Bónis Péter

Jog és jogtudomány a korai középkorban

 

 

 

 

 

A középkor kezdetét hagyományosan a nyugat-római birodalom bukásától számítják. 476-ban a Rómát elfoglaló erul fejedelem (hadvezér), Odoaker tette le az utolsó, még kiskorú nyugat-római császárt, Romulus Augustulust a trónról. Ezzel megszűnt a nyugat-római birodalom, és kezdetét vette a korai középkor, amelyet egyesek a sötét századok korának is neveztek, főként a közbiztonság állapota, a politikai széthúzás, a rendszeres pusztító hadjáratok és a germán betörések miatt. A népvándorlás korának politikai-katonai viszonyai kihatottak a gazdaság állapotára is. A római kort jellemző, viszonylag fejlett termelést és kereskedelmet lassanként felváltotta az önellátó gazdálkodás. A népesség csökkent, a rómaiak által kiépített infrastruktúra hanyatlásnak indult. Az így átalakult gazdasági viszonyok nem igényelték már a fejlett római jogot sem. Az általános kulturális színvonal alacsony volt, írni-olvasni szinte kizárólag csak a kolostorok lakói tudtak, ők őrizték meg az utókor számára az ókori kultúra kincseit.[1]

A római jog természetesen nem ment feledésbe a római birodalom egész területén. A provinciai bíróságok egyszerűbb joggyakorlata és a fejlett gazdasági és szellemi élet hanyatlása kifejlesztette az ún. vulgárjogi gondolkodásmódot[2], amely az V. századtól az egész birodalomban általánossá vált. Az egyszerűbb joggyakorlat, illetve a jogtudomány vulgarizálódása nyilatkozott meg többek között a tulajdon és a birtok korábban élesen elhatárolt fogalmának fokozatos elmosódásában. Nehéz azonban egyértelműen megítélni, hogy a vulgárjogi gondolkodásmód mennyiben befolyásolta a római jog középkori feléledését. Kétségtelen, hogy germán elemekkel keveredve egyes területeken a római jog hagyományai egészen a XI. századig fennmaradtak, nem szabad azonban túlértékelni ennek jelentőségét. Jogszokásokról, és nem a tudományos jogmagyarázat fennmaradásáról van szó, hiszen Irnerius előtt egész Európában nem beszélhetünk valódi, fejlett jogtudományról.

A szakirodalomban eddig elfogadott, de az újabb kutatások szerint túlzottan sematikus felfogás szerint a barbár királyságokban a személyiségi elv alapján különálló gyűjtemények foglalták össze a germán hódítók számára a germán jogot, a római polgárok és utódaik számára pedig a római vulgárjogot. A római polgárok és leszármazottaik számára tehát a római (vulgár)jog (értve ezalatt főként a Leges Romanae Barbarorum különböző gyűjteményeit), a longobárdok és leszármazottaik számára pedig a longobárd jog volt hatályos.[3]

Az újabb kutatások ezzel szemben arra utalnak, hogy a személyiségi elv ilyen tiszta, elhatárolt alkalmazása csak a karoling korszaktól figyelhető meg. A longobárd, a vizigót és a burgund királyságok vonatkozásában a szakirodalmi álláspontok különböznek. Nincsenek egyértelmű bizonyítékok arra, hogy a karoling korszakban dokumentálható gyakorlat a többi barbár államra nézve is jellemzőnek tekinthető. A longobárd királyságban például nemcsak a rómaiak, hanem a longobárdok is használták szerződéseikben a vulgárjogi formulákat. A germán jogot írásbafoglaló törvénykönyvek sem mentesek a római jog befolyásától, a Lex Visigothorum például nagyon sok római jogi elemet tartalmaz, bár vele összehasonlítva a Lex Romana Visigothorum határozottan magasabb színvonalú. Cortese szerint a személyiségi elv teljes kifejlődéséről ebben a korszakban még nem beszélhetünk, noha a jogperszonalitás gyökerei valóban erre az időszakra nyúlnak vissza. A jogválasztás vagy másképpen professio legis első bizonyítékai is csak a karoling korszakra jellemzőek. A személyiségi elv alkalmazására utaló, szerződésekbe iktatott professio legis jelezte, hogy a szerződést mely jog szerint kötötték meg, és arra mely jogot kívánják a felek alkalmazni. Ezek azonban csak a karoling korszakban tűnnek fel, a longobárd királyságban ez egyáltalán nem volt elterjedve. A karoling birodalom óriási területi kiterjedtsége folytán különféle nemzetiségeket olvasztott magába, ez pedig szintén nagyban elősegítette a személyiségi elv alkalmazását.[4]

Noha az újabb kutatások a személyiségi elv koraközépkori alkalmazásának számos aspektusára rámutattak, több kérdést nem tudtak kielégítően megválaszolni.[5] Nem világos például, hogy miért készítettek párhuzamos törvénykönyveket, ha a személyiségi elv ekkor még nem nyert alkalmazást. Erre tekintettel megtartottam a hagyományos szóhasználatot, amely szerint egyes törvénykönyveket a római lakosság, másokat a germán törzsek számára készítettek, de itt utalok arra, hogy különösen vitatott kérdésekről van szó, amelyekben állást foglalni ehelyütt nyilván nem feladatom.

