A jog rétegelmélete
Pokol Béla e könyvében (Rejtjel Kiadó, Budapest, 2001) a jogelméletének egy már évek óta formálódó szintézisét adja. A könyv tulajdonképpen egységes egésszé szerkesztett tanulmánygyűjtemény, minthogy fejezetei, alfejezetei – olykor több alkalommal is – folyóiratokban és kötetekben publikálásra kerültek. A munka egy, csak a jog belső összefüggéseit feltáró elméletet igyekszik kidolgozni. Pokol a jogszociológiai kiindulású jogelméletét egy átfogó társadalomelméletbe ágyazza; ez a társadalomelméleti alap pedig Niklas Luhmann rendszerelméleti társadalom-felfogása.
A
rendszerelmélet keretében a jogot, mint jogrendszert fogja fel, mely –
hasonlóan például a gazdasághoz, a tudományhoz – a társadalom egyik
alrendszere. A társadalom alrendszerei egymástól funkcionálisan elkülönültek (a
valóságot egy sajátos bináris kód alapján dolgozzák fel),
professzionalizálódtak (egy adott funkcióra specializálódtak) és belső értelmi
összefüggésekkel rendelkeznek (a társadalmi intézmények ember által alkotottak,
azaz értelmi felépítettséggel bírnak).
A
modern társadalmakban a jog értelmi rendszerének szerkezete négy rétegből áll:
a jog szövegrétege, a jogdogmatikai és a bírói esetjogi réteg többnyire
ellentmondás-mentes rendszere, valamint az 1950-es évektől – döntően az
alkotmánybíróságok működésének következményeképpen – az e rétegeket felülről
befolyásoló és jóval képlékenyebb, kevésbé egyértelmű alapjogi réteg. A jognak
így egy pozitivista felfogása tárul elénk. Azonban már az előző a
megfogalmazásból kivehető, hogy Pokolnál a jog rétegelmélete nem pusztán leíró,
de egyben előíró elmélet is: a jogszabályok szövege, a jogtudomány-jogdogmatika
és a bírói jog – a jogfejlődés során kialakult – egymáshoz való viszonyának
stabilitását kívánja megőrizni.
Egy modern jogrendszer azonban nem írható úgy le, mint amely tisztán a jogos-jogtalan bináris kód szerint működik, hanem csupán egy olyan alrendszerként, melyben más alrendszerek és azok értékszempontjai is szerepet játszanak. Bár a jog viszonylagos zártsága ma már igen kevéssé engedi például az igazságosság figyelembe vételét a jogalkalmazás során, ezen értékek inkább a jog alkotásának folyamatában – a politika világán keresztül – lépnek be a jogba. Természetesen a modern államokban ezen túl is megjelenik az igazságosság, így az esküdt- és a választottbíráskodásban, illetve az absztrakt elveket kibontó alkotmánybíráskodásban. A II. világháborút követően kialakult szociális és jóléti államok pedig szintén magukkal hozták a tartalmi igazságosság erőteljesebb befolyását.
Pokol
hangsúlyozza, hogy a jog szövegrétege és másik három rétege között feszültség
van: a politikai szférában végbemenő jogalkotás „termékei”, a jogszabályok a
jogalkalmazás folyamatában a jog sajátos szűrőjén mennek keresztül, ami a
jogalkotó számára egy idegen világot jelent, és aminek alakulására így már
befolyása sincsen (hermeneutikai puffer). A jelenség különböző mértékben
jelentkezik az egyes jogrendszerekben. A német jogban különösen nagymértékben
érvényesül, minthogy az egyetemi jogászság, a jogtudomány és az általa
kidolgozott jogdogmatika több évszázada kiemelt helyet kap a jogalkalmazásban
(még ha ez a domináns pozíció a XX. század fordulóján oldódott is). A
francia jogban a joggyakorlat és a jogértelmezés főszereplőjévé a bírói kar
vált, s a jogtudomány háttérbe szorult. Ezt a sajátos bírói titkosság is
segítette, hiszen így a kívülálló jogtudós számára pusztán a jogszabály
szövege, illetve egy rendkívül rövidre fogott bírósági ítélet ismert. Ez
erősítette azt a törvénypozitivista képet, mely szerint a bíró, mint egy
„szubszumáló automata” hozza meg az ítéletét. A titkosság leple alatt azonban a
bírák és az ügyészek belső kommunikációjában megjelenik a jogtudományi munkákra
való hivatkozás is. Az angol common lawban a hermeneutikai puffer alig
érvényesül. Ez részben a törvényi jog csekély szerepének és annak köszönhető,
hogy a tudatos törvényalkotási eljárás eredményeként létrejövő jogszabályok
alkalmazása szószerinti értelmezéssel párosul. A jognak a gyakorlati élethez
való ilyen fokú kötöttsége pedig a rendszerező jogtudomány kialakulását is
hátráltatta. A kontinentális és az angol jog között helyezkedik el az amerikai
jog, ahol az esetjogi joggyakorlat mellett a központi jogalkotás, az alapjogok
mérlegelése és a jogtudomány is megjelenik, és befolyásolja a joggyakorlatot.
A
jog, mint professzionális intézményrendszer a társadalom más alrendszereitől
eltérő alapvető sajátossága, hogy a csak rá jellemző jogos-jogtalan bináris kód
alapján működő rendszer ellentmondás-mentes legyen. Ezt az
ellentmondás-mentességet a jogtudomány rendszerező-dogmatikai tevékenysége
teremti meg, még ha a jog pozitiválódása magával hozta azt az igényt, hogy már
maga a jogszabály szövege legyen ellentmondásoktól mentes. A jogrendszer
egységességére azonban zavaró tényezőként hathatnak a politika felől érkező,
nem jogi fogalmak, intézmények, valamint az elmúlt évtizedekben az alkotmányos
alapjogok morális töltetű elvei. Ezek a jogon túli hatások ugyanakkor,
amennyiben nem túl radikálisak, fokozatosan beépülnek a jog egységes
rendszerébe.
A jog
egységes szerkezetét (azon belül is a jogdogmatikát) az is befolyásolja, hogy
egy államban milyen a jogászi tevékenység jellege és szerepe. Míg például
Németországban az alaposan kimunkált jogdogmatikát (is) alkalmazó bírói kar
teremti meg elsősorban a jog értelmi egységét, addig az Egyesült Államokban ezt
a szabadpiaci elven működő, független ügyvédség teszi.
Pokol
felveti a hermeneutika – már Gadamer által is fontosnak tartott – jogi
relevanciáját, mely szerint a jogi szövegek értelme nem magától értetődő, hanem
azokhoz is valamilyen háttértudással, „előítélettel” közelítünk. Ezzel szemben
inkább ahhoz a luhmanni gondolathoz nyúl, mely szerint a jogrendszerbe az azon
kívülről jövő információkat a jogdogmatika „mint a jogi rendszer input oldalára
települt szűrőmechanizmus” (70. oldal) alakítja át, és építi be (így teremtve
meg az értelmi egységet).
