Bónis Péter

Az európai ius commune Magyarországon a fragmentumkutatások fényében

 

 

 

 

 

 

 

 

Minden tudomány történetében vannak olyan kedvező korszakok, amelyekben egy tudományág nagyot fejlődik. A jogtudomány történetében más korszakok mellett kétségkívül ilyen korszak volt a középkor, amikor kialakultak a jognak, főként pedig a magánjognak azok a vonásai, amelyek ma is meghatározzák jogrendszerünket, egyszóval kialakult a jognak az az arculata, amelyet a jog értelmi rendszerének nevezünk. A középkorban, a glosszátorok hatására alakult ki az autonóm jogtudomány, a jogi fogalmakat, kategóriákat, disztinkciókat használó jogtudósok által kidolgozott, és a jogi szövegréteg fölé helyeződő jogdogmatikai réteg.[1] Nem lenne érdektelen sem a XII. századi jogi reneszánsz társadalmi, gazdasági, politikai okait, sem pedig magát a jogi dogmák fejlődését megvizsgálni a glosszátorok korában, hiszen ezek nagy jelentőségű kérdések az európai jogtörténetben és ezeket a támákat Magyarországon nem kutatják, sőt még a külföldi szakirodalom sem áll rendelkezésre. Ehelyütt azonban a ius commune magyarországi hatásával kívánok foglalkozni, amely legalább annyira érdekes, mint az előbbiekben felvetett témák. Indokolja ezt az a tény is, hogy Bónis György 1972-ben megjelent korszakalkotó műve óta több mint 3 évtized telt el, és bár a jogász képzettségű jogtörténészek aktivitása erősen lecsökkent e korszak kutatásában, a történészek, paleográfusok  sok jelentős eredménnyel gazdagították a ius commune magyarországi szerepéről Bónis György által megrajzolt képet.

Amikor Bónis György a Középkori jogunk elemei című könyvét megírta, a fragmentumkutatás, legalábbis a jogi szövegek terén, hazánkban szinte ismeretlen volt, és a jogász képzettségű jogtörténészek ma sem igazán ismerik azt. Ezért érdemes néhány szót szólni magáról a fragmentumkutatásról, annak eredményeiről, illetőleg a római jog magyarországi hatásáról kialakított képünk és a fragmentumkutatás viszonyáról.

Más országokhoz hasonlóan, nálunk is levéltárakban, könyvtárakban, régi anyagok kötéstábláiban kezdõdött meg a kutatás. Magyarországon a XVI-XVII. században, a török hódoltság és a szabadságharcok két évszázadon át tartó korában a könyvpusztulás hatalmas arányokat öltött. Magyarország három részre szakadása elõtt az országban becslések szerint a különféle apátságok, prépostságok, egyéb rendek, a királyi és a nagyobb városi plébániák birtokában legalább 35 000, Mátyás király, a humanista fõpapok és a világiak birtokában 10 000, összesen 45 000 kódex lehetett. Ennek több mint 99 százaléka elpusztult, vagyis a Magyarországon használt műveknek, így ezen belül a jogi műveknek is még az egy százaléka sem maradt fenn! Sok kódex elégett, megsemmisült, de nem minden régi kéziratos könyv tûnt el nyomtalanul, mert egyes darabjaik késõbbi könyvek kötéstábláiban, továbbá iratborítókban, kötéstömítõ anyagokban megtalálhatók.

A töredékek felkutatására és feldolgozására alakult meg a Fragmenta Codicum elnevezésû kutatócsoport. A töredékek gyûjtése az egész országra kiterjed: könyvtárról könyvtárra, levéltárról levéltárra halad. Ezek a töredékek rendkívül fontosak a mûvelõdéstörténet számára is, felbecsülhetetlen értékû adatokat szolgáltatnak a középkori Magyarország mûvelõdéstörténetérõl. Megtudhatjuk például, hogy az egyes korokban mit tanítottak az iskolákban, vagy milyen jogi műveket használtak a jogalkalmazók.

