Bódig Mátyás

Cs. Kiss Lajos és a mérsékelt állam interpretív elmélete

 

 

 

 

 

 

1. Valamivel több mint két éve jelent meg A mérsékelt állam eszméje és elemei című, kétkötetes államelméleti jegyzet,[1] amelynek egyik szerzője és (Győrfi Tamás mellett) egyik szerkesztője voltam. A kötet elsősorban a miskolci államelméleti oktatás céljait szolgálja, de van hozzászólnivalója az államelmélet módszertani és tematikai programjáról régóta zajló, explicit és implicit vitákhoz is. Mivel a könyv tudatosan szakított az államelméleti tankönyvirodalom magyarországi hagyományaival (amelyekből több is van), ezért eleve számításba vettük, hogy kezdeményezésünk vitákat gerjeszt majd. A könyv megjelenése óta eltelt időben valóban sokan mondtak ilyen vagy olyan formában véleményt a munkánkról. Találkoztunk pozitív és negatív visszajelzésekkel egyaránt. Mindeddig azonban nem lépett fel senki azzal az igénnyel, hogy a könyvet egészében vonja értékelés alá. Ezt a tendenciát törte meg a közelmúltban Cs. Kiss Lajos, aki, két kapcsolódó szöveg keretében, összesen mintegy húsz oldalon elemzi és értékeli az általunk közreadott anyagot.[2] Sőt, nem egyszerűen elemzésre és értékelésre törekszik, hanem egy, az államelméletről szóló tudományos vita megindítására, illetve egy ilyen vita tematikájának körülhatárolására. Nekem magamnak is jelezte már hónapokkal ezelőtt, hogy megjelenik majd ez az anyag, és „lehet majd rá válaszolni”. Az alábbi szöveg az én válaszom erre a felhívásra.

Cs. Kiss Lajos szokatlan alkalmat választott elemzésének közreadására: a két évvel ezelőtti Carl Schmitt-konferencia anyagát összefoglaló kötetben fejtette ki rólunk a nézeteit. Ez meglepő döntésnek tűnhet, hiszen a mi könyvünkben Schmitt munkássága nem játszik kiemelkedő szerepet, a konferencián pedig szóba sem került a munkánk. Meglepődnék, ha bárki is úgy jellemezné az általunk kidolgozott anyagot, mint a hazai Schmitt-recepció egyik jelentős állomását. Akárhogy is, Cs. Kiss ezt tartotta a megfelelő alkalomnak.[3] Attól tartok, ezzel nem tett jó szolgálatot az általa szerkesztett, egyébként fontos könyvnek.

 

2. Amint az, reményeim szerint, az alábbi fejtegetésekből kiderül majd, Cs. Kiss Lajos kritikájának nagyon sok kifogásolható mozzanata van. Olyan sok, hogy értelmetlen lenne egyszerűen sorra venni őket. Hogy legalább közelítsünk egy kezelhető érvelés szerkezetéhez, mindenképpen kell találnunk néhány tematikai vezérfonalat, amelyet követhetünk. A magam részéről a következő tematikai vezérfonalakat fogom használni. Az első az a probléma lesz, hogy hogyan jelennek meg az általunk írt mű tematikai programját és érvelésmódját meghatározó módszertani meggyőződések Cs. Kiss Lajosnál. A második az lesz, hogy hogyan jelenik meg könyvünk totalitarizmus-fejezete Cs. Kiss kritikájában. A harmadik annak a tézisnek az értékelése lesz, hogy a mérsékelt állam elmélete színtiszta liberális dogma. A negyedik pedig egy tudományelméleti szembenállás, amit Cs. Kiss kritikája felszínre hoz.

Meg kell jegyezni, hogy ezt a választ a magam nevében írom. Eleve nem szólhatok a kötet szerzői közül Szabadfalvi József és Szabó Miklós nevében, mert Cs. Kiss őket felmenti a kritikája alól.[4] Nyugodtan mondhatjuk, hogy lényegében mindenért a két szerkesztőt teszi felelőssé. Ám, úgy vélem, Győrfi Tamást is másként érinti Cs. Kiss kritikája, mint engem. Cs. Kiss ugyanis, noha a könyv egészének értékelésére vállalkozik, mindössze öt fejezetből idéz, illetve mindössze öt fejezetből hivatkozik azonosítható szöveghelyekre. Ezek között is van kettő („Szabadság – hatalom – törvény” és „Szuverenitás és joguralom”), amelyek eléggé csekély szerepet játszanak nála. Elemzése igazából csak három fejezetre összpontosít („Bevezetés, „Abszolút szuverenitás”, „Totalitarizmus”). Mármost Győrfi Tamás az öt fejezet közül csak a „Bevezetés” egyik szerzőjeként szerepel. Sőt, Cs. Kiss hivatkozásai ott is csak olyan részeket érintenek, amelyeket én írtam. (Erről Cs. Kissnek természetesen nem kellett tudnia.) Így aztán az a helyzet állt elő, hogy Győrfit úgy érte Cs. Kiss kritikája, hogy az általa írottak teljesen reflektálatlanok maradtak. Ezért az ő szempontjából másként problematikus Cs. Kiss kritikája, mint az én szempontomból. Az ő részéről talán egy másfajta válasz lenne indokolt. Egyébként sem biztos, hogy egyetértene az én válaszom tartalmával és stílusával. (Lentebb igyekszem majd érzékeltetni, hogy a könyvből Cs. Kiss által kiemelt motívumok mikor reprezentálnak közös álláspontot, és mikor tulajdoníthatóak kifejezetten nekem.)

 

 

Az interpretív módszertan megjelenítése Cs. Kiss Lajosnál

 

3. Kezdjük tehát azzal, ahogy a könyv tematikai programját és érvelésmódját meghatározó módszertani meggyőződések megjelennek Cs. Kiss Lajosnál. Amellett fogok érvelni, hogy egy bizonyos szisztematikus ok miatt Cs. Kiss teljesen eltorzítja módszertani programunk megjelenítését, és ez egy egész sor téves értelmezésben és értékelésben nyilvánul meg.

A szisztematikus ok abban áll, hogy Cs. Kiss egészen egyszerűen nem hajlandó tekintettel lenni a könyvben alkalmazott terminológiai döntések belső logikájára és elmélettörténeti kötődéseire. Ebből fakadóan aztán gátlás nélkül fordítja le az általunk használt fogalmi konstrukciókat egy általa preferált terminológiára. Hadd említsek meg rögtön néhány nyilvánvaló példát. Noha több alkalommal is kifejtettem az arra vonatkozó nézeteimet, hogy a gyakorlati filozófiai problematikának milyen a szerkezete, és hogy ez hogyan jelenik meg a politikai filozófiában, azon keresztül pedig a jogelméletben vagy az államelméletben (például a kritizált könyvben is),[5] Cs. Kiss mégis megengedi magának, hogy a „politikai filozófiai” általam használt fogalmi konstrukcióját úgy fordítja le az olvasó számára, mint ami „világnézeti-ideológiai-utópikusat” jelent.[6] Holott, eddigi vitáink nyomán, nem lehet kétsége felőle, hogy ezt elutasítanám (főleg a „világnézeti” és az „utópikus” fogalmának használata miatt). Ugyancsak jó példa, hogy az ideális gyakorlati elméletek konstrukcióját úgy ábrázolja, mint ami nálunk a „reális” gyakorlati elméletekkel áll szemben,[7] holott én az utóbbi kategóriát nemcsak soha nem használom (így az inkriminált könyvben sem), hanem értelmetlennek is tartom. Mi a vonatkozó szöveghelyen alternatívaként „interpretív elméletekről” beszélünk.[8] Ráadásul az ideális gyakorlati elméletet általunk alkalmazott konstrukcióját úgy jellemzi, mint amely az „abszolút utópia” státusában van.[9] Holott könyvünkben az utópia fogalmának semmilyen konstitutív szerepe nincsen. Még csak tematizálva sincsen, mert számunkra, itt nem részletezendő okok miatt, teljesen érdektelen volt. Cs. Kiss ugyancsak elköveti azt az otrombaságot, hogy az érvelésem egy adott vonatkozását úgy jellemzi, mint amely „a partikuláris ideológiafogalom perspektívájából értelmezi, de a totális ideológiafogalom perspektívájából értékeli le, illetve semmisíti meg a totalitárius gondolkodást”.[10] Márpedig nekem a partikuláris és a totális ideológiafogalom mannheimi megkülönböztetéséhez semmi közöm, és semmi okát nem látom annak, hogy az érvelésem bármelyik vonatkozását Mannheim terminológiájára írjuk át.[11]

Ez persze úgy hangzik, mintha csak az ellen tiltakoznék, hogy Cs. Kiss egy általam kényelmetlennek érzett terminológiát kényszerít rám. Ám valójában lényegesen többről van szó. Arról, hogy Cs. Kissnek ezek a „fordításai” nem adekvátak. Többnyire komoly hibákat rejtenek magukban, lényeges teoretikus tartalmakat hagynak veszendőbe menni, illetve olyan teoretikus tartalmakat költenek hozzá a könyvben található érvelésekhez, amelyekhez azoknak semmi köze nincsen. Ennek következtében Cs. Kiss képtelenné válik a szöveg belső érvelési tendenciáinak és a saját hozzáköltéseinek a megkülönböztetésére, és kritikája célpontjává tesz olyan téziseket, amelyeket nem mi fogalmaztunk meg, hanem amelyek neki jutottak eszébe rólunk. Cs. Kiss Lajos „fordítói munkájának” eredményeként fontos tételeink (tételeim) torzulnak el a felismerhetetlenségig.  

