Jogászi érvelés és a római jog alkalmazása
1050 és 1130 közötti perekben
(Az allegatiók és argumentumok jelentősége a középkorban)
A római befolyása, „recepciója” sokszor állt már a jogtörténeti viták középpontjában. Egyesek csodálattal tekintenek arra a több évszázados jogrendszerre, amely Jusztiniánusz császár parancsára a Corpus iuris civilisben nyerte el összefoglalt formáját, mások gyanakvással öveznek minden olyan kísérletet, amely a hazai joggal és a szokásjoggal szemben jelentősebb történelmi szerepet ismer el a római jognak.
A szembenálló álláspontok között gyakran nem könnyű igazságot tenni. A középkorban a mai jogszolgáltatás tradícióitól eltérő formák és intézmények voltak, és nem könnyű egy modern jogtörténésznek több évszázaddal korábbi szereplők fejével gondolkodni. Nem könnyű a forrásokat értelmezni, nem könnyű az álláspontok között állástfoglalni.
A jog amúgyis különféle érdekek szövevénye, állandó harca, és ezekben az érdekkonfliktusokban a római jog szinte a felek játékszerévé is válhat, a hatalmas gazdasági és társadalmi konfliktusokban sokszor érvelnek római joggal a római jog ellen és mellett, szokásjoggal a római jog ellen vagy éppen szokásjoggal a szokásjog ellen. A középkori jog plurális jogrendszer volt, jogi partikularizmus uralkodott, a különféle társadalmi rétegek a saját jogukat használták, ami a modern külső szemlélőnek sokszor a jogi zűrzavar látszatát kelti.
A fentieket abból a célból hangsúlyoztam, hogy mindenki számára világos legyen a római jog recepciójának bonyolultsága, és általában a középkori jog bonyolultsága. Szinte azt lehet mondani, hogy középkori jog sem létezik, csak középkori jogok vannak, így nincsen középkori magyar jog sem, hanem középkori nemesi jog, középkori városi jog stb. létezik, és mindegyiknek más a szabályrendszere, így a római jog befolyása is mindegyik jogban más.
A magyar jogtörténészek között talán e sematikus szemlélet miatt is elterjedt nézet, hogy Magyarország olyan középkori állam volt, ahol a fejlett Nyugat-Európával, főként Itáliával és Dél-Franciaországgal szemben a jogászok pusztán a hazai jog világában mozogtak, és a tudós jogok ismeretétől elzárkóztak.[1] A praktikusoknak a tudós jogokkal szemben tanúsított elutasító álláspontjáról leginkább okleveleink tanúskodnak, amelyekben a ius commune kifejezései igen ritkák, és legtöbbször eltorzított értelemben használatosak.
E felfogás mögött az a részben téves vélemény húzódik meg, hogy ha nálunk ennyire kevés nyomát találjuk a tudós jogoknak, akkor Nyugat-Európában, főként Itáliában egészen más volt a helyzet. Ott bizonyára oklevelek hatalmas száma római jogi idézetekkel és szakkifejezésekkel volt teletömve, hiszen ez volt a római jog középkori újjászületésének hazája, ahol az egyetemeken könnyedén meg lehetett szerezni a jogi tudást, és ez bizonyára az ítéleteken, oklevelekben is lecsapódott. Magyarországon nem volt recepció, és emiatt ilyen szűkszavúak a magyar oklevelek, emiatt hiányoznak a római jogi forrásszövegekre, glosszátorokra való hivatkozások.
Ezt a naív nézetet igen könnyű megcáfolni, pusztán elő kell venni a nyugat-európai oklevéltárakat. Itáliában az okleveles anyag pusztulása nem öltött akkora méreteket, mint Magyarországon a török idők alatt, a források szűkösségére tehát nem panaszkodhatunk. A szorgos kutatás azonban gyér eredménnyel jár: 1050 és 1150 között körülbelül tíz peres ügyről van tudomásunk, amelyekben a római jogra hivatkoznak, noha több ezer oklevél maradt fenn ebből az időszakból. Ráadásul ezek többsége nem közjegyző által készített hivatalos ítéletlevél (placitum, notitia iudicati), hanem egyszerűen valamelyik peres fél jegyzete a per lefolyásáról (ún. memoria). Az ítélet indoklását a legritkább esetben jegyezték le, és ez az egész középkorban jellemző volt nemcsak Itáliában, hanem egész Európában.[2]
1050 és 1130 között Itáliában a következő perek esetében van adat arról, hogy a római jog forrásaira hivatkoztak: Róma (1060), Marturi (1076), Garfagnolo (1098), Róma (1107), Siena (1125). Ehhez még hozzá lehet venni néhány implicit hivatkozást is, pl. Teramo (1108), de ezek száma sem jelentős. Nézzük tehát ezeket a pereket részletesen. Természetesen nem vállalkozhatok arra, hogy mind az öt per részletes leírását adjam vagy hogy a teljes peranyag lefordítását nyújtsam, ez most nem is volt célom.
