Győrfi Tamás: Lost in Translation?  

A Miskolci Jogi Szemle 2007 évi 2. számában hosszú recenziót tettem közzé (Győrfi 2007b ) Pokol Béla Jogelmélet (Pokol 2005) című könyvéről. Ebben az írásban a társadalomelméleti jogelmélet legfontosabb hazai alkotásának neveztem Pokol munkáját, ugyanakkor több ponton kifejeztem alapvető fenntartásaimat a könyvben kifejtett elmélettel, a többrétegű jog koncepciójával kapcsolatban. Pokol Béla a lap 2008. évi 1. számában reagált írásomra. Noha válaszában kifejezte örömét a tudományos vita ténye fölött, összességében lesújtó véleménnyel volt kritikámról. Mint írja: 

A megelégedés ellenére azonban kritikáiból végül is nem sokat tudok hasznosítani, mert minden egyes kritikai megállapításának utánanézve, megtaláltam saját anyagaimban a választ, igaz más név alatt megfogalmazva, mint ahogy azt Győrfi saját elméleti kerete által kiemelt hangsúlyokkal felvetette. (Pokol 2008a: 141. )

Noha nagyon komoly kételyeim vannak azt illetően, hogy egy sokfelvonásos vita (Győrfi 2006b, Pokol 2006, Győrfi 2006c, Győrfi 2007b, Pokol 2008a ) újabb állomása igényt tarthat-e a jogelméleti közösség tagjainak további érdeklődésére, végül mégis a párbeszéd folytatása mellett döntöttem. Ennek oka a következő. Pokol fentebb idézett, és álláspontja egészét jól jellemző mondata azt sugallja, hogy ebben az esetben a recenzens az eltérő jogelméleti paradigmák közötti kommunikációs nehézségek, vagy egyenesen közvetíthetetlenség áldozatává vált. Mint az a szűkebb szakmai közösségben jól ismert, Pokol társadalomelméleti keretben képzeli el a jogelmélet művelését, míg én a jogelméletet végső soron egy gyakorlati filozófiai vállalkozás részének tekintem. Nincs tehát másról szó, vélhetik az olvasók Pokol válasza után, minthogy az egyik paradigma képviselője, inkompetens lévén a másik paradigma irodalmában, saját elméleti megközelítésének foglya maradt, és az abból fakadó félreértések áldozatává vált. (Pokol 2008a:141-142.)

A jogelméleti háttérfeltevések különbözősége eleve egy aszimmetrikus érvelési szituációt hoz létre, amelyben a másik térfélre átlépőnek nemcsak az ott otthonosan mozgó fél álláspontjával kell megküzdenie, hanem annak az otthonosságból adódó kompetencia-fölényével is, máskülönben kritikája aligha meggyőző a vita külső szemlélői számára. Pokol nagyon is tudatában van ennek a kommunikációs szituációnak, amit az jelez a legvilágosabban, hogy a kritika állításaira adott ellenérveket többször is a paradigmán belüliséggel járó kompetencia-fölény tartozékaira (az uralt információtömeg) való hivatkozással nyomatékosítja. 

Ugyan nem tartom eleve kizártnak, hogy létezzenek inkommenzurábilis viszonyban lévő jogelméletek (Erről lásd Bódig 2004: 425-426.), mégis azt gondolom, hogy rossz szolgálatot tennénk  a jogelméleti vitáknak, ha ilyen könnyen feladnánk a kommunikáció, és így az elméleteink közötti közvetíthetőség esélyét.  Ahol van esélye annak, hogy  továbblépjünk a vitában, ott érdemes ezt megkísérelni. Úgy vélem, a tudományos viták azon ethoszának, amelyet válaszában Pokol Béla is méltat, akkor teszünk leginkább eleget, ha komolyan vesszük és jóhiszeműen értelmezzük egymás érveit, valamint tovább szűkítjük a vitát azokra a pontokra, ahol valódi nézetkülönbségek vannak közöttünk. Ehhez kívánok az alábbi írással hozzájárulni. Többek között amellett érvelek majd, hogy a jelenlegi vitában felszínre került nézetkülönbségeink ritkán fakadnak a két paradigma közötti terminológiai eltérésekből.  

1. Az externalista/internalista nézőpont

Kritikám első részében megpróbáltam Pokol Béla jogelméletének módszertani karakterét megrajzolni. Érdemes ezt a műveletet két lépésre bontani. (1) Először felvázoltam néhány általam fontosnak vélt distinkciót, amely segítségével tipizálhatók az egyes jogelméletek. Ebben a vállalkozásban természetesen nem törekedhettem teljességre, recenzióm céljából csak azok a megkülönböztetések voltak relevánsak, amelyeket Pokol elméletének értelmezése szempontjából érdekesnek tartottam. (2) A második lépésben megpróbáltam ebben a fogalmi keretben pozicionálni Pokol jogelméletét. Számomra meglepő módon Pokol nem elméletének pozicionálását vitatja (2), hanem úgy kritizálja álláspontomat, hogy az annak alapjául szolgáló kategóriarendszert kívánja szétzúzni. Éppen ezért itt elegendő lesz az (1) alatti problémára fókuszálnunk. Mielőtt a vita érdemére térek, hadd adjak hangot annak a meggyőződésmnek, hogy e ponton nézeteltérésünk aligha fakadhat a társadalomelméleti jogelmélet irodalmában való járatlanságomból. Ennek az az egyszerű oka, hogy vitánk e részében Pokol a "kihívó fél", s ő vonja kétségbe egy olyan distinkció létjogosultságát, amely az angolszász analitikus jogelméletből származik. 

A Pokol elméletének pozicionáláshoz használt kategóriarendszerben alapvető fontossága van az externalista és internalista jogelméletek közötti megkülönböztetésnek.  Álláspontom lényegét a következő szakasz foglalja össze:  

Jogelméleti közhelynek tekinthetjük azt az állítást, hogy a jog normatív társadalmi gyakorlat. Az, hogy a jog normatív társadalmi gyakorlat, maga után vonja, hogy a joggyakorlat résztvevői normatív állításokat tesznek, és ilyen állításokat próbálnak meg igazolni vagy cáfolni. A jogi diskurzusnak sajátos ‘normatív szókincse’ van, amelyet az olyanfajta kifejezések illusztrálnak, mint például a ‘jogosultság’, a ‘kötelezettség’, a ‘szabály’, az ‘érvényesség’. A jogelméletek egy része ehhez a normatív diskurzushoz csatlakozik, vagy úgy, hogy maga is normatív állításokat fogalmaz meg, vagy oly módon, hogy ennek a normatív diskurzusnak a fogalmi készletét kívánja tisztázni. Mivel azonban a jog normatív társadalmi gyakorlat, így emberi cselekvésekből épül fel, melyek a deskriptív társadalomtudomány eszközeivel is elemezhetők: rá lehet kérdezni, hogy létezik-e kauzális vagy valószínűségi összefüggés bizonyos, a joggyakorlat részét képező vagy annak szempontjából releváns magatartások között. Az alábbiakban az elméletek első típusát internalistának, a másodikat pedig externalistának fogom nevezni. Az internalista elméleteknek arra a típusára pedig, amely a normatív diskurzus fogalmi készletét kívánja tisztázni, a konceptuális jelzőt fogom használni. (Győrfi 2007b: 123.)

