Bónis Péter

Pokol Béla: Középkori és újkori jogtudomány. Az európai jogi gondolkodás fejlődése

(Institutiones Iuris) Dialóg Campus Kiadó,

Budapest, 2008, 224 oldal

2008-ban jelent meg Pokol Béla Középkori és újkori jogtudomány című jogelméleti-jogtörténeti szemszögű munkája az európai jogi gondolkodás történetéről. A szerző célja az volt, hogy a középkori és újkori jogfejlődés néhány alapvető irányát vázolja, az európai jogtudomány elmúlt ezeréves fejlődésének főbb eseményeit elemezze, illetőleg a magánjogi dogmatika, és a büntetőjogi dogmatika főbb kategóriáit, ezek történeti fejlődését felvázolja.

Természetesen nem kerülhetett sor a magánjog és a büntetőjog ezeréves történetének teljes bemutatására, hanem csak a szerző által fő szempontul kiválasztott dogmatörténeti fejlődés egyes vonulatai kaphattak helyet a kötetben. Mégis nagy jelentőségű ez a munka, mivel az elmúlt időszakban igencsak elhanyagolt területekre hívja fel a figyelmet.

Az első fejezet a jog rétegeinek történeti kibomlása címet viseli. Ebben a fejezetben a szerző felvázolja az archaikus jogoktól a tudatos jogalkotásig tartó folyamatot. E mellett a jogdogmatika rétegének kialakulását a konziliumadás, az ítélkező jogi fakultások történetén keresztül mutatja be. A jogi humanizmus és az újkori észjogi irányzat törekvései is részletes megvilágítást kapnak ebben a fejezetben. A jogdogmatika rétegén kívül a szerző itt mutatja be a konkretizáló bírói jogréteg formálódását is.

Második fejezet az európai jogtudomány születését mutatja be. A népvándorlás  századai után a római jog felfedezése a glosszátoroknak köszönhető. A Bologna előtti korszak bemutatása nélkül azonban sajnos nem igazán kapunk választ arra a szakirodalomban sokat vitatott kérdésre, hogy milyen tényezők járultak hozzá a Corpus iuris civilis tudományos magyarázatának megindulásához. Pokol Béla munkájának nagy értéke azonban, hogy ismerteti a glosszátorkorszak kiemelkedő alakjait, a legista irodalom műfajait és elnevezéseit, illetve a bolognai jogi iskola intézményesülését. A bizánci hatás kérdése, illetőleg Pávia és Bologna kapcsolata is helyet kap a munkában. Glosszátoriskola ismertetését Digesta idézetek zárják.

A harmadik fejezetnek a kommentátorok iskolája a tárgya. A kommentátorok korában az egymástól elkülönülő egyházjog és a legisztika tudományos művelése egyre inkább összekapcsolódott, és felléptek azok a jogtudósok is, akik mind a római jog, mind az egyházjog területén jelentőset alkottak. A szerző rámutat arra, hogy a kommentátorok korának jellegzetessége a korábban elkülönülő helyi jogalkotás (statuta civitatum) és a ius commune szoros kölcsönhatása. A glosszátorok még úgy tekintették Jusztiniánusz császár jogát, mintha az még mindig hatályban volna, és mereven elzárkóztak a statútumokban megfogalmazott jog elméleti elismerésétől. A kommentátorok azonban már a statútumokat is magyarázták, és az ő érdemük a ius commune és statutárius jog viszonyának mélyebb feltárása, az ún. statútumelméletek megfogalmazása. Itt leginkább Albertus Gandinus, Bartolus, és Baldus de Ubaldis szerepe emelhető ki. Bartolus statútumelmélete az egész európai közös jog (ius commune) elméletének alapja, ahogyan erre Manlio Bellomo immár német és angol nyelvre lefordított nagyhatású munkájában (The Common Legal Past of Europe) is rámutat. A ius commune szerzőinek és műveiknek ismerete nélkül egyetlen egy európai állam jogtörténetének kutatása sem képzelhető el.

A kommentátorok korának másik jelentős jellegzetessége a konziliumok adása. A szerző a negyedik fejezetben elemzi részletesebben a jogtudósok gyakorlati jogformálását, amely a későbbi évszázadokban az ítélkező jogi fakultások szerepének kialakulásához vezetett. A mai jogrendszerben legfeljebb az alkotmánybíróságnak van ilyen szerepe, a régebbi századokban azonban a jogászprofesszoroknak a tárgyi jog formálására sokkal erősebb behatásuk volt. Bár a glosszátorok közül egy-egy szerző már a XIII. században készített jogi véleményt, a konziliumadás leginkább a kommentátorok tevékenységében emelkedik ki, akiket éppen ezért konziliátoroknak is neveznek.

