Dinók Henriett

Dinók Henriett

Nótári Tamás: A magyar szerzői jog fejlődése

Nótári Tamásnak a Magyar Tudományos Akadémia tudományos munkatársának, a Károli Gáspár Református Egyetem docensének, nemrégiben jelent meg a Lectum Kiadó gondozásában „A magyar szerzői jog fejlődése” c. munkája. A szerző korábbi munkáit tekintve, korántsem meglepő, hogy egy a feldolgozott területet teljes körűen és átfogó igénnyel bemutató és elemző munkát tarthat kezében az olvasó. Hiszen a monográfia a magyar szerzői jog kialakulásának és szabályozásának történetét vizsgálja a felvilágosodás korától a XX. századig, kitérve a hatályos hazai és európai szabályozásra is.

II.

A szerző munkáját alapvetően két részre osztotta. Az első rész bemutatja a legmarkánsabb fordulópontokat a szellemi alkotások jogi védelmének nemzetközi történetében, majd áttér a szellemi alkotások magyarországi jogi védelmének megalkotási- és reformkísérleteire, kiemelt figyelmet szentelve Toldi Ferenc és Szemere Bertalan szerzői jogi javaslatainak, valamint önálló fejezetben tárgyalja a Magyar Jogászegylet 1906-ban tartott a szerzői jog szabályozását alapjaiban érintő vitáját, illetve Balás P. Elemér reformjavaslatait.

A szerző rendkívül olvasmányos formában ismerteti meg az olvasót a szerzőnek vagy jogutódjának az irodalom vagy a művészet körébe eső szellemi termék feletti kizárólagos jogának[1], azaz a szerzői jogi védelem kialakulásának folyamatával. A koherens bevezetőnek köszönhetően az olvasó már egy szilárd alapismeret birtokában nyer betekintést a szerzői jog újkori megjelenéséről szóló fejezetbe. Azonban ez az olvasmányosság nem azt jelenti, hogy a monográfia csupán a téma iránt érdeklődők számára ajánlott, hiszem a szerzői joggal foglalkozók elvárásainak is tökéletesen megfelel. A bevezető számos a szerzői joggal kapcsolatos kérdést tisztáz, mint például magát a szerzői jog fogalmát, kialakulásának folyamatát, a szabályozás céljait, a szerzői joggal kapcsolatos egyes felfogásokat. E jelentős kérdések mellett szól a szerzői jogi védelem kizárólagos jellegéről, a szerzői jogviszony tartalmáról, a jog kizárólagosságáról.

A szerző szerint – akárcsak Mezei Péter „A szerzői jog története a törvényi szabályozásig (1884: XVI. tc.)” c. tanulmányában[2] – a védelem kialakulásának hosszú folyamatát három tényező együttes hatása befolyásolta. Elsőként a könyvnyomtatás technikájának feltalálását kell említeni, melyet tárgyi oldalként, illetőleg technikai vagy dologi körülményként szokás jelölni. A másik tényezőt egy eszmetörténeti körülmény az individualizmus jelentette. Végül ki kell emelni azt a társadalmi igényt, hogy az emberek szellemi produktumok birtokosai lehessenek. Ez utóbbit lehet fogyasztói oldalnak tekinteni. Hiszen amint megnőtt a kereslet a szellemi munkák iránt, úgy lett minél inkább fontosabb a szellemi megbecsülés mellett a vagyoni védelem szükségessége.

Ugyan már a római jogban is voltak olyan szerződések, amelyek a szerző, valamint a könyvkereskedők között az irodalmi munkák többszörözésére vonatkoztak, de az irodalmi, és általában a szellemi alkotáshoz fűződő szerzői jogokat a római jog még nem ismerte.[3] Minden szerzői jogi törvény ősének tekinthető első dokumentum a protestáns Stuart Anna 1709. évi copyright-statútuma. Hiszen ez volt az első olyan törvény, amely a könyvkiadás kizárólagosságának kérdéseit a szerző javára is kiterjedő módon, s egyben általános érvénnyel szabályozta.[4] Majd e statútum mintájára 1783 májusában az Amerikai Egyesült Államokban is szerzői jogi törvénybe iktattak először – az Anna királynő óta köztudatban élő – kétszer tizennégy, majd kétszer huszonnyolc éves védelmi időt.

