tekintettel megfogalmazzuk értelemigényünket, elhomályosítja ezt az értelemigényt. Ám ettől még a különbségnek alapvető jelentősége van. Jakab, amikor azokat a feltételeket, amelyek mellett sikeresen vállalkozhatunk a jogászok meggyőzésére, tudományos mércékké emeli, a “pathosz” funkciójával cseréli fel a “logosz” analitikai karakterét. Remekül mutatja ezt a következő passzus, amelyet Jakab egy általa kidolgozott ábra értelmezéseként ad elő: “Ha valaki egy jogtudományi dolgozatban arról ír, hogy a kérdéses fogalom értelme az ábrán 2-vel jelölt helyen van (s ha ezzel egyúttal nem próbálja szűkíteni a bevett értelmet), akkor nincs szó kriptonormatív leírásról. Az 1 és a 3 esetében azonban igen. Ha ugyanis a jogászok túlnyomó többsége tényleg elhiszi, hogy “valójában” a fogalom azt jelenti, akkor ezáltal tényleg azzá válik. Amíg azonban nem hiszik el (s a jogászok hagyománytisztelő és tamáskodó emberek...), addig azonban az 1 és a 3 egyszerűen félresikerült és téves dolgozatoknak minősíthetők” (1.4.). Jakab Andrással szemben kitartok amellett, hogy a tudomány olyan diszkurzív szerkezet, amelynek az igazság a meghatározó értékkritériuma. Úgy is mondhatnám, olyan diszkurzív szerkezet, amely a “pathosz” szempontjait szigorúan alárendeli a “logosz” szempontjainak.

Másik felvetésem az, hogy nem vagyok benne biztos, Jakab jól látja, hogyan néz ki az explicit normatív érvelés jellegzetes formája a jogelméletben. Nem úgy, hogy “szerintem ezt csináljuk így vagy úgy”. A normatív állítások jellegzetes keretét a funkcionális érvelés jelenti. Vagyis hogy arról mondunk valami, mi a jog értelme (célja, funkciója), és aztán vizsgáljuk, a jogrendszerek strukturális mozzanatai hogyan illeszkednek ehhez az értelemhez (mivel szolgálják, ha szolgálják egyáltalán). Szerintem az ilyen funkcionális érvelés, ha jól csinálják, tökéletesen tudományos. Már legalább Arisztotelész óta.

 

5. Jakab ugyancsak pontosabbá tette számomra, hogy mit ért jogelméleten. Felhívja a figyelmet arra, hogy összekeverem nála a jogelmélet és a jogtudomány feladatát (5.). Erre valóban van példa a szövegemben, úgyhogy ezért elnézést kérek. Ezután, hogy jobban értsem, megállapítja a jogelmélet feladatát. “A jogelméletnek ugyanis épp az a feladata, hogy valamely pozitív jogrendet (esetleg többet) magyarázzon” (5.).

Ezt első megközelítésben természetesen világosan értem. Második megközelítésben azonban eléggé értetlenül állok vele szemben. Fontos a megfogalmazás. A jogelméletnek nem az egyik vagy a fő feladata a pozitív jogrend magyarázata, hanem “a” feladata. Ezt tehát alighanem úgy kell értenünk, hogy ha valaki kifejt egy jogértelmezés-elméletet (mint Dworkin a Law’s Empire-ban), akkor, mivel nem magyaráz egy vagy több pozitív jogrendet, nem művel jogelméletet. Vagy ha valaki megírja a Tiszta jogtan című művét egy teljes jogelméleti perspektíva kibontakoztatása érdekében, akkor, mivel nem magyaráz egy vagy több pozitív jogrendet, nem művel jogelméletet. Vagy ha valaki megírja “A jogpozitivizmusban rejlő igazság” című tanulmányt (mint Finnis), akkor, mivel nem magyaráz egy vagy több pozitív jogrendet, nem művel jogelméletet. Vagy ha valaki kifejti, hogy a jog lényege egyfajta funkció: a jog funkcionális kategória (mint Michael Moore), akkor, mivel nem magyaráz egy vagy több pozitív jogrendet, nem művel jogelméletet. Vagy ha valaki kifejti a jogrendszer fogalmát, illetve elméleti cikkeket közöl a jog autoritásáról (mint Raz), akkor, mivel nem magyaráz egy vagy több pozitív jogrendet, nem művel jogelméletet. Vagy ha valaki kifejti a természetjog fogalmi jelentőségét a jog elméleti magyarázata szempontjából (mint Finnis a főművében), akkor, mivel nem magyaráz egy vagy több pozitív jogrendet, nem művel jogelméletet. De akkor miért nevezik széles körben jogelméletnek? Pontosabban miért értene egyet abban szinte mindenki, hogy a művek, amelyekre célzok, nemcsak a jogelmélethez tartoznak, hanem a közelmúlt jogelméletének kiemelkedő teljesítményeit közé? De nemcsak konkrét művekre hegyezhetjük ki a dolgot. Azt is gondolhatjuk, ha valaki ír egy jogelmélet-történeti művet, akkor, mivel nem magyaráz egy vagy több pozitív jogrendet, nem művel jogelméletet. Vagy ha valaki (mint én), a jogelméleti módszertan kérdéseiről akar beszélni (például a gyakorlati filozófia és a jogelmélet viszonyát igyekszik tisztázni), akkor, mivel nem magyaráz egy vagy több pozitív jogrendet, nem művel jogelméletet. Jakab álláspontja felveti annak a lehetőségét, hogy amit én többnyire olvasok, írok, illetve tanítok, az a Jakab által specifikált értelemben nem jogelmélet. De akkor ő minek nevezné?

 

6. Két ponton érdemes kitérni azokra a felvetéseimre, amelyek arra vonatkoznak, hogyan kezel Jakab néhány jogelméleti szerzőt.

Jakab azzal söpri félre azt az ellenvetésemet, hogy Dworkin-kritikája félrevezető módon leegyszerűsíti Dworkin álláspontját, hogy számára csak egy logikai különbség volt releváns Dworkinnál (2.1.). Az általam említett funkcionális különbség nem. Ám ekkor talán az lett volna a korrekt eljárás, hogy leszögezi, kimetszette Dworkin álláspontjának egyik rétegét, így pedig sommás végkövetkeztetése — “a dworkini értelemben vett jogelv egy fölösleges fogalom”[4] — nem tekinthető a szerző átgondolt kritikájának. Ha pedig ez túlzottan körülményes lenne, akkor az lett volna korrekt, ha nem mond ilyen kategorikus ítéletet Dworkin álláspontjának adekvát elemzése nélkül. Mert vegyük észre, hogy Jakab a nekem címzett válaszában implicit módon elfogadta, hogy Dworkin álláspontjának vannak olyan vonásai, amelyeket itt irrelevánsnak tekintett. De ha így van, akkor megdöbbentőnek tartom, hogy saját elemzését alkalmasnak tartotta egy ilyen sommás ítélet megfogalmazására, és hogy ennek a beismerésnek a nyomán sem tartja indokoltnak, hogy módosítsa sommás ítéletét. Arra is fel szeretném hívni a figyelmet, hogy Jakab nem cáfolja azt a hozzászólásomban megfogalmazott sejtésemet,[5] hogy itt Dworkin bonyolult fejtegetésekkel körülbástyázott terminusáról pusztán egy pár oldalas szemelvény ismeretében mondott megsemmisítő ítéletet. Nincs itt valami disszonancia az ítélet keménysége és az ítélet igazolási háttere között?

            Muszáj itt megjegyeznem, hogy Jakabnak azt a kijelentését, mely szerint az az érzése, az egyik “kedvencem” bizonyos állításait kértem számon rajta számon (2.1.), pedig azok nem is relevánsak az ő érvelése szempontjából, felháborító inszinuációnak tartom, amely nem egyeztethető össze a tudományos vita kultúrájával. Erre a megjegyzésre csak az adhat alapot, ha Jakab meg van győződve róla, annak adom tanújelét, hogy csak a kedvenceim vonatkozásában kérem számon a korrekt (nem szimplifikáló) ismertetést. Hogy ez “szimpátiák”, nem szakmai mércék kérdése nálam. Azt, hogy ebben az esetben nem valamiféle kisiklásról van szó, az is mutatja, hogy ugyanez az inszinuáció megjelenik 4.1.5.5. szakaszban, amely azt a címet viseli: “A szimpatikusnak mint fogalmi szükségszerűségnek a bemutatása”. A vitát kísérő levelezésünkben utaltam rá, hogy Jakab András szerintem jobban tenné, ha publikációiban tartózkodna a személyeskedő célzásoktól. Mivel ezzel az utalással láthatóan nem mentem sokra, ezért nyilvánosan is hangot adok ennek a véleményemnek.

            Egyébiránt a lényegi felvetésemre itt sincs válasz. Éppen arra akartam felhívni a figyelmet, hogy Jakab az autoritáselméleti perspektíva hiánya miatt látja a szabályok és az elvek kérdését ilyen egyszerűnek Dworkinra vonatkozó érvelésében.[6] Ezért érzi fölöslegesnek, hogy tárgyaljon egy olyan kérdést, amely alapvetően érinti a jogrendszer-elmélet (általa boncolgatott) problematikáját.

Egy másik pontban Jakab visszautasítja, hogy bármi gond lett volna azzal, ahogy Hartra hivatkozott a strukturált tömegpszichózisról szóló fejtegetésében (2.2), minthogy ő nem általában a strukturált tömegpszichózist kívánta vele alátámasztani. A kérdéses bekezdés kifejezetten a “strukturáltság” momentumáról szól. Természetesen igaz, hogy erről szól. Ettől azonban még mindig igaz marad, hogy egy olyan tétel egyik mozzanatát támasztja alá a Hart-hivatkozással, amit Hart biztosan ellenzett. Ez pedig igenis inkorrekt eljárás. Hartnál a Jakab által emlegetett strukturáltság (elsődleges és másodlagos szabályok) egyszerűen nem vonatkozhat efféle tárgyra (egy tömegpszichózisra). Így a korrekt megközelítés talán éppen az lett volna, ha Jakab leszögezi, néhány felszíni hasonlóság ellenére éppenséggel nem arra a strukturáltságra gondol, amit Hartnál megtalálunk. Egy döntő jelentőségű kategoriális különbség áll itt fenn: Hartnál bizonyos szabályok rajzolnak ki egy struktúrát, míg Jakabnál egy tömegpszichózis.

 

7. Ez utóbbi megjegyzés átvezet bennünket egy másik problémahalmazhoz. Ahhoz a vitához, amely Jakab Andrásnak arról a tételéről szól, hogy a jogot leginkább mint strukturált tömegpszichózist jellemezhetjük, és hogy ez bizonyos fajta vélekedések rendszerévé teszi a jogot.[7] Ez megint egy pont, ahol érdemi kérdésem elsikkad. Jakab nem válaszol arra a kifogásomra, hogy álláspontja egy olyan pszichologizmussal terhes, amelyet a nyelvi fordulat utáni filozófia és jogelmélet erős érvek alapján vet el.[8] Csak arról biztosít, hogy nem értem őt jól, de nem cáfolja azt a meglátásomat, hogy a vélekedéseket mentális diszpozícióknak tekinti. Jakab azt sugallja, csak én látom (és nevezem pejoratív éllel) pszichologizmusnak az álláspontját (3.3.). Ám ő a jogot valamifajta pszichózisként tartja a legjobban jellemezhetőnek. Ez nem Bódig szerint pszichologizmus, hanem per definitionem pszichologizmus.

De fontosabb ennél számunkra, hogy Jakab a pszichologizmus vádja alól azzal bújik ki, hogy azt mondja, valójában teljesen érdektelen, hogy az emberek “tényleg” hisznek-e a jog létezésében, vagyis hogy felmutatható-e az adott tömegpszichózis tartalma. Ami számít, az, hogy amennyiben feltesszük, hogy hisznek (osztoznak a tömegpszichózisban), s így jellemezzük a jogot, akkor számos jelenséget (például a communis error facit jus jelenségét) meglepően jól tudunk magyarázni (3.1.).

Ennek kapcsán le kell szögeznem, változatlanul nem értem, miért gondolja Jakab, hogy ez az úgynevezett “magyarázati pragmatizmus” immunissá teszi őt a pszichologizmus kritikájával szemben. Kitartok amellett, hogy ha az emberek történetesen nem hisznek vagy nem ugyanabban a módozatban hisznek a jog létezésében, akkor nem áll fenn az említett tömegpszichózis, és ekkor a jogot tömegpszichózisnak nevezni nem tudományos állítás, hanem fogalomköltészet. A létezésbe vetett hit tehát ennek az elméleti alaptételnek az adekvációs kritériuma. Annak tisztázásán pedig, hogy hogyan lehet meggyőződni a hit létezéséről, maga az adekvációs kritérium kielégíthetősége áll vagy bukik.