 

4. Ezt a problémát a legjobban a könyvünket meghatározó interpretív módszertan példáján lehet érzékeltetni. Ebben az esetben az általunk alkalmazott terminológiai döntések, illetve a bennük implikált teoretikus döntések kihívó ignorálása alapvető és szisztematikus torzításokat eredményez. Tömegével szül olyan tételeket, amelyeket Cs. Kiss nekünk tulajdonít, holott semmi közünk hozzájuk, és gyakran tételesen mondanak ellent a könyv szövegének.

Azzal érdemes kezdeni, hogy Cs. Kiss kritikájában már a kiindulópontnál eltorzulva jelenik meg a könyvben felvállalt interpretív módszertan. Amikor megközelítésünk jellegzetességeit próbálja megragadni az államtani és szociológiai megközelítésmóddal szemben, azt írja, hogy a liberálkonzervatív politikai filozófia nézőpontjából kísérlünk meg kifejteni egy gyakorlati elméletet a reális politikai berendezkedésre vonatkozóan.[12] Ez azt sugallja, hogy ebben a megközelítésben eleve készen áll egy politikai filozófiai perspektíva, amelyből szemügyre vesszük a politikai berendezkedéseket. Holott az interpretív elméletben (már ami a teoretikus programot illeti) ennek éppen az ellenkezőjéről van szó. A kiindulópontot olyan interpretív adatok képezik, amelyek az állami intézmények tevékenységének szembetűnő jellegzetességeire vonatkoznak (például az az interpretív adat, hogy az államok sajátos autoritásigénnyel lépnek fel), az ilyen interpretív adatok konceptuális elemzése vet fel igazolási problémákat, aztán ezeknek az igazolási problémáknak a tartalmas tárgyalása mozgósítja a politikai filozófiai tartalmakat. Azok a megfelelések, amelyeket felállítunk intézményes gyakorlatok és a politikai filozófiában reflektált politikai elvek között, nem a vizsgálódás előfeltételeiként vannak adva, hanem a vizsgálódások eredményeként kell jelentkezniük.

Cs. Kiss szövege alkalmaz egy másik tételt is arra vonatkozóan, hogy mire is irányulnak a törekvéseink. Egy ponton ugyanis azt mondja, hogy amit csinálunk, az egy bizonyos euroatlanti (?) hagyományt akar az elmélet rangjára emelni.[13] Én nem egészen látom, hogy ez a kitétel hogyan illeszkedik konzisztens módon az imént felidézett kijelentéshez, de kész vagyok feltételezni, hogy Cs. Kiss ezt meg tudná nekünk világítani. Az mindenesetre biztos, hogy ez a kitétel másképpen, ám éppen olyan súlyosan torzítja el a törekvéseinket, mint az, amire az imént mutattam rá. Semmiféle hagyományt nem akarunk az elmélet rangjára emelni. Ehelyett arról van szó, hogy interpretív adatok egy bizonyos módon meghatározott körének értelmező tisztázásához politikai filozófiai elméleteket mozgósítunk. Megvizsgáljuk, hogy bizonyos intézményes gyakorlatoknak milyen konstitutív elvei vannak, és hogy ezek milyen politikai filozófiai koncepcióknak feleltethetőek meg.

Az, hogy az imént jelzett torzulás végzetes, a legjobban abban mutatkozik meg, hogy alig néhány oldal után Cs. Kiss már annál a számomra hihetetlen állításnál tart, hogy „a normatív-interpretatív politikafilozófia (…) azt kérdezi: a létező államnak (amely történetileg és potenciálisan korlátozott hatalom) milyennek kell lennie ahhoz, hogy megfeleljen a mérsékelt állam eszméjének…”[14] Hát éppen ez az, amit egyáltalán nem kérdezünk, éppen ez az egyik olyan kérdés, aminek nincsen szerepe a tematikai horizont kialakításában.

 

5. Érdemes egy kicsit belemenni ennek a torzító értelmezésnek a részleteibe, hogy pontosabban lássuk, hogyan is fejti ki a hatását. Mint igyekeztem jelezni, Cs. Kiss az első adandó alkalommal kiforgatja az interpretív módszertant. Aztán végrehajt egy karakterisztikus „fordítást”, amely az általunk preferált terminológiát az általa preferált terminológiához idomítja. Azt a tézist tulajdonítja nekünk, hogy az állam leírása már az „empirikus érvényesség tényszférájában” előfeltételezi a mérsékelt állam „ideális” rekonstrukcióját.[15] Itt két fordítói „bravúr” is szerepel. Az egyik az empirikus érvényesség fogalmának bevezetése, a másik pedig az, hogy amit mi gyakorlatimmanens fogalmak gyakorlati filozófiai tisztázásaként fogunk fel, azt ő „ideális” rekonstrukcióként ragadja meg. Mármost mindkét fordítás olyan teoretikus implikációkkal terhes, amelyekhez nekünk semmi közünk.

Először az „empirikus érvényesség tényszférájáról”. A magam részéről több helyen is értekeztem az érvényesség fogalmáról, és még ehhez hasonló tételt sem használtam.[16] Merthogy az empirikus érvényesség kategóriáját egyébként értelmetlennek tartom. Így azt már aligha vehetem számba érintettként, hogy Cs. Kiss azt írja, megközelítésünk előfeltételezi a megkülönböztetést az értelemkonstitúció empirikus és normatív érvényességi dimenziói között.[17] Pedig ő éppen ebből jut el egy „fontos” probléma feltárásához, amelyről úgy érzi, komoly elemzés tárgyává kell tennie. Azt állítja rólunk, hogy „miközben axiomatikusan [!] abból indulnak ki, hogy az értelem konstitúciója csak az ideális-normatív érvényesség [!] nézőpontjából és síkján vizsgálható, létalapként a reális-empirikus érvényesség tartományában [!] reflektálatlanul [!] előfeltételeznek egy tényszerűséget” (113. o. 259. lj.). Mi is történt itt? Cs. Kiss beiktatott egy olyan terminust, amihez semmi közünk, elkezdte axiomatikus előfeltételként kezelni annak teoretikus implikációit, ennek nyomán tovább finomította az alkalmazott terminust, és így „fedezte fel” az egyik kulcstézisünket. Egy olyan tézist, amit sehol nem írtunk le és sehol nem hangoztattunk. Ha ugyanis ezt a tézist vallanánk, akkor az interpretív módszertant lehetetlennek kellene tartanunk. Ha az értelem konstitúciója csak az ideális-normatív érvényesség síkján vizsgálható, akkor az értelemprobléma kezelésére csak az ideális gyakorlati elméletek képesek, az interpretív megközelítések semmiképpen sem.

Fontosabb azonban számmra a fordítói munka másik mozzanata, vagyis az, hogy amit mi gyakorlatimmanens fogalmak gyakorlati filozófiai tisztázásának fogunk fel, azt Cs. Kiss „ideális” rekonstrukcióként ragadja meg. Ebből az adódik számára, hogy az állam értelmének tisztázását mi csak úgy tartjuk lehetségesnek, ha a problémát valamiféle ideális szférába katapultáljuk (épp az imént láthattuk: a szerzők „axiomatikusan abból indulnak ki, hogy az értelem konstitúciója csak az ideális-normatív érvényesség nézőpontjából és síkján vizsgálható”). Mivel pedig nem lehet kétséges, hogy elemzéseink politikai filozófiai vezérfonalát a mérsékelt állam politikai filozófiai konstrukciója adja meg, Cs. Kiss számára szinte önként adódik annak a tételnek az érvényessége, hogy mi az állam fogalmi megragadását kisajátítjuk a mérsékelt állam eszméjének a javára. Vagyis úgy kezeljük az állam fogalmi lényegét, mint ami azonos a mérsékelt állam eszméjével. Ennek megfelelően kijelenti, hogy az állam mint politikai intézményrendszer lényegére a mérsékelt állam rációját kutatva igyekszünk rátalálni, és az állam specifikus értelemalapjaként a politikai szabadság eszméjét jelöljük meg.[18] Cs. Kiss olyannyira nem tudatosítja, hogy itt a saját fordításai, illetve önkényes betoldásai irányítja az elemzését, hogy innentől már a szöveg explicit kitételei sem téríthetik le a „megtalált” útról. Ha ugyanis tényező lenne nála a szöveg, akkor minden bizonnyal elgondolkodna azon, hogy miért mondjuk mindjárt a „Bevezetés”-ben, hogy a mérsékelt államok az állam egyik történetileg kialakult változatát (vagy inkább hagyományközösségben élő családját) képezik.[19] Ez ugyanis azt implikálja, hogy vannak államok, amelyek nem mérsékelt államok, mi pedig nem gondoljuk azt a mérsékelt állam eszméjéről, illetve vele összefüggésben a politikai szabadság eszméjéről, hogy az állam specifikus értelemalapja lenne.

 

6. Az, hogy eleve torz módon fogja fel az interpretív módszertant, valamint az, hogy önkényes terminológiai átalakításai belehajszolják egy hibás, az általa kritizált könyvnek szövegszerűen ellentmondó tétel elfogadásába, azt eredményezi, hogy Cs. Kiss szisztematikusan összekeveri az interpretív elmélet módszertani programját annak egy bizonyos alkalmazásával, a mérsékelt állam interpretív elméletével. Holott a különbségnek nyilvánvalónak kellene lennie. Úgy véljük, és ki is mondjuk a bírált könyvben, hogy bármely államot alá lehet vetni az általunk felvázolt interpretív elemzésnek, és az adott elemzés minden állam esetében elvezet konceptuális összefüggések és politikai filozófiai tartalmak egy bizonyos konstellációjának a feltárásához. Ez a konstelláció az államok egy bizonyos része (köztük a Magyar Köztársaság) esetében (nagyobbrészt) az alkotmányos demokrácia, tágabb értelemben pedig a mérsékelt állam politikai filozófiai elveit fogja tartalmazni, más államalakulatok (például az ókori Egyiptom) esetében pedig más elveket.[20] Ez egyfajta döntési helyzetet teremt, és mi úgy döntöttünk, hogy ebben a könyvben azokra az államokra koncentrálunk, amelyek a mérsékelt államot jelenítik meg (főleg azért, mert a Magyar Köztársasághoz különös ismeretérdekek kötnek bennünket). De ugyanez a módszertani program választhatna más tárgyat is. Vállalkozhatnánk az ókori Egyiptomi Birodalom vagy a Bizánci császárság, netán a Kínai Császárság által megjelenített állami szerkezetek értelmező tisztására. Ekkor olyan konceptuális és tartalmi politikai filozófiai konstellációk állnának elő, amelyekre nem alkalmazhatnánk a mérsékelt állam elnevezést. Az az államelmélet nem viselhetné azt a címet, hogy A mérsékelt állam eszméje és elemei, noha éppúgy államelmélet lenne.

