Bónis Péter

A vagyoni és nem-vagyoni károk megtérítése a glosszátori jogtudományban

 

(Néhány szempont a középkori kártérítési jog történetéhez)

 

 

 

Az ókori római jog nem szabályozta kielégítően a kártérítést, és nem vált el egymástól a károkozás polgári jogi szankciója, a kártérítés, illetve a büntetőjogi szankció, a büntetés, hiszen a római jogban a büntetőjog nem volt külön jogág. Emiatt különösen jelentős a glosszátorok munkássága, akik nem elhanyagolható szeletét képezik az ókori római jog és a modern jogok közötti jogtörténetnek.[1] E tanulmány arra tesz szerény kísérletet, hogy ennek a jogtörténetnek néhány szempontját megvilágítsa.

 

 

1. A delictumokról általában

 

A delictumokból a római jogban deliktuális kötelem (obligatio ex delicto) keletkezett, amelynél fogva a sértett (vagy jogutódja), mint hitelező követelhette az elkövetőtől, mint adóstól az adott delictumra a törvény által megállapított kárpótló büntetés megfizetését. Ez a pénzben megfizetendő magánjogi büntetés a poena. A büntetőkereseteket actiones poenalesnek nevezték, szemben a tisztán megtérítésre irányuló keresetekkel (actiones rei persecutoriae).[2] A delictum szankciója a poenalis actió, kivéve az ún. vegyes büntetőkereseteket, amelyek a vagyoni kártérítést is magukban foglalták.[3]

A tiszta büntetőkereseteknél (actiones poenales purae) a sértettnek joga volt arra, hogy a poena mellett halmozva vagyoni megtérítést, kártérítést is követeljen (cumulatio). A vegyes büntetőkereseteknél (actiones poenales mixtae) a sértettnek ilyen lehetőség nem állt rendelkezésére.

Az ókori római jogban nem létezett büntetőjog külön jogágként. A delictumra vonatkozó szabályok a magánjogban, a crimenekre vonatkozó szabályok a közjogban helyezkedtek el. Az önálló büntetőjog hiánya hátráltatta az önálló kártérítés jogintézményének kialakítását, mert a vagyoni megtérítés mellett

A glosszátorok egyik legnagyobb érdeme az önálló büntetőjogi jogág alapjainak megvetése. A XIII. század végére tulajdonképpen kialakult az önálló büntetőjog, amely büntetőjogi művekben nyert összefoglalást. Ezek közül a leghíresebb Albertus Gandinus Tractatus de maleficiis című műve.[4]

Az önálló büntetőjog kialakulásával a római jog delictumainak rendszere is átalakult. A glosszátorok jó érzékkel kiemelték a magánbűncselekmények közül a damnum iniuria datum nevű károkozási tényállást, és általános károkozási tényállássá fejlesztését kezdték meg. Ebből alakult ki a modern polgári jogban az ún. általános polgári jogi deliktum, és a polgári törvénykönyveknek az a szabálya, hogy a szerződésen kívül, jogellenesen és vétkesen okozott kárt a károkozónak meg kell térítenie. Ennek az általános polgári jogi deliktumnak már semmi köze sincs a büntetőjoghoz, célja pusztán a vagyoni károk megtérítése.

A polgári kártérítési jog történetében elsősorban két magánbűncselekmény, a lex Aquilián alapuló damnum iniuria datum, és az ún. iniuria játszott jelentős szerepet. Az előbbi a modern kártérítési jog alapja lett, az utóbbi pedig a személyiségi jog kifejlesztéséhez járult hozzá. Minthogy e könyv a glosszátorok kötelmi jogának bemutatását tűzte ki célul, elsősorban ezt a két magánbűncselekményt fogjuk tárgyalni, és a többi büntetőjogba tartozó tényállást a puszta említésen kívül nem fogjuk ismertetni, mert a glosszátori büntetőjog bemutatása ennél bonyolultabb kérdés.

 

 

 

 

2. §. Az iniuria („személysértés”)

 

 

Az iniuria szó tágabb értelemben jogellenességet jelent. Ez rendszerint egy bizonyos személy alanyi jogának megsértésével is járt. Az iniuria delicumának a modern jogokban elsősorban a testi sértés, rágalmazás, becsületsértés, valamint egyéb bűncselekmények, szabálysértések felelnek meg. Ugyanakkor a polgári törvénykönyvek is tartalmaznak személyiséget védő szabályokat (pl. kimondják az ún. nem vagyoni károk megtérítésének kötelezettségét.