Visszatérve Európába, 1971-ben Franciaországban is megindult a szerzőt megillető jogok dekrétumba foglalása, először a színpadi előadásokkal kapcsolatban. Majd az 1973. évi szerzői jogi törvény már címében is kifejezésre juttatja, hogy a szerzők, zeneszerzők, festő- és rajzolóművészek tulajdonjogairól van szó.

Az 1880-as évekre egyértelmű vált, hogy a nemzeti szerzői jogi törvények nem biztosítanak kellő védelmet a szerzők számára. A teljes körű nemzetközi védelem biztosításához vezető utat az 1858-ban tartott első szerzői jogi értekezlet nyitotta meg. 1878-ban pedig Victor Hugo elnöklete alatt megalakult az Association Littéraire Internationale, amely az első világháborúig kétévente adott keretet az írók, művészek és kiadók tanácskozásainak. Majd az 1882-es római tanácskozáson Bernbe nemzetközi értekezletet hívtak össze, és az 1885-ös konferencia után 1886-ban megkötött Berni egyezmény már lefektette az országok közötti kölcsönösség alapelveit. Az 1886. szeptember 9-i Berni Egyezmény rögzített néhány olyan minimumszabályt, melyek hatékonyan segítik a szerzői alkotások univerzális oltalmát. Ilyen alapelvek: belföldiekkel azonos elbírálás elve, alakszerűtlenség elve, oltalmak függetlenségének elve (a külföldi alkotó akkor is a hazai szabályoknak megfelelő védelmet kap, ha a származási országban műve nem esik oltalom alá). A belföldiekkel azonos elbírálás elve lényegében a területiség elvéből folyó ún. alaki viszonosságot juttatja kifejezésre: a szerződő felek kölcsönöse ugyanabban a védelemben részesítik egymás állampolgárait, mint sajátjaikat. Az alakszerűtlenség elve folytán az egyezményben biztosított jogok „élvezése és gyakorlása nincs semmiféle alakszerűséghez kötve… Ennélfogva a védelem terjedelme, valamint a szerző jogainak érvényesítésére biztosított védelmi eszközök tekintetében kizárólag annak az országnak a törvényei irányadók, amelyben a védelmet igénylik”.[5] Magyarországot egyébként az 1921. évi XXXIII. tc. (a trianoni békeszerződés becikkelyezéséről) 222. szakasza[6] kötelezte arra, hogy tizenkét hónapon belül lépjen be a berni unióba.

Az 1961. évi Római Egyezmény az előadóművészek, a hangfelvétel-előállítók és a műsorsugárzó szervezetek jogvédelméről szól, melyet Magyarországon az 1998. évi XLVI. törvény implementált. Emellett az 1971. október 29-én létrejött Genfi Egyezményt, amely a hangfelvételek előállítóit hangfelvételeik engedély nélküli sokszorosítása ellen védi, hazánkban az 1975. évi 18. törvényerejű rendelet hirdette ki.

Azonban a szerzői jog legmagasabb szintű elismerését az ENSZ Közgyűlésének 1948. évi egyetemes Nyilatkozata jelentette, amelynek 27. cikkében[7] a szerzői jog alapvető emberi jogként kerül meghatározásra. ez a szűkszavú megállapítás azonban elegendő ahhoz, hogy e jogosultságot gyakorlatilag a világ összes állama tiszteletben tartsa. Az egyetemleges szerződések azonban ettől már gyakorlatiasabbak, és a szerzői jog alapvető intézményeit is meghatározzák, általában keretszabály jelleggel. E megállapodások főként arra irányulnak, hogy a szerző minden országban kapjon meg egy alapszintű védelmet, amelyhez képest az egyes ratifikáló országok legfeljebb a szerződés által meghatározott kereteken belül térhetnek el. Ilyen alapvető szabály például a védelmi idő, amelyet a jogosult halála után minimum ötven évben határoztak meg. A szerzői jog területén létrejött nemzetközi egyezmények működtetését, ezek összehangolását és szervezeti keretét elsősorban az ENSZ szakosított szervezeteként 1970-től működő Szellemi Tulajdon Világszervezete (World Intellectual Property Organization) biztosítja, együttműködésben az UNESCO-val.

