Farkas Edit

Reflexiók Norbert Elias "A szociológia lényege" c. művéről

 

 

            N. Elias e könyvét felkérésre, egyetemi oktatás céljából írta 1982 után - az általam olvasott magyar fordításhoz a fordító (Somlai Péter) az 1996-os, 8. kiadást használta, s mivel Elias 1990-ben halt meg, csak az utolsó hivatkozott forrása alapján (u.ő: Über den Prozess der Zivilisation, Frankfurt) tudom betájolni a keletkezési idejét a könyvnek. Nem véletlenül kezdem ilyen, látszólag külső szemponttal, hisz a könyvben kifejtett gondolatok alapján én jóval korábbra tettem volna a megírás dátumát. (Végigfutva a hivatkozott szakirodalmat, ez érthetővé is válik, hisz a szerző főleg a hatvanas években megjelent irodalmat használt.) 

            Másik bevezető megjegyzésem (ami szintén a mű elhelyezését célozza a tudománytörténetben) a címhez kapcsolódik. A német eredeti címe (Was ist Soziologie) talán kevésbé irritáló a számomra, mint a magyar változat, noha mindkettő - Lakatoson, Feyerabenden  iskolázva - meglehetősen cinikus kíváncsiságot keltett föl bennem: "No, lássuk, mit is kell gondolnom a szociológiáról, sőt, a szociológia LÉNYEGéről!" - bár Elias mentségére legyen mondva, ez utóbbi pusztán a fordító ötlete, maga a szerző - legalábbis a fordítás szerint - sehol sem beszél általában vett és lényegi szociológiáról, annál kevésbé, mivel egyik legfőbb törekvése volt, hogy rámutasson a "lényegfilozófia" tarthatatlanságára a szociológia vonatkozásában - ld. pl. "a változatlannak minden jelenség voltaképpeni lényegeként való értékelése azonban olyan területekre is kiterjed, ahol ez a korlátozás egyszerűen szólva teljesen téves." (114.) Számomra Elias hozzáállása a problémához annál is furcsább, mivel a fentebb utaltam szerzők a hetvenes években már publikáltak, s ha valaki egy tudományelméleti munkába kezd, nem hagyhatja figyelmen kívül a kortárs tudományelmélet eredményeit. (Ez még akkor sem megbocsátható, ha az illető közel kilencven éves.)

 

            Az „Előzetes megjegyzések" szerint Elias célja újból végiggondoltatni velünk a társadalom alapproblémáit - amivel implicite azt mondja, a szociológia feladata a társadalom alapproblémáinak vizsgálata. A bevezetésben már általában a társadalom problémáit tekinti a szociológiai kutatás tárgyának - noha a 192. oldalig sem derül ki, mi a különbség alapprobléma és egyéb probléma között, sőt, az sem vált világossá, hogy egyáltalán milyen problémákkal kéne foglalkoznia Elias szerint a szociológiának. (Mintha az egész könyv egy kritikai szociológiatörténet lenne, arra összpontosítva, hogy miért rossz a zárt, statikus emberkép és társadalomkép: ez azonban véleményem szerint nem társadalmi, hanem szociológiai, sőt, tudományelméleti kérdés.)