Az iniuria lényege, hogy a sértett becsülete ellen irányul, vagyis nem csak szándékos, de célzatos bűncselekmény. A személysértő célzat (contumelia) hiányában iniuria helyett esetleg más delictum pl. rongálás megállapítása lehetséges.[5]

Az iniuria fajtái a glosszátorok szerint: a) verbáliniuria, b) reáliniuria, c) litteráliniuria. A verbáliniuria szóbeli becsületsértést, rágalmazást jelent. Megvalósítja a verbálinjuriát az is, aki mást rábír arra, hogy egy harmadik személy megrágalmazzon, vagy más módon a becsületét sértse. A verbáliniuriának számít, ha másról személysértő célzattal (animus iniuriandi) olyan valótlan tényt állítunk, ami méltóságát (dignitas) vagy jó hírnevét (bonam famam) sérti. Verbálinjuria például valakiről azt állítani, hogy tolvaj, csaló stb, vagy más magántitkát felfedni.

Litteráliniuria a vebáliniuriától csak a megvalósítás módjában különbözik. A litteráliniuria csak írásban követhető el. Ide tartozik mindenféle gúnyvers, gúnyos röpirat, plakát, gúnydal, amely a nyilvánosság számára hozzáférhető. A litteráliniuria elkövetője nemcsak a szerző, hanem a forgalmazó, sőt az olvasó is, kivéve, ha elégeti vagy másképpen megsemmisíti az elkövetési tárgyat.

Reáliniuriának számít más megverése, ruhájának elszaggatása, szennyes folyadékkal való leöntése, stb., kivéve ha súlyosabb bűncselekményt valósít meg a tettes. Reálinjuria a magánlaksértés is.

A személysértés jogellenességét kizárja, ha a tény állítását a közérdek indokolta (causa venerandae reipublicae); ha hivatalos személy hivatalos eljárásban jogszerűen utal e tényre; ha az iskolamester a tanulókat fegyelmezi; ha a sértett a személysértésből fakadó igényét bíróság előtt hosszabb ideig nem érvényesítette, együtt evett-ivott az elkövetővel (megbocsátás), stb.

Ha valaki mást tolvajnak, esküszegőnek vagy házasságtörőnek nevez, Hostiensis[6] szerint nem büntethető rágalmazás miatt ha ezt feljelentés keretében teszi, és állítását bizonyítja. Ha állítását bizonyítani nem tudja, büntethető.

Ha azonban valaki  mást tökfejnek (nevez, a valóság bizonyításának helye nincsen, mert a becsületsértő kifejezések használatát semmiféle érdek nem indokolhatja. Hostiensis az exceptio veritatis kifejezését nem ismeri.

A büntetőjogi jogkövetkezményektől eltekintve kifejezetten polgári jogi szankciónak tekinthető a kártérítés és a nyilvános elégtétel adása. A nyilvános elégtételt, amelyben az elkövető nyilvánosan visszavonja személysértő kijelentését, és bocsánatot kér, az actio ad palinodiam keresettel lehetett kérni a bíróságtól. Ezt a jogintézményt a római jog szintén nem ismerte.

 

 

 

 

3. §. Damnum iniuria datum  

(„jogellenes károkozás”)

 

 

 

3.1. A lex Aquilia ókori eredete és szabályozása

 

 

E delictum tényállása kezdetben csak meghatározott dologrongálásokra terjedt ki, és bár körét a klasszikus jogtudósok folyamatosan tágították, még a iustinianusi jogban sem vált olyan általános fogalommá, mint amely a modern értelemben vett károkozás.

A károkozásra vonatkozó esetjogias szabályokat összefoglaló lex Aquilia (Kr.e. 286.) 1. fejezete az  idegen rabszolga és barom megölését, 3. fejezete pedig az égetéssel (urere), töréssel (frangere) és zúzással, roncsolással (rumpere) elkövetett dologrongálásokat szabályozta.[7]

Ezeket a tényállásokat a klasszikus és a jusztiniánuszi jog tovább tágította utilis és in factum actiókkal és egyéb módszerekkel, de a damnum iniuria datum még Jusztiniánusz korában sem terjedt ki minden károkozásra.

