Csehi Zoltán

A magyar magánjog általános részéről - elméleti és dogmatikai fejtegetések*

(Gondolatok Lábady Tamás: A magyar magánjog (polgári jog) általános része (Budapest-Pécs 1997, Dialog Campus) című művéről, valamint a magyar polgári törvénykönyv kodifikációja kapcsán)

 

 

 

 

Az utóbbi évek talán legigényesebb elméleti magánjogi munkáját jelentette meg a Dialóg Campus Kiadó, Lábady Tamás tollából. Igényes, mert heroikus vállalkozásnak számít már a témaválasztás okán, igényes a terjedelmében és mélységében, igényes a felhasznált irodalom kellő kiválasztásában és feldolgozásában, igényes nyelvezetében és szerkesztésében és nem utolsó sorban igényes külső megjelenésében is. Hiánypótló műként értékeljük Lábady Tamás könyvét egy olyan témakörben, ahol ötven éve maradandónak bizonyuló munka magyar szerző tollából nem készült. Kráter és óriási üresség tátong a magánjognak azon a területén, amelyet jelen mű pótolni kíván, mégpedig nem kevés sikerrel. A laudatio szavai után azért mégiscsak el kívánjuk mondani azon észrevételeinket, melyeket Lábady Tamás összefoglalója ihletett.

 

 

1.    Magánjog és/vagy polgári jog

 

Eörsi Gyula híres pamflettje óta minden egyes magánjogásznak választ kell adnia a "magánjog vagy polgári jog" kérdésére (Eörsi Gyula: Magánjog és polgári jog. Budapest, 1950, Jogi- és Államigazgatási Könyv- és Folyóiratkiadó). Nem fogadható el az az álláspont, különösen a jogirodalmi nézeteket oly kritikusan kezelő Lábadytól, amely a magánjogot a polgári jog “valóságos szinonimájaként” fogja fel és használja (28. o. ).

 

A Szerző véleménye szerint a “magánjog és a polgári jog homogén, (egyszerű, egyöntetű), ezért a terminológia kiválasztása nem tudományos kérdés, hanem hagyománytisztelet (és ízlés) kérdése” (27. o.).[1] Ez az állítás szemet huny azon a nagyon is jól dokumentálható tudománytörténeti tény felett, amely az 1950-es években a polgári jog fogalmának új jelentést és tartalmat adott, egyúttal temetve a magánjog fogalmát. Természetesen az ideológiai kényszerhelyzet megértése ellenére is nehezen érthető és értékelhető az a méltatlanul alacsony szintű szellemi viaskodás, amellyel pld. Eörsi az előbb idézett művében a magánjog “el- és kitörlése” mellett érvelt és a szocialista polgári jog megteremtéséért szállt harcba. Így - többek közt - ennek az áramlatnak a következtében a polgári jog rövid életű, egyeduralkodó reneszánsza következett, jóllehet ezek az eszmék és jelenségek a történelem forgatagában már csak némi anakronizmussal szemlélhetők. Az a makacs ragaszkodás, amely a mai elméletet és tudományt a polgári jog ezen koncepciójához köti, véleményünk szerint elsősorban a jog konzervatív, “nehezen-változó” jellegével magyarázható, másrészt a teljes következetlenség jele, hiszen a nemzetközi magánjog fogalmában viszont a “magánjog” egyértelműen a “polgári jog” kategóriájával esik egybe.

 

Véleményünk már csak ezért is lényegesen eltér a Szerzőétől, hiszen több mint tíz évvel a rendszerváltás kezdete után, 49 évvel Eörsi Gyula pamflettje óta a magánjog-polgári jog kérdése nem hagyománytisztelet, hanem a magánjog tudományának egyik alapvető kérdése, a magánjog rendszerének és szerkezetének egyik kiinduló, fogalmi és rendszerbeli problémája.

 

A magyar magánjog és annak tudománya, története és gyökerei révén a német és osztrák jogrendszerhez kötődik. Ezt a jogi kultúrát elsősorban a rendszerszemlélet és az egységes rendszerben való gondolkodás jellemzi, szemben például az angolszász empirikus és gyakorlati jogi gondolkodással.[2]

 

A rendszerszemlélet hosszú történeti fejlődés eredményeként alakult ki, kezdetei az alapvetően gyakorlatias jellegű római jog idejére, mégpedig Ciceróig nyúlnak vissza. A klasszikus görög filozófia rendszerező és az általános törvényszerűségeket megfogalmazó igénye Cicero közvetítésével találkozott a római jog empirikus és gyakorlati megközelítésével.[3] A rendszerezést az oktatás didaktikai és pedagógiai szempontjai mindig erősítették, így már a császárkorban az akkori jogi oktatás is erőteljes impulzusokat adott ennek a folyamatnak, jóllehet csak a késői császárkorban kapott szervezett kereteket a jogi oktatás.[4] Végül is Gaius nevéhez köthető a római magánjog rendszerének megalkotása. Gaius Institutionum Commentaris három nagy szerkezeti egysége a személyek, a dolgok (ezen belül is a mai értelembe vett dologi jog, öröklési jog és kötelmi jog) végül pedig az eljárási jog. Ez a felosztás a iustinianusi Institutions közvetítésével a mai napig a modern magánjog tudományának kiinduló pontja.[5]

 

A rendszer-gondolat a jogtudományban a humanizmus és reneszánsz korában éledt fel, majd ismét a jogi oktatás igényei éltették és a XVI. századtól a római jog recepciójával együtt fokozatosan erősödött.[6] A klasszikus német filozófia hatása alatt a rendszerszemlélet egyeduralkodóvá vált a német jogtudományban és megvalósította a filozófusok eszméit a mindennapok viszonyait szabályozó magánjog világában. Ne feledjük, Savigny is “System”-nek nevezte egyik legnagyobb munkáját.  A rendszerszemlélet megkoronázását pedig a német magánjog általános részének megalkotása jelenti, a valamennyi magánjogi viszonyra vonatkozó szabályok általános elveit megfogalmazó törvényszerűségek megalkotásában.[7]

 

A rendszer nem más, mint egységes nézőpont alapján az ismeretek egységének megalkotása, ahol az egyes ismeretek közötti összefüggés - egy közös nézőpont gravitációja köré - szövődik. [8]

 

A jogban, illetve a magánjogban az egyes ismeretek alatt a tárgyi jog normái értjük, ezeket kell a jogtudomány rendszerében egységes nézőpontból elrendezni. A magánjog egységes nézőpontját egyrészről az egyenlőség és szabadság etikai alapelvei képezik, másrészről a tárgyi jogban megfogalmazott alanyi jogok fogalma.

 

A társadalomban egymás viszonylatában az egyenlő és szabad jogalanyok közötti együttműködés kereteinek, a fennálló jogviszonyok megváltoztatása csak akként lehetséges, ha a jogalanyok egymással szerződést kötnek, illetve egyéb más emberi magatartások következtében (nem szerződéses jogügyletek), hanem pld. jogellenes magatartások folytán a fennálló jogviszonyok megváltoznak. A magánjog formailag nem egyéb, mint az egyes jogalanyok alanyi jogainak hálója, rendszere.[9]  Természetesen mindannyian tudjuk, hogy a XIX. századnak az emberi észbe vetett korlátlan bizalmán alapuló felfogása a XX. század végére a történelem gyászos és kiábrándító eseményei után nem tarthatók. Másrészt, a rendszerszemléletű jogi gondolkodásnak új alapokra való helyezését a jog szociológiai megközelítése is lényegesen árnyalta. A törvény és más jogszabályok szövege, a mindezekre felépített fogalmi jogrendszer nagyon is messze áll a bíró döntésével elismert és ténylegesen megvalósult jogtól, így egyértelmű bizonyosságot nyert, hogy a bírói jogalkalmazás egyben az értékítélet függvénye is.

 

Coing szerint a magánjogot egyrészt mint egységes rendszert, másrészt mint történeti tradíciók eredményét (jelenségét) kell felfognunk, ahol is az egységet az etikai, nem pedig logikai kapcsolóerő jelenti, a történetiséget a hegeli ideatörténet helyett pedig az egyes konkrét problémák és megoldások története hordozza.

 

A logikai értelmezés a norma történetileg megközelített értelmezéséhez kapcsolódik, a jogi norma megalkotására, céljára és az érdekkonstelláció figyelembevételével. Az értelmezés utolsó alapelve a jogrendszer alapjainak értékeihez és értelmezéséhez kell kapcsolódnia - mondja COING.[10]

 

Mindezt alátámasztja az a történelmi tapasztalat is, amelyre Franz Wieacker egyik magas röptű tanulmányában rámutat. Wieacker szerint minden egyes korban a jogi gondolkodás adott szociáletikai felfogáshoz kötődik, abban fogan. A jogászok sem kivételek, az adott kor gyermekei és megélői, a szakmai képzéssel a hellenisztikus korban a “enkyklios paideia”, a középkori jogászok a “studium generale”, az Ancieme régime korában a humanista iskola szabta meg a világkép kereteit. A jogászképzés és nevelés a szociálethikával szoros összefonódásban képezte és adja a jogászi világképet, a római jog korában az ’ars dialectica’ és a ’rhetorika’, a középkorban a ’forum internum’ morálteológiája, az újkorban pedig a természetjog. Ez a szociáletikai háttér adja a jogrendszer mögöttes bázisát, annak ítéletének alapját.[11]

 