De ne rohanjunk ennyire. Jakab itt, hogy a pszichologizmus módszertani problémái elől kitérjen (egyetlen állítás visszavonása nélkül), egy olyan módszertani álláspontot foglal el, amely abszurdabb, mint bármi, amivel ebben a témában valaha is találkoztam. Pontosabban itt mutatkozik meg a legeklatánsabban az az abszurditás, amelyre fentebb, a 2. pontban már igyekeztem rámutatni. Mint említettem, Jakab azt állítja, teljesen érdektelen, hogy az emberek hisznek-e a jog létezésében, csak az számít, hogy ennek a feltételezésnek az alapján számos jelenséget meglepően jól tudunk magyarázni. Nem kell vizsgálnunk, hogy a fogalmi szerkezeteink megfelelnek-e a tárgyuknak (sőt, egy ilyen vizsgálat igénye — például részemről — félreértés). Ám ennek a tételnek lehetnek olyan, módszertanilag teljesen ekvivalens változatai, amelyek egészen meglepő eredményre vezetnek. Például ennek alapján valaki mondhatja, hogy “a nyugati típusú jogrendszerek elméleti magyarázata szempontjából meghatározó, hogy a nők és a feketék érzelmeik által dominált, önállótlan lények”. Teljesen érdektelen, hogy a nők és a feketék tényleg ilyenek-e (sőt, félreértés lenne erre rákérdezni), csak az számít, hogy ennek a feltételezésnek az alapján számos jelenséget (például azt, hogy a nyugati típusú jogrendszerek világát alapvetően fehér férfiak uralják) meglepően jól tudunk magyarázni. Valóban komolyan neki kellene látnunk, hogy ezt a feltevést a jogrendszer elemein kezdjük tesztelni? Szerintem semmiképpen.

Minden tudománynak (köztük minden gyakorlati tudománynak is) szüksége van olyan “kognitív szűrőkre”, amelyek a zavaros és eleve inadekvát feltevéseket még azelőtt kiiktatják, hogy a magyarázóerejüket elkezdenénk az adott tudomány tárgyán tesztelni. Azt gondolom, a jogtudományban is kell lennie egy ilyen kognitív szűrőnek, és hogy a jogelmélet egyik kulcsfeladata, hogy a jog magyarázata céljára olyan fogalmi keretet teremtsen, amely ilyesféle kognitív szűrőként is működik. Például lehetővé teszi azokat az ellenvetéseket, amelyeket én fogalmaztam meg Jakab álláspontjával szemben. Mert amit meg akartam mutatni, az volt, hogy Jakab pszichologizáló jogfogalma egy ilyesféle kognitív szűrőn nem megy át. Nem azt vontam kétségbe, hogy vannak jelenségek, amelyeket valaki megmagyarázhat vele, hanem azt, hogy megérdemli-e, hogy bármilyen jogi jelenséget magyarázzunk vele. Hogy nem tesz-e minden fogalmi magyarázatot súlyosan zavarossá, amit belőle bontakoztattak ki. Jakab módszertani álláspontjával pedig az a bajom, hogy lehetségesnek tünteti fel Jakab számára ennek a pszichologizáló jogfogalomnak a képviseletét ezeknek az érveknek az alapján. Ezért mondom, hogy a jogtudományos elemzésben a magyarázat immanens szempontjaival kapcsolatos szempontokat alá kell rendelnünk a kognitív adekváció követelményeinek. Hogy nem mondhatjuk, a jogelméleti fogalmak esetében az egyetlen, ami számít, a célszerűség.[9] 

 

8. Ugyanebből a részből számba vennék még egy-két pontot, amely érinti a Jakab elleni kritikámat. Először is elismerem két hibámat. Jakab felhívja a figyelmet arra (3.5.), nem felel meg az álláspontjának az a megfogalmazásom, hogy a jog “büntetések által kiváltott pszichózis”. Ez természetesen így van, a megjelölt passzusban pontatlanul fogalmaztam; azt kellett volna írnom, “a jog büntetések által is kiváltott pszichózis”. Ezt a hibámat csak az menti, hogy máshol talán korrekt módon adtam vissza a büntetések és a jog viszonyát Jakab érvelésében. Mondjuk ezzel a megfogalmazással: “Jakab a büntetésnek (főleg) azt a szerepet tulajdonítja, hogy megerősítse a hitet a jogrendszer létezésében (hogy segítsen fenntartani a’“tömegpszichózist’).”[10] Jakab kiigazít abban a tekintetben is, hogy azt írtam, a jogot vélekedések alapozzák meg nála. A jog maga vélekedések rendszere (3.2.). Készséggel elismerem, hogy itt sem adtam vissza hűen az álláspontját. Ezért a két esetért elnézést kérek.

Az utóbbi ponthoz azonban fűznék egy megjegyzést. Rá szeretnék mutatni valamire, ami csak ez után a tisztázás után vetődött fel bennem. Nos, Jakab “A magyar jogrendszer alapelemei” című írásában a jog alapelemeinek a jogi aktusokat nevezi, azon belül pedig egyebek közt a jogszabályokat, a bírósági határozatokat, a hatósági intézkedéseket.[11] Ha a jog vélekedések rendszere, és efféle alapelemei vannak, akkor ez azt implikálja, hogy a jogszabályok, a bírósági határozatok, a hatósági intézkedések vélekedések. Nem szorul itt valami kiigazításra? Nincs itt egy komoly kategóriahiba?

Jakab szerint összemosok két fogalmat. Az egyik, hogy valaki abban hisz, hogy létezik egy szabály, a másik pedig az, hogy azt magára nézve kötelezőnek tekinti (3.3.). A magam részéről nem tudok arról, hogy összemosnám a szabályokhoz való viszonynak ezt a két módozatát (amelyek egyébként természetesen nem fogalmak), és nem tudok olyan állításomról, amelyből ezt lehetne kiolvasni. Jakab azt állítja, ő nem beszélt erkölcsi azonosulásról, csak a jog létezésébe vetett hitről (3.3.). Ezt természetesen észrevettem, ám éppen ezzel a nézettel szálltam szembe. Hozzászólásommal nem sikerült Jakab András figyelmét felhívnom arra, hogy a jog létezésébe vetett hitnek normatív tartalma van, és hogy ez a tartalom más és más lehet a különböző gyakorlati orientációt képviselő résztvevőknél. Úgyhogy teszek rá még egy kísérletet. A jog “létezésébe vetett hit” jelentheti (például nálam) egy autoritatív társadalmi gyakorlat létezését, (Holmes “rossz emberénél”) a stratégiai interakció egy hálózatának a létezését, (a forradalmárnál) egy ideológiával leplezett kényszerrend létezését. A jog létezésébe vetett hit ezekben az esetekben nem azonos. Ezekről az emberekről nem mondható el, hogy ugyanannak a hitnek a hordozói, tehát az sem mondható el róluk a Jakab által megjelölt értelemben, hogy ugyanannak a tömegpszichózisnak a hordozói. Erre persze Jakab megint előállhatna végső érvével: lényegtelen, hogy hisznek-e a jog létezésében. Ám erről a megdöbbentő érvről már kifejtettem a nézetemet.

 

9. Nem szeretnék részleteiben visszatérni azokra a passzusokra, amelyekben azt a módot bíráltam, ahogy Jakab bírálta Pokolt. Csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a válaszok, amelyeket kaptam rájuk, pontosan azt a lényegi hibát tükrözik, amelyre fel szerettem volna hívni figyelmet. Kifejezetten azért jártam el úgy, hogy inkább kételyeket hangoztattam, kérdéseket vetettem fel, mert azt akartam jelezni, hogy a Jakab által felállított metodológiai követelmények önkényesnek hatnak a kortárs jogelméleti módszertani álláspontokhoz képest. Ehhez képest megint kaptam egy sor “szerintem ezt így kell csinálni”, “szerintem ez így nem lesz jó” típusú érvet, a metodológiai viták fonalának felvétele nélkül. Ezt a legjobban a definíció-probléma sorsa jelzi. Arra hívtam fel a figyelmet, hogy Hart és Ross után a definíciós követelmények megfogalmazása talán valamivel körültekintőbb elemzést igényel — például definícióelméleti utalásokat. Ezt azonban Jakab András nem méltatta válaszra.

            Egy megjegyzést azonban okvetlenül tennem kell. Jakab egy helyen, anélkül, hogy elismerné, teljesen más nézetet védelmez, mint amit én bírálat alá vettem. Az eredeti szövegben azt mondta, szerinte nem lehetséges a (Pokol Bélának tulajdonított) komplex megközelítés, de ha lehetséges is, csakis a konstitutív szempontok szukcesszív érvényesítése révén.[12] A viszontválaszban ezzel ellentétben azon az alapon tartja továbbra is relevánsnak korábban megfogalmazott Pokol-kritikájának ezt a részét, hogy a komplexitásnak az a veszélye, hogy saját világot teremt, amelyben olyan problémák “teremnek”, amelyek megoldása nem visz közelebb az eredeti kérdések megoldásához, és amelyek nem falszifikálhatóak (2.3.3.).

 

II. Az érvényesség elméleti magyarázatával kapcsolatos vita

 

10. Jakab a nekem címzett válaszcikkben részletes bírálat alá veszi a jogi érvényesség elméleti magyarázatával kapcsolatos álláspontomat, mivel ezt sejti azok mögött az állításaim mögött, amelyek egy autoritáselméleti megközelítést ajánlanak Jakab figyelmébe, illetve amelyek az autoritáselméleti perspektívát kérik számon Jakabon. Előrebocsátom, hogy Jakab átfogó kritikájának megválaszolására nem tehetek kísérletet. Mert Jakab András nem az én álláspontomat bírálja. Mivel teljesen megdöbbentett, hogy mivé alakultak az állításaim Jakab András “ismertetése” folytán, ebben a részben szinte csak azzal foglalkozhatom, hogy a félreértések tömkelege alól kiásom az álláspontomat. Ezzel jelezve Jakab Andrásnak, hogy más alkalommal helyesebben tenné, ha körültekintőbben dolgozna fel egy általa élesen bírált felfogást.

Először is vegyünk számba néhány jól rögzíthető, egyszerű félreértést. Nem igaz, hogy “ez a jogi norma igenis érvényes” állítást szinonimnak tekintem az “ez lesz a döntő az ítélet szempontjából”, a “mégsem tehetjük meg, amit elterveztünk” és az “igenis megbüntetnek erre a normára hivatkozva” állításokkal (4.). Ez már csak azért is megbocsáthatatlan ostobaság lenne részemről, mert ezek a kijelentések maguk sem ugyanazt jelentik. És persze azért is ostobaság lenne, mert két kijelentés nem is lehet szinonim, csak két szó. Azt állítom az “ez a jogi norma igenis érvényes” kijelentésről, hogy a jogi tárgyú megismerés szempontjából az imént említettekhez hasonló mondatok társaságában nyeri el jellegzetes funkcióját. Amikor érvényesnek mondunk egy normát, ez bizonyos igazolási helyzetek vonatkozásában válik relevánssá.[13] Ki beszél itt szinonimitásról?

            Nem igaz, hogy a legalizmust hibának tekintem (4.). Nem igaz, hogy szerintem az engedelmességi kötelezettséget a jogi eljárásban mindig vizsgálni kell (4.). Érvényesség-tanulmányomban leszögezem, hogy van a legalizmus érvényesítésének helyes módja,[14] ahhoz azonban ragaszkodom, hogy a legalizmus a jogelmélet szempontjából félrevezető. Nem azt állítom, hogy az engedelmességi kötelezettséget mindig vizsgálni kell, hanem hogy mindig helye a van a folyton megújuló döntésnek, hogy egy hiányos igazolás alapjáról is kiállunk-e a politikai közösség mellett.[15] Ez pedig azt jelenti, hogy készen kell állnunk arra, hogy a jog normatív igényeit, ha azokat delegitimáló célzatú kritika éri, legitimációs diskurzusokban tegyük mérlegre.

Nem igaz, hogy az autoritással rokon értelmű szóként használom a normativitást (4.). Jakab ezt, megdöbbentő módon, arra alapozza, hogy a normativitást az igazolt kellés igényeként határozom meg (94. lj.). Ám az igazolt kellés igénye megjelenhet egy tanácsban is (“jó okok szólnak amellett, hogy ezt kell tenned”), és a tanács nem autoritatív indok. Az igazolt kellés igénye megjelenhet egy prudenciális tárgyú felszólításban is (“ég a ház, úgyhogy menekülnöd kell, amilyen gyorsan csak tudsz”), pedig a prudenciális tárgyú felszólítás nem autoritatív indok. Az igazolt kellés igénye megjelenik az összes erkölcsi indokban (“egy erényes fiatalembernek tisztelnie kell az idősebbeket”), márpedig az erkölcsi indokok sohasem autoritatívak (mert soha nem tartalomfüggetlenek, soha nem preemptívek). Az autoritás tehát nálam a normatív jelenségek egyik fajtáját képezi. Nem tudok olyan megfogalmazásomról, amely Jakab félreértésére okot adott volna. Sőt ezzel ellentétes tartalmú tételeket hangoztatok. Azt állítom, “a jog sajátos normativitása a nyilvános autoritás fogalmából tárul fel”.[16] Ha az autoritás és a normativitás szinonimák lennének, akkor ez egy tautologikus tétel lenne. Pedig nem az. Azt tartalmazza, hogy a jog a normatív jelenségek területére tartozik, de különbözik a többi normatív jelenségtől: sajátos normativitása van. Normativitása pedig attól sajátos, hogy az autoritás módozatában, még pontosabban pedig az autoritás egyik sajátos alesetének (a nyilvános autoritásnak) a módozatában jelenik meg.