Az elért eredményeket kódexkatalógusokban összegzik. Ezekben minden tételnél feltüntetik a rá vonatkozó szakirodalmat. A katalógusok általában jelenlegi gyűjteményeket mutatnak be, de vannak olyanok is, amelyek egykori könyvtárak rekonstrukciói.

1983 óta összesen 5 kötet jelent meg abból a sorozatból, amely a kódextöredékeket dolgozza fel. Természetesen korántsem tartunk még a teljes feldolgozottság állapotánál, hiszen nagy gyűjtemények várnak még a feldolgozásra a MTA Kézirattárában vagy pedig a levéltárban. A nyomtatásban megjelent kötetekben feldolgozott töredékek száma a kétezerhez közelít. Ebből a jogi fragmentumok száma nyolcvan körül van, ezek egyharmada római jogi mű, kétharmada pedig egyházjogi. Ez az arány megfelel a nyugati országok könytárállományát jellemző arányoknak. A legnagyobb külföldi könyvtárakban, a müncheni Statsbibliothekban, a párizsi Biliotheque Nationale-ban, vagy a firenzei Biblioteca Nazionaléban szintén az egyházjogi művek vannak többségben.

Nagy félreértés lenne azonban ebből azt a következtetést levonni, hogy Magyarországon éppen úgy, mint Európában az egyházjog túlsúlya érvényesült. Ezt a következtetést legfeljebb olyan személy vonhatná le, aki ezeknek a műveknek a tartalmát sohasem tanulmányozta, hiszen tudvalevő, hogy az egyházjog jelentős részben római jogot tartalmaz. Csak formailag, a művek címe alapján  beszélhetünk az egyházjog túlsúlyáról, tartalmi szempontból inkább a római jog meghatározó. 

Az egyértelműség kedvéért talán helyes lenne a római jog és a legisztika fogalmának megkülönböztetése; a legisztika kifejezés alatt a hagyományosan legistáknak tekintett szerzők írásait értve. Így világosabbá válna az a tény, hogy nem csak a legisták foglalkoztak a római joggal, ennélfogva a római jog nem szűkíthető le a legisztikára, a legisták műveire, hanem amikor a római jog kifejezést használjuk, bele kell hogy értsük azokat a római jogi elemeket is, amelyek az egyházi és hűbéri jogban megnyilvánultak.

Az egyházi jog, főképpen pedig a dekretalisztika ilyen értelemben maga is a római jog hordozója, olyannyira, hogy gyakran ugyanaz a római jogi tartalom egyszer egy legista művében, másszor pedig egy dekretalista művében tűnik fel. Nyilván nem mondhatjuk, hogy egyszer egyházjogról, másszor pedig római jogról van szó, hiszen mindkét szöveg szó szerint megegyezik. Ha tehát például egy summa decretalium egy ország vagy település jogrendszerére gyakorolt befolyását vizsgáljuk, azt is meg kell néznünk, hogy ez az egyházjogi mű mennyi római jogi elemet tartalmaz, és hogy az adott területen ennek a summának melyik részeit használták. Egy római jogi elemekben bővelkedő egyházjogi summát ugyanis tisztán a benne megtalálható római jogi elemek kedvéért római jogi kompendiumként is használhattak és használtak is. Ez főképpen azokban az országokban jellemző, amelyekben a legisták bonyolult művei kevésbé terjedtek el, következésképpen alapvető római jogi jogintézmények (adásvétel, zálog, kezesség) egyszerű bemutatása iránt fokozott igény mutatkozik, amelyet egy summa decretalium (Páviai Bernát, Goffredus) megfelelően ki tud elégíteni, mivel kevésbé bonyolult és ennélfogva sokkal érthetőbb, mint például egy lectura Authenticorum, amelynek a tanulmányozása nehézkes. Ezeknek az egyházjogi summáknak a szerzői pontosan ennek az igénynek a kielégítésére írták műveiket, minthogy az egyházi bíróságokon feltűnő dologi és kötelmi perek hasonlóképpen rövid és gyakorlati útmutatást igényeltek a nem feltétlenül tanult egyházi bírák számára is. Ezeket jól lehetett használni világi ügyekben is.

