MIME-Version: 1.0 Content-Type: multipart/related; boundary="----=_NextPart_01C666CD.9869FED0" This document is a Single File Web Page, also known as a Web Archive file. If you are seeing this message, your browser or editor doesn't support Web Archive files. Please download a browser that supports Web Archive, such as Microsoft Internet Explorer. ------=_NextPart_01C666CD.9869FED0 Content-Location: file:///C:/9CCB5275/cskiss25.htm Content-Transfer-Encoding: quoted-printable Content-Type: text/html; charset="us-ascii"
Cs. Kiss Lajos
Opponensi vélemény
Gedő Éva Carl Schmitt decizio=
nista
politikafilozófiája című doktori
értekezéséről
[Az
értékelt kézirat formai-stilisztikai-tartalmi
jellemzői: A dolgozat (147. o.) Bevezetésből (1=
-18.
o.), egy fejezetekre (2.1-2.3.) és alfejezetekre (2.3.1-2.3.4.) tago=
lt
főrészből (19-119. o.) és Konklúzió=
;ból
(120-129. o.) áll. A hivatkozások a hivatkozott művek
pontosan megjelölt helyeire utalnak. A dolgozatban az
értelemzavaró gépelési hibák száma
elenyésző. A dolgozatot 2 oldal (lapszámozás
és oldalszám-megjelölés nélküli) K=
öszönetnyilvánítás
és Tartalomjegyzék, valamint részletes Iroda=
lomjegyzék
(130-147. o.) egészíti ki. A dolgozat sem a címoldalon,
sem a Köszönetnyilvánításban nem
tünteti fel a konzulens nevét. Az Irodalomjegyzék=
a
dolgozat terjedelméhez viszonyítva akár túlzott=
nak
is tekinthető. A megírás stílusa néhol
túlbonyolított, előfordulnak ismétlések; az
elemzést, a disszertáns saját
álláspontjának érvekkel történő
kifejtését néhol az idézés
helyettesíti; előfordul, hogy a dolgozat gondolatmenete
szempontjából fontos hivatkozások és érv=
ek a
lábjegyzetbe kerülnek – mint például a
politikai fogalmának változatairól, a politikai &eacut=
e;s
az állam fogalmainak összefüggéséről
szóló (102. o.) – s ezzel a főszöveg terjedel=
me
és érvelésmenete „elvékonyodik”,
veszít meggyőző erejéből. A dolgozat
határozott gondolati szerkezetű, eredeti interpretáci&oa=
cute;s
stratégiáját következetesen érvényre
juttató színvonalas alkotás, amely egy
önálló filozófiai döntés-elmél=
et
kidolgozására tesz kísérletet. A disszert&aacut=
e;ns
jól ismeri és kellő helyi értékén
kezeli a témára vonatkozó szakirodalmat.]
Tisztelt
Bíráló Bizottság!
Gedő
Éva dolgozatának alapproblémája a jogtudó=
;s
Carl Schmitt filozófiához való viszonyának mint
paradoxonnak a kifejtése. Carl Schmitt, aki a filozófia
radikális megtagadója – vagy Heinrich Meier
megfogalmazását átértelmezve: a filozófia
kérlelhetetlen „ellensége”[1] – nem kerülheti el a
filozófia (és a filozofálás) egzisztenciá=
;lis
kényszerét: a közjogász akarva, nem akarva
filozófiai álláspont megfogalmazására
kényszerül. A filozófia
elkerülhetetlenségét mint a jogtudomány
paradoxonát nevezi a disszertáns
„Schmitt-rejtvénynek”,[2] melynek megfejtéséhez=
a
megtagadott – ám a tagadás által
újratételezett és azonnal el is hallgatott –
filozófiai mozzanat[3] rekonstrukciója adja a kulcs=
ot. E
filozófiai mozzanat feltárásával Gedő
Éva arra vállalkozik, ami Carl Schmitt-től egész
életében idegen volt: az életmű elméletei
„mögött” vagy „előtt”
rejtőzködő „tulajdonképpeni”,
„eredeti” filozófiai álláspont neves&iacut=
e;tésére,
pozícionálására és
kifejtésére.
I. Az értekezé=
;s
feladatvállalása
A
disszertáns tehát – megítélésem
szerint helyesen – meg van győződve arról, ho=
gy
Schmitt filozófiával kapcsolatos „mély
ellenszenve”[4], illetőleg
„érett korszakában” saját filozófiai
„metaelméletének” elhallgatása jellegzetes,
jól körülhatárolható és
explikálható filozófiai álláspontot taka=
r.
Ennek megfelelően a dolgozat arra a kérdésre keresi a
választ, hogy az erkölcsfilozófiai normativizmustó=
;l
elszakadó és önállósuló jogi
gondolkodás és jogtudományi megismerés (5. o.)
milyen metaelméleti (filozófiai) előfeltevéseken
nyugszik, vagy másként: a „Schmitt-rejtvény̶=
1;
kulcsát jelentő jogászi szemlélet milyen
nem-jogi és nem-tudományos nézőpontot,
fogalmiságot és módszertant rejt magában.
Ezzel a kérdésfeltevéssel a
disszertáns az általam képviselt felfogáshoz
közelít, mely szerint Schmitt jogtudománya a
politikafilozófia modern fordulatát hajtja végre, s
eközben szigorúan a jogászi (das Juristische) perspekt&i=
acute;váján
belül marad;[5] vagy másként: a
jogtudomány filozófia-kritikája, illetve a
filozófia jogtudomány általi meghaladása sz&uum=
l;kségképpen
maga is filozófiai tett.
A disszertáns a filozófia és
tudomány viszonyának változására tekinte=
ttel
a következőképpen periodizálja az
életművet: Schmitt szellemi teljesítménye az
első alkotói korszakban (1910-1916) még explicit
módon filozófiai jellegű, sőt a válság
idején (1916-1919) az „individuum
problémájával”, „a cselekvés &eacut=
e;s
dualitás dilemmájával” küszködve
„filozófiai fordulatot” hajt végre (17. o.); ezzel
szemben az érettség korszakában (1919-1933), amikor
„cselekvésre orientálódó decizionista
jogfilozófiája”[6] kialakul, munkássága
már csak implicit módon filozófiai jellegű=
, a
korábban látható filozófiai
előfeltevések elrejtőznek, sőt ekkor már,
írja a szerző, „saját
látásmódjának filozófiai és
módszertani alapjaira való reflexiót” szinte
„tabuszerűen kerülte” (41. o.). A disszertáns
megfogalmazásainak „erős” értelmezése
alapján azt mondhatjuk, hogy Schmitt nem egyszerűen kerülte
vagy elhallgatta a filozófiai mozzanatot, hanem elfojtotta,
közjogászi tudattalanjának mélyére
száműzte. A filozófiai rejtőzködése,
elfojtása elsődlegesen az elméleti-módszertani
önreflexió hiányában nyilvánul meg.