A jog rendszer jellegét nemcsak a német jogtudósok vallják, hanem pl. a franciák is. A jog rendszerként való felfogásában háromféle megközelítést vél felfedezni Christophe GRZEGORCZYK. Az első, a 17-18. század filozófusaihoz köthető, Leibniz, Condillac, Condorcet, majdan később Hegel, akiknél a jog egy nagyobb rendszer részeként, alrendszerként kap helyet. Ennek a felfogásnak vannak modern követői, pl. Niklas Luhmann.[12] Egy másfajta rendszerezést jelentett a racionalizmus és neopozitivizmus időszaka, amely a formalizmus talaján a “Begriffsjurisprudenz” névvel felruházva, önmagában is fogalommá vált irányzatban fogható tetten.[13] A harmadik az individualizmus és a módszertan talajából táplálkozó, a jog immanens rendszerét megalkotó irányzat, amely von Savigny nevéhez köthető. Napjaink egyes francia jogtudósai szintén megerősítik ezt a felfogást, amely “empirikus realitás”-nak tartja a jog egységes rendszerként való szemléletét[14]. A jog, mint rendszer él – mondja CARBONNIER -, amely visszautasítja az összeférhetetlen jelenségeket és vonzza a kiegészítéseket, önmagát mindig újraalkotja. Nem törődik az egyszerű emberekkel, szabadon burjánzik és egyre inkább bonyolulttá válik. A jog arisztokratikus.[15] Egy másik nagy jogtudós, STARK szerint pedig a jogtudomány célja a rendszerezés[16], egy harmadik, Bruno OPPETIT pedig a kodifikációval kapcsolatban emeli ki annak rendszerező szerepét.[17]

 

Ide kívánkozik talán egyik legnagyobb jogtudósunk, Grosschmid Béni megfogalmazása is: “A kiépített és meggyökerezett rendszer legnagyobb előnye az anyagban való könnyű tájékozódás.”[18]

 

Mindezekből az következik, hogy a magánjog helyét pontosan el kell helyeznünk a jogrendszerben. A magánjog és a jogrendszer közti kapcsolat vizsgálata szintén olyan kérdés, amely már előzményekkel terhelt, tehát a történetiség szempontját a tudományos megközelítésnek óhatatlanul tiszteletben kell tartania. A megkülönböztetésnek gyakorlati következményei és jelentősége is van, hiszen a magánjogok érvényesítése – némi anakronizmussal beismerve a fogalmak nem egészen adekvát használatát - általában a polgári bíróságok hatáskörébe tartoznak, az ún. polgári törvénykezés alá.[19]

 

A magánjog meghatározását, jogrendszerbeli kijelölését több száz éve a magánjog-közjog megkülönböztetéssel kezdjük. Ennek eredete Ulpianus szerint a következő: “e tudománynak két fő része van: a közjog és a magánjog. A közjog az a jog, amely a római államra vonatkozik, a magánjog az, amely az egyének érdekét tartja szem előtt, egyes dolgok ugyanis a köz hasznát szolgálják, mások a magánszemélyekét.” (D.1,1,1,2)[20]

 

A közjog és magánjog dichotómiájának kialakulása szintén csak történetiségében érthető, és maga a kettéválasztódás az ún. modern állam kialakulásának és megerősödésének egyik jelensége, ahhoz szorosan kapcsolódik.[21] A 13-14. századi Európában kezdtek kialakulni a modern állam jogi keretei, és ekkorra nyúlnak vissza az elméleti-dogmatikai szálak. A “corona regni” forrásokból fellelhető fogalma a király személyétől független hatalmat jelentette, a jogok forrását és annak gyakorlását.[22] Erre az időszakra esik a korona deperszonalizált fogalmának kialakulása is, vagyis a király személyétől független hatalom gondolatának kibontakozása. A “corpus naturale regis” mellett a “corpus mysticum regis” az, amelyik túléli a mindenkori királyt és a közhatalom és közjog bölcsőjét jelenti,[23] más megközelítésben a király halálával és az új király eljövetelével személyiségük egységnek tekintendő. Ezzel szinte párhuzamosan a városokban alakultak ki a “közdolgok”, vagyis a közös tulajdonban álló dolgok fogalma, így mint pl. utcák, terek, hidak stb. Egyes szerzők szerint a középkorban a “jus civile – jus canonicum” jelentette a jogrendszer felosztásának fő alapját.[24] Ehelyütt nem kívánjuk e folyamatot részletesen elemezni, csak arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy a közjog-magánjog az európai jog- és államfejlődés egyik kiinduló pontjává vált, majdan a 19.században az elméleti rendszerezés alapkővé szentesítette. Ennek gyökerei évszázadokra, egyes gondolai elemei pedig a római jogra nyúlnak vissza és Európában azóta is a mindennapi jogalkalmazás és jogalkotás “apriori” kategóriáját jelenti, továbbá az ítélkezést illetően gyakorlati jelentősége is van.

 

Közjog és magánjog ilyetén történő megkülönböztetését már régóta vitatják. Az un. érdekelmélet egyik kritikai megfogalmazása alapján a jogi normákat nem lehetséges a “céljuk” szerint megkülönböztetni. Egyrészről számos közérdekű szabály szolgál magánérdeket, másrészt a magánérdek védelme is közérdekű normákon keresztül realizálódik.[25] Másik kritikai értékelés szerint a jogi normák lényege, azok kötelező erejében rejlik, és az a felosztás, amellyel kizárólag a normával elérni kívánt cél alapján történik, a jogi norma lényegi eleméről nem mond semmit, hiszen norma kötelező követésének elvéből adódóan a benne megfogalmazott cél elveszti jelentőségét.[26]

 

A közjog-magánjog megkülönböztetés alapjául évekig az un. “Subjektstheorie” vagy “Subjektionstheorie” szolgált. Ezen elmélet azt a mai napig hasznos kiindulópontot vette alapul, miszerint mindazon jogviszonyok, ahol az egyik fél valamilyen közhatalom (“hoheitlicher Gewalt”) hordozója, vagyis az adott jogviszonyban, mind a közhatalom egyik letéteményese vesz részt, akkor közjogról beszélünk. Minden egyéb jogviszonyok a magánjogba tartoznak.

 

Ezen megközelítés gyengeségeként azt lehet felhozni, hogy a magánjog és közjog megkülönböztetés helyett, vagyis az egyes jogi normák helyett egy lépéssel továbbugrik, és rögtön a jogviszonyra vetítve állapítja meg a kettő közti különbséget. Vagyis a jogi normát nem vizsgálva, a jogviszonyban szereplő alanyok egyik nem pontosan meghatározott karakteréből kiindulva, visszautaló módon határozza meg, mely norma minősülhet közjoginak és melyik nem.[27]

 

A Gysin által választott jogfilozófiai megközelítés a következőkre épít. A közjog ideája a jogrend szervezetének, felépítésének gondolatát fejezi ki (“der Gedanke einer Organisation des Rechtszustandes”), vagyis a társadalom életének a megalkotásának (“einer Gestaltung des Lebens der Gesellschaft”), vagyis azon régi emberi törekvés letéteményét, amely a véletlen kizárására irányul a jogos érdekérvényesítésnél, mind legfőbb és általános követelmény. [28]

 

A magánjog ebből a szempontból nem más, mint ahol a “Willkür” betör a jogba, másként szólva, ahol a személyes szabadság akarata érvényesül.  Arról a térről van szó, amely a magánakarat és az igazság között terül el, hiszen e kettő nem tűnik összeegyeztethetetlennek. Az egyes jogosult, amennyiben ezt rájuk bízzuk, saját maga szabályozza és érvényesíti életviszonyát. A magánjogban a véletlen alapvetően megengedett, a jogérvényesítés nem adminisztratív, hanem az egyes egyén döntésétől függ.[29] (Szladits Károly szerint a magánjogi védelem a magánegyén akaratától függ[30], tehát a jogérvényesítés akarata az adott fél döntéséhez között.) A magánjogban a lényeget ott véli Gysin felfedni, hogy a magánszférában az egyes életviszonyokat jogalanyok maguk alakítják ki és határozzák meg jogügyleti úton, így ez a szabadság soha nem lesz öncélú, míg evvel szemben a közjogban a szerződés mindig csak eszköz valamilyen rend megalkotására.[31]

 

A német és osztrák mellett a közjog-magánjog szerinti rendszerezés a francia jogtudománynak és jognak a mai napig egyaránt kiinduló pontja (TERRÉ, Francois: Introduction général au droit. 7^eed. Paris, 1988, Dalloz, n°81 skk – Terré szerint a különbségtétel három megközelítésű pontjai a következők: 1. a jogszabály célja szerint; 2. jogszabály jellege szerint (közjogi normaparancsoló, a magánjogi pedig megengedő); továbbá 3. a szankció oldaláról – a magánjogi normánál a szankció kikényszerítése az egyén döntésétől függ, a közjogi norma esetében nincs lehetőség a választásra, az államnak kötelezettsége a szankció érvényesítése). Szinte valamennyi tankönyvben megtaláljuk azt a felosztást, hiszen a francia jogrendben ez nemcsak tudományos, hanem gyakorlati kérdés is egyben.[32]

 

A francia szabályozásban kialakított rendszerrel szemben nagyon éles kritika fogalmazódott meg. A közigazgatási bíráskodás szervezeti különválasztással magának a jogrendszernek az egységességét válik veszélyeztetni egyes szerzők[33]; a kérdéskört nagyon széles jogtudományi irodalom is elemzi, így pl. az 1790. augusztus 16-24-i törvény bicentenáriuma kapcsán kiadott Revue francaise de droit administratif 1990 szeptember – októberi száma. Mindenképpen figyelemre méltó az a végkövetkeztetés, hogy a több mint kétszáz éves gyakorlat a közigazgatási bíráskodás különvállalásáról, alapjában véve és egészében reformra szorul. Még különösebb, hogy egyes szerzők a megoldási javaslatok közt a jelenlegi magyarországi rendszert ajánlják követőnek, ahol is a közigazgatási bíráskodás bekapcsolódik az egységes bírósági rendszerbe. A megoldás az lehetne, ha a Conseil d’Etat közigazgatási bíróság része bekapcsolódna a Cour de Cassation, vagy a másik fellebbviteli bíróságba.

