Győrfi Tamás

Pokol Béla és a gyakorlati filozófiai jogelmélet kritikája

 

 

 

 

 

 

 

1. A Jogelméleti Szemle egy korábbi száma[1] ismertette A jogelmélet mint diszciplína című szegedi konferencián elhangzott előadások egy részét, valamint az előadások nyomán kibontakozott vita bizonyos részeit. Ebben a vitában fontos szerepet kapott az a kérdés, hogy mik egy gyakorlati filozófiai indíttatású jogelmélet lehetőségei. Mind Bódig Mátyás, mint  magam egy-egy rövid írásban további reflexiókat fűztünk ehhez a vitához,[2] Pokol Béla pedig egy újabb cikkben fontos kifogásokat fogalmazott meg egy gyakorlati filozófiai jogelmélettel szemben.[3] Ezekre a kifogásokra kívánok az alábbiakban röviden válaszolni.

 

2. Elöljáróban azonban azt szeretném leszögezni, hogy megítélésem szerint Pokol írása inkább új frontokat nyitott ebben a vitában, semmint a korábbi nézeteltéréseket tisztázta. A korábbi írásomban Pokolnak szegezett lényegi ellenvetésem az volt, hogy az az érv, ami alapján Pokol engem a jog és erkölcs megengedhetetlen összemosásával vádol, maga is egy politikai filozófiai álláspont része, ami nem védelmezhető politikai filozófiai érvek nélkül.[4] Számomra nem világos, hogy Pokol Béla későbbi írásának melyik állítása lenne alkalmas ennek az ellenvetésnek a kivédésére. Újabb ellenvetéseit ezért nemigen tudom a korábbi vita kontextusába helyezni, inkább saját jogon vizsgálom meg őket, mint önálló érveket.

 

3. Pokol módszertani ellenvetéseinek, ha jól értem, három kulcstétele van. (1) A normatív kérdések tudományosan nem megválaszolhatók, ezért az olyan jogelméleti törekvések, melyek normatív igazolási kérdésekbe bonyolódnak, eleve nem lehetnek tudományosak. (2) A gyakorlati filozófiai indíttatású jogelméletek per definitionem normatív igazolási kérdésekbe bonyolódnak. (3) A jog normativitásának a kérdéséről egy társadalomelméleti megközelítés anélkül képes számot adni, hogy normatív igazolási kérdésekbe bonyolódna.  Alább majd röviden érintem mind az (1) és a (3) alatti tételeket, elöljáróban azonban (2)-ről és a három tétel közötti viszonyról mondok valamit. Nem állítom, hogy e három tézis logikailag inkonzisztens lenne, mégis úgy vélem, hogy együttes képviseletük komoly kihívást jelent Pokol számára.

 

4. Nézeteltérésünk egyik fontos forrása, hogy némileg mást értünk gyakorlati filozófia alatt. A gyakorlati filozófiai elméletek Pokol értelmezésével szemben ugyanis nem pusztán gyakorlati elvek tartalmi igazolási kérdéseivel, hanem konceptuális elemzéssel is foglalkoznak. A kötelezettség, a szabály, az autoritás vagy a jogosultság fogalmának megvilágítása például elsősorban nem gyakorlati elvek tartalmának a mérlegelését, hanem e fogalmak konceptuális elemzését igényli. A kérdés az, hogy az ilyen fogalmak egy tisztán leíró, konceptuális elemzése adekvát választ ad-e a jogelmélet legalapvetőbb kérdéseire. Herbert Hart, Jules Coleman és Joseph Raz például úgy véli, hogy igen. Ha nekik van igazuk, úgy (2) megdől, s még ha (1) igaz is, Pokol kritikája nem érinti a gyakorlati filozófiai jogelmélet egészét, csupán annak bizonyos módozatait. Pokol jogelméletében azonban nincsenek meg azok a források, amelyekkel állást tudna foglalni ebben a vitában, s ennek nem valamilyen véletlenszerű, hanem nagyon is szisztematikus oka van: ha álláspontja szerint minden gyakorlati filozófiai jogelmélet tartalmi igazolási kérdésekbe bonyolódik (2), és ezek a kérdések nem elemezhetők tudományosan (1), úgy érveik eleve nem érdemesek megfontolásra. Pokol így mélyen alábecsüli a gyakorlati filozófiai jogelmélet konceptuális elemzésben megmutatkozó teljesítményét.

