Győrfi Tamás

Dogma-e a mérsékelt állam elmélete?

 

 

 

 

 

1. A közelmúltban jelent meg Cs. Kiss Lajos szerkesztésében Carl Schmitt jogtudománya[1]  (a továbbiakban: CSJ) címmel egy fontos, és a német jogtudós recepciója szempontjából mérföldkőnek számító kötet, melynek gerincét az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán tartott Schmitt-konferencia írott anyaga adja. A kötet szerkesztője a magyarországi recepciót tárgyaló bevezetőjében és a Schmitt munkássága körül kialakult vitákkal kapcsolatos reflexióiban viszonylag nagy terjedelemben foglalkozik az Államelmélet. A mérsékelt állam eszméje és elemei[2] (a továbbiakban: MÁE) című könyvvel. Összességében Cs. Kiss a könyv egészéről lesújtó véleményt fogalmaz meg, kétségbe vonva annak tudományos státusát. Noha szövegszerűen elsősorban a könyvnek azokat a részeit támadja, amelyeknek Bódig Mátyás a szerzője, mint a kötet társszerkesztője, s egy bizonyos államelméleti felfogás képviselője magam is érintett vagyok e kritikában, s ez késztetett a válaszadásra.

 

2. Cs. Kiss-t különös viszony kötheti könyvünkhöz. Erre enged következtetni legalább két körülmény. Egyrészt, a kritika megjelenési helye és terjedelme. A Carl Schmitt jogtudománya című könyvben Cs. Kiss összesen csaknem húsz oldalt szán egy olyan könyv kritikájára, melynek szerzői nem voltak előadói az ominózus konferenciának, nem számítanak Schmitt kutatóknak, s akiknek a könyve alig egy oldalon keresztül foglalkozik Schmitt-tel. Ezt az aránytévesztést plasztikusan kidomborítja például, hogy kritikusunk ennél lényegesen kisebb terjedelmet szentel az eddigi egyetlen magyarországi Schmitt monográfia tárgyalásának. Másban is tetten érhető azonban Cs. Kiss irántunk tanúsított kitüntetett figyelme. Úgy gondolom, az állammal és politikával kapcsolatos felfogásunk korántsem tekinthető rendkívülinek és extravagánsnak. Később megpróbálom bizonyítani, hogy Cs. Kiss ellenvetései jórészt olyan természetűek, melyek generálisan érintik a politikai filozófia egy egész hagyományát. Ehhez képest Cs. Kiss speciálisan minket illet dehonesztáló minősítések sorával (a mérsékelt állam liberális dogmája, a mérsékelt állam zárójelbe tett „elmélete”), explicit módon csak a mi munkánktól tagadja meg a tudományos státuszt (CSJ: 427, 434-435.), s kizárólag bennünket vádol oktatásetikai kérdéseket felvető tisztességtelen szándékokkal és indoktrinációval. A következőket olvashatjuk Cs. Kiss kritikájában: „E tananyagként szolgáló és számon kérhető mű tehát intencióját és összkoncepcióját tekintve, és persze a szerzők által őszintén vállaltan, lényegében az abszolutizált liberális alkotmány- és demokráciavédelem tudomány- és oktatásidegen ideológiai-politikai céljából íródott.” (CSJ: 434.) Majd később: [A mérsékelt állam eszméje akkor maradhat belül a tudományos diskurzuson] ha a világnézeti semlegesség a tudományos kutatás és oktatás szabadsága stb. alkotmányos elveinek a szellemében az egyetemi oktatásban a liberális, szocialista, konzervatív, keresztény, nemzeti, anarchista (és így tovább) érzületű hallgatóra bízzák annak eldöntését, hogy számára, végső személyes állásfoglalását tekintve, melyik lesz érvényes értelmezés, s melyik nem. (CSJ: 435.) Attól, hogy bizonyos vádakat Cs. Kiss szelektíven alkalmaz velünk szemben, persze még lehet igaza. A vádak szelektív alkalmazása inkább a kritikus motivációjáról árul el valamit, s nem ellenvetései erejéről. Tegyük most mérlegre ezeket. 

 

Tematikai szűkítés és módszertani megfontolások

 

3. Az állam elmélete v. a mérsékelt állam elmélete. A könyvünk bevezetőjében felvázolt módszertani megfontolások alapvetően három kérdést érintenek. Mivel a vita jelentős részben e megfontolások körül forog, indokoltnak látom ezeket röviden összefoglalni. Úgy gondolom, az eredeti szöveg a legtöbb esetben önmagáért beszél, s képes önmagát megvédeni: szövegszerűen mond ellent Cs. Kiss néhány kulcsfontosságú állításának. A szövegben egyrészt körülhatároljuk elemzésünk tárgyát: „Már a címben jeleztük, hogy a jegyzet a rendelkezésre álló politikai filozófiai anyagon tematikus szűkítést hajt végre. Ezt a szűkítést részben éppen az indokolja, hogy a politikai filozófiai elemzés politikai elvek körében mozog, márpedig az állam különböző történeti változatait nem ugyanazokra a politikai elvekre alapozták. Ebben a keretben és ebben a terjedelemben csak a történetileg létező államok egyik alapvető változatát tudjuk a kellő részletességgel bemutatni. Ezért nem általában az állam problémáját állítjuk a középpontba, hanem az állam egyik strukturális változatát, amelynek igazolási problémáit óriási mennyiségű politikai filozófiai irodalom tárgyalja. Ezt a strukturális változatot nevezzük majd mérsékelt államnak. Azt állítjuk, a mérsékelt állam adja a modern államfejlődés fővonalát. A mérsékelt állam eszméjének magva az a gondolat, hogy az államnak nem kell minden hatalmat a saját intézményrendszerében összpontosítania (sőt, a korlátokat nem ismerő állam nem is igazolható): az államnak teret kell hagynia bizonyos „autonóm szférák” számára. A mérsékelt állam egy olyan politikai közösséget reprezentál, amely intézményesen biztosított szabadságot ad tagjainak. A mérsékelt állam szempontjából tehát stratégiai jelentősége van az állami hatalom korlátait kijelölő intézményeknek.” (MÁE I: 8.) „Az, hogy a jegyzet tematikus szűkítést hajt végre, hogy nem törekszik egy olyan államfogalom rögzítésére, amely minden történeti változat megragadására alkalmas, nem jelenti azt, hogy a kifejtés ne törekedne az állam fogalmi tisztázására. Arról van tehát szó, hogy egy olyan államfogalom határozza meg a kifejtést, amely csak egy bizonyos intézménytípusra alkalmazható a félreértés veszélye nélkül.”(MÁE I: 12.)

 

4. Általános államtan — politikai szociológia — politikai filozófia. Másrészt, megközelítésünket pozicionáljuk a hazai államelmélet irodalomban fellelhető módszertani irányzatok között: „Az államelmélet jegyzetek előtt alapvetően három út áll nyitva, amikor tárgykörüket kijelölik. Az első lehetőség a ragaszkodás az államtan klasszikus témáihoz (terület, népesség, állami funkciók, stb.), tehát olyan kérdésekhez, amelyek (első megközelítésben) semmilyen más diszciplínához nem köthetőek. A második lehetőség egy alapvetően politikai szociológiai jellegű megközelítés, amely az állami intézmények sajátos működésmódjával és az állami életből adódó tapasztalatok összegzésével foglalkozik. A harmadik lehetőséget a politikai filozófiai kérdezés jelenti, amely arra van tekintettel, hogy bizonyos intézmények létének mi az értelme, létrehozásuk és működésük milyen igazolási kérdéseket vet fel.