A
szerző a jog értelmi egységét biztosító jogdogmatika tárgyalását követően annak
társadalmi vetületét, a jogi oktatást teszi vizsgálatának tárgyává. A jogi
oktatás alapvető funkciója a jog sajátos fogalmainak közvetítése: átadni azt a
jogászi gondolkodásmódot, mellyel a jog szemléli a társadalmat, és mellyel – a
jogos-jogtalan bináris kód alapján – feldolgozza a valóságot. Bemutat néhány a
jogi képzés előtt álló olyan dilemmát, melyeknél az a kérdés vár eldöntésre,
hogy milyen jellegű ismeretekre helyeződjön nagyobb hangsúly: a jogdogmatikára
vagy a gyakorlati életre, illetve a bíró- vagy az ügyvédképzésre, avagy a
jogdogmatikai tudást vagy a jogi jelenségek hátterét is felmutató
társadalomtudományokat részesítse-e előnyben.
A
jogi oktatással kapcsolatban Pokol néhány mondatban felvillantja azt a
problémát is, mely hosszú-hosszú évtizedekre visszanyúlóan terheli a magyar
jogi oktatást. Az egyetemeken ugyanis mintha a hatályos jogszabályok –
lehetőleg szószerinti – megtanulására, illetve a vizsgák sikeres letétele elé
állítandó kihívásokra specializálódtak volna. Ebben a közegben, bár a
legalapvetőbb fogalmak és összefüggések a klasszikus jogágakban átadásra
kerülnek, ám a jogi normák mélyebb magyarázata elsikkad, ily módon kellő
megalapozás hiányában a jogászok védtelenné válnak a jelentős
jogszabály-változásokkal szemben. A jogi oktatás e jellegének azonban nemhogy
csökkenésére, de inkább erősödésére vagy legalábbis állandóságára lehet
számítani.
A jog
rétegelméletének általános kérdései után Pokol az egyes konkrét jogréteket
járja körül részletesen. Elsőként az alkotmányos alapjogok rétegét veszi
szemügyre. Az alkotmányos alapjogoknak a jogrendszerben ( és a politikai
életben ) az elmúlt évtizedek alatt – különösen a magyarországi rendszerváltást
követő években – betöltött szerepe jelenti a szerző számára a legalapvetőbb
problémát. Ez jól kivehető abból, hogy a szerző a könyv e kérdést érintő
részeinél lép ki leginkább a száraz, leíró tudósi szerepből, és él értékelő
megjegyzésekkel.
Az
1950-es évektől először az Egyesült Államokban, majd kisebb mértékben Európa
egyes jogrendszereiben a három hagyományos réteg mellé az alapjogok (az
alkotmányba foglalt emberi jogok) rétege jelent meg. Ekkor indult el az a
tendencia, hogy a jogalkotó vagy a jogalkalmazó a döntéseit (vagy az azt
megalapozó jogszabályokat) az alapjogok mércéjének vesse alá, ami azzal a
következménnyel jár, hogy a voltaképpen absztrakt elveket tartalmazó alapjogok
átformálják a jog kialakult struktúráját, s annak mindhárom rétegét. A
szövegréteget tekintve megállapítja, hogy ezáltal a jogalkotó mozgástere
szűkül: a megalkotandó jogszabályokat most már az alapjogok fényében is
vizsgálni kell. A jogdogmatikában előtérbe kerül az alapjogok részletes
kibontása, illetve a már kifejlődött dogmatikának az alapjogoknak megfelelő
átdolgozása. A bírói esetjogban pedig megjelent az alapjogokon alapuló
jogszabály-értelmezés, ily módon csökkentve a bírói kar szerepét a bírói
kazuisztika kialakításában.
Minthogy
az alapjogok elsősorban az alkotmánybírósági jogalkalmazáson keresztül válnak a
jogrendszer részévé, az alkotmánybíráskodást is vizsgálja a szerző. Az
alkotmánybíróságok jogértelmezési felfogásuktól függően különböző hatást
gyakorolnak a politikai és a jogi alrendszerre; ennek fényében háromféle
alkotmánybíráskodást különböztet meg.
Az
ideológiai alkotmánybíráskodás az aktivista alkotmánybíróságok gyakorlatát
jellemzi, és ez erkölcsi viták gerjesztéséhez vezet. A politikai
alkotmánybíráskodás esetén a felek politikai küzdelmeiket alkotmánybírósági
útra terelik, mintegy eljogiasítva a valójában politikai konfliktusokat. Végül
a jogászi alkotmánybíráskodás az alapjogok túlzottan általános fogalmait a
jogdogmatika segítségével értelmezi, és így fokozatosan konkretizálja azok
tartalmát.
Az
elmondottak alapján is érzékelhető, hogy a szerző igen erős bírálatot fogalmaz
meg az alapjogi aktivizmus szerepét illetően. Pokol kritikájának éle elsősorban
arra irányul, hogy az alkotmányos alapjogok elvontságából kifolyólag a jog
normái egy bizonytalan tartalmú rétegtől válnak függővé. Az absztrakt fogalmak
fellazítják a jog viszonylag feszes, egyértelmű rendszerét, és az alapjogot
alkalmazó bíró szubjektív, önkényes morális értékítéletének adnak teret. A
jogrendszer szempontjából nézve az alapjogok megtörik a hagyományos jogrétegek
egységét. Pokol ezzel egy konzervatív álláspontot képvisel abban az értelemben,
hogy különösen fontosnak tartja a társadalmi stabilitást, a kialakult
viszonyokra tekintettel lévő szerves változást (ez látható még a jogpolitikáról
szóló részeknél is, ahol a jogrendszerbe történő radikális beavatkozás
veszélyeire hívja fel a figyelmet).
Véleménye szerint az absztrakt
jogok erőltetett érvényesítése moralizáláshoz, a társadalom egyes erkölcsi
értékeinek preferálásához, így az erkölcsi sokszínűség leszűkítéséhez vezet, és
kikezdi a demokratikus akaratképzést és a parlamentarizmust. Ezáltal az
alkotmánybíráskodás végső soron önmagára is veszélyessé válik. Pokol itt
láthatóan a többségi demokrácia oldaláról támadja az alapjogi aktivizmust,
holott a morális értelmezés hívei a demokráciának egy ettől eltérő modelljét,
az alkotmányos demokráciát preferálják, melyben a népszuverenitást és a
többségi uralmat az egyén szabadságjogait és az egyenlő elbánás követelményeit
védő liberális megkötések korlátozzák. (Dworkin 1997, Kis 2000, 62-63. oldal).
E
könyvből kevésbé derül ki, hogy kifogásait nem is szűkebben, jogi szempontból
fogalmazza meg, hanem inkább politikai szempontból, amire viszont egyéb –
részben politológiai – írásai utalnak (lásd az irodalomjegyzékben). Pokol
rámutat, hogy az aktivizmus képviselői az alapjogok értelmezésénél
tulajdonképpen a baloldali liberális politikai filozófia értékeit kívánják
érvényre juttatni. Az alkotmány ilyen, „morális értelmezése” tehát egy
meghatározott erkölcsi felfogást hordoz, amit – saját hatalmi érdekeik védelme
érdekében – egy a tudományban és a közéletben, főként a médiában erős
befolyással bíró értelmiségi, illetve pénztőkés csoport támogat.
