Dobos József

A büntetőeljárás történeti fejlődésének vázlata az 1896-os első kódexig

 

 

A jognak jogágakra bomlása egy hosszú, több évszázados történelmi folyamat eredménye, ami a büntetőjog, a büntető eljárásjog esetében is lényegében ugyanúgy zajlott és alakult ki, mint bármely más jogterületnél. A kiformálódó ismeretanyag specializálódása és új tudományágként való megjelenése jól nyomon követhető a magyar jogfejlődés példáján a bűnügyi tudományok, így a büntető eljárásjog kialakulásának és kodifikációjának áttekintése során is.

A magyar büntetőeljárás történelmi rendszereit vizsgálva azt állapíthatjuk meg, hogy azok nem mutatnak lényeges eltéréseket az európai jogfejlődés irányaitól.

A büntetőjognak anyagi és eljárási jogra tagozódása ma már természetesnek tűnik, de rögtön meg kell jegyezni, hogy egyik sem létezhetne a másik nélkül. A gyakorlatban ez a két jogág elválaszthatatlan. A kölcsönös feltételezettség gyakorlata azonban nem zárja ki a rájuk vonatkozó vizsgálódások elméleti szinten történő elkülönítését, ám a sok kapcsolódási pontból következően nem lehet teljesen szétválasztani a két jogágat[1], különösen a kifejlődés kérdéskörét vizsgálva, tekintve a közös múltat és gyökereket.

Ez a közös eredet mutatkozik meg a legjelentősebb régi törvénykönyvekben is, ahol anyagi és eljárási szabályok egymás mellett kaptak helyet. Az anyagi büntetőjogi, a büntető eljárásjogi és a végrehajtási szabályokat minden élesebb elkülönítés nélkül együtt foglalták írásba a régi egyházi és világi törvények, illetve kódexek. A legrégibb büntetőjogi törvénykönyvek együtt szabályozták a bűncselekményekkel, a büntetésekkel, az eljáró hatóságokkal, ezek eljárásával és a kiszabott büntetések végrehajtásával kapcsolatos kérdéseket.  Érdekes adat a büntetőjogi tudományok, így a büntető eljárásjog kutatása szempontjából, hogy Hammurabi törvénykönyvében, az első húsz szabály éppen büntetőperjogi rendelkezéseket tartalmazott. A római jogban már külön törvényeket találunk az eljárás részleteiről, a preatorokról. Figyelemre méltó jelenség a büntetőjog régi történetéből, hogy fontosabbnak és előbbre valónak tekintik az eljárási szabályok összefoglalását az anyagi jogiaknál. A legelső compilatiók előbb említik és behatóbban tárgyalják az eljárási szabályokat az anyagi jogi rendelkezéseknél. A legrégebbinek tekinthető önálló büntető törvénykönyv II. Frigyes 1231-ben kibocsátott kódexe, a Constitutiones Regni Siculi is erősen büntetőeljárási jogi jellegű[2]. Éppígy a középkori germán és frank jogkönyvek is inkább eljárási törvényeket gyűjtöttek össze. A mi 1792. évi büntető törvényjavaslatunk is a Codex de delictis eorumque poenis (a bűncselekmények és büntetéseik) előbb szabályozza a büntetőeljárást, és csak a második részben az anyagi büntetőjog szabályairól

Csak a XIX. század fellendült büntetőjogi irodalma, és ennek az irányvonalnak a tanítása nyomán az  újonnan  megjelenő törvénykönyvek különítik el egyre élesebben az anyagi jogot, ami ekkor jut hangsúlyosabb szerephez az eljárásjoghoz képest. Ebben az időben kerül sor a büntetőjogi szabályok nagy tömegének több részre osztására és külön törvénykönyvekben való elhelyezésére[3].

 

A magyar büntető eljárásjog fejlődési szakaszai

 

A hazai büntetőbíróságok, büntető eljárásjog fejlődéstörténetét illetően megbízható adatokkal csak Szent István idejétől fogva rendelkezünk, de ezek is - a XIX. századi nagy “áttörésig” - mindössze jogtörténeti értékkel bírnak. Amint Angyal Pálnál olvashatjuk, a modern magyar büntetőbíróságok szervezete és a tételes büntető eljárásjog kialakulása nem a régi magyar jogfejlődés, hanem a XIX. század folyamán kialakult kontinentális vegyes rendszer alapulvételével lett törvénybe foglalva.[4] Ám mégsem lehet azt állítani, hogy a történelem ne hatott volna az egyes jogokra.  

 A magyar büntetőeljárás története, - miként más jogrendszerekben is -, szorosan összefügg a bírói hatalom gyakorlásának kérdéseivel. A fennmaradt történeti adatokból jogtörténészeink megállapították, hogy a bírói hatalom gyakorlása mindig központi helyet töltött be az adott társadalom életében, és már állami életünk legelső kezdeti időszakából is fontos emlékek maradtak meg a bíráskodásról, amelyek alapján jól nyomon követhető az egyes korszakokban bekövetkező fejlődés.

 

A vezérek korában magát a nemzetség egészét illette a bíráskodás, amelyet első fokon az erre kirendelt gyulák és harkák végeztek, míg másodfokon, illetőleg a fontosabb ügyekben, például a nemzetség ellen elkövetett árulás eseteiben, közvetlenül a nemzetgyűlésen történt az igazságszolgáltatás. A kisebb jelentőségű ügyekben szintén a nemzetségi gyulák és harkák ítélkezését volt a valószínűsíthetjük.

A királyság létrejöttével, az állami élet megszilárdulásával a bírói hatalom a királyra szállt, aki kezdetben személyesen maga gyakorolta azt a királyi udvarban (in curia regia ) vagy a megyékben eljárva, az ott tartott törvénynapokon. Ilyenkor jelen voltak a jelentős világi és egyházi személyek, előkelőségek is, akik sokszor szintén részt vettek a bíráskodásban.

Az ítéletért folyamodók számának megszaporodtával a király kénytelen volt bírói hatalmát megosztani, ami történhetett állandó megbízatással vagy különös kiküldetéssel. A XII. századtól kezdve a király vidéken való személyes ítélkezése szinte teljesen egészében elmaradt, a király curiájában már csak a nemesek főbenjáró pereiben ítélt személyesen, bár vannak feljegyzések arról, hogy egyes kiváltságos testületek és főbb méltóságok ügyeiben is a király járt el. 1526 után a király személyes bíráskodása végleg megszűnt[5].

 

A király személyes bírói hatalma a Habsburg királyok korától  átszáll vagy megoszlik más személyekkel, amely személyek közül soknak fő hivatása lesz a bíráskodás. A ő szerepkörükből fejlődik ki a későbbi bírói szervezet. A király megosztotta hatalmát egyes udvari főméltóságokkal; így jutott bírói hatalomhoz a nádor, aki eleinte csak az udvarnokok felett ítélkezett, utóbb azonban a király valóságos helyettese lett. A XIII. század elején már a nádor tartja a király akadályoztatása esetén, annak nevében, a székesfehérvári törvénynapokat, majd a király curiájából is kiválik és önálló nádori bíráskodást gyakorol, saját erre szolgáló segédszemélyzettel[6]. Az Aranybulla szerint a királynak fenntartott ügyeken kívül minden más ügyben a nádor ítél. 1342-től a nádor azonban ismét, mint a curia regia egyik rendes tagja, később, mint feje szerepel. Időben továbbhaladva a Királyi Kúria vezetői tisztét a nádortól korábbi helyettese, az országbíró veszi át. Ugyancsak a Királyi Kúria tagja lesz az udvari kancellár, a királyi jegyző is, aki egyben a királyi pecsét őrzője is, akinek a helyére később a személynök (personalis praesentiae regiae in iudiciis locumentenens) lép, a király távolléte esetén a “királyi különös jelenlét bíróságának” elnöke[7]. A személynöknek jogtudós világi személynek kellett lennie.