Ez a jegyzet a három lehetőség közül a harmadik mellett kötelezi el magát, tehát alapvetően egy politikai filozófiai problémát állít a középpontba: azt kutatja, mi a mérsékelt állam rációja. A döntés alapja elsősorban az, hogy a jegyzet anyagának az alkotmányos intézmények megvilágításának szolgálatában kell állnia.[3] Olyan közjogi intézmények politikai filozófiai tartalmát kutatja, amelyeket például a Magyar Köztársaságban is megtalálhatunk. Az is fontos azonban, hogy az államtani megközelítés túlzottan leszűkítené a jegyzet tematikus horizontját, a politikai szociológiai megközelítés pedig fölösleges átfedéseket eredményezne olyan tantárgyakkal, amelyek megtalálhatóak a jogi oktatás tantárgyi programjában (jogszociológia, politikai szociológia).”(MÁE: 7.)

 

5. Ideális gyakorlati elmélet — interpretív elmélet. Harmadrészt, könyvünk a politikai filozófiai lehetőségek keretén belül tesz egy további elhatárolást: „Az államelméleti vizsgálódás szerepét, ahogy ebben a jegyzetben megjelenik, egy fontos különbségre hivatkozva kell meghatároznunk. A politikai filozófiai vizsgálódások középpontjában állhat az a kérdés, hogy milyen lenne az a lehető legjobb berendezkedés, amelyet érdemes lenne megvalósítani. Az ilyen koncepciókat lehetne ideális gyakorlati elméleteknek nevezni. Az államelméleti reflexió azonban ebben a könyvben a politikai filozófiai elemzés egy másik lehetőségén alapul. Itt most nem ideális gyakorlati elméletek körvonalazását tűzzük ki célul. Nem azt akarjuk feltárni, hogy az alább következő fejezetek szerzői milyen ideális gyakorlati elméletek hívei. Könyvünk azt próbálja (elmélettörténeti, illetve analitikai tárgyú) értelmező műveletekkel feltárni, hogy bizonyos létező intézményeknek mi a politikai filozófiai tartalma, milyen politikai elvek nevében hozták létre őket, és hogy mennyiben alkalmasak konstitutív elveik érvényre juttatására. Ezt úgy is kifejezhetjük, hogy az államelméleti elemzés interpretív jellegű.” (MÁE I: 7-8.) Majd később: „A mérsékelt állam eszméjét és elemeit egyrészt a konstitutív fogalmak analitikai vizsgálatával tisztázzuk, másrészt annak a politikai filozófiai háttérnek a feltárásával, amelyre támaszkodva a mérsékelt állam koncepcionális változatait megfogalmazták, amelyre támaszkodva a mérsékelt állam sajátos intézményeit kiépítették. Az elmélettörténeti fejezetek egyebek közt ezért fordítanak különleges figyelmet a politikai eszmeáramlatokra.”(MÁE I: 8.)

 

6. Úgy gondolom, kritikusunk és a mi pozíciónk közötti legalapvetőbb különbség a politikai filozófia lehetőségének és státusának eltérő megítéléséből következik. Ezt a kérdést mégis elemzésem végére hagynám, előbb megpróbálom nézeteltéréseink könnyebben felfejthető okait számba venni. Egy megjegyzés mégis ide kívánkozik: a fenti szöveg (4. pont) is nyilvánvalóvá teszi, hogy Cs. Kiss állításával[4] ellentétben nem vonjuk kétségbe sem az általános államtan, sem a politikai szociológia tudományos státusát. Nézzük mármost a másik két kérdést (3. és 5. pont). Gondolatmenetünk iránya a következő: (1) A tematika leszűkítése: elemzésünk nem általában az államra, hanem kizárólag annak egyik történeti változatára, a mérsékelt államra szorítkozik. (Ez a szűkítés, gondolom, nem aggályosabb, mint amikor egy történész az egész ókor helyett csak a Római Birodalomról akar írni, vagy amikor egy politológus nem minden pártrendszert, hanem csupán a kompetitív pártrendszereket teszi elemzése tárgyává. (2) Minden állami-politikai intézményrendszerben megtestesülnek bizonyos normatív elvek, mindegyiknek van egy mögöttes politikai moralitása, ezért az államelméleti vizsgálódás egyik legitim vállalkozása lehet az intézmények gyakorlatából kibontakozó fogalmak és elvek feltárása, s ezen elvek feltárása inkább a politikai filozófia, semmint a politikai szociológia tárgykörébe tartozik. A könyvvel az volt a célunk, hogy feltárjuk az állam (1) lépésben kiválasztott strukturális változatában megtestesülő elveket. 

 

7. Cs. Kiss állíthatná, hogy a politikai intézményrendszer és a politikai fogalmak megértéséhez nincs szükség ezeknek a mögöttes normatív elveknek a feltárására, vagy hogy ezt a munkát a politikai szociológia eredményesebben tudja elvégezni a politikai filozófiánál. Vagy mondhatná, bizonyára joggal, hogy szándékaink ellenére elemzésünk időnként áttévedt az interpretív elmélet területéről az ideális gyakorlati elméletek terrénumára. Ám Cs. Kiss más utat választ: szisztematikusan ignorálja módszertani megfontolásainkat. (1) Figyelmen kívül hagyva a könyv legelső oldalának fentebb már idézett sorait, könyvünket nem egy interpretív, hanem egy ideális gyakorlati filozófiai vállalkozásként tünteti fel. (2) Kritikusunk — ismét a szöveg itt is idézett állításával szemben — elméletünket általános államelméletként, nem az állam egy partikuláris történeti típusának elméleteként értelmezi. Cs. Kiss tehát alapvető módszertani előfeltevéseink nagy részével homlokegyenest szembenálló álláspontot tulajdonít nekünk. Nem csoda, hogy ez a körülmény a félreértések rendkívül termékeny táptalajának bizonyul.

 