Ezzel összefüggésben a
disszertáns Günther Maschke értelmezésére
hivatkozva (4. o.) a következőket állítja: 1. Schmi=
tt
életművét nem lehet a jogtudomány felől
megérteni; 2. „Schmitt leghatásosabb művei nem jogi
jellegűek”, azaz a „jogászi szemlélet”
– amely egyébként a dolgozatban a rejtvény
megfejtésének a kulcsa – nem pusztán a
szaktudományos tárgymegragadás, hanem egy
filozófiai világlátás kifejeződése =
is.
Tézisszerűen megfogalmazva a disszertáns
álláspontját: Carl Schmitt filozófiája n=
em a
jogtudományi megismerés konkrét
teljesítményeiben („az írások
tárgyában”), hanem a jogászi szemlélet
formális szerkezetében rejlik, amely az egyidejűleg f=
ormalizáló
(elvont/általános) és helyzethez kö=
tött
(konkrét/egyedi) perspektivikus gondolkodás és
fogalomképzés ideáltipikus megnyilvánulá=
sa
(13-14. o.)
A disszertáns tehát ebben az
értelemben állítja, hogy a
Schmitt-interpretáció nehézségei – a seml=
eges
tárgyalásmód lehetetlenségén, a
konkrét helyzethez (tárgyhoz) kötődő
formalizáló gondolkodásmód
általánosságán és interdiszcipliná=
;ris
irányultságán[7] túlmenően –
mindenekelőtt a filozófiai önreflexió
hiányából, annak tudatos és öntudatlan elf=
ojtásából=
[8]=
erednek. Itt azonban meg kell jegye=
zni,
hogy a dolgozat jóllehet konstatálja Schmitt filozófi&=
aacute;val
szembeni ellenszenvének és
távolságtartásának tüneteit –
különös tekintettel Nietzschére (4-6. o.) –, de=
nem
utal azokra a lehetséges okokra, illetve a Schmitt által
felhozott érvekre, ami miatt a jogtudomány
általában problematikusnak tartja a filozófiai
önreflexiót és következetesen távoltartja
magától.[9]
II. Az
abszolút-önreferenciális döntés
filozófiai elmélete
A
filozófia, s különösen a saját
filozófiája ügyében tehát nem kell Schmitt=
re
hallgatni, mert hiszen ez a jogászi szemlélet formális
szerkezetébe beépített paradoxon=
[10] kifejtésével rekonstr=
uálható,
s a teoretikus végeredmény hipotézisként (120. =
o.)
megfogalmazható: „A szituativitás és formá=
;lis
következetesség összekapcsolódását (t=
ehát
magát a paradoxont – Cs. K. L.) … – írja a
disszertáns – akkor tehetjük érthetővé
(és ezzel Schmitt filozófiai álláspontját
„láthatóvá” – Cs. K. L.), ha
feltárjuk, hogy Schmitt miként viszonyul bizonyos, a
szabadság és rendszer elgondolása kapcsán”
ugyancsak „paradoxonok, dilemmák” formájáb=
an
„fellépő” problémákhoz. (14. o.) Schm=
itt
életművének kulcsfogalmai – különös
tekintettel a szuverenitás és a politikai fogalmára
– így a szabadság (individuális cselekvés)
és rendszer (jogrendszer, személytelen normativitás)
viszonyának, pontosabban a kettő
összekapcsolódásának mint döntés=
i>nek
a nézőpontjából kerülnek értelmez&eac=
ute;sre.
„Az egész vázolt problémakör centrumá=
;ban
az a kérdés áll, hogy az egyén mik&eacut=
e;nt
szerezheti meg az aktivitás képességét, illetve
hogyan tételezheti magát ’konkrét
alanyként’… Schmitt legfőbb, ám rejtett
törekvése abban áll, hogy az egyén, az =
individuum
cselekvőképességét elméletileg
tételezze, biztosítsa.” (16., 120. o.) A disszert&aacut=
e;ns
az előfeltételezett filozófiai intenciónak
megfelelően a következőképpen jellemzi Schmitt
„rejtett”, „elhallgatott”, „elfojtott”
filozófiai felfogását. Az érvelésmenetet=
tézisekre
egyszerűsítve a következőképpen
ábrázolható:
1.
Schmitt filozófiája egzisztenciafilozófiai
cselekvéselmélet, amely a modern európai ember
számára képes „az aktivitás, a konkr&eacu=
te;t
cselekvőképesség terét és
feltételeit” történelmileg-társadalmilag k&=
ouml;rülhatárolni.
Ez a cselekvéselmélet egyfelől
egzisztenciafilozófia, mert „nem általában az
emberi cselekvés transzcendentális feltételeit, vagy e=
hhez
hasonlót keresett, hanem a konkrét cselekvés
lehetőségfeltételeit”, másfelől tra=
nszcendentálfilozófia,
mert „a háttérben mégis ott munkáltak
transzcendentálfilozófiai
előfeltételezések”, melyeket a disszertáns =
a konkrét
cselekvés önmagára vonatkozásának
paradox formulájával kísérelt meg
értelmezni. A konkrét cselekvés önmagára
vonatkozása teoretikusan csak a döntés – pontosabb=
an a
döntésakarás vagy a döntésről val&oacut=
e;
döntés mint abszolút döntés stb. –
fogalmának a bevezetésével értelmezhető. A
döntés önreflexív fogalma vezet át a konk=
rét
cselekvés elméletének
transzcendentálfilozófiai síkjára,=
[11] s ezáltal kap Schmitt
életműve „filozófiai szempontból
transzcendentális jelleget” (16. o.) – s a gondolatmenet
paradox jellegének szemléltetése érdekéb=
en
tegyük hozzá – anélkül, hogy eközben
függetlenné válna a konkrét helyzetben
aktualizálódó társadalmi-történelmi
tapasztalattól.
