Bónis Péter

Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés filozófiája és kortárs jogelméleti kérdései

(Budapest, Rejtjel Kiadó, 2008. 288 oldal)

Az Amnesty International jelentése szerint 2004-ben 25 országban alkalmaztak halálbüntetést összesen 3 797 esetben. A tényleges kivégzések 90%-ára Kínában került sor. Kínában 1990 és 2001 között legalább 20 000 kivégzést hajtottak végre, részben politikai okokból is. Az Egyesült Államokban 38 államban van halálbüntetés, és 12-ben nincs. 2004-ben hat halálraítéltről derült ki, hogy ártatlan. Az 5 legtöbb halálbüntetést végrehajtó ország 2004-ben: Kína, Irán, Vietnam, Amerikai Egyesült Államok, Szaúd-Arábia. Mindezek az adatok bőségesen mutatják, hogy bár Magyarországon a halálbüntetés eltörlésével a kérdés jelentősége erőteljesen csökkent, mégsem érdektelen a halálbüntetés kérdésének elemzése. Erre a nehéz feladatra vállalkozott Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés filozófiája és kortárs jogelméleti kérdései című könyvében.

A kötet két fő részre oszlik. Az első rész a halálbüntetés témájának a filozófiatörténetét foglalja össze a jogelméleti szempontból legjelentősebbnek tartott szerzők alapján.

Platón szerint a büntetésekre nem pusztán a megtorlás kedvéért, hanem azért van szükség, hogy az azoktól való félelem miatt az emberek a jövőben ne kövessenek el bűncselekményeket. Arisztotelész a halálbüntetést a disztributív igazságosság alkalmazása körébe sorolta, amely nem más, mint a megsértett igazságosság eszmei helyreállítása. A bűncselekmény elkövetése révén ugyanis a tettes előnyösebb helyzetbe kerül, mint az előtt volt, áldozata pedig hátrányosabba. Ekkor a bírónak mint az igazságosság reprezentánsának a feladata, hogy a büntetés révén a bűnt elkövetőt megfossza attól az előnytől, amelyhez a bűn megvalósítása eredményeképpen hozzájutott, és így helyreállítsa a megsértett jogrendet, kiegyenlítse az igazságtalanságot.

A középkori keresztény teológusok, Szent Tamás és Szent Ágoston, továbbá a kora újkori reformáció két kiemelkedő alakja, Luther Márton és Kálvin János a halálbüntetés létjogosultságát a Biblia szövegében találták meg.

Az utópizmus megalapítójánál, Morus Tamásnál ugyan még helyet kap a halálbüntetés, de az már csak alárendelt szerephez jut a rabszolgamunkára ítéléssel szemben. Morus már ellenzi azt a gyakorlatot, amely minden jelentéktelen bűncselekményre, például a lopásokra halálbüntetést rendel, rájön továbbá arra, hogy a társadalom számára sokkal hasznosabb, ha a bűnözőket nem kivégzik, hanem munkaerejüket hasznosítják.

Bodin a „harmonikus kormányzás” szükségességére helyezi a hangsúlyt, amely egyesíti a demokratikus és az arisztokratikus kormányzást, vagyis az uralkodó azonos típusú bűncselekményekre azonos típusú büntetést rendel (ez Bodin szerint a büntetések vonatkozásában a tálió alkalmazását jelenti).

Hugo Grotius szerint büntetést akkor lehet alkalmazni, ha ez valakinek közvetlen és valóságos előnyt jelent, ám a büntetés bármi lehet, amely ezen előnyök biztosítására vagy megvalósítására alkalmas. Ezen eszközök közé tartozik a halálbüntetés, sőt akár a minősített halálbüntetés is.

Hobbes és Locke a társadalmi szerződésből vezeti le az állam jogát arra, hogy az halállal büntethesse a bűnözőket, ám ezen kijelentés igazolása kettejüknél már eltérő.