Pokol
ezzel rávilágít arra, hogy az emberi jogi eszme is meghatározott értékeket és
érdekeket képvisel, egy jól körülhatárolható ember- és társadalomképpel
rendelkezik, és nem azt a mára már lényegében elfogadott nézetet takarja, hogy
az emberi jogok tulajdonképpen a szabadság szinonimájának tekintendők. Ennek
alapján a szerző megelőlegezi azt az – általa ki nem mondott – állítást, hogy
az alkotmánynak nem is létezhet ideológiamentes értelmezése, hivatkozzanak akár
arra, hogy az alkotmány nem nevesít kifejezetten valamely politikai ideológiát,
avagy akár arra, hogy egy átfogó ideológia vagy az alkotmány általában vett
értékrendje helyett csupán – a szakirodalomra és a nemzetközi gyakorlatra
támaszkodva – az egyes alapjogok rendszerét bontja ki (Sólyom 1998, 441. oldal
és Sólyom 2001, 144. oldal).
Az
alapjogi réteg és az alkotmánybíráskodás átfogó jellemzése után a szerző rátér
a magyar alkotmánybíráskodás tárgyalására. Itt az Alkotmánybíróság működése
során megfigyelhető jogkoncepciókat kívánja feltárni. A könyv ezen alfejezetét
egy 1992-ben – és azóta jópár kiadásban – megjelent tanulmány adja, ennek
megfelelően az elemzés csupán a bíróság első éveinek határozatait tekinti át.
Pokol
három alkotmánybírósági jogkoncepciót lát. A „parlamenti
törvénybarát”-koncepció a népakarat kifejezésének gátját látja az alapjogi
mércék alkalmazásában, szélső esetben akár magában az alkotmánybíráskodás
intézményében is. Az alapjogi dogmatika hívei megpróbálják az alapjogokat az
egyes jogági dogmatikákhoz igazítani, és ennek segítségével folyamatosan
kiépíteni az alapjogok saját dogmatikáját. A szerző számára a legproblémásabb
megközelítés az „aktivista alapjogász”-koncepció, melynél a bíró – Pokol
szerint – tulajdonképpen saját önkényes igazságérzetére hagyatkozik.
Az aktivizmuskritikája talán azért is olyan éles, mert e tendenciát Magyarországon különösen súlyosnak érzékeli. Ez ugyanis szerinte nem csak az Alkotmánybíróság gyakorlatában, de a közéletben is tetten érhető, ahol az aktivizmust pártoló „fővárosi filozófus-társadalomtudós értelmiség” szociálliberalizmusa dominál, és médiatúlsúlyát felhasználva még az Alkotmánybíróság jogértelmezését is a maga szemléletére formálva tudja a társadalomban megjeleníteni (Pokol 1994, 91-92. oldal). Az Alkotmánybíróság joggyakorlatát ugyanakkor a morális értelmezés mellett legalább olyan mértékben jellemzi egyfajta alkotmánypozitivizmus, mely a jogbiztonságra koncentrál, és a különböző ideológiai, igazságossági elvek helyett a formális jogi értékeket részesíti előnyben, különösképpen az államszervezeti kérdésekben (Sólyom 2001, 66. és 118. oldal). Az emberi jogi aktivizmus és az államszervezeti pozitivizmus kettőssége viszont – és Pokolnál már ez a gondolat kifejezetten nem észlelhető, hiszen ő inkább az aktivizmusra helyezi a hangsúlyt – még inkább rámutat arra a politikai összefüggésre, hogy a békés átmenet, a „jogállami forradalom” az emberi jogi liberalizmus képviselői és a pragmatikus posztkommunista, technokrata réteg egymást kiegészítő társadalmi pozícióját szolgálja, és ennél fogva ezek értékrendje kerekedett felül a rendszerváltást követő Magyarországon (a legújabb vonatkozó irodalomból, a politikai élet két ellentétes oldaláról Horkay Hörcher 2003, Szigeti 2003). A pozitivizmus, illetve az emberi jogias megközelítés Horváth Barna meglátását ismét beigazolva (Horváth 1928), csupán kétféle jogelméleti megfelelője egyazon politikai nézetnek és érdeknek. A pozitivizmus azáltal segítette elő a múlt rendszer vezető rétegének (a politika nem szakmai vonalát képviselő legfelső pártvezetést leszámítva) és politikai szemléletének továbbélését, hogy nem engedte érvényesülni az előző rendszerrel szembeni elvont igazságossági szempontokat, aminek alapján ismét visszaélésekre kerülhetett volna sor. Az emberi jogi liberalizmus pedig – a kezdeti politikai ellentét ellenére – igen közelálló felfogást vallott (és vall ma is) a mai szocialistákkal; racionalizmusával, egy újabb központi ideológia tagadásával erősítette a gyakorlatias, ideológiamentes, a szakszerűséget előtérbe helyező poszkommunista erők erkölcsi és politikai legitimitását. Az állami be nem avatkozást, az állam semlegességét hirdető és az előző rendszerben kialakult jogi keretekhez ragaszkodó baloldali liberális felfogás így hatékony védelmet jelentett a jobboldalról jövő ideológiai nyomás ellenében, ami a posztkommunisták helyzetét megrengethette volna, és másfajta értékeket, gondolkodásmódot tudott volna meggyökereztetni.
Pokolnak a politika és az alapjogok viszonyát egyértelműbben tárgyaló munkái arra engednek következtetni, hogy – a morális értelmezés híveihez hasonlóan – nála is nagyrészt a politikai álláspont a kiindulási pont és a jogelméleti álláspont az okozat: az alkotmánybírósági aktivizmust elutasító demokrata, jogpozitivista felfogás az emberi jogi liberalizmussal és annak magyarországi képviselőivel szembeni ellentétnek a következménye. Pokol az uralkodó szellemi befolyás ellen másokkal ellentétben nem egy alternatív ideológia meghonosításában, de a szigorú szövegpozitivizmusban látja a megoldást.