Ezt az eredetinek semmiképpen nem tekinthető, Herbert Hartra visszanyúló (Hart 1995: 73-74, 108-111. ) megkülönböztetést utasítja el Pokol. Két érve van erre vonatkozóan.

1. Egyfelől úgy gondolja, ez a megkülönböztetés azt látszik implikálni, hogy az internalista megközelítés a jogban járatos szakértő, míg az externalista a jogon kívüli, vagyis a joghoz nem értő laikus nézőpontja. Nem tudom pontosan min alapul Pokolnak ez az aggodalma. A szóban forgó tipológia már az eredeti harti formájában sem keltette egy pillanatra sem azt a látszatot, hogy a belső perspektíva a jogban szakértő nézőpontja lenne, azon egyszerű oknál fogva, hogy Hart a belső nézőpont fogalmát a társadalmi szabályok általános elmélete, és nem speciálisan a jogszabályok kapcsán vezette be, s éppen a sakk példájával illusztrálja. (Hart 1995: 73.) Fontosabb azonban azt hangsúlyozni, hogy  az externalista/internalista distinkció nem vonja maga után logikai értelemben a laikus/szakértő megkülönböztetést. Pokol is éppen erre építi álláspontját, amikor azt hangsúlyozza, hogy a belső állítást tevő nem feltétlenül szakértő, míg a külső állítást tevő nem feltétlenül laikus. Amikor egy laikus azt állítja például, hogy a Btk. egy adott szakasza alkotmányellenes, akkor állításának ugyanazok az igazságfeltételei, mint ha az egy jogász szájából hangzana el. A külsővel szembeállított belső nézőpont szempontjából az a lényeges, hogy a két állítástípus és azok igazságfeltételei hasonlítanak egymáshoz, és mindkettő különbözik mondjuk attól az előrejelzéstől, hogy "szerintem a Btk. vitatott szakaszát a magyar Alkotmánybíróság meg fogja semmisíteni." Az, hogy bizonyos összefüggésben releváns lehet, hogy az internalista állítás mögött milyen szakértelem áll, nem teszi fölöslegessé ennek az alapvető hasonlóságnak a hangsúlyozását, és az externalista állításoktól való megkülönböztetést. Ha így van, a két tipológia metszi egymást, és a kettő közötti összefüggés legfeljebb pszichológiai természetű: az internalista kifejezés képes egyesekben azt a látszatot kelteni, mintha itt szakértőkről lenne szó. Ha azonban egy distinkció fontos elméleti összefüggéseket ragad meg, indokolatlan csak azért mellőznünk, mert egyesek hibás következtetéseket vonnak le abból.  

2. Pokol másik érve némiképp zavarba ejtő számomra. Ha jól értem, az érv lényege az, hogy létezik egy olyan distinkció, a kognitív/normatív, amely ugyanazt az összefüggést képes megragadni mint az externalista/internalista, ugyanakkor mentes a félreértés veszélyétől:

A jog normatív jelenség, és a rá vonatkozó elméleti elemzések egyik része normatív megállapításokat tesz, míg más részük ezzel szemben deskriptív társadalomtudományos szemszögből elemzi a jogot, és ezt Győrfi Tamás az internalista/externalista disztinkcióval látja különtarthatónak. Ezzel szemben én helyesebbnek vélem ezt a normatív/kognitív disztinkcióval megragadni. A két disztinkció csak részben egyezik, mert míg Győrfié implicite az internalistát eleve a jogon belülinek láttatja és az externalistát a jogon kívülinek, addig az általam használtban ez a (hamis) diszkrimináció nincs meg, és mindkettő jogon belüli és kívüli is lehet. [Kiemelés tőlem - Gy.T.] (Pokol 2008a: 142.)

A probléma az, hogy a kognitív/normatív distinkció nem ugyanazt az összefüggést ragadja meg jobban mint az externalista/internalista, hanem egy másik összefüggést ragad meg. Ennek köszönhetően léteznek a Pokol terminológiájában olyan kognitív státuszra igényt tartó elméletek, amelyek a belső nézőpontot teszi magukévá (ez a törekvés hatotta át Hans Kelsen és Herbert Hart munkásságát), és léteznek értékelkötelezettséget felvállaló, Pokol terminológiájában normatív elméletek, amelyek externalista perspektívából íródtak (ilyen például John Finnis elmélete). (Ezeknek az alternatíváknak a részletes tárgyalását lásd Bódig 2004: 446-509.)

Ezzel az érvvel kapcsolatban azért vagyok zavarban, mert máshol Pokol is világossá teszi, hogy itt két különböző, egymással nem helyettesíthető megkülönböztetésről van szó, az előbbit ontológiainak, az utóbbit ismeretelméletinek nevezi.

