Halász Aladár

Szászy-Schwarz tanítása a jogalanyról

 

 

 

MÁSODIK TRAKTÁTUS

 

A FIKCIÓ*

 

 

 

1.

 

Az előző traktátusban foglaltak, azt hisszük, messzemenően megkönnyítik a most következők megértését, és egyben azt is lehetővé teszik, hogy a tárgyalást azáltal, hogy sok helyen beérhetjük utalásokkal, viszonylag rövidre fogjuk.

A közfelfogásban a fictio legis Corneliae szerepel a fikció klasszikus példájaképpen. A kézikönyvekben ezt a fikciót általában úgy világítják meg, hogy a hadifogságban elhalt római polgár úgy tekintetik, mintha már a fogságba esés pillanatában halt volna meg.

G. F. Puchta híres institúció-tankönyvében ezt olvassuk például:

„oder er stirbt darin, dann wird nach der lex Cornelia fingiert dass er im Augenblick der Gefangennehmung gestorben sei.” [1]

Emellett forrásként Ulp. XXIII. 5-re utal. Ha azonban ezt a helyet megnézzük, nyomát sem találjuk annak a feltevésnek, hogy az illető a fogságba esés pillanatában halt volna el, mert itt csupán az olvasható, hogy

„si vero ibi decesserit, ex lege Cornelia, quae perinde successionem ejus confirmat, atque si in civitate decessisset.”

Ugyanennek a munkának egy másik kötetében azután idézi azt az Ulpianus-helyet is, amely valóban azt mondja, hogy az, aki az ellenség fogságából nem tér vissza,

„quasi tunc decessisse videtur, quum captus est”(D.49,15,18),

de ugyanitt az előbb említett Ulpianus-helyet is idézi, és idézi Paulustól a III. 4. a-t is, amelynek 8. pontjában csak azt olvassuk idevonatkozólag:

„[…] si ibidem decedat, beneficio legis Corneliae qua lege etiam legitimae tutelae hereditatesque firmantur”.

Tehát itt sincsen szó a fogságba esés pillanatában történő elhalálozásról. Puchta ugyanitt egy Julianus-helyet is idéz (D.28,1,12), amely szerint

„ac si hi, qui ea fecissent, in hostium potestatem non pervenissent”.

Itt sincsen tehát szó a fogságba esés pillanatában történő elhalálozás fikciójáról, ahogyan ez a Puchta által idézett másik Julianus-fragmentumban (29,15,22) sem található fel, mert itt a 2. §-ban csupán az olvasható, hogy ha a családatya a fogságban elhal, akkor a hatalma alatt volt fiú már akkor családfőnek tekintetik, amikor az apa az ellenség hatalmába került.

Számtalan hasonló idézet helyett elégedjünk meg Buckland közismert tankönyvének következő megállapításával:

„Enslavement would ordinarily destroy a will, but by an interpretation of a lex Cornelia [fictio legis Corneliae] the will of one who died a captive took effect as if he had died at capture”.

Érdekes módon Buckland forrásként a D.35,2,18.pr-re hivatkozik, ahol szó sincsen arról, hogy az ellenség fogságába került római polgár a foglyul ejtés pillanatában elhaltnak volna tekintendő, hanem csupán ennyit mond:

„fictio legis Corneliae hereditatem et heredem facit.”

Bucklandnek is módjában állott volna oly forráshelyek idézése, amelyek valóban azt tartalmazzák, amit a fikció tartalmaként idéz.

Mindezzel azt kívántuk bizonyítani, hogy azok, akik nem foglalkoznak közelebbről ezzel a témával, abban a hitben vannak, hogy ez a fikció valóban a fogságba esés pillanatában bekövetkezett halált tételezi fel, s nem tartják szükségesnek, hogy közelebbről is megvilágítsák a kérdést.

Persze, akadnak itt is kivételek, mint pl. E. Cuq, aki institúció-tankönyvében a következőket mondja:

„Le captif est incapable de tester, mais s’il meurt en captivité, il est, par une fiction, réputé mort au moment où il a été fait prisonnier; par suite, le testament qu’il a fait antérieurement conserve sa valeur […]. Cette fiction est due à la jurisprudence […]; c’est à tort que certains auteurs l’attribuent à la loi Cornelia. La fiction de la loi est tout autre. Les effets des deux fictions ne sont pas les mêmes. […] La loi Cornelia avait réglé la question d’une autre manière: au lieu d’antidater le décès, elle avait prorogé fictivement la capacité du captif qui était réputé mort in civitate.”[2]

Cuq szerint tehát a lex Cornelia fikciója nem abban állott, hogy előbbre hozta volna a tényleges elhalálozás időpontját a fogságba esés időpontjára, hanem egyszerűen abban, hogy a fogságban elhaltat úgy tekintette, mintha az polgárjogai birtokában [in civitate] halt volna el akkor, amikor tényleg elhalt. (Más kérdés, hogy miképpen halhatott meg in civitate, amikor rabságban halt el: a lex Cornelia fikciója éppen azért fikció, hogy számára ez a kérdés ne létezzék. És amikor később a jogtudomány kialakította az elhalálozás időpontját előbbrehozó fikciót, ezt nem azért tette, mert visszásnak találta volna, hogy a rabságban lévő ember akár per fictionem is szabadként haljon meg, hanem gyakorlati okokból: ha érintetlenül hagyjuk a halálozás időpontját, csak igen nehézkesen lett volna meghatározható a fogságba esés és a halál közötti időre általuk kívánatosnak vélt jogi rendezés.)

Az Ulpianus-formula, amely talán három évszázaddal későbbi, egészen mást mond:

„In omnibus partibus juris is, qui reversus non est ab hostibus, quasi tunc decessisse videtur, quum captus est.” (D.49,15,18)

Így tehát voltaképpen két fikcióval van dolgunk, és e két fikció igen lényegesen eltér egymástól. A lex Cornelia fikciója meghagyja a halálozás tényleges időpontját és az akkor már hiányzó polgárjogokat fingálja, míg a jogtudomány által utóbb kialakított fikció előbbrehozván a halálozási időpontot, ennek mintegy következéseképpen szerepelteti a polgárjogokat; úgy is mondható, hogy az utóbbi fikció a halálozási időpontot közvetlenül, a polgárjogot pedig közvetve fingálja. Első pillantásra legalábbis így mutatkozik a helyzet, amely — mint látni fogjuk — valójában ennél jóval bonyolultabb.

E dualizmus felismerését Bechmann-nak[3] köszönhetjük, akinek felfogását ma már a kérdéssel foglalkozó monográfiák többsége osztja. Bechmann célja az volt, hogy előmozdítsa a jogi helyzetek pendenciájának tanulmányozását, és követőit is elsősorban ez a probléma érdekli. Más lapra tartozik, hogy még csak meg sem kísérlik a pendencia jelentésszerkezetének a megközelítését, mintegy a lex Cornelia fikciójának (és ezzel kapcsolatban a subliminium fikciójának) vizsgálatától várják a pendencia fogalmának felderítését. Nem tagadható, hogy e kutatások növelik az erre vonatkozó adatok számát, változatosabbakká, tanulságosabbakká teszik azokat, de persze nem vezethetnek komoly eredményre mindaddig, amíg a források által nyújtott és e kísérletek által rendszerbe foglalni megkísérelt kazuisztikát nem vonjuk — külön feladatként — logikai elemzés alá[4].