Az itt feltárt probléma aztán, mint jeleztem, Cs. Kiss szövegében mindenfelé tömegével szüli a meghökkentő és alaptalan állításokat. Például azt, hogy a szerzőknél „a politikafilozófia eszméje a mérsékelt állam eszméje”,[21] valamit azt, hogy „az állam reális gyakorlati elmélete funkcióját tekintve legitimációs doktrína”, minthogy „cselekvők számára állít elő és igazol gyakorlati indokokat”.[22] Mindkét állítás kifogatja a könyvben valóban szereplő tételeket, és egyiknek sincs textuális alapja.[23] Mindkét állítás a Cs. Kiss által alkalmazott fordítói gyakorlat szüleménye.

 

 

Az állami és a politikai konceptuális alapjai

 

7. Mindenképpen külön figyelmet érdemel, hogy az az alapvető zavar, amelyet fentebb igyekeztem feltárni, egy további szisztematikus torzítás alapjaként is megnyilvánul Cs. Kiss Lajosnál. Kritikájában ugyanis rámutat arra, hogy igazolható és nem igazolható államokra osztjuk az államok családját, ahol is az igazolható politikai berendezkedések államai a mérsékelt államok. A „létező nem igazolható berendezkedések” a nem mérsékelt államok.[24] Úgy vélem, csak rendkívüli nehézségek árán lehetne ennél félrevezetőbben rekapitulálni azt, amit a könyvben állítunk. Egyrészt nincs szó ilyesféle felosztásról. Ehelyett arról van szó, hogy leszögezzük, az államok olyan normatív igényeket támasztanak azokkal szemben, akikre kiterjed a tevékenységük, amelyek igazolásra szorulnak. Ez az összefüggés összefonódik az állam konceptuális jellegzetességeivel, ezért az állam elméleti tisztázásának tekintettel kell lennie erre az igazolási problémára. Bizonyos államok intézményes gyakorlatának értelmezése karakterisztikus válaszokat tesz lehetővé erre az igazolási problémára. Ezek a karakterisztikus válaszok az ilyen államok értelmező tisztázásában is szerepet kapnak. Azokra az államokra, amelyeket mérsékelt államoknak nevezünk, jellemző, hogy az igazolási kérdésre egy bizonyos karakterisztikus választ tesznek lehetővé. Az ő esetükben az igazolási problémák tematizálása az olyan fogalmak segítségével válik lehetségessé, mint a szabadság, a hatalom, a törvény. Ebből azonban nem következik, hogy a mérsékelt államok minden változatukban igazolhatóak, mint ahogy az sem, hogy a nem mérsékelt államok eleve igazolhatatlanok. (Hogy nem tesznek lehetővé olyan igazolásokat, amelyeket nem a mérsékelt állam képzetvilágában mozognak.) Egyik állítás sem szerepel az érvelésünkben, sőt, egyik állítást sem lehetne érvényesen megfogalmazni a könyv által elfogadott módszertani keretek között. A rengeteg fejezet között, amelyeknek Cs. Kiss egyáltalán nem szentel figyelmet, a „Politikai kötelezettség” is szerepel. Ez több okból is sajnálatos.[25] Például valószínűleg ezért nem veszi észre azt a fontos összefüggést, hogy könyvünk a centrális igazolási kérdésre, a politikai kötelezettség igazolásának a kérdésére a mérsékelt államhoz köthető elméleti hagyományban sem talált kielégítő választ.[26] Ez pedig azt jelenti, hogy a politikai filozófiai igazolás szempontjából a mérsékelt államok is problematikusak. Semmiképpen sem nevezhetőek per definitionem igazolhatónak.

Úgy vélem, ezek a hibák nem jelennének meg Cs. Kiss Lajosnál, ha elemzését nem jellemezné a fentebb elemzett tévedés. Vagyis hogy azt gondolja rólunk, hogy az állam fogalmi megragadását kisajátítjuk a mérsékelt állam eszméjének a javára. Talán az alábbi idézet jelzi a legpontosabban, hogy mennyire túlértékeli a mérsékelt állam konstrukciójának konceptuális jelentőségét: (nálunk) „a politika és az állam funkcióspecifikus teljesítménye, hogy törvények (joguralom) révén garantálja az individuális-kollektív önmeghatározásként (öntörvényadásként) felfogott politikai szabadság és társadalmi autonómiák feltételeit, és megakadályozza a zsarnokság kialakulását.”[27] Én nem tudom, hogy hol mondunk bármit is bárminek a „funkcióspecifikus teljesítményéről” (nem is vagyok benne biztos, hogy értem ezt a kifejezést), azt azonban leszögezhetjük, Cs. Kiss itt általában az államra és a politikaira vonatkoztat olyasféle dolgokat, amilyeneket mi a mérsékelt államról mondunk. Márpedig a különbségtevésnek jelentősége van számunkra, mert ha a két összefüggést Cs. Kiss módjára összemosnánk, akkor annak számunkra eleve elfogadhatatlan implikációi lennének. Például az, hogy nem nevezhetnénk államnak az olyan politikai szerkezetet, amely nem biztosít egy bizonyos értelemben vett politikai szabadságot.

 

8. Talán még ennél is komolyabb probléma, hogy amikor Cs. Kiss arra jut, hogy nálunk az állami és a politikai konceptuális kapcsolatba kerül gyakorlati elvek egy bizonyos készletével (amit a mérsékelt állam eszméje foglal össze), ebből arra következtet, hogy nálunk egy alapvető (erkölcsi) értékkategória képezi a konceptuális alapot. Azt állítja tehát, hogy a jó és a rossz megkülönböztetését tesszük a politikai-állami vonatkozásában végső, feltétlen és megalapozó alappá.[28] Cs. Kiss hivatkozásai nyomán világossá válik, hogy ezt a tézis ő arra a módra alapozza, ahogy a jó élet fogalma megjelenik a „Szabadság – hatalom – törvény” című fejezetben (amikor a politikai szabadság fogalmának tisztázására kerül sor).

Úgy vélem, egyebek közt itt is az nyilvánul meg, hogy az állami és a politikai fogalmi konstitúciójára vonatkozó meggyőződéseinket Cs. Kiss, számomra érthetetlen módon, ott keresi, ahol a mérsékelt állam eszméjét fejtjük ki. Holott ez az eljárás természetesen teljesen hibás. A könyvünkből egyáltalán nem az derül ki, hogy nálunk a politikai, illetve az állami természetére vonatkozó meggyőződések egy bizonyos értékkategórián alapulnak. A II. kötet első oldalain, ahol az állam fogalmát hozzávetőleges érvénnyel megragadom, és a politikai fogalmával hozom összefüggésbe, a politikai konceptuális problémája két fogalomhoz kapcsolódik: az „autoritatív” és a „nyilvános” jelleghez.[29] Mindkettő megenged egy olyan konceptuális vizsgálódást, amelynek nyomán hozzáláthatunk az állam fogalmának körvonalazásához. Ám mivel ezek a terminusok önmagukban nem, csak a „politikai közösség” fogalmával összefüggésben alkalmasak a politikai fogalmának kielégítő tisztázására, a végleges érvényű tisztázás a „Szuverenitás és joguralom” című fejezetre marad. Ott valóban szerepet játszik egy erkölcsi tartalmakkal terhes kategória, a „morális tagság”, amely szükséges annak a gyakorlati orientációnak a jellemzéséhez, amely a politikai közösség tagjait jellemzi.[30] (Csakhogy az nem a politikai „alapja”.) Amint az ebből a levezetésből látszik, a politikai konstrukciója itt egyetlen ponton sem alapul a jó és a rossz megkülönböztetésén.