 

5. A helyzet tehát az, hogy (1) akkor lehet igazán hatékony kritika a gyakorlati filozófiai jogelmélettel szemben, ha a tisztán leíró elmélet híveinek nincs igaza. A jelen vita kontextusában fontos megemlíteni, hogy én éppen ezt az álláspontot látom meggyőzőbbnek.[5] Éppen ezért aligha lenne sportszerű, ha Pokol kritikájával szemben egy olyan álláspont esetleges tarthatósága mögé bújnék, amit máshol kritikával illetek. Pokol tehát akár saját álláspontomat felhasználva érvelhet ellenem a tisztán leíró metodológia, majd (1) és (2) alapján a gyakorlati filozófiai jogelmélet jó része ellen. Csakhogy a kritikának ez az útja Pokol számára nem járható, mert ez éppen azon alapul, hogy a jog normativitásáról csak egy olyan elmélet adhat adekvát módon számot, mely felvállalja tartalmi igazolási kérdések tárgyalását. Vagyis, ez a stratégia azt vonja maga után, hogy a (3) alatti tézis hamis. Ha viszont Pokolnak igaza van, s a jog normativitásáról tartalmi igazolási kérdések elemzése nélkül számot lehet adni, vagyis (3) helytálló, úgy alighanem a tisztán konceptuális kérdésekre szorítkozó gyakorlati filozófiai jogelmélet is adekvát lehet. Ekkor viszont a 4. pontban kifejtettek miatt (1) és (2) nem képes a gyakorlati filozófiai megközelítés egészét diszkvalifikálni. Vagyis úgy gondolom, Pokol nem képviselheti egyidejűleg hatékonyan az (1) és (2), valamint a (3) alatti tézisen alapuló kritikát.    

 

6. Fenti érveim, ha helytállóak is, legfeljebb azt képesek bizonyítani, hogy Pokol kritikája túl átfogó, s ahhoz, hogy hatékony legyen, választani kell két alternatív stratégia között, mivel a kettő egyszerre nem tartható. Megállapításaim nem mondanak semmit a két stratégia érdeméről külön-külön. Vizsgáljuk meg először a (3) alatti tézist, amely Pokol törekvései szempontjából kevésbé tűnik alapvetőnek. Számomra úgy tűnik, hogy Pokolnak a normativitással kapcsolatos okfejtésében végzetesen összekeveredik két dolog. Más dolog egy normatív gyakorlatról, így például a jogról állítani valamit, s más a jog normativitásáról számot adni. Az utóbbi azt követeli, hogy tisztázzuk, milyen értelemben kötelező a jog, vagy másképpen megfogalmazva, mi a jogi kötelezettség karaktere. Ha jogi kötelezettség alatt állunk, akkor az azt jelenti, hogy bizonyos pszichológiai kényszert érzünk? Vagy netán kényszerítve vagyunk arra, hogy megtegyünk valamit? Esetleg a jog erkölcsi kötelezettségeket támaszt? Vagy létezik valamilyen sui generis jogi kötelezettség, s ha igen, akkor miben áll az? Én magam az alternatívák mérlegelése után arra a következtetésre jutottam, hogy a jog erkölcsi igényeket támaszt, s ezen igény alapjainak tisztázásakor nem menekülhetünk meg bizonyos gyakorlati elvek tartalmi mérlegelésétől.[6] Könnyen belátható azonban, hogy ez az álláspont nem vonja maga után azt az állítást, hogy egy normatív gyakorlatot csak normatív módon lehet megközelíteni. Ha például valaki a kábítószerfogyasztás tilalmának társadalmi hatásairól, vagy a bírók döntéseit befolyásoló szociológiai tényezőkről állít valamit, állítása egy normatív gyakorlatra vonatkozik, de nem magyarázza magát a normativitás fogalmát. Azzal a nézettel szemben, amit Pokol nekem tulajdonít, készségesen elismerem, hogy, az ő szóhasználatát követve, lehetséges kognitív módon viszonyulni egy normatív gyakorlathoz. Többször kifejtettem, hogy eszem ágában sincs kétségbe vonni egy olyan jogelméleti megközelítés létjogosultságát, mely a harti terminológiát használva a külső szemlélő perspektívájából elemzi a jogrendszert. Állításom az volt, hogy ez a szemléletmód a jog normativitásáról nem képes megnyugtató módon számot adni. Erre a kihívásra inadekvát az a válasz, hogy egy normatív gyakorlatra vonatkozóan képesek vagyunk nem normatív állításokat tenni.