2.
Schmitt filozófiája tehát ebben a meglehetően par=
adox
értelemben transzcendentálfilozófiai
döntéselmélet, amely a döntés
önreflexív fogalmával megnyitja a transzcendentalit&aacu=
te;s
Schmitt által elhanyagolt és csak a filozófiai
öneszmélet számára hozzáférhető=
; horizontját.
Feltehetőleg nem esik távol a disszertáns
álláspontjától azon értelmezés, m=
ely
szerint ez a transzcendentális horizont – mint a filozó=
fiai
gondolkodás (megismerés) jogtudomány által
leárnyékolt metaelméleti „tere” – a
jogászi szemlélet mélyén rejtőzik.
Megítélésem szerint ez következik a dolgozat
gondolatmenetéből, és a döntéselmélet
ilyen vagy ehhez hasonló filozófiai
értelmezésével lehet kielégítően
indokolni a disszertáns teoretikus
célkitűzését.[12]=
sup>
Az életmű korszakolása, a dolgozat
kompozíciója, s egészében a disszertáns
hermeneutikai eljárása a döntésfogalom
transzcendentálfilozófiailag előfeltételezett (!)
szerkezetéhez igazodik. A művekben tárgyalt
problematikák és fogalmak értelmezése íg=
y a
döntés formális-transzcendentális
szerkezetének elemeit[13]=
sup> aktualizálja, pontosabban:
szemlélteti és bizonyítékul szolgál arra,
hogy Schmitt szellemi fejlődése a döntés
abszolúttá – vagy másként:
önreferenciálissá – válásának
irányába mutat, azaz politikafilozófiája (vagy
jogfilozófiája?) decizionista. A disszertáns ál=
tal
hipotézisként javasolt (120. o.) és a
zárófejezetben kifejtett filozófiai
döntéselmélet némileg egyszerűsített
szerkezetben a következőképpen
ábrázolható.
1.
A döntés mint közvetítés. A döntés a
normativitás és fakticitás területei, az
„általános” (eszmék, értékek
mint abszolutumok) és a „konkrét”
(cselekvés/helyzet) közötti közvetítés
fogalmaként Schmitt első alkotói korszakának
műveiben jelenik meg.[14]=
sup>
2.
A döntés mint megsemmisítés és
teremtés.
A
disszertáns ezzel a döntés alanyra és tárg=
yra
vonatkozásának módozatait írja le, és az
így nyert megkülönböztetések
segítségével értelmezi a döntés
önreferencialitásának problémáját. =
A Politikai teológia
szuverenitásfogalma azt szemlélteti, illetve bizonyítj=
a,
hogy a döntés teremti meg az alanyiságot, ti. magá=
;t a
döntéshozót. „A schmitti koncepció
megértése szempontjából nagyon lényeges,
hogy lássuk, Schmitt ezt az alanyiságot is,
meghatározatlanul hagyja, pontosabban a döntés
által definiálja. Az alanyiság a döntés
révén formálódik meg, Schmitt
gondolatiságának ellentmondana, ha először
próbálnánk az önazonos alanyt meghatározni,
amely később vagy döntést hoz vagy elmulasztja azt<=
/i>.
Döntés nélkül nincs alanyiság, ez viszont azt
jelenti, hogy a döntést hozó személyt nem
köti önazonossága, múltja; itt és mos=
t az
aktuális szituációban kell önmagát é=
;s a
tárgyat szuverén módon megteremtenie.” (123.=
o.)
Eszerint a döntés mint az abszolút szabadság aktu=
sa egyfelől
kibocsátja magából az alanyt, másfelől
megteremti a döntéshozó számára azt a
tárgyat, amelyről döntenie kell. A döntés a=
lanyra
vonatkozása azonban csak teremtést előfeltéte=
lez,
azaz nincs ellenállás a konkrét alany, a
döntéshozó személye részéről, =
mert
az alany nem Gegen-stand, hanem maga a tiszta
cselekvőképesség, amely éppen a döntés
által kel életre, vagy másként: a
döntés az egyéni cselekvőképess&eacut=
e;g
tiszta aktualitása.
A döntés tárgyra vonatkoz&aacut=
e;sa
mint a tárgy megteremtése azonban már a tárgy
(jogrendszer/ellenség) ellenállásába
ütközik, ezért azt a rendszer
„újra”-teremtése, illetve az individuum
„ön”-teremtés érdekében meg kell
semmisíteni. A döntés tárgyra vonatkozása
tehát már mozgásba hozza a megsemmisítés
(radikális megkérdőjelezés) és teremt&eacu=
te;s
dialektikáját. A döntés tárgyra
vonatkozása abszolút, vagyis minden a döntés
tárgya lehet. A disszertáns, mint az előbbiekben
jeleztük, a tárgyra vonatkozás
problémasíkján vezeti be a rendszer és egy&eacu=
te;n
megkülönböztetését, amely a társadalmi-=
kulturális
értelemben felfogott univerzumot tagolja. A Politikai
teológiában a döntés az egészre vonatk=
ozik
a normativitás síkján, a jogrendszer és
elemei megkülönböztetésének
nézőpontjából. A politikai fogalmáb=
an a
döntés az individuumra vonatkozik az egzisztencialitá=
s
síkján, az én és másik
megkülönböztetésének
nézőpontjából. (96. o.)
Az egészre vonatkozás
problémasíkján a döntéshozó
(szuverén) egyidejűleg van belül és kívü=
;l a
jogrendszeren, azaz a döntés mozgástere mérhetetl=
enül
kitágul, amelyet a diktatúra lehetősége
belülről (komisszárdiktatúra), illetve
kívülről (szuverén diktatúra) határol=
. A
jogrendszerre vonatkozó döntés által
létrehozott alany (szuverén) önazonossága azonban
meghatározatlan marad: egyfelől, mert a rendszer mint olyan nem
cselekszik, másfelől, mert a rendszer
önazonosságának érdekében, tehát a
rendszer helyett cselekvő szuverén a döntésé=
vel
nem a saját egzisztenciális önazonosságát
teremti meg, hanem a helyzet stabilizálásával, pontosa=
bban
a rendkívüli helyzet normalizálásával a
rendszer tisztán normatív önazonosságát=
.