            Az első sorokban annak fejtegetésébe kezd, hogy a társadalomtudósoknak tudatosítaniuk kell, hogy vizsgálatuk tárgya nem tárgy, nem tárgyak, hanem élő személyek illetve ezek relációi - bár mintha a reláció nem lenne azonos a problémával. Felhívja a figyelmet, hogy a szociológia egyben nyelvkritika is kell legyen, mivel a hagyományos fogalmaink sokszor eltorzítják a társadalomról való gondolkodásunkat. Ez a felvetés, úgy gondolom, nagy horderejű és jelentőségű nem csak a szociológia, hanem általában a társadalomtudományok vizsgálódásaihoz - ugyanakkor sokkal problematikusabb annál, mint ahogy azt Elias jelzi. (Itt mintha Elias leragadt volna a Bécsi Kör harmincas évekbeli törekvéseinél, s a nyelvfilozófia későbbi eredményeit egyszerűen nem venné figyelembe.) Az énközpontú társadalomkép helyett szerinte használhatóbb lenne a társadalom kölcsönösen függő egyének alakzataként való felfogása - azonban ennek problematikusságának részleteibe már nem megy bele. (Ez ügyben érdemes belenézni a nyelvészetben megjelent, hasonló törekvésű új paradigmák történetébe /ld. pl. N. Chomsky: Syntactic Structures, The Hague, Mouton, 1957 és későbbi publikációi/ bár kezdetben sikerrel oldottak meg sok, a régebbi nyelvészeti gondolkodás által kezelhetetlen problémát, azonban ezzel egyidőben más problémákat generált a módszer.)

            A tudományelmélet mai állása szerint bármilyen elmélet csak akkor lehet vitaképes, ha pontosan meghatározza a helyét az ugyanazon tárgyra (bár talán pont Eliast követve szerencsésebb lenne problémakört mondani) vonatkozó más elméletek, elképzelések között. Mind a kommunikációelméletben, mind a tudománytanban termékenyítőleg hathat az én-ő/az gondolkodás helyett a Buber (és azóta mások) által kezdeményezett én-te viszonyként értelmezett kommunikációfelfogás (ld. pl. M. Buber: Ich und Du. München-Heidelberg, 1962, tehát Elias elvileg ismerhette), ami a társadalomról való, Eliasnak valószínűleg tetsző gondolkodást is inspirálhatná - annál is inkább, mivel a 4. fejezetben egy egész részt szentel a névmások vizsgálatának, melyeket egy alakzati modellként (vagyis a társadalomról való dinamikusabb gondolkodás segédeszközeként) lehet használni. Egyelőre nem látom metodológiailag megoldhatónak azt, hogy a vizsgálatot végző tudós ne határozza meg pontosan (és ebből fakadóan statikusan, kimerevítve) a maga helyzetét a vizsgált probléma viszonylatában. Elias szerint az új szemlélet legfőbb feltétele a beszéd és gondolkodás átalakítása - de mint a könyvben oly sokszor, itt is terjedelmi korlátokra hivatkozva nem bocsátkozik részletekbe. E miatt aztán egyrészt nem világos, hogy mikor beszél a társadalom beszédéről, s mikor a tudomány nyelvéről, illetve hogy milyen viszonyt feltételez a kettő között; másrészt ezzel szoros kapcsolatban nem világos, hogy a szociológiát leíró avagy előíró, normatív tudománynak szeretné-e látni, hisz az előbbi esetben nem lehetne célja a társadalmi gondolkodás átalakítása - az utóbbi esetben pedig világos érvekkel kellene világossá tennie a szociológia mint tudomány és a szociológia mint ideológia közti különbséget.

            Elias ezen könyvében számomra talán a legzavaróbb a tudományos-, és ennek nyomán a társadalmi fejlődésbe vetett hite - melynek az előzetes utalásokon túl a könyv utolsó két fejezetét is  szenteli. A tudományelőtti illetve tudományos tudásszerzés számára egyben értékkategória is, ugyanakkor nem beszél más tudásszerzési módokról, noha pl. a szociális reprezentáció elmélete a hatvanas években indult, s az elmélet  atyamesterének tekintett S. Moscovici folyamatosan publikált a 80-as években is. A szociális reprezentációt mint egyfajta tudást nem annyira tudományelőttinek, mint inkább tudomány mellettinek, illetve nem-tudományos tudásnak kellene nevezni. (Érdekes módon Elias alig említi a pszichológiát mint vonatkoztatási pontot /a fizika és a biológia mellett/: talán ezért nem vesz tudomást a szociálpszichológia tudással kapcsolatos eredményeiről sem.)

