Gyenge Zsolt

Az el nem feledett felejtés feledhetősége*

 

 

Lehet-e könyvet írni a felejtésről? Lehet-e az emlékezés, az emlékezet egyik legfontosabb intézményét arra használni, hogy a felejtésről írjunk? Nem feloldhatatlan ellentmondás-e megemlékezni a felejtésről? Hacsak nem tekintjük az írást a felejtés legjobb eszközének – mint tették ezt a könyvben is idézett Platón vagy Dr. Lurija.

Úgy tűnik, ez Harald Weinrich legnagyobb problémája végig e könyvön keresztül. Mint a bevezetőben kifejti, annyi könyvet írtak az emlékezetről, de oly keveset a felejtésről – és ő ezt a hiányt kívánja pótolni. Művében azonban végig, a különböző történelmi korok felidézése során, szinte feloldhatatlan ellentmondást jelent ez a kérdés. Hiszen a felejtésről csak mint Hiányzóról, hiányról, mint az emlékezet nem létéről lehet beszélni. Hiába akar a felejtésről értekezni, gyakran egyszerűen képtelen elszakadni az emlékezettől. A következőkben megpróbálom végigkövetni a könyv fontosabb elemzéseit, különös hangsúlyt fektetve az előbbiekben kifejtett ellentmondásra, kiemelve azokat a pontokat, amelyekben egyáltalán nem, és azokat, amelyekben mégis sikerült a felejtésről valamit mondani.

 

A Léthé. A felejtés művészete és kritikája, mint azt szerzője is megfogalmazza az Előszóban, egy művelődéstörténeti áttekintés. A szerző átrohan a gondolkodás és az irodalom történetének néhány főbb állomásán, és mindenhonnan megpróbálja kiemelni azokat a gondolatokat, amelyek a felejtésre illetve az emlékezetre vonatkoznak. Lebilincselő, olvasmányos, de kissé felületes ámokfutás ez a felejtés el nem felejtett történelmének mezején.

A könyv szerkezete jól jelzi a fentebb említett művelődéstörténeti jelleget, hiszen egy történeti jellegű áttekintőnek megfelelően, kronológiai sorrendben tárgyalja a felejtést. A cél nyilvánvaló módon az, hogy a felejtés különböző korokban megvalósuló tematizációját ismertesse. Ebben a felfogásban kerül sor az irodalom és gondolkodás történelme legfontosabb mítoszainak, történeteinek vagy eszmefuttatásainak anekdotikus ismertetésére.

Ebből a történeti felsorolásból egyedül A feledés nyelve című első fejezet lóg ki, amely a felejtés szó történetét, használatának módjait és jelentésének különböző értelmezéseit ismerteti, ezzel vezetve be az olvasót a felejtés útvesztőjébe. Nyilvánvalóan ez a komoly nyelvészeti kutatásokkal megalapozott fejezet a legelméletibb és a legbonyolultabb nyelven megfogalmazott az egész könyvben. Fontos jellegzetessége ennek a fejezetnek az, hogy a szerző nem csak a német vergessen szót elemzi, hanem a latin nyelvből kiindulva a francia és az angol „felejtés” szavakat is. Weinrich sort kerít a görög kifejezések feldolgozására is, és csak sajnálni lehet, hogy a felvetett alétheia (igazság) kifejezés magyarázata oly rövidre szabott (különösen a Heidegger által el nem rejtettségként értett igazság fogalom bővebb kifejtését hiányoltam, amely a könyv témája szempontjából sok megvilágító gondolatot eredményezett volna[1]). A különböző nyelvekben megjelenő variációk rövid áttekintése után e fejezet még kitér az emlékezet/felejtés legfontosabb metaforáinak az ismertetésére. Itt van az első pont, ahol nyilvánvalóvá válik, hogy önálló módon a felejtésről nem lehet beszélni: leginkább az emlékezet metaforáiról van szó, amelyekhez járulékos módon, hiányként megjelenve kapcsolódnak a felejtés képei. Ezt egyébként maga Weinrich is bevallja: „A felejtés metaforái bizonyos tekintetben mindig az emlékezet metaforáihoz kapcsolódnak.” (19. o.)