Nem igaz továbbá, hogy a demokrácia lényege az nálam, hogy a közösség minden tagja egyenlő morális státusban van (101. lj.). Ez a demokratikus politikai moralitás magva. A Jakab által hivatkozott szövegemben szó szerint ezt állítom.[17] A demokrácia ezzel szemben intézményes szerkezet, aminek lényegét az úgynevezett részvételi elv érvényesítésében látom[18] (és ami nem állhat fenn demokratikus politikai moralitás nélkül).

Végül a legmeglepőbb félreértésről. Jakab András azt állítja, levezethetetlen kiindulópontként kezelem mind a jogosultság, mind a kötelezettség fogalmát (4.1.5.1.). Ezt a “nézetemet” cáfolja azzal, hogy a jogosultság fogalma levezethető a kötelezettség fogalmából. Bevallom, Jakab Andrásnak erre az állítására nincsen épkézláb magyarázatom. Ha nem szerepelne a vonatkozó mondatban a nevem, megesküdnék rá, hogy valaki másról szól. Érdemes a Jakab által hivatkozott részből szó szerint idézni azt az egyetlen passzust, ahol a jogosultság fogalma szerepel. “Azt gondolom, hogy a gyakorlati indokok elméletére lehet felépíteni azt a fogalmi készletet, amelynek segítségével a jogfilozófia kérdéseit eséllyel válaszolhatjuk meg. Olyan fogalmakról van szó, mint a kötelezettség, a jogosultság vagy az autoritás. Ezek mind lefordíthatóak a gyakorlati indokok elméletének nyelvére. Olyasféle konstrukciókra gondolok, mint hogy (gyakorlati) autoritással rendelkezni azt jelenti, hogy valaki sajátos tartalomfüggetlen (preemptív) indokokat szolgáltathat másoknak.”[19]

Azt hiszem, nem kétséges, hogy szó sincs a jelzett két fogalom levezethetetlen kiindulópontként való megjelöléséről. Talán éppen ellenkezőleg. Az az állításom, hogy ezek a fogalmak (jogosultság, kötelezettség, autoritás) lefordíthatóak a gyakorlati indokok elméletének nyelvére, szólhatna úgy is, hogy le lehet vezetni őket a gyakorlati indokok elméletének terminusaiból. Az olyan terminusokból, mint tartalomfüggetlen és tartalomfüggő indokok, elsődleges és másodlagos indokok, pozitív és negatív indokok, mandatórius indokok, preemptív indokok, teljes és kiegészítő indokok. Hogy a félreértést elkerüljem, még jelzem is, hogy ez nagyjából hogyan nézne ki: az autoritás fogalmát hogyan lehet visszavezetni a tartalomfüggetlen indokokra. Ha itt van levezethetetlen kiindulópont, akkor az a gyakorlati indok fogalma. Tehát Jakabnak nem kell tévesnek tartania Bódignak azt a jogelmélet tételét, “miszerint a jogosultság csakúgy levezethetetlen, mint a kötelezettség” (4.1.5.1), mert Bódignak nincs ilyen tétele. Még ehhez hasonló tétele sincs.

 

11. Külön érdemes áttekinteni egy félreértéshalmazt, mert igazából ez teszi lehetetlenné, hogy érdemben válaszoljak Jakab kritikájára. Jakab azt állítja, az autoritás alatt erkölcsi kötelező erőt értek (4.). Fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy ez megközelítőleg sem az, amit műveimben több helyen is állítok. Az autoritást a gyakorlati indokok elméletén belül határozom meg. Amint az az érvényesség-tanulmányomból is kiderül, szerintem (gyakorlati) autoritással rendelkezni azt jelenti, hogy valaki a tartalomfüggetlen indokok egy sajátos változatát, preemptív indokokat szolgáltathat másoknak.[20] Az autoritásigény pedig azt jelenti, hogy valaki ilyen indokok szolgáltatására tart igény másokhoz való viszonyában. (Emellett érdemes megemlíteni azt a jelentésréteget, hogy az autoritás jelenhet autoritatív intézményt. Az angol nyelvben az “authority” gyakran jelent valami olyasmit, mint nálunk a “hatóság”.)

            Ennek fényében leszögezhetem, hogy az autoritást sohasem használom az erkölcsi kötelező erő értelmében. Az erkölcsi kötelező erő fogalma nem is szerepel a terminológiai készletemben. Az igaz, hogy szerintem valaki csak akkor rendelkezhet gyakorlati autoritással mások felett, ha ezt az erkölcsi indokok bizonyos (nem minden esetben ugyanolyan) fajtái igazolással látják el. Ám ennek semmi köze ahhoz, amit Jakab állít rólam. Azt gondolom, műveim alapján bárki beláthatja, hogy azokban az autoritás problémájának van egy analitikai oldala (ahol is leszögezzük, hogy a fogalom preemptív indokok szolgáltatásának lehetőségére utal), és van egy igazolási oldala (ahol megválaszoljuk, hogy kerülhet valaki abba a helyzetbe, hogy másoknak preemptív indokokat szolgáltasson). A kettő között vannak bizonyos kapcsolatok, de világos kontextuális különbség van közöttük, vagyis egészen más érvelésmódot tesznek szükségessé. Jakab ezt a két dimenziót, amelyek elválasztására műveimben mindig figyelmet fordítok, semmiképpen nem hajlandó külön kezelni. Ennek számomra sajnálatos bizonyítéka a következő állítása: “máshol azonban [Bódig] arról ír, hogy az autoritásigény ’erkölcsi kapcsolat’-ra alapul. Itt tehát úgy tűnik, hogy erkölcsi kötelező erőt jelent az autoritás” (102. lj.). Itt nem veszi észre Jakab, hogy az erkölcsi kapcsolat az igazolási összefüggéshez tartozik, nem az analitikaihoz (vagyis nem a “jelentéshez”).

            Jakab azt is állítja, hogy az erkölcsi kötelező erő értelmében felfogott autoritásról alkalmanként átváltok a jogi kötelező erő értelmében vett autoritásra (4.1.3.). Ezért a fentiek szellemében azt is le kell szögezni, hogy az autoritást jogi kötelező erő értelmében sem használom soha. A jogi kötelező erő nem szerepel az idézett szövegeim terminológiai készletében. Ami szerepel, az a normatív erő, illetve a gyakorlati erő. Ezek azonban megint nem az autoritást jelentik, hanem gyakorlati indokok egy sajátos képességét: hogy képesek cselekvéseket igazolni.

Érdemes most általánosítani valamit, amit az előző bekezdésekben kihangsúlyoztam. Soha, sehol nem ragadom meg úgy az autoritást, mint akármiféle “erőt”. A fogalom egészen egyszerűen nem ebbe a kategóriába tartozik. Elképzelésem sincsen arról, hogy Jakab Andrásnak miért van szüksége rá, hogy olyan terminusokkal cserélje fel az általam alkalmazott fogalmakat, amelyekhez semmi közöm. És hogy miért érzi szükségét annak, hogy kijelentse, váltogatom azokat a jelentéseket, amelyekhez semmi köze az érvelésemnek.

Éppen ezért, bár Jakab András számomra hihetetlennek tűnő félreértései arra hívják fel a figyelmemet, hogy lehetne még “kontúrosabban” fogalmazni, kénytelen vagyok kétségbe vonni, hogy itt az a vita akadálya, hogy nem szolgálok világos gondolatmenettel, vagy hogy nehezen falszifikálható, homályos elmélettel állok elő (103. lj.). Vagy hogy az lenne az akadály, hogy az autoritás nálam “gyönyörű jelentésváltogató (…) szó, amely az érvelést gyakran misztikus és bonyolult ködbe rejti” (4.1.3.). Pontosan megjelölöm, hogy mit jelent nálam az autoritás fogalma, hogy milyen elméleti keretben dolgozom, milyen terminológiai döntéseket hoztam, és ezek milyen elméleti hagyományhoz tartoznak. Valahányszor olyan elméletekkel volt dolgom, amelyek a gyakorlati indokok elméletéhez kötődnek (mondjuk Raz, Postema, Schauer műveivel), mindig az volt az érzésem, hogy kiváltképpen egyértelmű és világos gondolatmenetekkel állok szemben. Amelyek megkönnyítik a vitát, nem pedig megnehezítik.

Ugyanebből a részből mindenképpen ki kell emelnem két további félreértést. Nem felel meg az álláspontomnak, hogy a politikai kötelezettség érvényesülésének előmozdítása tipikusan kikényszerítést jelent (102. lj.). Ez az általam elmondottak spekulatív és torzító kiterjesztése. Nem tudok olyan kijelentésemről, amely Jakabnak ezt a kitételét alátámasztaná. Ami azt illeti, éppen ellentétesen látom a dolgot. A jog nem létezhetne a ma ismert formában, ha a politikai kötelezettség érvényesüléséhez “tipikusan” kikényszerítés révén kellene hozzájárulnia. A jog a sajátos funkcióját tipikusan azzal látja el, hogy felismerhetővé teszi az autoritatív indokokat (Postema kifejezésével élve, a koordinációs problémák közül segít megoldani az “azonosítási” problémát). Azzal, hogy nyilvános hozzáférést biztosít az autoritatív indokokhoz (például nyilvános szabályokban vagy nyilvánosan kihirdetett döntésekben), lehetővé teszi az emberek számára, hogy az esetek többségében (általában maguktól, néha azonban professzionális segítséget igénybe véve) tisztába jöjjenek azzal, hogy a lehetséges cselekvések közül melyik áll összhangban a politikai kötelezettséggel. Mivel a szervezett társadalmakról általában elmondható, hogy az emberek túlnyomó többsége az esetek túlnyomó többségében törekszik arra, hogy cselekvése ne kerüljön ellentétbe az autoritatív intézmények gyakorlatával, az azonosítási probléma kezelése tekinthető a tipikus jogi funkciónak.

Ugyancsak nem felel meg az álláspontomnak, hogy a kikényszerítést elválasztom az erkölcstől (102. lj). Ez túl nagy ostobaság lenne. Az erkölcsnek vannak szankciói (amint arra szerzők végtelen sora felhívta a figyelmet), és lehetnek egy cselekvés kikényszerítésének erkölcsileg igazolt formái. Pontosan erre utaltam. Egy megjelenés alatt álló tanulmányomban azt írom, a nyilvános autoritások “kifejezetten arra valók, hogy biztosítsák a politikai igazságosság nyilvános felfogásának érvényesülését, hogy adjanak támpontot a tagoknak abban a kérdésben, mi minősül a politikai igazságosság nyilvános felfogásával összhangban álló cselekvésnek, és hogy akár a legitim erőszak eszközeivel is váltsák ki a megfelelő cselekvések végrehajtását”. Ezt a szöveget Jakab András természetesen nem ismerheti, de az általa idézett szövegekben nem tudok egyetlen olyan megfogalmazásról sem, amely az általa adott értelmezést támasztaná alá. Sőt, abban a részben, ahol Jakab András minden módon félreérti az álláspontomat, a kulcstétel teljes összhangban áll az iménti idézettel. “A hivatalos személyek még az egyébként elrettentő célzatú szankciókat is úgy szabják ki, hogy közben valamilyen kötelezettség megszegésére hivatkoznak. A koordináció megvalósításának tehát van a jogra jellemző módja: kényszerhatalommal társított autoritatív indokok szolgáltatása.”[21] Úgy vélem, Jakab András nem ragadta meg, hogy hogyan látom a nyers kényszer által teremtett rend és az autoritatív intézmények működése által teremtett rend különbségét.