Persze, kevéssé kilátásos feladat a források anyagából megtalálni az itt felmerülő problémák átfogó, a jog számára hasznosítható elméletét. Itt van legelőbb is az a mintegy három évszázad, amelyen keresztül a lex Cornelia fikciójának fejlődését mutató kazuisztikus anyag kialakult; azután a jogászi érdeklődés, a jogászi műveltség aláhanyatlásának további három évszázada, amikor a klasszikus anyag szelekcióját a hanyatlás korának jogászai végezték már. Ugyancsak tőlük ered a szelektált anyag egybehangolását célzó számos interpoláció is. A gyanított interpolációk közül nem egyről megállapítható, hogy kétségtelenül interpolációk, mert nem eredhettek a klasszikus szerzőktől, és kimutatható sok esetben az az ok is, amely megmagyarázza, hogy miért alkalmazták (és miért éppen ezen a módon) az epigonok. Van azonban itt szép számmal olyan interpoláció is, amelyik az egyik mai kutató szerint interpoláció, a másik szerint pedig nem az. Egészen téves az a beállítás, amelyik az interpoláció-kutatás nem is oly ritkán észlelhető elfajulását az „interpoláció-vadászat” számlájára írja. Gyakran az látszik az igazi oknak, hogy az egyik kutató a benne támadt valamelyik értelmezési sejtelemnek cáfolatát látja valamilyen forráshelyben, és hajlamosabb a maga sejtelmében bízni, semmint a forráshely hitelességében. Így keletkeznek aztán az egymásnak annyiszor élesen ellentmondó vélemények és elméletek, amelyek mindegyike más-más forráshely interpolált voltának feltételezésén alapul. Ha ehhez még hozzávesszük azt a kissé felületes módot, amellyel a kompilátorok az interpolációkat — néha valószínűleg több rétegben is — alkalmazták, nyilvánvalóvá válik, hogy a többévszázados fejlődés, majd hanyatlás záróköveként a viszonylag gyengébb szakemberek által történt szelekció és interpoláció kettős rostáján átment forrásanyagból (amely ezenfelül még kazuisztikus természetű is) lehet ugyan támpontokat nyerni az egyes jogintézmények (vagy fogalmak) felderítéséhez, de túlzott optimizmus volna az annyira hiányos és megmásított anyagtól még azt is várni, hogy a fogalmak logikai szerkezetét szintén megvilágítsa.

Visszatérve a bennünket érdeklő fikcióra, az első mozzanat, amellyel foglalkoznunk kell, az, hogy mit jelentett voltaképpen ez a fikció a maga eredeti jelentkezésében. És itt legelőbb is meg kell találnunk a kapcsolatot a postliminium jóval korábbi fikciójával. Mert azoknak a problémáknak egy része, amelyek a lex Cornelia fikciója kapcsán mutatkoznak, már a postliminium kialakulása és alkalmazása során is felmerült.

A postliminium fikciója arra az esetre vonatkozik, amikor a hadifogoly római polgár a fogságból visszatért. A postliminium fikciója erre az esetre úgy szólt, hogy az ilyen polgárt úgy kell tekinteni, mintha nem is került volna hadifogságba: visszanyerte minden előbb volt jogait, mintha nem is lett volna időközben hadifogságban, mintha fogságával jogi helyzetén semminő változás nem történt volna.

De vajon állítható-e, hogy visszatértével minden joga helyreállt, állítható-e, hogy a fikció teljes mértékben hatályosult? Már erre a látszólag egyszerű kérdésre sem felelhetünk igennel. A források és az azokat feldolgozó irodalom tanulmányozása mindenkit meggyőzhet arról, hogy már ez a fikció is csak módjával, egyes vonatkozásokban valósult meg, és arról is, hogy minden vonatkozásában már a dolog természete folytán sem volt megvalósítható.

A lex Cornelia fikciója a postliminium fikciójával kapcsolatos problémákat részben módosította, részben egy sereg új problémával toldotta meg. A többlet a fogságban elhalt polgár halálozásával kapcsolatban felmerült örökjogi, családjogi, vagyonjogi kérdéseket öleli fel, és ezek kapcsolódnak a postliminiumhoz fűződő egyes témákhoz, azok számára is részben más megoldásokat hozván. A kétféle helyzet közös fűzőpontja ugyanis az az állapot, amely a fogságba esés időpontjával beállott, és addig tartott, amíg az úgynevezett spes postliminii fennállt, vagyis amíg a fogoly vagy vissza nem tért, vagy a fogságban el nem halt. Nem szenvedhet kétséget, hogy ez a függő helyzet a lex Cornelia fikciójának bevezetésével is változatlanul ugyanaz maradt, és azonos maradt akkor is, amikor a törvény fikciója helyébe utóbb az a fikció lépett, hogy az elhalt már a fogságba esés pillanatától kezdődőleg meghaltnak tekintendő.

De az is nyilvánvaló, miszerint nincs okunk annak feltételezésére, hogy a lex Cornelia fikciójának bevezetése után a közös fűzőpontnak megmaradt függő állapot tekintetében kialakult rendezés ne hatott volna ki e fikció további sorsára, értelmezésére, alkalmazására is. Sőt, úgy hisszük, nem alaptalan az a feltevésünk sem, hogy a fűzőpontra vonatkozó korábbi rendezés már magára a lex Cornelia fikciójának megalkotására is hatással lehetett.

És itt sajnálattal kell nélkülöznünk, hogy a vonatkozó irodalom nem terjed ki azon okok kutatására, amelyek a lex Cornelia idevágó rendelkezéséhez vezettek.

Ma már uralkodónak mondható az a nézet, miszerint a lex Cornelia vonatkozó rendelkezése nem terjedt túl a fogságba esést előzően alkotott végrendelet megerősítésén. Az előző jogállapottal szemben ez mindenesetre igen mélyreható változást jelentett. Az előző jogállapot ugyanis az volt, hogy a hadifogságba került és ott elhalt római polgár végrendelete már a fogságba esés pillanatával megdőlt. A kézikönyvekben szokványosan visszatérő magyarázat erre az, hogy a rómaiak azért tekintették az ily polgár végrendeletét hatálytalannak, mert az illető a jus gentium értelmében rabszolgává vált, és mert ez az álláspont kölcsönös volt.