Egész Európában jellemző volt az elméleti jogászságnak az ítélkezési gyakorlatra a konziliumok és egyéb jogi vélemények által kifejtett jelentős befolyása. Leginkább azonban a német egyetemi jogászság tudta érvényesíteni befolyását ezen a területen. Németországban alakult ki az Aktenversendung gyakorlata, ami azt jelenti, hogy a bíróságok átküldték a német egyetemi ítélkező kollégiumnak az összes lepecsételt bírósági aktát egy kísérőlevéllel együtt, amelyben döntést kértek az akták alapján. A Spruchkollegiumnak feladata volt, hogy elkészítse a felküldött akta alapján a konziliumot. A konziliumadás igen jövedelmező foglalatosságnak bizonyult. Pokol Béla rámutat arra, hogy a konziliumadás honoráriuma mentesítette az államot a nagyobb bérek fizetésétől, és így a konziliumadás az egyetemi professzorok legjelentősebb jövedelemforrásává nőtte ki magát. Ez természetesen visszaélésekhez vezetett, illetőleg a túlzott pártosság problémáját is felvetette. A konziliumkérésnél a megbízók szelektív tényállásközlése is jellemző volt. Mindezek a hiányosságok azt eredményezték, hogy a XIX. századra a jogi fakultások ítélkező funkciója megszűnt.

Az ötödik fejezet az európai jogi gondolkodás újkori fejleményeivel foglalkozik. A jogi humanizmus a jusztiniánuszi joganyagot történeti forrássá minősítette vissza, és a humanista kritika (Petrarca) a jogtól néha még azt is elvitatta, hogy egyáltalán tudománynak nevezhető-e. A jogászok működési terepét a bíróságok jelentik, és a gyakorlati fórumokon kell győzni, és itt látszatérvek és szofista indokok kellenek csak, nem az igazság kiderítése folyik. A jogtudomány fejlődésének újabb fellendülése az újkori természetjogi irányzat kifejlődéséhez köthető. A természetjogi és észjogi irányzatok jeles képviselői (Grotius, Puffendorf, Thomasius, Wolff) visszaállították a jog tudományos tekintélyét és jelentős lépéseket tettek a jog rendszerszerűségének kialakítása felé. A természetjogi iskola nyomdokain növekedett fel a pandektisták korai nemzedéke is. Pokol Béla ebben a fejezetben bemutatja még a gyakorlati juriszprudencia megjelenését az egyetemi oktatásban.

A könyv utolsó két fejezete dogmatörténeti elemzéseket tartalmaz. A hatodik fejezet a magánjogi dogmatika jelentősebb fogalmainak fejlődéstörténetét tekinti át. A szerző ebben a fejezetben először a természetes és jogi személy tanainak fejlődését elemzi, majd áttér a dolog és a jogügylet kérdéseire. Rámutat arra, hogy a jogügylet fogalmának gyökerei a XVIII. század végére, Nettelbladthoz nyúlnak vissza, bár a jogügyleti tan kibontakozása egyértelműen a pandektista korszakba esik.

A monopolkapitalista korszak magánjogát a szerző jól megválasztott kifejezéssel a szerződési szabadság leépítése korának nevezi. Az ipari társadalom tömeges gépezetei között a tényleges akaratnyilatkozat egyre inkább elsatnyul. Az akaratnyilatkozatot vélelmezik, faktikus szerződésnek tekintik, sőt a nagy kereskedelmi vállalkozások maguk diktálják a szerződési feltételeket, amelyek teljesen feleslegessé teszik a szerződési szabadságot. A szerzdési szabadságra csak akkor kell hivatkozni, ha az ipari vállalkozások érdekeiről van szó.

A hetedik fejezet büntetőjogdogmatika-történeti elemzései a Szásztükör kezdetleges büntetőjogától a Csemegi-kódex dogmatikájáig ívelnek. A szerző ebben a fejezetben áttekinti a német, a francia, az angol-amerikai, stb. és a magyar büntetőjog-dogmatika egyes fogalmainak fejlődését. Elsősorban az elkövetői alakzatok, a bűnösség kategóriái, illetőleg a kísérlet tana kap hangsúlyos tárgyalást a könyvnek ebben a fejezetében.

Pokol Béla könyve sok, hasznos és jelentős tudományos eredménnyel gazdagította a jogelmélet és jogtörténet tudományát.  A mű egyúttal bizonyságot tesz a szerző széleskörű érdeklődéséről, és magas fokú tudományos felkészültségéről. Munkája nagy segítség azoknak, akik a kötetben tárgyalt dogmatörténeti kérdések iránt érdeklődnek. Szívből ajánlom ezért minden jogász és történész szakember figyelmébe.