            Másrészt számomra kissé elitistának tűnnek az afféle kijelentések, mint "Az első sajátosság, amelyben a tudás megszerzésének tudományos típusa különbözik a tudományelőttitől, az előbbi nagyobb fokú tárgyilagosságában és valóságközeliségében rejlik, ez esélyt ad az embereknek arra, hogy (...) jobban tudjanak különbséget tenni a képzelet szülöttei és a valósághű elképzelések között." (20.) Bár Elias jelzi, hogy a valósághűséget nem tekinti öröknek (jöhet egy "valósághűbb" elképzelés), inkább a valóság meghódításának egyre tökéletesedőbb eszközének, azonban homályban hagyja, hogy mit is ért valóság alatt. (Ha elérhető, akkor nem valóság, hanem "utópia", végállapot, ami Elias egész elméletének ellentmond - ha pedig nem elérhető, akkor mi alapján döntjük el, hogy közelebb vagyunk hozzá? Talán inkább azt kellene mondani, hogy az adott célra egyszerűbb eszközt találtunk.) Ma már a természettudományos kutatások eredményeit sem tekinthetjük egyértelműen fejlődésnek, hisz ami kezdetben haladásnak tűnt, később kiderülhet, hogy sokkal több kár származik belőle, mint haszon: gondoljunk csak a technikai civilizáció eredményeire, amelyek magát az egész földi létet veszélyeztetik!)

 

            Az első fejezet Comte tudománytörténeti szerepét fejtegeti. Comte felismerte, hogy a társadalom vizsgálata nem illeszthető a fizika vagy a biológia fogalmi kereteibe. Comte a szociológia feladatát a társadalmi fejlődés törvényszerűségeinek feltárásában látta - és, gondolom, a biológiai evolúció alapján alapaxiómának vette (mint ahogy Elias is), hogy a társadalom fejlődik. Ez azonban csak akkor tartható, ha feltételezzük, hogy az evolúciónak a puszta itt és most túlélésen túl valamiféle transzcendens célja van - ezt azonban tudományosan nem lehet bizonyítani. A puszta differenciálódást vagy számbeli gyarapodást önmagában nem tekinthetjük pozitív irányú változásnak (akkor a rák [cancel] is az lenne...): mivel a fejlődés értékfogalom, mindig ideológiafüggő.

 

            A második fejezetben Elias szerint a szociológusok (illetve általában a tudósok) feladata a "mítoszvadászat": a kollektív képzeteket ténymegfigyeléseken alapuló elméletekkel kell felváltaniuk. Itt Elias úgy jár el, ahogy Augustinus a Vallomások I.8. részében: az emberi nyelv egy bizonyos jellemzőjét általánosítja, mintha az maga lenne a nyelv - pedig ahogy Wittgenstein a Filozófiai vizsgálódásokban (Philosophical Investigations, Basil Blackwell, Oxford, 1952, tehát Elias elvileg ezt is ismerhette volna) rámutat,  ez a nyelvnek csak egy bizonyos képe (mármint hogy a szavak tárgyakat neveznek meg). Ugyanígy Elias szerint a tudomány azonos a ténymegfigyeléseken alapuló elméletekkel - de arról már nem beszél, hogy a tények közti összefüggések, a rendszerezés, ok-okozatok "feltárása" mitől lesz tudományos. (Célja az ideológia és a tudomány elkülönítése, noha e könyv megírásakor már "tudnia kellett volna", hogy a tudományos paradigmák maguk is bizonyos célokra többé-kevésbé jól alkalmazható ideológiák - hisz a nyolcvanas évek elején már bőven létezett a tudás- illetve tudományszociológia, pl. Bloor, Mary Hesse, stb.)