Úgy látom, az álláspontommal szemben három adekvát válaszlehetőség létezik. Egyrészt meg lehet kísérelni annak bizonyítását, hogy a normativitás a jog fogalmi konstitúciója szempontjából nem alapvető.[7] Ez az alternatíva azonban aligha képviselhető komolyan. Másfelől a normativitás-probléma fontosságának elismerése mellett el lehet utasítani a kérdés megválaszolását, lehatárolva az elemzés érvényességi területét. A Pokol által bizonyos vonatkozásban példaértékűnek tekintett Kelsen megoldása ezen alternatíva egyik megnyilvánulásaként is értelmezhető: „A Tiszta Jogtan nem titkolja, hogy bizonyos tényállásoknak »jog«-ként megjelölt sajátos normatív jelentése egy lehetséges s csak egy meghatározott […] alapfeltevés esetén adott, de nem szükségképpeni értelmezés eredménye; hogy a jog létezését nem lehet úgy bizonyítani, mint a természeti tényekét s a rajtuk uralkodó természeti törvényekét; s hogy nem lehet kényszerítő elvekkel cáfolni olyan magatartást ― mint pl. az elméleti anarchizmusét ―, mely elutasítja, hogy ott, ahol a jogászok jogról beszélnek, valami mást lásson, mint puszta erőszakot.”[8] A harmadik megoldás, ha beszállunk a normativitás természete körüli érdemi vitába, s ott azt próbáljuk bizonyítani, hogy arról egy tisztán leíró elmélet keretében is számot adhatunk. Nem állítom, hogy emellett az álláspont mellett nem lehet plauzibilis érveket felhozni. Ám Pokol nem kapcsolódik ehhez a vitához: mivel elmossa a különbséget aközött, hogy egy normatív gyakorlatról tehetünk leíró állításokat, illetve aközött, hogy a normativitás jelenségét tisztán leíró terminusokkal megragadhatjuk, ezért úgy véli, nem is kell beszállnia ebbe a vitába. Ily módon azonban azt sem látom tisztán, hogy vitapartnerem milyen érvek alapján képviseli azt az álláspontot, hogy egy tisztán leíró elmélet számot adhat a jog normativitásáról.

Talán méltányosabbak vagyunk azonban, ha Pokol normativitásra vonatkozó rövid megjegyzését csak egy olyan programnak tekintjük, mely kijelöli a normativitással kapcsolatos elemzések helyes irányát: ha a tudomány kognitív természetű, akkor a normativitásról kognitív módon kell számot adni. Ezzel az állásponttal azonban egy nyilvánvaló nehézségbe ütközünk. A jog természete nem illeszkedik szükségszerűen a jogtudomány módszertani megfontolásaihoz.[9] Úgy vélem, e felfogással szemben fölöttébb találóak Joseph Raz Kelsennel kapcsolatban megfogalmazott sorai: „Világos, hogy a jogelmélet feladata a jog tanulmányozása. Ha a jog természete olyan, hogy nem lehet tudományosan tanulmányozni, akkor ebből kétségtelenül az következik, hogy a jogelmélet nem »tudomány«. Még akár az a következtetés is elfogadható, hogy amennyiben a jog valóban magában foglal morális megfontolásokat is, és ennélfogva nem vizsgálható tudományosan, úgy a jogelmélet a jognak csupán azokat a vonatkozásait fogja tanulmányozni, amelyek tudományosan tanulmányozhatók. Az egyetlen következtetés, amire nem juthatunk, az az, hogy mivel csak a morálisan semleges megfontolások tanulmányozhatók tudományosan, a jog természete valami olyasmi, aminek a tanulmányozása nem foglal magában morális megfontolásokat.”[10] Pokol normativitással kapcsolatos álláspontja inkább egy, a Kelsenéhez hasonló előzetes módszertani előfeltevést tükröz, nem pedig magára a tárgyra (jelen esetben a normativitásra) vonatkozó elemzés végeredményét.  

 

7. Pokol ellenvetései azonban akkor sem veszítik el teljesen erejüket, amennyiben fenti elemzésem helyes. Feladhatja a (3) alatt kifejtett tételt, lehatárolva saját megközelítésének kompetenciáját. Feladhatja a (2) alatti tézist, a gyakorlati filozófiai jogelmélet bizonyos formáinak létjogosultságát elismerve. Ha (1) igaz, úgy a gyakorlati filozófiai elméletek bizonyos formáira, melyek tartalmi gyakorlati elvek mérlegelésére vállalkoznak, még mindig veszélyt jelent a kritika. Pokol azt sugallja, hogy a gyakorlati filozófiai jogelmélet egy tudományfilozófiai értelemben naiv és alulreflektált álláspontot képvisel, melynek esetleges térnyerése egy Kelsen előtti állapotba taszítaná vissza a jogelméletet. Ugyan rögzíti, hogy a tudomány kognitív vállalkozás és nem foglalkozik normatív kérdésekkel, de azt nem világítja meg, hogy miben áll a normatív kérdésekkel való foglalkozás tudománytalansága. A Kelsenre való utalás csupán valószínűsíti, hogy Pokol meggyőződésének alapjainál egy metaetikai álláspont, az erkölcsi szubjektivizmus húzódik meg. Az erkölcsi szubjektivizmus azonban maga is egy vitatott metaetikai pozíció, és Pokol nem ad arra vonatkozóan semmilyen érvet, hogy miért lenne magától értetődő, hogy erre a pozícióra kell támaszkodnunk.[11]  Némileg ellentmond ennek az értelmezésnek, hogy egy másik megjegyzésében elismeri a  gyakorlati filozófia „logikai-szellemi fejlettségét”. Ez azt sugallja, hogy nem vonja kétségbe a normatív állítások racionalitásigényét, pusztán a tudományos státust akarja fenntartani az empirikus megközelítés számára. Előző írásomban éppen amellett érveltem, hogy Pokol velem szemben korábban kifejtett kritikája maga is feltételezi a normatív állítások racionalitásigényét, mivel éppen egy ilyen állításon alapul.