A Magyarországon használt példányok alapján nagyvonalakban a következő képet alkothatjuk. Először is szembetűnő a glosszátori művek túlsúlya a kommentátorokkal szemben. A Magyarországon használatos jogi könyvek többségét glosszátorok írták, a kommentátorok fennmaradt munkáinak száma határozottan alacsonyabb. Ezen belül is a XIII. századi glosszátorok túlsúlya figyelhető meg, a XII. századi glosszátorok művei szinte teljesen hiányoznak. Ez a jellegzetesség bizonyosan a római jog hazai behatolásának ütemével függ össze. Ahogyan Bónis György megállapította: sohasem díszítették okleveleinket római jogi idézetekkel olyan gazdagon, mint a XIII. század második felében. Minthogy ezeket a műveket forgatták leginkább a magyar jogismerők, ezek a glosszátorok befolyásolták legjobban a magyar jog kifejlődését.

 A másik megfigyelhető jellegzetesség a tekintélyes szerzők túlsúlya a kisebb szerzőkkel szemben. Ez mind a glosszátorokra, mind a kommentátorokra vonatkozik. Ez azt jelenti, hogy a kevésbé jelentős, kis számú, vagy Nyugaton is kevés példányszámban fennmaradt művek szerzői, így például Albericus, Aldricus, vagy Bernardus Dorna egyáltalán nem volt használatban a hazai jogalkalmazóknál. A kommentátorokra is ez volt jellemző, inkább Bartolus vagy Baldus munkáit használták, de ezekből is csak kevés maradt fenn, inkább a glosszátorok túlsúlya jellemző.

A magyarországi kódexek és fragmentumok száma alapján egyértelmű a glossa ordinariák közkedveltsége. A civiljog területén Accursius glosszáját olvasták, a Decretumot Bartholomaeus Brixiensis, a Liber Extrát Bernardus Parmensis, a Liber Sextust pedig Johannes Andreae glosszájával használták. A legtöbb példány ezekből a művekből maradt fenn, az Egyetemi Könyvtárban Accursius glosszájából például négy töredék maradt fenn, Bernardus Parmensis apparátusából pedig még kevesebb.

Az apparátusokon túl a summákat is előszeretettel olvasták, bár a hangsúly itt is a tekintélyes szerzőkre esett. A civiljogban Azo summája volt jelen az ún. rendkívüli summákkal (summae extraordinariae) együtt, de nem volt annyira népszerű, mint Accursius glosszája. Győrben például Azo Codexhez írt summájából maradt fenn egy töredék. Az egyházjogi summák közül Goffredus Tranensis és Hostiensis summáit használták.

Goffredus Tranensis summájáról érdemes részletesebben is szólni, mivel átfogó jellege és viszonylag kis terjedelme közkedveltté tette a kéziratok másolására szakosodott műhelyek előtt, a könyvnyomtatás feltalálásával pedig nyomtatásban is elterjedt, utolsó kiadását 1667-ben készítették.  Összesen négy magyarországi példányról van tudomásunk, amelyből egy XIV. századi kéziratot a zágrábi érseki könyvtárban őriznek (Zágráb, Metropolitanska Knjiznica, MR.155). Goffredus summája Magyarországon először 1277-ben tűnik fel, amikor László esztregomi prépost annak egy példányát Antal mesterre hagyja.  A XV. század első felében Goffredus summáját Veszprémben említik, 1513-ban pedig Lasich Miklós, csázmai kanonok  említi.

Goffredus magyarországi hatásának azonban nem ezek az egyetlen és legfontosabb bizonyítékai. A Raymundus Parthenopeusnak tulajdonított római jogi summa ugyanis nem más mint Goffredus summájának római jogi kivonata. A szerző ugyanis elhagyta Goffredus művéből a forráshivatkozásokat, illetőleg a kifejezetten egyházi érdeklődésre számot tartó részeket, és ezeket 3 könyvbe rendezte. Ezt a summát használták a tárnokjogi városok Sopron kivételével.