 

12. A fenti megjegyzésekkel, amelyek sajnos még további félreértésekre vonatkozó reflexiók egész sorával lennének kiegészíthetőek, és amelyekből néhány még lejjebb is szóba kerül majd, nem azt szerettem volna elérni, hogy görcsös erőfeszítéssel mindent eleve visszautasítsak az érvényesség-tanulmányomat ért kritikák közül. Készséggel elismerem, hogy kezdeményezésem sikere nem garantált az összes releváns fogalmi probléma szempontjából. Már csak azért sem, mert mindeddig csak a gyakorlati filozófiai alapok tisztázásával foglalkoztam, és lehet, hogy soha nem is foglalkozom majd ennél többel. (Hogy ennek mi az oka, arra lentebb még kitérek.) Kezdeti lépéseket tettem abba az irányba, hogy a gyakorlati indokok elmélete által nyitott horizonton analitikai kapcsolatot tárjunk fel az érvényes igazolás és a jogi érvényesség fogalma között. Éppen ezért érvényesség-tanulmányom jogelméleti szempontból az, aminek szántam: adalék egy jogelméleti szempontból alapvető fogalmi probléma tisztázásához. Nem egy teljes érvényesség-elmélet, hanem fejtegetések arról, hogyan néznének ki egy érvényességelmélet alapjai. Éppen ezért már az félreértés, hogy Jakab teljes érvényesség-elméletként közelíti meg a kezdeményezésemet. Nem is törekedtem arra, hogy az érvényesség technikai fogalmáról (különösen pedig annak változatairól) számot adjak a magyar jogi nyelvhasználat vonatkozásában. Félrevezető azt állítani, hogy átdefiniálásra tettem kísérletet (4.1.2.), hiszen az elemzésem egy másik szinten mozog: a jog alapjairól szól. Már csak azért is félrevezető, mert többször kihangsúlyoztam a jogászok által alkalmazott érvényességfogalom relevanciáját (azt, hogy ez lehet az egyik jelentésréteg). Tehát nem rivalizálok a technikai érvényességfogalommal.

            Az érvényességgel kapcsolatos elméleti álláspontom azt az ambíciót táplálja, hogy lehetővé tegye a Jakab által számon kért technikai érvényességfogalom tartalmas elemzését. Egy olyan elemzést, amely képes számot adni az érvényességgel kapcsolatos nyelvhasználat propozícionális struktúrájáról, arról, a jogászok milyen feltételek között használhatják értelmesen a technikai érvényességfogalmat, és hogy a jogelmélet mivel járulhat hozzá ennek az érvényességfogalomnak a további csiszolásához.

Itt megint kénytelen vagyok felhívni a figyelmet arra, hogy Jakab inkorrekt módon a saját terminológiai készletéhez asszimilálja az álláspontomat. Azt állítja, a kiindulóponton az alkalmazhatósággal azonosítom az érvényességet (4.1.2.), holott van olyan, hogy egy törvény már érvényes, de még nem alkalmazható. Megint kénytelen vagyok leszögezni, hogy az alkalmazhatóság nem tartozik elméleti álláspontom terminológiai készletéhez; ez Jakab András fogalmi készletéhez tartozik, amihez nekem semmi közöm. Én azt állítom, hogy az érvényesség a jogászi nyelvben olyasfélét jelent, hogy valamiről (mondjuk egy normáról) azt állítják, van gyakorlati ereje.[22] Ezt képezem le úgy a gyakorlati indokok nyelvén, hogy képes gyakorlati indokokat szolgáltatni, alkalmas bizonyos propozíciók normatív igazolására bizonyos helyzetekben, bizonyos értelmes cselekvők előtt.[23] Mármost a gyakorlati erő nem alkalmazhatóság. Egy törvény akkor is szolgáltathat gyakorlati indokokat, ha még nem hatályos (nem alkalmazható). (“Fel kell készülnünk rá, hogy néhány hónapon belül már az új törvény feltételei szerint kell folytatnunk a tevékenységünket”.)

Azt is itt kell leszögeznem, hogy Jakabnak azt az állítását, mely szerint az érvényességet a kötelező erővel, azt pedig az autoritással azonosító álláspontom lehetetlenné teszi, hogy számot adjunk a tagállami és a közösségi jog viszonyáról (4.1.5.2.), nem tudom magamra vonatkoztatni. Mert nem azonosítom az érvényességet az autoritással (ez kategóriahiba lenne), és az érvényesség fogalmát egy normatív igazolási összefüggésbe ágyazom. Így nem tudok tanulni Jakabnak abból a dehonesztáló célzásából sem, mely szerint elméleti rövidlátásom kínos lehet “pont Magyarország EU-csatlakozásának küszöbén.” (4.1.5.2.).

 

13. Mint említettem, nem akarom az álláspontomat támadhatatlannak feltüntetni. Jakab inkorrekt eljárásaira nincsen szükség, hogy rámutassunk, az elképzelésemben vannak érzékeny pontok. De a rengeteg megjegyzés között igen kevés jut el ezekhez. Az egyik az a felvetés, hogy Radbruch-kritikám egy olyan nehézség felvetéséhez vezet, amelyet magam sem tudok megoldani (4.1.5.4.). A legalizmus megzabolázását megoldhatatlannak tartom a “törvényes jogtalanság” Radbruch által megadott fogalmával, ám az én, politikai kötelezettséggel operáló megoldásom sem jobb. Most nem térek ki arra a barátságos kitételre, mely szerint nem veszem észre, hogy ugyanazzal a problémával küszködöm, miközben én magam szögezem le az érvényesség-tanulmányomban, hogy a politikai kötelezettség fogalma nehézségeket vet fel az általam megjelölt igazolási összefüggésben.[24]

            Ez valóban érzékeny pont, és ezt semmiképpen sem szeretném elrejteni. Bonyolult elemzést követel, amelynek nem adhattam teret az érvényesség-tanulmányomban, amely nem is áll készen, és amelynek a sikere nem garantált. Ebben a tekintetben erősen kötődöm a politikai kötelezettség eredetére vonatkozó politikai filozófiai elméletek problémáihoz, és azokhoz a jogelméleti álláspontokhoz is, amelyek tagadják a jog vonatkozásában egy általános engedelmességi kötelezettség fennállását.

Ám nem menekülhetünk el egy bonyolult elméleti probléma elől csak azért, mert nem garantálhatjuk előre az elemzés sikerét. Az is fontos, hogy van itt egy interpretív mozzanat, amit csak önkényesen hagyhatnánk figyelmen kívül. Az alkotmányos demokráciák jogrendszerében a legalitás alapjait az alkotmány fekteti le. (Az alkotmány konstituálja azokat az intézményeket, amelyek gyakorlatából a jog keletkezik, és amelyek működése biztosítja a jog fennmaradását.) Az alkotmány pedig a saját autoritását egy politikai közösség szuverenitásából eredezteti (ez ugyebár a népszuverenitás elve, ami egyebek közt a magyar alkotmány “kiinduló tétele” is). Ennek van egy olyan dimenziója, hogy a köztársaság polgárait a jog azért képes kötelezni, mert ők annak a politikai közösségnek a tagjai, amelynek szuverenitása életet ad az alkotmánynak. Vagyis jogi kötelezettségeik egy alapvető politikai kötelezettség folyományai. Az alkotmány tartalmának van egy olyan politikai filozófiai dimenziója, ami a legalitás alapjainak tisztázásánál szerintem elkerülhetetlenné teszi a politikai kötelezettségre való utalást.

Szóval ez a problémahalmaz vár megoldásra vagy legalábbis tisztázásra. Mint említettem, nem akarom azt a képzetet kelteni, hogy semmi gondom ezzel az elméleti feladattal. Érdemes azonban leszögezni, miért gondolom, hogy ez az irány mégis ígéretesebb, mint Radbruch természetjogi fordulata vagy Hart szeparációs tézise. Hogy miért gondolom, hogy nem csak más szintre helyezi a problémát, de meg is oldhatja. Hart megoldása eltünteti az igazolási problémát, és ezzel veszélybe sodorja a jognak azt a képességét, hogy jó gyakorlati indokokat szolgáltasson értelmes cselekvőknek. Radbruch megoldása pedig vagy a metafizikai spekulációknak vagy a lelkiismeret szubjektív önkényének teszi ki a jogi gyakorlatot. A politikai moralitásra való utalást azonban reményeim szerint ki lehet szabadítani ebből a dilemmából — az igazolási probléma kezeléséről való lemondás nélkül.

A politikai moralitás tartalmára hivatkozó igazolóérvek alapozhatóak bizonyos, számottevő valószínűségi értékkel bíró tényállításokra. Arra gondolok, hogy bizonyos ténybeli feltételek között az alkotmány kezelhető úgy, mint a politikai moralitás tartalmának hiteles rögzítése. Ilyen lehet, ha elmondhatjuk, tény, hogy az alkotmány által teremtett intézmények tartósan is képesek békésen, elnyomás nélkül integrálni a közösséget. Tény, hogy léteznek olyan, az alkotmány talaján álló legitimáló eljárások (például a széles körű választójogot érvényesítő törvényhozási választások), amelyek széleskörű elfogadottságot élveznek. Tény, hogy az alkotmány nem áll delegitimáló célzatú kritikák kereszttüzében. Ezek a tényállítások nem képesek konklúzív érveket szolgáltatni az alkotmány és a politikai moralitás közötti szoros kapcsolatról. De valószínűségi értéküknél fogva racionálissá tehetik azt a feltevést, hogy ha az alkotmányt vesszük alapul, nem kerülünk messze a politikai kötelezettség tartalmától — vagyis a legalitás alapjától. Ez természetesen azt is jelenti, hogy ha ezeket a tényállításokat nem vonatkoztathatjuk egy bizonyos intézményes gyakorlatra (vagyis ha az elnyomás tartja fenn a rendet, ha nem léteznek elfogadott legitimáló eljárások, ha az alkotmány delegitimáló kritikák kereszttüzében áll), akkor a legalitás alapjai szinte biztosan súlyosan problematikusak, vagy egyenesen hiányoznak. Az előrelépés tehát abban áll (például Radbruch-hoz képest), hogy a politikai kötelezettségre hivatkozó érvelést legalább részben tesztelhetjük interszubjektív ellenőrzésnek alávethető tényállításokon.

Amint az látszik, egy olyan elméleti megoldás felé tapogatózom, amely semmilyen módon nem irányul arra, hogy politikai filozófiai érveivel megnyissa az utat a jogbiztonság ellen támadások előtt (4.1.3.). (Erre már csak azért sem alkalmas az általam forszírozott politikai filozófiai érvelés, mert a jogbiztonság szerintem az egyik konstitutív politikai elv, amelyre tekintettel politikai közösségek jogrendszerek köré szervezik nyilvános életüket). Ami ellen érvelek, az egy olyan legalista hozzáállás, amely teljesen figyelmen kívül hagyja a jogi autoritás igazolási összefüggéseit. Amely a jogot nem tekinti legitimitásra képes és legitimitásigényt támasztó intézményes szerkezetnek. Vagy amely az igazolási problémákat belemossa egy differenciálatlan ideológia-fogalomba.

 

14. Jakab András ugyanebben a részben (4.1.5.4) rákérdez, hogy az általam elvetett (és Radbruch szemére vetett) metafizikai megalapozás mennyiben tér el a saját megoldásomtól. Amit én csinálok, nem metafizika? A metafizikainak az adott szövegben kirajzolódó jelentését könnyen tisztázhatom Jakab András számára. Metafizikai állításról akkor beszélek, ha valaki arra tart igényt, hogy az általa megfogalmazott állítás igazságalapja független az emberi nyelv, az emberi vélekedések, az emberi intézmények esetlegességeitől: magában a valóság objektív szerkezetében rejlik. (Csak a pontosság kedvéért: nem vetettem Radbruch szemére metafizikát. Ezt Moore szemére vetettem. Radbruchról csak azt mondtam — neki azt vetettem a szemére —, hogy megoldási kísérlete egy rossz dilemmát teremt, amelynek egyik oldalán az erkölcsi realizmus metafizikai álláspontja található.[25])

Jakab rákérdez, a “természetes jogok” általam említett fogalma, vagy az “elfedett alapszerkezet” vizsgálata miért nem metafizika nálam (4.1.5.4.). Nos, az előbbi azért nem, mert nem is használok ilyen fogalmat: természetes kötelességekről beszélek (a rawls-i értelemben). A természetes kötelességekről pedig (mint például hogy az életveszélyben lévő embernek akkor is segíteni kell, ha egy idegenről van szó), nem kell azt gondolnunk, hogy a valóság objektív szerkezetéből adódnak. Gondolhatjuk azt is, hogy olyan mércéket képeznek, amelyek az emberi világ kontingens adottságai: amelyek történetileg alakultak ki. Az utóbbi pedig azért nem metafizika, mert a politikai moralitásnak az az alapzata, amelyből a jog autoritása fakad, nem egy univerzális és történelemfeletti erkölcshöz tartozik, hanem történetileg létező közösségek konkrét etikai életéhez. A jogi autoritás fogalmi karaktere az alkotmányos demokráciákban nem független attól, hogy milyen konkrét közösségekben ölt formát ez az autoritás.