Bármilyen szívósan tartja magát ez a hiedelem, meggyőző erővel mégsem bír, mert ha a római jogrend az ilyen servitudot el is ismerte, ebből egyáltalán nem következik még, hogy ennek kihatását a végrendelkezési jog terén is el kellett volna ismernie. A másik államot egyáltalán nem érdekelhette, vajon minő következései vannak Róma területén belül az általa foglyul ejtett római polgár végrendeletére a fogságba esés tényének. A másik államot egyedül az érdekelhette, hogy a foglyok kölcsönösen egymás foglyai, jogukban áll, hogy azokról mint servusokról minden korlátozás nélkül rendelkezzenek. Semmilyen vonatkozásban sem érdekelhette az idegen államot, hogy mi lesz a fogoly házasságával, hogy a hatalma alattiak felszabadulnak-e a fogságba esett római polgár hatalma alól, hogy korábbi végrendelete érvényes-e vagy sem, avagy hogy a postliminium megvalósulásáig (vagy meghiúsulásáig) minő lesz az időközi rendezés. Ha ez nem így lett volna, már maga a postliminium intézménye is beleütközött volna az idegen állam jogaiba, és persze éppúgy a vonatkozó lex Cornelia fikciója is. Itt — hisszük — egészen másról van szó, mint a primitív gondolkodás differenciálatlanságáról, arról a szemléletről, amely hajlik arra, hogy valamely jelenséget egységnek fogjon fel: a servus az servus, és ha a servus végrendelete az ő servitudoja folytán megdől, akkor ez minden fajta servusra áll, kivétel nélkül, tehát a servus juris gentium sem igényelhet más megítélést, mint például a servus poenae.

Szó sincsen tehát arról, hogy itt a kölcsönösség, a nemzetközi viszonyok igényei játszhattak volna bele a kérdés ilyenképpen való szabályozásába; ez csupán hagyományos hiedelem.

Kétségtelen, hogy a rómaiakat, amikor a fogságba esett polgárokat jogkorlátozásoknak vetették alá — és még inkább akkor, amikor ezeket a korlátozásokat utóbb a postliminium intézményével, majd a lex Cornelia fikciójával fellazították —, előbb-utóbb mégis csak a saját maguk szempontjai vezették. Ugyanez szabta meg a korlátozások lazításának határait is: így például sohasem mentek odáig, hogy a hadifogság idején alkotott végrendelet érvényességét elismerték volna. Ennek azonban nyilván nem a jus gentium szabályaival kapcsolatos valaminő meggondolás volt a hátterében, hanem az a gyakorlati felfogás, hogy aki fogoly, nem is végrendelkezhetik szabadon, mert kiszakadt régi világából, és az új körülmények befolyása alatt áll.

A lex Cornelia minket érdeklő rendelkezésének szövege nem maradt ránk. Feltehető szövegét a régibb íróknál e kérdés tárgyalása során állandóan ugyanabban a formában visszatérő egyes fordulatok felhasználásával Kreller[5] a következőképpen rekonstruálja:

„Qui civis Romanus in hostium potestatem pervenit pervenerit atque ibi decesserit, si cum testamenti factionem haberet de familia pecunia tutela sua testatus est erit, idem ius eademque causa omnium rerum esto, quae futura esset, si in hostium potestatem non pervenisset.”

Ezt a szövegezési kísérletet meggyőzőnek tartjuk. Az itt megjelenő fikció magvának negatív fogalmazása („si in hostium potestatem non pervenisset”) is megfelel a helyzet kívánalmainak: az ún. tényállás tagadása fejezi ki a lex Cornelia fikciójával létesült új jogrendezést, ami szokásos mód volt.

Mert a római fikciónak sajátos jellege szorosan összefüggni látszik a prétori jogalkotás módjával. Az mondatik, hogy „praetor jus facere non potest”. De hát akkor kik emelték a prétori jog hatalmas épületét? Kétségtelen, hogy mégis a prétorok, akik azonban ezt a tevékenységüket azzal vélték elleplezni, hogy a jogszabály ún. tényállási részéhez nyúltak: a „tényállást” változtatták meg, nem pedig a just. A jogszabálynak ezt a kettészakított szemléletét mutatja a „da mihi factum, dabo tibi jus” mondás is. (Ma is még lépten-nyomon találkozunk azzal a felfogással, amely csak a jogszabály egyik részét — a joghatás kifejezését — tekinti jogszabálynak, szűkebb értelemben vett jognak. Hogy ez a naiv nézet téves, nem szorul részletesebb bizonyításra. Az úgynevezett tényállási rész éppúgy a tényállások absztrakciója, ahogyan a joghatási rész sem más, mint tényállások absztrakciója, és a kettő együttesen teszi ki a jogszabályt. Hogy a rómaiaknál a helyes szemlélet is megvolt, eléggé mutatja a híres Paulus-hely: „Regula est, quae rem, quae est, breviter enarrat. Non ex regula jus sumatur, sed ex jure, quod est, regula fiat”.[6])

A lex Cornelia fikciója is így járt el: nem az ún. joghatást változtatta meg, hanem az ún. tényállást. Amikor a törvény (kellő alappal feltehető) szövege azt mondja, hogy „idem jus eademque causa omnium rerum esto”, mintha nem került volna az ellenség fogságába, érintetlenül marad továbbra is az az addigi jus, amely szerint az a római polgár, aki az ellenség hatalmába került, teljes capitis deminutio alá esik. Más szóval, a fogságba esett ilyen római polgár a fikció folytán ezentúl nem a fogságba esettek, hanem a fogságba nem esettek halmazához tartozik, és ezért nem esik az érintetlenül maradt rendelkezés hatálya alá. A látszat az, mintha ezzel a könnyen érthető, plasztikus szabályozási móddal a probléma elintézést nyert volna, mintha a rendezés teljes mértékben és félreérthetetlen módon történt volna meg.

A közelebbi vizsgálat azonban azt mutatja, hogy ez már a kezdeti szakaszban sem volt így. Már említettük, hogy a fogságba esettől az ott történő végrendelkezés jogát érthető okokból továbbra is megvonták. Ez azonban még nem minden. Ahhoz, hogy a lex Cornelia fikciója által rendelt szabályozás bekövetkezzék, szükséges még az is, hogy az illető a fogságban elhalt legyen, ami persze szintén megszorítást jelent. (Mert a lehetőségek nem merülnek ki azzal, hogy vagy élve tér vissza, és akkor bekövetkezik a postliminium, vagy meghal a fogságban, és akkor a fikció hatályosul. Van egy harmadik mód is: elszegődik az ellenséghez. És ezt a rómaiak is igen jól tudták, hiszen általuk ismerjük például Coriolanus esetét is.) Mindenesetre figyelemreméltó, hogy ez a fikció még nem nyúl a halálozás időpontjához, azt változatlanul hagyja, és nyilván ez az időpont határozza meg az örökösödés szempontjából fontossággal bíró viszonyokat, elsősorban a túlélést, mert hiszen csak az örökölhet, aki az örökhagyót túléli.

Az a jóval későbbi felfogás, amely szerint az örökhagyó a fogságba esés pillanatában elhaltnak tekintendő, voltaképpen nincsen ellentmondásban a lex Cornelia fikciójával: belefér abba. Mert ha az ellenség hatalmába került polgárt úgy tekintjük, mintha már elfogatásakor halt volna meg, ez nem mond ellent, összeegyeztethető azzal, hogy úgy tekintendő, mintha nem került volna az ellenség fogságába, és összeegyeztethető azzal a változattal is, amely úgy tekinti, si in civitate decessisset. (Régebben az in civitate kitétel körül is vita volt. Egyesek úgy értelmezték, hogy a civitas itt a római állam területét jelenti, mások szerint viszont a polgárjogok teljességét. Ma már az utóbbi álláspont tekinthető általánosnak.)