 Raymundus Parthenopeus elhagyta a más középkori glosszátori művekhez képest Goffredusnál amúgy is ritkábban feltűnő forráshivatkozásokat, és egyúttal a tárgyalás terjedelmét is csökkenti, egyebként azonban a két szöveg szinte szó szerint egyezik. Ugyanaz a jogi tartalom tehát egyszer egy  egyházjogi, másszor pedig egy civiljogi műben tűnik fel, ami jól alátámasztja azt a megállapításunkat, hogy Goffredus művét gyakran használták római jogi kompendiumként is tisztán világi célra világi ügyekben.

Goffredus summáját nemcsak Raymundus Parthenopeus, hanem más szerzők is átdolgozták. Johannes Guidonis de Ancona az ő művét vette alapul római jogi summájának megalkotásakor.[2] A Summa Astesana és Monaldus népszerű penitenciális summája, amelyet tartalmánál fogva inkább jogi summának kellene tekintenünk, szintén az ő művét használták.[3] Az egyes nyomtatott kiadásokban Azo és Hostiensis summáinak glosszájaként feltűnő, egy bizonyos Martinusnak tulajdonított summából vett széljegyzetek[4] szintén az ő művével egyeznek. Még a XV. században is előszeretettel használták, egy prágai jogtanár (Bohuslav)  átdolgozása[5] éppen úgy ránk maradt, mint egy 1447-ből származó Summa, amelynek felirata szerzőségét egy bizonyos Johannes Pergernek tulajdonítja.

A nemzeti jogokra gyakorolt hatását egyelőre csak néhány tanulmány tette vizsgálódás tárgyává. Stein bizonyította be, hogy az 1255 körül készült  ‘Regiam maiestatem’ kezdetű skóciai jogkönyv római jogi részeit Goffredus művéből vették át.[6] A skót jogkönyv egyharmadának Goffredus Tranensis, kétharmadának Glanvill De legibus et consuetudinibus Angliae című traktátusa volt a forrása.

A lectura műfajában Hostiensis, Johannes Andreae és Panormitanus műveit használták nagyobb számban. Gerics József szerint Hostiensis egyenesen „lajstromokat közölt olyan kánoni jogintézményekről, amelyeket a civiljog ismerete nélkül meg sem lehetett érteni”.[7] Panormitanus művéből  kivonatokat is készítettek a XV. században.

A perjog terén a Speculum iudiciale és főként közép-európai rövidítményeinek használata bizonyított. A művet Magyarországon is használták. Liebhard Eghenvelder, Pozsony város jegyzőjének egyik  kódexe például ebből a műből származó kivonatokat közöl. A lehnici karthauzi kolostor könyvtárában őrizték a mű egyik 1474-ben Bolognában kinyomtatott inkunábulumát, amely jelenleg a budapesti Egyetemi Könyvtár gyűjteményében van (Inc. 21). Úgy tűnik, hogy a többi példány a középkor viharaiban elpusztult. Nem maradt fenn például az a példány, amelyet a XV. század elején Veszprémben őriztek. Jakab esztergomi őrkanonok és szepesi archidiakónus, aki 1321-ben bolognai rektor volt, Speculumát haza sem hozhatta, mert a podesta egy ítélete elleni tiltakozásul 1321-ben társaival elvándorló bolognai rektor ingóságait, köztük az említett művet, a város a magyar rektor Bolognában hagyott adósságai fejében  lefoglalta. A műből egyenlőre csak két töredéket azonosítottak, amelyből egyet az egyetemi Könyvtárban, egyet pedig Győrben őriznek.

Úgy tűnik, hogy a közép-európai ordo iudiciariusok nagyobb közkedveltségnek örvendtek, mint a bolognai jogiskola eredeti ordói. Közöttük a legnépszerűbb  a Johannes Andreae-nak tulajdonított, valójában Speyerben 1260 körül átdolgozott francia eredetű ordo iudiciarius volt, amelyet Közép-Európában, így Magyarországon is előszeretettel használtak. Magyar viszonyokra alkalmazott kézirata, amely több magyar város nevét (pl. Bártfa) említi, ma Budapesten az Egyetemi Könyvtárban található (EK., Cod. Lat. 56., fol. 252ra-255vb). Hasonlóan elterjedt volt a Nicolaus Puchniknak tulajdonítható ‘Quoniam citatio est fundamentum’ (1385 körül), illetve a ‘Circa processum ordinarium’, amelyet a XIV. században Prágában állíthattak össze, és amelyet magyar helynevek beiktatásával a magyar Pöstyéni Tamás másolt le.[8]