Ezt a négy főméltóságot nevezte az 1492. évi XLII. törvénycikk az ország rendes bíráinak (judices regni ordinarii), ők osztoztak a királlyal a bírói hatalmon, ezzel is kifejezésre juttatva azt, hogy a király nem önkényesen gyakorolja a hatalom ezen ágát.  Rendes bírónak számított még a tárnokmester (a városok főbírája), a horvát-szlavón-dalmát bán és az erdélyi vajda is. Ezek, miután nem voltak képesek az ügyeket maguk ellátni, ítélőmestereket (protonotarii) neveztek ki, akik utóbb kisebb jelentőségű ügyekben önállóan is ítélkeztek.[8]

 

Idővel kialakultak a vidéki bíróságok, amelyek fejlődése a vármegyék fejlődéséhez szorosan kötődött. A vidéki bíróságokként ítélkezők, a vármegyék élén álló várispánok,  eleinte kizárólag a várjobbágyok és az alsóbb rendű szabadok felett ítélkeztek, és akkor is csak abban az esetben, ha a király személyesen nem bíráskodott. A nemeseket illetően saját nemzetségük bírái, illetve másodfokon maga a király volt hivatott ítélkezni. A XIII. századtól bekövetkezett éles rendi elkülönülés (nemesek, városi polgárok, parasztok) az igazságszolgáltatás differenciálódását is eredményezte, amely változások a bírói szervezet átrendeződését is eredményezték.

 

Ezeket a jelentős változásokat követően alakultak ki a megyei törvényszékek (sedes judiciaria), amelyek a nemesek ügyeinek elsőfokú rendes bíróságaivá alakultak. Korábban a nemesek felett a nádor, illetve a nádori szék ítélkezett, de minthogy a nádor nem lehetett jelen mindenütt vidéken, ezért a nemesség jogot nyert arra, hogy önmaguk által választott bírák segítségével rendezzék vitás ügyeiket. Így jött létre a szolgabírói (judices serventium) állás (1298:XXVI.t.c.), és így állt össze a várispánokból és választott szolgabírókból a megyei törvényszék, mint a nemesség elsőfokú bírósága.

 

A bírói hatalomból idővel részt kaptak a királyi városok is, amelyek kiváltságok által mentessé váltak a vármegyei joghatóság alól. A városok bíróságai a külföldről betelepült vendégekkel (hospites) és a városi polgárokkal kapcsolatos ügyekben jártak el. A bíróság általában a polgárok választotta főbírókból és az ezekkel együttműködő, rendszerint 12 esküdtből (jurati cives) tevődött össze.[9]

A földesúri bíróságokon eleinte maga a földesúr, majd tisztjei, az úgynevezett udvarbírái (comes curalis) bíráskodtak. A XIII. századig a jobbágyság a várszerkezetben a várispán hatósága alatt állt. Ettől kezdve az egyházi és világi nemesek, a szabad városokkal egyetemben kiváltságot kaptak, hogy a földbirtokaikon lakók ki legyenek véve a várispán hatósága alól. Ez rövid idő alatt állandó szokássá vált. A földesúr bíráskodása kezdetben nem terjedt ki a büntető ügyekre, de később külön kiváltság alapján egyes földesuraknak, de még inkább a főpapoknak a király megadhatta az erre vonatkozó jogot is, amely kivételes esetben még a pallosjogra is kiterjedt.[10]

Külön szervezettel bírtak, és bizonyos hozzájuk utalt ügyekben mindenkire kiterjedő bírói hatalommal rendelkeztek az 1222 óta különös kiváltság alapján működő szentszékek, a római katolikus egyház egyházi bíróságai. Az egyházi bíróságok az egyházi bűncselekmények mellett, kiváltság által jogot kaptak arra, hogy bizonyos világi bűntettek esetén, - így uzsora, hamis eskü, hitszegés elkövetői felett - is ítélkezzenek.  Ezek törvényszékek a püspök elnöklete alatt a szentszéki ülnökökből alakultak, ítéleteik ellen az érsekhez, majd ezután pedig a római szentszékhez lehetett fellebbezni.

   

Ezen a fentiekben vázolt bírósági rendszeren alapvető változtatásokat  I. Mátyás 1486. évi decretum maius -a, az 1582. évi XXIV. törvénycikk és az 1723. évi XXV. törvénycikk hajtott végre. Ez utóbbiak különösen a felsőbb bíróságok kialakítását befolyásolták. Kisebb-nagyobb változtatások eredményeként a következő bírói szervezet alakult ki, illetve működött a XIX. század közepén hazánk területén:

Elsőfokú bíróságokként: a megyei törvényszékek, városi törvényszékek, földesúri bíróságok, szentszékek, és egyes kiváltságos területek bíróságai működtek.

Felsőbb fokú bíróságként: a királyi ítélőtábla és a királyi hétszemélyes tábla járt el.

A megyei törvényszék elnöke az alispán (másodalispán), tagjai a táblabírák, szolgabírák és az esküdtek voltak. Főbenjáró ügyekben, illetve a nemesek ügyeiben az elnökön kívül 12, egyéb ügyekben pedig 4 tagból állt a törvényszék.

Kihágások felett a szolgabíró, mint egyes bíró ítélt.

A városi törvényszék az évente újraválasztott állandó bíró elnöklete alatt, a vele tanácsban ítélkező 12, évenként választott városi tanácsnok minőségű esküdt segítségével működött. Kihágási ügyekben az egyik törvénytudó bíró vagy a rendőrkapitány ítélt.

A földesúri bíróság, az úriszék, a földesúrból vagy megbízott tisztjéből és két megyei táblabíróból állt. Rajtuk kívül jelen volt még egy szolgabíró és egy esküdt is, akik a törvényességet igazolták.

A királyi tábla (sedes judiciara regiae majestatis) elnöke a személynök, tagja két főpap, két világi főnemes, az alnádor, az alországbíró, négy ítélőmester és több táblabíró volt. Egy tanács 9 tagú volt, kisebb ügyekben 5 tagú tanács járt el. A királyi tábla ugyan rendszerint másodfokú bíróság volt, azonban a felségsértés, a hűtlenség és az 1723:VII. t.c.-ben felsorolt más bűntettek tekintetében elsőfokúként járt el.

A hétszemélyes tábla (tabula septemviralis) elnöke a nádor, helyettese az országbíró, tagjai a prímás, a tárnokmester és további világi és egyházi bírók voltak. Egy tanács 7, illetve 11 tagú volt.