A hazai jogalkotás szempontjából kiemelkedő jelentőséggel bír még az Európai Gazdasági Közösséget alapító Római Szerződés, valamint az Európai Unió közelmúltban hozott, a szerzői jog kérdését érintő irányelvek.[8]

A különböző nemzeti és nemzetközi szabályozás kialakulásának bemutatását követően a szerző rátér a szellemi alkotások magyar jogtudományban megjelenő jogi védelmére. Az első magyar nyomdai termék, a Budai Krónika 1473-ban látott napvilágot, 23 évvel a könyvnyomtatás mainzi születését követően. Az évszám kiemelt figyelmet érdemel, hiszen Angliában csak 1476-ban, Bécsben csupán 1483-ban állították fel az első nyomdát. Ezzel megjelent a védelem kialakulását befolyásoló három tényező közül a tárgyi oldal. A nyomdaipar hazai terjedésével szükségképpen együtt járt a nyomdai privilégiumok rendszerének kialakulása.[9] A modern kodifikációs törekvések a reformkorban bontakoztak ki, amelyek közül a szerzői jog területén, Szemere Bertalan nevéhez fűződő törvényjavaslatok érdemelnek elsőként említést. Megemlítendő, hogy az elméleti előkészítés irodalmi körökből indult. Toldy (Schedel) Ferenc 1840-ben „Az írói tulajdon” címen kiadott írásában az angol-francia, valamint a porosz törvénybe is átvett tulajdonjogi koncepciót tette magáévá, és az írók örökös jogainak elismerését követelte műveik kapcsán. 1841-től a Kisfaludy Társaság igazgatója lett, így nagy szerepe volt abban, hogy a Társaság megbízta Szemere Bertalant az irodalmi és művészeti jogok biztosításáról szóló törvényjavaslat kidolgozásával.[10] A szerző részletesen ismerteti Toldy Ferenc írásait és véleményét, amelyek számos joghézagra felhívták az akkori jogalkotó figyelmét.

Szemere Bertalannak az 1844. évi országgyűléshez beterjesztett törvényjavaslata a királyi szentesítés elmaradása miatt nem emelkedett törvényerőre. A monográfia minden igényt kielégítően ismerteti Szemere, a kor nemzetközi és nemzeti szintet is meghaladó tulajdonjogi felfogását, a tervezet bemutatásának körülményeit, illetve magának a tervezetnek a legjelentősebb szabályait.

Majd az első magyar szerzői jogi törvény[11] Arany László kezdeményezését követően Apáthy István előterjesztése alapján született meg, amely korszerű, a polgári viszonyokhoz igazodó kodifikációt valósított meg.

A magyar polgári szerzői jog újrakodifikálását Magyarország Berni Unióhoz csatlakozása, valamint a szerzői jogi tényállások fejlődése tette szükségessé, hiszen a törvény szabályait összhangba kellett hozni az Unió akkori szabályaival. az így újrakodifikált szerzői jogot az 1921. évi LIV. törvénycikk tartalmazta. Ez utóbbi törvény részletes feldolgozása megtalálható Dr. Meszlény Artur „Magyar Magánjog” című művének I. kötetében.[12]

