Bónis Péter

Pokol Béla :Autentikus jogelmélet

(Institutiones iuris; Budapest 2010, 208 pp)

című könyvéről

 

 

Nemrégiben jelent meg Pokol Bélának, a jogelmélet, a jogfilozófia, az alkotmányjog és a politológia elismert hazai kutatójának szerzőségében az a kötet, amely egyfajta új, autentikus jogelméleti szintézis megalkotására tesz kísérletet. A könyv címében szereplő „autentikus” jelző szerepeltetésével a szerző azt a törekvését szerette volna jelezni, hogy az elemzéseibe folyamatosan bevonta a jogtörténeti és jogági elméleti kérdéseket, illetve az ezekre vonatkozó szakirodalmat is. A szerző e módszer alkalmazásával szakítani szándékozott azzal a jogelméleti felfogással, amely a jogtörténet és a tételes jogtudományok kutatásától elszakadva, ezektől függetlenülve figyeli meg a jogot, és így véli elemezhetőnek a jog fogalmát, a jogforrásokat, a jogdogmatika, a jogértelmezés és a jogérvényesség fogalmait. A szerző meggyőződése szerint ez a hazánkban elsősorban a szovjet jogelmélet hatása alatt kialakult koncepció a jogtörténet és a tételes jogokhoz való kapcsolat elszakításával elcsökevényesítette jogelméletünket, ugyanakkor el is szigetelte azt a tételes jogoktól.

A könyv hét fejezetre oszlik. A szerző az első fejezetben a fent említett elképzelés jegyében veszi szemügyre a jogelmélet diszciplináris önreflexióját. Ebben a fejezetben Pokol Béla a jogelméleti diszciplina tárgyi határait és kapcsolódásait a diszciplináris önreflexió hazai állapotát, valamint a jogfilozófia és a jogelmélet kapcsolatának történetiségét vázolja fel. Rámutat arra, hogy a gyakorlati juriszprudenciától a jogtudományig hosszú az út, a természetjogi rendszertől a jogfilozófián át az empirikus jogszociológiáig hosszú évszázadokon át jutott el a tudomány.

A második fejezetben a szerző a közerkölcs, az egyéni morál, a kritikai morál, a világmorál és a jog kapcsolatát elemzi. Itt a szerző már korábban megjelent morálelméleti vázlatait hasznosítja, amelyben a közmorál és a kritikai morál különbségének a középpontba emelésével olyan szemszöghöz jutott, amellyel már fel tudta nyitni elemzésre a morál alapvető kérdéseit. A közmorált tagadó, illetve ezt mint konvencionális „szokáserkölcsöt” nyelvpolitikai fogással is leértékelő Kant utáni morálelméletek uralma a közmorál helyett a kritikai morált hozta be morálként. A szerző a fenti felfogás, vagyis a közmorál eltüntetésének és a kritikai morál mindenhatóságának kritikájával zárja le fejtegetéseit.

A harmadik fejezet a jog és az erkölcsi-morális szféra kapcsolatát vizsgálja. A szerző Habermas diskurzusetikája, Hartnak a konvencionális erkölcsről és a kritikai erkölcsről vallott felfogása, Coleman és mások jogelméleti következtetései ismertetésével és kritikájával jut el saját álláspontjának felvázolásáig.

A negyedik fejezet a jogelméletet jogtörténeti szempontból vizsgálja. Elsőként a római jog rétegeinek és a római jogi gondolkodásnak a formálódását elemzi, és hangsúlyozza, hogy a császári bürokrácia jogszerkezete és jogászsága jelentős mértékben befolyásolta a jog szerepének, illetőleg működésének hogyanját.

A szerző a történeti áttekintést a jog rétegeinek a középkori jogfejlődés során való kibomlásával folytatja. A Római Birodalom felbomlása után újból ki kellett alakítani a jogdogmatika rétegét, amely a glosszátoroknak köszönhető. A glosszátori jogtudomány hatása a konziliumadással vált igazán jelentőssé, és befolyásolta a jogalkalmazást a jogdogmatika fokozott figyelembevétele és alkalmazása irányában. A jogdogmatika hatása méginkább erősödött az ítélkező jogi fakultások kialakulásában, és az újkor észjogi irányzatának rendszertörekvéseivel.