 

Szladits bevezetőjében arra utal, hogy a polgári jog kifejezés egyrészt reminiscentia a római jog “jus civile” nyomán, másrészt a XVII-XVIII. századi polgári jogegyenlőség következtében a magánjogi rendszer jellemzésére vált általánossá és ezek után vált a magánjogi kodifikációk elnevezésévé, mint azt a francia, osztrák és német törvénykönyvek mutatják. Továbbá azt is megemlíti ezzel kapcsolatban Szladits, hogy a polgári jog kifejezés szélesebb értelemben is használatos, mégpedig egyaránt jelenti az anyagi magánjogot és a polgári törvénykezést, vagyis a magánjogi ügyekben eljáró bíróságok és más hatóságok peres és peren kívüli eljárási szabályait is magában foglalja.[34]

 

Visszatérve eredeti kérdésünkre, a közjog-magánjog megközelítést a mai napig jól hasznosítható, történetileg és tudományosan is igazolható felosztásnak tartjuk. Polgári jognak a helyét ebben a felosztásban a magánjoghoz való viszonyában tudjuk elhelyezni. Mivel minden magánjog, ami nem közjog, ezért a polgári jog fogalmának, különös tekintettel annak történeti alakulására is, célszerűnek tartjuk külön meghatározott jelentést adni. Ennek a jelentésnek kiinduló alapja lehet az általánosan elfogadott és meggyökeresedett polgári törvénykönyv, amely a polgári jogi viszonyokat szabályozza. Tehát a polgári jog a polgári törvénykönyvben szabályozott jogviszonyokat jelenti, amely jóval szűkebb mint a magánjog köre. De a polgári adja meg a magánjog alapját, másként fogalmazva a magánjog általános részét. Ez meghatározható akként, hogy az egyes magánjogi törvények, mint például a szerzői jogról, szabadalomról, gazdasági társaságokról szóló és egyéb törvények a tárgyi jogban is visszautaló szabályt tartalmaznak a Ptk-ra, és evvel a magánjog általános részét képező polgári jogra.

 

2.      Van-e általános része a magyar magánjognak?

 

Nem a véletlen és nem a gonosz erők cselszövése, hogy évtizedek óta nem született érdemes munka a magyar magánjog általános részéről. (Asztalos László könyvére most nem térünk ki.)[35] Mi tartozik a magyar magánjog általános részébe? Mi határozza meg annak tárgyát, stílusát és mélységét?

 

Lábady Tamás nem teszi fel ezt a kérdést, mielőtt még mondanivalójának részletes taglalásába kezdene. Vannak olyan nézetek - egyelőre még csak szóban hangzottak el -, miszerint nincs is szükség általános részre, különösen nincs az egyetemi oktatásban, vagy némiként ezt módosítva, hát ha nagyon kell, akkor az egyetemi stúdiumok végén[36], hiszen a diákok nagy része ezt úgysem érti már, meg különben is unja.

 

Végül is mi tartozik a magánjog általános részébe? Lábady professzor úr könyvét követve talán a magánjogtörténet ? (Lábady idézett művének II., III. és némiként a IV. fejezete), vagy esetleg a jogszabálytan? (VIII. fejezet); esetleg a jogalkalmazás tudománya (IX. fejezet) - ezek a kérdések azok, amelyeket a Szerzőnek idézett műve bevezetőjében indokolnia kellett volna. Ehelyett a könyv különféle részein találunk utalásokat arra vonatkozóan, hogy az adott terület miért is fontos és elidegeníthetetlen része a magyar magánjognak (ideértve például a genezist jelentő európai fejlődéstörténetet is).

 

Ennek következtében a Lábady féle magyar magánjog általános része a következő tartalmi elemekből tevődik össze: 1. Bevezető a polgári jogba (ide soroljuk I., V., VI., VII. és XI. fejezeteket); 2. Európai és magyar magánjog-, illetve tudománytörténet (némiként tudóséletrajzok) (II., III., IV. fejezetek); 3. jogi alaptan (dogmatika) és “Methodenlehre” - VII., VIII., IX., X., XI. fejezetek. (Egyes fejezetek két helyre is beoszthatók.)

 

Kérdés, hogy valóban ez a három terület alkotja-e a magyar magánjog általános részét. Kézenfekvő ebből a szempontból figyelembe venni Bíró György és Lenkovics Barnabás hasonló témájú munkáját.[37] Ez utóbbinál azonban a szerzők már a címválasztással is óvatosan bántak, és a fejezetek címeiben arányos taglalást sejtetnek: I. fejezet: A polgári jog fogalma, rendszere; II. fejezet: A polgári jog alapelvei; III. fejezet: Jogszabálytan; IV. fejezet: A polgári jogviszony statikája és V. fejezet: A jogi tények (a jogviszony dinamikája).

 

Mindenek előtt azt a közismert tényt kell leszögeznünk, hogy a magánjog tudományos megközelítése eltért a Polgári törvénykönyv felépítésétől. Másként fogalmazva, a magánjog “tudományos általános része” nem feltétlenül esik egybe a kodifikált tárgyi jog “általános részével.”

 

A kodifikált “általános rész” szellemi előfutáraként értékelhető a Code civil VIII. évi tervezetének bevezető része. A “livre préliminaire” a “Du droit et des lois” címét viselte és hat címből állt. A hat cím összesen 39 törvényi rendelkezést tartalmazott. A tervezetből végül összesen 6 szakasz maradt meg és került a Code civil végleges szövegébe. Miről szóltak a kimaradt részek? Lényegében természetjogi gondolatokat tartalmaztak, pl. arról az egyetemes és elidegeníthetetlen jogról, amely minden pozitív jog forrása, amely nem más, mint a természetes ésszerűség (’raison naturelle’). A természetjog elveivel kapcsolatban Andrieux bíró a következő kritikát fogalmazta meg: “ce sont des axiomes de moral ou de jurispundence” – vagyis ezek a szabályok az erkölcs és a jogtudomány elvei, tehát semmi keresnivalójuk egy polgári törvénykönyvben.[38]

 

A Code civilhez hasonlóan nincs általános része az osztrák ABGB-nek sem, jóllehet az ABGB harmadik része ”Von den gemeinschaftlichen Bestimmungen der Personen- und Sachenrechte” §§ 1342-1502 - mely egyes kötelmi és dologi szabályokat egyaránt tartalmaz, mint például engedményezés, tartozásátvállalás, illetve az elévülés és az elbirtoklás szabályait is -, bizonyos értelemben történetileg az általános rész csírájának tekinthető. Ugyanakkor az osztrák polgári jognak van egy olyan “általános része”, amelyet a jogtudomány dolgozott ki, természetesen a pandektisztika hatására. Koziol-Welser rendkívül jól sikerült munkáját, a Grundriß des bürgerlichen Rechts első részét az általános rész és a kötelmi jog alkotja.[39] Az általános részén belül tárgyalják a jog objektív és szubjektív kérdését. A második fejezet a jogalanyok (személyek) a személyiségi jog és a jogi tárgyak (ezen belül dolgok), a harmadik fejezet a jogügylet fogalmát végül negyedikként az idő kategóriáját. Koziol és Welser mindezt 181 oldalon, pontosan, szabatosan és kiforrott nyelvezettel foglalja össze. Segítségül szolgálhat ez a kiforrott munka a magyar magánjog általános részének meghatározásához, de pl. az osztrák megközelítésből hiányzik a kodifikáció, a jogintézmény- és tudománytörténet, de természetesen magának az ABGB-nek a keletkezését részletesen tárgyalják a szerzők.

 

A BGB 1-240. §§-a kifejezetten az általános rész címet viseli, amely joganyagnak a taglalása és bemutatása előtt a német szerzők könyveikben még egy-egy bevezetőt is illesztenek.[40] De azért ne vezessen minket félre az “általános rész” megjelölés, hiszen a BGB első 240 §-ából 1-89. §§-ok a személyekre vonatkoznak, a 90-103. §§-ok a dolgokra, a 104-185. §§ lényegében a jogügyleti tan, amely a “valóságos” általános részt jelenti. Továbbá lehet azon vitatkozni, hogy a 186-193. §§-ok az időhatározásokról, valamint a 194-225.§§ az elévülésre vonatkozóan az általános részhez tartoznak-e vagy sem, végül az utolsó 226-231. §§ a jogok gyakorlásáról és a 232-240. §§ biztosítékokról szól. Az általános rész valójában a jogügyleti tanra szűkül.[41]

 

A magyar magánjognak, szemben pl. a fent említett német BGB-vel, nincs tárgyi jogként definiálható általános része. A magyar jogtudományban az általános rész először Wenczel Gusztáv tankönyvében (1863)[42] jelentkezik, majd kidolgozott formában Zlinszky Imre: A magyar magánjog mai érvényben, Általános rész, Budapest, 1880 című munkájában érhető tetten a német (osztrák) pandekta tudomány hatásaként. Zlinszky munkáját négy részre osztotta. Az első rész az “Általános rész”, a második “A vagyonjog”, a harmadik a “Családi jog” és negyedik “Az öröklési jog”. A magyar magánjog tudományában először Zlinszky művében találkozunk általános résszel.[43] A következő témaköröket tárgyalja művében Zlinszky az általános rész alatt egy-egy különálló, összesen hét fejezetben: A magyar magánjog fogalma, A magyar magánjog forrásai, A személyekről, A dolgokról, A jogokról, A jogi tények, A jogok védelme.