Ezért az egészre (jogrendszerre) vonatkozó
döntés, bár a rendszer
nézőpontjából abszolút (ti. a
normativitás „újra”-teremtése értel=
mében),
de nem önreferenciális. A szuverén abszolút
döntése azért nem önreferenciális: 1. mert n=
em
hagyja el a normativitás síkját, pontosabban mint
rendszer-elem a rendkívüli helyzet „pillanatnyi”
egzisztenciális kitérője után
szükségképpen visszatér a normativitás
síkjára, vagyis nem tiszta politika, hanem csak jog, amely
kizárólag normákból épül fel (!); 2.
mert jóllehet abszolút döntésként tiszta <=
i>képességet
és aktualitást jelent, azonban nem képes arra, =
hogy
a döntés a tárgyra vonatkozással egyidejűleg
és egyenértékűen az alanyra is vonatkozzék=
=
[15] s ezzel önmaga teremtse meg az
önmagára vonatkozás, azaz a
„döntésről való döntés”
feltételét; 3. mert a szuverén nem konkrét
személy, nem individuális egzisztencia, hanem csak egy elvont
rendszerfunkció, amely közömbös a
döntéshozó konkrét alanyiságával
szemben. A rendszer elemeként végső soron jogi
döntést hozó szuverén – funkcionális,
logikai és egzisztenciális okokból következő=
en
– képtelen konkrét alanyként politikailag
meghatározni önmagát.
Az abszolút és
önreferenciális döntés lehetőségé=
;nek
a feltétele nem a jogi normativitás, hanem a politikai
egzisztencialitás dimenziójában határozhat&oacu=
te;
meg, mégpedig a következőképpen: 1. a
döntés alanya és tárgya ugyanaz a
tagadás mint állítás
(önmeghatározás) „dialektikája”
értelmében; 2. a konkrét politikai döntés =
(a
barát vagy ellenség
megkülönböztetése és
csoportosítása értelmében) a tiszta R=
11;
minden normativitástól mentes – egzisztencialitás
síkján, tehát az én és a m&aac=
ute;sik
interakciójában az alany/tárgy
megkülönböztetés kölcsönös
alkalmazásaként (körforgásszerűen) vonatkozik
önmagára mint az individuális létezésben
önazonosságot teremtő „egyik legfontosabb”
„helyre”: „a döntést úgy
képzelhetjük el – írja a dissszertáns ̵=
1;,
hogy a tárgyi és az alanyi oldalt is az ’rántja
össze’, a döntés konstituálja mindkét
pólust.” (126-127. o.). Egyszerűen szólva: akkor l=
ehetséges
abszolút (önreferenciális) döntés, ha az ala=
ny
dönt a tárgy sorsáról és ezáltal
önmagáról, és a tárgy
megsemmisítésével hozza létre a saját
önazonosságát. Az ilyen döntésre azonban a
létezésében politikailag fenyegetett rendszer nem
képes, csak a létezésében politikailag fenyeget=
t egyén,
amikor a politikai közegében döntést hoz arró=
;l,
hogy ki az ellenség. „A politikum lényege Schmitt szeri=
nt
az ellenség meghatározása, döntést kell
hoznunk arról, hogy kit tekintünk ellenségnek, ki fenyeg=
eti
létünket, akit ha kell, meg is ölünk. E
konstrukcióban az önazonosság tételezése
éppen a tagadás, az ellenség kiválasztása
révén történik meg. … (A konstrukció
körforgásszerű, azaz vagy a barát (én/mi) va=
gy
az ellenség (másik/mások) mondja meg, hogy ki/kik vagy=
ok/vagyunk
– Cs. K. L.) … (ezért) mindkét esetben az
önazonosság konstitúciója a tagadás, az
ellenség közvetítésével
történik.” (15. o.) A disszertáns ebben az
összefüggésben fejti ki álláspontját,
amelyet – jobb híján és hangsúlyozottan m=
inden
irónia nélkül – a politikai fogalma
„vámpír-interpretációjának”
lehetne nevezni: „minden embernek magának kell eldönteni,
hogy ki a barát és ki az ellenség (ti. az idegen)̶=
1;;
a barát és ellenség meghatározásá=
nak
kérdésében való döntés az emberi
individuális egzisztencia „egyik legmélyebb”
döntése, „s ennyiben a politikum valójában
átfogja egész életünket”; „bár=
mely
megkülönböztetés, ellentét (gazdasági,
vallási, tudományos, művészi, erkölcsi (?!)
– Cs. K. L.) politikaivá válhat, ha az illető(k)
úgy dönt(enek), hogy a konfliktusuk ’vérre
megy’, azaz ha egzisztenciálisan beleadják magukat̶=
1;;
„Figyeljünk fel rá, hogy Schmitt nem azt
állítja, hogy az ölés az
ellenségeskedés végső megnyilvánulá=
sa,
hanem azt, hogy az ellenséghez való viszony igazi
értelme az ölés. Az ölés jelenti az
ellenségeskedés reális tartalmát, vagy má=
;s
szóval az esszenciáját… Ez a döntés,
hasonlóan a kivételes állapotról
szóló döntéshez, a semmiből jön=
[16] … elsősorban … (az)
önazonosság megteremtéséről van
szó… ellenségünk identitásunk …
elemévé válik… A fenyegetés által
határozza meg magát az individuum, illetve bizonyos embercsop=
ort,
legyen az osztály, vagy nép, vagy faj, s így mintegy a=
kijelölt
ellenség létéből, tegyük hozzá, a =
véréből
táplálkozik az önmeghatározás, az
identitásképzés aktusa…A döntés
teremtés, mégpedig két vonatkozásban is megtere=
mti
az ellenséget, s megteremti önmagunkat.” (89-96. o.) =
III. Antitézisek &ea=
cute;s
korrekciók
A
kifejtettekre tekintettel a disszertáció
alapkérdése számomra a következő: az
abszolút-önreferenciális döntés elmél=
ete
valóban Schmitt rejtőzködő filozófiai
álláspontjának szerkezeti logikáját
tükrözi? És nem az történik, hogy a
disszertáns bizonyos pontokon, akarva, nem akarva, a saját
filozófiai nézőpontját és
koncepcióját interpretálja „bele” Schmitt
jogról, államról és politikáról
alkotott jogtudományi elméleteibe? A dolgozat
kompozíciója, illetve az alkalmazott hermeneutikai
eljárás akár azt is sugallhatja az olvasó
számára, hogy a disszertáns fejében esetleg
már előzetesen megszületett az
abszolút-önreferenciális döntés elmél=
ete
– feltehetőleg a szerző által igen alaposan feldolgo=
zott
szakirodalomban hemzsegő számtalan értelmezés
és félreértés
sűrítményeként és a közkedvelt
decizionizmus-toposz egyfajta túllicitálásaként=
.