 

            A 3. fejezetben Elias különböző szervezettségű játékokat mint modelleket mutat be a társadalmi szerveződéseket megvilágítandó. Szerintem a modell jobban működne, ha Elias figyelembe vette volna, hogy az általa vázolt versenyjáték csak egy, és talán nem is a legáltalánosabb fajtája a játéknak (Erre Wittgenstein kellőképpen rávilágított a fentebb már hivatkozott könyvében, nem beszélve ezen elmélet egyéb konzekvenciáiról Elias nyelvről való gondolatait tekintve); a többi játékfajtát is szem előtt tartva talán árnyaltabban látná az emberek közti kapcsolatokat, viszonyrendszereket. A hatalomról mint pusztán tényállást leíró és mint értékelő fogalomról való fejtegetését, azt hiszem, a mi demokráciát tanuló társadalmunkban nem árt szem előtt tartani mind a hatalmon lévőknek, mind azoknak, akik alárendelik magukat a hatalomnak. Igaz, hogy a hatalom viszonyfogalom - de Elias itt is a (legalábbis számomra) legizgalmasabb kérdésnél szakítja félbe a gondolatmenetét, hisz amíg a társadalom esetében figyelmeztet minket, hogy nincs olyan, hogy társadalom, csak emberek viszonyrendszerei, a hatalom esetében nem figyelmeztet, hogy a hatalom szintén absztrakció, mindig csak emberek illetve embercsoportok relációról beszélhetünk; s ez ugyanolyan többszörösen tagolt, szintezett, mint maga a társadalmi struktúra. (Talán nem szerencsés e fogalom, mivel hagyományosan ennek is statikus konnotációja van; és akkor itt megintcsak Elias - szerintem kellőképpen nem reflektált - alapproblémájánál vagyunk: világosan látjuk, hogy amit vizsgálunk, az egy dinamikus rendszer, de a nyelvi-fogalmi reflexió nem az, nem tud az lenni.)

 

            A 4. fejezet a felvezető három fejezet után rátér annak tárgyalására, hogy mik is az emberi társadalom egyetemes vonásai - ami pár szóban úgy foglalható össze, hogy minden társadalom emberek kölcsönös függőségei, alakzatai. Ugyanakkor itt, a fejezet utolsó soraiban válaszolja meg azt a kérdést is, hogy mi a szociológia feladata: megvizsgálni, mi kapcsolja össze az embereket alakzatokká, figurációkká.

            Az általunk ismert világot fizikai szintre, a szervezetek szintjére és a társadalmak szintjére osztja, de általános megfogalmazásokon és implikációkon túl nem nagyon beszél arról, hogy mit ért szervezeten illetve társadalmon. Szervezetnek csak a biológiai organizmust tekinti, így pl. az embereknek a társadalom szintje alatti közösségeit egyszerűen nem veszi figyelembe, noha a bevezetőben említett ilyeneket, mint pl. család, iskola, ipar, állam. Ezek együttese alkotja a társadalmat (vagyis a mi kultúránkban a nemzetállamokat), de arra megint csak nem tér ki, hogy a társadalmakon túl létezik-e magasabb szintű szerveződés, pl. államszövetség, államközi szövetségek, sajátos civilizációs formák, mint pl. az ú.n. "nyugati kultúra".