 

Tökéletesen követi a pandekta rendszert Herczegh Miklós rendkívül élvezetesen megírt, jól felépített “A magyar magánjog mai érvényben. Általános rész” Budapest, 1880 (Eggenberger-féle könyvkereskedés kiadása – Hoffmann és Molnár) című munkája. Herczegh a következő témákat tárgyalja a könyvének első részét alkotó általános részében: Bevetés után első cím: A magyar magánjog forrásai (I. fej. Közönséges források, II. fej. Különös források), második cím: Személyek (I. fej. Természeti személyek, II. fej. Jogi személyek), harmadik cím: Dolgok, Negyedik cím: A cselekvények (I. fej. A jogügyletek, II. fej. Tiltott cselekvények), ötödik cím: A jogok.

 

Jóllehet a pandekta tudomány hatása kétségtelenül dominánsnak nevezhető a századfordulón, sőt, a két világháború közötti magyar jogtudományban[44], a polgári törvénykönyv 1900-as első tervezete, majdan a magánjogi törvénykönyv 1928-as tervezete sem tartalmazott általános részt! Az 1900-as tervezet hivatalos indokolása szerint “elméleti tantételek nem valók a törvénykönyvbe.”[45]  Az általános részi szabályok csak akkor igazolhatók - szól a hivatalos indokolás -, ha az egyes szabályok nem helyezhetők és fogalmazhatók meg úgy és ott pontosan, ahova az adott az “sedes materiae” tartozik. Ha ezen túlmenően még szükséges, akkor lehet rendelkezni ennek a szabálynak más téren való alkalmazhatóságáról is. Eképpen elkerülhetők, hogy a szabályok túlságosan is általánosan, tehát nehezen érthetően kerüljenek megfogalmazásra, és ne távolodjanak el a leginkább vonatkoztatható területtől, amelynek tárgyával az illető szabály a legszorosabb összefüggésben áll.[46] Az 1900-as tervezet meggondolásait mind a mai napig érvényesnek és megfontolandónak tartjuk, jóllehet a jogtudomány és a törvénykönyv általános részének egybemosását a korabeli kodifikátoroktól sem fogadhatjuk el.

 

Ezen túlmenően a jogtudomány részéről Szászy-Schwarz Gusztáv a mai napig jogosnak nevezhető kritikai észrevételeket is megfogalmazott már a század elején, miszerint a pandektarendszer alapjául szolgáló felosztás semmiféle logikát nem követ: “Ezért pl. az a rendszer, mely az embereket szőkékre és barnákra osztja, nem lesz antropológia célszerű rendszere, mert felosztási alapul az emberek olyan tulajdonságát választja, melynek jelentősége igen csekély. Logikailag helyessége ellen azonban még az ilyen felosztásnak sem lehet kivetés. Logikailag helytelenné lesz azonban a felosztás, ha az embereket így osztályozná: 1. szőkék, 2. barnák, 3. férfiak, 4. gazdagok, mert a felosztásban háromféle felosztási alapot használtam egymás mellett. Pedig ilyen a magánjog ma közkeletű rendszere. Mert ha a dologi és kötelmi jogok - vagy jogviszonyok - mellé mint harmadikat a családi jogokat sorolják, amelyek legnagyobb részben ismét vagy dologiak vagy kötelmiek, és mint negyediket az örökjogot, amely ismét nem más mint dologi és kötelmi jogokban való jogutódlás módja, akkor egyetlen hibával sem maradtunk adónak, amint a tudományos felosztásban csak el lehet követni. A dologi és a kötelmi részen belül nem kevésbé illogikus a rendszerezés. A dologi jogon belül ugyanis az egyes jogokat az ő tartalmuk szerint különböztetjük: a tulajdonjognak más a tartalma, mint az idegen dolgon való jogoknak és ezek az utóbbiak mindegyikének más-más a tartalmuk. A kötelmi jogon belül az egyes kötelmeket nem tartalmuk szerint csoportosítjuk, hanem keletkezési tényalapjuk szerint: ügyleti, vétségi és quasi-vétségi kötelmekről szólunk.”[47]

 

Szászy-Schwarz Gusztáv fenti gondolatmenetével azért nem értünk egyet, mert a jogrendszertől matematikai logikai rendszert kér számon, és ezzel feledtetni véli a jog történetiségét, valamint egyéb rendszerbeli sajátosságait, pld. azt, hogy konkrét társadalmi viszonyok szabályozását jelenti, értékítéletre épül, és bizonyos értékeket hordoz.

 

Szladits Károly a pandektarendszer korrektúráját a főszerkesztésében elkészült nagy összefoglalóban végezte el. A “Nagy-Szladits”-ban a személyi jog elvált az általános résztől, ezzel is tisztítva és egységesebbé kovácsolva az általános részt[48]. Az általános részt Szladits hat címre osztotta: “A magánjog fogalma, fejlődése és tudománya”, “Jogszabálytan”, “Magánjogi helyzetek”, “A magánjogi tényállások”, “Magyar nemzetközi magánjog” és “Magyar időközi magánjog”. Így a teljes általános rész 502 oldalt tesz ki a kézikönyv jellegéből adódóan, jóllehet ebből kb. 100 oldal a magyar nemzetközi magánjog témakörébe tartozik.

 

Villányi László: A magyar magánjog rövid tankönyve (Budapest: 1941, Grill) első részében foglalkozik az általános rész problematikájával. Az egyes fejezetekbe csoportosítva a következő kérdéseket dolgozta ki Villányi, mint általános részi témákat: jogszabálytan, jogi helyzetek és tényállások, jogügyletek, jogügyleten kívüli tényállások és magánjogi jogváltozások. A korábbi könyvekkel ellentétben, melyeknél az általános rész tulajdonképpen “Bevezetés a magánjogba” címet is viselhetne, Szladits és Villányi művei dolgozták ki a magyar magánjognak a tudományosnak nevezhető általános részét.

 

Az egyik legtanulságosabb, de elvetélt próbálkozást, a jogszabályok egységes logikán felépített osztályozásának lehetetlenségét pontosan Szászy kísérlete igazolja. Szászy által konstruált egységes logikai felosztás semmiféle korábbi hagyományt nem követ, és ezzel a magánjog legfontosabb gerincét, az évszázadok alatt kijegecesedett gondolati kapcsolatokat törte ketté.[49] Ebből is látszik, hogy a jog nem pusztán a formális logika és a megalkotott szabályok matematikai rendbe sorolt halmaza.[50]

 

Igényes elméleti megközelítéssel legutoljára Világhy Miklós foglalkozott részletesen az általános rész problematikájával, mindezt erős ideológiai köntösbe bújtatva. Az általános rész szükségességét “absztrakt-idealista” világnézete miatt utasította el.[51] Jóllehet Világhy is elismerte, hogy a legnehezebb kérdést “kétségkívül” az általános rész jelenti a polgári törvénykönyv megalkotásánál, ráadásul mind a szovjet, mind a csehszlovák polgári törvénykönyv egyaránt tartalmazott általános részt. Ideológiai indokolása szerint a természetjog szülte általános rész mellőzendő az új polgári törvénykönyvből, ugyanakkor ezt a korábbi magyar hagyományok is igazolják. Harmadrészt Világhy szerint a polgári törvénykönyv felépítésétől és rendszerezésétől élesen megkülönböztetendő a polgári jog tudománya és annak rendszerezése. A tudományos rendszerezés a “jogágazat alapjául szolgáló társadalmi viszonyok jogi szabályozásának általános elveit, sajátosságait, a polgári jogviszony egészét veszi vizsgálat alá. Evvel szemben nincs szükség ilyen fő részre magában a polgári törvénykönyvben, amelynek nem a tudományos elemzés, hanem a társadalmi viszonyok szabályozása a feladata.”[52]

 

Világhy meggyőzőnek tűnő okfejtésében logikai hibát vélünk felfedezni ott, amikor a polgári törvénykönyv általános részét tartalmilag azonosítja a polgári jog tudományának általános részével. Véleményünk szerint ez a kettő eltér egymástól, sőt még azokban az országokban is különbözik, ahol a tárgyi jog (az adott polgári törvénykönyv) általános részt tartalmaz. Jóllehet Világhy ezzel látszólag megoldotta a kérdést a Ptk. kodifikáció során, de polgári törvénykönyvünk újragondolásakor ez a megoldás és magyarázat már nem kielégítő.

 

A fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy a magyar magánjogban kizárólag a jogtudomány dolgozott ki általános részt, amely nagyobb részben a korábbi történeti gyökerekhez tapad és abból táplálkozik, semmint egy új tudományos megközelítésnek lenne az eredménye. Sajnálatos, de tény, hogy ebben a tekintetben mindannyian Savigny köpenyéből bújtunk ki és csak egy új Savigny lesz képes egy másfajta gondolatrendszer megalkotására. Az általános rész klasszikusnak nevezhető szabályai közül a személyek és a jogvédelemre vonatkozó részek (personae és actiones) római jogi eredetűek, a szubjektív jogok (alanyi jogok) és a jogügyleti tan pedig a természetjogban fogantak, e kettő összekovácsolása a pandektatudomány eredménye.[53] Ebből kiindulva kell továbblépni.

 

 

3.      Alapelv és/vagy generálklauzula?

 

A könyv V. fejezeteiben a Szerző a magánjog vezérmotívumáról, generálklauzulákról és a Ptk. bevezető rendelkezéseiről értekezik.