A népvándorlás során Európát benépesítő barbár törzsek számára a jog eredendően szokásjog. A barbár törvénygyűjteményekben minduntalan előforduló és a jogpozitivista felfogással ellenkező legis consuetudo, lex consuetudinis kifejezések azt jelzik, hogy a középkor embere számára, a népvándorláskori törzsek számára pedig különösen, a szokásjog iratlan törvény és a törvény írott szokásjog. Számukra kevés a különbség törvény és szokásjog között, a törvény nem a törvényhozás monopóliumával és előjogával rendelkező egyéni vagy kollektív szerv, a szuverén parancsa, hanem a társadalom életében megnyilvánuló szokások objektivációja, a fennálló társadalmi viszonyok leképezése, tükröződése. Számukra a törvényhozás nem eszköz, nem a törvényhozói célok megvalósításának instrumentuma, hanem pusztán a népjog (Volksrecht) kinyilvánítása, a már meglévő szokások írásbafoglalása. Ebből következik, hogy az írott törvény nem élvez kiemelt pozíciót a jogforrások között; a magánjellegű feljegyzések, joggyűjtemények, a szokásokról való szóbeli tudakozódás sokszor az írott törvénnyel egyenrangú. A király, a fejedelem csak egyike a szokásjogot kinyilvánító fórumoknak; nem alkotja a törvényt, hanem kinyilvánítja a szokásjogot.

Bár a törvénynek a szokásjog hiteles megállapításában kiemelt szerepe van, a szokásjog nemcsak belőle  ismerhető meg. A Lex  Visigothorum meghatározása szerint a törvény (lex) „anima totius corporis popularis”[6] (1.2.2). Mivel pedig a törvény egy népre, törzsre jellemző szokásrendszer, ezért szorosan kapcsolódik a nép, a törzs tagjaihoz, nem vihető át más etnikai csoportra. Ez a meggyőződés alkotja a jogperszonalitás elvének alapját. Ezért, és nem valamiféle demokratizmus kifejezéseként hangsúlyozzák a barbár törvénykönyvek bevezetésében a király jelenléte mellett a népgyűlés közreműködését. A jog mindig is a nép joga, és maga a nép, illetve az azt reprezentáló gyűlés tudja a legjobban, hogy ők maguk milyen szokásokkal, azaz milyen joggal élnek.

A törvény jelentőségét az is csökkenti, hogy annak szövege sokszor fizikailag sem juthat el a törvény címzettjeihez, mivel a pergamen drága és nehezen előállítható, a kézzel való másolás lassú és fáradságos, a népesség túlnyomó többsége pedig úgysem tud olvasni.

A törvény természetéről vallott meggyőződés és a törvény fizikai terjesztése útjában álló akadályok magyarázzák a jogtudomány és a vele foglalkozó jogtudó réteg hiányát. A törvény írott betűjének nincsen akkora tekintélye, mint a mi pozitivisztikus jogi kultúránkban. Ha pedig az írásbeliségnek ennyire kevés súlya van, akkor a jogtudományra sincsen szükség, minthogy az eredendően feltételezi az írott törvényt.

Bár a korai középkorban elkülönült jogtudó rétegről nem beszélhetünk, mégis vannak bizonyos jogi feladatkörök, amelyeket el kell látni. A jogvitákat rendezni kell, a jognyilatkozatokat pedig írásba kell foglalni, ettől még egy primitív társadalom sem tekinthet el. A bíró és a közjegyző azonban nem mesterségszerűen, nem hivatásszerűen, hivatásának szabályai szerint látja el feladatát, hanem legtöbbször csak alkalomszerűen és mellékesen. A bíró nem főállású, fizetett állami tisztviselő, hanem egyszerűen tekintélyes tagja a társadalomnak, a helyi közösségnek. Mindig többedmagával ítélkezik, sohasem egyesbíróként. Jogi tudása erősen korlátozott, sokszor maga sem ismeri a szokásjogot, ezért azt tanúk segítségével állapítja meg (inquisitio per testes). A perben a formális bizonyítással szemben háttérbe szorul még a primitív anyagi szokásjog is, a duellum vagy az ordalia dönti el a per főkérdéseit.

A szerződéseket írásbafoglaló írnokok (scribae) a bíróhoz hasonlóan általában nem főállásban, hivatásszerűen látják el a közjegyzőség feladatát, ennélfogva az oklevelek jogi nyelvezete pontatlan és szakszerűtlen, gyakran előfordul például, hogy ugyanazt a jogügyletet, ugyanabban az oklevélben egyszerre nevezik adásvételnek, cserének és ajándékozásnak. Az írnok általában a felek jogválasztásának megfelelően köteles a szerződést írásba foglalni, de gyakran a felekhez hasonlóan maga sem ismeri a szerződésre irányadó jogot. Kiválóan mutatja ezt Liutprand (712-744) egyik rendelkezése[7], amely előírja, hogy az írnok csak akkor foglalhatja írásba a szerződést, ha olvasta a jogügyletre irányadó törvényt, vagy ha erre nem volt módja, legalább olyan személytől értesült annak tartalmáról, aki azt maga is olvasta. A korai középkor oklevelei nem tanúskodnak beható jogi ismeretekről, csak a XI-XII. században Bologna tudományos jogmagyarázatának hatására válnak egyre szakszerűbbé a jogbiztosító oklevelek.