Pokol
félelmei ellenben az alapjogok szerepét illetően némileg alaptalanok, hiszen a
morális értelmezés nem feltétlenül hagyja szabadjára a bíró szubjektív
értelmezését, hiszen azt jó esetben megfelelő „óvatossági rendszabályok”
fékezik (Kis 2000a, 148-150. oldal). Amennyiben a mű e fejezete az
Alkotmánybíróságnak nem csak az első két évét dolgozta volna föl, hanem a könyv
lezárásáig terjedő teljes időszakot, az megóvta volna a szerzőt ettől a
félelemtől, minthogy az évek előrehaladtával egyre inkább a – liberális töltetű
– „alapjogvédelem kifulladása” tapasztalható. A Sólyom-bíróságot követően pedig
mind gyakoribbá váltak (és válnak) az „Alkotmánybíróság állandó gyakorlatára”
hivatkozó érvelések, melyekben olykor már csak a vonatkozó korábbi határozatok
szinte mechanikus idézése történik. Ez persze nyilvánvalóan az egyes alkotmányi
rendelkezések fokozatos kibontása nyomán valósulhatott meg, ami minden
bizonnyal Pokol Béla egyetértésével találkozik. És még ha az aktivizmus is
uralná a bíróság tevékenységét, akkor sem lehetne azt túlzott moralizálással
vádolni. Kétségtelenül van a morális értelmezésben és a moralizmusban közös
nevező, mégis aránytévesztés azonosítani az egyén szabadságát célzó, igen
általános erkölcsi értékeket az olyan nézetekkel azonosítani, melyek egy eszme
konkrét előírásainak feltétlen engedelmességet követelnek. Pokol Bélával
azonban abban egyet lehet érteni, hogy az alapjogok kidolgozása többé-kevésbé
megtörtént, ennek ellenére ezek nemigen adnak biztos útmutatót a várható
döntések tekintetében. Az alapjogok változatlanul túl általánosak,
meghatározatlanok, legfeljebb az adott társadalmi, politikai és egyéb
körülményekből következtethetünk egy konkrét döntés pontos tartalmára.
Összességében azt mondhatjuk, hogy
túldimenzionált az alapjogoknak a jogrendszerre gyakorolt zavaró hatásáról
beszélni. Az alapjogok erősen morális jellege nem hatja át nagymértékben a
jogrendszert, amit például Pokol Béla saját, a magyar bírósági jogértelmezésre
vonatkozó kutatásai is igazolnak (IV.2.2. és V.2. alfejezet).
Pokol
a hazai alkotmánybíráskodáshoz kapcsolódóan külön kitér a német
alkotmánybíróság tevékenységére, mivel elsősorban ez nyújtotta a magyar
Alkotmánybíróság számára a mintát (akárcsak az alkotmány normaszövegének
megalkotása során). Ez nem jelent puszta másolást, a két bíróság felfogása
között lényeges eltérések is tapasztalhatók. A német koncepció szerint például
az általános személyiségi jog anyajog jellege a „személyiség szabad
önkifejezéséhez való jog”-ból ered, és ebből további jogok nem származtathatók.
A magyar bíróság döntése(i) viszont ezt az emberi méltósághoz való jogból
vezetik le, és forrása az Alkotmány által nem nevesített szabadságjogoknak. Az
egyenlőség kérdését illetően továbbá a német bíróság egyértelműen a formális
egyenlőség mellett tette le a voksát, a magyar viszont erősebben kívánja
érvényesíteni a materiális egyenlőséget.
Az alapjogoknak
a jogalkalmazásban tapasztalható megjelenése előidézte a jog alkalmazásának ún.
elalkotmányjogiasítását (persze az egyes jogrendszerekben különböző mértékben).
Egyes csoportok ugyanis elsősorban politikai-társadalmi cél érdekében a
közvetlenebbül morális tartalmú alapjogokat hozzák fel érdekeik kiharcolásában.
Ennek különféle módozatai alakultak ki.
Az
alkotmányjogiasítás anyagi jogi irányát jelenti az a tendencia, mely szerint a
jogalkalmazó a döntését az alapjogokra hivatkozva hozza meg, akár a vonatkozó
törvények félretolásával is. Az alkotmányjogiasítás eljárásjogi iránya az
úgynevezett tömeges perlésben mutatkozik meg, amikor egy, a perben érdekelt
személy beléphet a perbe, ha az az érdek nincs megfelelően képviselve, vagy ha
egyáltalán valamilyen átfogó tény- vagy jogkérdés szerepel az ügyben (közjogi
perlés). Továbbá abban jelentkezik, hogy az érintettek egy perlési csoportot
alkotnak érdekeik bírói úton történő érvényesítéséhez (csoportos perlés), és
ily módon „a törvényi rendelkezéshez teszik hasonlatossá a bírói döntést” (143.
oldal).
A
magyar jogrendszerben az alkotmányjogiasítás jelensége nem igen figyelhető meg,
bár – és Pokol itt sem mulasztja el megjegyezni – azt egyes liberális csoportok
támogatják. A mai magyar jogszabályi keretek között az anyagi jogi perlés a
jogegységi határozatok alkotmánybírósági kontrolljával merülhetne fel. Ez a
probléma ütközött ki az úgynevezett dávodi abortuszper esetében – amit a
morális értelmezés egyes hívei üdvözöltek is –, ahol a bíróság az alkotmányra
hivatkozva hozta meg döntését. Az eljárásjogi perlés elsősorban a társadalmi
szervezeteknek biztosított közérdekű keresettel állhat be, ám mind ez ideig
ezzel kevéssé éltek.
Pokol
Béla ezt követően a jog egy másik rétegével, az értelmi egységet biztosító
jogdogmatikával foglalkozik. A jogdogmatika teremti meg a jogi alrendszer
lényegi jellegzetességét, az ellentmondás-mentességet, a rendszerszerűséget.
Legalább ilyen fontos sajátossága azonban a jogdogmatikának az, hogy a jog e
sajátos fogalmi rendszerével képezi le a világot, és alkot egy relatíve
összefüggő egységet. A jogdogmatika nem egyenlő a jogtudománnyal, hanem a jogi
fogalmak rendszere. A jogi fogalmak egyrészt nem pusztán a jog tudományos
vizsgálatának, rendszerezésének eredményei, hanem a bírói gyakorlat is teremti
ezeket, másrészt e fogalmak átkerülhetnek magába a jogszabály szövegébe is
(Pokol 2003).
Minden a jogba kívülről érkező
szempont (pl. igazságosság) a jogdogmatika rendszerébe beillesztve válik
jogivá. Ez növeli a jognak más szempontokkal (erkölcsi, politikai, stb.)
szembeni ellenállását, bár túlzottan közömbössé is válhat velük szemben, és a
jogalkotás során a politika sem nyúlhat bele önkényesen a jog világába, sőt a
hatékony jogalkotás megköveteli a dogmatika figyelembe vételét. Ezt szolgálja a
modern parlamenti demokráciákban a „közvetítő jogpolitikai szféra”, mely
egyfelől a politikai szféra jogi ismeretekkel felvértezett tagjaiból, másfelől
a jogászság szervezeteiből, illetve politizáló jogászokból áll.
A
merev jogdogmatikai rendszerezés korlátait felismerve Theodor Viehweg
kidolgozta a jogi topika elméletét. Eszerint a jogban nem csupán logikailag
egymással összefüggő állítások vannak, hanem olyan nem objektív, ám általánosan
elfogadott, elvontabb fogalmak is, melyek alapján – a jogi előírások keretei
között – nem közvetlenül, nem kényszerítően következik egy adott döntés, ám e
döntést nem is a bíró puszta önkénye szüli. Ezek a fogalmak, az úgynevezett
topikai maximák a jogon kívülről, a mindennapi életből kerülnek be a jogrendszerbe,
ami ugyanakkor veszéllyel is járhat, megbonthatja a jog sajátos értelmi
összefüggését, és a jog túlzott mértékben átitatódik politikai, erkölcsi
szempontokkal.