8. Hadd illusztráljam egy példával az első nézeteltérés tétjét. Tegyük föl, hogy valaki valamilyen okból az abszolút monarchiák politikai intézményrendszerének vizsgálatára adja a fejét. Tegyük föl továbbá, hogy az illető arra a következtetésre jut, hogy e monarchiák gyakorlata nem érthető meg az atyai hatalom elmélete nélkül, mert ez az elv igazolja és hatja át, teszi értelmessé politikai gyakorlatukat. Ha értelmezése helytálló, úgy az abszolút monarchia egy jó interpretív elméletével állt elő. Értelmezése helyességének van egy fontos mércéje: a vizsgált elveknek illeszkednie kell az abszolút monarchiák gyakorlatához és intézményrendszeréhez. Persze az abszolút monarchiák gyakorlata nem illeszkedik tökéletesen az említett elvhez, hiszen az intézményekben tipikusan egyszerre több, versengő elv is testet ölthet, illetve az intézmények ritkán juttatják tökéletesen kifejezésre konstitutív elveiket. Ennek ellenére, ha az értelmezés helyes, mégis megtudtunk a szóban forgó államról valami lényegeset. Figyeljük meg, mit állít értelmezőnk: nem azt mondja, hogy (1) az atyai hatalom elmélete az állam legjobb legitimációs elmélete (ez az állítás az ideális gyakorlati elméletek síkján mozog), hanem azt, hogy (2) ez az elv ölt testet az általa — mindegy milyen megfontolásból — vizsgált államok gyakorlatában, és ez adja ezeknek a gyakorlatoknak a legjobb értelmezését (ez az állítás az interpretív elméletek síkján mozog). Cs. Kiss elvéti ezt a megkülönböztetést. Úgy dekódolja az ideális gyakorlati elméletek és az interpretív elméletek közötti distinkciót, mint az abszolút, illetve a relatív utópiák különbségét, ahol az elhatárolás alapja az utópiák eltérő képessége a gyakorlat formálására.(CSJ: 113.) Az interpretív elméletek azonban nem a kívánatos és egyben reálisan megvalósítható, hanem a politikai intézményekben ténylegesen testet öltő elvekkel foglalkozik. Kritikusunk álláspontunkkal szembeni értetlenségét, úgy gondolom, legplasztikusabban a fentebb már idézett sorai domborítják ki:  „[A mérsékelt állam eszméje akkor maradhat belül a tudományos diskurzuson] ha a világnézeti semlegesség a tudományos kutatás és oktatás szabadsága stb. alkotmányos elveinek a szellemében az egyetemi oktatásban a liberális, szocialista, konzervatív, keresztény, nemzeti, anarchista (és így tovább) érzületű hallgatóra bízzák annak eldöntését, hogy számára, végső személyes állásfoglalását tekintve, melyik lesz érvényes értelmezés, s melyik nem. (CSJ: 435.)[5] Talán sokan vannak olyanok, akik egyetértenének kritikusunkkal abban, hogy az általa felsorolt államkoncepciók az ideális gyakorlati elméletek síkján egyenértékűek, azaz a belőlük kibontható elvek egyformán helyesek. De bizonyára kevés embert lehetne arról meggyőzni, hogy ezek az államkoncepciók az elemzésünk tárgyát képező mérsékelt állam vonatkozásában interpretív elméletként is egyenértékűek, azaz egyformán illeszkednek a mérsékelt állam intézményrendszeréhez. Igen nehéz lenne amellett érvelni például, hogy a Magyar Köztársaság ténylegesen létező politikai intézményeit legjobban az anarchista, vagy a fasiszta államkoncepciók elveiből lehet megérteni, mert ezek az elvek testesülnek meg leginkább köztársaságunk intézményeiben. Olyan ez, mintha az abszolút monarchia kutatóját arról győzködnénk, hogy a morális egyenlőség elvének segítségével értelmezze az abszolút monarchiát, azért, mert az az atyai hatalom doktrínájánál erkölcsileg helyesebb igazoló elv.

 

9. Őszintén be kell vallanom, nem sikerült pontosan rekonstruálnom, hogy miért gondolja azt kritikusunk, hogy explicit állításunkkal ellentétben az állam általános elméletét akartuk volna kidolgozni. Ha komolyan vette volna az interpretív elmélet iránti elkötelezettségünket, akkor ezt aligha állította volna: az állam különböző történeti megjelenési formáiban egyszerűen más-más politikai moralitás tükröződik. Az abszolút monarchia és a mai alkotmányos demokráciák teoretikusa juthat ugyanarra a következtetésre az ideális gyakorlati filozófia síkján, mondjuk, abban a kérdésben, hogy mi az állam legjobb legitimációs elmélete. Ebből azonban még nem következik, hogy az általuk vizsgált eltérő természetű államokról ugyanazok az elvek adnának legjobban számot. Mivel Cs. Kiss — helytelenül — az ideális gyakorlati elméletek síkján pozicionálja elméletünket, így kétségtelenül könnyebben jut arra a következtetésre, hogy álláspontunk szerint az államnak egyetlen igazolható formája van, a mérsékelt állam. A könnyebb gondolati ugrás azonban nem jelent logikai szükségképpeniséget, de azt sem bizonyítja, hogy mi ténylegesen ezt a pozíciót képviselnénk.  Cs. Kiss állításával (CSJ: 114.) szemben nem mondjuk azt, hogy a mérsékelt állam lenne az állam egyetlen igazolható formája. Cs. Kiss azonban több helyen még egy ennél is erősebb állítást tulajdonít nekünk. Eszerint a saját magunk által preferált politikai filozófiai elveket minden állam nélkülözhetetlen fogalmi elemévé (ha jól értem a szubsztanciális-műveleti mozzanat kifejezést) avatjuk: „A méréskelt állam „elmélete” szerint a politika és az állam funkcióspecifikus teljesítménye, hogy törvények (joguralom) révén garantálja az individuális-kollektív önmeghatározásként (öntörvényadásként) felfogott politikai szabadság és társadalmi autonómiák feltételeit és megakadályozza a zsarnokság kialakulását. A politikai szabadság immanens teleológiája a jó életre való törekvés, ami a jóság erkölcsi értékeszméjét és ezzel a jó/rossz értékmegkülönböztetést teszi a politikai gondolkodás és cselekvés szubsztanciális-műveleti mozzanatává, a politikai-állami vonatkozásában végső, feltétlen és megalapozó alappá.” (CSJ: 427.) Ezzel el is értünk elméletünk metamorfózisának végéhez: Cs. Kiss rekonstrukciójában így válik a szándékaink szerint partikuláris interpretív elmélet univerzális, és egyben ideális gyakorlati elméletté. Egy egyszerű tematikai szűkítésből, mely a mérsékelt államban jelöli meg tárgyát, így lesz a modern állam euroatlanti hagyományának elméleti rangra emelését célzó kísérlet. (CSJ: 112, 256. lábjegyzet)

 

A liberális dogma

 

10. Cs. Kiss kritikájával szemben felhozott ellenvetéseim, ha helytállóak is, jobbára csak annyit bizonyítanának, hogy kritikusunk több helyen félreértette elméletünk természetét; az eddig elmondottak alig érintettek tartalmi államelméleti kérdéseket. Cs. Kiss számos vádja közül kettőre szeretnék reagálni. Mindkettő elméletünk liberális jellegével kapcsolatos. Cs. Kiss liberális dogmának titulálja könyvünket. Az egyik vád azt állítja, hogy szerintünk csak a liberális állam igazolható.[6] A másik azt, hogy elméletünk „a politikai” inadekvát liberális felfogásából indul ki. Nézzük e vádakat sorjában. Cs. Kiss érve a következőképpen rekonstruálható. (1) A totalitárius államok a MÁE szerzői szerint nem igazolhatók. (2) A MÁE szerzői szerint csak a liberalizmus maradt érintetlen a totalitarizmussal szemben. (3) Csak a liberális állam igazolható. A liberális dogma elhárításához nincs is szükségünk (1) védelmére,[7] elég azt bizonyítanunk, hogy nem állítjuk (2)-t, vagy hogy (3) egyébként sem következik (2)-ből. Cs. Kiss érve két ok miatt is hibás. Egyrészt, a totalitarizmus-fejezet két nagy eszmerendszert hoz bármilyen összefüggésbe a totalitarizmussal, a szocializmust és a konzervativizmust. Következésképpen nem mond semmit további eszmerendszerekről, amelyek igazolhatósága így nincs is kizárva. De (2)-t azért is nehezen tulajdoníthatná könyvünknek Cs. Kiss, mert a szöveg nem állítja vagy sugallja, hogy a konzervativizmus a totalitarizmus egyik válfaja lenne. Éppenséggel megtagadja a konzervatív jelzőt a konzervativizmus bizonyos állításait radikalizáló jobboldali totalitarizmustól. Másrészt Cs. Kiss álláspontja nincs tekintettel a nagy eszmerendszerek belső tagoltságára. Az, hogy a szocializmus egyik leágazásának államelmélete áttörte a mérsékelt állam kereteit, nem jelenti azt, hogy a mérsékelt állam keretei között maradt változata ne befolyásolta volna jelentős mértékben az ilyen államok intézményrendszerét. Végül Cs. Kiss állítása — az interpretív elméletek sajátos perspektívájának figyelmen kívül hagyása miatt — eleve eltorzítja a problémát. Összekeveri azt a két kérdést, hogy (1) mely eszmerendszerek mellett hozhatók fel erős érvek, illetve (2) melyek illeszkednek a mérsékelt állam intézményeihez. Könyvünk egy sor politikai eszmerendszerről egyáltalán nem formál véleményt, nem azért, mert helytelennek tartanánk őket, hanem azért, mert nincsen, vagy nem volt olyan kidolgozott intézményelméletük, mely számottevően rányomta volna bélyegét a mérsékelt állam intézményrendszerére. Talán a legárulkodóbb ebből a szempontból az anarchizmus pozíciója. A politikai kötelezettség elméletével foglalkozó fejezet bizonyos szimpátiával kezeli az anarchizmus normatív érveit. Ugyanakkor ettől az anarchizmus a mérsékelt állam koncepcionális alternatívája marad: egy interpretív elmélet nem állíthatja, hogy az anarchizmus éppúgy képes számot adni a mérsékelt állam intézményes szerkezetéről, mint mondjuk a liberalizmus vagy a konzervativizmus.