A jog rétegeinek kibomlása során a szerző következő lépésként a konkretizáló bírói jogréteg formálódását mutatja be. A szerző szerint a jog absztrahálódásának formái a regulák, maximák, jogelvek, jogdogmatikai fogalmak és alapjogok. A szerző itt elsősorban a jogi maximák szerepét tekinti át az angol-amerikai jogrendszerben, illetőleg az emberi jogok eszméjének történeti fejlődését világítja meg.

Az ötödik fejezet Jhering jog- és társadalomelmélete alapján von be új szempontokat az autentikus jogelmélet kialakításában. Jhering a pandektista jogelméletbe a cél-gondolatot vitte be és ezáltal lehetőséget nyitott arra, hogy a jogtudomány érdekkutató jogtudománnyá váljék. Pokol Béla Jhering cél-gondolatának érvényesülését büntetőjogi, illetőleg magánjogi (birtok és birlalat) példákon keresztül mutatja be. Az ötödik fejezet Jhering társadalomelméleti keretének ismertetésével zárul.

A hatodik fejezetben a szerző részletesebben is kitér a jogfilozófia és a büntetőjogi elméletek kapcsolatára. A bűncselekmény elkövetés fogalmi neutralizálása és a marginális elrettentés elmélete, valamint a büntetés mértékének további kalkulációi a bűn gazdaságtanának különféle alkalmazási lehetőségeit jelzik. A jogi moralizmus büntetőjogelmélete a gondatlanság, a kísérlet és a veszélyeztetési bűncselekmények különféle dogmatikai megoldásainak kialakításában jut szerephez.

A hetedik fejezet a tárgyi jog és alanyi jog kérdéseivel foglalkozik. E fejezetben elsősorban a német gondolati vonalak és az angol-amerikai gondolati szál jut szerephez. A németeknél az egyik kiemelkedő szerző Rudolf Bierling volt e témakör kutatásában, aki a Prinzipienlehre c. ötkötetes művének első kötetében 1894-ben fejtette ki a jogi pozíciók jogosultsági és kötelezettségi oldalán a belső differenciálás lehetőségeit. A jogosultsági oldalon különösen a puszta szabadság és a jogosulttal szembenálló másik oldalon pontos kötelezettségeket keletkeztető igényjog különválasztására ad gazdag elemzést. Rajta kívül ki kell röviden térni még a Rudolf von Jhering által elindított gondolati vonalra, melyben a szabályok mögötti célok kerültek a középpontba, és a Jheringet továbbvivő irányzatokban az érdekben összeolvad a korábban különálló tárgyi jog és az alanyi jogok területe. Az angol-amerikai irodalomban a jogosultságok több kategóriáira bontása már Jeremy Bentham-nál megjelenik, majd Austin és nyomában Salmond jogelméletéből Wesley Hohfeld vitte ezt tovább 1913-ban megjelent cikkében, és míg a német jogtudomány eltolódásai miatt itt mára kevéssé idézettek Bierling vaskos kötetének elemzései, addig az amerikai jogirodalomban máig felmerül Hohfeld disztinkcióinak számbavétele.

Egy ilyen jelentős jogelméleti munka értékelése sohasem könnyű. Azt hiszem, hogy Pokol Béla professzor úr könyve méltán rászolgál a legszélesebb elismerésre, hiszen e könyv megjelentetésével sikerült a szerzőnek olyan autentikus jogelméletet alkotnia, amely a jogelméletnek a jogtörténettel és a tételes jogokkal való, korábban elszakított kapcsolatát sikerrel teremti meg. Őszinte szivvel ajánlom tehát a jogelmélet, a jogtörténet és a tételes jogok művelőinek a figyelmébe is Pokol Béla professzor úr e kiváló munkáját.