A monográfia talán egyik legizgalmasabb részében nyomon követhetjük az 1921-es szerzői jogi törvény megalkotását megelőző időszakot. A Magyar Jogászegylet 1906-os vitáján elhangzott véleményeket ismerteti meg velünk a szerző. Betekintést nyerhetünk Márton Miksa, Kenedi Géza, Szalai Emil, Marton Sándor és Fényes Samu felszólalásába. Márton Miksa a színpadi szerzők egyesületének tagja felszólalásában általánosságban mutatott rá a szerzői törvény hiányosságaira. Kenedi Géza a szerzői jogi törvény kommentárjának szerzője[13] szerint általánosan szerencsétlen vonás a magyar jogalkotásban, hogy minden törvényünk akkor kerül becikkelyezésre, amikor abban az országban, ahonnan származik, már idejemúltnak tekintették. Ugyanis a szerzői jogunkat az 1870. évi német szerzői törvény recepciójának tekintette. Szalai Emil a Magyar Színpadi Szerzők Egyesületének ügyésze, majd titkára szerint a magyar szerzői jog mélyreható reformra szorult akkoriban, bár nem találta annyira kétségbeejtőnek a szerzői joggal kapcsolatos helyzetet, mindazonáltal nem is emelte ki az 1884. évi XVI. törvénycikket, mint a jogalkotás remekét. Marton Sándor a színpadi szerzők egyesületének ügyésze előadása elején leszögezi a reformmal kapcsolatos alapelveit. Az első, amit megemlít, hogy a szerző munkájának anyagi javait magának kell élveznie. Másrészt szót emel a szerző erkölcsi értékeinek megóvása mellett is. Végül Fényes Samu a Szabadgondolkodók Magyarországi Egyesületének vezetője azon a nézeten van, miszerint a hazai szerzői törvény feltétlenül és általában minden tekintetben a lehető legrosszabb. Nézete szerint a kultúra és a szerzői jog védelme számára előnyösebb volna, hogy ha nem is létezne ez a szabályozás.

A polgári szerzői jog korszerűsítésére tett következő kísérlet Balás P. Elemér nevéhez köthető. 1934.ben készült törvényjavaslatát 1947-ben adták ki, a politikai változások miatt azonban e javaslatból már nem válhatott törvény. A szerző kiemelt figyelmet szentel Balás P. Elemér reformjavaslatainak, hiszen a XX. századi reformtörekvéseket a szerzői jog területén Balás munkásságán keresztül mutatja be, a Berni Egyezménnyel, illetve a Római Egyezménnyel összhangban. Balás a szellemi alkotás lényegét egyfelől az eredetiség, másfelől a közlésre alkalmasság kritériumai alapján igyekezett megfogni. Hangsúlyozta közömbös, hogyan van rögzítve a szellemi alkotás, mint ahogy közömbös az alkotás szellemi értékének és eredetiségének foka is. A szellemi alkotás jellegének, és a szerzői jogi oltalom körének meghatározása nem értékelő, hanem minősítő tevékenység. így továbbra is védett szellemi alkotás maradt volna az iparművészeti alkotás.