Egyes különbíróságok voltak a szentszékek, az egyházi nemesek bíróságai, a prímás ítélőszéke, a zágrábi püspök bírósága és a királyi magyar tudományegyetem törvényszéke (sedes judiciaria regiae universitatis).[11]

 

Az 1848. évi reform törvényhozás alapvetően érintette az igazságszolgáltatást is, hiszen a jobbágyság eltörlésével és a jogegyenlőség elvének előretörésével együtt meg kellett szüntetni a földesúri bíráskodást és a megyei törvényszékek hatáskörét ki kellett terjeszteni, a szabad királyi városok polgárainak kivételével, a megye összes lakosára. Az abszolutizmus meghagyta a megyei törvényszékeket, csupán 6 országos főtörvényszéket állítottak fel ebben az időben, mint másodfokú szervet, míg harmadfokú  bíróság lett a bécsi legfőbb törvényszék “magyar osztálya”.[12]

Az 1861-es országbírói értekezlet visszaállította az 1848. évi bírósági rendszert annyi változással, hogy a királyi táblán kívül négy kerületi tábla is felállításra került: Debrecenben, Eperjesen, Kőszegen és Nagyszombatban.

A korszak jogirodalma, csakúgy, mint a jogalkalmazás szereplői, általánosságban ezt a bírói szervezetet már nem tartották alkalmasnak arra, hogy egy “modern” polgári állam igényeit kielégítse, és erre tekintettel változásokat szorgalmaztak, különösen alsó fokon, ahol a legnagyobb problémát az állandóság hiánya jelentette, ami hátráltatta az igazságszolgáltatás rendes működését. Fenti törekvések eredményeként is jelent meg 1871-ben az új bírósági rendszer és nem sokkal később az első büntető eljárásjogi büntetőtörvénykönyv, az 1896. évi XXXIII. tc..  

 

A magyar büntetőeljárás történeti fejlődése

 

A büntetőeljárás évszázadokon át nem volt egységes törvénybe foglalva. Az 1896-ban megvalósuló kodifikáció előtti mintegy ezeréves büntetőeljárásunk forrásait az egyes szórványosan hozott törvényeken kívül, - amelyek néhány perjogi kérdésre, de még inkább a bíróságok szervezetére, összetételére vonatkoztak -, a bírói gyakorlatról szóló feljegyzések, okmányok, és a XIX. századtól a jogtudósok által már közvetlenül tanulmányozott bírói gyakorlat képezték. 

A több évszázados bűnvádi eljárási gyakorlat nem maradhatott mentes a külföldi, főleg a nyugat-európai jogrendszerek hatásától. Nem fejlődhetett jogunk elszigetelten, a többi európai nemzet bűnvádi perjogától függetlenül.  A vezérek korának első századában, még nemzetünk valószínűleg teljesen érintetlenül őrizte meg saját ős intézményeit, szokásait.  István királytól kezdve azonban már királyaink tudatosan törekedtek arra, hogy az európai nemzetekkel megtartsuk a lépést, mind az intézmények, mind pedig a művelődés tekintetében. Ennek eredménye volt az a körülmény, hogy koronként jól észrevehető módon jelen vannak  jogrendszerünkben a nyugat-európai jogokból származó elemek, bizonyítva a külföldi jogrendszereknek a büntető perjogra gyakorolt befolyását.

 

Hajnik Imre kimutatta, hogy Árpád-házi királyaink alatt az a germán peres eljárás, amely a karolingek korában a frank birodalomban fejlődött ki, a vegyesházbeli királyaink alatt, pedig a norman perjog, amelyet az Anjou királyaink a szicíliai királyságból hoztak át, gyakorolt jelentékeny befolyást büntetőeljárásunkra. A XVII. századtól kezdve pedig az akkori német illetve osztrák nyomozó eljárás volt jelentősebb befolyással eljárásjogunkra, bár az előbbieknél jóval csekélyebb mértékben. Végül itt kell megjegyezni azt is, hogy a XIX. század második felének perjogára jelentős hatással volt a nyolc évig hazánkban is hatályba léptetett osztrák jog.[13]

E látszólag sok befolyás dacára sem lehet azt mondani, hogy akár egyetlen korban is a magyar büntető eljárásjog egyszerű leképezése lett volna valamely idegen jogrendszernek, megőrizte önállóságát és a külföldi perjogokból származó megoldásokat a sajátos viszonyaihoz tudta alakítani.

 

A magyar nép történetének legkorábbi korszakát vizsgálva azt állapíthatjuk meg, hogy  megbízható adat nem áll rendelkezésre az akkori büntetőeljárást illetően. Első királyaink korából azonban már fellelhetőek erre vonatkozó adatok. Az Árpád-házi királyok korának perjoga a frank birodalom karolingi korszakában érvényes germán eljárásjog hatása alatt fejlődött ki. Ekkor határozottan vádrendszerű volt a büntetőeljárás. Néhány kivételtől eltekintve (például, a tolvajok feljelentése kötelező volt és ezeket az ügyeket a király követe nyomozta ki) az eljárás csak a sértett vádjára indult meg.  A vád előterjesztése III. Béla után írásban történt, az ezt megelőző időszakban azonban szóban. Ezt egy szigorú formákhoz kötött idézés követte. A terhelt szabadon védekezhetett, a védelem teljesen szabad volt. A vádlott eleinte mentő tanukkal, később tisztító esküvel, eskütársakkal (számuk 3-12 volt), istenítélettel (pl: vaspróba, ez volt a leggyakoribb) vagy perdöntő bajvívással tisztázhatta magát a vád alól. A tárgyalások a nyilvánosság, közvetlenség és szóbeliség elvei alapján folytak és III. Béla óta jegyzőkönyv is készült a tárgyalásokról. Abban az esetben, ha a felek nem tudtak kiegyezni, a bíróság hozta meg az ítéletet. Magán és vérbosszúra vonatkozó korlátozó törvényeket I.István és I.László is kiadott. Sokszor a bűnös az eljárás alatt meg is válthatta magát a büntetés alól, kivéve az ismételt lopás esetét. Az eljárás menete voltaképpen az idézésből és a szóbeli tárgyalásból állt, amely során a bizonyítékok felvétele is megtörtént. Az írásbeli idézés bevezetése előtt a bíró pecsétjének megküldése helyettesítette a későbbi idézőlevelet. Ha tüzesvas próbára került sor, akkor az ítélet a próba eredményétől függően 3-4 nappal később született meg. Könyves Kálmán az istenítéleteket később annyiban korlátozta, hogy a próbák elvégzését csak a püspöki székhelyeken engedélyezte[14].

  

A vegyesházbeli királyok korában a norman eljárás elemeinek és jellemző vonásainak hatását mutatja eljárásjogunk. Az egyes személyeket sértő bűncselekmények miatt ekkor is csak a sértett magánvádjára indulhatott meg az eljárás, de súlyosabb bűncselekmények, így például rablás, gyújtogatás, pénz- és okirathamisítás stb. esetében, ebben az időben már megjelenik a hivatalból való eljárás és egyre inkább ez lesz a jellemző. Az 1486. évi decretum maius és az ezt követő törvények értelmében a várispánnak, a nádornak és az országbírónak hivatali kötelességévé válik a gonosztevők felkutatása és megbüntetése. Ezzel előtérbe kerül a nyomozó elv alkalmazása és elismerése.