Az első per, ahol a jusztiniánuszi Codex egy szakaszára hivatkozva hoz ítéletet a bíróság 1060-ban Rómában folyt le a pápa jelenlétében. A felperes Farfa monostora, az alperesek Crescentius, és fiai (Crescenzi, híres római nemesi család). A farfai apát keresetében előadta, hogy az alperes és fiai a farfai monostor egyes birtokait és várát erőszakkal elfoglalták, a szerzetesek fülét és orrát levágták, a termést felégették. A farfai apát kérte az erőszakkal elfoglalt birtokok visszaadását.[3]
Az alperesek többszöri halasztás után sem jelentek meg a bíróságon. Az alperesek gonosz tetteinek elősorolása után a pápa a jelenlévő bírókhoz fordult, akik egyöntetűen Jusztiniánusz császár Codexére hivatkoztak, amely szerint aki makacsul távolmarad, elveszti fellebbezési jogát (C. 7.65.1).[4] A pápa erre az erőszakkal elfoglalt ingatlanok birtokába visszahelyezte a farfai apátot, és meghagyta, hogy aki továbbra is háborgatja a monostort békés birtokában, az 100 arany librát fizessen, amelynek fele a lateráni palotát, fele a sértettet illeti. Ezenkívül felhatalmazta a farfai apátot a retorzió alkalmazására is (haberent potestatem vindicandi).[5]
A perben a római jog alkalmazása nem éppen szakszerű, a C. 7.65.1 helyett inkább lehetett volna a C. 8.4.7-re hivatkozni. Ez azonban nem érdekes. A per jogtörténeti jelentősége abban áll, hogy a jusztiniánuszi Codex eredeti szövegének ismeretét és használatát tanúsítja a Summa Perusina helyett. A longobárd jog szerint az alperes távolmaradása esetén a felperest utalják birtokba, de az alperes fellebbezési jogát nem veszti el (investitura salva querela). A perben a longobárd joggal ellenkező értelemben határozott a bíróság, és ez a római jog jelentőségének, hatásának erősödését jelzi.
Az 1060-ban Rómában lefolyt per még csak a Codex használatát bizonyítja, a Digestáról nincs benne szó. A Digesta csak 1076-ban tűnik fel abban a perben, amely Marturi monostora és a firenzei Sigizo között folyt le.[6] A per jelentőségét a Digesta feltűnése mellett az adja, hogy szerepel benne Pepo legis doctor, a bolognai jogtanítás úttörő alakja is.[7]
A per Marturi monostora és egy bizonyos firenzei Sigizo között zajlott. [8] A per tárgya a a papaianói Szt. András egyház és a hozzá tartozó földbirtokok. Az ítélkezés ebben a korszakban társasbíráskodás keretében zajlott. Amint erről a forrás beszámol, Beatrix őrgrófnő küldöttje, Nordillus elnöklete mellett a népes bírói kollégiumban jelen volt Pepo legis doctor is. A legis doctor címet akkoriban bármely jogtudó ember felvehette, semmiképpen sincs szó tehát valamiféle jogi doktorátusról.
A perben a monostor ügyvédje azt állította, hogy a vita tárgyát képező ingatlan egy bizonyos Wuinizoé volt, aki azt Ugo őrgrófnak adta át és az őrgróf azt a monostornak adományozta.[9] Ugo utódja, Bonifatius gróf az apja által eladományozott birtokokat erőszakkal visszaszerezte, majd az ő utódja eladta azt Sigizo apjának, Sizonak. A perben alperesként szereplő Sigizo a felperes monostor keresetével szemben a praescriptio temporis kifogására hivatkozott mondván, hogy ő és apja azt már negyven éve birtokolja (praedictas res per quadraginta annorum curricula esse possessas). A monostor ügyvédje erre azt válaszolta, hogy ez ellen már előbb tiltakoztak és így az elévülés megszakadt. A perben említett proclamatiot azonban nem követte sem peres eljárás, sem ítélet, valószínűleg azért, mert az őrgrófok nem szívesen adták volna vissza a monostornak ezeket a birtokokat, és nekik kellett volna kijelölniük a bírói kollégiumot vagy legalábbis annak egy részét. A proclamatio igazolására a monostor három tanút vonultatott fel. Ezek amellett tanúskodtak, hogy az apát Bonifatius grófnak már bejelentette igényét ezekre a földekre, ugyanúgy utódja Guidricus apát is. A tanúk eskü tételére is ígéretet tettek.
Forrásunk így folytatódik: „Ezek után a fent nevezett Nordillus, az előbb említett Beatrix úrnő küldöttje, a Digesták könyvében szereplő ama törvényre tekintettel, amelyben a praetor előbbi állapotba való visszahelyezést ígér azoknak, akiknek bíró nem áll rendelkezésére, az előbbi állapotba visszahelyezte a Szent Mihály monostort és egyházat minden kereset és jog vonatkozásában, amelyet elvesztett azokból a földekből és dolgokból, amelyek a papaianói Wuinizóé voltak, és amelyeket ő Ugó őrgrófnak adott, és Ugo őrgróf pedig a Szent Mihály egyháznak adományozott.”[10]
Az ítéletet a Digesta 4.6.26.4 helyére alapították, amely az in integrum restitutio egy speciális esetéről szól: „De ha bíró nem állt rendelkezésre, akkor Labeo szerint az előbbi állapotba kell visszahelyezni” (Sed et si magistratus copia non fuit, Labeo ait restitutionem faciendam). Ez a forrás azért olyan fontos, mert az első olyan fennmaradt irat, amely arról tudósít, hogy a korai középkor hosszú századai után először használták fel a Digestát egy ítélet meghozatalakor.