 A jogtudó réteg hiánya összefügg a jogtudomány hiányával. A korai középkorban valódi önálló, autonóm jogtudományról nem beszélhetünk, a gyakorlathoz szükséges elemi jogismereteket az ún. szabad művészetek (artes liberales) keretében tanították. Az artes liberales, a korai középkor enciklopédikus jellegű ismerettára, az artes sermocinalest (grammatica, dialectica, retorica) és az artes realest (geometria, astronomia, musica, matematica) foglalta magába.[8]

A jog az artes sermocinales, a szóbeli ismeretközlés művészetei, elsősorban a retorika keretében kap helyet. Sevillai Izidor a retorikát egyenesen a jogismerők tudományának (scientia iurisperitorum) mondja, Lanfrancus pedig jogi ismereteit szintén a retorika keretében szerezte. Az artes sermocinales keretében átadott jogi ismeretek azonban igen szerény ismeretanyagot alkottak, bennük nem a jogi, hanem a grammatikai-etimológiai-stilisztikai-retorikai stb. szempont dominált.

A szabad művészeteket általában a nagyobb egyházi központok mellett létesült monostori, káptalani iskolákban tanították, voltak-e azonban kifejezetten a jog tanítására létesült iskolák? Jusztiniánusz császár és Cassiodorus utalásaiból tudjuk, hogy a VI. században Rómában létezett ilyen, kifejezetten a római jog tanítását célul kitűző jogiskola, a VII-VIII. században azonban ennek a jogiskolának semmi nyoma nincsen.[9] A X-XI. századi Ravenna az invesztitúraharcban kibocsátott, jogi érveket is felhasználó pápaellenes röpiratairól volt híres, talán jogtanítás is folyt a városban, ezt azonban legfeljebb csak feltételezhetjük, bizonyítani nem lehet. Az Irneriust Rómával és Ravennával kapcsolatba hozó Odofredus híradásai anakronizmuson alapulnak, ha a XIII. századi glosszátor valamit is tudott az említett és sokkal inkább csak feltételezett semmint, hogy bizonyított jogiskolák létezéséről, azok egymással való kapcsolatba hozásával biztosan tévedett. A római jogiskola Irnerius korában már régen nem létezett, Ravennában pedig egyáltalán nem bizonyos, hogy jogot tanítottak. Az egyetlen jelentősebb központ Pávia volt, ahol azonban főként a longobárd joggal foglalkoztak.[10]

 

 

 

 

Jogforrások a korai középkorban

 

Odoaker, erul fejedelem rövid uralma (476-493) után az Itáliába özönlő keleti gótok alapítottak államot. A keleti gót királyság élére Theodorik  került, aki Odoaker meggyilkolása után, 493-ban lett király Itáliában és 526-ig uralkodott. I. (Nagy) Theodorik keleti gót király parancsára készült 500 körül az ún. Edictum Theodorici.[11] A törvénymű 154 rövid fejezetből áll, amelyek nagyrésze büntetőjogi rendelkezéseket tartalmaz. Az anyag maga eléggé rendezetlen, nem logikus beosztást követ. A római jogi részeket a Codex Gregorianusból, a Codex Hermogenianusból és a Codex Theodosianusból, néhány novellából, a Sententiarum libriből és más forrásokból meríti.[12] Az Edictum Theodorici keletkezését illetően több kétség is felmerült a szakirodalomban. Rasi szerint a jelentősebb korabeli történeti források hallgatása arra utal, hogy nem a keleti gótok királya, I. Theodorik (493-526), hanem a nyugati gótok királya, II. Theodorik (453-466) bocsátotta ki a törvénykönyvet, Paradisi szerint azonban a felmerült kétségek nem elegendők, hogy elvitassuk I. Theodoriktól az Edictum szerzőségét.[13]

A történettudomány a korai középkorban (V-VIII. század) Itália lakosságát 4-5 millióra becsüli, ehhez képest a keleti gótok, illetve később a longobárdok száma elenyésző volt, de a néhány százezres bevándorló barbárok szervezett hadsereget tartottak fenn, az ő kezükben volt a katonai erő. Az Edictum Theodorici az őslakos rómaiakra és a bevándorló keleti gótokra egyaránt vonatkozott, de azokban a kérdésekben, amelyeket nem szabályozott, mindkét nép a saját jogát használhatta. I. (Nagy) Theodorik utódja Atalarik király volt, aki 526 és 534 között uralkodott. A tőle származó Edictum Atalarici a kevésbé jelentős törvények közé tartozott.

A glosszátorok által magyarázott longobárd jog szoros rokonságot mutat más germán törzsi jogokkal.[14] A száli frankok jogát az V. században a Lex Salica foglalta írásban össze. Szinte kizárólag büntetőjogi rendelkezést tartalmaz. A Lex Ripuaria, és a Lex Chamavorum szintén különböző frank törzsek jogát foglalta össze. Germán törzsek jogát tartalmazta a Lex Alamannorum, a Lex Frisionum, a Lex Saxonum, a Lex Angliorum et Verinorum, illetve a Leges Anglo-Saxonum.[15] A Lex Visigothorum és a Lex Burgundionum nem tévesztendő össze a Lex Romana Visigothorummal, illetve a Lex Romana Burgundionummal, míg ugyanis az előbbiek a hagyományos nézet szerint csak a barbárokra (vizigótokra és burgundokra) vonatkoztak, addig az utóbbiak a barbárok uralma alatt álló rómaiak jogait foglalták össze.