A tárgyalás előkészítésének szakasza még ekkor sem volt ismert, a vádlott a formai követelményeknek megfelelő idéző levélen keresztül volt a szóbeli, közvetlen és nyilvános tárgyalásra meghívva, bár az el nem fogott elkövetőket távollétükben is elítélhették. A védelem ekkor is teljesen szabad volt. A nemesség szabad védekezési jogát, személyes szabadságát a Hármaskönyv szabályozta (primae nonus) világosan kifejezésre juttatva, hogy nemes ember csak törvényes idézés és törvényes bíróság ítélete alapján volt személyes szabadságától megfosztható.[15] Ugyancsak kitűnik a Hármaskönyvből, hogy nem nemes vádlottal szemben súlyosabb estekben már szokásban volt a kínvallatás. A megváltás (compositio) szintén megengedett volt, amint Nagy Lajos 1351. évi IX. és X. törvénycikke is mutatja, amelyek arról rendelkeztek, hogy a bíró a feleket a megegyezéstől nem tilthatja el. Ez a későbbiekben is megmaradt, az 1435. évi V. tc. is rendelkezett arról, hogy a felek a bíró engedélyétől függetlenül egyezkedhetnek, de Mátyás 1486-os törvénye is megengedte az egyezkedést, ha nem előre kitervelt szándékból történő emberölésről volt szó.

A bizonyítási eszközök között szerepelt e korban is a tanuvallomásokon kívül az eskü és a tisztítóeskü. Az istenítélet egyes nemei kikopnak a gyakorlatból, a bajvívást pedig az 1486. évi XVIII. tc. törölte el és csak minden más bizonyíték hiányában engedte meg, de azt is csak a hadbíróság előtt.[16]

 

Ennek a kornak a büntetőeljárásában a nyomozó elv a tudományvétel vagy köztudomány intézményében domborodott ki. I. Lajos volt az, aki frank, illetve normann mintára azt meghonosította. Ez azt jelentette, hogy a király, nádor vagy az országbíró által kiküldött bíró összegyűjtötte a megyebeli nemeseket és ezektől eskü alatt nyilvánosan tudakozódott. A tudományvétel (inquisitio) eleinte inkább polgári ügyek, aztán súlyosabb büntetőügyek kiderítésére is használatban volt.

 

A mohácsi vésztől III. Károly uralkodásáig terjedő két évszázadon át hazánk életére minden tekintetben óriási befolyást gyakoroltak a háborúk, a török hódítás, de jelentős mértékben hozzájárultak az akkori országképhez a belső villongások, hatalmi harcok is. Ezek érthetővé teszik azt, hogy ebben az időszakban gyakran szünetelt vagy önkényesen, rendszertelenül, szakadozottan működött a büntető bíráskodás. Tehát ez a zavaros kor elég szomorú képet nyújt a büntető eljárásjog tekintetében is. Gyakran ítélkeztek idegen, hatáskörrel nem bíró törvényellenesen működő bíróságok, például német katonai bíróság, de a földesúri bíráskodás is a legnagyobb önkény jegyében zajlott.

 

A XVII. században a rendezetlen állapotok ellenére mégis jól megfigyelhetők a büntetőeljárás fejlődési irányai. Ezek az irányok a legtöbb esetben az eljárás módjának alakulását jelentik, a nyomozó elv mind szélesebb elterjedésével. Fontos szerepet játszott az eljárás során az, hogy miként változik a védekezés szabadsága a tettesek rendi hovatartozását és a bűncselekmények súlyát alapul véve.

A nemes ember szabadon védhette magát az Aranybullára és Werbőczy Hármaskönyvére támaszkodva, és mindössze tettenérés fennforgása esetén, illetve felségsértés elkövetésekor volt fogvatartható. A nemesek igénybe vehették a büntetőeljárás során  a polgári eljárásból származó írásbeli per alkalmazását is.

Ezzel szemben a nem nemes és különösen a jobbágy rendű személyeket a gyanúsítás alkalmával azonnal le is tartóztatták. Csak felségsértés, hűtlenség, hatalmaskodás esetén vehették igénybe az írásbeli pert, míg közbűntettek esetében a gyors lefolyású szóbeli, criminalis procedúrának voltak alávetve, amely keretében velük szemben nyomozó vizsgálatot folytattak le, ami rendszerint kínvallatással is párosult. Az írásbeli per a vádló vagy a sértett keresetlevelével indult meg. A keresetlevél vagy fenyítő vádlevél a XVIII. század elejétől fogva az úgynevezett hitelesítési tárgyalásokon lefolytatott vizsgálatok adataira támaszkodott. A fenyítő vádlevél benyújtását követte a felek jelenlétében megtartott perfelvétel. Az alperes alaki kifogásokkal élhetett, amelyekről bírói határozat született. Amennyiben a kifogásokat elvetették, úgy az érdemi periratok váltására került sor. Ezután következett a per előadása, a bizonyítás és az ítélet.[17]  

A rendi különbségtételnek köszönhető az, hogy nálunk nem tudott olyan szilárdan meghonosodni az ebben az időben Európa-szerte uralkodóvá váló nyomozó rendszer. Igaz, hogy a nyomozó rendszer hazánkban is megjelent, sőt bizonyos mértékben befogadásra is talált a városokban és az Ausztriával szomszédos területeken.

A nemesekkel szemben nyomozó eljárásnak nem lehetett helye, hiszen őket megillette a szabad védekezés joga. Tortúra a nemesek ellen csak a legritkább esetben, és akkor is inkább visszaélésből fordult elő.

A nyomozó rendszer térnyerése ellen hatott az a körülmény is, hogy a közvádlói intézmény, amely a vádrendszer jellemzője, Magyarországon ebben a korszakban kezd kifejlődni. A közbűntettek kapcsán lefolytatott eljárásban a megyei alispán, a városbíró és később, a XVIII. században, a vármegyei tiszti ügyész, mint hivatalos nyomozó hatóság, valamint az eljárás kezdeményezője, egyszersmind közvádló szerepelt. Az eljárás megindulhatott ugyan vád vagy feljelentés alapján is, de a megindítás rendes módja az úgynevezett inqusitio generalissima, azaz az elkövetők hivatalból való kinyomozása volt. A megyei, földesúri és városi bíróságoknál rendszerint ugyanaz a személy látta el a nyomozást, aki később az ítéletet is hozta, ezáltal az eljárás súlypontja áthelyeződött az előkészítő eljárásra.[18]

Kétségtelen, hogy a nyomozó rendszer elemei is ebben az időszakban épültek be a magyar büntetőeljárásba, ezt bizonyítja az előkészítő eljárás, amely kezdett egyre hosszabbá válni. A rendes vizsgálat (inquisitio specialis) lassanként állandó elemmé vált, míg a kínvallatás erősebb elterjedése, az írásbeliség és a kötött bizonyítás elterjedése mind az újkori európai nyomozó rendszernek és III. Ferdinánd alsó-ausztriai Praxis criminalis-ának a szüleményei.[19] A tisztító eskühöz hasonló bizonyítási eszközök háttérbe szorultak és a kötött bizonyítási rendszer vált uralkodóvá. A széles körben alkalmazott kínvallatás embertelen formáit eltörölték, de a beismerésnek különböző testi lelki kínzások útján történő kicsikarása még sokáig, egészen a XIX. század első feléig közkedvelt volt.