Ki kell térni még Hart egy további disztinkciójának, a szabályok belső és külső szemléletének  a problémájára, mert a jog és erkölcs kapcsolatának megítélésébe később ez is alaposan belejátszott, és sok tévutat hozott létre a későbbiekben: „Hiszen valaki tekinthet úgy is a szabályokra mint egy olyan külső megfigyelő, aki maga nem azonosul velük, és úgy is, mint annak a csoportnak a tagja, amely magatartása irányítóiként elfogadja és alkalmazza az adott szabályokat. E nézőpontokat nevezhetjük „külső” és „belső” nézőpontnak (Hart 1995:109). Ez a megkülönböztetés a kontinentális Európa jog- és morálfilozófiai gondolkodásában az 1800-as évek végétől egyrészt a Sein és a Sollen, a lét és legyen szféráinak kettéválasztásával kapta meg a fogalmi disztinkcióját, másrészt az utóbbi évtizedekben a megfigyelések vonatkozásában a kognitív és a normatív disztinkcióval. (Ez utóbbit különösen Niklas Luhmann használja sűrűn az elemzések különtartására.) A Sein (a Lét) a valóság természeti (fizikai és biológiai) létszféráinak területe, illetve az evolúcióval felettük kibomlott társadalmi létszféráé is, ám ez utóbbinál - az értelemmel rendelkező emberek tömegeinek tudatos választásai és cél-, norma-, és értékirányítottsága révén - Sollen (Legyen) jellegű képződmények is létrejönnek, így a társadalmi létben a Sein kauzális folyamatainak és Sollen kelléseinek, normativitásainak a létszférái elkülönítendők. Ezen ontológiai disztinkció mellett a megfigyelés vonatkozásában egy részben hasonló kettébontást is kell tenni, mert a társadalmi lét egyes jelenségeinek megfigyelése lehetséges pusztán leíró vagy ezzel szemben értékelő-kellés szempontú is. (A természeti jelenségek kellés-szempontú elemzése értelmetlen lenne, itt legfeljebb az erre vonatkozó emberi gyakorlat - pl. környezetszennyező -  elemzése lehet értéklelő-kritikai jellegű.) A megfigyelés tehát lehet kognitív, pusztán leíró, és lehet normatív, értékelő-kritikai, vagyis e disztinkció a kognitív/normatív disztinkciót jelenti. Hartnál a belső/külső főként e második (ismertelméleti) vonatkozás merül fel, de ez sokszor átcsúszik a Sein/Sollen ontológiai disztinkciójába, főként a követőinél-kritikusainál. [Kiemelések tőlem - Gy. T.] (Pokol: 2008b )

Hogy fókuszáljam a vitát, hadd rögzítsek néhány olyan pontot, amely nem releváns jelenlegi nézeteltérésünk szempontjából. Először is, nincs vita közöttünk abban, hogy Hart megkülönböztetése nem tökéletes, s fontos kérdőjeleket vet fel. (Magyarul lásd erre vonatkozóan Bódig 2004: 486-490, Győrfi 2006: 4-5. fejezet, Perry 2004: 196-199.) Magam azonban úgy gondolom, hogy Hart ezzel a jogelmélet egy igen termékeny útját nyitotta meg, s tipológiája nem elvetendő, hanem továbbgondolásra ösztönző. Másodszor, semmiképpen nem értek egyet Pokollal abban, hogy az externalista/internalista megkülönböztetés megfeleltethető lenne a Sein és a Sollen ontológiai distinkciójának. Ez az összemosás kizárja például a külső normatív állítások logikai lehetőségét. Ha én mondjuk a kínai jogrendszert kritizálom, állításaim a Sollen szférájába tartozó előírások lesznek, de a harti belső nézőpont semmilyen plauzibilis értelmezése szerint nem tekinthetők internalistáknak. Harmadszor, nem értek egyet azzal az állítással sem, hogy "Hartnál  a belső/külső főként e második (ismeretelméleti) vonatkozásban merül fel", sem azzal az állítással, ami ennek a premisszáját képezi, hogy Hart az externalista/internalista megkülönböztetéssel valójában egyszerre akarta a Pokol által ontológiainak, illetve ismeretelméletinek nevezett összefüggést kifejezni. Hart az "Utószóban" valóban fontos szerepet szán annak a Dworkinnal folytatott módszertani vitának, amely a leíró jogelméletek lehetőségéről szólt (Hart 1995:275-280.), de az ebben a vitában egymásnak feszülő két pozíciót sohasem a külső/belső nézőpont különbözőségeként értelmezte.  Annál is inkább irracionális lett volna a két distinkció egymásra csúsztatása részéről, mert míg  a Pokol által ontológiainak nevezett megkülönböztetés síkján saját elméletét internalistának, az ismeretelméleti megkülönböztetés síkján externalistának tekintette.

A fenti problémák azonban jelen vitánk szempontjából zárójelbe tehetők, s érvelésem pusztán annak az egy állításnak a bizonyítását igényli, hogy itt ismét két, egymástól független, s egymást metsző distinkcióról van szó. Az internalista perspektíva általam adott definíciója nyitva hagyja azt az elvi lehetőséget, hogy valaki a belső nézőpontból nem értékelkötelezett állításokat tegyen. Ha valaki azt állítja, hogy a magyar jog szerint  A-t meg kell büntetni, mert lopott,  állítása a belső perspektívából tett állítás, noha nem tudunk meg semmit arról, hogy az illető helyesli-e a lopás büntetését vagy büntetési tételét.  (Az egy további kérdés, hogy egy ilyen jogelmélet végső soron sikeres lehet-e.) Vagyis a kognitív/normatív más szempontból szintén fontos distinkciója nem alkalmas arra, hogy az externalista/internalista distinkció helyébe lépjen.

Én magam sajnálom, hogy Pokol Béla ezt az utat választotta az érvelésében. Noha saját jogelméleti törekvéseimben a külső és a belső nézőpont közötti megkülönböztetés igen fontos szerepet játszik, Pokol elméletének értékelése szempontjából sokkal érdekesebb lett volna megítélésem szerint  a vita, ha ő nem közvetlenül az externalista/internalista distinkció tarthatósága ellen indít átfogó támadást. Én izgalmasabbnak tartottam azt a kérdést, hogy egy luhmanni gyökerekből táplálkozó, önmagát társadalomelméletinek aposztrofáló jogelmélet, vagy legalábbis annak legfontosabb teljesítménye, a többrétegű jog koncepciója hova pozicionálható az internalista/externalista tengelyen. Ismereteim szerint Pokol elméletét ebből a szempontból korábban nem vették még alá alapos elemzésnek. Következtetésem az volt, hogy Pokol elmélete egyszerre támaszt internalista és externalista elméletekre jellemző igényeket. A Pokol-interpretációk a többrétegű jog koncepciójának társadalomelméleti karakterére sem kérdeztek rá eddig tudomásom szerint. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy Pokol részéről ésszerűtlen volt az általam használt kategória-rendszert vitatni. Csupán annak kívánok hangot adni, hogy azon feltevés  mellett, hogy az  externalista/internalista megkülönböztetés tartható, sajnálom, hogy nem kerülhetett sor arra a további vitára, mely ebben a kategória-rendszerben próbálja pozicionálni Pokol elméletét.