 

8. Ugyancsak súlyosan félrevezető az, ahogyan Pokol az értékítéleteknek a gyakorlati filozófiai jogelméletekben betöltött szerepét elemzi. Értelmezésében a gyakorlati filozófiai jogelmélet nem megérteni akarja a jogot, hanem egy külső mércét tartva a valóság elé, értékelni akarja azt. Nem állítom, hogy ez a vállalkozás nem lehet egy gyakorlati filozófiai elmélet része. Ugyanakkor Pokol ezzel teljesen figyelmen kívül hagyja mind egy interpretív jogelmélet elvi lehetőségét, mind azt, hogy a jelenlegi vitában vitapartnerei pont ezt az interpretív irányzatot képviselik. Egy olyan jogelméletet, mely a létező gyakorlatok értelmezését akarja adni, s ezért az elmélet alapvető mércéjének tekinti a gyakorlathoz való illeszkedést. Vagyis az értékítéleteknek nem az a funkciójuk, hogy a létező jog helyességét tegyék mérlegre. Ha szükség van igazolási célú elvek mérlegelésére, akkor erre azért van szükség, mert a létező jog fogalmi jellegzetességei nem érthetők meg enélkül. A létező joggyakorlat egyik alapvető vonása, normativitása nem tehető értelmessé bizonyos gyakorlati filozófiai elvekre való utalás nélkül.

 

9. Pokol Béla kritikája elején röviden felvázol egy tudománytörténeti ívet, miként váltották fel a kognitív társadalomtudományok a normatív premisszákon nyugvó megközelítést.  Majd hozzáteszi, hogy mindig is voltak néhányan, akik az alapvető trenddel szemben megmaradtak a normatív megközelítésnél, s ez a tendencia bizonyos érdekcsoportok tevékenységének köszönhetően az 1970-es években fel is erősödött, illetve felerősítette egyes szerzők, elsősorban John Rawls műveinek a hatását. Ezen a közvetítésen keresztül hatottak aztán a normatív elméletek a  „jogi életet kutató szellemi közösségek felé.” Bár nemigen érdeklődöm a jogelmélet tudományszociológiája iránt, s nem tartom magam szakértőnek ebben a kérdésben, a gyakorlati filozófiai jogelmélet előretörésének ezt a magyarázatát fölöttébb implauzibilsnek tartom. Balgaság lenne persze azt állítani, hogy egy olyan jelentős szerző, mint John Rawls, ne hatott volna az angolszász jogelmélet jelentős szerzőire, akik közül nem egy politikai filozófiát is művel(t), s kétségtelenül igaz ez Ronald Dworkinra. Bár az talán vitatható, hogy Hart elmélete gyakorlati filozófiai jogelméletnek tekinthető-e, úgy gondolom, kétségtelen az, hogy jóval Rawls előtt ő nyitotta meg egy ilyen elmélet lehetőségét. A szabályok és a kötelezettségek körüli jogelméleti vita belső dinamikájából sokkal természetesebben magyarázható megítélésem szerint a gyakorlati filozófiai jogelmélet térnyerése, mint Rawls közvetlen hatásából. Pokol magyarázatát két, egymással összefüggő félreértés teszi könnyen érthetővé. Mivel a gyakorlati filozófiai jogelméletet egy, a gyakorlathoz képest külsődleges  értékelő elméletnek tekinti, ezért nem vesz tudomást arról, hogy a domináns gyakorlati filozófiai jogelméletek interpretív jellegűek, vagyis valamely adott joggyakorlat elemzéséből indulnak ki. Rawls igazságosságelmélete azonban nem egy meglévő joggyakorlatot akar magyarázni. Még ha kétségtelenül van is bizonyos áthallás Rawls reflektív egyensúlyon alapuló erkölcsi érvelése, és Dworkin interpretivizmusa között, a rawlsi elmélet interpretív adatai nem korlátozódnak a joggyakorlatra. Másfelől Rawls elméletének súlypontját az igazságosság elveinek tartalmára vonatkozó fejtegetések adják. A kortárs angolszász jogelmélet vitáinak súlypontja ezzel szemben a jog konceptuális elemzésére esik. Bár a korrektség azt kívánja, hogy elismerjem, Dworkin elmélete jelentős részben a jog tartalmi kérdéseivel áll összefüggésben, a jogelméleti diskurzusban meghatározóbbnak bizonyult a leíró jogelmélettel kapcsolatos módszertani kritikája és a jog normativitásának kérdésére adott konvencionalizmus-ellenes felfogása. Ám Dworkin elmélete ebből a szempontból semmiképpen nem reprezentálja a gyakorlati filozófiai jogelmélet egészét. Összefoglalva, úgy gondolom, a kortárs angolszász jogelmélet gyakorlati filozófiai keretben gondolkodó képviselői jellemzően interpretív és konceptuális jogelméletet alkottak. Egy ilyen megközelítésre azonban Rawls elmélete jellegénél fogva igen korlátozott hatást gyakorolhatott. Ha jellemzésem helytálló, akkor viszont az is fölöttébb kérdéses, hogy a gyakorlati filozófia térnyerése bizonyos „társadalmi-hatalmi csoportok” érdekeihez köthető. A konceptuális jogelmélet tételei ritkán alkalmasak meghatározó társadalmi-hatalmi csoportok mozgósítására. Számomra meglehetősen bizarrnak tűnik az az elképzelés, hogy erős érdekcsoportok támogassák mondjuk az autoritás szolgálatteljesítő felfogását, a szabályok gyakorlatközpontú elméletét, vagy a gyakorlati relevancia tézisét.[12]    