Egy ilyesfajta gyanú óhatatlanul
felmerül,[17]=
sup> ha egy interpretátor, mint
Gedő Éva, a lehető legnagyobb magától
értetődőséggel állítja a
következőket Schmitt jog- és
politikaelméletéről: 1. a jog lényege szer=
int
döntésekből, nem pedig normákból
épül fel; a jogrendszer
„felépítésében rejlő paradoxon
kialakulásában végső soron az emberi szabad d&=
ouml;ntés
játsza a kulcsszerepet” (68. o.); a jogrendszer a
döntésből keletkezik; a döntések abszolú=
;t
jellegűek és a normatív renddel szemben a semmire
vonatkoznak: a döntés oldalán „a
kötöttségektől való teljes
eloldottság, a semmi tátong, amely, mint valami fekete lyuk,
bármikor magába temetheti az aktuális berendezked&eacu=
te;s
érvényes világát” (71. o.), a
döntésfogalom a semmi és az abszolútum
egzisztenciális végleteit sűríti magában (=
70.
o.) – és így tovább=
[18]; 2. a politikai fogalma az=
t a
folyamatot és szerkezetet írja le, amelyben az
individuális egzisztencia a szabad döntés által, a
megölt ellenség véréből
táplálkozva felépíti önmagát, a
tagadás (megsemmisítés) által megteremti
énazonosságát; 3. a normativitás (rendszer)
és egzisztencialitás (individuum), normativitás (Solle=
n)
és fakticitás (Sein) „aspektusai teljesen
egybemosódnak Schmitt fogalmiságában” (12. o.), s
ezt a diffuzitást csak a filozófiai reflexió ké=
pes
megszüntetni az értekezésben kifejtett
döntéselmélet keretében.
Ezzel kapcsolatban a következő tézis=
eket
szeretném a disszertáns – és egyúttal min=
den
magyar filozófus Schmitt-kutató – figyelmébe
ajánlani megfontolásra.[19]=
sup>
A. Az
abszolút-önreferenciális döntés elmél=
ete
csak abban az esetben összeegyeztethető Schmitt
jogelméletével, vagy másként: Schmitt
jogtudománya és jogfilozófiája csak akkor
minősíthető decizionistának, ha az a jogot
tisztán mint döntést fogja fel. Ez azonban több mint
kérdéses. Ha ugyanis ez igaz lenne, akkor a disszertáns
lényegében Hans Kelsen tiszta normativista
jogtanával funkcionális értelemben párhuzamos
elméletként konstruálja meg Schmitt tiszta decizion=
ista
jogtanát. Míg Kelsennél a norma válik,
önreferenciálissá az abszolút norma
(„Grundnorm”) formális-transzcendentális
fogalmában, amely a jog felépülése
számára végső, feltétlen és
megalapozó alap, addig Schmittnél a döntés
válik önreferenciálissá az abszolút
döntés („Grundentscheidung”)
formális-transzcendentális fogalmában, amely a jog
felépülése számára a végső,
feltétlen és megalapozó alap. Ez a párhuzam
természetesen csak akkor áll meg, ha elfogadjuk a
disszertáns gondolatmenetét.
Azonban ezzel a hipotézissel szemben le kell
szögezni – eltekintve természetesen a Kelsen és
Schmitt közötti korszakos vita egészének
összefüggésétől –, hogy Schmitt
egyszerűen csak a következőket állítja Kelsen
normatív jogtanával szemben:
1. A
társadalom normál helyzetében a norma jelenik a=
jog
mint forma (jogrend) konstitutív szerkezeti alapelemét, a=
zaz
ilyenkor a döntés mintegy „láthatatlanná=
221;
válik, vagy másként: puszta
normaaktualizációnak tűnik; a döntés mint
alapelem önállósága azonban csak
látszólag, a pozitivismus normativista jogszemlélet&ea=
cute;nek
horizontján enyészik el,
létszerűen-funkcionálisan nem szűnik meg. Schmitt
szerint Kelsen tiszta normativista jogtana – amely a jogrendet az
„a priori transzcendentális forma” fogalmával
értelmezi – egyszerűen csak a normál helyzet
teoretikus kifejeződése és így a jogtudomá=
nyi
megismerés racionalitásigényének megengedhetetl=
en
korlátozása. A tiszta jogtan és
jogállamelmélete – mivel a kivételt puszta
„irracionalitásként” értelmezi, pontosabban
megbélyegzi, és mint teoretikusan hozzáférhetet=
lent
kizárja a racionális jogászi (jogi és
jogtudományi!) megismerés területéről –
alkalmatlan a rendkívüli helyzet megragadására.=
span>=
[20]
2. A
társadalom rendkívüli helyzetében ellenben=
a
döntés jelenik meg a jog mint forma (jogrend)
konstitutív szerkezeti alapelemeként, s ilyenkor a kivé=
;tel
megragadására képtelen norma
szükségképpen a háttérbe szorul. A
szuverén döntése azonban mindig a jogászi (das
Juristische) érvényességi tartományán
belül marad, s ezért nem véletlen, hogy Schmitt „h=
atárfogalomnak”
nevezi a szuverenitás fogalmát. Mindebből az
következik, hogy Schmitt a jogot mindig a normális és=
a rendkívüli helyzet kettős
nézőpontjából „egyidejűleg”
szemléli és sehol nem állítja azt, hogy a
jog szerkezete lényegszerűen csak
döntésekből mint alapelemekből épül fel. A
jog mint rend – azaz mint szubsztanciális forma, szemben
Kelsen transzcendentális forma-fogalmának üres a
prioritásával – mindig normából és
döntésből áll mint
létszerűen-funkcionálisan egyenértékű=
szerkezeti
alapelemekből. A jogtudomány számára a kivé=
;tel=
[21] és a döntés i=
smeretelméleti-módszertani
funkciója az, hogy – szemben a pozitivista jogtanok tiszta
normativizmusával vagy „félreértett”
decizionizmusával – láthatóvá teszi a jog=
ot
mint szubsztanciális formát, amely mindig „a
jogi-jogászi konkrétból keletkezik.”=
[22] Ezzel összefüggésb=
en
egyébként el kellene gondolkodni azon a tényen is, hogy
Schmitt saját jogtudományi álláspontját =
soha
nem jellemezte decizionizmusként. Mint közismert, a decizionista
jogi gondolkodás tiszta példáját
számára Hobbes-felfogása jelentette, a
politika/jogfilozófiában, pontosabban az „államf=
ilozófiában”
pedig csak „az ellenforradalom
államfilozófiáját” minősítette
decizionizmusnak, a sajátját azonban nem.