Tegyük fel azonban, hogy Pokol Bélának van igaza, s az externalista/internalista distinkció valóban nem metszi keresztbe a kognitív/normatív megkülönböztetést, s a jogelmélet tipológiájához valóban ez utóbbi adja a leginkább releváns szempontot. Bár recenziómban nem használtam a kognitív/normatív megkülönböztetést explicit módon, kritikámnak egy tekintélyes részében (Győrfi 2007b: 139-146.) éppen amellett érvelek, hogy ebben, a Pokol által relevánsnak tartott dimenzióban sem olyan egyértelmű saját elméletét pozicionálni, mint ahogy azt ő állítja. Pokol jogelmélete ugyanis, kognitivista önképe ellenére valójában gyakran feltételezi bizonyos értékítéletek helyességét. Meglepetésemre Pokol éppen azokra az ellenvetéseimre nem reagál, amelyek saját módszertani tipológiája fényében is relevánsak, s amelyeket éppen ezért azt sem érintene, ha igaza lenne az externalista/internalista distinkciót illetően.  

Az olvasó ezen a ponton joggal kérdezheti: jó-jó, a vitatkozó felek a jogelméleti törekvések más-más tipológiáját használják, de mi ennek a vitának a tétje? Én magam ezt abban látom, hogy amennyiben Pokol elméletét egyszerűen egy externalista, és társadalomelméleti ihletésű jogelméletnek fogjuk fel, úgy ez az elmélet és a gyakorlati filozófiai jogelméletek érintkezés nélkül elmehetnek egymás mellett. Ha ellenben igazam van, és a többrétegű jog koncepciója az internalista elméletekre jellemző ambíciókat is megfogalmaz, úgy a két paradigma képviselői ugyanarra a tárgyra terjesztenek be versengő igényeket. Ekkor mindkét elméletnek kell hogy legyen mondanivalója a jog érvényességéről, a szabályok mibenlétéről, vagy például a jogi érvelésről. Röviden, ebben az esetben a két elmélet sokkal érdekesebbé válik egymás számára. Másfelől viszont érdemes hangsúlyozni, hogy a vita tétjének terhe aszimmetrikusan oszlik meg. Pokol úgy véli, hogy saját elmélete kognitív volta miatt áll döntő fölényben az én normatív elméletemmel szemben (Pokol 2006). Ha azonban a kognitív/normatív és az externalista/internalista distinkciók eloldhatók egymástól, akkor Pokol elméletének (részleges) internalista minősítése egyáltalán nem jelent számára elmarasztalást, mivel maga ez a minősítés érintetlenül hagyja elméletének kognitív karakterét. Sőt, recenziómban magam írom: "Pokol jogelméletének egyik legérdekesebb és legértékesebb vonása éppen e különböző perspektívák egyidejű nyitva tartása." (Győrfi 2007b: 125.) Ha ellenben én tévedek, úgy recenzióm nagy részének tarthatósága megkérdőjeleződik, hiszen ott eleve arra vállalkozom, hogy internalista konceptuális teóriaként tegyem mérlegre Pokol jogelméletét. Ha az externalista/internalista megközelítés inkoherens, vagy nincs magyarázó ereje, valamint ha Pokol elmélete  nem pozicionálható legalább részben internalistaként, akkor kritikám egész kiindulópontja elhibázott. Ezért tartottam szükségesnek ilyen részletességgel elemezni azt a kérdést, aminek Pokol válaszában egy bő bekezdést szán. 

2. A jogrétegek fogalma

Mint az köztudomású, Pokol jogelméletének alavető kategóriája a jogréteg fogalma. Kritikámban amellett érveltem, hogy az egyes jogrétegek meghatározása analitikusan problematikus. Noha a fogalmak szabatos definíciója kétségtelenül erénye egy elméletnek, nem lenne túl mélyenszántó, ha a pontosság valamilyen köznapi fogalmát kívánnám számonkérni Pokol elméletén. Ha így lehetett olvasni kritikámat, akkor félreérthetően fogalmaztam. Nem látom értelmét annak, hogy korábbi érvelésem lépéseit itt részletesen rekapituláljam, ugyanakkor annak veleje könnyen összefoglalható. Emellett megpróbálom ismét pontosítani nézeteltérésünk természetét, valamint néhány kiegészítő megjegyzést fűzök a korábbi gondolatmenetemhez. Amellett érvelek, hogy a jogrétegekkel kapcsolatos vitában legalább három különböző nézeteltérés lehetősége van benne. 1. Az első a fogalomképzés módszertanával, 2. a másik a relaváns kritériumok kiválasztásával, 3. a harmadik a klasszifikációs kritériumok alkalmazásával, és az egyedi esetek besorolásával kapcsolatos. 

1. Az első problémát egy konstruált példával szeretném bevezetni. Képzeljük el, hogy előttünk hever egy doboz különböző formájú és színű síkidom, amiket meg kell próbálnunk osztályozni.  A dobozban lévő elemek formájuk és színük szerint is három csoportba sorolhatók. Mikor azt kérdezzük Pokoltól, hogy ő hány osztályba sorolná az elemeket, természetesen ő is hárommal válaszol, de egyelőre nem mondja meg, hogy melyek ezek a csoportok. Közöljük vele, hogy a mi három csoportunk a kör, a háromszög és a téglalap. Pokol azonban nem elégedett a válasszal. Ez a tipológia nem jó, hiszen a színek nagyon fontosak. Igen, válaszoljuk bizonytalanul, a színek bizonyos szempontból fontosak, de nem akkor, amikor formájuk szerint csoportosítjuk az elemeket. Magunk is belátjuk azonban, hogy a színek szerint is lehet csoportosítani a síkidomokat. Ezek után biztosak vagyunk benne, hogy eltaláltuk Pokol tipológiáját, és magabiztosan soroljuk, hogy az előttünk lévő tárgyaknak három osztálya van. A piros, a kék, no meg a lila. Pokol azonban továbbra sem elégedett a válaszunkkal; hiányolja, hogy nem vettük figyelembe a síkidomok formáját is. Jó, válaszoljuk, legközelebb akkor a formát is figyelembe fogjuk venni. Ha így járunk el, akkor viszont  sehogysem elegendő a három csoport. Pokol ezt a megoldást sem fogadja el. Kitart amellett, hogy 1. a síkidomokat három osztályba lehet sorolni, 2. az ő tipológiája összetett, azaz több kritériumot is figyelmbe vesz, 3. nem vétett osztályozási hibát. 