 

10. Ami Pokolnak a nem szigorúan módszertani, hanem tartalmi jogelméleti kérdésekben megfogalmazott kritikáját illeti, könnyű helyzetben vagyok. Pokol Béla ugyanis szisztematikusan olyan nézeteket tulajdonít nekem, amelyeket nem képviselek, így nem is kell azokat megvédelmeznem. A korábbi szövegben[13] egy rövid vázlatot adtam a gyakorlati indokokról, s azt állítottam, hogy az indokoknak a cselekvés vezérlésén és magyarázatán túl igazoló funkciójuk van. Egy-két mondatban aztán jeleztem azt, hogy ez a cselekvés-igazoló funkció fontos szerephez jut a jogban is, anélkül, hogy bármiben is specifikáltam volna a jogi igazolás karakterét. Mivel abban az összefüggésben a jogi igazolásra vonatkozó nézeteim részletes kibontásának nem lett volna semmilyen funkciója, nem is tettem ezt meg. Pokol Béla azonban ezt kéri rajtam számon. Bár egy helyen maga is jelzi, hogy nem specifikálom pontosan, hogy milyen igazolásra gondolok, a „máshol nyilvánvalóvá teszi vitapartnerem” szófordulattal, a „máshol” forrásának megjelölése nélkül  kitölti ezt az értelmezési hézagot. Egy  olyan álláspontot tulajdonít nekem, mely kizárja azt, hogy a jogalkalmazók pusztán az autoritatív szabályokra hivatkozva igazolják a döntéseiket, s mely mindig alárendeli a jogszabályokkal történő igazolást a pőre erkölcsi igazolásnak. Pokol olvasatában az egyedi esetben eljáró bírótól is azt várnám el, hogy ne a jogszabállyal, hanem valamilyen erkölcsi érveléssel igazolja a döntését. Mivel soha nem képviseltem ezt az álláspontot, ezért sehol nem is tettem azt nyilvánvalóvá, sőt kifejezetten érveltem a szabályalapú döntés erényei mellett.[14] Az a sejtésem, bár megengedem, hogy ebben tévedek, hogy Pokol az alkotmányértelmezéssel kapcsolatos nézeteim miatt tulajdonítja nekem ezt az álláspontot. Egészen más azonban azt mondani, hogy a bírók számára megengedett az erkölcsi érvelés olyankor, amikor a jogszabály maga absztrakt erkölcsi elveket fogalmaz meg, s a szöveggel több lehetséges olvasat is összefér, s más azt követelni, hogy a bíró a szabály világos tartalma helyett vagy annak ellenében erkölcsi érvekkel támassza alá a döntését. Még ha helytelen is az első kérdésben elfoglalt álláspontom, abból akkor sem következik a második állítás.

 

11. De vizsgáljuk most meg alaposabban a jog átmoralizálásának az egyik olyan dimenzióját, amiről Pokol beszél. Egy helyen ezt olvashatjuk: „Győrfi Tamással szemben tehát én - a reális jogi életre is mutatva - nem hagyom nagyobb mértékben nyitva a jog alkotásának folyamatát a mindenkor újraéledő morális viták számára – már a parlamenti plenáris vitákban a kormánypártok és az ellenzék között  is csak nyomokban van ez jelen -, de különösen nem a jog egyedi alkalmazási folyamatát. És épp mert ő nyitva hagyja, tekintem álláspontját a jog átmoralizálásának.” Koncentráljunk most csak az egyedi jogalkalmazóra, s különböztessük meg a jogi érvelésnek két formáját. Nevezzük zárt érvelésnek azt, amikor a jogalkalmazó a jogvitát csak az előre lefektetett normák felhasználásával döntheti el, s ahol döntését ezekre az érvekre hivatkozva kell igazolnia. Nevezzük nyitott érvelésnek azt, amikor a jogalkalmazó bármilyen érvet felhasználhat döntése során, amit az adott ügy megoldásához megfelelőnek lát, köztük természetesen erkölcsi érveket is. Nyitott érvelésnek fogom tekinteni azt is, ha létezik a jogi indokoknak egy készlete, mely kitüntetett szerepet játszik ugyan az érvelésben, de a bíró ezen érveket felülvizsgálhatja más érvek fényében, s azt is, ha a bíró eleve bármilyen érvhez fordulhat. Tekintsünk el továbbá a joghézagok és a nehéz esetek problémájától. Úgy gondolom, hogy azoknak az  álláspontnak a különbségét, amit Pokol képvisel, s amit nekem tulajdonít, korrektül meg lehet ragadni ebben a fogalmi keretben. Ezek alapján azt mondhatjuk, hogy Pokol álláspontját a zárt, míg megítélése szerint az én álláspontomat a nyitott érveléssel való azonosulás fejezi ki. Ez a megfogalmazás azonban még szándékosan homályos: nem teszi ugyanis világossá ezeknek az álláspontoknak a státusát. Egyik vagy másik érvelési módot mind konceptuális, mind empirikus, mind normatív alapon lehet védeni. Azt kellene tehát tisztáznunk, hogy Pokol pontosan milyennek látja nézeteltérésünk természetét: konceptuálisnak, empirikusnak, vagy normatívnak. 