 

III. Károly uralkodásától a büntető bíráskodás kezdett állandóvá válni, amit nagyban elősegít a két legfelső bírói testület felállítása (1723). Ellenben az eljárással kapcsolatos kérdésekben nem történtek érdemi változások. A rendiség, az írásbeliség, a kötött bizonyítás és a hivatalból eljárás elve jellemezte a magyar büntetőeljárást egészen 1848-ig.

 

A büntető perek két formája volt szokásban: a polgári per mintájára zajló hosszadalmas, írásbeli per és a rövid szóbeli per. Az előbbi a nemeseknél még mindig a főszabályt képezte, míg nem nemesekkel szemben csak súlyosabb ügyekben volt alkalmazható. A szóbeli per rendszerint a nem nemesek elleni eljárás rendes módja volt. A szóbeli per nemesekkel szemben csak a beleegyezésükkel kerülhetett alkalmazásra. Rendkívüli eljárási intézményként fejlődött ki a rögtönbírósági eljárás[20]. 

 

A rendes írásbeli pert, amelynek alkalmazása a nemesek esetében főszabály volt, a periratok váltása indította meg. A vádló fél hivatalból üldözendő cselekmények esetében a törvényhatósági tiszti ügyész, a királyi tábla előtt indított perekben pedig a királyi jogügyek igazgatója (causarum regalium director) volt, egyéb esetekben a sértett nyújtotta be a keresetlevelet a bírósághoz. A kereset alapján a vádlottat és a felperest perfelvételre idézték meg, ahol alapesetben a felperes, vagy ha ő nem jelent meg, akkor az alperes nyitotta meg a perfelvételi jegyzőkönyvet.

Abban az esetben ha mindkét fél jelen volt, az alperes alaki kifogásokat tehetett, amelyek megvitatására a perbeli jegyzőkönyvben konkrét hely volt fenntartva. Ezt követte a bíróság határozata a kifogások tárgyában és amennyiben azok elvetésre kerültek, akkor kezdődhetett meg az érdemi szóváltás, amelyet jegyzőkönyvbe foglaltak. Létezett ugyan szabály arra nézve, hogy az eljárásban összesen négy perbeszédváltás lehetett, de ezt a gyakorlat nem tartotta be.

Közbűntettek – így felségsértés, hűtlenség, rablás, gyújtogatás - esetén az eljárás mindig hivatalból indult meg, mind nemesekkel, mind pedig nem nemesekkel szemben. A két részből álló vizsgálat, úgymint általános és különös vizsgálat, után következett a hitelesítési tárgyalás. A hitelesítési tárgyaláson a vádlott és a tanuk előtt felolvasták a vizsgálat során tett összes vallomást. A felolvasásra észrevételt lehetett tenni, majd azt döntötték el, hogy a pert írásban vagy szóban folytatták-e le.

Nem nemesekkel szemben a sommás tárgyalás volt a főszabály. Ez abból állt, hogy a tiszti ügyész előadta vádbeszédét, amellyel szemben a vádlott védekezhetett - abban az esetben ha volt védője akkor őt is meghallgatták - majd ezt követően következett az ítélet. Csak a legsúlyosabb esetekben volt megengedett nem nemesekkel szembeni az írásbeli eljárás, amely esetben a hitelesítési tárgyalás után a bíróság perbefogó határozatot hozott. Erre a tiszti ügyész beadta a vádlevelet és ezután következtek az írásbeli per egyes szakaszai: a perfelvétel, a “feleselések”, a bizonyítás és az ítélet[21].

Nemessel szemben a közbűntettek fennállása esetén is csak beleegyezésükkel volt helye sommás eljárásnak.         

 

A rögtönbírósági vagy statariális eljárást (processus statarius), mint kivételes eljárási módot a gyakorlat és helytartótanácsi intézmények, valamint a királyi leiratok hívták életre és fejlesztették ki. A legsúlyosabb bűncselekmények esetében volt alkalmazandó ez az eljárási módszer, amelynek segítségével megpróbálták visszaszorítani a súlyos bűncselekmények számának szaporodását. Eleinte maga a király, majd 1800-tól egy helytartótanácsi intézkedés nyomán a nádor vagy a királyi helytartó adott engedélyt arra az egyes törvényhatóságoknak, hogy bizonyos bűncselekmények elkövetőivel szemben ezt a legegyszerűbb eljárási formát, a lehető legrövidebb úton, rögtönösen alkalmazzák[22].

 

A XIX. század büntető eljárását a változékonyság jellemezte, ami nagyrészt a történelem gyors változásainak is köszönhető. A század első felében még mindig nem beszélhetünk tiszta vádrendszerről, mivel többek között nem érvényesült sem a vádló teljes függetlensége, sem pedig a perbeli hatáskörök szétválasztása. Az alkotmány felfüggesztése után az 1849-1850-es években született rendeletek szerint érvényben maradtak a korábbi eljárásjogi szabályok, annyi eltéréssel, hogy a negyvenes években néhány vármegyében bevezették a nyilvánosságot és a jobbágyok számára a  kötelező védelmet.

Az abszolutizmus első éveiben az államügyészség felállítása változtatott némileg a büntető per szinezetén, amely a közvád rendes képviseletét vette át.

1850-ben Erdélyben hatályba lépett az 1803-as osztrák eljárástörvény, majd 1854. január 1-jén bevezették az 1853-as osztrák törvénykönyvet az ország egész területén. Ez egyfajta visszalépést jelentetett a kor elméleti vívmányaihoz képest, mert bár külsőleg úgy tűnt, hogy az Európa-szerte már mérvadónak tartott vádrendszert követi, a valóságban a nyomozó rendszert valósította meg, mivel a bíróság továbbra is eljárhatott ügyészi indítvány nélkül, sőt bizonyos esetekben kötelező is volt eljárniuk.

Az osztrák büntető perrendtartás az 1861-es Országbírói Értekezletig volt hatályban, amikor is a szoros értelemben vett Magyarország területére visszaállították a régi magyar büntető eljárásjogot. Az Országbírói Értekezlet azonban egy nagy reformot véghez vitt, ugyanis a jogegyenlőség elvét juttatta érvényre azzal, hogy a nemes és nem nemes elkövetők által elkövetett bűncselekmények elbírálása estében megszüntették a régi törvények szerint fennállott eljárásbeli különbségtételt. Ettől kezdve a büntető perben az eddig csak nemesek által élvezett szabadságok, a védelem és perorvoslatokra fennálló szabályok, mindenki által, rendi különbségtétel nélkül voltak igénybe vehetők. Perrendtartási szempontból a sommás büntetőeljárás lett a mindenkivel szemben alkalmazandó, csak főbenjáró és bonyolultabb perekben marad meg az írásbeli per, de a fellebbvitel használatát megszorítás nélkül megengedték a sommás perben is. Ezenkívül eltekinthettek a sommás eljárás szabálya alól akkor is, ha a vádlott maga kérte az írásbeli tárgyalást és ezt a kérést a bíróság is alaposnak találta.[23]

Ténylegesen azonban a legtöbb helyen továbbra is - megszokásból - az osztrák eljárás szabályait vették figyelembe a bíróságok.[24] A régi jog visszaállítása, főleg az osztrák jog idején tevékenykedő bírák alkalmazása miatt zavaros állapotok keletkeztek a megyei és városi törvényszékeken, de valóságos káosz uralkodott a teljes büntető eljárás területén is.