            Ez után következik a könyv számomra egyik legizgalmasabb része. (Új gondolkodási és nyelvi eszközök szükségessége) Elias szerint a szociológia feladatainak megoldására nem alkalmasak a meglévő gondolkodási és nyelvi eszközök, mivel azokat alacsonyabb integrációs fokon lévő jelenségek vizsgálatára dolgozták ki, illetve a köznapi nyelvhasználat részei. Nyelvünk (gondolom, itt Elias a német, vagy talán az indoeurópai nyelvekre gondol, hisz utal rá, hogy vannak másfajta nyelvek is) nem tudja a folyamatos változást, állandó mozgást kifejezni. Elias szerint először valami nyugalmi állapotban lévő, elszigetelt tárgyként utalunk rá, s csak aztán egy ige hozzáfűzésével juttatjuk kifejezésre, hogy ami rendszerint áll, az most mozog. Nem világos teljesen a dolog, hisz a szerző a szelet és a folyót hozza föl példának, noha mindkettő fogalma mozgást jelent: nincs álló folyó, sem álló szél. (Az, hogy ott folyik a folyó, illetve fúj a szél, mindössze azt jelenti, hogy ott VAN a folyó, illetve hogy szél VAN.) Szerintem Eliasnak ez a felvetése nem e miatt, hanem egy kissé modernebb filozófiai gondolkodásmód miatt lehet fontos, mégpedig a kontextuális ontológia szemszögéből. Az ember létezése, és így gondolkodása és beszéde is mindig szituációhoz kötött, mindig valami konkrét problémamegoldásra irányul, legyen az akár a szabadidő minél kellemesebb eltöltése vagy a párválasztás kérdése. A változó jelenségek mögött változatlan lényegek tételezése nem a változás kiiktatását célozta a gondolkodásból, hanem a helyes fogalomalkotás volt a célja (csak bele kell olvasni Platón néhány dialógusába, hogy ezzel tisztába jöjjünk). Egyszerű logikai elemzéssel tisztázható az olyan félreértés, amit Elias követ el akkor, amikor ezt írja: "Ezért érezzük úgy, hogy újból és újból tökéletesen értelmetlen megfogalmazásokra kényszerülünk, olyasmire például, mint egyén és társadalom, mintha az "egyén" és a "társadalom" két olyan különböző dolog lenne, mint az asztal és a szék, vagy a fazék és a tégely." (115.) Mindössze arról van szó, hogy Elias rossz példát hozott: társadalom és egyén viszonya nem mellérendelő, hanem alárendelő: nem a szék-asztal, tégely-fazék a jó párhuzam, hanem a szék-bútor, fazék-edény. Senkinek sem jut eszébe azon problémázni, hogy értelmetlenség bútorról vagy edényekről beszélni, hiszen csak székek, ágyak, szekrények vagy lábosok, bögrék, fazekak vannak a valóságban. (A realista-nominalista vita megint más téma, nem feltétlenül tartozik ide szorosan, bár van némi relevanciája.) Elias jól látja, hogy a szociológia csak akkor lehet önálló tudomány, ha kifejleszti a maga nyelvezetét, azonban szerintem megint a legfontosabb ponton áll meg, hiszen a bevezetőjében azt mondta, a társadalom alapproblémáit  gondolja végig velünk, de ezidáig még a nyelvproblémán túl csak tudománytörténetről beszélt.

            A következő részben (A szociológiai "kategóriák" bírálata) újra felveszi a változó-változatlan kategóriák problémáját. Szerinte hagyományosan a filozófiában és a tudományokban csak azt tekintik értékesnek, ami változatlan, nem múlandó. Egy  hagyományaiban alapvetően keresztény kultúrában ilyet mondani meglehetős félreértés, ugyanis a kereszténység Istene maga is mozgó, dinamikus valóság, s bár egy felszínes rátekintés az eszkatologikus szemléletet a nyugalomból nyugalomba való haladásnak tekintheti, valójában a teológiai reflexió rá tud mutatni arra, hogy a kapcsolati dinamizmus a parúziában is megmarad. (A keresztény világnézet "haladás" fogalma nem azonos az Elias sugalta fejlődéssel: sem Isten, sem az ember nem lesz tökéletesebb a történelem által, mindössze az isteni szeretet és az ember szabad akaratának dinamikája az oka a történelemnek, nem pedig valamiféle "kibontakozás".)