Az 1060-as római és az 1076-os marturi per már a római jog elterjedéséről tanúskodik. Ennek ellenére a római jog győzelme nem volt eldöntött kérdés, harcban állt ekkor még egymással a római jog és a longobárd jog. Jól mutatja ezt az 1098-ban a közép-itáliai Garfagnolóban lefolyt per is.[11]
A felperes a reggio-emiliai Szt. Prosperus monostor, az alperesek pedig Vaglie község lakosai voltak, akik erőszakkal elfoglalták a monostor birtokait (curtis Nasseta). Elsőfokon a monostor nyerte meg a pert, de az alperesek Matild grófnőhöz fellebbeztek, aki a fellebbezés elbírásával Bonus de Nonantolat és Ubaldus de Carpenetat bízta meg. A per tehát másodfokú per, a bíróság pedig társasbíróság.[12]
A felperes monostor Nagy Károly és Ottó császár okleveleire hivatkozott, mint amelyek igazolják a monostor tulajdonjogát. A felperes nem mulasztotta el azt sem, hogy Jusztiniánusz császár törvényeire hivatkozzék. A felperes az Institúciók (I. 2.6.14) és a Codex (C. 7.32.2-3) szakaszaira hivatkozott, amelyek szerint, akik a kincstártól vagy a császári háztól valamit szereztek, legyenek nyertesek, ha bárki beperli őket ezek miatt. Ezenkívül Jusztiniánusz császár több más törvényét is felhozták, de sajnos ezeket az oklevél részletesen nem sorolja fel.[13]
A bíróknak azonban ez nem volt elegendő, mert nekik Matild grófnő megparancsolta, hogy a pert a longobárd jog szerint duellum útján döntsék el. Noha Burchard, ursbergi prépost krónikája[14] szerint Matild grófnő a római jog és Irnerius pártfogója volt, a garfagnolói perben ennek nyoma sincsen.
A felperes monostor a duellumot minden áron el kívánta kerülni. Előbb Jusztiniánusz császár törvényeire hivatkozik, majd amikor ez nem használ, kénytelen lovagot kiállítani, aki a monostor színeiben megvív az alperes lovagjával.
A viadal nézői azonban nem tétlen szemlélői az eseményeknek. Az alperes község lakosai tettlegesen is beavatkoznak, a duellum hatalmas verekedéssé fajul. A felperes támogatói sem hagyják magukat, ők is beavatkoznak. Miután egyeseket meggyilkoltak, másokat megsebesítettek, a bíróság érthetően zavarban van, mivel mind az alperes, mind a felperes saját magát tekinti győztesnek. Ubaldus bíró nem tud mást tenni, minthogy kinyilvánítja, hogy a pert a viadal alapján eldönteni nem lehet.
Ebben a perben világlik ki talán leginkább a longobárd jogszabályok tarthatatlansága, értelmetlensége. A római jog a jogvitáknak sokkal ésszerűbb megoldásait kínálja, egy ilyen verekedéssé fajult per után valószínűleg mind a bírók, mind Matild grófnő elgondolkodott azon, hogy nem kellene-e a longobárd jog elavult szabályait a római jog ugyan többszáz éves, de mégis korszerűbb szabályaival felváltani.
A következő perben, amely 1107-ben folyt le Rómában, a római jognak már igen nagy szerepe van. A per tárgya a Rómától északra fekvő település (insula Agella) területén fekvő ingatlanok (termőföld, vár, stb.).[15] A település a nevét arról kapta, hogy két vízfolyás között helyezkedik el, de valójában nem volt igazi sziget (insula). Az alperes a római Szt. Kozma és Damján kolostor (monasterium SS. Cosmae et Damiani in Mica Aurea). A felperes Obicius Petri Leonis, a híres és gazdag Pierleoni család tagja.
Az alperes bérleti szerződést kötött a felperessel, amelyben bérbe adta a felperesnek az Agella „szigetén” fekvő ingatlanokat azzal a kikötéssel, hogy a bérleti szerződés nem terjed ki arra, amit az alperes monostor az említett „szigeten” a szerződés megkötését követően szerez, akár a hívek adományából, akár a tizedből, akár bármely más módon.
Egy vallásos nőszemély (religiosa femina Bella) végrendeletében az alperesnek ajándékozta az említett „szigeten” lévő vagyonát, amelyet sok évtizeddel ezelőtt egyébként a monostortól szerzett.[16]
A felperes szerint a bérleti szerződés a Bella által végrendeletileg a monostornak ajándékozott ingatlanra is kiterjed, és követelte, hogy bocsássák azok birtokába a bérleti szerződés alapján. A felperes nem vitatta, hogy a bérleti szerződés megkötését követően a monostor tulajdonába került ingatlanra nem terjed ki a bérleti szerződés, de érvelése szerint nem számít új szerzeménynek az az ingatlan, amely egykor a monostoré volt.