 

Mi a kapcsolat a magánjog "vezérmotívumai" (ésszerűség, igazságosság és jogbiztonság, továbbá Lábady idesorolja a méltányosságot is), valamint a generálklauzulák között, különösen akkor, ha pl. a méltányosság mind a kettőben szerepel (133. o. és 138. o.). Ez a meglehetősen fontos kérdést Lábady nem dolgozta ki. A Ptk. bevezető rendelkezéseinek elemzése viszont arra utal, hogy a bevezető rendelkezések főként generálklauzulákat tartalmaznak, mint Ptk 1. § (2) bek. (“A törvény rendelkezéseit a Magyar Köztársaság gazdasági és társadalmi rendjével összhangban kell értelmezni.”); 2. § (2) bek. (“A törvény biztosítja a személyeknek az őket megillető jogok szabad gyakorlását, e jogok társadalmi rendeltetésének megfelelően.”); 4. § (1) bek. (“A polgári jogok gyakorlása és a kötelezettségek teljesítése során a jóhiszeműség és a tisztesség követelményeinek megfelelően, kölcsönösen együttműködve kötelesek eljárni.”); 4. § (4) bek. (”Ha ez a törvény szigorúbb követelményt nem támaszt, a polgári jogi viszonyokban úgy kell eljárni, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.  Saját felróható magatartására előnyök szerzése érdekében senki sem hivatkozhat.  Aki maga sem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben elvárható, a másik fél felróható magatartására hivatkozhat.”). Ezek szerint a Szerző nem tekinti generálklauzulának az 5. §-t, de vannak úgynevezett "hadállásai" a Ptk-nak, mint a 2. §-ban és a 7. §-ban szereplő rendelkezések.

 

Az alapintézmény (könyv 17. §), a vezérmotívum, a generálklauzula, az alapelv és a Ptk. bevezető rendelkezéseinek fogalmai, ezek tartalma és különbsége, egymáshoz való viszonya homályban marad, nem kerül részletes kifejtésre, ezért használatuk pontosan nem követhető.

 

Az alapelvek túlzó bőségével szemben, mint pld. Bíró György és Lenkovics Barnabás idézett művében található[54], akik szerint nem kevesebb mint kilenc alapelve van a magyar polgári jognak, Kecskés László szerint pedig nyolc,[55] ezért érdemes a francia jogtudományra is egy rövid pillantást vetni. Jelenleg az egyik legmagasabb színvonalú magánjogi bevezetőben, Jacques Ghestin - Gilles Goubeax kiváló, 820 oldalas munkájában nem is találkozni evvel a fogalommal, jóllehet a francia magánjog alapját képező Code civil egészen 1804-re nyúlik vissza.[56] Egy korábbi összefoglaló jellegű tanulmányban is “alapelvek” alatt vagy olyan alkotmányos elveket értenek, mint a jogegyenlőség vagy pedig egyes jogi tételek, pl. contra non valentem agere non cerrit praescriptio.[57] René David szerint pedig létezik néhány “supereminent principle” – másként fogalmazva “alapelv” a francia jogban, amelyek lényegében a magánjogból fejlődtek ki, és elismerést nyertek a közjog terén is. David szerint az alapelveknek kettős feladatuk van: 1) a joghézagok kitöltésénél segítségül hívhatók; 2) a törvények korrekciójához segítségül szolgálnak. Jóllehet az 1804-ben elfogadott Code civil mai napig történő alkalmazása az alapelvek magas számára utalhatna, David mindösszesen kettőt említ: a méltányosságot (bár ide sorolja a jogalap nélküli gazdagodást és a joggal való visszaélést), valamint a közrend és a jó erkölcs alapelvét. Ezeket az elveket David a francia jogrendszer egészére vonatkoztatja, általános jellegű érvényesüléssel, példái mégis a magánjogból erednek és többnyire, gyakrabban ott is kapnak elismerést.[58] (Lásd ehhez a Magyar Köztársaság Alkotmánybíróságának 31/1998.(VI.25.) AB határozatát, amelyben az AB általános érvényű tilalomnak minősítette a joggal való visszaélés szabályát. “Az Alkotmánybíróság rámutat: a demokratikus jogállamokban – így hazánkban is – a joggal való visszaélés tilalmának érvénye nem szorítkozik egyetlen jogágra, hanem e tilalom – az egyes jogágak sajátosságaitól függő formában- az egész jogrendszerben érvényre jut. /…/ A kifejtetteknek megfelelőn érvényesül a joggal való visszaélés tilalma a közjogban is, ahol e tilalom egyaránt irányadó a jogalkotó szervek, a jogalkalmazó szervek, illetőleg az ügyfelek magatartására.” Indokolás IV. 2. bekezdés.)[59]

 

De említhetnénk még az osztrák ABGB-t, amely 1811-ben lépett hatályba, vagy a német BGB-t, de a svájci, vagy akár az olasz törvénykönyveket is, mindegyik jóval idősebb és korábbi időszak tanúja, mégsem találjuk az alapelveknek, vezéreszméknek stb. ezt a túlzó burjánzását, nem is volt erre szükség.[60]). A magánjog elveiről legutóbb Franz Bydlinsky alkotott egy nagy összefoglaló művet “System und Prinzipien des Privatrechts” (Wien, New York: Springer, 1996, 777 oldal) címmel[61], melynek feldolgozását és beépítését javasoljuk a későbbi kiadások esetében.

 

Az alapelveknek, vezérmotívumoknak, általános elveknek a mindennapi jogalkalmazásra is közvetlen kihatásuk lehet. Elegendőnek tűnik, pl. az “ordre public” intézménye a nemzetközi magánjogban, amely pontosan az egyes nemzeti jogrendszerek alapvető elveinek védelmezője.[62]

 

A francia nyelvű irodalomban is keverednek néha ezek a kategóriák. Pl. Giorgio del VECCHIO egyik munkájában csak általánosságban beszél az alapvető jogok meghatározásának módjáról, valamint a jus naturae-val való elválaszthatatlan kapcsolatokról.[63] BOULANGER, szintén csak az egyenlőség és biztonság konkrét elveit nevezi meg a jog általános elveiként.[64] Jóval koherensebb rendszert alkotott Jean-Louis BERGEL, Aix-en-Provence egyetem jogászprofesszora. BERGEL szerint az alkotmányból és azzal egyenrangú jogforrásokból vezethetők le az “alapjogok” (principes fondamentaux), ez alatt helyezkednek el az alapvető alkotmányos elvek (pl. pacta sunt servanda) és a hierarchiában ezt követik a törvényekben megfogalmazott általános elvek, pl. fraus omnia corrompit, nemo auditor, a visszaható hatály tilalma, a jog nem ismerésének szabálya[65] stb.

 

Véleményünk evvel kapcsolatban lakonikus, a magánjognak alapelvei vannak, mégpedig nem túlságosan sok, hiszen sok alapelv esetén egymás kiolthatják. Ezeket az elveket pedig a jogtudománynak kell pontosítania.

 

 

4.      A magyar magánjog rendszere

 

A Szerző szerint a "magyar magánjog rendszerét" alapvetően két tényező határozza meg: a Polgári Törvénykönyv és a jog folyamatos adaptációját és fejlesztését biztosító bírói gyakorlat" (154. o.).

 

Véleményünk némiként eltér a Szerző fent idézett megállapításától. Már kezdetben hangsúlyoztuk, különbséget kell tennünk magánjog és polgári jog között. Magánjognak, a Szerzővel egyetemben, a “nem közjogi” szabályok összességét tartjuk, amiként azt fentebb részleteztük. Ekként válik a magánjog részévé a biztosítás jogtól kezdve, a családjog és értékpapír jogon keresztül a fuvarozás, a letét és a termékfelelősség szabályozása is. A magyar magánjognak, a Szerző állításával ellentétben jelentős része már önálló törvényben került szabályozásra, nem pedig a Ptk-ban. Ezt a könyv egy másik helyén, a magyar magánjog forrásainál a Szerző számba is veszi (164. oldal), hiszen az általa is felsorolt jogszabályok nagyobb részben önálló törvények, amelyek már mennyiségben is többszörösen meghaladják a Ptk. szakaszait, ezen túlmenően számos területet kizárólagosan szabályoznak.

 

Mindezek fényében a Ptk., mint a magánjog általános részét képező polgári jog alapkódexe vizsgálandó. Miért? - hangozhat el a kérdés.

 

A jelenlegi magyar magánjog tudományának elsőrendű feladata lenne a XXI. századra felkészíteni a jogalkotó és jogalkalmazó jogászokat. Ezek közül is a rendszerváltást követő 10 év eltelte után a magánjog rendszere elméleti alapjainak megszerkesztése, amennyiben rendszerről egyáltalán lehet szó. A magánjog tudományának feladata lenne a XX. század végi empirikus és antológia elméleteknek megfelelő jogszemlélet kidolgozása, gondolunk itt pl. az olyan megkövült intézményre, mint pl. az okozatosság kérdésének a XIX. század végének természettudományos ismertekhez való kötése, továbbá az információ és távközlés legújabb vívmányainak megfelelő továbbfejlesztéseként kell kijelölnie az új irányokat, hiszen teljes egészében nevetséges a XIX. század végi állapotoknak az érvényesülése pl. az öröklési jog vagy a szerződéskötés területén.

 

5.      Alkotmány és polgári jog

 

A Szerző szerint az Alkotmány nemcsak közvetett, indirekt forrása a polgári jognak, hanem közvetlen, direkt módon is alkalmazandó a polgári jogi viszonyokban (162. o.). A könyvben idézett (rendes) bírósági ítéletekben az Alkotmány 61. § (1) bekezdése (a szabad véleménynyilvánítás), és a 61. § (2) bekezdésben szabályozott alkotmányos alapjogra olvashatunk hivatkozást (162. o.).

 

A vonatkozó témában lezajlott és zajló német tudományos vita óta, ez a nézet erősen vitatható, alapvető erre vonatkozólag Claus-Wilhelm Canaris kritikája és állásfoglalása "Grundrechte und Privatrecht” (AcP 184 (1984), 201-246.o.), továbbá a francia jogtudomány is erősen megosztott ebben a kérdésben. Véleményünk szerint az Alkotmány és az abból eredő alapvető jogok közvetlenül magánjogi viszonyokban nem alkalmazhatók.