Úgy vélem, abban, ahogy Cs. Kiss megragadja az államira és a politikaira vonatkozó álláspontunkat, szisztematikusan keveredik két összefüggés. Az egyik a politikai fogalmi konstitúciója, a másik pedig azoknak a gyakorlati indokoknak a problémája, amelyek szóba jönnek akkor, amikor valaki azt veszi fontolóra, hogy a politikai intézmények érdemesek-e a támogatására. Merthogy ez utóbbi összefüggésben játszik meghatározó szerepet a jó élet (egyébként Arisztotelésztől eredeztetett) kategóriája. Ezzel szemben a jó élethez kapcsolódó szempontok nem konstitutívak a politikai intézmények fogalmi konstitúciója szempontjából: a politikai intézmények vagy feladatuknak tekintik, hogy hozzásegítsék az embereket a jó élet megvalósításához, vagy nem. Ennek Cs. Kiss Lajos számára is világossá kellett válnia abból az egyértelműen leszögezett tézisből, hogy a politikai intézmények törekedhetnek a szabadság felszámolására is.[31] Tehát akkor is politikaiak maradnak, ha a szabadság ellen fordulnak. (Márpedig, mint jeleztem, a jó élet fogalmát éppen a politikai szabadság fogalma „hozta be” az elemzésbe.) Úgy vélem ez az általam explicit módon megfogalmazott tétel nem hozható összhangba Cs. Kiss imént idézett két állításával. Ennek megfelelően pedig a következő, sokkal erősebb állítással sem: a mérsékelt állam politikai filozófiájában rejlő paradoxon, hogy „instrumentalizálja az államot, mert a zsarnokság elleni harc, a liberális világnézet individuális szabadságideológiájának és pártjának [sic!] a puszta eszközévé teszi”.[32]

 

 

Totalitarizmus, ideológia, politikai filozófia

 

9. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy melyek A mérsékelt állam eszméje és elemei című könyv kulcsfejezetei, azt válaszolnám, hogy a II. kötet első négy fejezete („Szabadság – hatalom – törvény”, „Autoritás és legitimitás”. „Politikai kötelezettség”, „Szuverenitás és joguralom”) Cs. Kiss Lajos azonban ezekből a fejezetekből alig idéz (ami azt illeti, a középső kettőből egyáltalán nem). Számára a totalitarizmus-fejezetnek van kiemelkedő jelentősége. Kritikája nagyobbrészt ennek a fejezetnek a kritikája, illetve az egész könyv belső nehézségeinek leleplezése ennek a fejezetnek a segítségével. Cs. Kiss ugyanis, számomra meghökkentő módon, azt állítja, hogy A mérsékelt állam eszméje és elemei abból az apellatív célból íródott, hogy figyelmeztessen a totalitarizmus veszélyére.[33] (Szerzőként, illetve szerkesztőként erről talán tudnom kellene.)

            Sőt, Cs. Kiss kritikájának központi motívumát még ennél is pontosabban fókuszálhatjuk. A leginkább arra a tételemre koncentrál, hogy a totalitarizmust „nem lehet legitimálni”; illetve hogy a totalitárius gyakorlatra vonatkozó tények felszínre kerülése lehetetlenné teszi az alattvalók aktív lojalitását.[34] Cs. Kiss ebben a vonatkozásban egyrészt azt igyekszik tisztázni, hogy inkriminált tételem mit árul el a könyvet átható szemléletmódról. Másrészt pedig azt igyekszik megmutatni, hogy ennek a tételnek a megfogalmazása nem független attól, hogy a totalitarizmust a külső megfigyelő nézőpontjából veszem szemügyre. Vagyis attól a ténytől, hogy nem használom vezérfonalként azok politikai filozófiai teljesítményét, akik a totalitárius mozgalmakhoz köthetőek. Érdemes itt idézni Cs. Kissnek azt a tételét, amelyben összefonódik az említett két motívum. „A létezett, illetve létező totalitárius berendezkedések eszerint kettős értelemben igazolhatatlanok: egyfelől, mert tagadják a mérsékelt állam eszméjét (…); másfelől mert nem is képesek politikafilozófiai érveket használó valódi autoritásigazolási elméletek kifejlesztésére, azaz nem képesek igaz, vitaképes, önmegfigyelésre és önértelmezésre.”[35]

Mielőtt továbblépnénk, érdemes leszögezni, hogy ezt a tételt éppúgy megfertőzik a torzítások, mint azokat a tételeket, amelyeket fentebb felidéztem. Egyrészt nem állítom, hogy a totalitárius berendezkedés azért igazolhatatlan, mert nem felel meg a mérsékelt állam eszméjének. Én azt állítom, hogy azok az alattvalók, akik szembesülnek a totalitárius gyakorlat valódi jellegzetességeivel, ésszerűen nem adhatják ahhoz a hozzájárulásukat. Úgy vélem, ez egészen más dolog, mint amit Cs. Kiss tulajdonít nekem. Merthogy egyáltalán nem feltételezi, hogy a totalitárius gyakorlat elutasításának motívumai szükségszerű kapcsolatban állnak a mérsékelt állam eszméjével. Másrészt a tétel remekül tükrözi Cs. Kissnek azt a hibás meggyőződését, hogy szerintem (szerintünk) a politikai igazolás az elméletek feladata.[36]

 

10. Ezzel tulajdonképpen akár elintézettnek is tekinthetnénk Cs. Kiss kritikáját, hiszen megint sikerült messze sodródnia attól, ami a fejezetben valóban szerepel. Ám ha így tennénk, reflektálatlanul maradna Cs. Kiss kritikájának egy sor további vonatkozása, amelyek még fontosak lesznek számunkra. A továbblépéshez talán arra érdemes koncentrálni, hogy Cs. Kiss szerint az általam hangoztatott tétel szorosan összefügg azzal, hogy a totalitarizmus híveinek elméleti teljesítményeit nem vagyok hajlandó vezérfonalként használni. Ezt főleg arra alapozza, amit a vonatkozó fejezetben Leninről és Carl Schmittről mondok.[37] Az általam tett kijelentéseket annak a meggyőződésnek a kifejeződéseként fogja fel, hogy a totalitarizmus belső megfigyelője nem képes valódi politikai filozófiai teljesítményre. „Eszerint a totalitarizmus belső (részt vevő) megfigyelőjének ideologikus nézőpontjából sem Lenin, sem Schmitt nem tudott igazságigénnyel rendelkező valódi nézőpontot és fogalmiságot produkálni, amely megteremtette volna az elméleti lehetőségeket az általuk pártolt totalitárius berendezkedés autoritás(legitimitás)alapjának normatív-interpretatív politikafilozófiai rekonstrukciójára.”[38]

Itt megint érdemes leszögezni, hogy Cs. Kiss állításai messze többet tartalmaznak, mint amit én állítok. Én ugyanis semmit sem mondtam arról, hogy a totalitarizmus hívei mire képesek a politikai filozófia szempontjából. Arról tettem állítást, hogy milyenek az adottságai a rendelkezésre álló irodalomnak. Azt állítottam, hogy Lenin államelméleti művei nem a totalitarizmusról szólnak, Schmitt pedig nem ismerte fel az általa pártolt hitlerizmus valódi természetét. Leninről tehát nem azt állítom, hogy nem tudott adekvát nézőpontot produkálni a totalitarizmust illetően, hanem azt, hogy nem erre tett kísérletet. Schmitt esetében pedig az állításom azt implikálja, hogy az illető szerző félreértésben volt a hitlerizmus természetét illetően. Vagyis az ő esetében megkérdőjelezhető, hogy adekvát belső megfigyelő volt-e a hitlerizmus vonatkozásában.[39]

 

11. Itt tehát megint egy „továbbköltésről” van szó Cs. Kissnél, és megint egy olyan továbbköltésről, amelynek centrális jelentősége van Cs. Kiss kritikája szempontjából. Arra a következetésre jut ugyanis, hogy szerintem (szerintünk) szisztematikus oka van annak, hogy a totalitarizmus hívei nem képesek hiteles politikai filozófiát művelni: az, hogy ők politikai filozófia helyett csak ideológiákat gyárthatnak. „A mérsékelt állam ’elméletének’ ellenségei és ellenfelei csak a hazugság és manipuláció értelmében felfogott ideológiákat képesek gyártani, de igazi politikafilozófiát nem.”[40] A politikai filozófia velük szemben egy ideológiamentes alternatívát jelenít meg. „Bódig szerint a normatív-interpretatív elemzés elméleti lehetőségét a totalitarizmuskritikák teremtik meg a külső (nem részt vevő) politikafilozófiai megfigyelő ideológiamentes nézőpontjából.” Vagyis Cs. Kiss szerint a totalitarizmus-fejezet egyik meghatározó alapfeltevése a politikai filozófia és az ideológia szembeállítása. Azt állítja a vonatkozó fejezetről, hogy áthárítja az ideológia és az utópia totális gyanúját az abszolút és a valóságos politikai ellenfélre (a totalitarizmusra).[41]

Érdemes megint leszögezni, hogy ezek olyan tételek, amelyekre nem nagyon lehetett hatásuk aktuális kijelentéseimnek. Amit itt Cs. Kiss mond rólam (rólunk), annak az égadta világon semmilyen textuális alapja nincsen. A szövegben csak az szerepel, hogy a politikai filozófiai reflexiók inkább a totalitarizmus kritikáiból származnak (semmint a totalitarizmus mellett kiálló szerzők műveiből).[42] Egy szó sincs itt arról, hogy ezek a kritikák teremtik meg az elméleti lehetőséget az elemzésünk számára, mint ahogy arról sem, hogy ezek ideológiamentes nézőpontot jelenítenének meg. Elképzelésem sincs, hogy Cs. Kiss milyen alapon tulajdonítja nekem azt a nyilvánvalóan téves nézetet, hogy a totalitarizmus-kritikák ideológiamentes nézőpontot jelenítenek meg. Már csak azért sem, mivel az ideológiamentességnek nincs is semmilyen szerepe az elemzésemben, módszertani meggyőződéseim semmi ilyesmit nem implikálnak.