A lex Cornelia fikciója azonban nem csupán annyiból tekintendő határozatlan rendelkezésnek, hogy egyes vonatkozásokban s egyes viszonyokra alkalmazandó, másokra pedig nem, hanem annyiból is, hogy a fikció magvának is többféle értelem adható, amint ezt láttuk, amikor megállapítottuk: ezzel a fikcióval összeegyeztethető az a felfogás is, hogy a fogságba esés pillanatában halt meg, és az a felfogás is, hogy a polgári jogok birtokában halt meg az illető. (A si in civitate decessisset kitétellel még az a felfogás is összeegyeztethető volna, amely szerint a fogoly olyannak tekintendő, mint aki az elhalálozás pillanatában nyerte vissza újból szabadságát. Az ilyen felfogás azután más irányban vezetne nehézségekre, amennyiben következetesen akarnók érvényesíteni.)

Ha a kétségtelenül erősen interpolált Ulpianus-helyet (D.49,15,18) vesszük, amely szerint minden vonatkozásban („in omnibus partibus juris”) elhaltnak tekintendő a vissza nem tért fogoly, amikor fogságba esett, az eredmény az, hogy két halálozási dátummal kell szükségképpen számolnunk, az egyik a fogságba esés időpontja, a másik a halál bekövetkezésének igazi ideje. Mert e nézet mellett sem volt mellőzhető a halál bekövetkeztének igazi időpontja, amennyiben az egyáltalán megállapítható volt. Mert a túlélés feltételének teljesülése, amelyhez a rómaiak annyira ragaszkodtak, e nélkül nem képzelhető el. De az a kérdés sem bírálható el e nélkül, hogy sor kerülhet-e a végrendeleti helyettes öröklésére, megdőlt-e a végrendelet suus születése folytán, és így tovább. A források kazuisztikája gazdag, változatos, sokszor igen bonyolult, sőt már magukban a forrásokban is vitásaknak jelzett döntések száma sem csekély.

És ha ma már általában elfogadottnak tekinthető e fikció lépcsőzetes átalakulásának tana, annál több az eltérő nézet az egyes megnyilatkozások mikénti értékelése terén. Nyugodtan állíthatjuk, hogy e kérdések nem is várhatnak megnyugtató elintézést — akkor sem, ha mégannyi újabb forráshely kerülne is elő —, mert ez a probléma maguknál a rómaiaknál sem juthatott egységes, ellentmondásmentes szintre. Amikor tehát ezzel a fikcióval közelebbről foglalkoztunk, távolról sem vezetett az a remény, hogy közelebb vihetjük a megoldáshoz; arra sem gondoltunk, hogy vele világíthatnók meg a függő jogi helyzetek természetét. Célunk csupán az volt, hogy megmutassuk: egy a köztudatban oly egyszerűnek tartott, minden jogász előtt ismeretes fikció mennyi bonyodalmat, mennyi határozatlanságot rejt magában. A későbbiekben módunk lesz rámutatni arra, hogy e nehézségek nemcsak ennek a fikciónak a sajátosságai, hanem általában együtt járnak a fikciós kifejezési móddal, amely tudatunk egy primitívebb szakában gyökerezik. Mert a fikció természetének általánosabb tanulmányozása megmutatja, hogy nem sajátos jogászi „műfogás”, nem is hasznos „misztikum” vagy ártatlan „rövidítés”, mint sokan gondolják, hanem a még kezdetleges gondolkozás egyik velejárója, amelynek megvannak a maga tagadhatatlan előnyei, de súlyos veszedelmei is. És van határozott logikai struktúrája, amely elsősorban a következő tárgyalások során érdekel majd bennünket.

 

 

2.

 

Mielőtt rátérnénk azon nézetek taglalására, amelyek az idők során a fikció természete („mibenléte”) felől kialakultak, további tanulságok szerzése végett kíséreljük meg, hogy a fikciót vele egyenértékű egyes transzformációi útján közelítsük meg. Vagyis olyan kifejezési formákat keressünk, amelyekkel ugyanazt közölhetjük — a tartalom megszorítása, kitágítása, vagyis megváltoztatása nélkül —, mint amit a fikcióval szoktunk közölni.

Az első, amire itt gondolnunk kell, a hasonlat. Ahelyett, hogy azt mondjuk: a hadifogságban elhalt római polgár az ő korábban készült végrendeletének érvényessége szempontjából úgy tekintendő, mintha nem került volna az ellenség fogságába, ezt mondhatjuk: végrendeletének érvényessége szempontjából hasonló akármelyik szabadon elhalt római polgárhoz. A tartalomból semmi sem veszett el. Világosan látjuk, hogy mit mivel hasonlítottunk össze, és ugyanilyen világosan látjuk az úgynevezett tertium comparationis mozzanatát is: amiben e két összehasonlított hasonlatos. Ezzel pedig az is megmutatkozik, miben nem hasonlatosak: mindegyiknek azok a vonásai vagy vonatkozásai, amelyek nem esnek e tertiumba. Nevezzük ez utóbbiak összességét quartumnak. Emlékezzünk vissza, hogy az összehasonlítás az első lépés az absztrahálás terén: ezzel indul meg az a folyamat, amely az absztrakció (a fogalom) kialakulásával végződik. A jog absztrakcióinál többnyire az ún. joghatás az, amely szembeötlően a tertiumba tartozik. Ugyanez áll a jogi fikciókra nézve is. (A következők során rájövünk majd arra, hogy ez még nem meríti ki a jogi absztrakciókat, illetve fikciókat.)

Mielőtt azonban behatóbban foglalkoznánk a jogi fikcióknak ezzel az oldalával, tekintsünk meg egy-két példát a közismert irodalmi hasonlatok területéről.

Vegyük az ember összehasonlítását a szarvassal. A 42. zsoltárban olvassuk: „Miképpen kívánkozik a szarvas a folyóvizekre, akképpen kívánkozik az én lelkem tehozzád, ó Isten.” Valljuk meg, ez a hasonlat vajmi keveset mond a mai ember számára. És ezt a keveset is nehezen megfogható módon sejteti. A tertium nyilván az, hogy mind a zsoltárköltő, mind a szarvas számára fontos — elsőrendű — életszükséglet kielégítésére irányuló törekvést képviselő tudattartalmakkal állunk itt szemben; ezek adják a tertiumot. Az embernek és a szarvasnak minden más vonása ezek szerint a quartumba esnék? Aligha. Mindkettő élőlény, különben az ember fel sem tehetné a szarvasról, hogy annak is van tudata — persze a szó tágabb értelmében —, a szarvas is képes fontos életszükségleteit érzékelni és magatartását ennek megfelelően irányítani. Az embernek ehhez még egy sereg szerzett (vagy átvett) tapasztalatra is szüksége van, amelyek alapján tudja, hogy a szarvasnak szüksége van arra — éppúgy, mint néki —, hogy időnként vizet igyon. Valamivel többet mondana ez a hasonlat, ha úgy hangoznék, hogy a költő éppúgy szomjazza az istenséget, mint a szarvas az ő ivóvizét. Itt azonban már egy újabb hasonlat lépne be, az istenségre szomjazás, mikor pedig az istenség nyilván nem víz, bár a költő számára valószínűleg megvan az a vonása, hogy a vele való kapcsolat éppúgy kielégíti a képletes szomjazást, ahogyan a szarvasnak a vízzel való találkozása alkalmas a szarvas vízszomjának kielégítésére.