Ezen a zavaros állapoton kívánt változtatni az 1872-ben kiadott Ideiglenes eljárási szabályzat, amit borítójának színe miatt “Sárgakönyvként” ismertek. Az igazságügyi miniszter által körrendeletben kiadott szabályzat a királyi bíróságok és a királyi ügyészségek részére készült, amelyet 1874-ben a budapesti királyi tábla, majd 1878-ban a királyi kúria is elfogadott. Bár ezt a szabályzatot eredetileg törvényjavaslatnak szánták, azzá sohasem vált, de a sok idegenkedés után, itt-ott változtatva, módosítva rajta átment a bíróság gyakorlatába és egészen 1900-ig zsinórmértékül szolgált[25].

Ez a szabályzat, miután nagyon gyorsan készült, tökéletesnek egyáltalán nem volt mondható. A vádelvet követte ugyan, de nem a vádrendszert szabályozta minden következményével. Ugyanis csak a vizsgálatot, nem pedig az eljárás megindítását tette az ügyészi indítványtól függővé, a szóbeliség és a közvetlenség elvét sem juttatta maradéktalanul kifejezésre.

 

A bűnvádi per az 1896. évi XXXIII. törvényt közvetlenül megelőző időszakban

 

A törvényszék előtti rendes büntető per az előnyomozásból, a rendes vizsgálatból, a vádaláhelyezésből és a végtárgyalásból állt. A nyomozás és a vizsgálat inkvizíciós jellegű volt, mindkettőt a vizsgálóbíró végezte. Az előnyomozás során a vizsgálóbíró a tényállás alanyi oldalát tisztázta, majd a kötelező jellegű vizsgálat következett, amely a tárgyi adatokat állapította meg, illetve a főtárgyalás számára gyűjtött adatokat. Ebben a két szakaszban a nyilvánosság és a szóbeliség ki volt zárva. A vádaláhelyezés, megszüntetés vagy közvetlen idézés ügyében a törvényszék valamely tanácsa döntött az iratok alapján. A végtárgyalás volt az a szakasz, amely során már érvényesült a szóbeliség, nyilvánosság és közvetlenség elve. A vádelv egy kicsit túl jól is érvényesült a nyolcvanas években, elsősorban Csemegi hatására, ugyanis az ügyész indítványát a büntetés mennyiségére is irányadónak tekintették a bíróságok, és a bíróság nem is mehetett túl az ügyészi indítványban szereplő büntetés maximumán. A bizonyítási rendszert tekintve azt állapíthatjuk meg, hogy kisebb-nagyobb ingadozás után a szabad mérlegelés elve diadalmaskodott. A felsőbb bíróságok előtti eljárás teljes egészében az írásbeliségre hagyatkozott.[26]

A sajtóvétségek esetében 1867 óta esküdtbíróság ítélt. Az eljárás a francia mintát követte. Ebben az eljárásban is érvényesültek a szóbeliségre, nyilvánosságra és közvetlenségre vonatkozó alapelvek.

A járásbíróságokon zajló tárgyalások során nem volt vádló, az eljárás feljelentésre vagy indítványra indult meg, a bíró egyszemélyben volt a vádló és ítélő hatóság. Esetenként nyomozást is lefolytattak, de a legtöbb alkalommal azonnal kitűzték a tárgyalás időpontját, amelynek lefolyása során érvényesült a szóbeliség és nyilvánosság. A perorvoslat írásban történt[27].

A rendkívüli eljárási formák közül a rögtönítélő bíráskodás a hetvenes és nyolcvanas években még megtalálható volt a gyakorlatban. A több rendelettel módosított eljárás főbb jellemvonásai közé tartozott a kötelező védelem, a rendes törvénykezési formaságok mellőzése, a tárgyalás nyilvánossága. A tanács egy elnökből és négy szavazóbíróból állt, halálos ítélet meghozatala csak legalább négy szavazat esetén volt lehetséges. Amennyiben megszületett a halálos ítélet, abban az esetben a kivégzés 3 óra múlva meg is történhetett.[28]

 

A büntetőeljárás kodifikációja

 

A magyar büntető eljárásjog a XIX. század utolsó évtizedeiben a kontinentális vegyes rendszer jellemvonásait mutatta, de alkalmatlan volt arra, hogy a kor követelményeinek megfelelő büntető igazságszolgáltatási rendszert valósítson meg. Ekkor a már közel két évszázadra visszatekintő kodifikációs munka eredményeként született meg az a javaslat, amelyet 1896-ban fogadtak el és 1900. január 1-jén lépett hatályba. Ez a törvény az akkori modern kontinentális európai büntetőeljárási kódexekhez idomult. Az ezt megelőző hét törvényjavaslat, (1792, 1827, 1843-1844, 1872, 1888, 1895), illetve két tervezet, (1882, 1886) megfelelő előzményét képezte az 1886-os Bp.-nek.

A kodifikáció szükségét hazánkban már a XV. században felismerték és már ekkor lépések történtek ennek érdekében, így született meg a 1498-ban Werbőczy Hármaskönyve, amely nemcsak a büntető eljárás kérdéseiben foglalt állást, hanem azt célozta meg, hogy egész magyar jogot foglalja törvénybe, és amely csak pusztán formai okok miatt nem lett törvény[29].

A XVIII. század néhány törvénye már kifejezetten siettette a kodifikációt. III. Károly felkérte a törvényhatóságokat egy büntető rendtartás kidolgozására, de ez a kezdeményezés sikertelen maradt. Ezt megelőzően Pozsonyban ült össze egy bizottság hasonló feladattal, de az országgyűlés elé soha nem került munkájuk. Mária Terézia is tett egy kísérletet, hogy törvénybe foglalják a magyar büntetőeljárást, ő a helytartótanácsnak adott megbízást erre, de ez is eredménytelenül ért véget[30].

Az 1790-91-es országgyűlésen történt az első nagy áttörés a büntetőeljárás kodifikációját illetően. Az úgynevezett 1792-es javaslat (Codex de delictis eorumque poenis), amelyet 1795-ösnek is neveztek, mivel a teljes magyar jogot átfogó kodifikációs tervezet ekkorra készült el, de a büntetőjogi rész már 1792-ben elkészült.

A büntető törvénykönyv tervezetét Szirmay Antal, Reviczky József és Szentiványi Ferenc dolgozták ki. Az eljárásjogi rész elsősorban Szirmay munkája. A büntetőjogi javaslat két részből tevődött össze, amelyből az első rész a büntetőeljárásról, míg a második rész az anyagi büntető jogról tartalmazott rendelkezéseket.

Különös érdeme a javaslatnak, hogy nem vette át teljesen a nyomozó rendszert, az uralkodó osztrák mintára, hanem igyekezett a magyar vádalku gyakorlatot beilleszteni az eljárásba. Fontos jellemzője volt a javaslatnak, hogy a kínvallatást és a hasonló kényszereszközök alkalmazását határozottan és feltétlenül kizárta, csakúgy, mint a tisztító esküt. A bizonyítási rész azonban teljesen követte II. József perrendtartásának törvényes bizonyítási rendszerét. A legátütőbb reform a javaslatban az volt, hogy megpróbálta a jogegyenlőség eszméjét is bevezetni azáltal, hogy a szabad védekezés kérdésében nemes és nem nemes között nem tett különbséget[31].