II. Alarik király parancsára lépett hatályba 506-ban a nyugati gótok királyságában a Lex Romana Visigothorum.[16] A törvénykönyv keletkezését a mű elején található commonitorium írja le. II. Alarik király 506-ban az általa összehívott jogtudósoknak megparancsolta, hogy birodalmának római lakosai számára állítsanak össze egy törvénykönyvet. Az elkészült művet egy előkelőkből álló gyűlés hagyta jóvá, majd a király néhány példányt szétküldött belőle.

A törvénykönyv forrásául a Codex Theodosianus, Theodosius, Valentinianus, Marcianus és mások novellái, Gaius Institúciói, Paulus Sententiái, a Codex Gregorianus, a Codex Hermogenianus és egy Papinianus-idézet szolgált. A törvénykönyv szerkesztői a fenti kódexekből és művekből vett idézeteket nem darabolták fel, mint a Lex Romana Burgundionum szerkesztői, hanem az átvett részeket egészként kezelték és eredeti szövegükben közölték. Amennyire tudjuk, a műnek nem volt címe, vagy ha volt, feledésbe merült. Egyszerűen csak Lex Romana, illetve Lex Theodosii néven emlegették, a Lex Romana Visigothorum csak XVIII. századi elnevezés.

Az V. század végén készített Lex Romana Burgundionumot a burgund királyságban Gundobad király (474-516) vagy utódja léptette hatályba.[17] A munkát Papianusnak is nevezték, mert az a téves nézet alakult ki, hogy a Lex Romana Burgundionum a Lex Romana Visigothorum végén álló Papinianus-szöveg folytatása. A Lex Romana Visigothorum ugyanis valóban  egy Papinianustól származó idézettel zárul, és a két törvénykönyvet gyakran folytatólagosan egyetlen kódexbe másolták. A két mű forrásai néhány kivétellel megegyeznek, a különbség a szerkesztés módjában keresendő. Míg a Lex Romana Burgundionum szétdarabolta és részben átdolgozta a felhasznált római jogi idézeteket, addig a Lex Romana Visigothorum folyamatos, eredeti szövegezésben, feldarabolás nélkül közölte azokat.

Jusztiniánusz császár közel egy évtizedes harcok után 554-re foglalta vissza Itáliát. A császár már a Codex, a Digesta, és az Institúciók kihirdetésekor azokat az uralma alatt álló egész birodalomra, így a már visszafoglalt itáliai területekre nézve is hatályosnak tekintette[18], de szükségét látta annak, hogy az 554. augusztus 14-én kibocsátott Pragmatica Sanctio pro petitione Vigiliiben[19] ismét megerősítse szándékát. A császár az általa kihirdetett jog megismerése céljából hivatalos példányokat is küldött Itáliába. Jusztiniánusz joga azonban nem sokáig volt hatályban, mert a longobárdok a bizánci uralmat 569-ben megdöntötték.

A glosszátorok szempontjából a longobárd királyság joga, a longobárd jog[20], a Páviában keletkezett késői gyűjtemény, a Lombarda révén sokkal nagyobb jelentőséggel bírt, mint a keleti gót jog, mert az Edictum Theodoricit a glosszátorok nem glosszálták.

Bár a longobárdok joga nagyban hatott a hűbérjog (feudáljog) kialakulására, maga a hűbérjog nem volt tisztán longobárd eredetű, hanem jelentős mennyiségű más eredetű anyagot is magába olvasztott, másrészt pedig a longobárd jog nem kizárólag a hűbéri birtok és a hűbéri viszony kérdéseivel foglalkozott, hanem a büntetőjog, az öröklési jog, a családjog, az eljárásjog és a szerződési jog kérdéseire is kiterjedt. Ennek fényében beszélhetünk (jelző nélküli) hűbérjogról és egy ettől különböző longobárd jogról. A feudáljogot a Libri feudorum, a longobárd jogot pedig az alább részletezett gyűjtemények tartalmazzák, amelyek közül főként a Lombarda emelkedik ki. A longobárd jog és a hűbérjog kifejezés két teljesen különböző fogalmat és törvénygyűjteményt jelöl tehát.

A longobárd jog legfontosabb gyűjteménye az Edictum regis Rothari volt. A longobárd király törvénykönyvét 643-ban fogadta el Páviában a longobárd nemzetségi gyűlés. 388 fejezetből áll, amelyet a későbbiekben hét részre osztottak. Az első rész a büntetőjogot, a második rész az öröklési jogot, a harmadik rész a végrendelkezésre vonatkozó szabályokat, a negyedik rész a családjogot, az ötödik a manumissiókat, a hatodik a szerződési jogot, hetedik pedig az eljárásjogot tartalmazta. A gyűjteményt későbbi királyok még más fejezetekkel egészítették ki, ezekhez járult még az úgynevezett Capitula extra Edictum vagantia gyűjteménye, amely különböző eredetű joganyagot tartalmazott.[21]