Az ideológiamentességre való utalás magának Cs. Kissnek az elemzésben is furcsának tűnik, hiszen egyébként azt hangoztatja, hogy az általunk alkalmazott politikai filozófiai keret „totálisan” liberális. Sőt, mint az egyik szöveg címe is utal rá, a mérsékelt állam elmélete egészében egy liberális dogma. Így aztán Cs. Kissnek tovább kell mennie, és úgy kell ábrázolnia engem, hogy mint aki azt gondolja, ez a bizonyos ideológiamentes, külső, politikai filozófiai nézőpont az abszolút politikai ellenség, a liberális politikai ellenfél pozíciója.[43] Ez ugyebár azt a hihetetlenül abszurd nézetet tulajdonítja nekem, hogy a liberális politikai filozófus nézőpontja ideológiamentes. Gondolom nem meglepő, hogy ennek sincs és nem is lehet textuális alapja sem a kritizált könyvben, sem bármilyen más szövegemben. A Cs. Kiss által elemzett rész történetesen azt tartalmazza, hogy a totalitarizmus politikai jellemzésénél azt kell tekintetbe vennünk, hogy milyen politikai elvek rajzolódnak ki totalitarizmus elméleti igazolásából, illetve a totalitárius gyakorlatból.[44] Ebben a tételben, mint látszik, a liberális politikai filozófiai tételeknek nincsen szerepe. A tétel valójában arról szól, hogy ebben a könyvben a totalitárius berendezkedéseket is az interpretív módszertan keretei között kell vizsgálnunk.[45]

Úgy vélem ebből már látszik, hogy az elemzés alatt álló kritikában a totalitarizmus és az ideológia, illetve a politikai filozófia közötti viszony tekintetében Cs. Kiss kreatív fordítói gyakorlata és fogalomköltészete határozza meg álláspontom (álláspontunk) ábrázolását. Ha valaki csak Cs. Kiss szövegét olvassa, az a benyomása támadhat, hogy könyvünkben centrális jelentősége van a politikai filozófia és az ideológia szembeállításának. Cs. Kiss úgy ragadja meg a totalitarizmus-fejezetet, mint amely éppen ezt a szembenállást aknázza ki a mérsékelt állam javára. „A totalitárius berendezkedésekben az intézmények autoritásigénye az ideológiára támaszkodik, amely a totális radikális-forradalmi racionalizmus ’propagandisztikus’ kifejeződése; ezzel szemben a mérsékelt államokban az intézmények autoritásigénye a politikafilozófiára támaszkodik.”[46] Ehhez képest az a helyzet, hogy az ideológia fogalma a legtöbb fejezetben még csak nem is szerepel. (Egyáltalán nem szerepel a legfontosabb fejezetekben.) Komolyabb jelentősége kizárólag a Cs. Kiss által mérhetetlenül túlhangsúlyozott (drámai végkifejletként jellemzett) totalitarizmus-fejezetben van. Ráadásul abban is csak egy helyen merül fel az ideológia és a politikai filozófia (politikai eszmeáramlatok) közötti viszony, és ott sem úgy, mint ami valamiféle elvi különbséget fejez ki.[47]

Itt is pregnánsan nyilvánul meg tehát, hogy Cs. Kiss olyannyira belebonyolódik a saját maga által kreált problematikába, hogy teljesen elszakad a szöveg valóságos fogalmi és érvelési stratégiájától. Nehéz találva éreznem magam, amikor Cs. Kiss végül „leleplezi”, hogy a tudomány nézőpontjából az ideológia és a politikai filozófia racionalitásigénye között nincs különbség.[48] Itt csak annyi történik, hogy végre valahára sikerül felszámolnia egy saját maga által kreált szembeállítást. Egy olyan szembeállítást, amit a szövegben tudatosan kerültem. Magam is azt gondolom, hogy elvi alapon nem tehetünk különbséget egy politikai ideológia és egy politikai filozófiai koncepció racionalitásigénye között. Egyebek közt ezért is nem próbáltam meg olyasféle határvonalat húzni a kettő közé, amit Cs. Kiss költött bele a szövegembe.[49] És ezért nem érzem, hogy bármiképpen is érintett lennék, amikor Cs. Kiss azt veszi fontolóra, hogy a politikai filozófia milyen feltételek között lehet „ideológiamentes normatív tudomány”.[50]

 

12. Láthatjuk mindebből, hogy Cs. Kiss Lajosnak a módszertani pozíciónkkal kapcsolatos mély értetlensége és a totalitarizmus-fejezet fogalmi stratégiájának teljes elvétése hogyan vezet el ahhoz a kulcstételhez, hogy szerintem (szerintünk) a liberalizmusnak kell kidolgoznia a totalitarizmus „igazi” elméletét, amely igazolja a totalitárius berendezkedés illegitimitását.[51] „A politikafilozófia mint totális liberális ideológia (legitimációs doktrína) hivatása tehát a delegitimáció.”[52] Így az általunk adott elemzések (amelyek összessége csak idézőjelbe téve nevezhető elméletnek) „a zsarnokság elleni harc és alkotmányvédelem céljából legitimációs doktrínákat gyártó liberális világnézet-filozófia érvényességi körébe” tartoznak[53] — nem pedig a tudomány érvényességi körébe. Úgy vélem, ez tekinthető Cs. Kiss végső ítéletének A mérsékelt állam eszméje és elemei című könyv fölött.

Ezzel szemben újra le kell szögezni, hogy az interpretív elméletnek nem az a feladata, hogy politikai intézmények bármely konstellációjáról kimondja, hogy igazolt, hanem az, hogy tárja fel azokat az igazolási kérdéseket, amelyek azok számára vetődnek fel, akiknek az életére a vonatkozó politikai intézmények hatást gyakorolnak. Ennél is fontosabb, hogy a politikai filozófia szerepe ebben az elméleti keretben a politikai intézmények gyakorlatának megvilágításában áll. Vagyis azokra az elvekre kell rámutatnia, amelyek az intézményekben testet öltenek. A politikai filozófiai koncepciók felidézésének az a funkciója, hogy felismerhetővé tegye azokat az elveket, amelyek gyakorlatimmanens gyakorlati elvekként nyilvánulhatnak meg. Ez nagyjából az a módszer, amit Jules Coleman explanation by embodiment-nek nevez.[54] Merthogy vannak olyan társadalmi gyakorlatok, amelyeket a bennük megtestesült elvek terminusaiban kell megértenünk. Úgy vélem, a politikai intézmények gyakorlata is ezek közé tartozik. Így viszont teljesen torz, és az általunk leírtaktól teljesen idegen az az elképzelés, hogy itt bármelyik ideális-gyakorlati politikai filozófiai koncepciónak (például a liberalizmus valamelyik változatának) kell elméletet adnia politikai gyakorlatokról. (Egyébként is, milyen az, amikor „a liberalizmus” alkot elméletet?)

Ha így rögzítjük az interpretív elmélet szerepét, akkor hamar világossá válhat, hogy semmi szükségem nincsen arra, hogy a politikai filozófiai minőséget elvitassam a totalitarizmus mellett kiálló szerzők műveitől. Nem kell azt állítanom az ideológiáról, hogy „nem képes igazi politikai eszméket és elveket szolgáltatni a hatalmi állam intézményei és autoritásigényének az igazolására”.[55] A mércét ugyanis az jelenti a könyvben, hogy a politikai filozófiai koncepciók mennyire termékenyek az interpretív elemzés szempontjából. Így tehát nem azért nem fogadom el Lenin vagy Carl Schmitt műveit vezérfonalként a vonatkozó fejezetben, mert politikai filozófiai helyett csak ideológiát gyártottak, hanem azért, mert amit ők mondtak, illetve amit a totalitárius mozgalmak ideológiái kifejezésre juttattak, az nincs fedésben az intézményes gyakorlat által megtestesített elvekkel. Ezért iktattam be néhány megjegyzést arról, hogy milyen is a viszony a totalitárius gyakorlat és az ideológia között.[56] Ebből a részből Cs. Kiss Lajos nem idéz, talán mert kiderülne belőle, hogy nem gondolom, hogy az adott ideológiák funkciója a totális elleplezés lenne. (Egyébként is, honnan jön ide ez a „totális” elleplezés?) Az is kiderülhetne belőle, hogy a totalitárius mozgalmak ideológiáiról nem állítom, hogy nem képesek igazi politikai filozófiát megjeleníteni.[57]

Szögezzük le tehát, hogy a magam részéről nem vitatom, hogy Lenin vagy éppen Carl Schmitt nézetei politikai filozófiai koncepciókká állnak össze, amelyek más politikai filozófiai nézetekkel szemben vitaképesek.[58] Ez a politikai filozófiai potenciál azonban egészen más kérdéseket érint, mint az, hogy az adott politikai filozófiai konstrukciók mennyiben feleltethetőek meg a totalitárius gyakorlatnak. Kifogásolt és eltorzított állításaim erre vonatkoztak. Kifejezetten a totalitárius gyakorlatról állítom, hogy legitimálhatatlan, vagyis a totalitárius gyakorlatban megtestesülő elvektől vitatom el, hogy elegendő legitimációs potenciáljuk lehetne egy nyílt politikai diskurzusban.

 

13. Mindenképpen külön megfontolásra érdemes Cs. Kissnek az a felvetése, hogy elemzéseink alkotmányvédő funkciót töltenek be.[59] Elképzelésem sincsen, hogy Cs. Kiss honnan meríti ezt a funkcionális tételt. Ha úgy érti, hogy a szerkesztők (szerzők) szubjektív intenciója az volt, hogy hozzájáruljanak az alkotmányos demokrácia intézményeinek megszilárdulásához Magyarországon, vagy hogy az állampolgári nevelés szolgálatába állítsák elméleti erőfeszítéseiket, akkor ezt közvetlen érintettként, első kézből, határozottan cáfolnom kell. A könyv megírásához vezető egy éves folyamatban semmi nem merült fel, ami akár csak hasonlíthatna ehhez. Úgy vélem, ezt a többi szerző is igazolhatja, akik semmi ilyesféle instrukciót nem kaptak a szerkesztőktől a saját fejezeteik vonatkozásában. Ha viszont Cs. Kiss arra utal, hogy ezeket a funkciókat a könyv a szerkesztők és a szerzők szubjektív szándékaitól függetlenül, „objektív értelemben”, a szerkesztők politikai filozófiai meggyőződéseinek elkerülhetetlen következményeként, netán tudatalatti motívumok folytán vette fel, akkor attól tartok, hogy Cs. Kiss igen homályos és misztikus feltételezések irányába terel bennünket. Úgy vélem, egyik esetben sem tekinthetjük Cs. Kiss „funkcionális értelmezését” megalapozottnak. (Egyébként az, hogy figyelmeztet minket arra — mintha csak megfeledkeztünk volna róla —, hogy az alkotmányvédelemre külön intézmények vannak a Köztársaságban,[60] így az nem a tudomány gondja és dolga, a „szubjektív intenciókon” alapuló magyarázatot valószínűsíti. Holott az áll gyengébb lábakon.)