Pokol
hangsúlyozza, hogy a jog szerkezete a jogászi tevékenységekkel is összefügg.
Ennek bemutatására sorra veszi az egyes államokban a különböző jogászi
szakmákat (ügyészség, ügyvédség, bírói kar, egyetemi jogászság) és azok
jogrendszerben betöltött szerepét.
A
jogpolitikáról a rétegelmélet szemszögéből szólva hangsúlyozza, hogy a
jogpolitikát érintő felfogások szintúgy függnek a jog szerkezetére vonatkozó
koncepcióktól (pl. a bírói jog koncepciója értelmében nem is igen beszélhetünk
jogpolitikáról). Pokol a jogpolitika alatt tulajdonképpen „a jogi szféra felől
jogdogmatikai réteggel lefedett” (192. oldal) politikát érti. Ennek
megfelelően, ha egy probléma kapcsán még nem létezik kialakult bírói gyakorlat
vagy jogdogmatika, akkor egyúttal jogpolitika sem létezik. A rendszerelmélet
nyelvén fogalmazva a jogpolitika olyan tevékenység, melyben az adott kérdés a
jogos-jogtalan mellett egy másik bináris kód szempontjából is értékelésre
kerül. A társadalom két alrendszeréből jövő kezdeményezéseket pedig a már
említett két közvetítő jogpolitikai szféra alakítja át.
A
„jogpolitikának” egy másik útját is vázolja szerző. Az ilyen „jogpolitikus” az
1960-as években az Egyesült Államokban kialakult módszerrel a bíráskodáson
keresztül igyekszik politikai céljait kiharcolni. A cél voltaképpen
meghatározott tartalmú bírósági ítélet elérése, mely így kvázi törvényként a
jövőre nézve is dönt egy adott problémát illetően. Erre természetesen ott van
igazán lehetőség, ahol létezik a bírói precedensjog. A jelenséget az alapjogi
forradalom hozta el, mely jól meghatározott értékek alapján kívánt társadalmi
változást indukálni. A perlés alkalmával gyakran hivatkoztak az erkölcsi
tartalmú alkotmányos alapjogokra, melyek absztraktságuknál fogva segítettek
abban, hogy így akár valamely helytelenített jogszabályi rendelkezéssel is
ellentétes döntést érjenek el. Magyarországon ez a perlési politizálás a
jogrendszer sajátosságai miatt nem jelentkezik, még ha ezt egyes (baloldali
liberális) politikai, jogászi csoportok szeretnék is.
A modern társadalmakban egyre inkább a jog
felett az állam rendelkezik mind a jogalkotásban, mind a jogalkalmazásban. Ám –
szögezi le a szerző – ezzel ellentétes tendenciák is megfigyelhetők, melyek az
állam polgárainak kínálnak lehetőséget a jog feletti rendelkezésre. Ilyen
például a választottbíráskodás, a munkaviszony keretében kötött, csupán átfogó
szabályozást nyújtó kollektív megállapodások, a sértett jóvátételét célzó
büntetőeljárás, valamint a büntetés-végrehajtás privatizálása.
A
bírói jog alatt Pokol – amint ezt egy közelmúltbeli vitában (Jogelméleti Szemle
2003/1. és 2. szám) hangsúlyozta – az egységes bírói gyakorlatot érti, és nem
egyszerűen az egymástól elkülönült bírósági döntések összességét.
A
bírói jog tárgyalásánál is csak a jog oldaláról látható jelenségeket mutatja
be, pedig a jog alkalmazása egy olyan probléma, mely kifejezetten megkívánja az
összetett elemzést. A modern ismeretelmélet eredményeinek, a jogalkalmazás
szociológiai, pszichológiai jellegzetességeinek bevonása helyett a formális,
jogi jelenségekre koncentrál.
A
jogforrás fogalmának meghatározásához – rövid történeti bevezető után – Luhmann
nézőpontját veszi alapul, aki „döntési formákként ragadja meg a jogforrásokat”
(224. oldal). Majd egy, a jogértelmezést vizsgáló nemzetközi kutatás alapján öt
jogforrást (döntési formát) különít el, és ezek magyarországi megjelenését
elemzi.
Magyarországon
az államhatalmi normákat létrehozó döntési formák játsszák a központi szerepet.
Ezek egyikéről, az alkotmányról szólva kiemeli, hogy a bírói jogalkotásban
pusztán a törvényi rendelkezések alkalmazásán keresztül jelenik meg.
A
törvény-előkészítési anyagokban található normatív iránymutatások a magyar
joggyakorlatban nyíltan, közvetlenül nem jelennek meg, legfeljebb elvontan a
jogalkotó akaratára hivatkozással, konkrétan csupán a törvények miniszteri
indoklását említik.
Az
alkotmánybírósági döntési formák a bírói jogalkalmazásban nem játsszanak
szerepet, ezek a jogalkotás felé mutatnak támpontokat.
A
Legfelsőbb Bíróság döntési formái kötelező erejük szempontjából kettéválnak. A
jelenleg hatályos törvények értelmében a jogegységi határozatok bírnak kötelező
erővel (írott jogilag kötelező jogforrások), azonban eseti döntései egy
többé-kevésbé egységes joggyakorlatot tesznek ki (szokásjogilag kötelezőnek
tekintett és szankcionált jogforrások).
A
jogtudományi véleményekben kialakult normatív iránymutatások – a Németországban
valódi jogforrási szerepével ellentétben – Magyarországon pusztán a jogegységi
határozatokban érhetőek tetten.
Pokol
Béla ezek után a jog egyik alapkérdésére, a jogértelmezésre térve szakít a
magyar jogtudományban bevett felfogással, mely a jogértelmezés – módja szerint
– négy fajtáját különböztette meg.
Pokol
a több jogrendszerre kiterjedő nemzetközi vizsgálat eredményét ismerteti,
amikor a jogértelmezés tizenkét alapját különíti el. Ezek a következők: 1.
Hétköznapi-szószerinti, 2. Speciális-technikai szószerinti, 3. Kontextuális, 4.
Joglogikai, 5. Precedensek fényében történő, 6. Analógia útján való, 7. Jogi
doktrinális-jogdogmatikai, 8. Jogelvek fényében történő, 9, Alkotmányos alapjogok
fényében történő, 10. A jog mögötti etikai értékek fényében történő, 11.
Jogszabály célja szerinti, valamint a 12. Jogalkotó akarata-szándéka szerinti
értelmezés. Azonban a jogértelmezés e fajtái is összevonhatók négy fő
csoportba.
A
fenti csoportosítás fényében – igen gazdag empirikus bázisra támaszkodva,
mintegy 600 legfelsőbb bírósági döntést elemezve – áttekinti a tizenkét
jogértelmezési alap magyarországi megjelenését. Vizsgálata azt mutatta, hogy a
Legfelsőbb bíróság döntéseiben csupán ötféle értelmezési móddal találkozhatunk.