            Webert (1864-1920), majd Durkheimet  (1858-1917) bírálja, s itt figyelmeztet a „homo clausus” öntapasztalás zsákutcáira. Szerinte ez az „állapot-ember” mítosz: a szociológiának inkább egy „homo sociologicus” képre van szüksége: „önmagunkat is úgy kell észlelni, mint aki ugyanúgy részt vesz játékokban, mint mások.” (124.) A 2. fejezet primitív játékmodelljei helyett szerintem inkább a szociálpszichológiai játékelméletet lehetne továbbgondolni össztársadalmi vonatkozásban (pl. E. Berne 1964-ben megjelent Games People Play című könyve (Grove Press, N.Y.) és más írásai alapján) - annál is inkább, mivel maga Elias mondja, hogy az alakzat fogalmának bevezetésével „minden sajátos szociológiai problémát szociálpszichológiai problémákra vezetünk vissza.” (136.)

            Ez után következik a szerintem (nyelvész lévén) legizgalmasabb rész: „A névmások sora mint alakzati modell”. „A személyes névmások az emberi egyén alapvető társadalmiságának legelemibb kifejezése.” (127.) Elias beszél arról, hogy a személyiségfejlődés elején az első és a 3. személyre vonatkozó szimbolikus kifejezések kevésbé tagoltak, s a gyermek (vagy bizonyos törzsi társadalomban élő egyén) ugyanazt a szimbólumot használja önmagára, mint mások rá. (Pl. „Baba alszik”, „Én alszom” jelentésben) Ez a probléma tényleg fontos lehet szociológiai szempontból, hisz lehet olyan összehasonlító vizsgálatokat csinálni, hogy a tegezés-önözés hogyan jelenik meg nyelvi szinten és miként élik meg ezt a gyakorlatban az emberek – ugyanakkor mind ezzel, mind a következő, az alakzat fogalmát tárgyaló résszel az a probléma, hogy Elias ezzel a hozzáállással ahelyett, hogy pontosabban körülhatárolná a szociológia tárgyát, csak még inkább összemossa a pszichológiával, sőt, pszicholingvisztikával. Ezen az sem segít, ha azt mondjuk, a szociálpszichológia az elemi, informális emberi kapcsolatokat, a szociológia pedig a formális, intézményi kapcsolatokat vizsgálja, hisz ezek nagy része is keveredik, sok az átmenet. Szerintem egyszerűen, ahogy a kommunikációkutatásban is, nem a tárggyal kellene definiálni az adott tudományágat, hanem a vizsgálati módszerrel és a vizsgálat céljával. (Vagyis, ami tulajdonképpen Eliasnak is a célja, ha nem is mondja ki, a hagyományos leíró szemlélet helyett egy funkcionális tudományeszményt kellene bevezetni.)

           

            Az 5. fejezetben az előzőben felvetett kérdésre válaszol: mi kapcsolja össze az embereket alakzatokká, figurációkká. A szociális kötelékek Elias szerint lehetnek érzelmiek (itt szerintem jelentős az, ahogy rámutat, hogy egyetlen köteléket sem vizsgálhatunk elszigetelten, hanem mindig a teljes alakzatot kell figyelembe venni) és államiak, illetve politikaiak.

            Ez után a következő szakaszban a fejlődés fogalomtörténetét mutatja be. Számomra, mint már fentebb jeleztem, meglehetősen zavaró, hogy evidenciának tekinti a társadalom fejlődését, s miközben kritikával illeti az ideológiával terhelt szociológiát, nem ad módszertani fogódzót, hogy hogyan is képzeli el az ideológiamentes fejlődésszociológiát. (A cél egy retrospektív elemzés, amely kimutatja a változások "valódi" mozgatórugóit - de mivel a puszta leíró, pozitivista "gyűjtögető" szemlélet a társadalmi változások esetében nem alkalmazható módszer - erre éppen Elias mutat rá! -, az adatgyűjtés helyett valami más, problémára koncentráló módszert kell választani, s ha ez az, hogy bemutassa a fejlődés mozgatórugóit, akkor először valami külső, a fejlődés irányát megszabó célt kell tételeznie, de a saját elmélete szerint a társadalom bizonyos értelemben önszabályozó, tehát puszta találgatáson túl tudományos szinten nem lehet előre jósolni a fejlődést, az efféle vizsgálat tudományosan nem megalapozható.   