Említettem ennek a résznek az elején, hogy Cs. Kiss főleg arra a tételemre érzékeny, hogy a totalitárius berendezkedést nem lehet legitimálni. Érdemes kiemelni, hogy Cs. Kiss nem arra törekszik, hogy ezt a tételt megcáfolja, hanem arra, hogy megmutassa, nem rendelkezik tudományos minőséggel.[61] Éppen ezért Cs. Kiss kritikájának elemzése fényében le szeretném szögezni, hogy úgy vélem, ez az állítás igenis tudományos minőséggel rendelkezik, azaz tudományos érvekkel védelmezhető, és én tudományos érvekkel védelmeztem. Azt is gondolom, hogy ennek az igénynek a megcáfolására nem alkalmas a Cs. Kiss által alkalmazott módszer. Nemcsak azért nem, mert Cs. Kiss nem volt képes hitelesen rekapitulálni a tételt megalapozó összefüggéseket, hanem azért sem, mert hozzá sem kezdett a tétel tudományos megcáfolásához. Ahhoz ugyanis nem azt kell tisztázni, hogy mik lehetnek vele a (hátsó) szándékaink, vagy hogy milyen ideológiai kötődések bizonyíthatóak rá, hanem azt, hogy nem igaz (mivel a tudomány értékmeghatározottságát az igazság jelenti). Éppen ezért ha Cs. Kiss Lajos (kifejezetten a tudományos szempontból) problematikusnak tartja, hogy a totalitárius gyakorlatot legitimálhatatlannak nevezem, akkor a tézis tartalmát kell célba vennie. Vagyis legalább potenciális igaznak kell elfogadnia a tétel tagadását. Azt kell állítania, hogy legalább elvileg lehetségesek olyan helyzetek, amelyekben emberi közösségeknek olyan politikai gyakorlatokra van szükségük, amilyet a bolsevikok, illetve a nácik alakítottak ki. Ebben az esetben kész leszek az általa védelmezett tétel igazságigényét vitában mérlegre tenni. Ekkor talán megszabadulunk a rengeteg elvont fogalmi játéktól a tudományos diskurzus követelményeiről, és végre meghatározott állítások igazságértékéről fogunk vitatkozni. Mert az ő részéről éppen ez az, ami eddig elmaradt.

 

 

Liberalizmus, konzervativizmus, szocializmus

 

14. A Cs. Kiss által adott kritikának már a címéből is kiderül, hogy a mérsékelt államról szóló elemzéseinket a liberalizmus megnyilvánulásának tekinti. Pontosabban liberális dogmaként igyekszik lejáratni. Érdemes külön is elemzés alá vonni Cs. Kiss kritikájának ezt a vonatkozását.

            Értelmetlen lenne tagadni vagy elhallgatni, hogy a könyv két szerkesztője, akik az összterjedelem mintegy kétharmadának a szerzői is (és akik a többi fejezetre is mély hatást gyakoroltak), politikai filozófiai meggyőződéseiket illetően a liberálisok közé sorolhatóak. Természetesen meg kell engednünk a lehetőséget, hogy ez a politikai háttérmeggyőződés hatást gyakorolt az elkészült anyagra, és hogy ez a hatás alkalmanként némi liberális elfogultságot eredményezett. Az azonban, hogy az egész művet úgy állítsa be valaki, mint egy ideológiai program végrehajtását, amely a liberalizmussal szemben álló politikai filozófiai felfogások diszkreditálására, végső soron pedig megsemmisítésére irányul, teljességgel elfogadhatatlan, és a könyv tudományos-módszertani alapjainak teljes figyelmen kívül hagyásán alapul.

A liberális kötődés jellegének, mértékének és jelentőségének meghatározása szempontjából Cs. Kiss számára megint csak a totalitarizmus-fejezetnek van stratégiai jelentősége. Úgy véli, világosan ki lehet mutatni, hogy nálunk a totalitarizmus igazi ellenfele a zsarnokság elleni harc, a liberalizmus.[62] Szerinte ebben a tézisben fejeződik ki az az ideológiai-politikai alapmeggyőződés, amely meghatározza a könyvünk felépítését és üzenetét.

A gond az, hogy ezt a tézist megint nem lehet magából a szövegünkből feltárni. Az, hogy a liberalizmust a zsarnokság elleni harccal azonosítanánk, ostobaság, amit a könyv sehol nem állít vagy sugall. A liberalizmus egészen más módon jelenik meg a könyvben.[63] Ráadásul az az indok, amelynek alapján a totalitarizmust a vonatkozó fejezetben eleve legitimálhatatlannak mondom (és amit Cs. Kiss fel is idéz), a politikai racionalizmus kritikáján alapul. Egy olyan gondolati motívumon, amelyről leszögeztük az I. kötetben,[64] hogy nem a liberalizmus, hanem a konzervativizmus tematizálta, és amely mellett nem a liberálisok, hanem a konzervatívok álltak ki következetesen. Számomra érthetetlen, hogy Cs. Kiss Lajosnak miért nem tűnt fel, hogy a totalitarizmus-fejezetben a közvetlen értékelést (a tanulságokat) megelőző és felvezető részben a vezérfonalat egy konzervatív szerző (Roger Scruton) konzervatív ihletésű elemzése képezi.[65]

 

15. Ám lehet, hogy mindez irreleváns, hiszen Cs. Kissnek „bizonyítéka” van arra, hogy könyvünkben végül csak a liberalizmusnak van esélye a megdicsőülésre. Azt állítja, hogy totalitarizmus-fejezetben „[a] liberalizmus, szocializmus és konzervativizmus közül egyedül az individuális autonómiát következetesen védelmező liberalizmus maradt bűntelen, mert képes volt ellenállni a totalitárius kísértésnek. A liberalizmus ellenfeleiként fellépő szocializmus és konzervativizmus radikalizálódott, s mindkettő ’a totalitarizmus felé mutató álláspontot’ alakított ki. Ezért sem a szocialista, sem a konzervatív politikafilozófia nem lehetett és továbbra sem lehet a mérsékelt állam eszméjének autentikus képviselője, az alkotmányos demokrácia védelmezője.”[66]

Úgy vélem, ez a három mondat méltatlan egy olyan szerzőhöz, aki talán még nem is írt olyan művet, amely ne az általa fontosnak tartott szerzők álláspontjának részletes elemzésén alapult volna, akinek tehát több évtizedes tapasztalata van elméleti érvelések rekapitulálásában. Ez a három mondat ugyanis elképesztő torzítások egész sorát tartalmazza. Először is, minden alap nélkül úgy kezel engem, mint aki aszerint osztályozza a politikai filozófiákat, hogy mennyiben lehetnek az alkotmányos demokrácia védelmezői. Egy olyan nézettel is eljegyez, mely szerint egyedül a liberalizmus maradt bűntelen a totalitarizmus vonatkozásában, miközben én explicit módon kifejezésre juttattam egy ettől alapvetően eltérő nézetet. Én azt állítom, hogy a liberalizmus volt a totalitarizmus legfontosabb ellenfele, és hogy a bal-, illetve a jobboldali totalitarizmus hívei a szocializmus, illetve a konzervativizmus egy-egy radikális szárnyából kerültek ki.[67] Nem azt mondom tehát, hogy a szocializmus és a konzervativizmus radikalizálódott (és egyaránt a totalitarizmus felé mutató álláspontot alakított ki). A vonatkozó szöveghelyen nem általában a szocializmusról beszélek, hanem a szocialisták egy részéről, a másik oldalon pedig nem a konzervativizmusról, hanem a felvilágosodás ellenségeinek egy csoportjáról.[68] Sőt, kifejezetten állítom azokról a jobboldaliakról, akik a totalitárius mozgalmak létrehozásának útjára léptek, hogy, „mivel a politikai racionalizmus eszközeihez folyamodtak, álláspontjuk már nem volt konzervatívnak nevezhető.”[69] Ebből pontosan az következik, hogy azt gondolom, a konzervativizmus bűntelen maradt a totalitarizmust illetően. Továbbá ugyanebben a fejezetben kifejezetten állítom, hogy a mérsékelt állam egyik koncepcionális változata kizárja a törvények feletti autoritást, miközben a politikai intézményeket bizonyos társadalmi célok érdekében igyekeznek felhasználni. Ezt a koncepcionális változatot tulajdonítom a szociáldemokráciának, mint a szocializmus egyik paradigmatikus változatának, amelyet így a totalitarizmussal szemben pozícionálok.[70] Ebből pedig pontosan az következik, hogy a szociáldemokráciát a mérsékelt állam eszméjének autentikus képviselőjeként tartom számon. Ennek megfelelően pedig a szociáldemokráciát is bűntelennek gondolom a totalitarizmust illetően.