Az alperes válaszában elismerte, hogy Bella a vitatott ingatlant a monostortól szerezte, de Bella azt több mint ötven éve birtokolja, így tehát már régen nem a monostoré. Az elbirtoklással a monostor tulajdonjoga megszűnt, az ajándékozással új tulajdont szerzett.
Erre a felperes így válaszolt, hogy ez az állítólagos ajándékozás csupán a korábban jogtalanul birtokolt ingatlanok visszaszerzése, nem új szerzés, tehát erre is kiterjed a bérleti szerződés.[17]
Az alperes a C. 7.39.3.1-re hivatkozott, amely szerint a harminc éves elévülés megszünteti a kereshetőséget. Ezenkívül azzal érvelt, hogy Jusztiniánusz szóhasználatában új szerzőnek számít az, aki valamely ingatlan tulajdonjogát elvesztette, majd később visszaszerezte.[18]
Ez az 1107-ben lefolyt per lényeges bizonyítéka a középkori jogi kultúrának. Nem ítéletről van szó, hanem a felek érvelését rögzítő feljegyzésről. Kiviláglik belőle az a finom jogászi érvelési technika, amelynek segítségével a felek a bíróság előtt érvelnek. Ez az 1107-es per fejlett jogi kultúráról tanúskodik, ugyanakkor a hivatkozások stílusa különbözik a Bolognában használt idézési módszertől, ami azt mutatja, hogy a perbeli szereplők jogi ismereteiket nem Bolognában szerezték.
Különösen figyelemreméltó az 1125-ben lefolytatott per, amely az arezzói és a sienai püspök között zajlott. A perről szóló beszámoló két példányban maradt fenn.[19] Az egyik példány az 1107-es római perhez hasonlóan a felperes és az alperes jogi érveit, a római jogra való hivatkozásokat is közli, a másik példány ellenben csak az ítélet szövegét tartalmazza, a felek érveit és a római jogi idézeteket nem. Ha csak ez a példány maradt volna fenn, akkor azt hihetnénk, hogy ezt az ügyet nem a római jog alapján döntötték el, és a felek a római jogra sohasem hivatkoznak, mert az egyik példányban pusztán csak az ítélet szövege olvasható a római jogi hivatkozások nélkül. Úgy tűnik, hogy a középkorban ez a fajta iratszerkesztés nem volt szokatlan.
A felperes az arezzói püspök volt, az alperes pedig a sienai püspök. A per tárgya 18 plébánia tulajdonjoga, amelyek területileg a sienai egyházmegyében helyezkedtek el.[20]
A felperes tulajdonjogának bizonyítására Liutprand (712-744), I. István pápa (768-772), Nagy Károly, Viktor pápa és mások okleveleire hivatkozott. A felperes szerint a jogerős ítéletet végre kell hajtani, és azt nem lehet a sienai püspök javára megmásítani. Érvként a C. 7.50.1., a C. 7.52.1., és a C. 7.50.3 szakaszaira hivatkozott.
Az alperes szerint a felperes őt erőszakkal vetette ki birtokából és a C. 8.4.7, a D. 48.7.7 szakaszai szerint, ha valaki ma bírói ítélet meghozatala előtt ellenfelét erőszakkal vetette ki birtokából, annak birtokát adja vissza és veszítse el tulajdonjogát. Ezenkívül még sok más indoklást is felhoztak, és az oklevélből bonyolult római jogi érvelés bontakozik ki.
Az ítélet szerint az arezzói püspököt vissza kell helyezni a 18 plébánia birtokába, viszont a tulajdonjog feletti végleges ítéletig biztosítékot kell nyújtania.
A római jog középkori feltűnése különösen érdekes kérdés, mert a jogtudomány gyökereire világít rá.[21] Ha a XI-XII. században a római jogot nem kezdték el volna alkalmazni a gyakorlatban és tanítani az elméletben, akkor manapság más lenne a jogrendszer, és talán a thingatió és más különleges nevű longobárd jogintézmények késői utódjai kerültek volna be polgári törvénykönyveinkbe.
Áttekintésünk alapján sok következtetést levonhatnánk az említett perekből. Ehelyütt csak néhány elemre hívnám fel a figyelmet.