A legalapvetőbb a nyelvtani-szószerinti értelmezés, mely a közigazgatási
ügyekben a legerősebb, majd ezeket a polgári jogi ügyek követik. A büntetőjogi
ügyek esetében a legkevésbé szöveghez kötött a jogszabályok értelmezése.
A
jogdogmatikai értelmezés is fellelhető, gyakrabban a büntetőügyekben, mint a
polgári ügyekben, azonban az elmúlt évtizedekben mindkét területen megnőtt a
jelentősége.
A
bírói gyakorlatot, s különösen a Legfelsőbb Bíróság döntéseit nézve azt
tapasztalta, hogy az újabb bírósági döntések meghozatalánál ezek szerepe is
megnőtt.
Az
alkotmányos alapjogokra történő hivatkozás csaknem hiányzik, és ahol
megtalálható azokban az esetekben is szűkebb, a közvélekedéssel inkább
szinkronban álló értelmet tulajdonítanak nekik. A Legfelsőbb Bíróság ilyen
irányú tevékenységét tehát a „szoros szövegolvasás” jellemzi.
A
jogalkotó akaratára, szándékára hivatkozó értelmezés szintén elenyészőnek
tekinthető.
A
jogérvényesség fogalmát Pokol szintén a komplex rétegelmélet segítségével adja
meg, és nem redukálja egyetlen jogrétegre a jog érvényesülésének vizsgálatát. A
lényegében belső érvényességfogalom szerint „az érvényes jog a többrétegű
jogrendszer egyes rétegei egymásra vetülésének eredményeként konkretizálódó
jogrendszer” (260. oldal).
A
szerző a jogérvényességgel összefüggésben külön szól – elsősorban gyakorlati
jogi célzattal – a jog érvényességének megkérdőjelezéséről, amire több síkon is
(így például a jogi norma szövegén keresztül, a jogdogmatika szintjén, illetve
szociológiai vagy etikai érvekkel) kínálkozik lehetőség, és ezeken belül is
többféle hivatkozási alappal.
A bírói jog rétegéhez szorosan kötődik a bírói precedensjog problémája. Ez nem pusztán az angolszász jogrendszerek sajátja, és különösen nem az manapság, amikor a kontinentális és az angolszász jog közelít egymáshoz. A precedensjog növekedése a kontinentális jogrendszerekben azonban korántsem jelent hasonulást az angolszász joghoz. Az angolszász jog precedensei ugyanis úgynevezett szabályozó precedensek (amelyek egy kérdést elsődlegesen szabályoznak), a kontinentális jogrendszerek precedensei viszont értelmező precedensek (amelyek egy törvényi rendelkezés alkalmazása során bontják ki annak értelmét).
A
common law jogrendszere esetében felmerül az a kérdés, hogy tulajdonképpen mi
is adja a precedenst. Mára az az álláspont kristályosodott ki, hogy nem az
egész bírói döntés az, hanem annak csupán egy magja, az úgynevezett ratio
decidendi.
A
fentiekben említettek szerint a kontinentális precedensjog eltér az angolszász
precedensjogtól, ezért Pokol kitér az előbbi sajátosságainak ismertetésére is.
Ezekben gyakori a bírói döntések rövid normaszerű összefoglalása, minek folytán
a precedens tulajdonképpen szabályként, kvázi jogszabályként jelentkezik. E
jogrendszerekben általában a bírói gyakorlat él tovább, elszakadva a konkrét
esetektől. A kontinentális jogrendszerekben a jogtudomány szerepe jóval nagyobb
a precedensek kialakításában. S végül néhány európai államban az
alkotmánybíróság törvényértelmezési tevékenysége is létre hozhat precedenseket.
Pokol
a bírói precedensjog kapcsán is megvizsgálta a magyar joggyakorlatot. A magyar
jogban eszerint (alkotmány)jogilag rögzítetten nem létezik kötelező precedens,
ám – a többi kontinentális jogrendszerhez hasonlóan – ténylegesen, és egyre
nagyobb mértékben él a bírói gyakorlat kötelező ereje. Megfigyelhető
ugyanakkor, hogy gyakoriak az egymásnak ellenmondó legfelsőbb bírósági
döntések; és hozzá tehetjük, hogy az ezekkel szemben álló alsóbb bírósági
döntések is. A fentiek ellenére igaznak mondható az az állítás, hogy a magyar
bíróságok gyakorlatában elsősorban a „szöveghűség”, a jogszabály szövegének
nyelvtani-szószerinti értelmezése dominál, és a precedensek is természetesen
törvényértelmező precedensek.
A
tematikus fejezetek után Pokol áttekintést nyújt a XIX-XX. századi
jogelméleti irányzatokról. Az elemzést, mely felöleli a hazai és a külföldi
irányzatokat egyaránt, a jog rétegelméletének nézőpontjából végzi el. Ennek
alapján csoportosítva vázlatosan végigveszi az egyes áramlatok aszerint, hogy
mely jogréteget tekintették – egyoldalú leszűkítéssel – magának a jognak, vagy
éppen egy komplexebb jogfelfogás kiépítésére törekedtek. Majd a német, francia,
angol és amerikai jogelmélet történetét vizsgálja részletesebben. Komplex
jogelméletként Savigny, Gény és Cardozo elméletét jelöli meg. Savigny a jog
mindennapi gyakorlatát és a jogdogmatikát-jogtudományt is figyelembe veszi.
Génynél a szövegréteg mellett belépnek a jogi technika és a jogelvek is.
Cardozo elméletében pedig „a jog mint törvényhelyek, precedensek,
rendszerességet biztosító jogfogalmak, dogmatikai kategóriák és a döntési
szabályok fölé emelkedő jogelvek, maximák foglalata jelenik meg” (294. oldal).
Az
érdekkutató jogtudományra külön alfejezet szentel a szerző. Az iskola
jogfelfogása szerint a jogtudomány feladata annak vizsgálata, hogy egy jogi
normát milyen – elsősorban gazdasági és politikai – érdekek szültek, és a
normával milyen célt kívántak elérni. Ennek fényében a jog alkalmazásának
folyamatában a bírónak a helyes döntés meghozatalához azt kell szem előtt
tartania, hogy a jogalkotó az érdekkonfliktusban mely érdekek mellett állt ki.
Az
érdekkutató jogtudomány végső soron egy – esetenként túlzottan is –
szociologizáló elméletet kreált. A szemlélet azonban jelentős követőkre talált.
E gondolatokból merítettek a szabadjogászok, a jogi realizmus és a
jogszociológiai iskolák képviselői, illetve részben átalakult értékelő
jogtudománnyá.
A
könyvben kiemelt helyet foglalnak el a magyar jogelmélet XIX. és XX. századi
teljesítményei. Ennek tárgyilagos feldolgozása különösen fontos, hiszen a
szocialista Magyarországon a háború előtti korszakról alkotott hivatalos képet
a marxista-leninista megközelítés és – amint erre Pokol Béla is utal – Szabó
Imre művének („A burzsoá állam- és jogbölcselet Magyarországon”) szellemisége
uralta. Persze a rendszerváltozást követően ez a feldolgozás már jónéhány
tanulmányban és monográfiában megkezdődött.