Az 1969. évi III. szerzői jogi törvényünk, annak ellenére figyelemre méltó kodifikációs teljesítmény volt és maradt, hogy magán viselte annak a kornak a jegyeit, amelyben fogant. Az új törvény megalkotására az új polgári törvénykönyvünk elhúzódó kodifikációs munkái miatt kellett várni, de az addig túlnyomórészt rendeleti jogalkotással szemben jelentős továbblépést jelentett. A törvény jó ideig lépést tudott tartani a nemzetközi jogfejlődéssel, és a technika újabb és újabb eredményeivel éppúgy, mint a gyökeresen megváltozó politikai és gazdasági körülményekkel. a magyar szerzői jog az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején a világ és Európa jogfejlődésének élvonalában haladt. Az 1980-as évek második felében bekövetkezett átmeneti megtorpanás után újabb jelentős változásokat az 1993 és 1998 közötti időszak hozott. A jogsértésekkel szembeni fellépés szempontjából nagy jelentőségű volt a Büntető Törvénykönyv 1993. évi módosítása, amely bűncselekménynek minősítette a szerzői és szomszédos jogok megsértését.[14] Majd az Alkotmánybíróság határozata [15] nyomán rendeleti szint helyett törvényben szabályozták a képző- és iparművészeti szempontból fontos „követő jog” és „fizető közkincs” jogintézményét. A rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. I. törvény szintén módosította a szerzői jogi törvényt. Mindezeket követően született meg – a többször módosított, de ma is hatályos – 1999. évi LXXVI. törvény, amely több évig tartó előkészítő munkán alapult. A törvény fő célja az irodalmi, tudományos és művészeti alkotások védelme.[16] A törvény kiterjed az előadóművészek, a hangfelvétel-előállítók, a rádió- és a televíziószervezetek, valamint a filmelőállítók teljesítményeinek védelmére is. A törvény csupán példálózóan sorolja fel a védelem alá tartozó alkotásokat, a főbb műtípusokat. Egyébként az alkotás és mű kifejezéseket szinonimaként használja, hiszen mindkettő egyformán a szerzői jogi védelem tárgyát jelöli. Alapvetően e műtípusokat említik meg a nemzetközi egyezményekben és a külföldi jogszabályokban a védelem tárgyairól adott példálózó listák is.

III.

A második jóval terjedelmesebb rész a szerzői jogi törvényeket ismerteti, nevezetesen az 1884. évi XVI. törvénycikket, az 1921. évi LIV. törvénycikket, az 1969. évi III. törvénycikket, valamint az 1999. évi LXXVII. törvényt, feltárva a szerzői jog egyes intézményeinek fejlődéstörténetét. Az első rész által nyújtott izgalmas, számos fontos elemre kiterjedő történeti elemzésről áttérünk egy szintén minden fontos részletre kiterjedő részre, amely a négy törvény általános rendelkezéseitől az egyes műfajokra vonatkozó rendelkezések felé haladva ismerteti meg az olvasót a szerzői jogi védelem szabályozásával.

A monográfia ezen része vertikális tagolásban tárgyalja az egyes jogintézményeket. A szerző, ezen technikával elszakad a már megszokott egy-egy jogszabályt egyben bemutató, horizontális gondolatmenettől. Így minden jogintézményt külön bontva, a törvények sorrendjében mutat be. Kezdve az általános rendelkezésektől – a személyhez fűződő jogok szabályozása, a vagyoni jogok szabályozása, szerzői jog korlátai, felhasználási szerződések –, majd eljut az egyes műfajokra vonatkozó rendelkezésekig. Így kitér az irodalmi, színpadi, zene-, film és más audiovizuális művek, műszaki, képző- és iparművészeti alkotások, valamint a fényképek, ábrák és szemléltető eszközök védelmére.

Ezt követően rátér a szerzői joggal szomszédos jogok védelmére, végül a szerzői jog megsértésének következményeire. A szerzői jog megsértésének legsúlyosabb eseteire Büntető Törvénykönyvünk a bitorlás tényállásának megállapításával biztosít szankciót. A bitorlás kifejezést a szerzői jog megsértésére először Aramy László használta 1876. évi törvénytervezetében. A bűncselekmény tárgya mindaz, amit a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény szabályoz. A bitorlás a szerző személyéhez fűződő jogosultságokat részesíti büntetőjogi védelemben.[17] Azonban a gyakorlatban ennek alkalmazására csak ritkán kerül sor, az előforduló jogsértésekkel szemben általában a polgári jogi eszközöket kell igénybe venni, ezért volt fontos feladata a törvénynek, hogy olyan hatékony jogvédelmi eszközöket teremtsen, amelyek egyszerre alkalmasak a visszatartásra és sérelmek adekvát orvoslására. A szankciórendszer is követi a törvény azon megoldását, miszerint elválasztja a személyhez fűződő jogokat a vagyoni jogoktól, ezért a személyhez fűződő jogok megsértése esetére sajátos jogkövetkezményeket alkalmaz, míg a vagyoni jogok megsértését általában kártérítéssel szankcionálja.