 

CARBONNIER az amerikanizálódásnak tulajdonítja az “alkotmányosság kontrollját”[66]és ennek következtében a jog és a jogrendszer “alkotmányozódását”, amely átjárja a közjogot és magánjogot egyaránt. Véleménye szerint ez egy meglehetősen téves folyamat, amely a jog történetiségét háttérbe szorítja és a “tiszta asztal” körül kizárólag az emberi jogok és az alapvető jogokat kimondó normák foglalnak helyet, amelyekből deduktív módon kell a jogalkalmazásnak meríteni.[67] Ennek a történetietlenségnek az a nagy veszélye, hogy a jog egyes ágai így nem választhatók el egymástól. A szembenálló tábor ugyanezt a jelenséget a 20. század második felének nagy diadalaként értékeli. Az alkotmány rendelkezéseit – hangsúlyozzák – , a bíróságokon közvetlenül kell alkalmazni.[68]

 

Magánjogi viszonyokra a magánjogi szabályok alkalmazandók, alapvető alkotmányos jogok pedig a magánjog (polgári jog) áteresztő szabályain keresztül érvényesülhetnek magánjogi perekben. Így, ha pl. valamely alapjog sérelme merülhet fel, akkor, pl. a Ptk. 200. § (2) bekezdése a vonatkozó magánjog és primér alkalmazandó magánjogi szabály, és csak közvetetten érvényesülhet az érintett alkotmányos jog. Ezen nézet szerint az Alkotmány szabályainak kötelezettjei nem a magánjogi szerződés alanyai, hanem az állam szervei, a törvényhozó hatalom és a bíróságok.[69] A jogrendszer szerkezeti egységében az Alkotmány által megteremtett alapok és annak váza nem eredményezheti, hogy egy automatikus szabályozási rendszerbe, mint pld. a magánjogi szerződések rendszere, alkotmányjogi tételek közvetlenül érvényesülhessenek. Ugyanez vonatkozik az Alkotmánybíróság határozataira is, amelyek semmi esetben sem tekinthetők a magánjog kútfőinek, természetesen hivatkozásokat és "verfassungskonforme Auslegung" céljából jelentőségüket és céljukat teljes egészében ki tudják fejleszteni. Természetesen érvényes mindez a Szerző által említett "interpretatio systematica" szempontjából is, az Alkotmány rendelkezéseivel "csak" közvetett módon kell érvényesülnie.

 

Az Alkotmány rendelkezéseinek közvetett vagy közvetlen alkalmazása a magyar magánjogi jogviszonyaiban sokkal jelentősebb és fajsúlyosabb kérdés, mintsem a fenti bekezdésben csak érinthettük. (További vonatkozó magyar irodalomként hivatkozunk Vékás Lajos ebben a témakörben a Magyar Tudományos Akadémián 1997. szeptember 24-én tartott székfoglalójára “A szerződési szabadság alkotmányos korlátai” - megjelent LIV. Jogtudományi Közlöny (1999. február) 53-60. o. - valamint Harmathy Attila összefoglalóját “Droit civil – droit constitutionnel”, in Revue International de Droit Comparé 1998, Nr 1 (45-66.o.) 57. és 60. oldalakon.)

 

6.      Jogszabálytan

 

Recenziónk elején számon kértük a Szerzőtől és hiányoltuk a magyar magánjog általános részének meghatározását. Ehhez szorosan kötődik a könyv VIII. fejezetével kapcsolatban felmerülő kérdés, vajon a jogszabálytan a magyar magánjog általános részébe tartozik-e? Amit ehelyütt hiányolunk, a jogszabálytan általános részben való elhelyezésének indoka és magyarázata.

 

A Szerző erős kritikával illeti a Ptk. személyi részének pontatlanságát, melyben teljes egészében igazat kell adnunk. Pontatlanságot vélünk felfedezni viszont annál a megfogalmazásnál, ahol Lábady "jogról" és "életről" beszél, egymástól élesen elhatárolva a kettőt. "Jogalkalmazás alatt a legáltalánosabban véve azt értjük, hogy az életre hogyan lehet a jogot ráilleszteni." (213. o.) A jog véleményünk szerint a valóság és így egyúttal az élet része, persze ez a vita kicsit hasonlít a középkori realista-nominalista vitához. A jogot a tényállásra, nem pedig az életre kell alkalmazni.[70] Ugyanebben a témakörben jó ismertetést kap az olvasó Lábadytól a jogalkalmazás történeti irányairól, de viszonylag keveset a modern jogtudomány eredményeiről. Elsősorban a jogtudomány rendszertani megközelítésének eredményeit hiányoljuk, illetve annak kritikájaként megjelent "topikus" gondolkodás ismertetését. Claus-Wilhelm Canaris két kiadásban is megjelent habilitációs írására a Systemdenken und Systembegriff in der Jurisprudenz entwickelt am Beispiel des deutschen Privatrechts (2. übart. Aufl. Berlin, 1983, Duncker & Humblot), valamint az óriási vitát kiváltó Theodor Viehweg "Topik und Jurisprudenz" című (5. Aufl., 1974, München, C.H. Beck' she) művére gondolunk.

 

E művek alapján is, de a figyelmes olvasó nem elégedhetik meg olyan kijelentésekkel, miszerint a jogalkalmazás, mint logikai művelet jelentkezik Lábadynál. Milyen logika szabályait alkalmazták? - tehetnénk fel a kérdést. A formális logika (amiként erre hivatkozik a gyakorlati jogszabályelemzésnél pld. Kisfaludi András: Az adásvételi szerződés, Budapest, 1997, KJK, 109.o., de nem lehetünk biztosak, hogy a formális logika itt mit is jelent), vagy valamilyen más logika szabályait kell alkalmaznunk? Vagy esetleg létezik egy speciális jogi logika? Akkor pedig miért nem tanulnak és tanultak logikát a jogászok? A jogalkalmazás nem pusztán logikai művelet, ezt több szerző, így a fent említett Canaris professzor is már részletesen kifejtették és bizonyítottak, a logikai elemnek egy nagyobb rendszeren belül korlátozott helye és szerepe van csak, ez a nagyobb rendszer Magyarországon pedig a magyar jog és magánjog egységének a rendszere.

 

7.      Méltányosság

 

Az elemzett könyvön teljes egészében és jól kitapinthatóan végigvonul a méltányosság gondolatának, funkciójának és fontosságának az előtérbe helyezése. Lábady felfogása szerint a bíró, mint jogalkalmazó, a jogszabály absztraktságának következtében "a polgári bíró csak a méltányosság eszmevilágában képes gondolkodni és az ítélkezni" (230. o. . A méltányosság nemcsak a jogalkalmazásnak, hanem a magánjogi törvényhozásnak is vezérmotívuma egyben (133. o.). Evvel a Szerző nagy lépést tett annak érdekében, hogy a méltányosság, mint vezérmotívum, a magyar magánjog egészét átható alapelvvé váljék.

 

Egyúttal vitatkoznánk a Szerzőnek azon megállapításával, miszerint az "igazságosság /.../ a méltányosság alkalmazásának az útja", jóllehet ezt a Szerző később, helyesen, megfordítja, miszerint a méltányosság, az igazságosság egy konkrét megnyilvánulása. Véleményünk evvel kapcsolatosan az, miszerint a méltányosság nem más, mint az igazságosság egyik, de nem kizárólagos érvényre juttatási módja.[71]

 

Véleményünk szerint a méltányoságon akkor alapulhat bírói döntés, ha arra a törvény kifejezetten felhatalmazza a bírót, mint pld. Ptk. 339. (2) bekezdésében (“A bíróság a kárért felelős személyt rendkívüli méltánylást érdemlő körülmények alapján a felelősség alól részben mentesítheti.”- a törvény is csak részbeni mentesítést tesz lehetővé méltányosság alapján!), vagy pld. Marton Géza tervezetének 20. §-a, amely tervezet egy polgári törvénykönyv kártérítési fejezetéhez készült.[72] Ugyanez az elv alkalmazandó pld. a francia jogban is.[73]

 

 

8.    A vétkesség fogalma

 

A Szerző az ún. "Az egyéb emberi körülmények" között elemzi az objektív és szubjektív emberi körülményeket. A szubjektív emberi körülmények között veszi sorra a felróhatóság és a vétkesség kategóriáit. Lábady helyesen utal arra, hogy Eörsi a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötte a kártérítés köréből, hiszen az évszázados múltú vétkesség jogintézmény kiiktatása a magánjogi felelősség elméletéből a szubjektív elem "elhalványulását" eredményezte. Ennek következtében a jogellenes károkozással a károkozó szubjektív felelőssége helyett egy objektivizáltnak vélt, társadalmi elvárhatóság került. Nyilvánvaló ez az újítás adott jogpolitikai klímában fogant és erősödött meg mint minden más esetben, ahol a funkcionalizmus kap vezéreszmét, egyúttal elhomályosítja és összekuszálja a felelősség alapjául szolgáló szubjektív mércét. Természetesen ezt a folyamatot más tényezők is befolyásolták, amint erre Kecskés professzor úr is kitért.[74] Más szavakkal, az ember helyébe elvárásokat helyez, ami a nevelő ideológiának egyenes következménye. Ráadásul, ennek a hatályos Ptk. rendelkezései sem felelnek meg teljes egészében, hiszen "az adott helyzetben elvárható" magatartás kritériuma nem más, mint a kellő gondossággal eljáró "bonus paterfamilias" (309. o. ). De ez a jelenség nem kizárólag Magyarországon jelentkezett, hanem pld. a német és a svájci jogban is. Az elvárhatósági mérce ezekben az országokban is “objektív”-nak nevezhető, szemben pld. az osztrák felelősségi jogban követett ún. “szubjektív” mércével.[75]