A
Pokol által elemzett fejlődési ív a XVIII. század végi természetjogtól a magyar
jogfilozófia „aranykoráig”, a Pulszkytól, Pikleren és részben Somló Bódog által
fémjelzett jogpozitivizmusig és a Somló, Moór és Horváth Barna képviselte
neokantiánus jogelméletig terjed.
A
hosszas elemzésből kiragadva Pikler Gyula munkásságát, szembetűnő, hogy a
szerző az ő esetében talán túl szigorúan mér. Meglátása szerint Piklernél a
szövegréteg kizárólagos szerepet játszik, ami a baloldali (polgári radikális),
társadalom-átalakító politikai attitűdből fakad. Pikler azonban a jogot –
természeti, társadalmi meghatározottságából eredően – korántsem tekintette az
ember aktuális érdekeinek megfelelően alakíthatónak és önkényesen
változtathatónak. Arra az aránytalanságra pedig, hogy döntően a jogszabályok
tartalmára koncentrált, az kényszeríthette, hogy a jog fenti gyökereire hívja
fel a figyelmet azok ellenében, akik „azt hiszik, hogy a jogtudomány azokban a
tételes jogi diszciplinákban merül ki, a melyek leírják a létező jogot, a
melyek pusztán a jogszabályok és jogintézmények egymástól való megkülönböztetésben
és rendszerezésében állnak” (Pikler 1999, 207-208. oldal). Kétségtelen
ugyanakkor, hogy elmélete a rétegelmélet fényében így sem számít komplex
jogelméletnek, ám a jog külső, társadalmi összefüggéseinek kiemelése teszi
igazán komplex jogelméletté.
Pikler
materializmusa továbbá inkább történetietlen, mintsem történelmi materializmus.
A jog természeti alapjairól és azok értékmentes megismeréséről vallott felfogás
és pikleri belátásos elmélet tipikusan ahistorikus szemlélet. Ez természetesen
nem zárja ki, hogy a pozitivista szemlélet és a történelmi materializmus
egyként jelenjenek meg, mint amelyek a jog önállóságát, függetlenségét
relativizálják.
A
könyv nagy erénye, hogy kitér a szocialista jogelmélet fő reprezentánsának,
Szabó Imrének a munkásságára, valamint az ezzel már párhuzamosan is futó
kortárs magyar gondolkodókra (Peschka Vilmos, Sajó András, Kulcsár Kálmán és
Varga Csaba), akik már a marxista jogelméleten túli utakon járnak.
Pokol
továbbá a klasszikus irányzatokon kívül olyan szerzők munkásságát is ismerteti,
akik a magyar jogi gondolkodásban kevéssé számítanak irányadónak. Az említésre
kerülő három tudós azonban a szerző szemszögéből olyannyira fontos többrétegű
jog koncepciójának képviselője.
Josef
Esser a szövegréteg, a jogtudomány és a bírói jog együtteséből a bírói jogot
tekinti elsődlegesnek. A jogdogmatika szerinte tulajdonképpen csak a bírói
gyakorlat rendszerezésében jut szerephez, a jogalkotó pedig a jogtudományban
megformálódott álláspontokat önti jogszabályok szövegévé.
Karl
Larenznél már a jogtudomány kerül a középpontba, mely végső soron egységbe
rendezi – a pusztán törvények konkrét esetekre vonatkozó lenyomatát jelentő –
bírói döntések halmazát. A jogot a jogtudomány teremti. Larenz felfogásában az
igazságosság szempontja a jogtudományon keresztül (a jogelvek segítségével)
épül be a jogba, és a jogalkotó döntései majd ennek alapján születnek meg a
jogpolitika szféráján áthaladva.
A
bírói jog prioritását találhatjuk ismét Martin Kriele jogelméletében. Nála a
pozitív jog csupán egy rétegből áll: a törvényszövegből, valamint a bírói
precedensjogból, mely utóbbinál a nem szabályozott esetekben a bíró
„észjogi-etikai értékelések alapján maga alkothatja meg az esetet eldöntő
normát” (380. oldal); koncepciójában a jogdogmatikai réteg kiesik. Ezzel Kriele
egy átmoralizált jogfelfogást hirdet.
Ezt
követően Pokol egy, a jogtudomány szűkebb körén kívül álló, ám jelenleg a
társadalomtudomány és a filozófia egyik legbefolyásosabb gondolkodójának
jogelméletével foglalkozik. Jürgen Habermas szintén egy átfogó
társadalomelméleti keretben fejti ki jogfelfogását. A jogot a társadalmi egész,
és legfőképpen a politika világába ágyazottan próbálja megragadni, így a
hangsúly a jog szövegrétegére, valamint az alapjogokra helyeződik. A
jogtudomány és a bírói jog háttérbe szorul. Habermas jogelmélete tehát inkább a
jog morális, politikai oldalát domborítja ki a jog belső logikájának rovására.
A
könyv e részében Pokol Habermasnak elsősorban az alapjogokra vonatkozó
nézeteire koncentrál. Habermas határozottan – közös gyökerük ellenére – a jog
és a morál elválasztását vallja, és az alkotmányos alapjogokat a jog szerves
részének tekinti. Öt alapjogi csoportot állít fel: az általános és egyenlő
szabadsághoz való jog, az állampolgársághoz való jog, az igazságszolgáltatáshoz
való jog, az állampolgároknak a politikai akaratképzésben való részvételhez
való joga és a gazdasági-szociális jogok.
Bár
Habermas az emberi jogokat alapvetőnek tartja, az alapjogok és a demokrácia
konfliktusában az utóbbit részesíti előnyben. Elutasítja a törvények túlzott
mértékű alapjogi kontrollját, és inkább egy „procedurális alkotmánybíráskodás”
modelljét javasolja, mely ugyan nem teszi lehetővé a törvények tartalmi
felülvizsgálatát, azonban „a törvény-létrehozás folyamatában az érintettek
tényleges részvételét vizsgálnia kell” (398. oldal) éppen a demokratikus
akaratképzés, jogalkotás megvalósulása érdekében.
Végül
Pokol egy külön fejezetet szán a kortárs amerikai jogfilozófia két jelentős
áramlatára, a jog gazdasági elemzésére, illetve a kritikai jogi mozgalomra
(Critical Legal Studies – CLS). Ezt megelőzi az amerikai jogelmélet rövid
történeti bemutatása az 1870-es évektől indulva egészen napjainkig – szintén a
rétegelméletet szem előtt tartva.
A jog
gazdasági elmélete a tőkés gazdaság piaci logikáját próbálja a jog területén is
érvényre juttatni. Ezek a szellemi próbálkozások alapvetően két irányba
mutatnak. Az egyik irány a piaci logikát általánosságban az egész társadalomra
kiterjedően értelmezi, a másik meghagyja az egyes társadalmi szférák sajátos
logikáját, ám ezt a hasznosság szempontjával egészíti ki.