A „reális jogi életre” történő utalás azt valószínűsíti, hogy ő empirikus összefüggést lát a zárt érvelés és jog között. Soha nem folytattam azonban Pokollal arról empirikus vitát, hogy egyik vagy másik jogrendszer melyik érvelést alkalmazza (melyikhez áll közelebb), ebben a kérdésben eleve igen szórványosan nyilvánítottam véleményt. Ám ha e kérdésben lenne is közöttünk nézeteltérés, úgy azt akkor sem lehetne olyan módon jellemezni, mint ahogy azt Pokol teszi. Történetesen én úgy gondolom, hogy a common law, vagy mondjuk a Weber által is elemzett kádi bíráskodás leírására inkább illik nyitott érvelés. Ha ezt a tételt védelmezném, akkor pusztán megfigyelőként tennék egy empirikus megállapítást, vagyis Pokol nem vádolhatna azzal, hogy én „hagyom nyitva” a jogi érvelést az erkölcsi érvelés számára, s én moralizálom át a jogot. Ekkor az adott jogi gyakorlatok hagynák nyitva a jogi érvelést, s azok moralizálnák át a jogot. Pokol ekkor pusztán azt állíthatná, hogy ennek vagy annak a gyakorlatnak rossz empirikus leírását adom. Vitánk tehát aligha lehet empirikus természetű. 

Alternatívaként Pokol állíthatja azt, hogy a zárt érvelés a jog fogalmi jellemzője. Vagyis nem nevezhetjük jognak a vitadöntés olyan módjait, amelyek nem zárt érvelést alkalmaznak. Én azt a nézetet képviselem, hogy a jog nem áll analitikai kapcsolatban a zárt érveléssel: nem lenne hiba a jog értelemkörébe sorolni olyan társadalmi gyakorlatokat, ahol a bíró nem kizárólag a jogszabályok zárt készletére támaszkodik. Amennyiben Pokol a zárt érvelést a jog egyik fogalmi adottságának tekinti, úgy ki kellene zárnia ebből az értelemkörből például a kádi bíráskodást és a common law-t. Ha jól gondolom, nem ez Pokol álláspontja. De ha történetesen abban állna a kettőnk közötti nézeteltérés, hogy Pokol analitikai kapcsolatot látna a jog és a zárt érvelés között, míg én elutasítanám ezt az analitikai kapcsolatot, úgy Pokolnak megint más természetű vitája lenne a nekem tulajdonított állásponttal, mint amilyen valójában van. Ekkor azt mondhatná, hogy aki a common law-t vagy a kádi bíráskodást a nyitott érveléssel hozza összefüggésbe, az lehet, hogy empirikusan igaz állításokat tesz, de ezek a jogelmélet szempontjából irrelevánsak, hiszen az illető nem a jog bizonyos formáiról, hanem csupán a joghoz hasonlító társadalmi gyakorlatokról állít valamit. Ekkor Pokolnak nem azért kellene rossznak tartania az elméletemet, mert az tudománytalan, hanem azért, mert elvéti a tárgyát: egyszerűen nem a jogról szól. Pokol viszont a jog átmoralizálását rója fel nekem. Úgy vélem tehát, vitánk nem is konceptuális természetű.