Ezzel a példával elsősorban arra kívántuk felhívni a figyelmet, hogy amikor szavakkal fejezzük ki gondolatainkat, szinte képtelenek vagyunk kikerülni a hasonlatokból, a képes kifejezésekből, mely utóbbiak nem egyebek tömörítettebb formában jelentkező hasonlatoknál. Más szóval, képtelenek vagyunk kikerülni az absztrakciókból és — nyugodtan mondhatjuk — a fikciókból.

Ugyanezt tapasztaljuk, amikor Kisfaludy Sándor, ismét más módon, magát hasonlítja össze a szarvassal, és akkor is, amikor Arany János ugyanezt teszi, persze megint más vonatkozásokban, Toldijával. Valamennyien megkeresik — és meg is találják — a nem hasonlóban a hasonlót, a hasonlóban a nem hasonlót. Az ilyen viszonylag egyszerű összehasonlításoknál nagyjában és egészében kitapintható, hogy a konkrét esetben miben látták a tertiumot, és az is, hogy a kibontakozó tertium nem akar szigorú (egzakt) megállapítás lenni, nem lép fel azzal az igénnyel, hogy a kiemelt egy (vagy több) vonáson kívül más nem tartozik a tertiumba, mivel minden más a quartumba esik.

Nem tagadjuk, kissé különösen hangzik, ha az ilyen hasonlatokat fikciókká alakítanók át, és azt mondanók például: Toldi Miklós szarvasnak tekinthető abból a szempontból, hogy… Az ilyen leplezetlen beszéd kétségtelenül sértené antropocentrikus méltóságunkat, de a primitívebb időkben ez az érzés, úgy látszik, még nem fejlődött ki ennyire bennünk, még nem kerekedtünk annyira fölébe az állatnak, s a határvonal bizony jóval elmosódottabb lehetett, mint ma. Hittek abban, hogy az emberek állatokká változhatnak, az állatok pedig emberekké — és ha ebből a nézőpontból tekintjük a dolgokat, már nem is olyan meghökkentő az állattal való hasonlatosságnak fikcióval történő kifejezése. Az az ember, aki büszkén vallotta, hogy maga is, törzse is ettől vagy attól az állattól származik, akinek — mondjuk — a szarvas volt a totem-állatja, az bizony saját magáról is úgy vélte, hogy egy kicsit „szarvasnak tekintendő”.

Vagy vegyünk egy példát Shakespeare-től, akinél szüntelen egymásutánban zsúfolódnak képek és hasonlatok. Hamlet a III. felvonás második jelenetében egy felhő alakját előbb tevéhez, aztán menyéthez, végül bálnához hasonlítja, és Polonius mindezt elfogadja, utánamondja, de erősített formában (“indeed”, very like”), csak a menyétnél szabatosít: a háta olyan, mint a menyété. Itt szemmel érzékelhető alakbeli hasonlóságokról van szó, s nem kétséges, hogy a tertium a körvonalakkal kimerül, de hányszor tekintették az égen megjelenő alakzatokat valaminő „lényeg” hordozójának, szimbolikus kifejezőjének…

És hány tréfás élc származott már abból, hogy valaki felkapta a más által megkezdett hasonlatot, és meglepő irányban fejlesztette tovább, újabb vonásokat emelvén be a tertiumba? Olyanokat is, amelyekre ha eleve gondolt volna a hasonlat alkalmazója, valószínűleg az egész hasonlat kimondatlan marad.

Mindannak, amit itt érintettünk, megtaláljuk hasonmását a jogi fikcióknál is, amelyek éppúgy egy ősibb rétegbe bocsátják gyökereiket, mint a költői alkotás. A jogi fikciók eredete is egy-egy primitív meglátás, amely egy-két vonással megragadhatónak, plasztikus formában közölhetőnek véli magát, míg azután a kazuisztika kimutatja, hogy mi mindenre vezet a hasonlóság felvetése. A jogi fikciók kialakulásánál is megtaláljuk az elég gyakori értelemváltozásokat, és ezekkel kapcsolatban a szövődmények változásait is. És a jog fikcióit szintén végigkíséri minden primitív absztrakciónak az az alapvető tévedése, amely azt hiszi, hogy az absztrakcióba a maguk teljes valóságával vonulnak be az absztraháló folyamat kiindulópontját képező viszonylagos konkrétumok. Ez a kétlakiság (nevezetnők az absztrakció reifikálásának vagy visszacsinálásának is) a leggyakoribb előidézője azon téves nézeteknek, amelyeket a fikció struktúrájáról és funkciójáról még ma is annyian táplálnak.

Persze, tévedés volna a fikciót a jogi kifejezésmódokra és a költészetre korlátozni. Mindennapi nyelvünknek (de ugyanígy az egyes szaktudományok nyelvének) éppoly állandó velejárója, mint a hasonlat, csak nem mindig olyan szembetűnő. Igen gyakran már annyira elkopott és megváltozott, hogy nem könnyű felismerni. A hasonlatoknál is ugyanez a helyzet. És ez alól a legegzaktabbnak tartott tudományok sem kivételek: a matematikában és a fizikában is lépten-nyomon találkozunk ilyen metafora- és fikció-csökevényekkel.

Itt röviden utalnunk kell a fogalommal kapcsolatban már mondottakra. Ahogyan az egyszer kialakult fogalomkeretben ragaszkodunk a fogalom azonosságának illúziójához, bármilyen mélyreható változásokon is ment át időközben az illető fogalom, hasonló módon ragaszkodunk az egyszer kialakult fikció azonosságának hiedelméhez is, amint ezt a lex Cornelia fikciójának tárgyalása során már volt alkalmunk megmutatni. És amilyen szertefolyó, határozatlan sokszor az ítéletekben (ítéletrendszerekben) még ki nem bontakoztatott fogalom, ugyanilyen bizonytalan, sikamlós valami a fikció is, amíg (lehetőleg aprólékos módon) hasonlatokká ki nem teregettük, amikor majd sorra kiugranak a nyitott kérdések, amelyek állásfoglalást, döntést kívánnak. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a fikció (hasonlat) éppúgy ítéletkapcsolat, ahogyan a fogalom (absztrakció stb.) is az.