A szerző a jogok megsértésének következményei tekintetében is követi a korábban említett vertikális felépítést, és mind a bitorlásnál, mind a büntetésnél a három szerzői jogi törvény megoldásait témakörönként ismerteti.

IV.

Az összegzésben kifejti a szerző, hogy a kötet feladatául tűzte ki, hogy a jelenleg hatályos szabályozást a szerzői jog hazai fejlődésének történetén keresztül mutassa be. A három szerzői jogi törvény megoldásainak összevetéséből világosan látható az a fejlődési ív, amelyen e jogintézmények keresztülmentek, valamint az, hogy a szerzői jog szabályozása a technikai fejlődés által támasztott kihívásoknak megfelelni akarván miként újul meg, és értelmez át szabályozási koncepciókat újra és újra. Véleményem szerint a szerző maradéktalanul eleget tett célkitűzéseinek, és egy olyan komplex, minden részletre kiterjedő művet tárt az olvasók elé, amely nem csak a szerzői joggal foglalkozók, hanem a téma iránt csupán érdeklődők szempontjából is vita nélkül megállja a helyét.

[1] Magyar Jogi Lexikon VI., Pallas irodalmi és nyomdai Rt.: Budapest, 1907. 397 o. – szerzői jog fogalma

[2] Mezei Péter: A szerzői jog története a törvényi szabályozásig (1884: XVI. tc.), Jogelméleti Szemle, 2004. 3. sz. (http://jesz.ajk.elte.hu/mezei19.html)

[3] Földi A.-Hamza G..: A római jog története és institúciói, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2009. 338. o.

[4] Boytha György: A szerzői jog kialakulása, In. A szerzői jog kézikönyve (szerk.:Benárd Aurél és Tímár István) Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1973. 22. o.

[5] Tímár István: Nemzetközi egyezmény-rendszerek, In. A szerzői jog kézikönyve (szerk.:Benárd Aurél és Tímár István) Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1973.382-384. o.

[7] „Mindenkinek joga van az általa alkotott tudományos, irodalmi vagy művészeti termékekkel

kapcsolatos erkölcsi és anyagi érdekeinek védelméhez.” Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, 27. cikk (2) bekezdés

[8] A Tanács 91/250/EGK irányelve (1991. május 14.) a számítógépi programok jogi védelméről;

A Tanács 92/100/EGK irányelve (1992. november 19.) a bérleti jogról és a haszonkölcsönzési jogról; valamint a szellemi tulajdon területén a szerzői joggal szomszédos bizonyos jogokról;

A Tanács 93/98/EGK irányelve (1993. október 29.) a szerzői jog és egyes szomszédos jogok védelmi idejének összehangolásáról;

Az Európai Parlament és a Tanács 96/9/EK irányelve (1996. március 11.) az adatbázisok jogi védelméről

[9] Boytha György: A magyar szerzői jog története 1948-ig, In. A szerzői jog kézikönyve (szerk.:Benárd Aurél és Tímár István) Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1973. 49. o.

[12] Dr. Meszlény Artur: Magyar Magánjog (Törvények, rendeletek, szokásjog, joggyakorlat, magánjogi törvénykönyv szövegével és rendszerében) I. kötet, Jogforrások, Személyi és Családi jog I., Grill Károly Könyvkiadó Vállalata, Budapest, 1928. 538-666.

[13] Kenedi Géza: A magyar szerzői jog, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat, Budapest, 1908.

[16] 1999. évi LXXVI. törvény 1. § (1) bekezdés

[17] Magyar büntetőjog (Kommentár a gyakorlat számára) II. kötet (szerk.: Dr. Berkes György, Dr. Kiss Zsigmond, Dr. Kónya István, Dr. Molnár Gábor, Dr. Rabóczki Ede), HVG ORAC, Budapest, 783. o.