Ugyanitt érdemes megemlíteni, hogy Jakab András szerint a politikai kötelezettség és a politikai közösség fogalmait értéksemleges kategóriákként szoktuk használni, és én ettől a használattól zavaró módon eltérek azzal, hogy erkölcsi konnotációkkal terhelem ezeket a fogalmakat (4.1.5.5.). Ez a felvetés számomra elég meglepő, mert ez a két fogalom a politikai filozófia fogalmi kincséhez tartozik. (Én magam máshol nem is találkoztam még velük.) A politikai filozófia pedig nyilvánvalóan a normatív érvelés területe, ahol egyetlen alapfogalomnak sincsen értéksemleges leíró értelme. A saját álláspontom tehát a normatív érvelés egy meghatározott területén van pozícionálva. És ebben nem hoz semmi újat. Az pedig megint az érvelésem módszertani karakterével szembeni értetlenség jele, hogy a normatív fogalmi tartalmak jelenlétét Jakab problematikusnak tartja. Mivel az érvelés érintett részében egy igazolási probléma szerkezetét vizsgálom, a vizsgálat alatt álló fogalmak csakis ilyen, értéktelített fogalmak lehetnek: hiszen normatív igazolások építőköveivé kell válniuk.

 

15. Jakab azt állítja, hogy tudatosan összemosom az erkölcsi és a jogi kötelező erőt. (4.1.3.) Ez, mint fentebb jeleztem, indokolatlanul eltér az általam alkalmazott terminológiai készlettől, de ettől most tekintsünk el. Az természetesen igaz, hogy az erkölcs és a jog között analitikai kapcsolatot tételezek fel. Vagyis tagadom az úgynevezett szeparációs tézist. Ám ez nem jelenti nálam a kettő azonosítását, hanem inkább egy olyan törekvést jelenít meg, amelynek nevében tisztázott kapcsolatot tárunk fel a jog és az erkölcs között. A kapcsolatot a jog sajátos normativitásának tisztázása segít megragadni. A jog sajátos normativitása végső soron egyfajta erkölcsi legitimitást követel. Ahhoz, hogy a jog preemptív indokokat szolgáltasson értelmes cselekvőknek, szükséges, hogy az emberek azt gondolhassák, vannak jó okaik a jog iránti engedelmességre. Erre a legitimációra pedig csak az erkölcsi indokok egy sajátos fajtája képes.

Ez lehet összemosás. De csak abban az értelemben, ahogy az “ember” és az “értelem” fogalmának összemosásáról beszélhetünk, ha valaki azt állítja, az ember fogalmát nem világíthatjuk meg az értelem fogalmára való utalás nélkül: az ember és az értelem fogalma között analitikai kapcsolat áll fenn. Jakab András azonban természetesen arra gondol, hogy ez az “összemosás” valamiért komoly bajt jelent.

Ha azt nézzük, miért látja ezt bajnak, akkor először is fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy Jakab rendre figyelmen kívül hagyja, ahogy a jog mögöttes igazolását gyakorlati indokokhoz kapcsolom. Egy differenciálatlan “erkölcsi indokoltság, erkölcsi kötelező jelleg” (4.1.2.) jelenik meg nála az érvényességre vonatkozó elemzésem végkövetkeztetéseként. Pedig az elemzésem egyik fontos vonása éppen az, hogy tagadom egy differenciálatlan erkölcsfogalom és a jog analitikai kapcsolatát (ezt vetem Radbruch szemére[26]). Analitikai kapcsolatot kifejezetten a politikai moralitás és a jog között feltételezek. Ezt az az idézet is világossá teszi, amelyet Jakab szimplifikáló tétele alapjaként megjelöl (100. lj.). Lehet, hogy Jakab Andrásnak ez a különbség nem fontos, vagy hogy az egyszerűbb álláspont bírálata kevesebb erőfeszítésébe kerül, számomra azonban éppen az egyik alapvető jelentőségű kérdést érinti.

Így viszont az, ahogy az “összemosás” vádját kibontja, nem az én álláspontomra, hanem egy annál lényegesen differenciálatlanabbra van méretezve. Nagy csalódás számomra, hogy ennek a szimplifikációnak a következtében Jakab egy olyan közhelyes és indifferens érvvel bírálja az álláspontomat, amelynek kiiktatására kifejezett erőfeszítéseket tettem. Azt mondja, a jog és az erkölcsi kötelező összemosása azt jelentené, nem kell az erkölcstelen jogszabályokat alkalmazni. Ez pedig megroppantaná a jogbiztonságot (4.1.3.). Mármost éppen emiatt zárom ki az erkölcsi követelményekre vonatkozó metafizikai spekulációk jogi relevanciáját és a személyes erkölcsi meggyőződések relevanciáját. Ezért kötöm a jogot kifejezetten a politikai moralitáshoz. Jakab Andrásnak meg kellene fogalmaznia az összemosás vádját olyan formában is, amely komolyan veszi az álláspontom analitikai implikációit. Nem bocsátkozom spekulációkba arról, milyen lenne ez a mélyenszántóbb bírálat, de remélem, hogy ebben a kardinális jogelméleti kérdésben nem azt szánná átütő érvnek, hogy “ez tuti biztos nem így van a magyar jogi nyelvben”. Mert az esetek többségében valami ilyesmit kapok tőle kritikaként.

 

16. Ezek a megjegyzések mind fontosak voltak ahhoz, hogy megalapozzák fentebb már előre jelzett reagálásomat Jakab András teoretikus kezdeményezésem fölött mondott ítéletére. Vagyis arra az állítására, hogy az általam ajánlott autoritáselméleti megközelítés tévút. (3.5.2.) Ehhez Jakab az imént említett szimplifikáló érvelést használja fel. Aztán kimondja a sommás ítéletet. “[A]z erkölcsi és a jogi kötelező erő összemosása szükségszerűen vezet ilyen súlyos, álláspontom szerint megoldhatatlan problémákhoz. Az autoritás (kötelező erő) oldaláról való megközelítés tehát alapvetően elhibázott” (4.1.3.).

            Ennek a sommás ítéletnek természetesen az a problémája, hogy nem tükrözi az általam megjelölt autoritásfogalom megértését. Tekintettel arra, hogy az autoritás fogalmát sem az én szövegemből, sem az annak hátterét jelentő szakirodalomból nem sikerült megragadnia, és mivel nem az én álláspontomhoz, hanem egy annál lényegesen differenciálatlanabb nézethez mérte az ellenérveit, ezt a sommás ítéletet egyszerűen nem vehetem komolyan. Azt javaslom Jakab Andrásnak, hogy ebben a tekintetben a kettőnk közötti vitát halasszuk egy későbbi alkalomra: amikor már mind a ketten tisztában vagyunk azzal, hogy mit jelent itt az autoritás fogalma.

 

17. Az érvényesség-problémával kapcsolatos álláspontomra vonatkozó kritikának van egy olyan rétege Jakab Andrásnál, amely visszavezet a jogelméleti módszertani kérdésekhez. Amely tehát a tartalmi jogelméleti kérdésekről legalább részben elválasztható. Amely annak ellenére is lehet releváns, hogy a tartalmi kritika Jakab Andrásnál teljesen félresiklott. Erre szeretnék most kitérni.

Jakab számára nagyon fontos, hogy úgy érzékeli az általam elmondottakat, hogy jogászi jogelméletet kívánok alkotni, és dogmatikai ambícióim vannak. Ez egy olyan támpont számára, ahonnan a jogászok nyelvhasználati konvencióit fetisizáló módszertani mércéit rávetítheti az én érvelésemre. Ebből jut el például oda, hogy sajátosan jogi érveket kellene felhoznom (4.1.3.), és hogy álláspontom nem lehet sikeres. Azt mondja, a kiindulópontom egyszerű jogdogmatikai hibát implikál. “Erre különösen oda kellene figyelni egy olyan jogelmélet esetében, amely jogdogmatikai ambíciókat dédelget. Ellenkező esetben a jogdogmatikai ambíciók sikertelenek lesznek, és akikre hatni akar, azok az első oldal után félredobják az írást, mondván: az a magyar jogrendszer felett három méterrel lebeg, és nem ismeri a magyar jogi nyelvet ill. jogdogmatikát” (4.1.1.).

            Megint fel szeretném hívni Jakab András figyelmét arra, hogy nem olvasta elég figyelmesen a szövegemet. Én nem dédelgetek jogdogmatikai ambíciókat abban az értelemben, ahogy azt ő gondolja. A magam részéről a jogelméleti módszertan kutatója vagyok. Ennek a vizsgálódási területnek a keretében specifikálom a jogászi jogelmélet fogalmát. Ennek az elméletnek a módszertani karaktere érdekel, illetve annak vizsgálata, hogyan válhat sikeressé egy jogászi elmélet. Kifejezetten leszögezem az érvényesség-tanulmányomban, hogy következtetéseimet bizonyosfajta jogelméletekre vonatkoztatom. “Máshol már elneveztem az ilyen jogelméleteket jogászi jogelméleteknek, úgyhogy most is ehhez a megjelöléshez ragaszkodnék. Ezt azért fontos látni, mert a következtetéseimet kifejezetten az ilyen jogelméletekre vonatkoztatom.”[27]. Ez adott esetben megkövetelheti, hogy teszteljük az adott jogelméleteket saját tárgyukon (és ezt alkalmanként meg is teszem), azt azonban nem, hogy egészen a technikai jogi fogalmakig kidolgozzunk egy jogelméletet. Az én állításaim a jogelméleti diskurzusban vannak pozícionálva, jogelméletekről szólnak, jogelméletekhez címezve. Erre lehet azt mondani, hogy három méterrel lebegnek a magyar jogrendszer felett. Ám nekem éppen megfelel ez a három méter távolság. A jogászokat ugyanis eszemben sincs meggyőzni semmiről. Azt gondolom, az én jogelméleti módszertani fejtegetéseim számukra nem lehetnek kellőképpen relevánsak. Én az olyan jogelméleti szerzőkkel próbálok kommunikálni, mint Jakab András, akik el sem kerülhetik a jogelméleti módszertani kérdésekkel való szembesülést. Nekik mondok például olyanokat, hogy (alapvetően módszertani okokból) vegyék komolyabban azt, hogy a jog politikai intézmény, és hogy emiatt legyenek tekintettel a jogelmélet politikai filozófiai alapjaira.

            Felhívom a figyelmet arra, hogy a szövegemnek nem azt a címet adtam, hogy “Új érvényességfogalom a magyar jogrendszer céljaira”, hanem azt, hogy “Adalékok a jogi érvényesség jogelméleti problémájának tisztázásához”. Jogelméleti szerzők álláspontját veszem bírálat alá, és azon gondolkodom, a jogelmélet (például a magyar jogelmélet) hogyan léphetne előrébb egy fogalom megfelelő kezelésében.

Azt is le szeretném szögezni, hogy ha jogászi jogelméletet akarnék alkotni az általam megjelölt értelemben, akkor is félreértésen alapulna Jakabnak az a követelménye, hogy ragaszkodnom kell a jogászok nyelvi konvencióihoz. A “jogászi jogelmélet” ugyanis nem olyan jogelméletet jelent nálam, amely a jogászok jellegzetes szemléletmódját teszi a magáévá. Pusztán olyat, amelynek van mondanivalója azoknak az állításoknak és érveléseknek az érvényességigényéről, amelyeket a jogászok megfogalmaznak. Akár élesen kritikai célzattal is. Pontosan abban az értelemben, ahogy egy jogász is lehet a saját jogrendszerének éles kritikusa. A “jogászi jogelmélet” kifejezés csak a tárgyat és a tárgyhoz való viszonyt specifikálja. Nem a közönséget és nem a terminológiai készletet.

            Ezt talán némileg bonyolítja, hogy a jogelméleti interpretivizmus híve vagyok, tehát a jogelmélettől azt várom, a létező gyakorlatokat saját konstitutív fogalmi készletükből világítsa meg. Ez azonban nem jelenti azt, hogy fetisizálnom kellene a gyakorlat saját nyelvhasználati konvencióit: hogy úgy kell fogalmaznom, hogy azt a gyakorló jogászok is gond nélkül megértsék. Mivel én az elméleti diskurzusban pozícionálom a megnyilvánulásaimat, a gyakorlatimmanens fogalmi készlet propozícionális struktúrájának feltárásánál használhatom az elméletileg legmegfelelőbb és a tárgyból eredő ösztönzésekhez legjobban igazodó fogalmi készletet. A saját esetemben tehát a gyakorlati indokok elméletét olyan gyakorlatimmanens fogalmak tisztázásához, mint az érvényesség vagy a jogosultság. Sőt mivel a tudományos diskurzus szakmai mércéihez igazodom, kifejezett feladatomnak tekintem a terminológiai építőmunkát.

 

18. Ennek sok köze van egy Jakab által élesen bírált mozzanathoz. Jakab részéről talán az a legalapvetőbb módszertani ellenvetés az általam javasolt érvényesség-elmélettel szemben, hogy nem fogadható el az a kulcstételem, hogy elméleti kezdeményezésem interpretív, vagyis a gyakorlat önértelmezését veszi alapul.