Az az állítás, hogy az én nézetem szerint sem a szocializmus, sem a konzervativizmus nem lehet a mérsékelt állam eszméjének autentikus képviselője, nemcsak az imént felidézett szövegrészt forgatja ki, hanem egy sor további kulcsállítást is a könyv egyéb fejezeteiből. Már a II. kötet legelső fejezetében leszögezem, hogy a mérsékelt állam ma ismert változatait meghatározó modell az ún. „szabadság által konstituált állam” modellje. Ennek alapjai pedig a liberalizmusban és a konzervativizmusban lelhetőek fel.[71] Ennek a tételnek a fényében hogyan kezelhetném a konzervativizmust a mérsékelt állam inadekvát megtestesítőjének? A „Közszféra és magánszféra” című fejezetben pedig azt találhatjuk, hogy a magánszféra elhatárolásának jellegzetesen liberális modellje (amit Kant neve fémjelez), a 19. századra irreálissá vált. Itt a szocialista elképzelések segítették elő azt a koncepcionális kiigazítást, amely a mai mérsékelt államokra jellemző módon alakította át a magánszférához való viszonyt.[72]

Valóban szó van arról a könyvben, hogy a mérsékelt állam intézményes változatainak kibontakozásában az utóbbi évszázadokban a liberalizmus egyfajta vezető szerepet játszott,[73] ám a mérsékelt állam ma ismert változatai következetesen úgy jelennek meg, mint amelyek intézményes gyakorlataira mindhárom említett politikai filozófiai hagyomány hatást gyakorolt, és amelyet mind a három politikai filozófiai hagyományon belül lehet hitelesen képviselni. Világos például, hogy a piaci beavatkozás kérdésében a mai alkotmányos demokráciák inkább a szocializmus bizonyos változataihoz, mint a liberálisok jellemző nézeteihez közelítő megoldásokat alkalmaznak. Az is világos kell legyen, hogy könyv érvelését (különösen a totalitarizmus-fejezetben) meghatározza a politikai racionalizmushoz való kritikus viszony, vagyis az a gondolat, hogy mérsékelt államban a politikai racionalizmus radikális formái romboló tényezőként jelentkeznek. Márpedig ezt a felfogást nem a liberalizmus, hanem a konzervativizmus képviseli következetesen. Innen nézve a könyvben található elemzések lényegesen közelebb állnak a konzervatív Burke-höz, mint a liberális Benthamhez. Cs. Kiss továbbá azt is teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy a könyvben stratégiai szerepet játszik a valaha élt egyik legnagyobb konzervatív gondolkodó, Michael Oakeshott.

Azt gondolom, mindezek fényében nehéz hitelesnek tekinteni Cs. Kissnek azt a tételét, hogy engem és Győrfi Tamást egy olyan ideológiai-politikai alapmeggyőződés vezet, mely csak a liberalizmust fogadja el a totalitarizmus következetes ellenfeleként, sőt, hogy ez, legalábbis az én esetemben, „vállaltan tudományon kívüli alapmeggyőződés”.[74] Az most számomra teljesen mellékes, hogy a vonatkozó meggyőződés tudományon belüli vagy kívüli, a lényeg ugyanis az, hogy nem lehet az alapmeggyőződésem, mivel nem tartozik azok közé a tételek közé, amelyeket bármilyen körülmények között is felvállalnék.

Úgy vélem, bármely olvasó, akinek tisztánlátását nem homályosítják Cs. Kiss Lajos nyilvánvaló elfogultságai, azt fogja látni, hogy a könyv amellett érvel, hogy a mérsékelt állam sokféle intézményes változatban megjelenhet, és a modern alkotmányos demokráciák intézményelméleti változatainak kialakulásához több politikai filozófiai hagyomány is hozzájárult. A könyvnek éppen az az egyik törekvése, hogy megmutassa, a mérsékelt állam fogalma az állammal kapcsolatos elméleti problémák tárgyalásának egy olyan diszkurzív közegét teszi körvonalazhatóvá, amelyben (az interpretív elemzés tényezőjeként) a liberalizmus, a konzervativizmus, a szocializmus és a republikanizmus egyaránt konstitutív szerepet tölt be. Az lehet, hogy ez a törekvés részben vagy egészben kudarcot vallott az általunk közreadott műben (kész vagyok erről vitát folytatni), ám a törekvés puszta ténye is egészen biztosan abszurd torzításként leplezi le azt a tételt, hogy a mérsékelt állam eszméje egy totális liberális ideológia megnyilvánulása.[75] Azt az állítást pedig egyenesen nevetségessé teszi, hogy nálunk „a mérsékelt állam eszméje dogmává, s szemben a totalitárius és a teokratikus ideokráciával, akarva nem akarva, ugyancsak az ideokrácia [!] egyik, liberális típusváltozatának igazolásává válik.”[76]

 

16. Lényeges probléma tehát, hogy Cs. Kiss, éppen a mi szándékainktól eltérően, a liberalizmus számára sajátítja ki a mérsékelt állam eszméjét. Érdemes azonban némi figyelmet szentelni egy másik, kapcsolódó problémának is: Cs. Kiss inadekvát módon ragadja meg a liberalizmust, amikor ezt a fogalmat álláspontunk jellemzésére használja. Itt két összefüggést is ki kell emelni. Az egyik az, hogy Cs. Kiss egészen fékevesztett liberális elfogultságot lát bele a szövegünkbe. Ennek legerőteljesebb megnyilvánulása talán az, amikor kijelenti, a demokrácia és a liberalizmus azonosságának a tézisét képviseljük.[77] Elképzelésem sincs, hogy honnan veszi ezt a kételen azonosság-tételt, mert a szövegeinkből biztosan nem. A másik az, hogy Cs. Kiss követi Carl Schmittet annak az elemi hibának az elkövetésében, hogy a liberalizmust általános érvénnyel bírálhatónak tartja. A liberalizmust úgy kezeli, mint amelynek általában tulajdonítható problematikus tételek egy zárt készlete.[78] Cs. Kiss nem veszi észre, hogy mi, a könyv szerkesztői, még liberálisként is úgy kezeljük a liberalizmust, mint amelynek lényegi tartalmát nem okvetlenül lehet meghatározni.[79] Elképzelésem sincsen, hogy Cs. Kiss miből gondolja, hogy vannak olyan belső problémái a liberális gondolkodásnak, amelyek egyaránt (és ugyanabban az értelemben) merülnek fel Jeremy Benthamnél, John Rawlsnál, Robert Nozicknál és Joseph Raznál. Nem is igen lehet erről elképzelésem, hiszen Cs. Kiss Lajos nem szokott odáig süllyedni, hogy mértékadó liberális szerzőket idézzen, és hogy bármely kiemelkedő liberális szerzőt tárgyszerű bírálatnak vessen alá.[80]

Ez egyébként azzal is remekül érzékeltethető, hogy Cs. Kiss mindenféle állításokat tesz arról, hogy miféle liberális dogmatizmus nyilvánul meg az elemzéseinkben, annak azonban pillanatnyi figyelmet sem szentel, hogy mit értünk liberalizmuson. Holott a könyv, az I. kötetben, igen terjedelmes elemzést tartalmaz a liberalizmus politikai filozófiai tartalmáról. Cs. Kissnek azonban éppen elég, hogy a liberalizmus címkéjét ragaszthatja ránk, aztán már magabiztosan mozoghat előítéletes tételeinek közegében.[81] Amennyire látom, a szakirodalomban ma már igen ritkán választják a liberalizmus bírálatának ezt a kivételesen inkompetens módját.

 

 

Egy explikálásra érdemes tudományelméleti vita

 

17. Fentebb ilyen vagy olyan összefüggésben többször is felmerült már, hogy Cs. Kiss Lajos kritikája alapvetően arra irányul, hogy az általunk kidolgozott szöveg természetét, illetve „valódi” funkcióját tisztázza. Hogy rámutasson, hogy amit csináltunk, az egy bizonyos liberális világnézet-filozófia értelemkörébe tartozik — a tudomány helyett. Cs. Kiss kritikájának lényege tehát abban a vádban rejlik, hogy az államelmélet jegyzetben kívül kerültünk a tudományos diskurzuson. Ennek tudható be, hogy kritikája azoknak a feltételeknek a megfogalmazásával zárul, amelyeket teljesítenünk kellene, hogy visszakerüljünk a tudomány határai közé.[82] Végső soron ezeket ajánlja megfontolásra és vitára „a jog(állam)tudomány autonómiájának, a megismerés és kutatás, valamint az oktatás szabadságának [!] a védelme érdekében”.[83]

            Először is azt kell látnunk, hogy Cs. Kiss miért gondolja, hogy elhagytuk a tudományos diskurzust. Úgy tűnik, ezt közvetlenül arra alapozza, hogy megközelítésünk vállaltan politikai filozófiai jellegű. Tehát az általunk kidolgozott szöveg azért vezet ki a tudomány területéről, mert benne a politikai filozófia kisajátítja a tudomány eszméjét és hivatását.[84] Úgy tűnik, hogy az államelmélet vonatkozásában a politikai filozófiai megközelítés két ok miatt elfogadhatatlan Cs. Kiss számára. Egyrészt azért, mert „politikai”, másrészt pedig azért, mert „filozófiai”. Hogy miért okoz gondot a megközelítés politikai minősége, azzal fentebb már részletesen foglalkoztam. Cs. Kiss úgy látja, a megközelítésmódunkban megjelenő politikai minőség ideológiai meghatározottságot, konkrétabban egy totális liberális ideológia általi meghatározottságot jelent. Mivel erről a dehonesztáló vádaskodásról már kifejtettem a nézeteimet, most nem foglalkoznék vele tovább. Ezért érdemes inkább a másik összefüggésre, a filozófiai minőség problémájára összepontosítani.