Megítélésem szerint az állítólagos
fordulat (1933-34) a rendgondolkodás institucionalista
jogfelfogása irányában már a Politikai
teológiában „lejátszódott”, azaz
Schmitt 1919-től már tipikus rendgondolkodónak
tekinthető.
B. Az
abszolút-önreferenciális döntés elmél=
ete
csak abban az esetben összeegyeztethető Schmitt
politikaelméletével, vagy másként: Schmitt
politikatudománya (=3Djogtudomány?) és politikafiloz&o=
acute;fiája
(=3Djogfilozófiája?)[23]=
sup> csak akkor minősíthet=
337;
decizionistának, ha a politikai problémájának
teoretikus vizsgálata során eltekintünk a tudomán=
yos
megfigyelő és a gyakorlatilag cselekvő
nézőpontjainak fundamentális különb&oum=
l;zőségétől:
az egyik a tudományos diskurzus, a másik a politikai diskurzus
kommunikatív-cselekvési logikájának van
alávetve. Azonban ha figyelmesen olvassuk A politikai fogalm&aacu=
te;t,
azt kell tapasztalnunk, hogy Schmitt következetesen
különbséget tesz a politikai jogtudományi fogalma
és a politikai mint gyakorlati probléma között, s e=
zzel
a tudományos megfigyelő és a gyakorlati cselekvő
nézőpontjai között. A gyakorlati politikában p=
edig
minden cselekvő, így vagy úgy, decizionista. Ha pedig az
értelmezők ragaszkodnak ahhoz az állásponthoz, me=
ly
szerint Schmitt decizionista volt, akkor A politikai fogalmán=
ak
teoretikus konstrukciója, mint azt a disszertáns idéze=
tei
bőségesen illusztrálják (96-97. o.), nem az in=
dividuális
egzisztenciális döntés (Kierkegaard, Sartre), hanem =
a kollektív
egzisztenciális döntés (Heidegger, Lukács)
paradigmájára[24]=
sup> épülne. Mindezek
alapján úgy vélem, hogy az
abszolút-önreferenciális döntés
filozófiai elmélete – amely lényegében az
individuum szabadság általi önteremtésének=
a
liberális elmélete, vagy másként: liberá=
lis
egzisztencializmus[25]=
sup>– csak igen komoly
hermeneutikai áldozatok árán olvasható ki Schmi=
tt
jogtudományi álláspontjából.
C.
Schmitt szerint a döntés mindig a metafizikai és =
műveleti
„vagy–vagy” (antinómia/antagonizmus) közö=
;tti
választás, vagyis ahol döntés van, ott nincs
közvetítés. A romantika és a liberalizmus metafiz=
ikai
problémája éppen a közvetítésben
rejlik, ami a döntés kitolásában,
halogatásában nyilvánul meg. Közvetít&eacu=
te;s
csak ott van, ahol a tézis és antitézis
„közé”, pontosabban „fölé” =
egy
harmadik szintézisre – a két végletet magasabb
szinten „összebékíteni” – képes
tagot illesztenek: a döntés nem szintézis, hanem egy
megkülönböztetés alkalmazása, amely nem
szünteti meg a megkülönböztetést, hanem mindig
újabb döntésekre (megkülönböztetés=
ekre)
kényszerít. Ez a döntés
abszolút-önreferenciális elméletének az eg=
yik
alapproblémája: hogyan egyeztethető össze a d&ou=
ml;ntés
mint közvetítés (szintézis), illetve a d&o=
uml;ntés
mint megkülönböztetés (vagy–vagy:
antinómia/antagonizmus). A másik alapprobléma a
következő: a döntés csak akkor lehet valóban
önreferenciális és abszolút, ha ugyanúgy
vonatkozik a rendszerre és az egyénre, ha ugyanúgy
feltétele a rendszer és az egyén
önazonosságának. Ebben az esetben a döntés
fogalma csak tautologikusan határozható meg, mondjuk ebben a =
formában:
a döntés döntés, a döntés
döntés, és így tovább; de ekkor már
magunk mögött hagyjuk a liberális egzisztencializmust
és átlépünk az egzisztenciális funkcionali=
zmus
területére.
IV.
Értékelés
A
decizionizmus-toposz kritikája, illetve a belevetítés
gyanújának a felemlegetése természetesen nem
érinti a disszertáció mint PhD-dolgozat ért&eac=
ute;keit.
A disszertáció ebben a formájában alapos,
érdekes és fontos interpretációs
kísérlet, vitathatlanul eredeti munka, amely
hozzájárul Carl Schmitt „veszélyes”
elméleteinek elmélyültebb és egyre
tárgyszerűbb megértéséhez. A
disszertációnak ez az eredetisége – tekintettel a
magyar Schmitt-irodalomban eddig még ismeretlennek
számító interpretációs
stratégiára – különösen örvendetes
és üdvözlendő, mert kétségkív&uu=
ml;l
emelni fogja a magyar filozófiában és tudományb=
an
ma már remélhetőleg elkerülhetetlennek és ev=
idenciának
számító Schmitt-recepció színvonal&aacut=
e;t.
Ehhez még hozzá kell tennem, hogy az
abszolút-önreferenciális döntés
filozófiai elméletének a kidolgozásán
túlmenően a disszertáns eredeti
értelmezését nyújtja annak a filozófiai
fordulatnak is, amely Schmitt első alkotói korszakában
játszódott le.