Pokolnak ebben a képzeletbeli vitában nem lehetne igaza. Következik-e ebből, hogy a jogrétegekkel kapcsolatos vitában is hibás az álláspontja? Nem feltétlenül. Fenti osztályozásaink két kritériuma, a szín és a forma esetlegesen kapcsolódik egymáshoz. Az egyik lehetőség arra, hogy Pokol bizonyítsa igazát, ha kimutatja, hogy az osztályozásának kritériumai közötti kapcsolat nem esetleges, hanem szükségszerű és kizárólagos. (Mintha a kör forma szükségszerűen maga után vonná a piros színt.) Az egyes jogrétegek azonosításához használt kritériumok között azonban nincsen ilyen összefüggés. Vagy Pokol válaszolhatná azt, hogy ugyan az ő tipológiájának kritériumai is esetlegesen kapcsolódnak egymáshoz, de a logikailag lehetséges esetek nem mindegyike fordul elő a valóságban. (Elvileg lehetne a dobozban piros kör, de most éppen nincsen.) A tudományos tipológiához azonban ez a válasz elégtelen. Ebben az esetben ugyanis csak éppen egy adott pillanatban létező meghatározott jogrendszerre korlátozódna tipológiája érvényessége. Ha egy új elem is előfordulna, a fenti három állítás valamelyike rögvest megdőlne, és annak bizonyítására, hogy Pokol tipológiája ezt a gyengébb kritériumot sem teljesíti, elég lenne egyetlen esetet felmutatni, amikor két kritérium több kombinációban is előfordul. (A piros kör mellett van egy piros téglalapunk is.) Pokol kategóriái vonatkozásában azonban egy harmadik esettel állunk szemben: az elemzéshez használt kritériumok közötti kapcsolat ugyan nem szükségszerű, de nem is véletlenszerű mint a piros szín és a kör esetében. A kategóriaképző ismérvek között létezik valamilyen statisztikai összefüggés (a törvények általában absztraktabbak, mint a bírói precedensek) és gyakran az a mechanizmus is ismert, ami az összefüggést magyarázza.  A fenti ok miatt nem gondolom, hogy Pokolt fogalomképzésében szimpla logikai hibával kellene vádolnunk. Úgy gondolom, fogalomépítő stratégiája mégis megkérdőjelezhető. Lássuk miért.  

A képzeletbeli példánkban, a síkidomok osztályozásánál nem jelentett az különösebb problémát, hogy egyszerre vegyünk figyelembe több, egymással csak esetlegesen összetartozó kritériumot. Logikailag semmi sem zárja ki, hogy éppen a piros köröket tekintsük az egyik osztálynak; ennek az lenne az egyetlen következménye, hogy több halmazba kellene rakosgatnunk a síkidomokat. Az elméleti fogalomképzésnek azonban nem a szimpla osztályozás a célja, hanem a magyarázat. Nevezzük az ilyen, egymással több, de csak esetlegesen együttjáró tulajdonságot összekapcsoló fogalmakat komplex elemzési kategóriáknak. Pokol jogrétegei a fenti értelemben vett komplex elemzési kategóriák. Fontos azonban látni, hogy az ilyen fogalmak használata két elméletstratégiai hátránnyal jár. Egyfelől, ha túl sok összefüggésnek akarunk helyt adni egyetlen kategóriában, akkor kezelhetetlenül komplexxé válik az elméletünk. Fontosabb azonban az, hogy az ilyen komplex elemzési kategóriáknak különböző összefüggésekben más-más vonása lesz fontos. (Miként a piros körnek az egyik összefüggésben a színe, a másik esetben a formája.) Éppen ezért fokozottan fenáll annak a veszélye, hogy elméleti állításaink szempontjából ezek a kategóriák szisztematikusan szuboptimálisnak bizonyulnak. A következő összefüggést kívánom ezzel kifejezni: a kör területének számítására vonatkozó szabályok nemcsak a piros körökre igazak, a piros színre vonatkozó állítások pedig nemcsak a piros körökre. Éppen ezért ha alkalmazunk is ilyen kategóriákat, folyamatosan emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy a kategóriaképző ismérvek közötti kapcsolat viszonya esetleges, és kategóriáinkat mindig újra kell gondolni abban az esetben, ha kiderül ez a szuboptimalitás. Ha bizonyos célokra a piros kör kategóriája meg is teszi, abban az esetben, ha kiderül, hogy a területszámítás szabályai nemcsak a piros körökre igazak, úgy szét kell választanunk a két kritériumot, és el kell vetnünk a piros megszorítást. Vagyis döntenünk kell, hogy az adott viszonylatban korábbi komplex kategóriánk melyik  vonása marad releváns.  

Recenziómra adott reagálásában Pokol úgy gondolja, hogy ez a jellemvonás, vagyis a komplex elemzési kategóriák alkalmazása inkább erénye elméletének, semmint hátránya, s emiatt éppenséggel fölényben áll az én megközelítésemmel szemben. Jól kifejezik ezt a véleményét a következő sorai:

Ezzel egyben választ adok Győrfinek arra a felvetésére is (129. o.), hogy csak az absztrakt/konkrét (az ő megfogalmazásában az absztrakt „nyitottként” szerepel) disztinkció fontos a jogrétegek elválasztó kritériumaként, de a „pedigré”, vagyis hogy ki formálja ki ezeket, nem bír fontossággal. Véleményem szerint azonban a legnagyobb fontossággal bírnak az itteni különbségek, mert a jogalkotó a demokratikus akaratképzés felé nyitja ki a jogot, a jogdogmatikai meghatározás erős szerepe a direkt politikai-morális harcoktól leernyőzött jogtudósi réteg felé, az alkotmányos alapjogok a morálfilozófusok (könyvkiadóik és szellemi terjesztési-szelektáló mechanizmusaik) és médiabeli publicisztikai harci osztagai felé, a konkretizáló bírói jogréteg pedig az ország bírói kara felé. Én úgy gondolom, hogy ha Győrfi Tamás leállna néhány hónapra az absztrakt jogelméleti művek olvasásával, és az ezeket a mechanizmusokat elemző szociológiai-politológiai művek információtömegét is elkezdené rendszeresen feldolgozni, egy idő után igazat adna nekem. (Pokol 2008a: 146.)

Nem tudom, Pokol mire alapozza azt az állítását, hogy én nem tekintem fontosnak az egyes normák pedigréjét, vagy azt, hogy milyen szociológiailag körülhatárolható csoportok formálják e normákat. (Bár ez utóbbi kutatásával valóban nem fogalalkozom, de ez egy másik állítás.) Amit én állítottam az a következő: mivel a kritikák számos ponton rámutattak arra, hogy a kategóriái szuboptimálisak, azaz a két ismérv ténylegesen is elválik egymástól, így ezekben az esetekben Pokolnak döntenie kell, hogy az esetlegesen kapcsolódó ismérvek közül az adott szempontból melyiket tartja relevánsnak. Ez nem jelenti azt, hogy más szempontból a másik ismérv nem lehet fontos. Vagyis nem látom be annak indokát, hogy két különböző összefüggést érvényre juttató szempontot miért kellene egy kategóriába összevonni. Pokol Béla összekeveri egymással az elemzés többdimenziós voltát és az elemzésre használt kategóriák fenti értelemben vett komplexitását. Sokoldalú elemzést nem pusztán komplex elemzési kategóriák segítségével lehet elvégezni. 