 

 

 

3.2. A kártérítési jog a glosszátorok korában.[8]

 

A civilista glosszátorok ezt a helyzetet örökölték az ókori római jogtól. Érdemük, hogy szinte majdnem általános generálklauzúlává tették a damnum iniuria datum cselekményét, de törekvésük sokszor a jusztiniánuszi jogkönyvek szövegébe ütközött, ezért nem lehetett teljeskörű. A civiljogban törvényhozói beavatkozásra lett volna szükség, de ilyen egyetemes világi törvényhozói hatóság nem volt, mert még a német-római császár hatalma sem terjedt ki egész Európára. Ezért a glosszátorok elméleti fejtegetései helyi szinten a statutárius jogalkotásban, egyetemes szinten pedig a pápai jogalkotás révén (Liber Extra 5.36.9) érvényesültek. IX. Gergely pápa 1234-ben kelt dekretálisa már minden károkozás esetében kártérítési kötelezettséget írt elő.

 

 

 

3.3. A damnum iniuria datum tényállása.

 

 

A civilista glosszátorok szerint a damnum iniuria datum tényállásának három eleme van: a) damnum (kár), b) iniuria (jogellenesség és vétség), c) datum (okozati összefüggés).

a) A kár vonatkozásában a glosszátorok a római jog álláspontját fogadták el, amely szerint a kár a vagyon csökkenése (deminutio patrimonii). Azo szerint kárnak számít az éretlen szőlő leszüretelése, de az érett szőlő leszüretelése viszont nem (kivéve ha ellopják, de ekkor a furtum keresete áll rendelkezésre). Kárnak számít egy állat megölése is. Azó és Rogerius szerint az ember testi épségének megsértése vagy megölése is kárnak számít, és helye van az actio legis Aquiliae alapján a kártérítésnek, noha Bulgarus a római jog betűjéhez ragaszkodva még megtagadta a keresetet ezekben az esetekben.[9] Más kérdés, hogy Azó sem ismerte el mindenfajta kár megtérítését, pl. az arc elcsúfítása miatt önmagában nem kérhető kártérítés.[10] Jacobus de Ravanis is csak a nők esetében ismerte el az ilyen kár megtéríthetőségét. A kiesett munkabér és egyéb költségek megtérítését viszont Azo elismerte.

b) A káron kívül a római jog tényállási elemnek tekintette az iniuriát is. Az iniuria szó szerint jogellenességet jelent, de a glosszátorok ezt vétkességnek (culpa) értelmezték. A Summa Vindobonensis[11] ilyen megfogalmazást nem tartalmazott, de Rogerius summája már egyértelműen culpának magyarázza az iniuriát:

 

„A jogellenességet akár tevőlegesen, akár mulasztással elkövetett vétkességnek vesszük.”

Iniuria accipitur pro culpa sive in faciendo commissa, sive in omittendo.[12]

 

Azo, Accursius[13] és Odofredus szintén így foglaltak állást, és a vétkességet a kártérítés alapvető követelményének tekintették.

A római jogi források szerint az actio legis Aquiliae vonatkozásában a culpa levissima is kártérítésre kötelez. A culpa levissima ugyan nem objektív, hanem szubjektív felelősségi fokozat, de igen szigorú és igen nagy fokú gondosságot követel meg. Mértéke a leggondosabb családapa gondossága. Elvileg a legcsekélyebb gondatlanság, figyelmetlenség is elegendő tehát a kártérítéshez.

Ezt a szigorú felelősséget Rogerius[14] még a mulasztásos gondatlanságra (culpa omissiva) is kiterjesztette, Johannes Bassianus szerint azonban a culpa Aquiliana nem állhatott csak mulasztásban, hanem tevőlegesnek kellett lennie (culpa commissiva).[15]

A kánonisták még így is túlságosan szigorúnak tartották a culpa levissimát. Sinibaldus Fliscus ezért csak culpa lata esetén írta elő a kártérítési kötelezettséget. Panormitanus később ellenkező véleményt képviselt, és a civilisták véleményét fogadta el.[16] Panormitanus szerint a fizetendő összeg nem büntetés (poena), hanem kártérítés (interesse), ami megalapozza a szigorúbb felelősséget.