Jakab itt újra megsemmisítő ítéletet mond. (4.1.5.3.) Szerinte az egyik probléma az, hogy a kifejezéseket nem olyan értelemben használom, ahogy azt a magyar jogi nyelvben használni szokták. A másik az, hogy szó sincs a gyakorlat önértelmezésének átvételéről: éppenséggel felcserélem a gyakorlat önértelmezését a saját értelmezésemmel. A gyakorlat önértelmezése éppenséggel ellentmond az értelmezésemnek. Van nálam egy homályos pont is: nem világos, miként mondhatom, hogy a gyakorlat önértelmezésére alapozok, amikor azt is állítom, a “jogi gyakorlatok némileg elfedik” az általam leírt alapszerkezetet. Ha ennek ellenére erről a bizonyos alapszerkezetről írok, akkor egész biztos nem a gyakorlat alapján teszem azt, hiszen azt éppen a gyakorlat fedi el.

Vegyük sorra. Amint azt az imént is jeleztem, nem értem, hogy a magyar jogi nyelvhasználattól való eltérés miért jelentené az általam támasztott megalapozási igény cáfolatát. Nem emlékszem, hogy felvállaltam volna a magyar jogi nyelvhasználathoz való ragaszkodást, éppenséggel a gyakorlat fogalmi készletének a gyakorlati indokok elméletébe való integrálása mellett érveltem. Ez nem zárja ki, hogy a gyakorlatot vegyem alapul: éppen a gyakorlat önértelmezését próbáltam itt lefordítani egy elméletileg gyümölcsöző terminológia nyelvére. De kétségkívül le akartam fordítani.

A magam részéről azt gondolom, hogy Jakab értelmetlenül fetisizálja a jogászok nyelvhasználatát. Holott a jog nem a jogászoké: a jog olyan társadalmi gyakorlat, amely nyilvános intézmények működésével szolgál szervezett társadalmakat. Ebben a jogászok valóban sajátos, kiemelkedően fontos szerepet játszanak: döntő módon befolyásolják ennek a társadalmi gyakorlatnak az arculatát. Ám a jogászok nyelvhasználatában tükröződhetnek torz módon is a legalitás alapjai. És a szerepükből nem következik, hogy az ő nyelvhasználati konvencióiktól eltérő álláspontok nem ábrázolhatják megfelelően a jogot, illetve hogy ne szólhatnának hozzá érdemben a gyakorlat gyakorlati problémáihoz. Azt gondolom, erről a körülményről minden tartható jogelméletnek számot kell adnia.

Egyébiránt meglehetősen értelmetlen elvontan megragadni azt, hogy milyen interpretív elemekre vonatkozott módszertani igénybejelentésem. Ezt ugyanis tételesen leszögezem a Jakab által hivatkozott ponton. Érvényesség-tanulmányomban a gyakorlat önértelmezésének egyetlen mozzanatát használtam vezérfonalként. Azt, hogy a gyakorlat autoritásigénnyel lép fel.[28] Azt kell megnéznünk, ebben a tekintetben igaz-e, hogy a gyakorlat önértelmezését a saját értelmezésemmel váltottam fel.

Mivel a viszontválaszból kiderül, hogy az autoritás fogalmára vonatkozó állításaim nem értek célba Jakab Andrásnál, most leszögezem, mire utaltam. Arra, hogy a jog a címzettjeivel szemben azzal az igénnyel lép fel, hogy az általa szolgáltatott indokokra kifejezetten azért legyenek tekintettel, mert azok jogi indokok. Vagyis például a törvények nem azért kötelezik őket, mert jók vagy hasznosak, hanem mert törvények, a bírói ítéletek pedig nem azért kötelezik őket, mert az egyedül helyes álláspontot tükrözik, hanem azért, mert bírói ítéletek. Vagy másképpen fogalmazva, a törvényeket és a bírói ítéleteket akkor is kötelezettségek forrásainak kell tekinteniük, ha ez számukra terhes vagy nem tűnik ésszerűen beláthatónak. Ezt fordítja le úgy a gyakorlati indokok elmélete, hogy a jog tartalomfüggetlen indokokat szolgáltat. Továbbá ha a törvények határozottan rendelkeznek valamilyen cselekvésről, vagy ha egy bírói ítélet előír valakinek valamilyen cselekvést, akkor az adott cselekvésre vonatkozó egyéb szempontok (legalábbis a jogi eljárások összefüggésében) irrelevánssá válnak. Ahogy arra a régiek megfogalmazása is utal: contra legem non est argumentum. Ezt pedig úgy ragadja meg a gyakorlati indokok elmélete, hogy a jog preemptív indokokat szolgáltat.

            Azt az illúziót táplálom, hogy magától értetődik, az összes modern jogrendszerben (köztük a magyar jogrendszerben is) igaznak bizonyul ez a két állítás. Tehát például a jogi eljárásokban a jogi indokokra preemptív indokokként hivatkoznak. Én ezt vettem alapul. Ha Jakab ragaszkodik ahhoz, hogy a saját értelmezésemmel cserélem fel a gyakorlat önértelmezését, ezt azzal kell igazolnia, hogy kimutatja, a jogrendszerek imént említett vonása, a preemptivitás módozatában megjelenő tartalomfüggetlenség csak az én vágyképeimben létezik. Ezt azonban nemigen látom lehetségesnek.

            Mármost én azt állítom, az érvényesség fogalma szempontjából ennek a vonásnak meghatározó jelentősége van, mert amikor érvényesnek nevezzük a jog valamilyen mozzanatát (mondjuk egy szabályt) akkor ez azt implikálja, hogy igaz rá az imént említett tartalomfüggetlenség, illetve preemptivitás. Az érvényesség fogalmi szerkezetének alaposabb megvilágítása azt feltételezi, hogy tisztázzuk, hogyan tehetnek szert a jogi indokok ilyen státusra. Ez visz el bennünket a Jakab András számára elfogadhatatlan érveimhez a jog és a politikai moralitás közötti kapcsolatról. Én ugyanis azt állítom, preemptív indokokat senki nem szolgáltathat nekünk, akihez “semmi közünk”, akihez nem kapcsol bennünket valamilyen erkölcsi kapcsolat. Amikor azt mondom, a gyakorlat ezt az alapszerkezetet némileg elfedi, arra utalok, hogy a jogi gyakorlat résztvevői a jogi indokokat tartalomfüggetlen, illetve preemptív indokokként kezelik, de gyakran nincsenek tekintettel ennek igazolási feltételeire. Elismerem, hogy ez ritkán vet fel gyakorlati problémákat, de néha igenis felvet. A jogelmélet pedig igen rosszul teszi, ha nincs tekintettel erre az igazolási háttérre, mert enélkül csak fogyatékosan értheti meg a jogi fogalmak, illetve a jog nevű politikai intézmény mélystruktúráját.

            Lehetne azt mondani, hogy amit itt sorra veszek, az utólagos magyarázkodás, és a gondolatmenetnek ez a szerkezete a Jakab által elemzett szövegeimből nem derül ki. Ezért érdemes rámutatni, hogy az iménti gondolatmenet (már ami a szerkezetet illeti) szó szerinti idézetekből is kiépíthető. “Igazából olyan feltételeket vázoltam fel, amelyek bizonyos normatív fogalmak igazolási szükségleteiből adódnak. Ebben nem volt semmilyen ideális mozzanat, mert a megközelítésem interpretív volt. A gyakorlat önértelmezését vettem alapul. Vagyis azt, hogy a gyakorlat autoritásigénnyel lép fel. A magam részéről csupán kibontottam ennek az igénynek az implikációit a gyakorlati indokok elmélete által kínált terminológia segítségével.”[29] “(Gyakorlati) autoritással rendelkezni azt jelenti, hogy valaki sajátos tartalomfüggetlen (preemptív) indokokat szolgáltathat másoknak.”[30] “A jog olyan koordinációs megoldásokat kínál, amelyekről azt állítja, másoknak kötelességük hozzájuk igazodni. A hivatalos személyek még az egyébként elrettentő célzatú szankciókat is úgy szabják ki, hogy közben valamilyen kötelezettség megszegésére hivatkoznak. A koordináció megvalósításának tehát van a jogra jellemző módja: kényszerhatalommal társított autoritatív indokok szolgáltatása.”[31] “A jog első megközelítésben ott jelenik meg, ahol az emberek meghatározott cselekvéseket azzal próbálnak igazolni, hogy az autoritásuk kiterjed rájuk.”[32] “Mivel a jog sajátos normatív igényt támaszt, a jog megértése feltételezi a jog sajátos normativitásának tisztázását. A jog sajátos normativitása pedig a nyilvános autoritás fogalmából tárul fel. Igazolási összefüggéseit pedig az olyan kérdések tárják fel, mint hogy miért nem jó, ha a nyers erő koordinál egy társadalmat, miért nem elegendő, ha pusztán tanácsokat adunk a koordinációs problémák ügyében. Ha pedig belátjuk az autoritatív intézmények szükségességét, az lesz a kérdés, ki és milyen alapon tarthat igényt arra, hogy autoritatív indokok révén koordinálja más emberek cselekvéseit.”[33] “Az érvényességprobléma vezérfonalát az a kérdés adja, hogy az ilyen igények milyen normatív igazolással láthatóak el. Hogyan válthatóak be az ilyesféle autoritásigények?”[34] “Ha azt állítjuk, hogy az érvényességprobléma tisztázása szempontjából az autoritás fogalma lesz a meghatározó, akkor ideje talán rámutatni, hogyan nézne ki ez a tisztázás. A tanács, illetve a nyers kényszerhatalom révén való koordinációhoz képest az autoritatív intézmények valamilyen kötelezettségre hivatkoznak. A kötelezettség viszont erkölcsi kapcsolatot feltételez, és sajátos normatív igazolási igényt támaszt. Az autoritatív indokok szolgáltatása (vagyis az általános, illetve partikuláris autoritatív döntés) mellett kell állnia valamilyen normatív igazolásnak. Egy igazolásnak, amely választ kínál a kérdésre: hogy jönnek ezek ahhoz, hogy engem kötelezni próbáljanak.”[35] “Azt kell észrevennünk, hogy az autoritásigény mindig valamilyen korrelatív kötelezettségre hivatkozik. A kötelezettség pedig valamilyen erkölcsi kapcsolatot fejez ki. Tehát az autoritás gyakorlójának és az autoritatív aktus címzettjének bizonyos értelemben ’kell hogy legyen valami közük egymáshoz’. Olyan emberek, akiknek semmi közük egymáshoz, nem szolgáltathatnak egymásnak autoritatív indokokat, mert nem hivatkozhatnak egymással szemben kötelezettségekre. Tehát valamilyen határozott értelemben ’közösséget’ kell alkotniuk. Amikor azt mondom, a jog politikai autoritásigényt támaszt, ezzel arra is utalok, hogy a vonatkozó közösség politikai közösség lesz. A korrelatív kötelezettség pedig politikai kötelezettség. Azt állítom, hogy ha komolyan vesszük azt az autoritásigényt, amit a jog támaszt, akkor azt kell mondanunk, a jogot (mint társadalmi gyakorlatot) csak egy politikai közösség alakíthatja ki. A későbbiekre tekintettel fontos leszögezni, hogy a politikai kötelezettség fogalmában rejlik a politika és az erkölcs közötti viszony kulcsa. A politikai kötelezettség, mint említettem, erkölcsi kapcsolatra utal bizonyos emberek között. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az erkölcs egyik területét definiálja: a politikai erkölcsöt.”[36] “Az eddigiekből szerintem az adódik, hogy a jogi igazolás primer forrása maga a politikai kötelezettség. Az autoritásigények igazolása végső fokon mindig erre fut ki.”[37] “A jogelmélet szempontjából természetesen az okozza a zavart, hogy a jogi gyakorlatok némileg elfedik ezt az alapszerkezetet. Éspedig azért, mert az autoritatív intézmények működése és a szabályok révén való igazolás közötti összefüggés a jogrendszerek ősi jellemzője...”[38] “Az autoritás igazoltságát eleve feltételező legalizmus elfedi azt az összefüggést, hogy így vagy úgy szinte mindenkivel szemben megsértik a politikai kötelezettség igazolási feltételeit. Így valójában mindig helye a van a folyton megújuló döntésnek, hogy a hiányos igazolás alapjáról is kiállunk-e a politikai közösség mellett.”[39]

Minderre tekintettel ragaszkodom ahhoz, hogy igenis a gyakorlat önértelmezését vettem alapul, és hogy az az állításom, a jogászok gyakorlata némileg elfedi a jogi fogalmak igazolási alapjait, nem áll ellentmondásban ezzel az alapvető interpretív tétellel. Ahhoz is ragaszkodom, hogy Jakab András kritikája ezen a ponton nem tükrözi álláspontom megértését. Kritikájában még nyomaiban sem fedezhető fel érvelésem alapvető szerkezete.