 

Sajnos ezen a helyen sem fejti ki egyértelműen a Szerző véleményét, csak sejteni véljük álláspontját, miszerint a felróhatóság nem válthatja fel a vétkesség klasszikus fogalmát.[76]

 

Ehelyütt kell szólnunk arról a világszerte jelentkező jelenségről, amely a klasszikusnak nevezett polgári jogi felelősség hanyatlásaként, valamint a vétkességen alapuló polgári jogi felelősség objektivizálódásaként írnak le a jogtudósok.[77] Ennek a folyamatnak a XX. századi erősödéséről már számtalan szerző foglalkozott, sőt olyan visszacsatolásokra is rámutattak már, mint a biztosítási jog fejlődése és a polgári jogi felelősség kapcsolata. Mind a mai napig nem sikerült viszont pontos és egyértelmű magyarázatot kapni az egyik legsúlyosabban jelentkező válságtünetre, amely az Amerikai Egyesült Államok 80-as években kialakult helyzetét magyarázta volna. A Egyesült Államokban a 80-as évekre szinte elszabadult a pokol a polgári jogi felelősség terén, uszodákat zártak be, orvosok nem vállaltak műtéteket stb. a hihetetlenül megnövekedett és gyakori kártérítési perek következtében. [78] Angol, amerikai és francia bírósági ítéletek alapján szellemes felismeréssel mutatott rá Markesinis arra a jelenségre, miszerint a biztosítási jogviszony és a biztosító felelősége kapcsán a klasszikus polgári jogi felelősség alapfogalmai és alkalmazása miként változnak anélkül, hogy a bírói ítéletekben utalnának a biztosítás befolyásoló erejére. Ezért lesz vétkes az a károkozó, akinek autóvezetés közben elered az orra vére és ennek következtében balesetet okoz. Elhomályosul az okozati összefüggés vizsgálata a munkavállaló okozta kárnál, hogy a munkáltató felelőssége megállapítható legyen, különös tekintettel az azt fedő biztosításra, hogy csak két esetkört említsünk ehelyütt.[79]

 

9.    Elévülés

 

Véleményünk szerint, a Szerzővel ellentétben, a magyar magánjogban nincs általános elévülési idő (317. oldal). A Ptk. 324. § (1) bekezdése kizárólag a kötelmi jogviszonyokra vonatkozik olyan a törvényben is nevesített kivételekkel, mint pld. a Ptk. 360. § (4) bekezdése. A Ptk. 360. § (4) bekezdése szerint a bűncselekménnyel okozott kár esetén a kártérítés öv éven túl sem évül el mindaddig, amíg a bűncselekmény büntethetősége el nem évült. Véleményünk szerint mindazok a jogviszonyok, amelyek nem minősülnek kötelmi jogviszonyoknak, nem esnek az öt éves elévülés alá, és külön vizsgálandók. De hadd utaljunk olyan közismert, a törvénykönyvben is nevesített példákra, mint a Ptk. 324. § (3) bekezdése, amely szerint a követelés elévülése az azt biztosító kézizálogból való kielégítést nem akadályozza, tovább a Ptk. 270. § (4) bekezdése, amely ugyanezt a szabályt tartalmazza az óvadékra vonatkozóan, melyeket dologi igényként kell minősítenünk. De ide sorolandó továbbá a kegyeleti jogok intézménye (Ptk. 85. § (3) bek.), vagy a szerzői jogban a szerző személyhez fűződő jogai, melyek a korábbi szabályozás szerint nem évültek el, “időben korlátlanok”- monda a törvényszöveg (1969. III. tv. 12. § (1) bek.), az 1999. szeptember 1-től hatályos törvény ezt lerövidítette, a védelmi idő egyaránt kiterjed a szerző személyhez fűződő és vagyoni jogaira (1999. évi LXXVI. törvény 14. és 31. §§). Jóllehet az elévüléssel kapcsolatban Lábady utal a Ptk. 115. § (1) bekezdésében foglaltakra, miszerint a tulajdoni igények nem évülnek el, de ebből nem következik és dogmatikailag nem megalapozott az a megállapítása, hogy az öt éves elévülés szabályát a magánjog általános szabályává emeli. Említenünk kell ehelyütt még az öröklési- és a dologi hagyomány igényeket is, melyeket a bírói gyakorlat és a jogtudomány tulajdoni igénynek ismer el, tehát szintén nem évülnek el (Ptk. 115. § (1) bekezdés).[80] Itt szeretnénk utalni a bírói jog olyan túlhajtásaira utalni, mint pld. az ajándék visszakövetelésének sajátos gyakorlata. A Legfelsőbb Bíróság PK. 76. sz. állásfoglalása szerint (II.), az ajándék visszakövetelésére vonatkozó Ptk. 582. § (3) bekezdését akként kell értelmezni, miszerint nem ajándékozástól számítandó az öt éves időtartam a visszakövetelésre, hanem az ajándékozás alapjául szolgáló feltevés meghiúsulását követő 5 év eltelte után van lehetőség az ajándék visszakövetelésére. Vagyis, egy konkrét esetben ez azt a kérdést vetette fel, hogy a 17 évvel korábban adott ajándékot az ajándékozó jogosan követelheti vissza, ha az ajándékozás eltelte után 17 évvel hiúsult meg az a feltevés, amelyre alapozva az ajándékot az ajándékozó adta. A LB szerint a visszakövetelési jog ugyanis a feltevés meghiúsulásától számítandó. Véleményünk szerint ez a bírói gyakorlat teljesen téves jogértelmezésen alapul. Ebből a rövid felsorolásból is már kirajzolódik, az általános rész tudományos elemzésének és tárgyalásának egyik központi kérdése a jog, (jogérvényesítés) és az idő problémája. Ennek egyik gyakorlati vetülete az elévülés szabályainak elméleti megalapozása és dogmatikai kibontása.

 

10. Egyéb észrevételek

 

A könyv szabatos és pontos fogalmazását néhány pontatlanság tarkítja. Pld. vitathatók a Szerző olyan megállapításai, pld: "A családjog komplex tudomány" (37. o.), vagy később "Az antik világ nagy kataklizmája (pusztító katasztrófája) (Kr. u. 476.) utáni kort, amely a görög-római kultúra hanyatlása és a középkorinak kivirágzása között terül el, "sötét középkornak" szokás nevezni. /.../ Ezek a barbár és hallgató századok" (52. o.). Ez utóbbit tévesnek és megalapozatlannak tartjuk[81], sem barbárságról, sem sötétségről nem beszélhetünk, hiszen maga a Szerző utal a könyv egyik későbbi helyén a longobárd eredetű jogra, jóllehet annak jellegét nem minősíti (55. o.).

 

Pontatlan a nemzetközi váltójogi és csekkjogi egyezmények magyar jogba való átültetésének megjelölése (165. o.) hiszen az 1965. évi 1. és 2. sz. törvényerejű rendeletek mellett a 1/1965. (I.24.) IM és 2/1965. (I.24.) IM rendeletekkel tette Magyarország belső jogává a fenti egyezményeket.

 

Szintén csak a pontosság kedvéért jegyezzük meg, hogy a Szerző keveri a szokás és a szokásjog fogalmát, felváltva használja ugyanazon tartalom, a szokásjog megjelölésére.

 

A Szerző egyes helyeken úgy hivatkozik más művekre, hogy azt sem a fejezet végén, sem az  irodalomjegyzékben nem találjuk (pl. 208. o. Nizsalovszky; 272. oldal Vörös Imrét idézve, melyet sem a jegyzet sem a könyv végén nem találjuk).

 

A felvételi vizsgát, a Szerzőével ellentétben, nem tartjuk magánjogi viszonynak (277. o.), ezért nem nevezhető naturalis obligatio-nak sem. Némileg túlzónak tartjuk azt a részletességet, amellyel a dolog fogalmát a könyv bemutatja, hiszen ez nem egy magánjogi bevezető feladata (288-291. o.), hanem a dologi jogi tankönyvé.

 

Meglátásunk szerint nem fejti ki eléggé a Szerző a kereskedelmi jog lényegét, jóllehet utal történeti eredetére és annak fázisaira, de nem mutat rá napjainkig tartó szívós továbbélésére és működésére. Említi és tárgyalja a gazdasági jogot, de megfeledkezik a legújabb időkig is többé-kevésbé erőteljesen jelentkező un. "Unternehmensrecht" - irányzatáról és kereskedelmi joghoz fűződő kapcsolatáról.[82]

 

A könyv egyik legnehezebb része a II. fejezet, amelyben a Szerző a magánjog európai fejlődéstörténetét foglalja össze. Módszertani hiányosságként értékeljük, hogy a magánjog fejlődésmenetének tárgyalásánál keverednek a nézőpontok. A glosszátorok és posztglosszátorok kapcsán a "jogi módszertan" és annak feldolgozása, valamint az újra felfedezett Corpus Juris jelenti a magánjog történetét, vagyis ebben a részben tudománytörténetről van szó, nem pedig magánjogtörténetről. Ezt a tudománytörténeti megközelítést követi a Szerző a pandektista és a természetjogi gondolkodás ismertetésénél.