 

11. Cs. Kiss érvének talán legvédhetőbb, és a mi álláspontunkra egyáltalán reflektáló formája az lenne, hogy mi a mérsékelt állam eszméjét kisajátítjuk a liberalizmus számára. A vád azonban még ebben a formában sem tartható. Való igaz, található olyan állítás a szövegben, hogy a szocializmusnak és a konzervativizmusnak bizonyos változatai kívül kerültek a mérsékelt állam keretein. (MÁE I: 137.) Úgy gondolom, a szocializmus vonatkozásában ez vitathatatlan. A konzervativizmus esetében ez talán vitatható, és lehet, hogy e kérdésben nem volt igazam. (Mivel az ominózus mondat tőlem származik, így ezért elsősorban nekem kell a felelősséget viselnem.) Továbbra is úgy vélem azonban, hogy a konzervativizmus azon korai, rendies formái, melyek az állampolgári egyenlőséget elutasítják, az uralkodó legitimitását transzcendens forrásokra vezetik vissza, vagy a parlamentarizmussal szemben állnak, nem adhatják a mérsékelt állam tipikus formáinak jó interpretív elméletét. Sőt kitartanék amellett is, hogy a konzervativizmus bizonyos változatai közelebb álltak az abszolút állam ideológiájához, mint a mérsékelt állam eszméjéhez. Ennek a kérdésnek azonban a vád szempontjából nincs perdöntő jelentősége, mivel mind a két nagy eszmerendszer jelentős része belül maradt a mérsékelt állam keretein. Álláspontunk az, hogy az általunk tárgyalt négy nagy eszmerendszer egyaránt hozzájárult a mérsékelt állam intézményrendszerének kialakításához, illetve ebben az intézményrendszerben egyaránt testet öltenek e nagy eszmerendszerek elvei. Ezt támasztja alá a könyv számos megállapítása vagy azok logikai implikációja („Magának a konzervativizmusnak és a szocializmusnak is jelentős strukturális változáson kellett átmennie ahhoz, hogy komoly hatást tudjon gyakorolni a mérsékelt állam intézményrendszerére.” — ergo komoly hatást gyakoroltak. MÁE I: 137.); a könyv szerkezete (Amennyiben az olyan nagy eszmerendszerek, mint a republikanizmus, konzervativizmus, és szocializmus nem lennének összeegyeztethetők a mérsékelt állammal, alighanem szerepeltetnünk kellett volna őket annak koncepcionális alternatívái között. A szociáldemokrata jóléti állam például nem a mérsékelt állam koncepcionális alternatívái között, hanem egy korábbi, a mérsékelt államot tárgyaló fejezetben található.); illetve a könyv egy sor kulcsmotívuma (pl. politikai közösség, a politikai racionalizmus elutasítása). Természetesen a mérsékelt államok különböző változataiban más-más lehet a különböző eszmerendszerek által képviselt elvek súlya, mint ahogy magam úgy gondolom, hogy a legnagyobb hatást a liberalizmus gyakorolta erre az intézményrendszerre. Ez az állítás azonban nem azonos sem azzal, hogy (1) a mérsékelt állam eszméje csak a liberalizmussal férne össze, sem azzal, hogy (2) a liberalizmus lenne az egyetlen igazolható eszmerendszer. Márpedig Cs. Kiss ezeket az állításokat tulajdonítja nekünk. Következésképpen nem indokolható annak a retorikai bunkónak a használata, amivel Cs. Kiss minket támad, nincs szó liberális dogmáról.

 

12. Cs. Kiss álláspontjának jobb megértéséhez éljünk most mégis egy tényellenes feltevéssel. Fogadjuk el a vita kedvéért, hogy mégsem interpretív, hanem ideális gyakorlati elméletet alkottunk, s valóban azt állítottuk, hogy megítélésünk szerint a liberális berendezkedés elfogadása mellett szólnak a legerősebb érvek. Ekkor álláspontunk per definitionem liberális lenne, de miért is lenne dogma? Cs. Kiss álláspontunkkal szemben tehetne tartalmi ellenvetéseket: kimutathatná, hogy a konzervatív, szocialista stb. berendezkedés mellett erősebb indokok szólnak. Erre kísérletet sem tett. Tehetne eljárási jellegű észrevételeket: kimutathatná, hogy nem adtuk meg a megfelelő esélyt a rivális eszmerendszereknek, nem olvastuk szerzőiket, eltorzítottuk álláspontjukat, nem mérlegeltük érveiket. Nem is ez Cs. Kiss vádja. A különböző államkoncepciók egyenértékűségéről mondott sorai arra engednek következtetni, hogy nem álláspontunk tartalmával, nem is az ahhoz vezető eljárással, hanem pozíciónk előfeltevésével van baj. Azzal az előfeltevéssel, hogy erkölcsi álláspontok racionális vita tárgyává tehetők, s tudományosan tárgyalhatók. Ebben áll dogmatizmusunk. Vegyük azonban észre, hogy ez a vád egészen másként érinti az interpretív és az ideális gyakorlati elméleteket. Hogy megálljon, Cs. Kiss-nek előzetesen be kellett volna bizonyítania, hogy elméletünk nem interpretív természetű. Az érv kedvéért azonban továbbra is maradjunk meg tényellenes feltevésünknél, és feltételezzük, hogy ideális gyakorlati elméletet alkottunk. Ekkor a következő eredményre jutunk: ha a 10. és 11. pontokban sikerült is kimutatnom, hogy álláspontunk nem elfogultan liberális, hanem megférnek benne a konzervativizmus, republikanizmus és szocializmus megfontolásai is, a liberális dogma vádjából csak a jelzőtől szabadhatunk meg. Mielőtt erre a vádra térnék, szükséges azonban egy kitérőt tennünk. Cs. Kiss-nek van ugyanis egy alternatív stratégiája, mely — ha sikeres — más úton alapozza meg azt a következtetést, hogy a liberalizmus speciálisan inadekvát politikai elmélet. Ekkor mégsem megy veszendőbe kritikusunk frappáns retorikai találmánya, a liberális dogma. Ráadásul ez a stratégia még egy, a Cs. Kiss érvelése szempontjából rendkívül fontos előnnyel kecsegtet. Irrelevánssá teszi az interpetív/ideális gyakorlati elméletek közötti megkülönböztetést, hiszen egy interpretív elmélet sem indulhat ki a politikai inadekvát fogalmából. Ezzel a lépéssel pedig Cs. Kiss megkerülhetné eddigi ellenérveim zömét.