Nagy Károly és utódai az Európa nagy részét magábafoglaló frank birodalmat törvényekkel kormányozták, amelyeket capituláréknak neveztek.[22] A capitulárék fennmaradt szövege általában nagyon heterogén, a törvények hivatalos szövegén kívül vázlatok, glosszák, javaslatok is bekerültek ezekbe a magánjellegű gyűjteményekbe, ezért ezeket a történeti hitelesség szempontjából óvatosan kell kezelni. A capitulárékat általában az alábbi csoportokra szokás osztani:  a) A capitularia legibus addenda kibocsátásának elsősorban az volt  a célja, hogy vele korábbi (barbár) törvényeket kiegészítsenek. A karoling királyok ugyanis következetesen alkalmazták a személyiségi elvet tiszteletben tartva a leigázott népek törvényeit is. A barbár törvények a frank uralom alatt is hatályban maradtak, de ezeket különböző capitulárékkal módosították. A módosítást, kiegészítést tartalmazó capitulárékat általában szóban is kihirdették.  b) Ezzel szemben a capitularia per se scribenda nem kapcsolódott valamely korábbi törvényhez, rendszerint olyan kérdésekről rendelkezett, amelyekről ezek a germán törvények nem rendelkeztek. c) A capitularia missorumot az ún. császári küldötteknek (missi dominici) címezték, akiket a császár a capitularékban a vándorbíráskodás mellett esetenként egyéb közgazgatási feladatokkal  is megbízott. A frank birodalomban az egyház és az állam nem volt szétválasztva, ez tükröződött a capitulárék kibocsátásakor is. A frank állam birodalmi gyűlésein nemcsak az országnagyok, hanem a püspökök is jelen voltak, így a d) capitularia ecclesiastica és a e) capitularia mundana megkülönböztetés csak a capitularéban szabályozott kérdésekre utal és nem a kibocsátó szerv összetételére. Meg kell említeni, hogy a capitulárék fenti csoportosítása és elnevezésük pontos jelentése a szakirodalomban is vitatott és a karoling elnevezés sem volt egységes.[23]

A longobárd királyság bukása után annak területe a frank birodalom része lett. Az itt hatályos capitulárékból a IX. században egy ismeretlen szerző talán Páviában készített gyűjteményt, amelyet Capitulare Italicumnak neveztek. A 843 fejezetből álló mű Nagy Károly, Kis Pipin, Lothar és más frank uralkodók törvényei mellett 1054-ig egyes német-római császárok törvényeit is tartalmazza.

 

 

 

 

A longobárd jog irodalma

 

 

Az 572 és 774 között fennállt longobárd királyság fővárosa Pávia volt. Itt volt a bíráskodás helye, ez volt a királyság közigazgatási központja, természetes tehát, hogy ebben a városban alakult ki a hivatalos jog, a longobárd jog értelmezését és tanulmányozását célul kitűző páviai jogiskola. A longobárd királyság bukása után hatályban maradtak a longobárd királyok által kiadott edictumok is, és a frank capitulárékkal együtt alkották a hatályos jogot. Szükség volt tehát ekkor is arra a jogirodalmi tevékenységre, amely a longobárd fővárosban alakult ki.

A páviai jogiskola fejlődése két korszakra osztható. Az antiquissimi, antiqui iudices, causidici a XI. század elején fejtették ki tevékenységüket, amelyet főként a nyelvtani jellegű értelmezés jellemzett. A longobárd jogirodalom fejlődését jelzi a moderni fellépése. Itt már neveket is ismerünk. Bonusfilius 1014-1055-ig iudex volt, Walcausus az Institutiókat glosszálta.[24] Kétes hírű neve Bolognában is ismert volt, a lex walcosina a hamisított törvényszöveg szinonímája volt. A páviai jogiskola híres tanára volt Lanfrancus (1005-1089) is, aki később Normandiába távozott, ahol Bec monostorának apátja volt, majd a normann hódítókkal érkezett a szigetországba, ahol 1070-től Canterbury érseke lett.[25]

Páviából névtelen művek is fennmaradtak. A Capitulare Italicum, a Quaestiones ac monita, illetve a Liber Papiensis is a páviai jogiskolából került ki. A Liber Papiensist a páviaiak a frank eredetű Capitulare Italicum és az Edictum regum Longobardorum összeolvasztásából alakították ki. A Liber Papiensis felhasználásával alkották meg a glosszátorok által magyarázott Lombardát, amelyhez széles irodalmi tevékenység fűződött. Ariprand és Vacella kommentálta, Karolus Toccus pedig glosszálta azt.

A Lombarda vagy más néven Lex Longobarda, alapját a Liber Papiensis képezte, amely a 643 és 755 közötti longobárd uralkodók edictumait magába foglaló Edictum regum Longobardorum és a később szerkesztett Capitulare Italicum összeolvasztásából alakult ki. A Liber Papiensis a longobárd és frank uralkodók rendelkezéseit időrendben tartalmazza, és ennek a XI. század második felében végzett újrarendezésével alakult ki a több recenzióban fennmaradt Lombarda, amelynek redakciói közül a legrégebbi az ún. Lombarda Casinensis volt. A longobárd jogot tartalmazó Lombarda 3 könyvre (liber), azon belül címekre (titulus) és fejezetekre (capitulum) oszlik. A longobárd jogot Bolognában eléggé megvetően kezelték, lassan másutt is kikopott a használatból, a XIV. században már csak Délen (Nápoly) írtak a longobárd jogról.[26]