A harmadik lehetőség, hogy Pokol helytelennek tekinti, hogy a bírók nyitott érvelést alkalmazzanak, mert az veszélyeztet bizonyos elveket és értékeket, mondjuk ellenkezik a demokrácia és a joguralom bizonyos felfogásaival. Vagyis a vita ekkor normatív természetű. Ha így van, akkor ebből két fontos következtetést vonhatunk le. Egyrészt, ahhoz, hogy Pokol megfelelőképpen védelmezze ezt a pozíciót, politikai filozófiai elvek közegében kellene mozognia. A zárt érvelés melletti ilyen érvek ugyanis maguk is egy politikai filozófiai igazolás eredményeképpen állhatnak elő.[15] Ekkor viszont Pokolnak is el kell ismernie a politikai filozófiai érvelés racionalitás-potenciálját. Korábbi írásomban éppen azt állítottam, hogy Pokol előző hozzászólásában kifejtett álláspontja is egy olyan ellenérvet fogalmaz meg a gyakorlati filozófiai jogelmélettel szemben, mely maga is gyakorlati filozófiai premisszákon nyugszik. A másik fontos következmény, hogy ebből a perspektívából a kérdés kevésbé tűnik drámainak, mint amilyen egy konceptuális nézeteltérés esetén lenne. A nyitott érvelés nem a jog halálát, a jog világából az ideológia világába való átlépést jelenti, hanem egy olyan intézményi megoldást, amely mellett időnként esetleg jobb érvek szólnak, mint a zárt érvelés mellett. Ebben a harmadik vitában korábban részletesen kifejtettem már álláspontomat.[16] Lehet, hogy ez az álláspont megengedőbb a nyitott érveléssel szemben, mint azt Pokol Béla kívánatosnak látja, de teljes mértékben összeegyeztethetetlen azzal, amit nekem tulajdonít.[17]

 

 



[1]    Jogelméleti Szemle 2006/1. szám, http://jesz.ajk.elte.hu/2006_1.html

[2]    Bódig Mátyás: ‘Társadalomelmélet, gyakorlati filozófia, jogelmélet.’ Jogelméleti Szemle, 2006/1. szám, http://jesz.ajk.elte.hu/bodig25b.mht; Győrfi Tamás: ‘Gyakorlati filozófia, liberális morálfilozófia és a jog autonómiája.’ Jogelméleti Szemle 2006/1. szám, http://jesz.ajk.elte.hu/gyorfi25.mht

[3]    Pokol Béla: ‘A tudományon túl: a kognitivitástól a normatív gyakorlati filozófiáig.’ Jogelméleti Szemle 2006/1. szám, . http://jesz.ajk.elte.hu/pokol25b.mht . A máshogyan nem jelzett idézetek erre a szövegre utalnak.

[4]    Győrfi: ‘Gyakorlati filozófia, liberális morálfilozófia és a jog autonómiája.’ 3. pont.

[5]    Lásd: Győrfi Tamás: ‘A jog normativitása.’ In: uő: A kortárs jogpozitivizmus perspektívái. Miskolc: Bíbor, 2006, 86-89. o.  Hasonló álláspontot foglal el Bódig Mátyás. Lásd: Bódig Mátyás:  Jogelmélet és gyakorlati filozófia.  Jogelméleti módszertani vizsgálódások. Miskolc: Bíbor, 2004, különösen 32. fejezet. 

[6]    V.ö.: Győrfi: ‘A jog normativitása.’

[7]    Talán nem véletlen, hogy ennek a stratégiának a felvetése a Pokol elmélete kapcsán tűnik a legkevésbé abszurdnak. Ezzel természetesen nem azt állítom, hogy Pokol ne lenne tudatában a jog normativitásnak, csak azt, hogy elméletében viszonylag kis szerepet kap ez az összefüggés. Képzeljük el, hogy létezik egy olyan társadalom, ahol a törvényhozó csak ajánló szabályokat fogalmaz meg. Ha nézeteltérés akad e képzeletbeli társadalom tagjai között, akkor bírósághoz fordulhatnak, de a bíróságok döntései szintén csak ajánlásoknak minősülnek. Az ajánló szabályok alapján kialakul egy sajátos diskurzus, mely csak azon orientálódik, hogy egy adott magatartás felfogható-e egy ajánló szabály esetének. Ez a diskurzus világosan elválik a cselekvésre vonatkozó egyéb diskurzusoktól. Ennek nyomán létrejön az a sajátos hivatás, mely az ajánló szabályok létrehozásával, alkalmazásával, fogalmi megkülönböztetéseinek, dogmatikájának gondozásával és tanításával foglalkozik. Ahhoz, hogy Pokol jogelméletét alkalmazzuk egy ilyen gyakorlatra, elméletén nem kellene radikálisan változtatnunk. Ugyanez aligha mondható el egy olyan elméletre, amely a jog autoritatív vagy imperatív jellemvonását állítja középpontjába.    

[8]    Kelsen: Tiszta jogtan. Budapest: ELTE Bibó István Szakkollégium, 1988, 20. o.

[9]    Ennek az összefüggésnek a megvilágításához lásd Bódig Mátyás találó analógiáját. Bódig: Jogelmélet és gyakorlati filozófia. 38-39. o.

[10]  Joseph Raz: ‘A jog természetének problémája.’ In: Bódig ― Győrfi ― Szabó (szerk.): A Hart utáni jogelmélet alapproblémái. Miskolc: Bíbor, 2004, 94-95. o.