Amint ezt már kifejtettem, a középkori jog partikuláris jellegét figyelembe kell venni. Ezenkívül azonban a középkori jogi partikularizmus mellett figyelembe kell venni a műfajok különbségét is. Az allegationes, a memoria, a placitum és más műfajok különféle céllal íródtak, és a per különféle szükségleteit elégítették ki. A római jog hatásának alapos vizsgálatát nyilván az tenné igazán könnyűvé, ha az allegationes műfajából maradt volna fenn nagyobb mennyiségű anyag. Sajnos azonban éppen az allegationes műfaja az, amelyet először selejtezhettek. A jogbiztosító oklevelek, ítéletek, amelyeket gondosan megőriztek, ilyen hivatkozásokat általában alig tartalmaznak, és ez megnehezíti azt, hogy a római jog valós szerepéről pontosabb képet tudjunk felvázolni. A per logikájából, lényegéből következtethető, hogy allegatiók nélkül pereskedni akkor sem lehetett. Jól mutatja ezt például egy 1144-ben Milánóban készült allegationes: „Quoniam dignationi vestre patres karissimi Guido et Ubaldus sancte romane ecclesie cardinales atque apostolice sedis legati nobis precipere placuit quatinus allegationes nostras pro negocio nostro adversus canonicos scriberemus, licet rationis ordo pos[tularet quod] prius eorum allegationibus inspectis unicuique capitulo competentius responderemus, tamen quia frequenter petentes, eas nullatenus habere potuimus, de vestra potius discretione quam de nostra prudentia confisi, vestris per omnia preceptis obedientes, nostras [allegationes ut] potuimus, scribere studuimus.”[22]
A fentiek fényében tanácsos tehát óvatosnak lenni a következtetések levonásánál. Enyhén szólva merészségnek tűnik a teljes peranyag ismerete nélkül, pusztán egy végítélet alapján levonni következtetéseket a római jog szerepéről. Sajnos az allegatiókat nem tartották annyira becsben, mint a jogbiztosító okleveleket, ez azonban nem jelentheti azt, hogy allegatiók nem is voltak, vagy hogy ezeket nem is kell figyelembe venni.
A fennmaradt középkori feljegyzések arra utalnak, hogy elsősorban a felek kezdeményezésére kapott helyet a római jog az érvek között. Az alperesek és a felperesek hivatkoznak a római jogra, ők érvelnek, az ítélet indoklásában azonban ennek sokszor nyoma sincs, az indoklás szűkszavú, forrásokra nem hivatkozik, nem tükrözi vissza a perbeli feleletváltásokat. Nem lehetett azonban olyan haszontalan a római jogra való hivatkozás, mint amennyire az a bíróság megnyilatkozásából következtethető. Bizonyos, hogy a sikert befolyásolta a fejlett érvelési technika is, amely hatékony fegyvert adott az igazáért küzdő fél kezébe. Pernyertesség esetén viszont már kevéssé voltak érdekesek az érvek, amelyeket a felek felhoztak, csak a döntést kellett írásbafoglalni, a terjedelmes allegatiókat már el is lehetett hagyni.
A másik jelentős tény, amelyre felhívnám a figyelmet, a jogtudomány és a jogi oktatás XII. század eleji színvonalára vonatkozik. A Gratianus-kutatásokkal kapcsolatban ugyanis A. Winroth megkérdőjelezte a római jog újjászületését, és magának Irneriusnak a tevékenységét is. Ez a 1107-ben lefolyt per, amelyet az előzőekben ismertettem, azonban fejlett római jogi ismeretekről tanúskodik. Ahhoz, hogy ilyen részletes jogi vitába bocsátkozhassanak a felek, nyilván hosszabb jogi tanulmányokra, valószínűleg autodidakta tanulmányokra volt szükség. A felek valószínűleg már korábban is felhasználták a római jogot a különféle jogvitákban, hiszen az idézett per azt bizonyítja, hogy eléggé jártasak voltak a felek az efféle jogi érvek felhasználásában. Nem tudom feltételezni azt, hogy néhány napos felkészülés alapján ilyen jártasságot lehessen szerezni. Inkább az feltételezhető, hogy ekkorra már elterjedt gyakorlatról van szó, a római jog egyre inkább elengedhetetlen eszközé válik a perek megnyerésében. Gratianus tartózkodó magatartása nem a civiljog alacsony színvonalának tulajdonítható, amint ezt Winroth állította.[23]
A jogászi érvelés elemzése alapján azt mondhatjuk, hogy a XII. század elején a római jog elsősorban egyházi jogi személyek, monostorok jogvitáiban kap szerepet, akik a kor gazdasági erejét képviselik. Elsősorban egyháziak foglalkoznak a római joggal, amely ekkor még nem áll szemben az egyházjoggal, hanem kiegészíti azt. A római jog „laicizálódása” csak Irneriusszal és Bulgarusszal megy végbe. A római jog „laicizálódásával” párhuzamosan a római jog egyre inkább a császári politika eszközévé válik, akik hamar felismerik az abban rejlő lehetőségeket. A római jog közjogi jelentőségének növekedésével párhuzamosan a városlakó polgárság is megizmosodik, és a városállamok közötti kereskedelem további hajtóerőt jelent a római jog elterjedésének irányába. A római jog fejlett normái iránti igény immár elsősorban a kereskedő polgárság részéről mutatkozik, amely réteg a római jog szabályainak felhasználásával a kommentátorok korában kifejleszti különjogát, a kereskedelmi jogot is.