A műfajok szempontjából összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy az apparátusokat használták leginkább, ezenkívül pedig a summa, a lectúra és az ordo iudiciarius volt jelen nagyobb számban, más műfajok (Paulus Hungarus notabiliái, Damasus Hungarus brocardái) ritkán, egyes műfajok pedig (distinctio, dissensio) - úgy tűnik - egyáltalán nem fordultak elő Magyarországon.

Ha a különböző jogiskolákhoz való tartozás szempontjából nézzük a fennmaradt anyagot, akkor egyértelműen elmondható, hogy a bolognai művek mellett legfeljebb közép-európai befolyásról beszélhetünk, a francia-rajnai és az angol-normann jogiskola specifikus művei - úgy tűnik -  egyáltalán nem befolyásolták a hazai gyakorlatot. Ez azért is különösnek hangzik, mivel jól tudjuk, hogy magyarországiak előszeretettel keresték fel Párizs egyetemét és talán specifikusan francia műveket is magukkal hozhattak. A fennmaradt iratanyag azonban arról tanúskodik, hogy Párizsból is inkább a bolognai magisterek műveit hozták Magyarországra, a francia-rajnai summák nem kerültek Magyarországra.

A bemutatott glosszátorokról a már elvégzett kutatatások alapján is egyértelműen kijelenthető, hogy műveik nagy számban lehettek jelen Magyarországon, ennélfogva bizonyára befolyásolhatták a hazai gyakorlatot. E szerzők európai viszonylatban is a legjelentősebbek közé tartoznak, így részletesebb bemutatásuk európai szempontból is indokolt. Nem vitatható, hogy Hugolinus, Huguccio vagy Páviai Bernát sokkal jelentősebb alakja volt az európai ius commune irodalmának, de ők a fennmaradt kéziratos anyag tanúsága szerint Magyarországon nem rendelkeztek akkora befolyással, mint Accursius, Goffredus Tranensis vagy Hostiensis.

E tekintetben érdemes megfontolnunk Zlinszky János érvelését: „Vajon elképzelhető, hogy magyar bíróság áruszavatossággal kapcsolatban semmi gyakorlatot nem folytatott? Ha az öröklési jogban szerepel a szerzett és az ingó vagyon, magáról a szerzésről ne lett volna joggyakorlat?! Volt bizonnyal, csak nem a sajátos, országos jog, hanem a ius commune tételei szerint.”[9] A ius commune jogtételeit pedig ezekből a Magyarországon használt művekből vették.

A középkorból fennmaradt iratanyag jellege és mennyisége értelemszerűen jelentős hatást gyakorol egy ország jogtörténetírására. Jól látszik ez, ha összehasonlítjuk például a magyar jogtörténetírást a német vagy az olasz jogtörténetírással. Magyarországon az előbb kifejtettek alapján is látható módon csekély a fennmaradt teljes kódexek száma, inkább csak oklevelek maradtak fenn. Olaszországban és Németországban azonban jelentős számú kódex maradt fenn, amelyekben összefüggő, többoldalas jogi szövegek olvashatók, amelyekből részletesen megismerhető a korabeli jogtudomány. A német és olasz jogtörténetírásban ennek következtében jelentős számban vannak jelen azok a dogmatörténeti tanulmányok és monográfiák, amelyek betekintést engednek a középkori jogtudományba. Magyarországon azonban középkori jogi kódexek nem maradtak fenn, a jogtörténetírás ennek következtében csak a fennmaradt anyagra, vagyis az oklevelekre koncentrál.