A francia felvilágosodás képviselői úgyszintén elfogadták a halálbüntetést, de azt már garanciális feltételekhez kötötték. Közülük legfontosabbnak Montesquieu elmélete bizonyult, egyrészt önmagában véve, másrészt és különösen azon hatása miatt, amelyet Beccariára tett.

 Beccaria a büntetés céljának a speciális és a generális prevenciót, azaz a jövőbeli bűncselekmények megakadályozását tartotta. A büntetésnek arányosnak, szükségesnek és célszerűnek kell lennie. A cél nem más, mint magának a bűnözőnek és másoknak a visszatartása bűncselekmények elkövetésétől; ha ezt a célt több büntetés azonos mértékben képes biztosítani, akkor a humanitás eszméjére is tekintettel ezek közül mindig a legenyhébbet kell alkalmazni. Beccaria felismeri, hogy „a bűnözésnek legerősebb fékje nem a büntetések kegyetlensége, hanem azok elmaradhatatlansága. … Egy mérsékeltebb, de biztos büntetés mindig nagyobb hatást fog kelteni, mint egy másik, félelmetesebb büntetéstől való rettegés, amelyhez a büntetlenség reménye társul.” A bűnözés visszaszorítása érdekében tehát nem a büntetéseket kell kegyetlenebbé tenni, hanem a felderítő munkát hatékonyabbá. Beccaria a halálbüntetés helyett az „örökös rabszolgaságot” vagy más elnevezéssel „életfogytiglani kényszermunkát” javasolja mint az emberek elrettentésére igazán alkalmas szankciót.

Beccariát követően Kant és Hegel elmélete visszatérés a megtorlás eszméjéhez. Kantnál a büntetés categoricus imperativus, a gyakorlati ész feltétlen követelménye, amely nélkül a társadalom nem létezhetne. Hegel szerint a büntetés az egyén autonómiájának az elismerése mellett a jog igazolására is szolgál.

A szerző a fentiek alapján azt a megállapítást teszi, hogy valójában a XX. századig senki sem volt, aki a halálbüntetést minden körülmények között, tehát még rendkívüli helyzetekben is elutasította volna; ehhez a II. világháborúra és a náci és sztálini népirtásra volt szükség, amelynek ellenhatásaként az emberi jogok tisztelete abszolút sérthetetlen elvvé vált. Csak a XX. század második felétől jelenik meg a totális abolíció mint elérendő cél, és folynak le azok a viták, amelyek a halálbüntetés feltétlen és visszavonhatatlan eltörlésének kérdését járják körül.

A második rész a halálbüntetésről folytatott kortárs jogelméleti viták, az érvek és ellenérvek összefoglalását adja. Számba veszi azokat az érveket, amelyekkel a két oldal a maga igazát kívánja védeni, illetve amelyekkel az ellenfél álláspontjának megalapozottságát kívánja megkérdőjelezni. E rész célja annak (lehetőség szerint teljes) bemutatása, hogy milyen érvek és ellenérvek léteznek a halálbüntetéssel kapcsolatban.

A szerző szerint a halálbüntetéssel kapcsolatos vita hat fő témakörbe foglalható, mégpedig az elrettentő hatás kérdése, a halálbüntetés „humanitása” vagy antihumanitása, szükségessége vagy szükségtelensége, gazdaságossága vagy gazdaságtalansága, a büntetés céljához való viszonya, illetve a justizmord problémája.

Ami az elrettentő hatás kérdését illeti, a halálbüntetés hívei azt mondják, hogy a büntetések annál nagyobb elrettentő hatással bírnak, minél súlyosabbak. Az abolicionisták ezzel szemben arra hívják fel a figyelmet, hogy azon elkövetők, akiknek a bűncselekménye esetében a halálbüntetés lehetősége egyáltalán ésszerűen felvethető, lényegesen különböznek a többi bűnözőtől. Ezen bűnözők legtöbbje ugyanis olyan motívumokból öl embert, amelyekre a halállal való fenyegetés nem képes hatni.