[1] A szokásjog és a tudós jogok ilyen szembeállítását akár az európai jogtörténet, akár a magyar jogtörténet szempontjából hibásnak tartom még akkor is, ha ezt egyesek éppen Bónis György műveire hivatkozással kísérlik meg alátámasztani. Véleményem szerint Gerics jogtörténeti tankönyveinknél sokkal hitelesebben és szakszerűbben foglalta össze Bónis Györgynek a római jog „recepciójáról” alkotott véleményét. Gerics J., Az államszuverenitás védelme és a „két jog” alkalmazásának szempontjai XII-XIII. századi krónikáinkban, in Történelmi Szemle 18 (1975) 353-354.: „A római jog magyarországi szerepét már a XIII. század közepén a modern kutatási eredményeknek körülbelül megfelelően jellemezte a híres korabeli glosszátor, Henricus de Segusio. Szerinte Magyarország is azok közé az országok közé tartozik, amelyeket nem kormányoznak ugyan a római jog szerint, de ennek argumentumait mégis felhasználják, amikor saját szokásjoguk és statútumaik elégtelennek bizonyulnak. Ő tehát a civiljognak Magyarország világi jogrendjében kisegítő forrásként való felhasználásáról ad számot. Ez szinte magától értetődően történhetett így. A királyi udvar jogtudós klerikusai ugyanis a „két jogot” láthatóan körülbelül úgy alkalmazták a világi szférában, mint ahogyan a római jog használata az egyház törvénykezésében szokásos volt.” (Gerics a lábjegyzetben Bónis Györgyre hivatkozik.)
[2] Padoa Schioppa, A., Le rôle du droit savant dans quelques actes judiciaires italiens des XIe et XIIe siècles, in Confluence des droits savants et des pratiques juridiques. Actes du Colloque de Montpellier (12-14 décembre 1977), Milano 1979, 341-371
[3] Giorgi I.- Balzani U., Il Regesto di Farfa, compilato da Gregorio di Catino e pubblicato dalla Società Romana di Storia Patria, Roma 1879-1892, IV 300-302
[4] Theisen, F., Studien zur Emphyteuse in ausgewählten italienischen Regionen des 12. Jahrhunderts: Verrechtlichung des Alltags? (Studien zur europäischen Rechtsgeschichte 162), Frankfurt am Main 2003, 225-249
[5] Ficker, J., Forschungen zur Reichs- und Rechtsgeschichte Italiens, (Urkunden zur Reichs- und Rechtsgeschichte Italiens), Innsbruck 1874, IV 99-100
[6] Manaresi, C., I placiti del Regnum Italiae, (Fonti per la storia d’Italia 97), III/1, Roma 1960, 333-335.; Cortese, E., Il Rinascimento giuridico medievale, Roma 1992, 10-11., Cortese, E., Il diritto nella storia medievale, I, L’alto Medioevo, Roma 1995, 383.
[7] Theisen, F., Die Wiederentdeckung des römischen Rechts im Alltag des 11. Jahrhunderts dargestellt an einer Urkunde von 1076, in Tijdschrift voor Rechtsgeschiedenis 62 (1994) 127-143.
[8] Ficker, J., Forschungen zur Reichs‑ und Rechtsgeschichte Italiens, Innsbruck 1874. IV. 99.
[9] Gaudemet, J., Les naissances du droit. Le temps, le pouvoir et la science au service du droit, 3e édition, Paris 2001. 305; Lange, H., Die Anfänge der modernen Rechtswissenschaft. Bologna und das frühe Mittelalter, Stuttgart 1993. 11.
[10] Ficker, J., Forschungen zur Reichs‑ und Rechtsgeschichte Italiens, Innsbruck 1874. IV. 99.: „His peractis, supradictus Nordillus, predicte domine Beatricis missus, lege Digestorum libris inserta considerata, per quam copiam magistratus non habentibus restitutionem in integrum pretor pollicetur, restituit in integrum ecclesiam et monasterium Sancti Michaelis de aczione omnique iure, quod amiserat de terris et rebus illis, que fuerunt Wuinizonis de Papaiano, quas ipse Ugoni marchioni tribuit, et Ugo marchio in ecclesiam Sancti Michaelis contulit.”