A második fejezet hatalmas korszakot fog át, hiszen az ókori görög kultúrától Dantéig ismerteti a felejtés és emlékezés problematikáját. A görög retorikai hagyomány tárgyalása pontosan jelzi azt, hogy mennyire nehéz valóban a felejtésről beszélni. A szónokok tanulmányainak fontos középpontja volt a mnemotechnika, amely e könyvben mint a felejtés elleni küzdelem jelenik meg. Cicero anekdotája kapcsán a következőkben Weinrich felveti az ars oblivionis, vagyis a felejtés művészetének kérdését. Themisztoklész ugyanis remek memóriával rendelkezett, és inkább felejteni szeretett volna, mint emlékezni. „Arra is emlékszem, amire nem akarok, de amit felejteni akarok, azt nem feledhetem.” – idézi Cicerót a könyv. Ide kapcsolódik az ugyanebben a fejezetben feldolgozott Ovidius-mű, A szerelem orvosságai is, amelyben az ókori költő arra tanít, hogyan felejtse el a csalódott szerető szerelmét. Az ő végkövetkeztetése az, hogy nem szabad határozottan akarnunk felejteni, mert akkor bizonyosan nem sikerül, hiszen ezen elhatározás gyakori ismétlése újra és újra felidézi bennünk a csalódás emlékét. Lám, mily nehéz tettenérni a mindenütt megbúvó felejtést!

A Szent Ágoston gondolkodása kapcsán elemzett keresztény vallás elemzése jó példája a felejtésről való beszéd lehetetlenségének. Weinrich megállapítja, hogy a kereszténység emlékezetvallás, és a feledés csak a hittől való eltérésként, vagyis megint csak hiányként van jelen – a bűnösnél. „Az emlékezet az a hely, ahol Isten, megemlékezvén az emberekkel kötött szövetségről, a bűnösnél is szállást vett. Ott várakozik – a feledékeny bűnös számára nem okvetlenül hozzáférhetően – arra a napra, amikor a bűnös végre megtér, és visszatalál hozzá. Az emlékezet mélyéről Isten jeleket is küld, s az emberek ezek segítségével szabadulhat ki feledékeny tévelygéséből.” (47. o.)

Ebből a fejezetből különös figyelemre tarthat számot a Dante Isteni színjátékát emlékezeti szempontból elemző rész. Weinrich felfogása szerint az egész mű egy hatalmas mnemotechnikai gyakorlatként értendő, amelyet Dante úgy épít fel, ahogy azt az ókori retorikusok javasolták, akik szerint az emlékezetben megőrzendő dolgokat egy szemléletes térbe/tájba kell beleképzelni, amelyet beszéd közben a szónok képzeletben körbejár. A különböző elemek minél jobb megőrzése érdekében pedig ún. imago agentes-eket kell létrehozni, vagyis olyan erőteljes képeket, amelyek szokatlanságuk, erőteljességük révén beivódnak emlékezetünkbe. Weinrich szerint Dante ezt műveli végig az Isteni színjáték során, mikor különböző helyeken nagyon különös figurákról emlékezik meg. Ezt az értelmezést a Purgatórium egyik „alaptörvénye” teszi igazán hitelessé: a purgatóriumban eltöltött szenvedések csak azáltal rövidülhetnek meg, ha valaki az élők közül imádkozik az ott tartózkodó bűnösért. Dante ezért hatalmas művével emléket állít a túlvilágiakról az élők számára – vagyis a felejtés ellen harcol –, hogy azok megemlékezzenek róluk. „Ebben az értelemben Dante Divina commediáját teljes egészében az emlékezet műalkotásának nevezhetjük.” (52. o.)

A 17-18-19. századi gondolkodókat bemutató következő fejezetek alapfelfogása az, hogy az ókorban majd a középkorban kitüntetett szerepet kapott emlékezet szépen lassan kegyvesztetté válik, leszorul arról a magasztos helyről, amelyet a korábbi retorikában, gondolkodásban és pedagógiában elfoglalt. Rousseau Émile vagy a nevelésről című művében – amint azt Weinrich is leírja – szenvedélyesen támadja az emlékezetpedagógiát, az ókori mnemotechnika egyenes folytatását, amely „a nevelés végzetes tévútja”. (105. o.) Természetesen – és ezt könyvünk szerzője is megfogalmazza – Rousseau nevelési ideálja nem a felejtést szolgálta. Így tehát szó lehet ugyan az emlékezet, a memória fontosságának csökkenéséről, elsődleges szerepének a megkérdőjeleződéséről, de szó sincs a felejtés e pozícióba emeléséről. És ez pontosan jelzi a könyv témájának legfőbb nehézségét is: nem biztos, hogy mikor az emlékezet határairól beszélünk, akkor a felejtésre gondolunk. Vagyis egyáltalán nem törvényszerű, hogy a non-emlékezet ugyanaz, mint a felejtés.