 

19. Jakab András összeveti a saját elméletét az enyémmel. Ezzel az összevetéssel általában véve nem foglalkozom, mert egy számomra alapvetően elfogadhatatlan, különösen abszurd metodológiai álláspontból meríti a mércéit. Ráadásul, mint jeleztem, Jakab András nem ragadott meg annyit az álláspontomból, hogy ezzel kellőképpen megalapozta volna az összehasonlítást. Az összevetéshez használt, konstruált példája (Banánia alkotmánytörténete és politikatörténete) éppen ezért teljesen érdektelen számomra (3.5.). Nem világíthatja meg az álláspontomat, mint ahogy a Jakab álláspontjától való eltérését sem. Egy pontot azonban kiemelnék, mert alkalmat kínál arra, hogy jelezzem, mit tekintenék én az összevetés releváns dimenziójának. Jakab szerint az általa kínált fogalmi szerkezetnek az az egyik előnye az enyémmel szemben, hogy nem vet be olyan fogalmi megkülönböztetéseket, amelyeknek nincs jogi következménye (4.3.).

            Ezt bizonyos értelemben elfogadom, mert Jakab a jogi következmény fogalmát itt minden bizonnyal technikai értelemben (vagyis a jogi eljárásokra specifikálva) használja. Ugyanakkor azt gondolom, ha egy kicsit alakítunk ezen a feltételen, kirajzolódik a perspektíváink közötti különbség egy fontos vonása. Azt gondolom, hogy az általam alkalmazott fogalmi szerkezetnek nincsenek olyan mozzanatai, amelyeknek ne lenne jogi relevanciája. Vagyis vannak olyan esetek, amelyekben az én megközelítésem alkalmasabb a jogalkalmazási vagy jogalkotási probléma jellegének megértésére — még a gyakorlat résztvevői számára is. Az esetek, amelyekre gondolok, ritkán előforduló határesetek, de hát vannak ritkán előforduló határesetek is. Ebben az összefüggésben adok hangot annak a sejtésemnek, hogy vannak olyan helyzetek, amelyekben a jogi következmények felmérésének Jakab által javasolt modellje alulmarad a helyzet gyakorlati igényeivel szemben.

Úgy vélem például, Jakab fogalmi készlete inadekvát módon kezeli a polgári engedetlenség problémáját. Ezzel az esetkörrel szerencsém van: egy véletlen folytán egy helyen Jakab történetesen megemlíti a polgári engedetlenséget, és úgy írja le, hogy annak elkövetője “hisz az általa megszegett szabály létezésében (tehát úgy gondolja, hogy valamit megszeg), de nem hiszi azt erkölcsileg kötelezőnek (ezért megszegi)” (3.3.). Úgy vélem, ez a nézet analitikailag és gyakorlatilag egyaránt szegényes. Analitikai összefüggés, hogy nem alkalmas a lelkiismereti ellenszegülés és a polgári engedetlenség megkülönböztetésére. A lelkiismeretei ellenszegülésnél (például a szolgálatmegtagadók többségénél) arról van szó, hogy valaki mintegy erkölcsi felmentésre tart igényt bizonyos szabályok alól. Anélkül azonban, hogy tagadná azok kötelező erejét mások vonatkozásában. A lelkiismereti ellenszegülés tehát a személyes erkölcsi meggyőződések horizontján mozog. A polgári engedetlenség ezzel szemben azt juttatja kifejezésre, hogy a jog valamilyen elemét (mondjuk egy szabályt) nem lenne szabad alkalmazni senkire. Vagyis a jog adott eleme nem bizonyos polgárok személyes erkölcsi meggyőződéseivel áll szemben, hanem a politikai moralitással. Ebben a specifikus értelemben “igazságtalan”. Az adott mozzanatnak nem lenne szabad szerepelnie a jogrendszerben. A polgári engedetlenségnek fontos mozzanata, hogy a politikai kötelezettség tudatos felvállalásán alapul, ráadásul a jog iránti elkötelezettség is megjelenik benne. (Furcsa módon, a polgári engedetlenség nem áll éles ellentétben a legalizmussal.) Az, aki polgári engedetlenségre adja a fejét, nem utasítja el az intézmények autoritását: például ezért követi el tettét nyilvánosan, ezért vállalja fel a jogkövetkezményeket, ezért kerüli a károkozást, vagyis a jog egyéb elemeinek megkérdőjelezését. A polgári engedetlenségnél van egy olyan mozzanat, hogy az elkövető úgy véli, az adott esetben éppen ő, a problematikus szabály megszegője áll a jog talaján, míg a szabály kikényszerítői nem. Ehhez hinnie kell, hogy egy jogrendben lehetnek olyan, a (jogászok által széles körben alkalmazott) technikai érvényességfogalom kritériumainak megfelelő elemek (szabályok, egyedi döntések), amelyek legalitása problematikus. Ha jól értem Jakab Andrást, akkor az ő “márpedig nálunk a magyar jogi nyelvben ez így van” típusú jogfelfogása ezt az esetet kizárja. Ekkor azonban vagy azt kell gondolnia, a polgári engedetlenség elkövetője őrült moralista, akinek az esete jogi nézőpontból nem különbözik a többi törvénysértőétől, vagy el kell ismernie, hogy a politikai moralitás szempontjait behozó érvelésnek mégis lehet relevanciája. Elég valószínű, hogy az első lehetőség (vagy annak valamilyen változata) mellett kötelezné el magát, ám én ezt egy igen szegényes jogi álláspontnak tekinteném. Azt hiszem, ez egy olyan eset, amelyben megmutatkoznak annak a magyarázatnak az analitikai előnyei, amely a jogi helyzetek elemzésébe képes bevonni a politikai kötelezettség fogalmát. Amelynek ezért van esélye arra, hogy a legalitás politikai alapjairól is mondjon valamit.

De van itt egy gyakorlati mozzanat is. Én azt mondom, a polgári engedetlenség elkövetőjét nem szabad ugyanúgy kezelni, mint az átlagos törvénysértőt. Szerintem a polgári engedetlenség eseteiben a hatóságok csak akkor szolgálhatják jól a jogi intézmények működését, ha nem ragadnak le a technikai jogi érvelésnél, hanem számot vetnek a jog alapjaival. A polgári engedetlenség mindig megrázza az intézményes gyakorlatokat, felszínre hozza a legalitás alapjaival kapcsolatos vitákat. A Jakab András által javasolt fogalmi keret ezt a sajátos helyzetet valószínűleg nem teszi érzékelhetővé. Nem ad módot arra, hogy a bíró a jogi fogalmak összefüggésében tegyen különbséget az átlagos törvénysértő és a polgári engedetlenség elkövetője között. Nem hívja fel a bírók figyelmét arra, hogy lehetnek helyzetek, amikor a jogi normák szűklátókörű alkalmazása legitimációs krízisbe sodorja a jogrendszert.

A másik példám az a helyzet, amikor egy politikai közösség azzal vet számot, hogy az autoritatív intézményeknek olyan károkat kell helyrehozniuk, amelyeket korábbi, jogi formát öltött gyakorlatok váltottak ki. Ez a helyzet tehát a kárpótlással, vagy általánosabban az igazságtétellel. Azt gondolom, a legalitás mögöttes igazolási problémáira érzékeny elméletek képesek tartalmasan elemezni az ilyen helyzeteket, és mérlegelni az ezekre adott jogi megoldások igazolhatóságát. A magam részéről azt mondanám, csak akkor mondhatjuk, hogy a kárpótlás jogszerű lehet, ha hisszük, azt az állapotot, amit rektifikálni kell, olyan intézményes gyakorlatok teremtették meg, amelyek legalitása problematikus volt. Azt gondolom, hogy itt szegényes lenne egy olyan magyarázat, hogy itt valamiféle ideológiai játékról van szó, vagy hogy a jog sajátos racionalitásának áttöréséről.

Minderre tekintettel elmondhatom, nem tekinthetem széles látókörűnek azt a kritikát, amely a sajátosan jogi szempontokat kéri rajtam számon a politikai filozófiaiak helyett (4.1.3.). Szerintem a “jogi” a “politikai” egyik sajátos modifikációja. Így az alapoknál szükség van egy politikai filozófiai perspektíva megnyitására. Úgy vélem, ennek határai között lehet megalapozni azt a legalista attitűdöt is, amelynek olyan remek példája Jakab álláspontja. De ezen belül lehet megvonni a legalizmus határait is. És kezelhetővé tenni az olyan eseteket, amelyek gyakorlati igényeivel szemben a szűklátókörű legalizmus alulmarad.

 

III. “Konklúzió”

 

20. Amint azt a kiindulópontnál is jeleztem, a Jakab Andrással folytatott vita jelenlegi állapotát kudarcként élem meg. De legalább tanulságként vonhatom le ennek a kudarcnak az egyik okát. A válaszcikk alapján nyilvánvaló, hogy hibát követtem el akkor, amikor öntudatlanul is feltételeztem, hogy Jakab András tisztában van az interpretív jogelmélet kulcsszerzőinek (Hart, Dworkin, Raz) a munkásságával. Természetesen nincs olyan kötelezettség, hogy az általam különösen nagyra tartott elméleti hagyományban sajátos tájékozottságra tegyen szert. Itt tehát túlbecsültem annak a jelentőségét, hogy hallgatóként, legalább Hartból és Dworkinból, vizsgára kellett készülnie. Óvatlanságból abba a helyzetbe kerültem, hogy a tisztánlátás érdekében most már olyan vitákat kellene lefolytatnom Jakab Andrással, amelyeket már a hatvanas-hetvenes években lefolytattak a jogelméletben. Oktalanul bíztam abban, hogy ezt elkerülhetjük. Nagy tévedés volt.

Ez a probléma mutatkozik meg például ott, ahol Jakab a “gunman situation” általam felvetett problémájára ad választ (3.5.). Ezt a hozzászólásomban azért választottam hivatkozási alapnak, mert kellően közismertnek tartottam ahhoz, hogy rögtön beugorjon róla egy fontos összefüggés. Ez a számításom azonban nagyon nem jött be. Nem azért, mert Jakab nem ért egyet Hart állításának implikációival, mert bizonyos implikációival én sem értek egyet. A baj az, hogy válaszából az derül ki, Jakab nem tudja, vagy nem érti, hogy Hart azon a ponton miről beszél. Jakab azt állítja, a rabló felszólítása (“add ide a pénzed, különben lelőlek”) és “az állami parancs” között erkölcsi különbség van, de ez az ő elemzése szempontjából irreleváns. Ezzel szemben Hart az adott összefüggésben arról beszél, hogy a kellés és a kötelező jelleg között milyen az analitikai viszony. És hogy minden olyan jogelméleti magyarázat, amely belemossa a jogi kötelezettség fogalmát egy differenciálatlan kellés fogalmába, esélytelenné válik arra, hogy érdemben tisztázza a jog fogalmi szerkezetét. Azzal, hogy Jakab ezt a különbséget jogtudományi szempontból irreleváns erkölcsi különbségnek ábrázolja, egy olyan nézethez jut el, amely érintetlen maradt az imperatív jogelmélet és a normativizmus körüli vitáktól. Amelynél Bentham kétszáz évvel ezelőtti imperatív koncepciója is messze reflektáltabb volt.

Amire Hart nyomán utalni akartam, és ami nem jutott el Jakab András viszontválaszáig, az volt, hogy a rabló felszólításának és a jogi kötelezettséget kifejező állításnak eltérő a propozícionális struktúrája. A rabló esetében értelmesen mondhatjuk, hogy át kellett adnom a pénzemet, mert a pénzemnél többet ér az életem. Ezzel szemben értelmetlen lenne azt mondani, hogy kötelezettségem volt átadni neki a pénzemet. Ez annak a jele a jogelmélet számára, hogy a jogi tárgyú kijelentések propozícionális struktúrájának megvilágítása, illetve annak tisztázása, a jogi fogalmak hogyan tölthetik be sajátos szerepüket jogi tárgyú állításokban, nem elégedhet meg egy differenciálatlan kellés felmutatásával. Az általam követett elméleti hagyományban egyébként pont ez vezet el az autoritásprobléma jelentőségének felismeréséhez (már Hartnál). Úgyhogy itt meglehetősen alulreflektált Jakabnak az az állítása, hogy a lényeg az, senki nem hiszi, hogy a rabló “parancsa” a jogrendszer része (3.5.). Alapvetően azért, mert teljesen süket fülekre talál nála a propozícionális struktúrára, illetve a fogalmak mélyszerkezetére vonatkozó felvetésem. (Az ilyesféle különbségekkel szembeni érzéketlenség egyébként abból is kitűnik, hogy a rabló felszólítását parancsnak nevezi. Holott a parancs is az autoritatív indokok közé tartozik: parancsadásra vonatkozó felhatalmazást előfeltételez.)