[11] Santoni, F., Fra lex e pugna: il placito di Garfagnolo (1098), in Scrineum Rivista 2 (2004) 199-245
[12] Nicolaj, G., Cultura e prassi di notai preirneriani. Alle origini del rinascimento giuridico, (Ius nostrum, 19), Milano 1991, 68-72.; Fried, J., Die Entstehung des Juristenstandes im 12. Jahrhundert. Zur sozialen Stellung und politischen Bedeutung gelehrter Juristen in Bologna und Modena, (Forschungen zur neueren Privatrechtsgeschichte 21), Köln-Wien 1974, 147
[13] Manaresi, C., I placiti del Regnum Italiae, (Fonti per la storia d’Italia 97), III/1, Roma 1960, 433.; Die Urkunden und Briefe der Markgräfin Mathilde von Tuszien Herausgegeben von Elke Goez und Werner Goez, in Monumenta Germaniae Historica, Diplomata, Laienfürsten- Und Dynastenurkunden der Kaiserzeit II., Hannover 1998, 483.: „Ut in posterum firmius memorię commendetur, necessarium duximus his litteris breviter innotescere de lite, quę fuit inter abbatem monasterii sancti Prosperi de Regio et homines, qui dicuntur de Uallibus. Conquestus est abbas cum suo advocato ante Ubaldum iudicem de Carpeneta, quod ipsi homines de Ualle iniuste tenebant quasdam res territorias in curte de Nasseto, quę erant iuris ęcclesię sancti Prosperi. Qua questione ab Ubaldo iudice diligentissime examinata et per tres homines curtis Nassete iureiurando decisa, reddidit possessionem ęcclesię, ut in noticia legitur. Quo facto homines de Uallibus iverunt ad Matildam comitissam et dixerunt se iniuste disvestitos esse. Quapropter ipsa comitissa misit Bonum iudicem de Nonantula et precepit Ubaldo iudici, ut iterum inquirerent et preciperent utrique parti, ut inde essent parati ad pugnam. Partibus congregatis ad hoc coram predictis iudicibus, ipse abbas statim ostendit precepta regum, scilicet Karoli et Ottonis, in quibus aperte dinoscitur res proprias esse ęcclesię, ut in scriptis ęcclesię continetur. Et insuper causidici abbatis ostenderunt legem serenissimi imperatoris Iustiniani (Cod. 11, 71, 5), in qua continetur eos, qui ab herrario vel ab augustali domo aliquid accipiunt, statim securos esse; sive experiantur sive conveniantur, ut aperte claret in Iustiniano codice et institutionibus, et alias multas optimas allegationes, quas predicti iudices omnino respuerunt et dixerunt nullo modo aliud facturos, nisi quod facerent pugnam. Et invita parte ęcclesię fecerunt apellationem et responsionem de pugna et fecerunt inwadiare sub pęna decem librarum Lucensium. Et statuto die, campionibus paratis ad pugnam, pars ęcclesię tantam habuitc humilitatem, ut totas illas res, quę in lite erant, ex parte ęclesię concedebantd adversariis secundum laudamentum missorum comitissę, quod adversaria pars penitus renuit. Campionibus ad pugnam coniunctis, camphio ipsorum hominum de Uallibus iactavit pro maleficio, antequam inciperent pugnam, wantonem femmineum variis coloribus distinctum super caput camphionis ęcclesię, quod omnino leges vetant atque mulctant. Illis autem pugnantibus nemo illorum cecidit. Sede dum se invicem manibus arriperent et dilaniarent, multitudo hominum partis eorum de Uallibus conpresserunt camphionem ęcclesię et appreenderunt eum, sed ipse evasit de manibus eorum, et reversus in campum viriliter requisivit pugnam. Iterum agressi violenter ceperunt eum et crudelissime ceciderunt eum. Sed pars ęcclesię, quamvis minima, volens adiuvare eum, mercedem tamen petendo fere omnes percussi et vulnerati vix evaserunt. His omnibus ita, ut superius legitur, ordine peractis, contentio orta est, ita quod parsh hominum de Uallibus dicebat se per pugnam vicisse, et pars ęcclesię asserebat se minime esse victam, et camphio partis ęcclesię dicebat se nullo modo superatum esse, et viriliter et prudentissime volebat pugnare. Et ipse Ubaldus iudex, in cuius provisione pugna erat constituta, dicebat litem in dubio remanere neque per hanc pugnam decisam esse. Qua de causa nullam inde iudices dedere sententiam.”
[14] HOLDER-EGGER-SIMSON (hrsg.), Burchardi praepositi Urspergensis Chronicon, (Monumenta Germaniae Historica, Scriptores rerum Germanicarum in usum scholarum separatim editi, 16), Hannover-Leipzig 1916, 15
[15] Ficker, J., Forschungen zur Reichs- und Rechtsgeschichte Italiens, (Urkunden zur Reichs- und Rechtsgeschichte Italiens), Innsbruck 1874, IV 136-138.: „Nosse igitur oportet, quia Cinthius rector et dispensator monasterii ss. Cosme et Damiani locavit Obicioni filio dompni Petri Leonis totum, quod nostrum monasterium habet vel ei debetur quocumque modo, sive locatione expleta seu nondum expleta, sive pignore seu quocumque alio iure, in insula, que vocatur Agella, et quod habet in Ponte Veneno vel in castello, quod ibi fuit, vel in burgo, et quod habet in burgo s. Iohannis in Nono vel ei debetur, exceptis ecclesiis de intus et de foris cum patrimoniis earum, que nunc detinent vel in posterum noviter acquirere potuerint, vel nostrum monasterium per oblationes vel decimationes fidelium seu quocumque alio modo. Contractus talis fuit.
Sed non multo post est orta questio ex eo. Nam cum quedam religiosa femina Bella nomine esset defuncta diem suum, omnia, que habuit in suprascripta insula intus et de foris, in monasterium reliquid. Set ea, que relicta sunt, existimabantur esse iuris monasterii; tamen de quibusdam erat certum. Res autem estimate per centum annos et eo amplius possesse erant absque omni pensione vel redditu; res certe per quinquaginta et eo amplius.”