Cs. Kiss azt mondja, hogy akár akarjuk, akár nem, állást foglalunk a tudomány és a filozófia kompetenciavitájában, amikor elkötelezzük magunkat amellett, hogy a politikai filozófia illetékes a politikai és az állami végső értelemproblémájának tisztázásában.[85] Egy bizonyos értelemben természetesen szó van nálunk efféle elkötelezettségről. A politikai és az állami konceptuális problémáját valóban a politikai filozófiához utaljuk. (Bár egyébként hova máshova lehetne utalni a politikai konceptuális problémáját? Úgy vélem, a politikai konceptuális problémája éppoly természetességgel tartozik a politikai filozófiához, ahogy a lét konceptuális problémája az ontológiához.) Az igazi kérdés azonban inkább az, hogy ezzel valóban egy bizonyos kompetenciavitában foglalunk-e állást. Nos, ebben a tekintetben inkább arról van szó, hogy én itt nem látom szükségét semmiféle kompetenciavita tematizálásának. Nem látom sem értelmét, sem szükségét, hogy a filozófiát és a tudományt egymás alternatíváiként fogjuk fel. Úgy vélem, a politikai filozófiai elemzés, ha megfelelő módszertani keretben folytatják le, tudományos igényű állításokat eredményezhet. Azok a normatív tartalmú állítások, amelyeket az intézmények értelmével, illetve igazolási feltételeivel kapcsolatban tesz, adekvációs kritériumokkal vethetőek össze, ezért tudományos tisztázásnak vethetőek alá, illetve tudományos igényű vitát lehet róluk folytatni. Éppen ezért semmiképpen sem fogadom el a könyvben kifejeződő megközelítésmód olyan jellemzését, mely szerint az a politikai filozófia javára kisajátítja a tudomány eszméjét és hivatását. Már csak azért sem, mert elképzelésem sincs, hogy a politikai filozófia erre hogyan vállalkozhatna.[86]

 

18. Mi ennek a jelentősége számunkra? Elsősorban az, hogy ebből a néhány megjegyzésből is kitűnik, hogy Cs. Kiss Lajos és közöttem (közöttünk) fennáll egy nézeteltérés a tudomány természetét és értelemkörét illetően. Mármost innen nézve Cs. Kiss Lajos kritikájának az az egyik meghökkentő sajátossága, hogy egyetlen ponton sem jelzi, hogy közöttünk fennáll ez a bizonyos tudományelméleti vita, holott egymás között ezt a vitát többször is explikáltuk már. Magától értetődően vonatkoztatja rám a tudományosság olyan kritériumait, amelyeket explicit vagy implicit módon többször is elutasítottam már, gyakran éppen az ő füle hallatára. Cs. Kiss Lajos azt is pontosan tudja, hogy a jogtudomány, illetve a jogelmélet elméleti-módszertani és tudományelméleti kérdései az általam folytatott kutatások középpontjában állnak. Nekem elsősorban is ez a szakterületem. Részben ennek tudható be, hogy, a legtöbb Államelmélet jegyzettől eltérően, a mi munkánk a „Bevezetés”-ben felvázol egy átfogó filozófiai-módszertani keretet, amelyben aztán az egész vállalkozás kibontakozhat. Érthetetlen számomra, hogy Cs. Kiss Lajos miért nem vállalja fel a vitát ezzel az elképzeléssel, ha már ennyi mondanivalója van egy olyan könyvről, amelyet erre alapoztunk. Nyilvánvaló, hogy Cs. Kissnek nem kell egyetértenie az én tudományelméleti nézeteimmel. Ám hogy nem méltatja őket vitára, az, igencsak határozott végkövetkeztetései szempontjából, nagyon meglepőnek látszik.

            Cs. Kiss Lajos rendelkezik egy koherens elképzeléssel arról, hogy mi a tudomány és mi a feladata. Ez az elképzelés egy olyan diszkurzív közegben gyökerezik, amelyet három szerző munkássága határoz meg: Max Weber, Karl Mannheim és Edmund Husserl.[87] Vagyis Cs. Kiss Lajos elképzelései a 20. század első felének kontinentális (és német nyelvű) irodalmában gyökereznek. Az én elképzeléseim viszont az angolszász analitikai filozófia második világháború utáni tendenciáihoz igazodnak. Kiváltképpen erős hatást gyakoroltak rá azok a módszertani viták, amelyek a jogelméletben folytak a neoanalitikai jogelméletről az elmúlt négy évtizedben. Cs. Kiss többször is kifejezte már, hogy mennyire lenézi az általam vezérfonalnak tekintett hagyományt (bár én még sohasem láttam vagy hallottam, hogy annak bármely fontosabb szerzőjét kompetens kritikával illette volna). Csodálkozom azon, hogy anélkül leckéztet engem a tudományosság mércéiből, hogy kritizálná, vagy akárcsak említésre méltatná saját tudományelméleti nézeteimet, illetve a bennük megnyilvánuló hagyományt.[88]

Itt érdemes tenni egy megjegyzést. A fenti elemzés során gyakran állt elő olyan helyzet, amelyben azt szokás írni, hogy a kritikus félreértette az állításainkat. Az imént jelzett tény fényében azonban mindvégig vonakodtam ennek kijelentésétől, mivel Cs. Kiss Lajossal jó három éve folyik köztünk egy elméleti-módszertani vita (szóban és írásban — levélben — is), amelynek során rengetegszer és rengeteg formában hívtam fel a figyelmét az általam alkalmazott megközelítésmód filozófiai és módszertani sajátosságaira. Nem tudom, hogy mi az oka annak, hogy az általam felhozott szempontokat ebben az elemzésben teljesen figyelmen kívül hagyja, de a félreértés nem tartozik az esélyes jelöltek közé.

 

19. Ha az általunk jegyzett szöveg tudományos minőségének kérdéséről van szó, mindenképpen hiba lenne figyelmen kívül hagyni Cs. Kiss Lajos kritikájának egy további érdekes vonatkozását: mint fentebb itt-ott jeleztem is, ez a megsemmisítő kritika nem alapul egyetlen általunk hirdetett tézis tartalmi igazságigényének megkérdőjelezésén sem. Szövegei többszöri áttanulmányozása után sem tudok felidézni egyetlen pontot sem, ahol kijelentené, hogy ebben és ebben tévedünk, hogy amit itt és itt állítunk, az nem igaz, hanem hamis. Holott a tudományosság elemi mércéje nyilvánvalóan abban áll, hogy az ember védhető igazságigényekkel lépjen fel. Ha mi kiléptünk a tudományosság határai közül, akkor ennek nyilván meg kellene mutatkoznia abban, hogy téziseinknek nincs meg a kellő igazságértéke. Ám ennek megmutatására Cs. Kiss kísérletet sem tesz. Ehelyett, mint jeleztem, egyfajta „funkcionális értelmezésnek” veti alá az anyagot, hogy rámutasson, az valami másra szolgál, mint a tudományos érvelések. Így viszont igen megnehezíti a dolgunkat, ha okulni szeretnénk megfigyeléseiből. Nem tudhatjuk például, hogy mit kellene kezdenünk azzal a szerintünk igaz állítással, mely szerint az alkotmányos intézmények felépítése és működése politikai filozófiai tartalmakkal terhes, és kielégítő megértése nem képzelhető el ezeknek a politikai filozófiai tartalmaknak a feltárása nélkül. Merthogy nagyobbrészt ezen a kulcstételen alapulnak a kritikával illetett könyvet illető módszertani és tematikai döntések. Úgy vélem, Cs. Kiss kritikája éppen tudományos szempontból marad komolytalan mindaddig, amíg nem vállalkozik ennek a nézetnek a kritikájára. Amíg nem hoz fel érveket amellett, hogy ez a nézet téves, vagy hogy egészen más következmények adódnak belőle, mint amelyeket mi gondoltunk.

 

20. Befejezésként azt szeretném leszögezni, hogy ezzel a szöveggel nem az volt a célom, hogy jelezzem, A mérsékelt állam eszméje és elemei című könyvvel nincsen semmi probléma. Lehetséges, hogy fontos pontokon nem tudtuk elkerülni azokat az elfogultságokat, amelyeket el szerettünk volna kerülni. Lehet, hogy tettünk olyan kijelentéseket, amelyeknek nem itt van a megfelelő helyük. Biztos vagyok abban, hogy rengetegszer fogalmaztunk félrevezetően, hogy vannak olyan tételek, amelyeket végül tévesnek kell majd tekintenünk.[89] Azt is tudom, hogy a könyvnek vannak szerkezeti problémái. Ma már hibásnak tekintem például azt, ahogy a II. kötet kulcsfejezetei között felosztottuk a tematikát. Az adott kötetet nem a mérsékelt állam eszméjének kifejtésével kellett volna kezdenünk. Így ugyanis az a helyzet állt elő, hogy párhuzamosan fut egy konceptuális összefüggésekre vonatkozó elemzés (amelynek centrumában az autoritás fogalma áll), illetve egy gyakorlati elvekre összpontosító elemzés. Ezek az elemzések csak a „Szuverenitás és joguralom” című fejezetben találkoznak össze. Ez a szerkezet fölöslegesen bonyolulttá teszi a fejezetek közötti összefüggéseket, és azzal a veszéllyel is jár, hogy néhányszor indokolatlanul keverednek a konceptuális és a gyakorlati elvekre vonatkozó megfontolások. Biztos vagyok benne, hogy ez utóbbi veszélyt nem tudtuk mindig elhárítani. Ám azt le kell szögezni, hogy Cs. Kiss eljárása, amely semmi tiszteletet nem mutat a szövegünk immanens törekvései és tendenciái iránt, és amely végül elképesztő vádaskodásokba torkollik arról, hogy a szerzőket, illetve szerkesztőket vállaltan tudományon kívüli meggyőződések vezették, és hogy tulajdonképpen egy liberális ideokrácia harci eszközeit próbálták előállítani, teljesen alkalmatlan a könyvben valóban benne rejlő hibák felmutatására. Őszintén örülök, hogy Cs. Kiss eljárása egészen kivételesnek mondható a hazai jogelmélet és államelmélet művelői között. Remélem, ez így is marad.