 

Ezt követően pedig a kodifikáció történetére tér át a Szerző, amely a magánjog történetének igen lényeges, de nem kizárólagos része. A kodifikált magán- és kereskedelmi jog nem vált sohasem kizárólagossá a magánjog területén, különösen nem a korábbi évszázadokban. Jóllehet a Szerző által is követett történetiség a magánjog terén hagyományokkal rendelkezik. Véleményünk szerint mindenképpen cizelláltabb és pontosabb meghatározást kíván, ha történetiségről beszélünk és a vizsgálódás nézőpontját változtatjuk. Magyarázatot kíván, miért a kodifikációtörténet jelenti az európai magánjogtörténet kizárólagos gerincét. Ha erre nem tér ki egy szakkönyv, akkor azt az érzést kelti, mintha nem lenne kritikus önmagával szemben. Helmut Coing kétkötetes kiváló magánjogi összefoglalója jól illusztrálja ezt a módszertani kérdést (Helmut Coing: Europäisches Privatrecht. Band I. Älteres gemeines Recht (1500 bis 1800), Band II. 19. Jahrhundert (München: Beck, 1985, 1989) az intézménytörténetre vonatkozóan.)

 

A könyv 10. § apokaliptikus bevezetője után, mely szerint az "absztrakt individuumra" felépülő magánjog alkalmatlanná vált a jelenlegi gazdasági-társadalmi viszonyok, különösképpen a tömegtermelés és tőkekoncentrációval jellemezhető gazdasági viszonyok szabályozására a Szerző szerint a magánjog törvény fejlesztésének jelenleg három fontosabb területe van, mégpedig az általános szerződés feltételek, a termékfelelősség és a fogyasztóvédelem. Találóan és helyesen foglalja össze a Szerző a "jogváltozás" legfontosabb területeit (106. o.). De a tárgyi jog törvényi fejlesztésénél elsikkadnak a gazdasági és társadalmi súlyúk alapján szintén fontos jelenségek. Ezek egyrészt a tőkegyűjtés és a tőkekoncentráció szabályai, azon belül is az értékpapírok és a tőkepiac szabályai, továbbá a vállalati fúziók és vállalati felvásárlások szabályai, a tőkekoncentráció másik nagy területét képező biztosítási tevékenység, mindezekhez kapcsolódó vagyonkezelési és befektetési tevékenység. A vonatkozó területeket nagyrészt új magánjogi szabályok rendezik, néhány az intézményrendszer kiépítésének pillérét jelentő közjogi normával. A magánjog XXI. századi kihívása véleményünk szerint ez utóbbi terület a magánjogi alanyok piaci magatartását szabályozó versenyjog mellett, míg másik oldalról a fogyasztóvédelem szabályai továbbá erőteljes növekedést sejtetnek.

 

Az egyik legnevesebb angol magánjogász Atiyah a szerződések jogáról írott bevezetőjében arra hívja fel a figyelmet, hogy a jelenlegi modern társadalom tagjai (természetes személyek) nem hasonlíthatók össze a korábbi évtizedek vagy évszázadok alanyaival, már azért sem, mivel iskolázottságuk lényegesen magasabb. A szerződési jog alanyainál Atiyah is abból a társadalmilag fontos és releváns tényből indul ki, hogy a szerződő felek nem analfabéták és egyre nagyobb mértékben magasan képzett, kellő tájékozódási képességgel rendelkező "individumok", akik megfelelő műveltséggel rendelkeznek felelősségteljes döntések meghozatalához (lásd P.S. Atiyah: An Introduction to the Law of Contract, 5^th ed., Oxford, 1995 Clarendon Press, már a vonatkozó fejezet címe is sejteti " Development since 1980: return to classical principles?" 27-34.o.).

 

 

Összefoglalva a fentebb elmondottakat, Lábady Tamás könyve tudománytörténeti fontosságú szintézise a magyar magánjogtudomány elméleti eredményeinek, visszacsatlakozva és szervesen továbbépítve a szocializmus előtti óriások szelleméhez, kivételes mélységű és jól szerkesztett tabló, amelyben minden jelentős szereplő és nézet helyet kapott. A mű méltán foglal helyet a XX. század végi magyar tudománytörténet szerény számú kiválóságai között. Ezért elkerülhetetlen és kihagyhatatlan valamit is magára adó magyar jogász számára ismerete és feltétele kellene hogy legyen minden egyes jogi államvizsgára jelentkező számára. Amit viszont hiányolunk, az a magyar magánjog új irányainak kijelölése, az új paradigmák előrevetítése. Hiszen Thomas Mann Goethe szájába adott szavai szerint: "Mert az ember kiváltsága a földön, hogy néven nevezze és rendszerbe állítsa a dolgokat." (Lotte Weimarban, Bp. 1969, Európa Könyvkiadó, 1969. ford. Lányi Viktor, 209. o.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fontosabb hivatkozások:

 

 

 

Atiyah, P.S.: An Introduction to the Law of Contract, 5th ed., Oxford, 1995 Clarendon Press

 

Canaris, Claus-Wilhelm: Systemdenken und Systembegriff in der Jurisprudenz entwickelt am Beispiel des deutschen Privatrechts. 2. übart. Aufl. Berlin, 1983, Duncker & Humblot

 

--             Grundrechte und Privatrecht. AcP 184 (1984), 201-246.o.

 

--             Die Gefährdungshaftung im Lichte der neueren Rechtsentwicklung, 117 Juristische Blällter 2-17 (1995)

 

Coing, Helmut: Geschichte und Bedeutung des Systemgedankes in der Rechtswissenschaft, in: uő: Gesammelte Aufsätze zu Rechtsgeschichte, Rechtsphilosophie und Zivilrecht 1947-1975. Band 1-2. Frankfurt am Main: Vittorio Klostermann, 1982, Band 1, 191-207.o.

 

--             System, Geschichte und Interesse in der Privatrechtswissenschaft, in: uő: Gesammelte Aufsätze zu Rechtsgeschichte, Rechtsphilosophie und Zivilrecht 1947-1975. Band 1-2. Frankfurt am Main: Vittorio Klostermann, 1982, Band 1, 105-119.o.

 

--             Europäisches Privatrecht. Band I. Älteres gemeines Recht (1500 bis 1800), Band II. 19. Jahrhundert, München: Beck, 1985, 1989

 

Földi András: Az institutio-hagyomány a jogi oktatás történetében. In: Festgabe für J. Zlinszky, Miskolc, 1998, 532-556.o.

 

Fürst László: A magánjog szerkezete. Budapest: Grill, 1934

 

Hamza Gábor – Földi András: Az európai magánjog fejlődésének főbb útjai. Szombathely: Savaria University Press,

 

Harmathy Attila: Droit civil – droit constitutionnel, in Revue International de Droit Comparé 1998, Nr 1 (45-66.o.)

 

Jayme, Erik: Identité culturelle et intégration: le droit international privé postmodern. 251 Recueil des Cours (1995)

 

Kisfaludi András: Az adásvételi szerződés, Budapest, 1997, KJK

 

Koziol, Helmut: Objektivierung des Fahrlässigkeitsmaßstabs im Schadensersatzrecht? 196 AcP 593-610-o- (1996)

 

Lambert Faivre, Yvonne: L’ éthique de la responsabilité, Revue trimestrielle de droit civil, 1998, 1-22.o.

 

Larenz, Karl: Methodenlehre der Rechtswissenschaft. 6. neubearb. Aufl. Berlin /.../, 1991, Springer

 

Pólay Elemér: Abschaffung des Pandektemsystems in der Rechtswisssenschaft und Gesetzgebung in Ungarn in den letzten drei Jahrzehnten (Rechtshistorische Konferenz Pag, 1975)

 

Schmidt, Karsten: Wozu noch Handelsrecht? - Vom Kaufmannsrecht zum Unternehmensrecht, in 117 Juristische Blätter 341-351.o. (1995)

 

Schwarz, Andreas B.: Zur Entstehung des modernen Pandektensystems, in: Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, Romanistische Abt. Bd. 42, 578 és skk (1921), illetve uö: Rechtsgeschichte und Gegenwart, Hrsg. H. Thieme - F. Wieacker, Karlsruhe: Müller, 1960, 1-25.o. 

 

--             Die Lebenskraft der Zivilgesetzbücher und ihre Revision (1952), uö: Rechtsgeschichte und Gegenwart, 161-180.o.

 

Sólyom László: A polgári jogi felelősség hanyatlása. Budapest: Akadémia, 1977

 

Vékás Lajos: Szerződési jogunk rendszeréről de lege ferenda. in. Mádl F. - Vékás L. (szerk.): Nizsalovszky Endre Emlékkönyv, Budapest, 1994, 255-266.o.

 

--             Magyar Polgári Jog. Öröklési jog. 2. jav. kiad. Budapest, Eötvös J. Kiadó, 1996

 

--             Szükség van-e kereskedelmi magánjogra? 45 Magyar Jog (1998. dec.) 705-714.o

 

--             A szerződési szabadság alkotmányos korlátai, LIV. Jogtudományi Közlöny (1999. febr., 53-60. o.)

 

Viehweg, Theodor: Topik und Jurisprudenz. 5. Aufl., 1974, München, C.H. Beck' she

 

Viney, Geneviéve: Traité de droit civil. Introduction a la responsabilité. 2 ed. Paris: LGDJ, 1999

 

Wieacker, Franz: Privatrechtsgeschichte der Neuzeit unter besonderen Berücksichtigung der deutschen Entwicklung. 2. neuarb. Aufl. Göttingen, 1967, Vandenhoeck & Ruprecht

 

--             Formalismus und Naturalismus in der neueren Rechstwissenschaft, in U.ő.: Ausgewälte Schriften. Frankfurt a.M.: Alfred Metzner Verlag, 1983, Band 2 (139-151.o.)

 

Zaki, Magdi Sami: Définir l’équité, 35 Archives de philosophie du droit 87-118. o. (1990)

 

Zsögöd Benő: A kereskedelmi jognak különválásáról, újra közölve Jogállam 1997/1-2.