Van még egy oka annak, hogy nézeteltérésem illusztrálására egy konstruált példához folyamodtam. A példa éppen azt hivatott bizonyítani, hogy e ponton vitánk nem jogelméleti háttérfeltevéseink közvetíthetetlenségéből fakad. Ezt valószínűsíti számomra az is, hogy e ponton azonos platformon vagyok az enyémtől lényegesen különböző jogelméleti alapállással rendelkező Jakab Andrással és Szilágyi Péterrel. (Jakab 2003a: 1, 2.3. pont; Jakab 2003b: 1, 3. pont; Szilágyi 2007: 103.) (Szilágyi érvét a példára alkalmazva: ha van egy olyan halmaz, amiben különböző színű és formájú síkidomok vannak, és ugyanilyen formájú és színű síkidomok vannak a többi halmazban is, akkor kell hogy legyen a szín és a forma mellett egy olyan kritérium, ami indokolttá teszi a klasszifikációt.) Ez a vita ugyanis akörül forog, hogy mik általában a fogalomképzés adekvát elvei. 

2. A jogrétegekkel kapcsolatos vitának lehet még legalább két olyan forrása, amelyet indokolt nézeteltérésünk fenti forrásától elhatárolnunk. Ez utóbbi vitákba már közvetlenebbül belejátszhatnak az osztályozást végző személy jogelméleti háttérfeltevései. A síkidomokkal kapcsolatos osztályozásnál magától értetődőnek vettük, hogy az osztályozásnál két releváns kritérium van, a forma és a szín. A fogalomképzés módszertanával kapcsolatos vitám akkor is fennállna Pokol Bélával, ha történetesen egyetértenénk abban, hogy kizárólag a válaszában megfogalmazott két kritérium (egyfelől a normák és kategóriák absztraktsági foka, másfelől a normák és kategóriák származási helye és a fölöttük diszponáló csoportok, Pokol 2008a: 145.) releváns a jogelméleti kategóriaképzésben, és ezen kritériumok alapján éppen azok az osztályok formálhatók, amelyeket ő felállított. A jogrétegekkel kapcsolatban azonban eloszlik ez a magátólértetődőség. Nem azért, mert Pokol félreérthetően, vagy nem elég precízen fogalmaz. A nézeteltérés forrása, hogy valaki a Pokol által használt kritériumok mellett is relevánsnak tekinthet olyan kritériumokat, amelyeket Pokol nem tekint annak, és irrelevánsnak gondolhat olyan kritériumot, amelyet Pokol az osztályozásnál használ. Recenziómban amellett érvelek például, hogy egy adekvátabb tipológia nem tekinthet el attól a különbségtől, hogy a szövegrétegnek és az esetjogi rétegnek merőben más az autoritása, mint a jogdogmatikai rétegnek. Máshol arra próbáltam a figyelmet felhívni, hogy a dogmatika általános fogalma elfedi a jogászi kategóriaképzés két formája közötti sok szempontból releváns kapcsolatot.(Győrfi 2007a) Vagy azt is hangsúlyoztam, hogy a tág értelmezést megengedő fogalmak esetében nem szerencsés az a jogági és tematikai megszorítás, amely miatt Pokol ezt a réteget alapjoginak címkézi.  

3. Végül a jogrétegek tipológiájával kapcsolatos vitának lehet harmadik forrása is: még ha egyet is értünk abban, hogy milyen kritérium alapján végezzük el az osztályozást, ebből nem következik, hogy az osztályozás eredményében egyet kellene értenünk. A síkidomok képzeletbeli osztályozásánál például eltérhet abban a véleményünk, hogy a sötétkéket és a világoskéket egy csoportba soroljuk-e. Mivel a kettőnk jogrétegekkel kapcsolatos vitáját nem terhelik ilyen nézeteltérések, ezért ennek tárgyalása e ponton fölösleges.  

3. A jog normativitása

A recenziómban Pokol elméletével szemben megfogalmazott egyik legfontosabb kifogás az volt, hogy az nem kezeli megfelelőképpen a jog normativitásának kérdését. Érdemes ezt az ellenvetést ismét két részre bontani. (1) Egyfelől azt állítottam, hogy egy internalista konceptuális elméletnek valamilyen módon számot kell adnia a jog normativitásáról, s Pokol elmélete nem rendelkezik erre vonatkozóan kielégítő magyarázattal. (2) Másfelől előálltam egy hipotézissel arra vonatkozóan, hogy elméletének mely más összetevője lehet e fogyatékosság oka. Pokol e ponton ellenvetésem mindkét részét érinti. Nézzük ezeket sorjában. 

1. Mivel nem magától értetődő, hogy mit értek a normativitás kérdése alatt, fontos az érthetőség keedvéért tisztázni, hogy miben áll a probléma lényege. Ezt kritikámban a következőképpen fogalmaztam meg:

"A jogról való gondolkodásunk egyik szilárd kiindulópontja, hogy a jog valamilyen értelemben kötelező. A jogelméletre vár a feladat, hogy világítsa meg a jogi kötelezettség karakterét, és fejtse meg, milyen értelemben kötelező a jog. A lehetséges válaszok fölöttébb változatosak, attól az állásponttól kezdve, hogy a jogi kötelezettségek az erkölcsi kötelezettségek speciális válfaját képezik (ilyen a legtöbb természetjogi elmélet), azon keresztül, hogy a jogi kötelezettségek sui generis jellegűek (Hart), prudenciális indokok (Austin), vagy hipotetikus kötelezettségek (Kelsen), egészen addig a megoldásig, hogy a kötelezettség fogalma helyébe a kényszer pszichológiai érzetét kell állítanunk (skandináv realizmus)." (Győrfi 2007b: 136-137. )

Mint majd látható, ez az a pont, ahol Pokol nemcsak úgy általában, hanem közvetlenül is hivatkozik az elméleteink közötti közvetíthetőség problémáira. Kritikámmal szembeni védekezésének lényege abban áll, hogy elméletében kész válasz van a normativitás kérdésére, csakhogy én elsiklottam elméletének e vonatkozása fölött. Mielőtt Pokol válaszát érdemben is mérlegre tenném, hadd jegyezzem meg, hogy kritikámban e ponton tudatosan törekedtem arra, hogy ellenvetésem ne előfeltételezze saját jogelméletemnek előfeltevéseit. Mint az a fenti idézetből is látható, a kérdést olyan általános absztrakciós szinten igyekeztem megfogalmazni, hogy látható legyen, a normativitás-probléma nem speciálisan a gyakorlati filozófiai jogelméletek szívügye. Pokolnak két válaszeleme van arra, hogy teóriája miként ad számot a jog normativitásáról. Egyfelől:

Számomra a ‘kötelező’ jelleg egyrészt jogszociológiai kérdés (milyen a jogerős bírói/hatósági döntések végrehajtási menete, milyen nagy a végrehajtatlanul maradt döntések aránya, ami esetleg a jog egészének korrodálását idézi fel). (Pokol 2008a: 143.  )

Ezzel a lépéssel azonban Pokol egyszerűen megkerüli a kérdést. Attól, hogy ő mást ért a kötelező jelleg alatt mint én, maga a kérdés továbbra sem szűnik meg létezni. Azt hiszem, hogy a vitánkban pártatlan külső megfigyelőnek sem okoz gondot annak megállapítása, Pokol itt nem az én általam felvetett kérdésre válaszol, hanem arról számol be, hogy ő maga mit nevez kötelezettség-problémának. Ahhoz, hogy ellenvetésem élét elvegye, azonban azt kellene bizonyítania, hogy a maga a kérdés nem alapvető fontosságú egy internalista konceptuális elmélet számára. Ő azonban nem a kérdés relevanciáját utasítja el, hanem megválaszoltnak tekinti azt. A második válaszelem így hangzik: 

[Számomra a ‘kötelező’ jelleg] másrészt az állampolgárok tömegének szintjén morális megítélés kérdése, amennyiben a környezetükben létrejött jogi döntéseket megítélve felháborodnak, és kiáltó igazságtalanságokat látnak, vagy éppen mint igazságos ítéleteket fogadják el ezeket, és ez az első esetben a törvényhozási többség lecserélése felé vezet, míg a második esetben annak megerősítése felé. (Pokol 2008a: 143. )

De miként tisztázná ez az állítás a jogi kötelezettség filozófiai karakterét? Abból, hogy az állampolgárok a jogi döntéseket morális reflexiónak vetik alá, nem következik sem az, hogy ezek a döntések helytelenítés esetén ne lennének kötelezők, sem az, hogy azok a helytelenítés ellenére kötelezőek lennének.  Ez a válasz egyszerűen nem tisztázza, hogy mit jelent jogi kötelezettség alatt állni. Egyáltalán, a morális reflexió szokására, és lehetséges következményeire való utalás önmagában alkalmatlan arra, hogy a jogi kötelezettség filozófiai karakterét tisztázza. Ez a válasz csak akkor lenne egyáltalán releváns, ha a morális reflexió ilyen vagy olyan eredménye valamiképpen a kötelezettség feltétele lenne, s Pokol tisztázná a közöttük fenálló viszonyt. Például azt állítaná, hogy az erkölcsi helytelenítés elegendő a jogi kötelezettség megszűnéséhez.   

2. Ami a normativitás-probléma hiányának magyarázatát illeti, recenziómban a következő magyarázatot fogalmaztam meg. 

Mint láttuk, Pokol jogelméletének társadalomelméleti kiindulópontjaként az a luhmanni tétel szolgál, hogy a jog önálló társadalmi alrendszer, mely saját értékduállal rendelkezik. Ugyanakkor a szerző oly módon szűkíti le ezt a tételt, hogy a jogos-jogtalan értékduálon orientálódó kommunikációk közül csak azokat veszi figyelembe, amelyek a jogot hivatásszerűen működtető személyek között zajlanak le. Vagyis, más szavakkal, a jogot a szerző ‘professzionális intézményrendszerként’ fogja fel. Ez utóbbi szűkítés azért bír különös jelentőséggel, mert ebből kifolyólag Pokol érdeklődésének homlokterében mindvégig a jogot hivatásszerűen működtető személyek gyakorlata áll. Az lesz a központi kérdés, hogy ezeknek a hivatásos személyeknek a döntései mennyiben szűkülnek le a jogos-jogtalan szempontjaira. Ezáltal az egész elméletben kevés figyelmet kap az a tény, hogy az állampolgárok a jogrendszer címzettjei, és hogy a jog azzal az igénnyel lép fel, hogy számukra kötelezettségeket állapíthat meg. Éppen ezért nem is merül fel kérdésként, hogy ennek a jellemvonásnak a jogelmélet alapfogalmainak szempontjából van-e valamilyen konstitutív szerepe. (Győrfi 2007b: 137. )

Pokol válaszában kimutatja, hogy valójában nem ignorálja a jognak mint professzionális intézményrendszernek a mindennapi élethez való kötődését, és rámutat két olyan pontra, ahol ez a kötődés kimutatható. Ezeket nem szükséges ismertetnem, mert egyik összefüggés létezését sem vonom kétségbe. Amit kétségbe vonok, hogy ezen összefüggések ismertetésével Pokolnak sikerült volna állításom konkluzív cáfolatát adni. Nem azt írom ugyanis, hogy Pokol Béla azt állítja, a professzionális intézményrendszer és a mindennapi élet között nincs összefüggés. Amit vitattam, az ezeknek az összefüggéseknek az elméletben betöltött szerepe. A "kevés figyelmet kap", vagy a "nem ez áll érdeklődése homlokterében" kifejezések erre utalnak. E ponttól a vita - elegendő  figyelmet kap-e a jognak a mindennapi élethez kötődő viszonya - meglehetősen reménytelennek tűnik. Az aprólékos recenzió és az aprólékos válasz sem képes ebben a kérdésben igazságot tenni. A leglelkiismeretesebb olvasó is csak Pokol egész elméletének ismeretében kaphat választ erre a kérdésre. 

Úgy gondolom azonban, a mi vitánk szempontjából ez mégsem egészen így van. Mint azt kifejtettem, Pokol koncepcióját internalista konceptuális elméletként kívántam mérlegre tenni. Nem amellett kívántam tehát érvelni, hogy Pokol arányaiban kevés oldalon foglalkozik ezzel a kérdéssel, hanem amellett, hogy a többrétegű jog koncepciójának kategória-képzésében nem jut szerephez ez a szempont. Azt az olvasó pedig akár e cikkből is leszűrheti, hogy a jogrétegek fogalmánál Pokol két olyan összefüggést érvényesít, amelyek a joggal mint professzionális intézményrendszerrel állnak kapcsolatban. 