A javaslat végül nem került az országgyűlés elé. 1807-ben jelent meg a teljes munka és éppen szabadelvűsége állta útját annak, hogy tárgyalásra kerüljön, bár sokan kívánatosnak tartották volna a javaslat vitára bocsátását.

Az 1827-es országgyűlés aztán ismét szükségesnek tartotta elővenni a kodifikáció kérdését, és országos küldöttséget rendelt ki, az 1792-es javaslat átdolgozására. Az így létrejött 1827-es javaslat bizonyos tekintetben visszalépést jelentett az 1792-eshez képest, mert ismét az írásbeli nyomozó eljárást kívánta kodifikálni és a rendi különbségeket érvényesíteni. Később aztán ez a javaslat sem került tárgyalás céljából az országgyűlés elé.

 

A büntető eljárásjog és az igazságügyi szervezet további reformja ezt követően egyre inkább politikai kérdéssé lett. A kodifikáció halaszthatatlan voltát a kor nagy gondolkodói is belátták, sőt ismerve a büntetőeljárás alkotmányjogi fontosságát, a szabadelvű, demokratikus alkotmányreform egyik alappillérének tekintették a büntetőjog kodifikálását. Ennek nyomán Széchenyi István egész büntetőjogi programot ad Stadium (1833) című művében, amit a törvény előtti egyenlőség alapelvére épít fel. Ám  a rendek konzervatív gondolkodói még el tudták vetni a reformokat és nem voltak hajlandóak elfogadni a demokratikus eszméket[32]. De ekkor már visszafordíthatatlan folyamatok indultak be, és az 1832-36-os országgyűlést követően az ellenzék átvitte a küzdelmet a vármegyei üléstermekbe. Ennek a kitartó munkának a hatására az 1839-es országgyűlés alkalmával már a követek többsége tisztában volt a kérdés sürgető voltával. A közvélemény tudatában is egyre jobban előtérbe került a kodifikáció szükségessége, amit nagyban megnövelt a politikai perek sokasodása is. Ennek nyomán 1840-ben a büntető és javító rendszer kidolgozására országos választmányt jelöltek ki. Az országos választmány közel másfél évig (1841. nov. 28. – 1843. márc. 19. ) dolgozott javaslatán. Egy egészen új javaslatot akartak kidolgozni, amelyben külön-külön szerepel az anyagi jog, az eljárásjog és a börtönügy. Ennek megfelelően a bizottság három részre oszlott. A bizottságban egyhangú vélemény volt a tekintetben, hogy az eljárásjogot a francia, illetve angol minta szerinti vádrendszerre kell alapozni, viszont nagyon megosztotta a véleményt az esküdtszék kérdése. Nagy vita után végül az esküdtszék kihagyásával készült el a javaslat és került beterjesztésre[33].

Az országos választmány javaslata, amelyet 1843-as javaslatnak neveztek, a törvényhatóságokra bízta a büntető joghatóságot és ezzel együtt az úriszékeket elvetette. A vádlottak között rendiség, polgári állapot szerint nem tett különbséget, az eljárás mindenkivel szemben egyenlő. Ez a javaslat már teljesen a vádrendszer alapjaira épült. A vádlói tevékenységet a királyi tábla elé tartozó ügyekben a koronaügyész, egyébként a tiszti ügyész végezte. Az eljárás nyomozó jellegű vizsgálattal indult, majd ezt követte a perbe fogás – vádaláhelyezés -, aztán maga a büntető per -, a tárgyalás. A vizsgálatot a vizsgálóbíró végezte, a főtárgyalás pedig nyilvánosan és szóban zajlott. A védelem kötelező volt, ha a vádlott nem tudott saját maga gondoskodni védőről, akkor a törvényszék hivatalból rendelt ki számára védőt. Első fokon a megyei törvényszékek, bizonyos ügyekben a királyi tábla járt el. A fellebbvitel egy vagy két fokú volt, annak megfelelően, hogy a királyi tábla avagy a megyei törvényszék járt-e el elsőfokon. A fellebbviteli tárgyalások nyilvánosak voltak, de nem szóban folytatták le azokat.

A javaslat elfogadásakor alulmaradt, az esküdtszék behozatalát támogató csoport különvéleményt fogalmazott meg, amely alapján új javaslat került kidolgozásra, amely, mint 1844-es javaslat szerepelt. Ezzel egyidőben beadásra került egy másik különvélemény is, a felségsértésnek, hűtlenségnek és a király személye elleni szóbeli sértéseknek bíróságával kapcsolatban. A választmány többsége ugyanis a politikai büntetőpereket elsőfokúlag a királyi tábla elé akarta rendelni, ám ezzel szemben a kisebbség azt indítványozta, hogy a perbefogás és a bűnösség kérdésének megállapítására egy külön negyven tagú állambíróság legyen felállítva, a tagok pedig a törvényhozás mindkét táblája által lettek volna kiválasztva az országgyűlés egész időtartamára[34].

Az alsótábla el is fogadta a javaslatot 1844-ben, amely lényegileg csak a bírói szervezet kérdésében változtatott az 1843-as javaslaton. Ezek szerint vádesküdtszékre bízta volna a perbefogást, majd ítélő esküdtszékre a bűnösség eldöntését. A fellebbezést, a ténykérdésekben való perorvoslatot ki kívánta zárni, mindössze az alaki hibák miatt lehettet volna a főigazítószékhez fordulni[35].

Tehát ez a javaslat már nemcsak a francia mintát, hanem az eredeti angol perjogot is előtérbe helyezte, mindezt úgy próbálták megtenni, hogy az idegen mintákat a hazai viszonyokkal összhangba hozzák. Azonban ebből sem lett törvény, mert a főrendi tábla ellenezte az esküdtszék behozatalát. Ennek a javaslatnak a nyomán jött azonban létre az 1848-as, majd az 1867-es sajtótörvény, amely felállította az ítélőjuryt. Több alkalommal volt még próbálkozás arra, hogy törvényerőre emelkedjék a javaslat, de az a későbbiekben is meghiúsult.

 

1872-ben Csemegi Károly készített egy javaslatot az igazságügyi miniszter megbízásából, mivel égetően szükségessé vált az eljárás szabályozása, miután 1872. január 1-jén megkezdték működésüket az újonnan szervezett bíróságok és ügyészségek. Csemegi gyorsan eleget tett a felkérésnek és 1872. március 6-án az igazságügyi miniszter be is terjesztette a képviselőházhoz a törvényjavaslatot a “törvényszékek illetékességéhez tartozó bűnvádi eljárás ideiglenes szabályozásáról” címmel. A javaslatot sürgős megvitatását követően elfogadásra is ajánlották, azonban az országgyűlésen nem tárgyalták meg, később pedig az országgyűlés fel is oszlott. Ezek után az igazságügyi miniszter ideiglenes javaslatként küldte szét a bíróságoknak, és az egyöntetű eljárás érdekében zsinórmértékül ajánlotta.