Az egyházjog felelősséget enyhítő irányával szemben elenkező irányt képviselt számos városállam statútuma, amely Baldus szerint fittyet hányva a római jogra és a kánonjogra egyenesen objektív felelősséget írt elő.

A vétkességet a glosszátorok szerint számos tény kizárhatja. Azó szerint kizárja a vétkességet a beszámíthatóság hiánya (pl. kiskorú vagy kóros elmeállapotú egyén esetében). Kizárja a felelősséget a jogos védelmi helyzet is, amikor valaki jogtalan és másként el nem hárítható támadás ellen védekezve kárt okoz. Kizárja a felelősséget a károkozó tévedése is, amennyiben ez neki nem felróható. Az önhiba kizárhatja vagy csökkentheti a kártérítést, pl. ha valaki játék közben a pályára lép, és a labda fejbe üti, a károkozó nem felel mert játék közben nem szabad a pályára lépni. Azó szerint önhibának számít, ha valaki a járt ösvényt elhagyva elkószál, és a levágott faág fejére esik. Ha a járt ösvényen ment, akkor nem volt önhibás, viszont ilyen esetben a favágónak kiáltania kell, mielőtt leesik az ág.

c) Az okozati összefüggés tekintetében a glosszátorok különösebb elméletet nem dolgoztak ki, a különféle példákat rendszertelenül sorolták fel. A római jogi források alapján közvetlen, fizikai okozatosságot (corpore in corpus) kívántak meg az actio directa legis Aquiliae esetében. Utilis actio illette meg a károsultat, ha a károkozás a corpore in non corpus történt, pl. kiütöm a kezedből a gyűrűt, amely a tengerbe esik, valamint, ha non corpore in corpus, pl. ellopom a karámot, és az állatok elkóborolnak.[17] Actio in factum alapján perel a károsult, ha a károkozás non corpore in non corpus történt.

Ha az okozati összefüggésbe harmadik személy vagy vis maior lép, a károkozó nem felel. ha például valaki a telkén tüzet rakott, és a hirtelen feltámadt szél miatt a tűz a szomszéd telkére is átterjedt elpusztítva a szomszéd szőlőjét, a károkozó nem felel. Azó szerint ha azonban a tűzgyújtás idején már fújt a szél, akkor a károkozó felel, noha a szél vis maior, mivel vétkesség előzte meg a vis maiort (culpa praecedit vim maiorem).

A károkozó kötelessége a kártérítés.[18] A kártérítést az okozott kár alapján kellene kiszámítani, de a római jogban az actio legis Aquiliae büntetőkereset volt, és vegyes jellegét a jusztiniánuszi jogban is megőrizte, ezért poena címén a károkozótól a megrongált dolog 30 napra visszamenő legmagasabb érékét lehetett követelni. A kereset büntető jellegét mégjobban illusztrálja, hogy az alaptalanus védekező alperes ellen a kereset kétszeres összegre megy. A glosszátorok erre utalva mondják, hogy az actio legis Aquiliae nem actio poenalis, hanem actio poenabilis, mivel nem mindig büntető jellegű, ahogyan Placentinus szerint az ember is eszes lény, de nem mindig használja az eszét.

Az actio poenalis és az actio poenabilis megkülönböztetés is szemlélteti a glosszátoroknak azt a törekvését, hogy megfosszák büntető jellegétől ezt a keresetet. Egyes szerzők már nem is poenának, hanem interessének nevezik a megítélt összeget, ami a kártérítési jellegre utal.

A glosszátorok művei közül már a Summa Trecensisben Martinus elismeri azt, hogy a bűncselekményből származó kár esetében az interesse extra rem is követelhető.[19] Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a civiljog elismerte a teljes kártérítés elvét a bűncselekményből, károkozásból származó károk megtérítése érdekében. Az egyházjog viszont ilyen esetben sem ismerte el az interesse extra rem érvényesíthetőségét.[20]

A civiljog szerint sem követelhető interesse extra rem címén olyan kár, amelynek ténybeli alapja nincsen, például ha nem döglött volna meg a lovam, a csatában érdemeket szerzhettem volna és akár consul is lehetnék. Az ilyen követelésekkel Azó szerint nem kell törödni.