A dolgozat egészének
áttekintése alapján az a véleményem, hog=
y a
disszertáció megfelel azon követelményekne=
k,
amelyeket a tudományos minősítéssel kapcsolatos
jogszabályok, illetve belső szabályzatok a PhD
minősítéshez megkövetelnek. Minderre tekintettel
javaslom a disszertáció nyilvános vitára
bocsátását, továbbá azt, hogy a
Bíráló Bizottság az ELTE Bölcsészet=
tudományi
Kar Kari Doktori Tanácsához, illetve az ELTE Egyetemi Doktori
Tanácsához intézendő
állásfoglalásában javasolja Gedő
Évának a doktori fokozat (PhD)
odaítélését.
[1] Heirich Meier megfogalmazása a jogtudomány és a filozófia közötti szellemi versengés politikaivá válásának lehetőségére utal. Ugyanakkor = nem mindegy, hogy a filozófus (filozófusok) vagy a filozófia (filozófiá= ;k) az ellenség, illetve hogy az ellenséggé nyilvánítás milyen szellemtörténeti helyze= tben történik.
[2] A disszertáns különböző nézőpontokból és problémasíkokon ábrázolja a „Schmitt-rejtvényt”: 1. Carl Schmitt önértelmezése mint a rejtvény kiindulópontja (1. o.); 2. a semleges interpretáció lehetetlensége (1-2. o.); 3. a filozófiai, elméleti-módszertani önreflexió töredékessége, illetve hiánya (4. o.); 4. a gondolkodás és megismerés kivételesen következetes, precíz, világos, rendszerező stb. módja és konkrét történelmi-társadalmi helyzethez kötöttsége, a fogalom(elmélet)alkotás formalizáló (elvont) általánossága &e= acute;s annak szituatív (konkrét) egyszerisége, amely mindenkor dönt a fogalom(elmélet)alkotás perspektívájáról (13-14. o.); 5. az elvont-általános és a konkrét-egyedi ellentmondásos kapcsolatában megjelenő hermeneutikai probléma (12. o.);
[3] A „filozófiai mozzanat” kifejezésen, a disszertáns álláspontjával összhangban, a jogtudomány a filozófiára vonatkozásának szerkezetét értjük.
[4] A filozófiával szembeni ellenszenv nem személyes hajlam, hanem a modernitás konkrét szellemtörténeti helyzetének, a szellemi pluralizmus és konkurencia adott szerkezeti állásának a habituális kifejeződése.
[5] E politikafilozófiai fordulat háttérösszefüggését a teológia, filozófia és tudomány, a tudományon belül a természet- és szellemtudomány, a szellemtudományokon területén pedig a jogtudomány és szociológia között folyó szellemi versengés jelenti. E versengés tétje a lét(világ) nyilvános értelmezésén= ek a monopóliuma, a társadalom és kultúra tulajdonképpeni értelmének a meghatározá= sa. (Vö. Cs. Kiss Lajos: A jogtudomány eszméje és hivatása, ELTE ÁJK, Budapest, 2004.)
[6] Ez a jogfilozófia a politikai (das Politische) vagy a jogi (das Juristisc= he) schmitti fogalmának a filozófiai kifejtése? A dolgozat ingadozó és következetlen fogalomhasználata arra enged következtetni, hogy a disszertáns nem tisztázta egyértelműen a jogi (das Juristische) és a politikai (das Politische) problémái, illetőleg e problémá= ;k fogalmi megragadásának tudományos és filozófiai módjai közötti viszonyt. Feltehetől= eg ezért marad homályban a tárgyszerű filozófiai reflexió típusai közötti különbség. Vajon a „jogi szemlélet bűvös formulájával” dolgozó Carl Schmi= tt hogyan értelmezi a jogi és a politikai „filozófiái”, azaz a jogfilozófia é= s a politikafilozófia közötti viszonyt? A jogi szemlélet jelentené a das Politische megragadásának „tulajdonképpeni” módját? Carl Schmittnek a jogfilozófiája vagy a politikafilozófiája decizionista – vagy mindkettő az? Milyen értelemben?
[7] A módszer és a tárgy meghatározásáv= al kapcsolatos nehézséget a disszertáns „a konkrét tárgy kiemelt jelentősége” formulával jellemzi: ”az éppen kifejtett elméleti álláspont kizárólag a konkrét tár= gy közvetítésével, a konkréton keresztül fogalmazódik meg. Ezért nem lehet elkülöníte= ni olyan szférát, amelyben a Schmitt által képvise= lt elmélet önállóan jelenne meg, mindenféle járulékos elem nélkül.” (6-7. o.) = p>
[8] Feltehetőleg lehet érve= lni amellett is, hogy a filozófiai mozzanat elhallgatása vagy elfojtása voltaképpen a jogászi szemlélet (jogtudomány) ideológiája.
[9]Ezen okok ugyanis nyilvánvalóvá tennék, hogy itt nem egyszerű= ;en ellenszenvről, személyes hajlamról, hajlandóságról van szó, hanem egy szerkezeti problémáról, amely nélkül valóban érthetetlenné válik Carl Schmitt személye &eacu= te;s műve.
= [10] A paradoxon a jogi gondolkodás, illetve, a jogtudományi fogalom(elmélet)képzés „egyidejűleg” = formalizáló és szituatív intencionalitásában, vagy másként: a két irányultság összekapcsolódásának specifikus módjában rejlik.
= [11] A disszertáns megfogalmazásaiból úgy tűnik, mintha a cselekvés és a döntés fogalmainak kapcso= lata esetleges lenne: „A döntés fogalma nyilvánvalóan a cselekvőképesség vonatkoz&= aacute;sában is (?) meghatározó jelentőségű.” (121. o.)
= [12] Ez az egzisztenciál- és transzcendentálfilozóf= iai döntéselmélet akár annak a paradoxont sejtető tényállásnak az egyik lehetséges értelmezéseként is felfogható, amelyet a disszertáns a következő megállapításb= an problematizál: a Sein és Sollen, a fakticitás és normativitás aspektusai „teljesen összemosódnak a schmitti fogalmiságban” (12. o.)
= [13] A döntés formális szerkezeti elemei megkülönböztetések és vonatkozások: az érték-norma és tény-helyzet megkülönb= öztetése mint a döntés értékvonatkozása és helyzetvonatkozása; az alany és tárgy megkülönböztetése mint a döntés alanyvonatkozása és tárgyvonatkozása; a megsemmisítés és teremtés megkülönböztetése, amely a döntés rendszervonatkozásának és individuumvonatkozásának a megkülönböztetésével kombinálva lehetővé teszi a döntés önreferencialitásának a teoretikus megindokolását.