 

A politikai fogalma

 

13. A liberalizmus Cs. Kiss gondolatrendszerében nem egyszerűen a nagy politikai eszmerendszerek egyike, hanem az az eszmerendszer, amely a politikainak egy sajátos, de a tudományos elemzés számára inadekvát fogalmából indul ki. Ebben az állításban nyeri el mélyebb értelmét a liberális dogma Cs. Kiss által hangoztatott vádja. Cs. Kiss e ponton Carl Schmitt liberalizmuskritikáját idézi meg: „Értelmezésünkben Schmitt kritikájának végkövetkeztetése az, hogy a liberalizmus nem képes pozitív állam- és politikaelmélet kifejtésére 1. mert nézőpontja és fogalomalkotási stratégiája az ismerettárgy elvétése, a megismerés előfeltételeként hiposztazált, abszolutizált és szubsztancializált kategóriahiba (állami-politikai redukciója az etikaira és gazdaságira) következtében – eleve, azaz már kiindulópontjában sem tarthat igényt a tárgyszerűség és objektivitás értelmében felfogott tudományosságra. (CSJ: 426-427.) Majd később: „Magát az ismerettárgyat, a jogtudományi megismerés számára konstitutív politikai vonatkozást az etika és gazdaság feszültségterében szublimáló liberális gondolkodás nem egyszerűen kivezet a tudomány területéről, hanem be sem lép oda.” (CSJ: 427.) E kérdésnél az olvasó felvetheti, hogy amennyiben a 10. és a 11. pontokban valóban sikerült azt cáfolnom, hogy a mérsékelt állam elmélete kizárólag a liberalizmussal fér össze, úgy nem esik-e el eleve ez az ellenvetés is? Úgy gondolom, ez a következtetés elhamarkodott lenne. Cs. Kiss Schmitt sorait idézve itt nem azzal vádol meg bennünket, hogy szerintünk csak a liberális állam igazolható, hanem azzal, hogy a politika inadekvát liberális fogalmát használjuk. Cs. Kiss-nek, ahhoz, hogy a politika fogalma köré épülő érvelése érvényes legyen, megítélésem szerint a következőket kellene bizonyítania. (1) A liberalizmusnak értelmesen tulajdoníthatunk egy egységes politikai-fogalmat. (2) A MÁE szerzői ezt a politika-felfogást képviselik. (3) A politikai liberális felfogása a politikait az erkölcsire redukálja. (4) Csak a liberális politika-felfogás bűnös ebben a redukcióban. (5) A politikainak ez a felfogása tarthatatlan. Ha ezek az állítások bizonyítást nyertek, levonhatjuk a következtetést: (6) A politikai liberális fogalma tudománytalan. Cs. Kiss gondolatmenetéből nem derül ki, hogy a többi nagy eszmerendszernek van-e jól azonosítható, önálló politika-felfogása. Ha nincs, úgy eleve nem vethetők alá hasonló kritikának; ha van, s más kifogás nem emelhető ezekkel szemben, úgy (4) miatt az a következtetés is levonható, hogy csak a liberalizmus politika-felfogása tudománytalan.

 

14. Hadd foglaljam össze röviden, hogyan körvonalazzuk könyvünkben az „állami” és a „politikai” fogalmát.[8] A politikai intézményeket két jellemvonással írjuk körül. Egyrészt, úgy tekintünk ezekre az intézményekre, mint amelyek autoritásigénnyel lépnek föl, mégpedig speciális autoritásigénnyel, mely elsőbbséget követel a maga számára abban az esetben, amikor rivális autoritásigényekkel ütközik. E helyen nincs mód az autoritás fogalmi természetét pontosan körüljárni, de két rövid elhatárolást mégis szeretnék elvégezni.[9] Egyrészt megkülönböztetjük az autoritást a hatalomtól, amivel ugyan az autoritás általában együtt jár, de fogalmilag nem azonos vele. Másrészt elválasztjuk az autoritásigény és az autoritás fogalmát. Az előbbit az állam szükséges velejárójának, míg az utóbbit esetleges tulajdonságának tekintjük. Úgy véljük, nem beszélhetünk államról autoritásigény nélkül. Ez az autoritásigény azonban igazolásra szorul, s az állam vagy képes eleget tenni ennek az igazolásnak, vagy nem. Másrészt a politikai intézményeket nyilvános intézményeknek tekintjük: „egy intézmény akkor nyilvános, ha tevékenysége nem kapcsolódik közvetlenül a közösség egyetlen tagjához sem: különbségtevés nélkül vonatkozik a közösség bármely tagjára (vagy a közösség valamely részének bármely tagjára). Egy (politikai értelemben vett) nyilvános intézmény tevékenysége csak azért vonatkozhat egy meghatározott személyre, mert ő a politikai közösség tagja, és nem másért. Ha egy intézmény bármilyen tevékenysége bármilyen más okból vonatkozik egy személyre, akkor magánjellegű intézményről beszélünk. [A]z ilyen értelemben vett nyilvánosság nem okvetlenül politikai jelenség. Valójában az a helyzet, hogy ezt a megkülönböztetést bármilyen közösségre lehet vonatkoztatni, amelyben emberek gyűlnek össze. Minden ilyen közösségben lehetnek intézmények, események, személyes viszonyok, amelyekben az emberek azért jelenhetnek meg, mert a közösség tagjai. Így lehet valaki egyetemi polgárként tényezője az egyetemi életnek, az irodalmi lapok szerzőjeként, illetve olvasójaként tényezője az irodalmi életnek. Mi azonban természetesen arra a nyilvánosságra koncentrálunk, amely a politikai közösségre vonatkoztatható. A közszféra és a magánszféra specifikus megkülönböztetése még a köznyelvben is csak a közösségnek erre a specifikus változatára érvényes.” (MÁE II: 169-170.)

 

15. Eddigi jogelméleti kutatásaim során többször belebotlottam a jog és az erkölcs kapcsolatának problémájába.[10] E kutatások nyilvánvalóvá tették számomra, milyen bonyolult és sokféle lehet a két normarendszer kapcsolata, s milyen hallatlan óvatossággal kell fogalmaznunk akkor, amikor a jog és az erkölcs között egyfajta kapcsolat létezését állítjuk vagy tagadjuk. Ez ugyanis mindig felveti annak a veszélyét, hogy egy bizonyos jellegű kapcsolatból az óvatlan olvasó túlzó általánosításokat von le, s jogosulatlanul másfajta kapcsolat meglétére is következtet. Egy pillanatig sem akarom állítani, hogy a jog és erkölcs kapcsolatára vonatkozó megfontolások minden további nélkül automatikusan alkalmazhatók a politika és erkölcs viszonyára. E szempontok pusztán egyfajta szkepticizmust támasztanak bennem a kritikusunk által alkalmazott fogalmi kerettel szemben, s felmerül bennem a kérdés, hogy az elég finoman tudja-e kezelni a politika és erkölcs kapcsolatára vonatkozó lehetséges pozíciókat. Cs. Kiss ugyanis nem fejti ki egyértelműen, hogy a politika és erkölcs milyen természetű és intenzitású kapcsolata melletti állásfoglalás meríti ki a redukció főbenjáró bűnét.