A Liber Papiensishez 1070 körül készült magyarázat, amely az Expositio ad Librum Papiensem[27] címet kapta, a páviai jogiskola legjelentősebb alkotása. Összeállításában valószínűleg szerepe volt Walcaususnak is. A mű bőven tartalmaz római jogi idézeteket, ismeri a római jogi forrásokat, technikája viszonylag fejlett. Több mint 95-ször idézi az Institúciókat, 70-szer a Codexet, 36-szor az Epitome Iulianit, sőt 10-szer a Digestát is. A műben idézett longobardisták a longobárd joggyűjtemény hallgatása esetén gyakran folyamodnak a római joghoz. Az egyik longobárd király rendelkezése (Roth. 172) előírta például, hogy az egyik jellegzetes longobárd jogintézmény, az ún. thingatio szabad emberek jelenlétében menjen végbe. De mi a teendő akkor, ha kiderül, hogy a tanúk közül az egyik nem volt szabad ember ? Minthogy a longobárd törvény erről nem rendelkezik, az Expositio szerzői szerint a római joghoz kell folyamodni („lex Longobarda nichil diffinit; eundum igitur per legem Romanam generalem”), amely kimondja, hogy nem érinti a végrendelet érvényességét az, hogy ha a végrendelet egyik tanúja rabszolga volt.[28]

Az Expositio longobardistái nemcsak értelmezés céljából fordulnak a római joghoz, hanem a longobárd királyok rendelkezéseinek hiányos volta esetén is. Az Expositor egyenesen annak a véleményének ad hangot, hogy a longobárdok legendás királya törvénykönyvében szántszándékkal azért nem szabályozott sok kérdést, mert a római jog azt úgy is tartalmazza („Ideoque, quando Rotharis leges suas componere cepit, qualiter suarum legum placita diffinirentur, non ubique diffinivit, sed secundum legis Romane diffinitionem dimisit”).[29] Bizonyos, hogy a longobárdok legendás királyának ilyen célja sohasem volt, az Expositio szerzőjének ez a véleménye inkább a saját korának újítását tükrözi.

 Ha jól meggondoljuk, világos, hogy forradalmi újításról volt szó. A római jog a köztudatban általános törvénnyé (lex generalis), értelmezési eszközzé válik, amelyet nemcsak a joghézagok betömésére, hanem minden norma értelmezésekor fel kell használni. Manapság senkinek sem jutna eszébe egy jogrendszert egy másik állam jogrendszerének segítségével értelmezni, vagy a hatályos jogot egy másik jogrendszer, a római jog segítségével magyarázni. A római jog reneszánszának azonban ez volt a lényege, ez az eszme adta a római jog reneszánszának, és vele együtt a jogtudomány fejlődésének legfontosabb elemét.

Páviában tehát a XI. század második felétől a longobárd jog magyarázatához és rendszerezéséhez felhasználták a római jogot is. A glosszát ősformájában megtaláljuk már Páviában is, ugyanígy a tabelláris distinctio is ismert volt Páviában. A Bolognában bevezetett quaestiók nagyon hasonlítanak a páviai altercationes műfajára. Bolognában a glosszátorok a római jogi szövegeket nem a könyv és a titulus számával, hanem a kezdőszavakkal idézték. Ezt az idézési módszert megtaláljuk a páviai jogirodalmi művekben, szinte biztos, hogy a bolognai glosszátorok ezt is páviai társaiktól vették át.

Robertus de Monte krónikája Irneriust egyenesen Lanfrancus tanítványának mondja, aki a páviai jogiskola egyik híres tanára volt. Bár az állítás alig igazoolható, mégis lehet valamilyen igazság-magja. A középkori legendák nyelvén a fenti elbeszélés valószínűleg Pávia és Bologna szoros kapcsolatát akarja hangsúlyozni, talán ezt adja elő meseszerű köntösbe öltöztetve.[30]

Ha a páviai és bolognai jogtanítás ennyire hasonlított egymásra, joggal tehetjük fel a kérdést: Bologna és Pávia között mi volt a különbség, mi az ami Bolognát sokkal jelentősebbé tette? Ficker a páviai jogiskola fokozatos romanizációjával kialakuló bolognai jogtanításról beszélt.[31] Kétségtelen az a hasonlóság, amely a két kulturális központ között fennállt. Több volt azonban a különbség, mint a hasonlóság. Páviában ismerték az Institúciókat és a Codexet, sőt talán részben a Digestát is. Bár a páviai jogiskola fokozatosan romanizálódott, mégsem tudta Bolognával felvenni a versenyt. Páviában a longobárd jogot a római jog segítségével magyarázták, alapjában véve tehát a longobárd jog központi jelentősége megmaradt. Bolognában azonban kezdettől fogva a római jog játszotta a nagyobb szerepet. Alapjában véve ez volt Bologna jelentőségének és sikerének az oka: Bolognában adtak először a római jognak olyan hangsúlyt, amely a római jogot megillette.

A római jog glosszátorai a longobárd jogot ius asininumnak nevezték, azt mondták róla, hogy non lex, sed fex.[32] A longobárd jogot a glosszátorok lex siquatának nevezték, mert majdnem minden egyes bekezdése így kezdődik: Si quis („Ha valaki...”). Itt kell keresnünk a római jog használhatóságának okát is. A longobárd jog kazuisztikus, az absztrakció alacsony fokán áll. Részletszabályokat tartalmaz, de általános, elvont, elvonatkoztatott elveket nem, vagy csak kis mértékben tud felmutatni. A római jog ezzel szemben éppen a fejlett absztrakciójával tűnik ki, el tud vonatkoztatni a különöstől, és általános szabályokat tud felállítani. A glosszátorok szerint ezért érdemli meg a ‘lex’, a ‘törvény’ nevet, míg a longobárd jog a szuverén parancsa ugyan, de silánysága nyilvánvaló, legfeljebb kihirdetett szövegként, de nem törvényként jellemezhető. A szuverén parancsa nem elég ahhoz, hogy a törvényt alkalmazni lehessen, annak belső, tartalmi követelményei is vannak, máskülönben azt alkalmazni nem lehet, vagy csak kevés hatékonysággal. A XII. századi glosszátor ezért fordul el a longobárd gyűjteményektől és a római jogot tekinti mintának.