Fentebb több ponton beleütköztem abba a problémába, hogy a jogi fogalmak mélyszerkezetére vonatkozó állításaimat Jakab nem azzal vonta bírálat alá, hogy másképpen tartotta ábrázolhatónak ezt a mélyszerkezetet, hanem azzal, hogy nem fogadta el a felszíni szerkezettől való eltérés relevanciáját (sorra azt mondta, a jogászok nyelvhasználati konvencióihoz kellene tartanom magam). Annak, hogy ebben a tekintetben a vita nyilvánvalóan zátonyra futott közöttünk, talán az az oka, hogy Jakab nem látja azokat a lépéseket, amelyeket a harti és Hart utáni jogelmélet tett az analitikai problémák tisztázása irányában. Pedig talán nem lenne baj, ha efféle analitikai tisztázásnak vetné alá a saját álláspontját. Jakab ugyanis jogi fogalmak elemzésére tesz kísérletet műveiben. Ám a fogalmi analitikai problémák elméleti alapjaival szembeni érzéketlensége, amely a válaszcikkben minden eddiginél határozottabban nyilvánul meg, egyre komolyabb kétségeket kelt bennem azzal kapcsolatban, képes-e törekvéseit sikerre vezetni. Egyébként nem akarom azt mondani, hogy a szerintem szükséges tisztázás csak a “mainstream” angolszász jogelméleten keresztül férhető hozzá. De valahonnan hozzá kellene férni.

A jelzett probléma egy másik megnyilvánulása lehet, hogy hiába hívtam fel Jakab András figyelmét arra, hogy a célszerűség szempontját kizárólagossá emelő jogelméleti módszertani álláspontja nem hagy helyet a neoanalitikai jogelméletnek (például Hartnak és Raznak). Jakab erre azzal válaszolt, hogy ha a célszerűséget “leíró célszerűségként” értjük, akkor ez a probléma nem jelentkezik (6. lj.). Ez sajnos megint annak a jele, hogy nem érti, amiről ezeknek a szerzőknek a jogelmélete szól, és hogy felvetéseim nem tették fontossá számára, hogy tájékozódjon a kérdésben, mielőtt válaszolna az általam megfogalmazott kihívásra. A neoanalitikai jogelmélet hívei arra törekednek, hogy a társadalmi gyakorlatot úgy értsék meg, hogy a gyakorlat konstitutív fogalmait elemzik. Ebben az elmélet célszerűségi szempontjai nem lehetnek konstitutívak. Pontosabban a szerzők nem gondolhatják, hogy egyfajta “magyarázati célszerűség” követelménye teszi álláspontjukat tudományos igényű elemzéssé. Nekik olyan elemzésekkel kell szolgálniuk, amelyek az ismerettárgyhoz képest bizonyulnak adekvátnak. (Érdemes ezt a megjegyzésemet azzal is összevetni, amit fentebb mondtam Jakab jogelmélet-fogalmáról.)

Nagyon jól jelzi a problémát az is, ahogy az interpretivitás fogalma megjelenik Jakab Andrásnál. Komoly elmélettörténeti tájékozatlanságra vall, hogy az interpretivitásról azt mondja, “Dworkintól származó kifejezés a kriptonormativitásra” (114. lj.). Először is súlyosan téves az az állítás, hogy az “interpretív” Dworkinnál arra referál, amire Jakabnál a “kriptonormatív”. Ez ugyanis azt jelentené, hogy amikor Dworkin azt mondja, “a jog interpretív fogalom”, akkor ezt korrekt módon visszaadná az a fordulat, hogy “a jog kriptonormatív fogalom”. Szerintem ezt még Jakab András sem így gondolja. Egyébiránt a Dworkinra való utalás itt félrevezető is. Az interpetivizmus ugyanis, ahogy én utalok rá, egy jogelméleti módszertani álláspont, aminek nem Dworkin, hanem Hart az atyja. Azt jelenti, a jogelméleti fogalmakat arra a gyakorlatra tekintettel kell megvilágítanunk, amelyben használják őket. Ennek a metodológiának az egyik változatát képviseli Raz és Dworkin is. A különbség az, hogy Hartnál (és főbb vonatkozásokban Raznál is) az interpretív jogelmélet leíró elméletként épül ki, míg Dworkinnál okvetlenül belebonyolódik az értelmezett gyakorlat igazolási alapjainak tisztázásába. (Ennek megfelelően az interpretív elmélet Dworkinnál nem lehet “kriptonormatív”. Éppenséggel explicit módon normatív: arról beszél, mi a gyakorlat értelme.) Az eredményes vitához talán az is kellett volna, hogy Jakab jobban lássa, milyen háttérre támaszkodva nevezem a megközelítésemet interpretívnek.

Érdemes itt tenni egy általánosító megjegyzést. Jakab válaszából minden módon kiderül, hogy nem ismeri a gyakorlati indokok elméletét, a neoanalitikai jogelméletet, illetve azokat a politikai filozófiai érveket, amelyekre támaszkodom. Vagyis autoritáselméleti kezdeményezéseim hátterét. Természetesen nem kell mindezt ismernie. Az azonban furcsa, hogy ez sehol nem ösztönzi őt arra, hogy bevallja ezt a tájékozatlanságot: hogy ebben a tájékozatlanságban a sommás ítéletek megfogalmazásának akadályát lássa. Az is furcsa, hogy egy általa nem ismert háttérre támaszkodó elméleti kezdeményezésről nemcsak azt jelenti ki, hogy téves, hanem azt is, homályos (4.1.3. és 103. lj.), illetve hogy fogalmi zavarhoz vezet (4.1.5.5.). Egyetlen helyen sem jelzi, itt vagy ott csak az elméleti háttér alaposabb ismeretében mondhatna végleges ítéletet. Pedig ezt a magabiztosságot érveinek meggyőző ereje nem alapozza meg.

 

21. Szívesen mondanám, hogy megtiszteltetés számomra, hogy Jakab András figyelemre méltatta elméleti kezdeményezésemet. Ez azonban annak fényében, amit fentebb kénytelen voltam leszögezni, a legjobb esetben is ironikusnak hatna. Jakab András azon az áron vitte át állításaimat és az általam alkalmazott elméleti fogalmakat a saját szövegébe, hogy leírhatatlan pusztítást vitt végbe rajtuk. Eltorzította, terminológiai átalakításoknak vetette alá, spekulatív módon kiegészítette őket, lényeges előfeltételeiket pedig teljesen figyelmen kívül hagyta.

            A hozzászólásommal Jakab Andrásnak alkalmat adtam arra, hogy újra átgondolja a nézeteit. Ezért háláját fejezi ki nekem (6.). Ám felvetéseimmel csak azt értem el, hogy Jakab hosszadalmas elemző munkával kiderítette, álláspontjában nincsen semmi hiba. Egy ponton korrigálja eredeti megfogalmazását, de az álláspont persze ott is jó volt: most csak jobban megfogalmazni kellett. Egy másik ponton ki kellett egészítenie az érvelését; ám persze nem kiigazítani, csak kiegészíteni. Tehát álláspontja eleve tökéletes volt. Nincs szükség sem érdemi továbbfejlesztésére, sem jobb megalapozására, sem alaposabb beágyazására a hozzáférhető jogelméleti szakirodalomba. A fentiekből kiderül, hogy az én elemző munkám nem mutat ilyen makulátlan képet Jakab András elméleti álláspontjáról.

Jakab azt mondja, igazi szellemi kaland volt válaszolni a kritikámra (6.). Nekem ezzel szemben nem volt szellemi kaland ennek a viszontválasznak a megírása. Terhes és nyugtalanító feladat volt. Egy tudományos vita kudarcának átélése pontról pontra. Kínosan érint, hogy tankönyvekbe való összefüggéseket kell emlegetnem (miről szól a “gunman situation” elemzése Hartnál, mi a gyakorlati indokok elméletének terminológiai készlete). Kínosan érint, hogy azon veszem észre magam, újra fel kell vetnem egy sor kérdést, amit korábban hiába vetettem fel, hiszen említésre sem méltatták őket. Kínosan érint, hogy azon kapom magam, hogy álláspontom változatos eltorzításai és spekulatív továbbfejlesztései ellen kell hadakoznom. Mivel pedig én magam is több ponton kudarcot vallottam Jakab András álláspontjának megfelelő rekapitulálásával, illetve adekvát megértésével, egy olyan vita közepében állok, amely nagyobbrészt kölcsönös félreértések bogozgatásából áll. Amely meddővé és obskúrussá vált. Olyan vitaanyagot termel, aminek, ha nem lennék érintettje, biztosan nem lennék az olvasója. Ezért a vitát a magam részéről Jakab Andrással lezártnak tekintem. Ha ő szükségét érzi, hogy még egy hozzászólást tegyen, akkor azt a tisztesség kedvéért elolvasom majd. De válaszolni nem fogok rá.



[1] Vö. Bencze Mátyás: ’A jogérvényesség kutatásának elméleti és történeti keretei’. 3 (2002) 4. Jogelméleti Szemle (http://jesz.ajk.elte.hu). Bódig Mátyás: ’Adalékok a jogi érvényesség jogelméleti problémájának tisztázásához’. In: 4 (2003) 1. Jogelméleti Szemle (http://jesz.ajk.elte.hu). Bencze Mátyás: ’A jogérvényesség problematikájának megközelítései ’. In: 4 (2003) 1. Jogelméleti Szemle (http://jesz.ajk.elte.hu).

[2] A zárójeles forrásmegjelölések Jakab viszontválaszára utalnak. Lásd Jakab András: ’Válasz Bódig Mátyás kritikájára. Egyúttal hozzászólás a Bencze-Bódig vitához.’ In: 4 (2003) 2. Jogelméleti Szemle (http://jesz.ajk.elte.hu). Egyébiránt a szövegben hivatkozásokkal csak a Jakab és a köztem folyó vitában megjelent mozzanatokat dokumentálom. Érvelésem szakirodalmi háttere ugyanaz, amit eredeti hozzászólásomban megjelöltem. Lásd Bódig Mátyás: ’Néhány jogelméleti módszertani megjegyzés Jakab András és Pokol Béla vitájához’. In: 4 (2003) 2. Jogelméleti Szemle (http://jesz.ajk.elte.hu). Mivel Jakab Andrásra az eredeti hozzászólásomban megjelenő szakirodalmi utalások sem gyakoroltak befolyást, értelmetlennek tartom, hogy most újra megadjam vagy tovább részletezzem őket. Azon kívül ezzel a döntéssel is ki akarom hangsúlyozni, hogy ez az írás nem tartozik a szokványos tudományos közlemények közé.

[3] Jakab András: ’A magyar jogrendszer alapelemei’. In: 4 (2003) 1. Jogelméleti Szemle (http://jesz.ajk.elte.hu), 1.1.

[4] Uo. 2.4.

[5] Vö. Bódig: ’Néhány jogelméleti módszertani megjegyzés’ 9. §.

[6] Vö. Uo.

[7] Jakab: ’A magyar jogrendszer alapelemei’ 1.

[8] Bódig: ’Néhány jogelméleti módszertani megjegyzés’ 6-8. §.

[9] Jakab: ’A magyar jogrendszer alapelemei’ 1.

[10] Bódig: ’Néhány jogelméleti módszertani megjegyzés’ 8. §.

[11] Jakab: ’A magyar jogrendszer alapelemei’ 2.1.

[12] Jakab András: ’Válasz Pokol Béla kritikájára’. In: 4 (2003) 1. Jogelméleti Szemle (http://jesz.ajk.elte.hu), 5.

[13] Bódig Mátyás: ’Adalékok’ 3. §.

[14] Uo. 16. §.

[15] Uo. 13. §.

[16] Uo. 6. §.

[17] Lásd Bódig Mátyás: ’“Nemzeti történelem” és a jog autoritásának igazolása’. In: 41 (2000) 1-2. Állam- és Jogtudomány 5-20,  9. o.

[18] Vö. Bódig Mátyás: ’A demokrácia’. In: Bódig Mátyás — Győrfi Tamás (szerk.): Államelmélet: A mérsékelt állam eszméje és elemei: II. Alapelvek és alapintézmények. Miskolc: Bíbor, 2002.

[19] Bódig: ’Adalékok’ 4. §.

[20] Uo.

[21] Uo. 6. §.

[22] Uo. 3. §.

[23] Uo.

[24] Vö. uo. 12. §.

[25] Uo. 14. §.

[26] Uo.

[27] Uo. 3. §.

[28] Uo. 12. §.

[29] Uo.

[30] Uo. 4. §.

[31] Uo. 6. §.

[32] Uo. 5. §.

[33] Uo. 6. §.

[34] Uo. 5. §.

[35] Uo. 7. §.

[36] Uo. 8. §.

[37] Uo. 10. §.

[38] Uo. 11. §.

[39] Uo. 13. §.

2003/2. szám tartalomjegyzéke