            E problémát kiküszöbölendő Elias azt mondja, a társadalom fejlődési állapota egy háromfokozatú konstitutív ellenőrzés szerint állapítható meg: a technológiai fejlettség, a társadalmi szervezettség foka és a civilizációs szint, illetve ezek kölcsönös függése szerint. E szerint az emberiség célja a minél nagyobb komfortérzet, a minél nagyobb hatalom a természet, a társadalmi környezet és önmaga fölött. Ez egészen ideológiamentesnek tűnik, első közelítésban nagyjából minden világnézetű ember el tudja fogadni - egészen addig, amíg az Elias által kárhoztatott eltárgyiasító szemlélettel tekintünk a világra. Abban a pillanatban, ha a szerző által javasolt dinamikus, kapcsolatalapú szemléletet próbáljuk érvényesíteni, ez a "komfortérzet" metafizikai fogalommá válik (ld. Russell-paradoxon), s kivonja magát a tudományos vitaképesség követelményei alól.

           

            Az utolsó, 6. fejezet címe: A társadalmi fejlődés "szükségszerűségének" problémája. Itt a szerző a tudományos magyarázat és előrejelzés problémáját járja körül. Figyelmeztet, hogy attól, hogy retrospektíve ki tudjuk mutatni az összefüggéseket, ez nem jelenti azt, hogy biztos előrejelzésekre is képesek vagyunk, hisz a társadalmi változások egy része "szabályos", míg más részei "mutációk" (ez saját kifejezésem-értelmezésem): mint ahogy a biológiai evolúció alapja is a szabályostól való eltérés (olyan variáció, amely az adott környezetben nagyobb túlélési esélyekkel bír, ezért egy idő után dominánsá válik), a társadalmi "evolúció"-t sem kizárólag "törvények" irányítják, hanem a bizonytalansági tényező is szerepet játszik. Elias példának azt hozza, hogy a biológiai evolúció elmélete alapján azt tudjuk előrejelezni, hogy "széntelepen nem fogunk emberi fogat találni" - ha mégis, az egész elméletet módosítanunk kellene. Ha Elias ismerte volna Lakatos elméletét a kutatási programokról (pl. pozitív heurisztika, ld. Falsification and the Methodology of Scientific Research Programmes: Lakatos-Musgrave: Criticism and the Grow of Knowledge, Cambridge, C.U.P., 1970. 91-196.), akkor inkább azt mondta volna, hogy ezt a tényt valószínűleg figyelmen kívül hagynánk, bízván benne, hogy egy idő után a program korroborációjává válik, pl. úgy, ahogy Elias is tréfásan megjegyzi: egy bányász ott vesztette el a fogát.

            A 168. oldalon Elias azt mondja: „B alakzatot akkor magyaráztuk meg, ha meg tudtuk határozni, hogyan és miért jött létre A alakzatból.” A szerző szerint ha így megértjük az alakzat megváltozásának „szükségszerűségét” (172.), akkor növekszik az ilyen kényszerek lazulásának, végső soron ellenőrzésének és szabályozásának esélye. A fejlődésszociológia feladata a feszültségek, konfliktusok tudatosabb szabályozása és ellenőrzése - s ezáltal az erőszakos összecsapások, sőt, háborúk elkerülése. Ez nagyon szépen hangzik, s egyben állásfoglalás az mellet, hogy a szociológia nem leíró, hanem előíró tudomány - azonban figyelmen kívül hagyja azt a tényt, amit pedig egyébként meglehetősen sokszor hangsúlyoz, hogy míg a természetben hagyatkozhatunk törvényekre, törvényszerűségekre, a társadalomban felismert tendenciák sokkal több változótól függnek: ennek következtében párhuzamosan több elmélet is egyenlő esélyekkel indulhat ugyanazon jelenség magyarázatánál.