 

 


[1] A korai középkor gazdasági és kulturális viszonyaira nézve általános áttekintést  és bővebb bibliográfiát ad: Salvioli, G., Storia del diritto italiano, Torino 1930 és Besta, E., Fonti: legislazione e scienza giuridica, in Storia del diritto italiano diretta da P. Del Giudice, I-II. kötet, Milano, 1923-1925, 1. kötet, 115.; A középkori jogtudományról vö. Pokol Béla, Középkori és újkori jogtudomány, Budapest 2008

[2] A vulgárjogról ld. Wieacker, F., Recht und Gesellschaft in der Spätantike, Stuttgart 1968

[3] Besta, E., Fonti: legislazione e scienza giuridica, in Storia del diritto italiano diretta da P. Del Giudice, I-II. kötet, Milano, 1923-1925, 1. kötet, 206-228. (Bővebb irodalommal a kollízió feloldásának módszereiről.)

[4] Cortese, E., Le grandi linee della storia giuridica medievale, Roma 2000, 46

[5] D’Ors, A., Estudios Visigoticos, II, El codigo de Eurico (Cuadernos del Instituto juridico español, 12), Roma-Madrid 1960.; D’Ors, A., La territorialidad del derecho de los Visigodos, in Estudios Visigoticos, I (Cuadernos del Instituto juridico español, 5), Roma-Madrid 1956, 91-124.; King, P. D., King Chindasvind and the First Territorial Law-Code of the Visigothic Kingdom, in Visigothic Spain, Oxford 1980, 131-157.; King, P. D., The Alleged Territoriality of Visigothic Law, in Authority and Power. Studies on Medieval Law and Government presented to Walter Ullmann on his Seventieth Birthday, Cambridge 1980, 1-11.; Alvarado Planas, J., El problema del germanismo en el derecho español, Madrid 1997

[6] Zeumer, K. (ed.), Liber iudiciorum sive Lex Visigothorum, in Monumenta Germaniae Historica, Legum Sectio I., Legum nationum Germanicarum, Tom. I., Hannoverae 1902, vol. I., 41.

[7] Liutprand, Edictum, 91, in Monumenta Germaniae Historica, Leges IV. kötet, 414-415.: „De scrivis hoc prospeximus, ut qui cartolas scribent sive ad legem Langobardorum, quoniam apertissima et pene omnibus nota est, sive ad Romanorum, non aliter faciat, nisi quomodo in ipsis legibus contenetur; nam contra legem Langobardorum aut Romanorum non scribant. Quod si non sciunt, interrogent alteros, et si non potuerunt ipsas legis pleniter scire, non scribant ipsas cartolas.”

[8] Gualazzini, U., L’insegnamento del diritto in Italia durante l’alto Medioevo (Ius Romanum Medii Aevi, I 5 b aa), Milano 1974

[9] Lange, H., Römisches Recht im Mittelalter, München 1997, I. kötet, 15.

[10] Gualazzini, U., La scuola pavese, con particolare riguardo all’insegnamento del diritto, in Atti del 4° Congresso Internazionale di studi sull’alto Medioevo (1967), Spoleto 1969, 35-73.

[11] Kiadása Bluhme, A. (ed.), Edictum Theodorici, in Monumenta Germaniae Historica, Leges, V. kötet, Hannoverae 1875, 149-174. Az Edictum Theodorici szerzőségének vitatott kérdéseiről: Rasi, P., La legislazione giustinianea e il c. d. Edictum Theodorici, in Studi in onore di P. de Francisci, Milano 1956, IV, 347-356.; Rasi, P., Sulla paternità del c. d. Edictum Theoderici regis, in Archivio Giuridico 145 (1953) 105-162.

[12] Savigny, F. C., Geschichte des römischen Rechts im Mittelalter I-VII, Heidelberg 1834-1851, I. kötet, 377-381; Gaudenzi, A., Editti di Teodorico e di Atalarico e il diritto romano nel Regno degli Ostrogoti, Bologna 1884; Gaudenzi, A., Die  Entstehungszeit des Edictum Theodorici, in Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte Germanistische Abteilung 12 (1891) 29-51.

[13] Paradisi, B., Studi sul Medioevo giuridico (Istituto storico italiano per il Medio Evo. Studi storici 163-173), Roma 1987, I. kötet,  182-188

[14] Salvioli, G., Storia del diritto italiano, Torino 1930, 38-41.

[15] A germán joggyűjtemények kiadásai: Monumenta Germaniae Historica, Leges nationum Germanicarum, 1-5/2. kötet

[16] Haenel, G. (ed.), Lex romana Visigothorum, Berolini 1847

[17] De Salis, L. R. (ed.), Lex Romana sive expositio legum Romanarum, in Monumenta Germaniae Historica, Leges nationum Germanicarum, Tomi II Pars I. Leges Burgundionum, Hannoverae 1892, 123-170.; Fontes Iuris Romani Antejustiniani, ediderunt S. Riccobono, J. Baviera et V. Arangio-Ruiz, Firenze 1968, II 714-750

[18] Besta, E., Fonti: legislazione e scienza giuridica, in Storia del diritto italiano diretta da P. Del Giudice, I-II. kötet, Milano, 1923-1925, 1. kötet, 115

[19] Jusztiniánusz császár rendelkezésének teljes szövegét valójában nem ismerjük. A novellák függelékében általában közölt szöveg valószínűleg csak egy kivonat. Corpus iuris civilis. III. kötet: Novella, ed. Schöll-Kroll, Berolini 1895, 709.