Mivel a büntetőkeresetek, így az actió legis Aquiliae is szorosan az elkövető személyéhez tapadt, ezt csak a károkozó ellen volt indítható. A római jognak ezt a hátrányos szabályát a civiljog fenntartotta, az egyházjog viszont lehetővé tette a jogutóddal szemben való érvényesíthetőségét is.

 

 

3.4. A damnum iniuria datum a Liber Extrában

 

A római jogból ismert damnum iniuria datum lényegét a glosszátorok gyökeresen átalakították. A glosszátorok tanításait a Liber Extra (5.36.9) emelte törvényerőre 1234-ben. IX. Gergely pápa ügylevele szerint

 

„ha felróhatóan kárt okoztál, vagy személysértést követtél el, vagy másoknak ebben segítettél, akár hozzá nem értésedből, akár hanyagságodból, a jog szerint kártérítést kell adnod ezek miatt”

Si culpa tua damnum datum est, vel iniuria irrogata, seu aliis irrogantibus opem forte tulisti, aut haec imperitia tua, sive negligentia evenerunt, iure super his satisfacere te oportet.

 

Ez a megfogalmazás nemcsak visszatükrözte a glosszátorok felfogását, hanem törvényerőre emelte az okozott kár megtérítésének elvét is a természetjogi iskola tanításait megelőzően.

 

 

4. §. Összefoglalás

 

 

A glosszátorok nagy erőfeszítéseket tettek az önálló büntetőjog és önálló kártérítési jog kialakítása érdekében. Jogtudományi teljesítményük, az önálló büntetőjog jogági megteremtése Albertus Gandinus munkásságában érte el csúcspontját. Az önálló büntetőjog kialakítása lényegében az önálló polgári kártérítési jog kialakításához is vezetett, amelynek szintén a lex Aquilia képezte alapját.

A glosszátori jogtudomány eljutott a károkozás miatti általános kártérítési kötelezettség elismeréséig, amelyet a Liber Extra kodifikált. A civilista gosszátorok ilyen általános generálkaluzulát nyilvánvalóan nem fogalmazhattak meg, hiszen ez a jusztiniánuszi joggal ellenkezett volna, viszont a dekretalistákat ilyen korlátozás nem kötötte.

 

 

 



[1] Pokol Béla: Középkori és újkori jogtudomány. Az európai jogi gondolkodás fejlődése, Budapest, Dialóg-Campus, 2008.; Kajtár István: Egyetemes jogtörténet. I. Pécs, Dialóg-Campus, 1997.;

[2] A ius commune irodalmához vö. Bónis Péter, Az európai közös jog születése, Budapest, Rejtjel Kiadó, 2011. Idegen nyelven: Savigny, F. C., Geschichte des römischen Rechts im Mittelalter I-VII, Heidelberg 1834-1851 (Ennek a második, bővített kiadásnak a használata ajánlott); Wieacker, F., Privatrechtsgeschichte der Neuzeit, Göttingen 1967; Coing, H. (hrsg.), Handbuch der Quellen und Literatur der neueren europäischen Privatrechtsgeschichte I-III, München, 1973; Coing, H., Europäisches Privatrecht, I: Älteres gemeines Recht, München, 1985;  Lange, H., Römisches Recht im Mittelalter. I: Die Glossatoren, München, 1998; Bellomo, M., L’Europa del diritto comune, (I Libri di Erice 1), Roma, 1998; Bellomo, M., The Common Legal Past of Europe, Washington D. C., 1995; Bellomo, M., Medioevo edito e inedito I-III (I Libri di Erice 20), ld. főként II: Scienza del diritto e societŕ medievale, Roma, 1998, és III: Profili di giuristi, Roma, 1998; Cortese, E., Il diritto nella storia medievale, I-II, Roma 1995; Grossi, P., L’ordine giuridico medievale, Roma-Bari, 1995; Bónis Gy., Középkori jogunk elemei, Budapest 1972; Schulte, J. F., Die Geschichte der Quellen und Literatur des kanonischen Rechts, I-III, Stuttgart 1875-1880; Salvioli, G., Storia del diritto italiano, Torino 1930; Besta, E., Fonti: legislazione e scienza giuridica, in Storia del diritto italiano diretta da P. Del Giudice, I-II. kötet, Milano, 1923-1925