Figyelemmel kell lennünk arra a további körülményre, hogy fikció képzésénél csakúgy, mint hasonlatok felállításánál a fogalomképző (absztraháló) folyamat annak befejezése előtt megszakad, és így az, ami megvan, még nem fejezi ki az eredményt, csak mintegy jelzi a továbbvivő utat, amelyen haladva az eredményhez (az új fogalomhoz vagy absztrakcióhoz) eljuthatunk; emellett a félbemaradt fogalomképzés addigi menetét is elárulja, szinte magán viseli a tojáshéjat.

Tévedés volna azonban abból, hogy a fikció és a hasonlat egymásnak egyenértékű transzformációi lehetnek, egymást kölcsönösen képviselhetik és kifejezhetik, arra a következtetésre jutnunk, hogy a kétféle tükrözési lehetőség között fennálló különbségek nem érdemelnek figyelmet, mert éppen e különbségek szemügyre vétele visz közelebb a szerkezetek (és összefüggések) megismeréséhez.

A nyilván ősibb alakzatnál, a hasonlatnál szükségképpen a tertium áll —többé-kevésbé kivehető módon — az előtérben. Más a helyzet a fikciónál, itt ugyanis sokszor a quartumnak valamelyik mozzanata az, amelyik elsősorban megragadja a figyelmet. Szabatosabban talán úgy fejezhetnők ki: gyakran a leghangsúlyosabb rész valamely szembeötlő quartum-mozzanatnak a megszüntetése, eltüntetése. A tertium-elem — gondoljunk elsősorban a jogi fikciókra — persze itt is megvan, illetőleg itt is tudjuk, hogy a folyamat viszonylag konkrét megvalósulása során megmutatkozik majd. A kezdetleges gondolkodás ezt valami okozati kapcsolatban lévőnek látja a szembeötlő quartum-mozzanat előbb említett megszüntetésével, éspedig akként, mintha ez a megszüntetés volna az ok, az ezután jelentkező hasonlóság (pl. a jogi szabályozás módjában, az ún. joghatásban) pedig az okozat.

Ez persze nem így áll, mert általában s többnyire ez a hasonlóság — mint megvalósítani kívánt cél — jelentékeny módon közrehat abban, hogy az ezt akadályozni látszó quartum-mozzanatot megszüntessük. Ebben azonban más ok is közrehat, nevezetesen az, hogy időközben — az előző felfogással szemben és a hasonlóság nézőpontjából — a quartum ellényegtelenül, és már csak az van hátra, hogy formálisan is felszámoljuk, amint ezt a fikció meg is teszi.

Vegyük a Publiciana in rem actiot, amelyről azt szokás röviden mondani, hogy az elbirtoklás fikcióján alapul, amennyiben a megkezdett, de még be nem fejezett elbirtoklási folyamatot befejezettnek tekinti; másként kifejezve: a még le nem telt elbirtoklási időt leteltnek veszi. Az ide vezető gondolatmenet nehezen látszik érthetőnek, ha nem idézzük emlékezetünkbe a történeti előzményeket és a kísérő körülményeket, ámde nyomban érthetővé válik, mihelyt ezt megtesszük. Régente egyedül a megszabott idő letelte volt szükséges — és egyben elégséges — feltétele az ily módon történő tulajdonszerzésnek. Amikor utóbb azután a bona fides és a justus titulus is a kívánalmak sorába lépett s e két újabb keletű feltétel közrehatása jelentékeny mértékben korlátozni kezdte az elbirtoklás útján való tulajdonszerzést, az új helyzetben teljesen lényegtelenné vált a birtokolás időtartamának kérdése; és már csak arról volt szó, hogy ezt a terhesnek érzett hagyományt formálisan is kiküszöböljék, mert mindaddig, amíg ez meg nem történt, a hagyományokhoz tapadó gondolkodás számára akadályt jelentett. Mielőtt tehát ezt a quartum-mozzanatot fikció útján kiküszöbölték, már kiküszöbölte a szemléletnek azon módja, mely megszűnt azt jelentősnek tekinteni az adott vonatkozásban — amit úgy is kifejezhetünk, hogy megszűnt azt a quartumba tartozónak tekinteni. Előbb változnak meg tehát a fogalmat kitevő tudattartalmak, mi azonban továbbra is úgy operálunk a közben teljesen megváltozott fogalommal, mintha mi sem történt volna, a fogalom „azonosságának” igézete alatt állván. (Ez még élesebben fog megmutatkozni a kivétel-szerkezet transzformációs módjának tárgyalásánál.)

Már ez az egy példa is mutatja, hogy tévedés lenne a jogi fikciónál a tertiumot csupán a jogi szabályozottságot illető (az ún. joghatásban jelentkező) hasonlóságban keresni. A hasonlóságnak szükségképpen meg kell lennie máshol is, különben nem alakulhatna ki ilyen jogi szabályozás. De nem elég, ha máshol is megvan: ennek tudatossá is kell válnia, hogy hatását kifejthesse.

Azt hiszem, tudomásul kell vennünk, hogy megismerésünk haladása történeti jellegű, vagyis elsősorban az idő (az adott időpontban már elért ismeretek) függvénye. Amikor tehát valamely időpontban felállítunk egy hasonlatot, s azzal többé-kevésbé kifejezett módon az összehasonlított dolgok egy vagy több vonását (vonatkozását) a tertiumba utaljuk, minden más vonását pedig a quartumba, ez a quartum a két összehasonlított dolognak különböző természetű vonásait tartalmazza majd: azokat is, amelyeket a hasonlat kialakításának időpontjában egymástól élesen elütőnek véltünk; azokat is, amelyeket csupán jelentéktelennek, figyelmünkre nem méltónak tartunk; de azokat is, amelyekről akár szubjektív, akár objektív körülmények folytán még nincsen tudomásunk. Az idők során aztán tapasztalataink, ismereteink bővülnek, értékeléseink változnak, és ennek megfelelően állandó ostrom alatt áll mindaz, ami a tertiumba, illetve a quartumba került. A folytonos revízió folyamán állandóan változik a tertium és változik a quartum tartalma is. Ezeket az állandó változásokat, illetőleg az állandó változásokat kifejező újabb és újabb ítéleteket (fogalmakat, absztrakciókat, definíciókat, stb.) szabad mozgásukban, helyes érvényesülésükben állandóan és jelentékeny mértékben gátolja az a körülmény, hogy az e mozgásban közreható és résztvevő számos fogalom számunkra egy bizonyos korábbi fokon rögzült (vagy a kellő és elérhető meghatározottságot nélkülöző) mozzanatként jelentkezik. Amit ezzel mondunk, az persze nem panaszos sirám, hiszen csupán a dolognak a mai adottságok melletti természetes rendjét kívánja kifejezésre juttatni, azért, hogy ezzel kiindulópontot nyerjünk hasznosnak látszó vizsgálódásokhoz, további feladatok megoldásának megközelítéséhez.

Ha a tudomány (vagy a fogalom) úgynevezett fejlődését tekintjük, ez az előbb vázolt nézőpontból akként jelentkezik, hogy a tertium és quartum birodalmai között az egyes mozzanatok állandó vándorlása folyik, ugyanakkor az egyes birodalmakon belül is állandóan változások történnek, amelyek a legszorosabb kapcsolatban állnak mind a határokon át történő vándorlásokkal, mind pedig az azokon belüli változásokkal.