Az okleveles anyag azonban nem jogtudomány, hanem gyakorlati jogalkalmazás, a kettő pedig egymást nem helyettesítheti, éppen úgy, ahogyan manapság sem lehet  tankönyv helyett döntvénytárat adni a hallgatók kezébe, vagy a legfelsőbb bíróság ítéletei alapján rekonstruálni egy polgári jogi tankönyvet.

A bonyolult jogi dogmatikai észjárást bemutató kódexek hiánya, ennek következtében pedig a magyar dogmatörténeti feldolgozások hiánya azt a téves képzetet keltheti, hogy a középkori Magyarországon nem is létezett jogtudomány, csak gyakorlati jogalkalmazás, hiszen csak oklevelek maradtak fenn, ezeket kutatták, ezekről olvashatunk. Belátható, hogy a fragmentumkutatásnak éppen azért van nagy jelentősége, mert hozzájárul ahhoz, hogy a magyar jogtörténetírásnak a rendelkezésre álló források jellegéből fakadó egyoldalúságát meghaladjuk, és a római jog magyarországi hatásáról olyan képet alakítsunk ki, amely jobban megfelel a középkori magyar valóságnak. Ehhez pedig a jogi fragmentumkutatás nem elhanyagolható segítséget nyújt.

 

 


[1]  A ius commune irodalmához ld.: Calasso, F., Introduzione al diritto comune, Milano, 1951; Savigny, F. C., Geschichte des römischen Rechts im Mittelalter I-VII, Heidelberg 1834-1851 (Ennek a második, bővített kiadásnak a használata ajánlott); Calasso, F., Medioevo del diritto, Milano, 1954; Calasso, F., Storia e sistema delle fonti del diritto comune, Milano, 1938; Wieacker, F., Privatrechtsgeschichte der Neuzeit, Göttingen 1967; Coing, H. (hrsg.), Handbuch der Quellen und Literatur der neueren europäischen Privatrechtsgeschichte I-III, München, 1973; Coing, H., Europäisches Privatrecht, I: Älteres gemeines Recht, München, 1985;  Lange, H., Römisches Recht im Mittelalter. I: Die Glossatoren, München, 1998; Bellomo, M., L’Europa del diritto comune, (I Libri di Erice 1), Roma, 1998; Bellomo, M., The Common Legal Past of Europe, Washington D. C., 1995; Bellomo, M., Medioevo edito e inedito I-III (I Libri di Erice 20), ld. főként II: Scienza del diritto e societŕ medievale, Roma, 1998, és III: Profili di giuristi, Roma, 1998; Cortese, E., Il diritto nella storia medievale, I-II, Roma 1995; Grossi, P., L’ordine giuridico medievale, Roma-Bari, 1995; Bónis Gy., Középkori jogunk elemei, Budapest 1972; Besta, E., Fonti: legislazione e scienza giuridica, in Storia del diritto italiano diretta da P. Del Giudice, I-II. kötet, Milano, 1923-1925

[2] Bertram, M., Johannes de Ancona: Ein Jurist des 13. Jahrhunderts in den Kreuzfahrerstaaten, in Bulletin of Medieval Canon Law  7 (1977) 49-64.; Höhl, N., Johannes de Ancona, in Lexikon des Mittelalters 4 (1990) 555.

[3] Michaud-Quantin, P., Sommes de casuistique et manuels de confession au moyen âge, Louvain-Lille-Montreal 1962, 42.

[4] Savigny, F. C., Geschichte des römischen Rechts im Mittelalter I-VII, Heidelberg 1834-1851, V. kötet, 42-44.

[5] Schulte, J. F., Die Geschichte der Quellen und Literatur des kanonischen Rechts, I-III, Stuttgart 1875-1880,  II. kötet, 91.

[6] Stein, P., The source of the Romano-canonical part of Regiam maiestatem, in  Scottish Historical Review 48 (1969) 107-23.

[7] Gerics J., Egyház, állam és gondolkodás Magyarországon a középkorban, Budapest 1995, 219.

[8] Gábor Gy., Adatok a középkori magyar könyvírás történetéhez, in Magyar Könyvszemle 35 (1910) 6-9.

[9] Zlinszky J., Werbőczy jogforrástana, in Jogtudományi Közlöny 53 (1993) 375.