 

16. Nem egészen világos számomra, hogy felfogásunk miért szublimálná az állami-politikai vonatkozást az etika és a gazdaság feszültségterében, s miért redukálná a politikait az etikaira. Sőt azt sem teljesen értem, hogy a politikai általunk vallott felfogása miért lenne liberális. Mitől megkülönböztetetten liberális az az állítás, hogy az állami intézmények nyilvános, autoritatív intézmények? Cs. Kiss három állítással próbálja vádjait alátámasztani. Egyrészt, a szánkba ad egy olyan politika-felfogást, amelyet soha nem képviseltünk.[11] (Vö.: 14. pont) „A méréskelt állam »elmélete« szerint a politika és az állam funkcióspecifikus teljesítménye, hogy törvények (joguralom) révén garantálja az individuális-kollektív önmeghatározásként (öntörvényadásként) felfogott politikai szabadság és társadalmi autonómiák feltételeit és megakadályozza a zsarnokság kialakulását. A politikai szabadság immanens teleológiája a jó életre való törekvés, ami a jóság erkölcsi értékeszméjét és ezzel a jó/rossz értékmegkülönböztetést teszi a politikai gondolkodás és cselekvés szubsztanciális-műveleti mozzanatává a politikai-állami vonatkozásban végső, feltétlen és megalapozó alappá.” (Kiemelés tőlem ­­— Gy. T.) (CSJ: 427.) Mivel ezek a sorok nem a mi politikáról alkotott felfogásunkat tükrözik, ezzel nem ér el minket Cs. Kiss kritikája. A fentiekből azonban legalább azt megtudjuk, hogy ha a politika funkcióját valaki egy erkölcsi eszmény realizálásában látja, akkor az elköveti a redukció bűnét. Két kérdés merül fel bennem. Egyrészt, miért lenne ez ilyen magától értetődő? Hadd hozzak kétségeim megvilágítására egy jogelméleti analógiát. A jogpozitivista elméletek a jog szerkezeti elemeinek vizsgálatára helyezik a hangsúlyt, s elsősorban azt vizsgálják, hogy mi a jog érvényességi feltétele. A jog autonómiáját ezekben az elméletekben az biztosítja, hogy a jogszabályok érvényességi feltétele független az erkölcstől. Ám ez nem jelenti azt, hogy a jog célja, funkciója ne lehetne valamilyen erkölcsi eszmény biztosítása. Következésképpen összefér az az állítás, hogy (1) a jog funkciója valamely erkölcsi eszmény előmozdítása, azzal, hogy (2) a jogszabályok érvényessége független erkölcsi kritériumoktól. A mindkét állítást elfogadó jogpozitivista gondolkodóról (1) alapján fölöttébb furcsa lenne azt mondani, hogy az erkölcsire redukálja a jogit. Ha megáll az analógiám, az azt bizonyítja, hogy még a politikai fenti megközelítéséből is elhamarkodott lenne a politikainak az erkölcsire való redukciójára következtetni, mert nem biztos, hogy a vizsgált jelenség funkciója biztosítja annak autonómiáját és különneműségét, vagy nem biztos, hogy a funkció ellátása a szóban forgó jelenség egzisztencia-feltétele. Ez a gondolatmenet egyébként egybevág a kötet több szerzőjének egy fontos megállapításával, nevezetesen, hogy a politikai Carl Schmitt által adott fogalma nem a politika funkciójáról, hanem felismerésének kritériumáról szól.[12] Amilyen aggályosan ragaszkodnak e szerzők — helyesen — e megkülönböztetés fontosságához Carl Schmitt politika-felfogásának védelmében, olyan aggálytalanul tekint el ettől Cs. Kiss, ha úgy véli, ebből ellenünk kovácsolhat érvet. A másik kérdés, ami adja magát: miért lenne ez a megközelítés speciálisan liberális? Nem kell a politikai eszmetörténetben sokáig keresgélni, elég felütni Arisztotelész Politika című művének első oldalát, ott rögtön megtalálható ez a gondolat. 

 

17. A másik állítás, amivel kritikusunk a redukció vádját ránk kívánja bizonyítani, az, hogy az autoritásigény erkölcsi megalapozást kíván. „A politikai intézmény autoritásigényének jellege és igazolása eredendően erkölcsi probléma” —  jelzi kritikusunk a kurziválással, hogy tetten vagyunk érve. Ez az állítás, az előzővel szemben majdnem hűen tükrözi álláspontunkat.[13] Vegyük azonban észre, hogy ez az állítás nem a politikai fogalmára vonatkozik, hanem bizonyos cselekvések igazolására. Nem az igazolt autoritásigényt, hanem az autoritásigényt tesszük meg a politikai kulcsfogalmává. Nem redukáljuk a politikait az erkölcsire, de azt állítjuk, hogy az erkölcsi igazolásra szorul. Az autoritásigény erkölcsi igazolásának szükségessége nem alapozza meg tehát a redukció vádját. Nem bizonyítható ezen az úton liberális elfogultságunk sem. A kötet egy másik pontján Cs. Kiss maga is a következőket írja: „Az analitikus politikafilozófia normatív diszciplína, amely nem a modern politika tudományosan reflektált — azaz a politikatudomány, jogtudomány, történelemírás, szociológia stb. által elméletileg feldolgozott — tapasztalatból indul ki, hanem a klasszikus, az etikához kapcsolódó politikafilozófia hagyományos kérdésfeltevéseinek felelevenítéséből.” (CSJ: 90.)[14] Az állam autoritásigényére való rákérdezés, mint azt Cs. Kiss e sorai is jelzik, tehát korántsem a liberalizmus találmánya és jellemzője, hanem a politikai filozófia egyik klasszikus témája. Cs. Kiss persze kvalifikálhatná úgy álláspontját, hogy ma már csak a liberális politikai filozófia képviseli azt az álláspontot, hogy az állam autoritásigénye erkölcsi igazolásra szorul, ám ez az álláspont még ebben a kvalifikált formában is teljességgel védhetetlennek tűnik számomra. A liberalizmus legfeljebb más választ ad arra a kérdésre, hogy miképpen igazolható az állam autoritásigénye, de a kérdés maga a modern politikai filozófia más eszmerendszerei számára is alapvető.

 

18. A redukció vádjának megalapozására hivatott harmadik állítást a következő — álláspontunk rekonstrukciójára és egyben kritikájára szolgáló — szövegrészből bonthatjuk ki: „A politikai szabadság az erkölcsi szabadság, a mérsékelt állam politikai eszméje az erkölcsi eszme, a politikafilozófia az erkölcsfilozófia aktualizálása — az erkölcsfilozófia pedig a liberális világnézet erkölcsfelfogásának etikai reflexiója, az individuális szabadság erkölcsi kódexének a teoretikus kanonizálása és dogmatizálása.” (CSJ: 428.) A fenti összetett mondat több, önmagában is problematikus, sőt néhol egészen meghökkentő, álláspontunkkal kifejezetten ellenkező tételt fogalmaz meg és tulajdonít nekünk.[15] De még ha valamennyit magunkénak ismernénk el, akkor is csak egy tűnik alkalmasnak a redukció vádjának alátámasztására: miszerint a politikai filozófia az erkölcsfilozófia aktualizálása. Ilyet azonban a szövegünkben sehol sem állítunk. Mint azt a könyvünkből idézett sorok is alátámasztják (5. pont), a politikai fogalmak konceptuális elemzését a politikai filozófia feladatának tekintjük. Elképzelésem sincs, hogy honnan veszi Cs. Kiss, hogy szerintünk ezt a feladatot az erkölcsfilozófiának kellene elvégeznie.[16] Az erkölcsfilozófia megfontolásai a politikai intézmények igazolásánál lépnek be: ez a megállapítás azonban visszavezet minket az előző (17.) ponthoz, nem ad új, független érvet a redukció vádjának alátámasztásához. 