Amikor a quartum elnevezést bevezettük, valójában nem mondtunk semmi újat, csak egy átfogó, tájékoztató kifejezést akartunk használni, hogy könnyebben operálhassunk egyébként eléggé ismeretes jelenségekkel. Gondoljunk a definíciónak arra a régi, nagyon is egyoldalú meghatározására, amely szerint az a genus proximum és a differentia specifica egy sajátos kapcsolata. Nyilvánvaló, hogy e vonatkozásban a genus proximum a tertiumot, a differentia specifica pedig a quartumot képviseli; a genushoz való viszonyban a tertium áll az előtérben, ugyanakkor a differentia specifica pedig a genusbeli halmaztársak egy részével szemben a quartum szerepét tölti be.

Vagy vegyük példaként az ismeretes közmondást: minden hasonlat sántít. Ha ezt az ilyenkor szokásos merevséggel vizsgáljuk, könnyűszerrel egy eddig még nem ismert antinómiához jutunk. Mert ez a mondás maga is hasonlat, összehasonlítja a hasonlatot valamilyen sántító, tehát tökéletlen, hibás alkatú és funkciójú élőlénnyel: így pedig, ha igazat mond, maga is „sántít”, vagyis hibás, tehát nem mond igazat. (Hasonló módon vezet antinómiához ez a mondás is: nincsen szabály kivétel nélkül.) Számunkra a hasonlatok sántikálásáról szóló közmondás elsősorban azt a helyes felismerést tükrözi, hogy nincsen tökéletes, abszolút hasonlat. A hasonlat is történeti jelenség, függvénye a mindenkori ismereteknek s annak a célnak, amelyre felállítjuk és használjuk; tertiuma és quartuma állandó mozgásban, változásban van, és ismereteink és kifejezési lehetőségeink erősen korlátozott volta folytán, úgyszintén a lehető viszonyítások és viszonyítás-változatok, viszonyítás-kapcsolatok nagy számánál fogva még egy adott pillanatra vonatkoztatva sem lehet kimerítő. A „minden hasonlat sántít” ítélet tehát helyes megközelítése az igazságnak, mert a tagadása az lenne, hogy némely hasonlat nem sántít, azaz van legalábbis egy hasonlat, amely nem sántít — ezt pedig nem fogadhatjuk el, mert ez a tökéletes hasonlat elismerését jelentené.

Maga az absztrahálási folyamat, amelyről nem hangoztathatjuk eléggé, hogy teljesen azonos a fogalomalkotó folyamattal, szintén a tertium és a quartum megkülönböztetésével látszik operálni: az absztrakcióba (a fogalomba) csak tertiumot vesz fel a halmaz tagjaiként, minden más — legalábbis időlegesen —a quartumba szorul.

 

 

3.

 

A fikciónak egy másik — a tartalom kifejezése szempontjából egyenértékű — transzformációja a kivétel-szerkezet, amelynek értelmében minden fikciós szerkezet a fikció mondanivalójának sérelme nélkül kifejezhető egy olyan ítéletkapcsolattal is, amely állítást és az állítás egy részének tagadását foglal magában.

Kíséreljük meg ennek megvilágítását egy igen egyszerű példán: a közfelfogás egészségesnek azt tekinti, aki nem beteg, és betegnek azt, aki nem egészséges. Az ‘egészséges’ teljes terjedelmű tagadása („ellentéte”) a ‘beteg’; a ‘beteg’ teljes terjedelmű tagadása: az ‘egészséges’. Egy embercsoportot orvosi vizsgálattal két részre osztunk: betegekre és egészségesekre. Miután a megosztás így megtörtént, híre érkezik, hogy egy bizonyos jelenség, amelyre tekintettel eddig azt, akin észlelhető volt, betegnek tekintették, az orvostudomány újabb felismerése alapján már nem szolgáltat okot e minősítésre. Vagy éppen megfordítva, arról érkezik közlés, hogy valamilyen jelenség, amelyet eddig nem tekintettek a betegség jelének, mégis betegséget jelent, és így az, akin mutatkozik, a betegek sorába tartozónak minősül. Vegyük az első esetet, s vegyük azt is hozzá, hogy az osztályozást végző orvos pontosan tudja, hogy egy személy volt az, akin oly jelenség mutatkozott, amely miatt az illetőt betegnek minősítette, noha most már az egészségesek közé utalná a vett közlés alapján; azt is tudja, hogy ki volt ez a személy. Nem készít tehát új jelentést, hanem már elkészített jelentését, amely azzal zárult, hogy a megvizsgált 34 személy közül 17 ‘egészséges’ és 17 ‘beteg’, egy újabb megállapítással toldja meg: a vizsgálat után vett értesítés alapján az előző eredmény megváltozott, az egészségesek száma 18, a betegeké pedig 16, mert N. N., akit a vizsgálat betegnek minősített, most már — a nyert közlés értelmében — egészségesnek tekintendő, így tehát a betegek csoportjából kiveendő és az egészségesek csoportjába sorolandó volt. Nyilvánvaló, hogy teljes terjedelmű tagadás (ellentét) esetén egyre megy, hogy a változást azzal fejezzük-e ki, hogy az egyik csoport létszáma (persze a másik rovására) egy taggal gyarapodott, vagy hogy a másik csoport létszáma (persze a másik javára) csökkent, hiszen az összlétszám változatlan marad, amikor az egyiket szűkítem és a másikat tágítom, avagy viszont. Tegyük fel, hogy ugyanakkor olyan személy is akad ezen összességben, aki viszont a vett értesítés alapján az egészségesek csoportjából kerül át a betegek csoportjába: a záradékolás ilyenkor rámutat majd arra, hogy a csoportok létszáma a vett értesítés ellenére sem változott, de N. N., aki az alapjelentésben egészségesként volt felvéve, most a betegek között szerepel, viszont X. Y. az egészségesek között.

Azt hisszük, hogy világos az összefüggés a fikció és a kivétel-szerkezet között. Kettős viszonyításról van szó, egyfelől a korábbi szempont (szempontrendszer), másfelől az újabb szempont (szempontrendszer) alapján. Ezt talán szabatosabban így fejezhetnők ki: miután előbb a korábbi szempont szerint megejtjük a viszonyítást (a csoportok megosztását), és azután az újabb szempont szerint is megejtjük a viszonyítást (a csoportok megosztását), a két eredményt még egymáshoz is viszonyítjuk, éspedig többnyire akként, hogy az első viszonyításból következő eredményt — helytelenül bár — kitüntetjük, és ahhoz viszonyítjuk a második viszonyításból nyert eredményt.