 

1882-ben Csemegi újabb megbízást kapott egy büntetőeljárási javaslat készítésére. Csemegi az év végére el is készült az újabb tervezettel, ami nyomtatásban is megjelent a “Magyar bűnvádi  eljárás a törvényszékek előtt” címen. Ez egyben magában foglalta az általános indokolást is. Ez a tervezet mellőzte az esküdtszéket és tisztán hivatásos állami bíróságokra bízta a bíráskodást. Csemegi következetesen a vádelvet helyezték előtérbe olyan módon, hogy a bíróság az ügyész által indítványozott büntetésnél súlyosabbat nem szabhatott volna ki. A védelem a nyomozás alatt is megengedett volt. A vádaláhelyezést a vádtanács rendelte volna el. A bíróság szabadon mérlegelheti a bizonyítékokat. A tervezettel kapcsolatban éles szakmai vita alakult ki, elsősorban a vádelv eltúlozását sérelmezték. 1885-ben az igazságügyi miniszter létrehozott egy huszonegy tagú szaktanácsot, amely minden fontos kérdésben véleményt alkotott és sok tekintetben módosításokat is ajánlott. Ám az esküdtszék kérdését nem érintették a miniszter hathatós közreműködésére.

A viták hatására Csemegi átdolgozta javaslatát, és így született meg az 1886-os újabb tervezet. Ez a munka kihagyta a vádtanács intézményét, a bíróságot nem kötötte a vádló indítványához sem a minősítés, sem a kiszabandó büntetés tekintetében. A jogorvoslati rendszert is megváltoztatta. A javaslatot ismét egy, a miniszter által felállított szaktanács vizsgálta meg. A vizsgálatot az igazságügyi miniszter halála szakította félbe.

A miniszter halálát követően Csemegi már nem vállalta a javaslat további átdolgozását, így az új miniszter létrehozott egy új három tagú bizottságot a büntető perrendtartás javaslatának elkészítésére.

 

Az új miniszter által életre hívott bizottság két évig szorgoskodott a munkával, és 1888. december 10-én a miniszter a képviselőház elé terjesztette az elkészült javaslatot a magyar bűnvádi eljárásról. Az elkészült tervezet nem mondható merőben új munkának, hiszen jórészt Csemegi előző két munkája került átdolgozásra. A bizottság munkájának végül egyik legnagyobb érdeme a két kötetet kitevő indokolási rész volt. Az előző tervezetekhez képest ez a javaslat enyhített a vádelv eltúlzottságán, de úgyanúgy mellőzte az esküdtszéket[36].

Végül ez a munka is elődjei sorsára jutott, mert a következő igazságügyi miniszter visszavonta, mielőtt a képviselőház igazságügyi bizottsága megkezdte volna a tárgyalását.

 

1890-ben az új igazságügyi miniszter megbízásából Schedius Lajos az esküdtbíróságról, majd 1892-ben Balogh Jenő a büntető eljárásjog egészéről készítettek egy újabb tervezetet. Ezeket a javaslatokat a miniszter a szaktanácskozmány elé terjesztette. A szaktanács miután befejezte a munkák tárgyalását a miniszter egy hat főből álló szövegező bizottságot hozott létre, amelynek a feladata a végleges szöveg elkészítése volt.

Ezt követően a javaslat indokolási részét dolgoztatta át a miniszter. Az így elkészült új tervezetet terjesztette fel immáron az új igazságügyi miniszter a képviselőházhoz 1895. május 4-én a “bűnvádi perrendtartásról címmel”.

A képviselőház az igazságügyi bizottsághoz utasította a javaslatot, amely 1896 novemberétől a következő év februárjáig tárgyalta. Több jelentős módosítást is végrehajtottak, elsősorban a tettenérés és az előzetes letartóztatás kérdésében. Az átdolgozott javaslatot 1896 tavaszán terjesztették be a képviselőház elé, ahol szeptember 3-12-ig tárgyaltak róla, majd némi változtatással el is fogadták. A főrendiház szeptember 19-én vita nélkül fogadta el a javaslatot, amelyet a király december 4-én szentesített és 1896. december 22-én meg is jelent az Országos Törvénytárban, mint 1896 évi XXXIII. törvénycikk a bűnvádi perrendtartásról (Bp.)[37].

 

Az ezt követő években sorban születtek az új törvényt kiegészítő illetve módosító jogszabályok. A Bp. hiányossága gyorsan kiderült két fontos kérdésben, ami nem került letisztázásra, úgymint a bíróságok hatáskörének megállapítása, valamint az esküdtszékek megszervezése. Ezt a két kérdést két külön törvénnyel oldották meg, amelyekben megállapították az átmeneti intézkedéseket és a törvény hatályba lépésének idejét is. A miniszter 1897. márciusában nyújtotta be a két javaslatot a képviselőházhoz “Az esküdtbíróságokról” és “A bűnvádi perrendtartás életbeléptetéséről” címmel. Ezeket még ebben az évben elfogadta mind a képviselőház, mind a főrendiház, majd a király is szentesítette és az Országos Törvénytárban is megjelent. Az 1897. évi XXXIII. törvénycikk tartalmazta az esküdtbíróságok szervezetére, az esküdtképességre, az esküdtek összeírására vonatkozó szabályokat, az 1897. évi XXXIV. törvénycikk pedig a büntető bíróságok hatáskörét és az átmeneti intézkedéseket állapította meg, valamint megjelölte a Bp. hatályba lépésének utolsó határidejéül 1900. január 1-jét, és egyben felhatalmazta az igazságügyi minisztert, hogy akár ezt a határidőt megelőzően is hatályba léptesse az új eljárási törvényt.

Az így kodifikált büntető perrendtartásunk az első világháború kitöréséig kiállta a gyakorlat tűzpróbáját és a magyar büntetőeljárás a kor legjobbjai közé került.[38] A Bp. szabályain 1900 után több törvény is változtatott, módosított. Ilyen volt az 1907. évi XVIII. tc., az 1908. évi XXXVI. tc., az 1913. évi VII. tc., a sajtóról szóló 1914. évi XIV. tc. és az esküdtbíróság előtti eljárásra és a semmisségi panaszra vonatkozó rendelkezések módosításáról szóló 1914. évi XIII. tc..[39] Ez utóbbi nagy jelentőséggel bírhatott volna az esküdtbíráskodással kapcsolatban, de az első világháború kitörése miatt mindez nem derült ki..     

 

   

          

 

Felhasznált irodalom

 

 

 

Angyal Pál: A magyar büntetőeljárási jog tankönyve. Budapest, 1915, Athenaeum

 

Finkey Ferenc: A büntetőperjogtudomány háromszázados fejlődéstörténete,  Sárospatak, 1948

 

Finkey Ferenc: A magyar büntetőeljárás tankönyve. Budapest, 1908, Politzer-féle Könyvkiadó Vállalat

 

Király Tibor: Büntetőeljárási jog. Budapest, 2000, Osiris

 

Vámbéry R.: A bűnvádi perrendtartás tankönyve. Budapest, 1916, Grill Károly Könyvkiadója

 

Vámbéry R.: Büntetőjog. Budapest, 1903, Grill Károly Könyvkiadója