[16] Le carte del Monastero dei SS. Cosma e Damiano in Mica Aurea, Roma 1981, 499
[17] Ficker, J., Forschungen zur Reichs- und Rechtsgeschichte Italiens, (Urkunden zur Reichs- und Rechtsgeschichte Italiens), Innsbruck 1874, IV 136-138.: „Dominus Petrus Leonis pro filio suo Obicione cepit petere totum relictum per argumentum suprascriptorum verborum: totum quod monasterium habet vel ei debetur quocumque modo seu iure; dicens, hoc debitum fuit monasterii propter ius antiquum, quod in eum habuit. Domnus Cinthius opponebat huic rationi asserens, esse dubium, si fuit iuris monasterii, an non; et etiam si certum esset, tamen nunc nichil monasterio debebatur propter prescriptionem quadraginta annorum, quae omnia iura, omnia debita destruit, actionibus etiam finem imponit; et certum est, non esse debitum, quod actione peti non potest, cum actio sit ius persequendi in iudicio, quod sibi debetur; undecumque igitur actio exerceri non potest, nec debetur aliqua ratione. Ad hec dominus Petrus: »Licet«, inquid, »triginta vel quadraginta annorum possessio removet omnes actiones, tamen non perimit; et cum non perimit, restat ius antiquum; et si ius antiquum restat, igitur debetur.« Ad quod dominus Cinthius: »Possessiones perimere actiones, satis possumus dicere, cum imperatores Honorius et Theodosius augusti, peritissimi nostri iuris, asserunt ita; quae ergo ante non mote sunt actiones, triginta annorum tegi silentio, ex quo competere iure ceperunt, vivendi ulterius non habent facultatem; si igitur actiones, que secundum sui naturam vivunt, vitam amittunt triginta annorum silentio, eodem peremptas esse non dubium est; constat ergo perimi actiones prescriptione. Set ut nimia subtilitati, immo etiam improbitati satisfaciamus, si assentiamus etiam, non esse peremptas actiones prescriptione, inanes esse nemo ambigit, cum nota sit regula iuris: nulla videtur esse actio, que per exceptionem inanis efficitur. Patet ergo ac ratione, res possesse pro peccatorum redemptione relicte non contineri in superiori intellectu eius dicti: ’quod ei debetur quocumque modo seu iure’. Est et alia ratio, quia in chartula locationis subsequitur ita: ’exceptis ecclesiis de intus et de foris cum patrimoniis earum, que nunc detinent vel in posterum noviter acquirere potuerint, vel nostrum monasterium per oblationes vel decimationes fidelium seu quocumque alio modo’; in ac namque subsequentia bene apparet, noviter acquisita in ecclesiis vel in monasterio non esse locata.«”
[18] Ficker, J., Forschungen zur Reichs- und Rechtsgeschichte Italiens, (Urkunden zur Reichs- und Rechtsgeschichte Italiens), Innsbruck 1874, IV 136-138.: „Set et huic rationi opponebat domnus Petrus dicens: »Noviter non acquiritur, quod iure antiquo prius monasterii fuit, et nunc in eius revertatur dominio; potius enim potest vocari restitutio, quam noviter acquistum.« Domnus Cinthius econtra: »Restitutio recte dicitur, quotiens per tenorem contractus res ad monasterium redit, que a monasterio ad aliquem translata est; nam cum aliquis vel tempus suum, quod debet possidere, vel res per longum tempus possessas, unde prescriptionem habet iure suo, in monasterium relinquid, illud non restitutio, set noviter acquisitum vocatur teste Iustiniano, qui in quadam sua constitutione sic dominum rei, qui de possessione ceciderat et postea eam recuperaverat, novum possessorem vocat; et mirandum valde est, quomodo aliquis tam supinus invenitur, qui non intelligat noviter acquisitum, et quod prius quis habuit et vel ipse dedit vel amisit et denuo acquisivit, cum etiam ad discretionem veteris acquisitionis secunda vocatur nova; si igitur vocatur novum ad discretionem veteris, negari igitur non potest noviter acquisitum, quod denuo post acquisitum primum acquisitum est. Constat itaque hec relicta non contineri in locatione; et si continentur pravo intellectu, per exceptionem eximuntur.«
Haec ergo Cinthius rector et dispensator monasterii ss. Cosme et Damiani scribere studui, ne quis in posterum iustitie invidus hoc, quod ego feci, malivolo proposito depravare conetur. Diffinitum est per Albericus causidicus et Petrus causidicus, presidentibus iudicibus …..”
[19] J. von Pflugk-Harttung, Acta pontificum romanorum inedita, 2: Urkunden der Päpste vom Jahre c. 97 bis zum Jahre 1197, Stuttgart 1884, 252-257
[20] Müller, W. F., The Recovery of Justinian’s Digest in the Middle Ages, in Bulletin of Medieval Canon Law 20 (1990) 1-21
[21] Szabó Béla, Development of law in Hungary: The first eight centuries, in: The Hungarian State. Thousand Years in Europe, Budapest 2000, 130-167, 483-484.; Szabó Béla, A glosszátorok tanainak uralma az itáliai jogszolgáltatás felett a 13–15. században, in: Jogelméleti Szemle 2007. Június
[22] Note e documenti santambrosiani, in Archivio Storico Lombardo, s. IV, vol. II, a. XXXI (1904) 302-359
[23] Gouron, A., Sur un moine bénédictin en avance ou en retard sur son temps, in Revue historique de droit français et étranger 85 (2007) 315–322.; Gouron, A., Le droit romain a-t-il été la ‘servante’ du droit canonique?, in Revista catalana d’història del dret 12 (2007) 231–243.