[20] Merkel, S., Geschichte des langobardischen Rechts, Berlin 1850; Nani, C., Studi sul diritto longobardo, Torino 1877.; Bognetti, G. P., La costituzione e l'ordinamento dei primi stati barbarici nell'Europa occidentale dopo l'invasione della Romània, in Dalla tribú allo Stato (Atti del Convegno dell'Accademia Nazionale dei Lincei, Roma 1962) 67-78.; Bognetti, G. P., L'Editto di Rotari come espediente politico di una monarchia barbarica, in Studi in onore di G. De Francesco, II, Milano 1957, 235-256.; Bognetti, G. P., L'influsso delle istituzioni militari romane sulle istituzioni longobarde del secolo VI e la natura della fara, in Atti del Congresso Internazionale di Diritto Romano e di Storia del Diritto (Verona 1948), Milano 1953, 4. kötet, 167-210.; Bognetti, G. P., Longobardi e Romani, in Studi di storia e diritto in onore di E. Besta, Milano 1939, IV. kötet, 353-410.; Bognetti, G. P., L'età longobarda, I-IV. kötet, Milano 1966

[21] A longobárd törvénygyűjtemények teljes kiadása a Monumenta Germaniae Historica, Leges sorozatában  megtalálható. A továbbiakban a forráshelyre csak akkor utalunk, ha az MGH sorozatába nem vették fel.

[22] Boretius, A.-Krause, V. (ed.), Capitularia regum Francorum, in Monumenta Germaniae Historica, Leges, II. kötet, Hannoverae 1883

[23] Besta, E., Fonti: legislazione e scienza giuridica, in Storia del diritto italiano diretta da P. Del Giudice, I-II. kötet, Milano, 1923-1925, 1. kötet, 385.

[24] Fitting, H., Die Institutionenglossen des Gualcausus, Berlin 1891

[25] Milonis Crispini, Vita Lanfranci, c. 5, Parisiis 1648, 6.: „Ab annis puerilibus eruditus est in scholis liberalium artium et legum saecularium ad suae morem patriae. Adolescens orator veteranos adversantes in actionibus causarum frequenter revicit, torrente facundiae accurate dicendo. In ipsa aetate sententias depromere sapuit, quas gratanter iurisperiti aut iudices vel praetores civitatis acceptabant. Memini horum Papia.” Cf. Tamassia, N., Lanfranco arcivescovo di Canterbury e la Scuola pavese, in Mélanges Fitting, Montpellier 1908, II. kötet, 191-201

[26] Salvioli, G., Intorno all’uso della Lombarda presso i glossatori e i giuristi del secolo XIV, in Studi giuridici dedicati e offerti a F. Schupfer, Torino 1898, II. kötet, 41

[27] Kiadása: Boretius, A. (ed.), Liber legis Langobardorum Papiensis dictus, in Monumenta Germaniae Historica, Leges, IV. kötet, Hannoverae 1868, 289-585. A műről bővebben: Diurni, G., L’Expositio ad Librum Papiensem e la scienza giuridica preirneriana, Roma 1976.; Diurni, G., A proposito del proemio alla Expositio ad Librum Papiensem, in Apollinaris 47 (1974) 603-624.

[28] Boretius, A. (ed.), Liber legis Langobardorum Papiensis dictus, in Monumenta Germaniae Historica, Leges, IV. kötet, Hannoverae 1868, 329

[29] Boretius, A. (ed.), Liber legis Langobardorum Papiensis dictus, in Monumenta Germaniae Historica, Leges, IV. kötet, Hannoverae 1868, 385 (Exp. ad Roth. 359)

[30] Bethmann, L. (ed.), Roberti de Monte Chronicon, in Monumenta Germaniae Historica, Scriptores, 6. kötet, Hannoverae 1844, 68.: „Lanfrancus Papiensis et Garnerius socius ejus, repertis apud Bononiam legibus romanis,... operam dederant eas legere et aliis exponere. Sed Guarnerius in hoc perseveravit, Lanfrancus, vero disciplinas liberales, et literas divinas in Galliis multos edocens, tandem Beccum venit, et ibi monachus factus est.”

[31] Ficker, J., Forschungen zur Reichs‑ und Rechtsgeschichte Italiens, III. kötet, Innsbruck 1872, 110. Tourtoulon, P., Placentin, Paris 1896, 41.

[32] Gaudenzi, A. (ed.), Boncompagni Rhetorica, in Bibliotheca Iuridica Medi Aevi, Bononiae 1892, II. kötet, 266.: „Duo decima fuit tempore imperatoris Karoli et quorumdam regum qui Longobardis legem dederunt, que vocatur hodie Longobarda. Sed non debet dici lex, immo potius fex; quoniam est fece turpium vulgarium sordidata. Posset etiam dici, si natura facultatis grammatice pateretur, lex siquata; quia fere lex quelibet inceptionem habet ab hac dictione Si quis.”