A Casanovát bemutató alfejezet címe – Elfeledett szerelmi kalandok élethű előadásban (121-129. o.) – arra utal ironikusan, hogy a nagy csábító, aki képes volt újra és újra az előző kapcsolat elfelejtése révén a teljes szerelmet átélni, élete végén mégis tökéletesen emlékezett mindenre. Az alfejezet ezen gondolatmenet mentén bontja ki Casanova néhány kalandját, és felhívja a figyelmet a fenti ellentmondásra. Azonban csak sajnálni lehet, hogy Weinrich az éppen az előző fejezetben taglalt azon Rousseau gondolatot nem alkalmazza ezúttal, amelyben a francia szerző élesen elkülöníti tények és érzések emlékezetét. Nem képzelhető-e el, hogy az öreg Casanova a tényekre, eseményekre emlékezett ugyan, ám minden új szerelem – miként azt Ovidius is megállapítja A szerelem orvosságaiban – feledtette a régi érzéseket?

Bár csak alig másfél oldalt kap e könyvben Dr. Lurija esetének leírása (152-153. o.), az egyik legillusztratívabb példa a felejtés jelenségének fontosságára. A hipermnéziában szenvedő páciens története ugyanis arra világít rá, hogy az általános fogalmak mentális megalkotásának – vagyis a gondolkodásnak, az értelmes beszédnek, a kommunikációnak – elengedhetetlen előfeltétele a felejtés. Lurija doktor csak azáltal tudta élhetővé tenni betege életét, hogy megtanította elfelejteni például a számtalan eddig látott egyedi kutyát a „kutya” általános fogalmának megalkotásának érdekében. Az már csak külön csemegéje a történetnek, hogy amit a beteg el akart felejteni, lejegyezte. Az ilyen és a néhány hasonló elemzés olvasásakor éreztem igazán a címben megfogalmazott célkitűzés megvalósulását, ilyenkor tűnt úgy, hogy sikerült magát a felejtést, mint önállóan létező jelenséget megszólaltatni, és nem csak non-emlékezetként kezelni.

Ugyancsak fontos dologra tapint rá Weinrich Nietzsche elméletének szemügyre vételekor, amikor az erkölcs nietzschei felfogásának kommunikatív jellegéről beszél. Az erkölcshöz a bűn felől közelítve Nietzsche egy nyelvi játék segítségével a bűnt összekapcsolja az adóssággal, adós és hitelező viszonyát pedig közös emlékezeten alapuló kommunikációként írja le. És valóban, a hitelező érdeke az emlékezet állandó ébren tartása, míg az adósnak hitelképességének megőrzése céljából érdeke emlékezni azon ígéretére, hogy visszatéríti az adósságot. „Ilyen értelemben az adósságok az emlékezés kiegyenlítetlen tételei.” (190. o.) Ugyanez a helyzet a bűnnel is, hiszen a vétek a tettes rossz lelkiismeretében emlékeztető jelként van jelen, és a bűnt csak a törvényben rögzített büntetés szüntetheti meg, vagyis feledtetheti el. Ha tehát az erkölcs a maga egészében ugyanazon szellemi összetevőkből áll, mint az adósság és a vétek, akkor maga is kommunikatív természetű, „azaz feltétele az érintett személyek működőképes és működésre kész emlékezete”. (190. o.)