 

19. A gondolatmenet e pontjánál többen szememre vethetik, hogy túl komolyan vettem a redukció metaforáját, s szélmalomharcot vívok egy olyan állítással, melynek nincs döntő szerepe Schmitt és Cs. Kiss liberalizmuskritikájában. Ha a vád azokban a formákban, ahogy azt Cs. Kiss megfogalmazza (16-18. pont), nem is áll meg, Schmitt-nek a politikaira vonatkozó felfogásából mégis könnyűszerrel kibontható az a gondolatmenet, mely bizonyítja a liberális politika-felfogás tarthatatlanságát. Egy lehetséges érv a következőképpen hangzana: (1) az emberek közötti konfliktusok különböző formákat ölthetnek, s e konfliktusoknak különböző okai lehetnek. (2) A liberálisok azt feltételezik, hogy e konfliktusok mindig leírhatók, mint gazdasági érdekek vagy erkölcsi eszmények közötti konfliktusok, következésképpen megoldásuk is az érdekek közötti kompromisszumban, vagy az erkölcsi eszmények racionális diskurzusában keresendő. (3) Vannak olyan konfliktusok, melyek gyökerezhetnek ugyan gazdasági érdekek, vagy erkölcsi eszmények eltérésében, mégsem redukálhatók ezekre. E konfliktusokat különleges intenzitásuk teszi sajátossá: ilyenkor jutunk el a barát/ellenség megkülönböztetéséhez. (4) Akkor lépünk át a politikai világába, amikor a konfliktusok ilyen intenzív formáival van dolgunk. (5) Mivel a liberálisok nem tudnak számot adni a konfliktusok e formájáról, ezért elvétik a politikai fogalmának lényegét. Szögezzük le, hogy a politikainak az általunk körvonalazott felfogásában valóban periférikus funkciója van a konfliktusok azon formáinak, melyeknek Schmitt centrális szerepet tulajdonít, és ne foglalkozzunk most azzal a kérdéssel sem, hogy miként tudna esetleg számot adni e felfogás Schmitt centrális problémájáról. Érdemes megfigyelni a fenti argumentáció szerkezetét: ahhoz, hogy a liberális politika-felfogás tarthatatlanságához az érvelés végén eljussunk, előzetesen bele kellett tennünk abba Schmitt politika-felfogását, (5) nem áll meg (4) nélkül. Tehát a végkövetkeztetés csak akkor tartható, ha valaki eleve Carl Schmitt politika-felfogásának helyességéből indul ki. A politikának azonban számos olyan felfogása van, amely nem ad privilegizált pozíciót e különös intenzitású ellentéteknek, s e felfogások mégsem feltétlenül liberálisak. Ha csak a Schmitt-kötet tanulmányainál maradunk, ilyen felfogást szegez szembe Schmitt álláspontjával Miklósi Zoltán, illetve Pokol Béla, az előbbi Hannah Arendt, az utóbbi Niklas Luhmann politika-koncepcióját elemezve.[17] Cs. Kiss azonban aligha akarja a politikainak valamennyi olyan felfogását diszkreditálni, mely nem ad kitüntetett szerepet a barát/ellenség megkülönböztetésnek, aligha akarja azt állítani, hogy azok, akik nem fogadják el Carl Schmitt politikaira vonatkozó felfogását, eleve be se léphettek a tudományos diskurzusba; így nem is használhatja a fenti érvelést, melynek (4) nélkülözhetetlen eleme. Ahhoz, hogy a politikai azon felfogásai közül, melyek nem adnak kitüntetett szerepet a barát/ellenség megkülönböztetésnek, kimetssze a speciálisan liberális (és így tarthatatlan) megközelítéseket, Cs. Kiss-nek mégiscsak bizonyítania kellene a redukció vádját. (Vagy valamilyen más argumentációs stratégiával kellene előállnia.) A rendelkezésre álló érvek alapján azonban továbbra sem látom bizonyítottnak, hogy a liberális felfogások általában, vagy a mi felfogásunk speciálisan a politikai fogalmát az erkölcsire redukálná.    

 

 20. Foglaljuk össze röviden, hogy hol is áll érvelésünk. A politikai fogalmával kapcsolatos eddigi elemzésem egyrészt a politikai redukciójának vádját kívánta értelmezni, másrészt azt kívánta alátámasztani, hogy azok az indokok, amelyek miatt Cs. Kiss minket a redukció vádjában elmarasztal, sem nem speciálisan ránk jellemzőek, sem nem speciálisan liberálisak. Tegyük föl most azonban az érv kedvéért, hogy Cs. Kiss-nek sikerült bizonyítania mind azt, hogy a liberális elméleteknek van egy sajátos politika-felfogása, mind azt, hogy ez a felfogás az erkölcsire redukálja a politikait, bármit jelentsen is ez a kitétel. De miért lenne olyan magától értetődő, hogy ez a politika-felfogás rossz? Miért következne kényszerítő erővel abból, hogy valaki valamilyen értelemben az erkölcsihez köti a politikai fogalmát, hogy ez a felfogás tudománytalan? Cs. Kiss azt természetesen állíthatja, hogy az a felfogás, mely a politikait eloldja az erkölcsitől, jobban megfelel valamely k igazságkritériumnak, mint az ezzel ellentétes felfogás, de a politikainak az erkölcsitől való eloldása maga nem lehet a fogalom-alkotás kritériuma. Kritikusunk érvének alapvető gyengesége, hogy az erkölcsitől való eloldást a politikai esetében a fogalom-alkotás szükségszerű mércéjének és nem kontingens végeredményének tekinti. Ebből következően nem ad világos útmutatást, hogy milyen más kritérium alapján tekinti a politikai általunk adott körülírását nyilvánvalóan tarthatatlannak. Nem találtam kritikájában olyan érvet, mely azt bizonyítaná, hogy politika-felfogásunk hamis lenne. De akkor, amikor az olyan fogalmak megragadására teszünk kísérletet, mint a politika vagy a jog, talán nehéz is lenne ilyen kényszerítő erejű érvet elvárni. Hadd vonjak itt ismét egy jogelméleti párhuzamot. Herbert Hart a jog fogalmával kapcsolatos egymást kizáró definíciókat idézve szögezi le: „Az ilyen állítások ugyanis adott összefüggéseikben vizsgálva egyszerre tanulságosak és rejtélyesek; sokkal inkább bizonyos, a joggal kapcsolatos, indokolatlanul elhanyagolt igazságok jócskán eltúlzott megfogalmazásai ezek, semmint pontos definíciók. Megvilágító erejük által sok mindent megtudhatunk a jogról, ami korábban rejtve volt, de fényük olyan erős, hogy a többi kérdést illetően elvakítanak, s így továbbra sem lesz világos képünk az egészről.”[18] Magam ily módon gondolok a politikai Carl Schmitt által használt fogalmára. Egy pillanatra sem jutna eszembe, hogy elvitassam megközelítésének eredetiségét, tudományos státusát, invenciózus voltát, azt a képességét, hogy megvilágít korábban homályban maradó részleteket. Ha viszont az egészről alkotott világos képet tekintem mércének, bevallom, nem vagyok túl jó véleménnyel a politikainak erről a megközelítéséről. Ha már maradunk a harti metaforánál, úgy gondolom, túl sok vakfoltja van a politikai Schmitt-féle konceptualizálásának, amiért nem pótol a mások által homályban hagyott részek invenciózus megvilágítása. Megítélésem szerint az általam kedvelt felfogások többet világítanak meg a politikából, mint Schmitt koncepciója. Ezt azonban most nem kell bizonyítanom. Cs. Kiss nem azt állítja ugyanis, hogy az általunk vázolt politika-felfogás kevesebbet világít meg a politika szférájából, mint Schmitt-é, még csak nem is azt, hogy szánalmasan keveset, hanem azt, hogy egyáltalán semmit, mivel eleve elvéti tárgyát. Ennek az állításnak az alátámasztására viszont Cs. Kiss magán a redukció vádján kívül nem hoz fel semmilyen érvet. Ez az érv azonban, még ha helytálló lenne is, a fentebb kifejtett indokoknál fogva önmagában alkalmatlan politika-felfogásunk tudománytalan voltának bizonyítására.