4. A jogdogmatika értékkötöttsége

Az utolsó kérdés amiben vitapartnerem reagál kritikámra, a dogmatika értékkötöttségével kapcsolatos. Pokol itt ismét a jogelméleteink fogalmi készlete közötti különbségre hivatkozik. Ennek tudja be, hogy kritikám e ponton ismét elvéti célját: ha figyelembe vettem volna a jogpolitikáról írt műveit, úgy tudnám, nem állítja, hogy a dogmatikai készlet teljesen megköti a törvényhozó kezét. Valójában kritikám döntő tétele nem ez volt. Egyrészt nem azt állítottam, hogy Pokol szerint teljesen megkötné a dogmatika a törvényhozó kezét, itt ismét hangsúlyokról van szó. Azt kifogásoltam, hogy noha Pokol számára központi fontosságú az, hogy a jog értelmi összefüggésrendszert képez, mégsem tisztázza kellően, hogy ez mit jelent. Nemcsak úgy általában fogalmaztam meg, hogy definíciója nem elég pedáns, hanem textuálisan is megpróbáltam azt alátámasztani, hogy Pokol sorai a rendszerszerűség kétféle felfogása között ingadoznak, s e két felfogás a törvényhozás kétféle - noha egyik esetben sem abszolút  - kötöttségével jár. Két, egymással feszültségben álló koncepció képviselete esetében gyakori érvelési stratégia, hogy valaki e feszültésgből fakadó játékteret aknázza ki. Pokol éppen ezt a stratégiát követi válaszában.  Úgy véli, én azt vetem szemére, hogy túlzottan meghatározó szerepet tulajdonít a dogmatikának, ezért válaszában a törvényhozó kötöttségének relatív gyengeségét hangsúlyozza. Én azonban éppen az elméletében lévő feszültségre akartam a figyelmet felhívni:

A rendszerszerűség kérdésének az adja a további jelentőségét, hogy Pokol szerint a jogdogmatika a törvényhozó kezét is megköti. Éppen a rendszer-fogalom kidolgozatlansága miatt nem világos azonban az, hogy milyen értelemben és erősen köti a dogmatika a törvényhozó kezét. (Győrfi 2007b: 131. )

Éppen azt állítottam, hogy Pokol rendszer-fogalmának lehet olyan értelmezést is adni, amelyben a dogmatika csak igen gyenge értelemben köti meg a törvényhozó kezét. Ebben az esetben viszont úgy gondolom, Pokol egész elmélete túlbecsüli a jogdogmatikának a jogrendszerben betöltött szerepét. Másfelől lehet Pokol elméletének olyan értelmezést is adni, amely - ha nem is részleteiben, de alapjában elfogadja a 19. századi német fogalmi jogászat képviselőinek azon feltevését (tehát nem azt, amit Pokol jogdogmatikai jogkoncepciónak nevez, és maga is kiegészítendőnek tart), hogy a jogdogmatikai kategóriákat kidolgozó jogtudomány képes semleges logikai eszközökkel új jogszabályokat levezetni a már létező joganyagból. (Ebből még nem következik, hogy a dogmatika teljesen megkötné a törvényhozó kezét, hiszen több, logikailag egyformán koherens megoldás között még mindig marad értékválasztás, s éppen ez az amit Pokol hangsúlyoz.) Amellett érveltem, hogy ez a feltevés önmagában is hibás, ráadásul más ponton is súlyos feszültséget kelt Pokol elméletében:

Noha Pokol maga is felismerte a törvényhozó által alkotott jog és a dogmatikai jogfejlesztés lehetséges konfliktusát (271. o.), kevés figyelmet szentel ennek a problémának. Egyfelől, mivel csak egyoldalúságban marasztalja el a dogmatikai rétegre összpontosító elméletet, nem világos, hogy a pandektisták jogszabály-levezető konstrukcióját magát lehetségesnek és konzisztensnek tartja-e. Ha nem, úgy megítélésem szerint erősen túlbecsüli azt, hogy a jogdogmatika milyen mértékig köti meg a jogalkotó kezét. Ha viszont lehetségesnek tartja ezt a fajta szabály-alkotást, akkor elmélete megengedi a lehetőséget, hogy szisztematikusan ellentétbe kerüljenek egymással a törvényhozó által alkotott, és a dogmatikai fogalomrendszerből levezethető szabályok. Márpedig ennek a konfliktusnak a feloldásáról nem mond semmit. Ráadásul, ha ebben az esetben a jogalkotó által alkotott jognak adna primátust (emellett az álláspont mellett lásd 109. o.), meg kell elégednie az ellentmondásmentességnek egy, az általa képviseltnél gyengébb kritériumával. [Kiemelés tőlem - Gy.T.](Győrfi 2007b: 136.)

Kritikám tehát nem a törvényhozó teljes kötöttségének tételét tulajdonítja Pokolnak, hanem a dogmatika egy gyengébb és egy erősebb kötöttséget eredményező felfogása között próbálta a szerző pozícióját elhelyezni, ennek a feszültségnek az alapját próbálta feltárni és következményeit kibontani.  

Válaszom végkövetkeztetése, hogy a kettőnk közötti nézeteltérés ugyan sokrétű, de ritkán adódik kategóriarendszereink "lefordíthatatlanságából". Ott, ahol terminológiai félreértés volt közöttünk (a normativitás-probléma mibenléte), úgy vélem, e félreértés könnyen tisztázható. Van olyan pont, ahol ha van is terminológiai félreértés, (az externalista/internalista distinkció) Pokol Béla lép át egy, az övétől eltérő terminológiai rendszerbe, s ahol ezért érveit nem hitelesíti az a fajta kompetencia-fölény, mely a paradigmán-belüliségből fakad. (Persze ez önmagában nem zárja ki, hogy ne lenne igaza.) A jogrétegek elemzésénél is arra törekedtem, hogy lehetőleg szétválasszam azokat az érveimet, amelyek kapcsolatban állnak jogelméleti előfeltevéseimmel (mik a jogelméleti kategóriaképzés jogelméletileg releváns kritériumai), azoktól, amelyek a fogalomképzés általános módszertanával kapcsolatosak (miért problematikusak a fenti értelemben vett komplex elemzési kategóriák). 

Irodalom: 

Bódig Mátyás 2004: Jogelmélet és gyakorlati filozófia. Miskolc, Bíbor.

Győrfi Tamás 2006a: A kortárs jogpozitivizmus perspektívái. Miskolc, Bíbor.

Győrfi Tamás 2006b:Gyakorlati filozófia, liberális morálfilozófia és a jog autonómiája. Jogelméleti Szemle, 1. szám