[3] Brósz R. – Pólay E., Római jog, Budapest 1974, 458-481

[4] Kantorowicz, H., Albertus Gandinus und das Strafrecht der Scholastik, I-II. kötet, Berlin-Leipzig 1926

[5] Balthasar, S., Der Schutz der Privatsphäre im Zivilrecht. Eine historisch-vergleichende Untersuchung zum deutschen, französischen und englischen Recht vom ius commune bis heute. Tübingen 2007, 34-49

[6] Hostiensis, Lectura in X. 5.36.9., de iniuriis et damno dato, c. si culpa, n. 4. (Venetiis 1581, fol. 97va): „Quid si aliquis vocat alium latronem, periurium vel adulterum, et verum dicit, numquid est condemnandus? Responde, si hoc facit accusando vel denuntiando ad puniendum delictum, et hoc probaverit, non tenetur. (...) Sin autem hoc dicit ad infamandum tantum, tunc omnino condemnandus est. (...) Quid ergo si vocet aliquem cucurbitam (...) ? Utique de cucurbita non occurrit iusta causa, quare hoc dici possit.”

[7] Brósz R. – Pólay E., Római jog, Budapest 1974, 464

[8] Rotondi, G., Dalla lex Aquilia all’art. 1151 del Codice civile. Ricerche storico-dogmatiche, in Rivista di Diritto Commerciale 14 (1916) 942-970; 15 (1917) 269-272

[9] Azo, Summa in C. 3.35., de lege Aquilia, n. 16 (Lugduni 1599, 311.): „Sic ergo tenebitur lege Aquilia qui occidit liberum hominem, licet dominus Bulgarus dixerit contrarium.”

[10] Rasi, P., L’actio legis Aquiliae e la responsabilità extracontrattuale nella Glossa, in Rossi, G. (ed.), Atti del convegno internazionale di studi accursiani, Milano 1968, II 723-749

[11] Palmieri, G. B. (ed.),  Wernerii summa Institutionum cum glossis Martini, Bulgari, Alberici, aliorumve, in Bibliotheca Iuridica Medii Aevi, Bononiae 1914, I. kötet, 149.: „Iniuria autem damnum dare dicitur qui nullo iure dat damnum.”

[12] Palmerius, G.B. (ed.), Rogerii Summa Codicis (III.24)., in Bibliotheca Iuridica Medii Aevi, Bononiae 1913, I/1. kötet, 49

[13] Gl. iniuriam ad D. 9.2.1., ad legem Aquiliam, l. lex Aquilia (Lugduni 1627, vol. I., coll.    ): „Iniuria id est culpa.”

[14] Palmerius, G.B. (ed.), Rogerii Summa Codicis (III.24)., in Bibliotheca Iuridica Medii Aevi, Bononiae 1913, I/1. kötet, 49

[15] Gl. in non faciendo ad D. 45, 1, 91., de verborum obligationibus, l. si servum (Lugduni 1627, vol III., coll. 991)

[16] Panormitanus, Comm. in X. 5.36.9., de  iniuriis et damno dato, c. si culpa tua (Venetis 1569, fol. 198rb): „Infertur ergo, quod in hac actione legis Aquiliae venit levissima culpa de iure canonico sicut de iure civili, ut l. Aquilia, ff. ad legem Aquiliam (D. 9.2.44) .... Et facit iste textus sic intellectus contra opinionem Innocentii in c. Sicut dignum, De homicidio (X. 5.12.6).”

[17] Azo, Summa in C. 3.35., de lege Aquilia, n. 16 (Lugduni 1599, 311.)

[18] Lange, H., Schadensersatz und Privatstrafe in der mittelalterlichen Rechtstheorie (Forschungen zur neueren Privatrechtsgeschichte 2), Münster-Köln 1955, 99

[19] Fitting, H., Die Summa Codicis des Irnerius, Berlin, 1894, 250.: „interesse quod extra rem est (...) in maleficiis prestetur.”

[20] Bernardus Parmensis, Gl. damnorum ad X. 5.36.8., de iniuriis et damno dato, c. in praesentia (Lugduni 1584, vol. V, coll. 1854): „Quoddam dicitur extra rem: puta, debui tibi frumentum, et quia non dedi suo tempore, familia tua fame periit; illud damnum non consequris, sed pretium frumenti.”