 

Az erkölcs non-kognitivista felfogása

 

21. Cs. Kiss kritikájának egyik szálát az interpretív elméletek természetének félreértése miatt nem találtam relevánsnak, kritikájának másik, a politikai fogalmából kiinduló szálát viszont a fentebb kifejtett érvek miatt nem találtam meggyőzőnek. De még ha igaza is lenne Cs. Kiss-nek mind abban, hogy mi egy liberális gyakorlati elméletet alkottunk, mind abban, hogy a politika inadekvát fogalmát használjuk, ez sem lenne elegendő az indoktrináció vádjának alátámasztásához. Mindez annyit bizonyítana, hogy ostobák vagyunk, és tudományos munkára alkalmatlanok. A politikai fogalmából nyert érv ebből a szempontból irreleváns. Éppen ezért az indoktrináció vádjának az ideális gyakorlati elmélet problémájához kell kötődnie. Kanyarodjunk vissza ezért ehhez a kérdéshez. Mint állítottam, Cs. Kiss-nek nem a nekünk tulajdonított politikai filozófia tartalmával van problémája. Nem tesz olyan típusú állításokat, hogy mondjuk a republikánus demokrácia-felfogásnak van igaza a liberálissal szemben. Nem is azzal vádol minket, hogy az érvek mérlegelésének folyamatában méltánytalanul kevés figyelmet fordítottunk volna egyik vagy másik álláspontnak. Hibánk tehát nem az eljárásban rejlik. Ez ugyanis még mindig azt feltételezné, hogy ha az eljárásunk korrekt lett volna, akkor joggal állíthatnánk, hogy x eszmerendszernek igaza van y eszmerendszerrel szemben. Elméletünk legalapvetőbb problémája éppen ebben az előfeltevésben áll, vagyis hogy feltételezzük — Habermas szóhasználatát kölcsönvéve — a normatív állítások „igazságra való képességét.” Úgy vélem tehát, Cs. Kiss pozíciójának az erkölcs non-kognitivista felfogása képezi a sarokpontját: ez álláspontjának leglogikusabb értelmezése. Ezt az értelmezést támasztja alá, ahogy Cs. Kiss szembeállítja a politikai filozófiát és a tudományt. „[A] normatív-interpretatív politikafilozófia kilép a tudományos diskurzusból, és azt kérdezi: a létező államnak … milyennek kell lennie…”(CSJ: 116.) Vagy máshol: A tudomány nézőpontjából megítélésünk szerint az ideológia és politikafilozófia funkciója és racionalitásigénye között nincs különbség.” (CSJ: 430.) Ezt az olvasatot erősíti néhány szöveghely is, így mindenekelőtt a különböző államkoncepciók egyenértékűségéről vallott sorai: „[A mérsékelt állam eszméje akkor maradhat belül a tudományos diskurzuson] ha a világnézeti semlegesség a tudományos kutatás és oktatás szabadsága stb. alkotmányos elveinek a szellemében az egyetemi oktatásban a liberális, szocialista, konzervatív, keresztény, nemzeti, anarchista (és így tovább) érzületű hallgatóra bízzák annak eldöntését, hogy számára, végső személyes állásfoglalását tekintve, melyik lesz érvényes értelmezés, s melyik nem.” (CSJ: 435.) Máshol kritikusunk csak ezen eszmerendszerek funkcionális egyenértékűségéről beszél. A funkcionális egyenértékűség azonban nem alapozza meg erős állításait. Egy értékelő politikai filozófia, vagy hogy a könyv terminológiáját használjam, egy ideális gyakorlati elmélet nem azt állítja, hogy ezek az eszmerendszerek ne lehetnének bizonyos értelemben funkcionálisan egyenértékűek (például ne tölthetne be mindegyik ugyanúgy cselekvés-igazoló funkciót), hanem azt, hogy ezeknek az elméleteknek nincsen egyformán igazuk. Egy ideális gyakorlati elmélet keretében értelmes az az állítás, hogy mondjuk a politikai kötelezettség beleegyezésen nyugvó elmélete jobb, mint a fair play elmélet, vagy a források egyenlőségén alapuló dworkini elmélet jobb, mint Robert Nozick jogosultságalapú igazságosság-elmélete, vagy a konzervatívoknak igazuk van a drogfogyasztás tiltásában a liberálisokkal szemben. Mivel tudományos igénnyel ilyen állításokat nem lehet megfogalmazni, ezért ezek szükségképpen oktatás- és tudományidegenek, aki pedig egyetemi katedrán ilyen kijelentésekre ragadtatja magát, vagy ilyeneket tanít, az indoktrinációt követ el — fejezhetnénk be kritikusunk gondolatmenetének rekonstrukcióját.

 

22. Ha kritikusunk vádjának lényege nem ebben áll, akkor — mivel ideális gyakorlati elméletként pozicionálta felfogásunkat — csak tartalmi politikai filozófiai érvekkel bizonyíthatta volna, hogy állításaink liberális dogmák. Ha viszont álláspontjának az erkölcs non-kognitivista felfogása a veleje, akkor ismét azt nem értem, miért csak a liberalizmust érintené állítása: miért lenne ez liberális dogma? Ha valóban ez Cs. Kiss érve, akkor álláspontját következetesen végiggondolva éppúgy indoktrinációval kellett volna vádolnia a liberális Huoranszki Ferencet és Kis Jánost[19] vagy a konzervatív Lánczi Andrást és Hörcher Ferencet, mint ahogy ezt esetünkben tette. Ha valóban csak azt lehetne egyetemen tanítani, ami összefér kritikusunk tudományeszményével, akkor aligha kaphatott volna katedrát például Leo Strauss, Hannah Arendt, Jürgen Habermas vagy John Rawls, a morálfilozófusok garmadájával egyetemben. (Hacsak mondjuk Rawls — az oktatás szabadságának Cs. Kiss által megkövetelt szellemében nem tette volna hozzá rögtön előadásaihoz, hogy igazságosság-elméletét teljesen egyenértékűnek tekinti azokkal az utilitarista tanokkal, amelyeknek cáfolatára előadásában törekedett.) A politikai filozófia — ha egyetemi diszciplína kívánna maradni — eszerint tisztán a fogalmi analízisre kellene hogy szorítkozzon. Vagy megpróbálhatná megérteni, hogy a múltban élt „ideológusok” miért gondolták azt, amit éppen gondoltak, de soha nem tehetnék fel azt a kérdést, hogy az érveik helyesek-e. Be lehetne számolni például arról, hogy milyen nézeteket képviselt Aquinói Szent Tamás az igazságosságról, de kilépnénk a tudomány keretei közül, amennyiben párbeszédbe bocsátkoznánk vele, s mérlegre tennénk érveit. Az erkölcsi non-kognitivizmus persze nem Cs. Kiss találmánya, hanem egy olyan meta-etikai pozíció, mely talán mindig is jelen volt az erkölcsről való gondolkodásban. A zavarba ejtő az, hogy Cs. Kiss kísérletet sem tesz annak az állításnak az alátámasztására, mely alapján a politikai filozófia egy egész hagyományának tudományos státusát megkérdőjelezi. Nem egyszerűen meggyőzőbbnek tartja az erkölcsi non-kognitivizmus álláspontját riválisánál, hanem vitathatatlannak tekinti igazságát anélkül, hogy erre bármilyen érvet adna. Anélkül, hogy akár megfontolná az ebben a meta-etikai vitában felmerülő érveket.[20] Ez az álláspont, úgy vélem, semmivel sem kevésbé dogmatikus, mint a mérsékelt állam elmélete.