A
gazdasági jogelmélet jól tükröződik egyik első képviselőjük, Ronald Coase
nézetén, mely szerint az össztársadalmi érdeket (költségkihatást) kell szem
előtt tartani, így – például egy kártérítési ügyben – „mindig arra kell a
kártérítést hárítani, aki a legkisebb ráfizetéssel el tudja kerülni a
károsodást” (414. oldal). A gazdasági jogfelfogás hirdetői szemében egy
tevékenység leghatékonyabb módja, ha az a piaci logika alapján működik. Ebből
kiindulva nem pusztán a vagyonjogi kérdésekre, de azon túl, például a
büntetőjogra is át kívánják ültetni felfogásukat.
A gazdasági szemlélet elemzésének keretében Richard Posner jogelmélete kerül kiemelésre. Posner a jog társadalmi összefüggését hangoztatja, ezért fellép a jog autonóm voltával szemben, és részben a jogi realizmusra támaszkodva azt vallja, hogy a jogalkalmazás során a bírákat a morális, politikai értékek (is) befolyásolják. Ez viszont nem vezeti el őt a jog morális felfogásához, ami a szemében szinte a fundamentalizmusig menő moralizálást éleszti fel, és így elfedi, és semmibe veszi a társadalom erkölcsi pluralizmusát. Posner azonban szintén megenged egyfajta aktivizmust, de ő a gazdasági hasznosság beemelését támogatja.
Posner
elmélete, és a jog gazdasági elmélete általában egy individualista,
racionalista, a saját érdekét teljes mértékben felismerni képes, kalkuláló
ember képét tükrözi.
Posner,
mint bíró is igyekszik szemléletét a gyakorlatban meggyökereztetni. A bíráskodása
során aktivistának mutatkozik, ugyanakkor tartózkodik a törvények – és főleg az
alapjogok alapján történő – alkotmányellenessé nyilvánításától. Bíróként
ellenzi a törvényalkotó szándékának kutatását is.
Jogelméletének
szociológiai jellegéből adódik, hogy a jogtudománynak és a jogi oktatásnak más
társadalomtudományokkal való kiegészítését sürgeti.
A CLS felfogásában még kevesebb tér jut a jog
autonomitásának. Az irányzat vizsgálódási területe már teljesen túlmegy a
jogon, abban a hatalmi-politikai érdekek lecsapódását látja. A mozgalom
egyértelműen a baloldali politika- és társadalomelmélethez kötődik. Tagadják a
jog látszólag semleges, formalista megközelítését, mely eltakarja a
jogviszonyok mögött meghúzódó polgári-tőkés társadalmi viszonyokat. A jog tehát
akarva-akaratlanul a fennálló állapot konzerválását szolgálja, amihez az emberi
jogi felfogás is hozzájárul (így természetesen elvetik a dworkini
morálfilozófiai álláspontot is). Filozófiájuk a jogot tágabb, társadalmi
összefüggés-rendszerbe helyezve megfosztja objektivitásától, függetlenségétől
és természetszerűleg abszolút helyes voltától. Pokol számára nyilvánvalóan ez
az elmélet a legelfogadhatatlanabb annak átpolitizáltsága és radikális
baloldalisága miatt, bár a könyvben jóval visszafogottabb kritikával illeti,
mint a liberális aktivizmust. Ez valószínűleg a kisebb politikai súlyának
köszönhető, ami különösen Magyarországon igaz, hiszen hazánkban a nem liberális
baloldali társadalom-felfogás igen marginális, és a szellemi közéletből
kiszorított helyzetben van.
A
Pokol által választott társadalomelmélet keretein belül egy koherens kép
rajzolódik ki, azonban ez azzal is jár, hogy egy sor szempont közvetlen
megjelenése elmarad. A különböző jogfelfogásokból csupán az általuk fontosnak
ítélt jogréteget emeli ki, és nem azokat a társadalmi összefüggéseket, melyek
az egyes gondolkodók szerint az adott réteg dominanciáját előidézik (a jogi
realizmusnál például a bírói jog rétegének elsődlegességéről beszél, és csak
mellékesen említi az elmélet adta szociológiai, pszichológiai alapokat). Ily
módon pusztán a jog rétegelmélete felöl nézve tekinthető valóban komplexnek a
jogelmélete. Egy valóban komplex jogelmélet akkor állt volna össze, ha a jog
kialakulásában és működésében szerepet játszó valamennyi (politikai,
társadalmi, gazdasági, pszichológiai) tényezőnek és a jog belső logikájának
egymásra hatását is kidolgozta volna. A szélesebb társadalmi összefüggés, a
társadalmi jelenségek közvetlen befolyásának bemutatása viszont csak egy másik
társadalomelmélet alapján lenne lehetséges, még ha kérdéses is, hogy
lehetséges-e ilyen egyáltalán.
A mű
nagy érdeme, hogy a definiálhatósággal és az elméletalkotással szembeni
posztmodern bizalmatlanság légkörében megpróbálkozik egy összefüggő elmélet
megfogalmazásával, és ezen belül a jog fogalmának a meghatározásával. Ezt annak
ellenére kell megjegyezni, hogy egyes esetekben (pl. a jogréteg fogalma)
valóban nem kapunk szigorú definíciót, ám a már jelzett vitában finomabb
különbségtevések, világosabb, még részletesebb magyarázatok találhatók.
Dworkin, Ronald 1997: Az alkotmány morális értelmezése
és a többségi elv, Fundamentum
1997/1.
Horkay Hörcher Ferenc 2003: Az értékhiányos
rendszerváltás, Fundamentum 2003/1.
Horváth Barna 1928: Természetjog és pozitivizmus,
Társadalomtudomány
Kis János 2000: Liberális demokrácia, in uő:
Alkotmányos demokrácia, INDOK, Budapest
Kis János 2000a: Az alkotmánybíráskodás a mérlegen, in
uő: Alkotmányos demokrácia,
INDOK, Budapest
Pikler Gyula 1999: Pulszky Ágost tudományos
egyénisége, in Kupa László (vál.): Pulszky
Ágost, Új Mandátum, Budapest
Pokol Béla 1994: A magyar parlamentarizmus,
Cserépfalvi, Budapest
Pokol Béla 1998: Demokrácia, jogállam,
konstitucionalizmus. A magyar alkotmányos
berendezkedés feszültségei, in
Magyarország évtizedkönyve, Budapest
Pokol Béla 1998a: Az emberjogi ideológia, Napi
Magyarország 1998. október 10.
Pokol Béla 2002: Közelítések a természetjoghoz, in
Szabó Miklós (szerk.): Natura iuris, Bíbor
Kiadó, Miskolc
Pokol Béla 2002a: Az amerikai textualista jogfelfogás
felemelkedése, Jogelméleti Szemle
2002/3.
Pokol Béla 2003: Gondolatok Jakab András
tanulmányához, Jogelméleti Szemle 2003/1.
Sólyom László 1998: Interjú Sólyom Lászlóval (Mihalicz
Csilla), BUKSZ 1998/Tél
Sólyom László 2001: Az alkotmánybíráskodás kezdetei
Magyarországon, Osiris, Budapest
Szigeti Péter 2003: Legalitás és legitimitás
Magyarországon, Fundamentum 2003/1.