Érdekes eszmefuttatást találunk Freud és a pszichoanalízis bemutatása kapcsán, ahol Weinrich azt emeli ki, hogy a pszichoanalízis feladata eljuttatni a pácienst a megbékéletlen felejtéstől a megbékélt felejtésig. A patologikus módon elfelejtett – vagyis valójában el nem felejtett – esemény felszínre hozásával, vagyis az emlékezéssel juthat el a beteg a természetes, akár teljes felejtésig. Mindezt Weinrich egy költői megfogalmazással írja le: „az emlékezés a felejtőművészet szolgálóleánya”. (200. o.) Csakhogy ha jobban végiggondoljuk, a pszichoanalitikus terápia célja nem a felejtés, hanem éppen az emlékezés. Az a cél, hogy a beteg merjen visszaemlékezni a szörnyűségekre, és ne felejtse – Freud nyelvén szólva ne fojtsa – el magában a traumatikus történeteket. Ily módon viszont a pszichoanalízis nem felejtő-, hanem emlékezőművészet, amely a megbékéletlen emlékezéstől (a tudattalan, elfojtott emlékezéstől) a megbékélt emlékezésig (a feldolgozott, kezelhető emlékezésig) vezet, és ebben a felejtésnek vajmi kevés szerep jut. Maga Freud írja, hogy az analizált „kénytelen az elfojtottat jelen élményként megismételni, ahelyett, hogy… a múlt egy részeként emlékébe idézné.”[2] Újra olyan helyzettel állunk szemben, ahol a felejtést a szerző kissé fülénél fogva ráncigálta a témához, megpróbált az emlékezésről mint felejtésről beszélni – hiszen ez művének tárgya. A különleges mindebben azonban az, hogy néhány oldallal később, a prousti és a freudi emlékezettechnika összehasonlításakor maga Weinrich – önmagának ellentmondva – előző értelmezéséhez képest pontosan fordítva írja le ezt a gyógyulási folyamatot: „A freudi módszer tehát leegyszerűsítve az alábbi képlettel írható le: az önkéntelen és patogén emlékezettől mély és tartós felejtés útján az akaratlagos és egészséges emlékezetig (amely, mint láthattuk, az egészségre ártalmatlan megbékélt emlékezetté felődhet tovább).” (220. o.) Vagyis ezúttal a pszichoanalízis már emlékezőművészet, melynek a felejtés a „szolgálóleánya”?

Ez az önellentmondás jól rávilágít az egész könyv kissé esetleges, ad-hoc jellegére. Úgy tűnik, mintha egy egyébként nagy műveltségű ember leült volna az asztalhoz, és egy lélegzetre, alapos kutatás nélkül, mintegy emlékezetből megírta volna az egészet. Amint a jelen recenzióból is kitűnik, a könyv egységes koncepció, összefüggő gondolatmenet nélkül szalad végig a történelmi korszakokon. Éppen ezért a mű inkább az ismeretterjesztéshez, a könnyed olvasmányhoz, mint a tudományos elemzéshez áll közelebb – anekdotikus, mesélős nyelvezete, inkább költői mint szakszerű stílusa is ezt jelzi. Mindez valószínűleg egyáltalán nem baj, azonban a könyv első pillanatban mintha többet ígérne. A témában, illetve általában az irodalom és a gondolkodás történetében jártas olvasók felületesnek fogják találni, a külső érdeklődőkhöz viszont meg nem biztos hogy el fog jutni a könyv.

 

Végeredményben a teljes mű azt példázza, hogy mennyire lehetetlen a felejtésről relevánsan beszélni az emlékezet nélkül. Ez önmagában nem lenne baj, azonban a probléma így sajnos egyszer sem tematizálódik. Weinrich, miközben görcsösen próbálja a felejtés a nyomait kutatni, nem foglalkozik az emlékezés és felejtés fogalmaival. A könyv elején azzal üti el a definíció megfogalmazásának szükségességét, hogy hát mindenki tudja, mit jelent a felejtés, „ezt felejtjük el a legkevésbé”. Csakhogy ezen nagyvonalúság miatt elmulasztja elméletileg kidolgozni a problémát. Emlékezet és felejtés ugyanis viszonyfogalmak, ami azt jelenti, hogy egyik a másik nélkül értelmezhetetlen, olyan mint a jó és a rossz kapcsolata. Nem beszélhetnénk emlékezésről vagy jóról, ha nem létezne felejtés illetve rossz. Sőt, továbbmennék, az emlékezésről inkább lehet önállóan beszélni, hiszen az megőrzés, míg a felejtés a megőrzés elmulasztása, az emlékezet visszaidézés, míg a felejtés ennek sikertelensége. Az emlékezés egy valamit létrehozó cselekvés, a felejtés ennek az elmaradása. Mindez azt jelenti, hogy valószínűleg lehetetlen könyvet írni csak a felejtésről és Weinrich ezt tapasztalja meg műve írása közben, minden fejezet erről a lehetetlenségről szól. Ennek ellenére sem változtatja azonban meg a könyv címét, mely vállalható változatban talán így hangzana: Az emlékezet és a felejtés művészete és kritikája.

Az íráson, az emlékezet kitüntetett eszközén keresztül felidézett felejtés kísérlete tehát kudarccal járt volna? Avagy a leírással – akár Lurija páciense – nem az emlékezetet, hanem a felejtést segítettük elő, s így elfe(le)dtük gondolkodásunk tárgyát, a felejtést? Illetve a felejtés történetét? Netán A felejtés művészetét és kritikáját?