A humanitás/antihumanitás kérdéskörével kapcsolatban egyértelműen megállapítható, hogy a halálbüntetés antihumánus, embertelen. Bár sokak szerint az életfogytiglani szabadságvesztés még embertelenebb, az bizonyos, hogy ez utóbbi embertelensége nem teszi a halálbüntetést humánusabbá.

A halálbüntetés szükségességének avagy szükségtelenségének problémája kapcsán az abolicionisták szerint az életfogytiglani szabadságvesztés-büntetés éppúgy képes az elkövetőt az újabb bűncselekmény megvalósításában megakadályozni, mint a halálbüntetés (ráadásul a visszatartó hatása sem marad el semmiben attól), ezért a halálbüntetés alkalmazása szükségtelen. A halálbüntetés hívei ezzel szemben azzal érvelnek, hogy az életfogytiglanra ítéltnek ebben az esetben nem marad vesztenivalója, megölheti a rabtársait vagy a börtönőröket, gyilkosságok elkövetése útján is megkísérelheti a szökést.

Ami a justizmord kérdését illeti, az Egyesült Államok jó példát szolgáltat arra, hogy az igazságszolgáltatás korántsem tévedhetetlen. A halálbüntetés hívei ezzel szemben azt mondják, hogy nem a halálbüntetést kell megszüntetni, hanem a tévedéseket; ennek érdekében pedig olyan garanciális eljárási szabályokra van szükség, amelyek lehetetlenné teszik a tévedést. Különben is, kétséges esetekben nem a halálbüntetés kiszabásától kell tartózkodni, hanem egyáltalán a bűnössé nyilvánítástól.

A büntetés célja körüli viták arról szólnak, hogy a büntetés törvényi célját (céljait) mennyire szolgálja a halálbüntetés, és azokat bizonyos esetekben valóban csak a halálbüntetés szolgálja-e megfelelően.

A gazdaságossági szempontok elemzése az előbbi kérdéskörökhöz képest marginális jelentőségű. A halálbüntetés-pártiak abból indulnak ki, hogy a bűnös kivégzése olcsóbb, mint élethossziglani etetése, őrzése, tartása; az abolicionisták ellenben statisztikai adatokkal bizonyítják, hogy a halálbüntetés léte egy jogrendszerben sokkal többe kerül, mintha ez a szankciófajta egyáltalán nem létezne.

Végül vannak a fentebb említett hat kérdéskörön kívül olyan egyéb érvek is, amelyek nem sorolhatók be a halálbüntetés létjogosultságával kapcsolatos nagy vitatémák egyikébe sem. Ilyen érv például az, hogy a halálbüntetés alkalmazása egyes helyeken diszkriminatív lehet; hogy a halálbüntetésnek ún. „brutalizációs hatása” van (vagyis nemhogy csökkentené az életellenes bűnözést, hanem egyenesen mintát szolgáltat az erőszakra), vagy hogy a halálbüntetés (a szabadságvesztéssel vagy a pénzbüntetéssel ellentétben) nem individualizálható.

A szerző e könyvével olyan jogelméleti munkát alkotott meg, amely mértékadó szakirodalma a kérdésnek. E kiváló könyv bizonyságot tesz a szerző alaposságáról, és széleskörű jogelméleti-jogtörténeti műveltségéről. A kötet legnagyobb erénye és haszna a halálbüntetéssel kapcsolatos érvek és ellenérvek áttekinthető rendszerbe foglalása. Ezzel hasznos segítséget ad a halálbüntetéssel kapcsolatos tudományos és jogpolitikai vitákhoz. A történelem a szerző szerint azt mutatja, hogy a jog  fejlődése a halálbüntetés teljes megszüntetése felé tart. Reméljük, hogy a szerző által felsorakoztatott érvek segítenek a halálbüntetés eltörlése irányában tett erőfeszítések sikerre vitelében is.