= [14] A döntés az én fogalmával együtt fokozatosan önállóvá válik. Az 1916-1919-es válság korszakában „az én fogalma á= ;ll a vita középpontjában, és jelenik meg már a későbbi gondolkodás központi fogalma, a döntés. E két fogalomnak az egyidejű jelenlétével sem korábban, sem később nem találkozhatunk. Az én, illetve az individuum fogalma az, amely összeköti a korai Schmitt-tet a válság időszakával. Ugyanakkor a döntés mozzanatának előtérbe kerülése már elválasztja a két korszakot egymástól, és a váls&aacut= e;g időszakot inkább a későbbi gondolkodáshoz kapcsolja”. (59. o.)
[15]= sup> A szuverenitás fogalmában, mint láttuk, az a döntő, hogy maga a döntés hozza létre az alanyt mint meghatározatlan, mert szükségképpen a rendszerelemként konstituálódó identitást. Mindebből az következik, hogy a disszertáns szerint lehetetlen, hogy a szuverén, mint konkrét egzisztencia, a jogrendszeren keresztül határozza meg önmagát, saját személyes identitását a „Ki vagyok én?= 221; kérdésére válaszolva, miközben döntésével kívülről/belülről fenntartja és újrateremti azt. A döntéshozó személyes identitása lehetetlen, ha egyidejűleg a rendsz= er egyik eleme (belül-lét) és maga a rendszer (kívül-lét), pontosabban annak reprezentációja.
[16]= sup> Azzal a különbbséggel, hogy a döntéshozó individuum önazonossága megteremtődik a tagadás által.
[17]= sup> A belevetítés gyanúját idézi fel a disszertáns kompozíciós technikája és hermeneutikai eljárása, amikor például a 2.3.1. alfejezetben = (Jogrendszer és döntés) a Politikai teológiá= ból kiemeli az abszolút döntés elméletét alátámasztó idézeteket, s csak a második alfejezetben (2.3.2. Politikai teológia) kezdi meg a politikai teológia fogalmának elemzését, melynek sor&aacu= te;n megismétli a döntés abszolútságáról korábban már elmondottakat (81. o.) Erre utal egyébként a diktatúra-probléma zárófejezetben történő kifejtése (2.3.4.).
= [18] A Politikai teológia szuverenitás fogalmában az emberi szabad döntés abszolúttá válik, olyan abszolútummá, amely a semmiből teremt. (67-72., 85. o.) A disszertáns itt idézi a közismert szöveghelyeket, és magyarázatként hozzáfűzi: „Semmi és abszolutum – e két véglet sűrűsödik össze Schmitt döntésfogalmában, s véleményem szerint e két pólus pontosan ki is fejezi azt az egzisztenciális mozgást, amely Schmitt döntésfogalmának hátterében van.” (70. o.)
[19]= sup> Itt a decizionizmus-toposz reflektálatlan alkalmazásának, illetve szöveghelyekkel való önkényes bizonyításának a veszélyei= re szeretném felhívni a figyelmet.
= [20] Carl Schmitt nézőpontjából ezért Hans Kelsen jogtudománya ezért csak egy hasznos előfok, mondhatni bevezető stúdium a jogi (das Juristische) szerkezetének elméleti megragadása számára.
= [21] A kivétel a konkrét helyzet specifikus, egzisztenciális „általánossága”(!), amely a konkrét helyzet rendkívüliségének pillanatában válik láthatóvá és racionálisan, = azaz joglogikailag megragadhatóvá. Az egzisztencialitásnak és normativitásnak ez a közvetítés nélküli összekapcsolódása az, ami a pozitivizmus tiszta normat&i= acute;v jogszemlélete számára örök rejtély ma= rad.
= [22] Carl Schmitt: Politische Theologie. Vier Kapitel zur Lehre von der Souveränität, Duncker & Humblot, München–Leipz= ig, 46.o. A Politikai teológia II. fejezete elemzésének, amely A szuverenitás problém&aa= cute;ja mint a jogi forma és a döntés problémája= i> címet viseli, a disszertáns nem szentelt különösebb figyelmet.
[23]= sup>A politikai fogalmá= i>nak alapproblémája az államfogalom meghatározása: az állam mint jogi és politikai szerkezeti fenomén hogyan gondolható el és írható le a jogtudomány nézőpontjából és fogalmaival. Ennek megfel= elően, mint azt Schmitt az Előszóban nyomatékosan leszögezi és evidenciaként kezeli, a „das Politisc= he” fogalma jogtudományi fogalomképzés eredménye, amelyet természetesen a disszertáns is előfeltéte= lez, amikor a jogászi szemléletnek kiemelt módszertani szer= epet tulajdonít Schmitt rejtett filozófiai álláspontjának rekonstrukciójában.
= [24] Vö. Heller Ágnes: A politikai fogalmának újragondolása; in Fehér Ferenc–Heller Ágnes: A modernitás ingája, Twins-Kiadó, Budapest, 188-204. o.; Cs. Kiss Lajos: Találk= ozások Carl Schmitt-tel, in. Cs. Kiss Lajos (szerk.): Carl Schmitt jogtudománya. Tanulmányok Carl Schmittről, Gondolat Kiadó, Budapest, 2004, 68-70. o. A disszertáns nem emlí= ;ti Heller Ágnes tanulmányát.
= [25] Az emberi egzisztencia individuális konstitúciója a liberalizmus alapproblémája, s így mérlegelni kellene azt a lehetőséget is, hogy a liberalizmus-pluralizmus radikális kritikájának interpretációja mennyiben vihet közelebb Schmitt rejtőzködő filozófiai álláspontjának megértéséhez és rekonstrukciójáho= z. Az kétségtelen, hogy az antropológiai perspektí= va megkerülhetetlen, de itt figyelembe kell venni a fogalom(elmélet)képzés menetét is, vagyis azt a tény, hogy A politikai fogalmában a politikai antropológia problémája a 7. fejezetben (A politikai elméletek antropológiai kiindulópontja) kerül kifejtésre, mintegy előkészítve a liberalizmus kritika 8. fejezetben (Depolitizálódás az etika és ökonómia ellentétességén keresztül) történő lezárást. A m= 69; a következő a tézissel kezdődik: „Az áll= am fogalma előfeltételezi a politikai fogalmát.” S ez= nem véletlen.
10 |