[11]  Bár én magam sehol nem fejtettem ki metaetikai nézeteket, a jelen vita kontextusában meglepő, hogy Pokol egyáltalán nem reflektál Bódig Mátyás módszertani tárgyú monográfiájára, mely részletesen foglalkozik ezekkel a kérdésekkel. Lásd Bódig: Jogelmélet és gyakorlati filozófia. 345-365, 497-498, 501-506. o.

[12]  Van Pokol módszertani jellegű kritikájának két olyan kitétele, melyek tisztázása nemigen érinti a vitánk lényegét, ezért az ezekre adott válaszaimat lábjegyzetbe száműzöm. Egyrészt, korábbi írásomban azt állítottam, hogy a társadalomelméleti indíttatású jogelmélet elsősorban a német társadalomelmélet, míg a gyakorlati filozófiai jogelmélet az angolszász analitikus jogfilozófia irodalmán orientálódik. Pokol ezt azon nem német szerzők felvonultatásával utasítja el, akik befolyásolták az ő munkásságát. A magam részéről ezt az állítást egy, a magyar jogelméletben e paradigmán belül alkotó szerzők (Cs. Kiss Lajos, Karácsony András, Szigeti Péter, Varga Csaba, illetve talán bizonyos vonatkozásban Szilágyi Péter és Zsidai Ágnes) vonatkozásában megfogalmazott ártatlan általánosításnak tekintettem, amit az elsősorban kifejezés kvalifikál. Továbbra is úgy gondolom, hogy ez az állítás védhető. Mint azt a fenti mondat is bizonyítja, azt sem állítottam, hogy az én általam favorizált irányzat lenne az angolszász jogi gondolkodás egészének „szellemi örököse”. Másrészt, a következő bekezdésben Pokol egy olyan állítással veszi fel a küzdelmet, melyet írásom nem állít vagy implikál. Azt állítottam írásomban, hogy a társadalomelméleti paradigmán belül gondolkodó magyar szerzők különböző indíttatásúak, és ezért talán értelmetlen lenne nekik egy közös módszertani álláspontot tulajdonítani. Készséggel elismerem, hogy ez a megfogalmazás szerencsétlen volt, mert a társadalomelméleti megközelítés bizonyos módszertani alapállást feltételez, s ha egy szerzőt ehhez az irányzathoz sorolok, úgy elméletének osztania kell ezt az alapállást. Ebből azonban nem következik, hogy a különböző indíttatású kitétellel e szerzők jogelméleti álláspontját politikai nézeteik fényében osztályoznám és tekinteném különbözőnek; az igazat megvallva ez az összefüggés eszembe sem jutott. Valójában a szellemi tájékozódási pontok eltérésére akartam utalni.  

[13]  Lásd Győrfi: ‘Gyakorlati filozófia, liberális morálfilozófia és a jog autonómiája.’ 2. pont

[14]  Lásd Győrfi Tamás: ‘Normatív pozitivizmus.’ In: Szabó Miklós (szerk.): Natura iuris. Természetjogtan & jogpozitivizmus & magyar jogelmélet. Miskolc:  Bíbor, 2002, és ‘A szabályalapú döntéshozatal melletti érvek.’ In: Szabó Miklós (szerk.): Regula Iuris. Szabály és/vagy norma a jogelméletben. Miskolc: Bíbor, 2004. 

[15]  Mint az széles körben ismert, Pokol a magyar Alkotmánybíróság aktivista gyakorlatának egyik legkövetkezetesebb bírálója volt. Úgy gondolom, hogy ebben a vitában elfoglalt pozíciója is csak mint normatív pozíció értelmezhető koherensen.

[16]  Összefoglalva lásd Győrfi Tamás: A szabályalapú döntéshozatal erényei és a normatív pozitivizmus. In. uő: A kortárs jogpozitivizmus perspektívái. Miskolc: Bíbor, 2006.

[17]  Talán felmerül valakiben, hogy Pokol a jognak a zárt érveléssel való szoros kapcsolatát egy funkcionális tételként értelmezi. Ez a tétel azonban megítélésem szerint szükségszerűen beleomlik vagy a konceptuális, vagy a normatív értelmezésbe. Ha valaki az emberi magatartások szabályok alá rendelésének funkcióját konstitutívnak tekinti a jog fogalma szempontjából, akkor nem menekülhet azoktól a nehézségektől, amelyeket a tétel konceptuális értelmezésével szemben fentebb felhoztam. Ha ellenben valaki azért híve a zárt érvelésnek, mert a jog így képes betölteni bizonyos funkciókat, így képes kielégíteni bizonyos szükségleteket, vagy előmozdítani bizonyos értékeket, ám ez a funkció csak kontingensen kapcsolódik a joghoz, úgy ezen szükségletek és értékek fontossága vita tárgyává tehető és védelmezésük normatív érveket kíván.