Az első viszonyításból nyert eredmény a régi fogalom; ehhez mérjük hozzá az új fogalmat, és elhitetjük magunkkal, hogy továbbra is operálhatunk a régi fogalommal, ha a viszonyításnál mutatkozó eltérést a régihez hozzáadjuk vagy abból levonjuk. A hozzáadást fikcióval eszközöljük, a levonást kivétel-konstrukcióval. Ha az itt kifejtetteket a már említett fikció-példákra alkalmazzuk, meggyőződhetünk felfogásunk helyességéről. (Például a rabszolgák — mint nem szabadok — végrendelete érvénytelen, ám kivételt képez azoké a rabszolgáké, akik hadifogság folytán váltak rabszolgákká; a szabadok — mint nem rabszolgák — végrendelete érvényes, és ezen kívül érvényes még ama rabszolgáké is, akik hadifogság útján váltak rabszolgákká. Itt nyilvánvaló — és az előzők után részletes levezetést nem is igényel — hogy miképpen alakult tagadással és szelektív tagadással a régi jogállapotot kifejező konjunkciós ítéletrendszerből az új jogállapotot kifejező ítéletrendszer, és világos az is, hogy miképpen köti össze a két ekvivalenciát a műveletekben megmutatkozó struktúra.)

Ugyanez lesz az eredmény akkor is, ha a jogszabályokban annyiszor szereplő kivétel-szerkezeteket fikciókká alakítjuk át.

A jogban szereplő kivétel-szerkezetek nem mindig jelentkeznek nyomban felismerhető módon („kivéve, ha…”; „kivételt képez…”); igen sok esetben bújtatottan szerepelnek, akárhányszor „és” kötőszóval alakított konjunkciókban. Például: „Önjogú, aki nagykorú és nincs gondnokság alá helyezve” (1928. évi Magyar magánjogi kódex-javaslat, 18. §). Érdekes és tanulságos eredményt kapunk, ha ezt a konjunkciót az előző traktátusban közölt módon kettős tagadás alá vonjuk: az első tagadással megkapjuk a „nem-önjogú” logikailag lehetséges három változatát mint határozatlan eredményt, amelyből a szelektív tagadás során persze elesik a gondnokság alatt álló kiskorú változata, és megmarad — egymás mellett, és nem egymást kizáróan — két változat konjunkciója, amelyek együttesen kimerítik a „nem-önjogú” csoport, a gondnokság alatt álló nagykorúak és a gondnokság alatt nem álló kiskorúak csoportjának kritériumait.

(Annak a különös jelenségnek, hogy itt a szelektív tagadás után nem egy, hanem két érték marad meg, amelyek azután egymással konjunkcióba lépnek, az a magyarázata, hogy a kiindulópontként vett, vagyis elsőként tagadott konjunkció, az említett 18. § csak látszatra konjunkció; a látszólagos konjunkció második tagja voltaképpen az első tag részleges tagadása már.)

Az itt tárgyaltak kísértésbe ejtenek, hogy kissé bővebben foglalkozzunk a törvényalkotási technika idevágó jelenségeinek elemzésével. E csábításnak azonban ellen kell állnunk, mert túl messzire vinne célkitűzéseinktől. Csak egy vonatkozásban érezzük annak szükségét, hogy e magunk számára állított korlátot túllépjük ama tétel tekintetében, hogy a kivételt szorosan kell értelmezni, vagyis megszorító értelmezésnek van helye, valahányszor kivétellel találkoznak.

Világhy Miklós [7] az ún. megszorító értelmezés kapcsán azt a szabályt, hogy a kivételt általában szorosan kell értelmezni, igen szellemes módon úgy magyarázza, hogy a kivétel esetére megállapított rendelkezés nem alkalmazható akkor, amikor a konkrét eset tényállása nem illik bele a kivétellel kapcsolatos szűkebb tényállásba, bár a főszabályra vonatkozó szélesebb tényállásba beleillik. Világhynak kétségtelenül teljesen igaza van abban, hogy logikai kívánalomként állítja fel a követelményt, miszerint mindegyik szabály csak a vele kapcsolatos tényállásokra alkalmaztassék. Kérdéses azonban, vajon általában így szokás-e érteni a kivétel szoros értelmezéséről szóló szabályt, és további kérdés, hogy Világhy magyarázatának elfogadása esetén helyesen tükrözi-e a valóságot a „megszorító értelmezés” vagy egy ehhez hasonló kitétel. Úgy hisszük, hogy egyik kérdésre sem adhatunk igenlő választ.

Az első kérdésre azért nem, mert a közfelfogás általában más értelmet ad a kivétel szoros értelmezésének, jelesül azt, hogy amennyiben egyszer már kiléptünk a főszabály kereteiből és ezt a rendkívülinek érzett lépést egyszer már megtettük, maradjunk ennek tudatában, legyünk a továbbiakban nagyon szerények, nehogy egy továbbmenő rendkívüli lépést vétsünk. Vagyis becsüljük meg az egyszeri kegyet, éljünk módjával vele, amúgy is sok fáradságba került, amíg ezt az engedményt kiharcoltuk a jogalkotótól. Mintha a római jognak a jus singulareval kapcsolatos felfogása kísértene itt, ez a Paulus-fragmentum: „Jus singulare est, quod contra tenorem rationis propter aliquam utilitatem auctoritate constituentium introductum est. (D.1,3,16). Ehhez véljük csatlakoztatandónak ugyanezen titulus ugyancsak Paulustól eredő fragmentumát: „Quod vero contra rationem juris receptum est, non est producendum ad consequentias.” (Amihez még hozzáfűznők Julianusnak ugyanazen titulus 20. fragmentumában foglalt bölcs megjegyzését: „Non omnium, quae a majoribus constituta sunt, ratio reddi potest.”)

Az is lehetséges persze, hogy valamely szabálynak kivétellel való áttörése eredetileg erős ellenállásba ütközött, és kemény harcra volt szükség, hogy az ellenkezés lebírható legyen. Ha azonban a kivétel egyszer már áttörte az addigi szabályrendszert, új szabályrendszerrel állunk szemben, amelyet aligha érint keletkezésének a historikuma. Az új szabályrendszer szükségképpen teljes érvényű, és annak keretében nem különböztethetők meg erősebb és gyengébb szabályok. Éppen ezért kevéssé szerencsés az ezzel kapcsolatban használt ‘főszabály’ megjelölés. Mellesleg szólva még az sem állítható, hogy az elbírálásra kerülő esetek többsége „főszabály” alá esnék, és csak kisebb részük minősülne kivételnek. Erre nincs statisztika, nem is igen lehet. Nem egy vonatkozásban azonban eléggé köztudott, hogy az esetek nagyobbik része „kivételnek” minősül. Akárhányszor az is előfordul, hogy a „főszabály” áttörése után nyomban megmutatkozik, miszerint az esetek valószínű többsége kikerült a főszabály köréből. Számunkra ez annál is kevésbé meglepő, mert tisztában vagyunk azzal, hogy a kivétel-konstrukció csak egyik módja a vonatkozó új szabályozás kifejezésének, éspedig olyan módja, amely semmivel sem súlyosabb a lehetséges egyéb kifejezési módoknál, az alkalmazható transzformációknál. Ha pedig a probléma magvának félreértéséből oly téves nézetek keletkeznek, amelyek az új rendezés historikumának is valaminő szerepet óhajtanak biztosítani, úgy az ilyen tévedések ellen fel kell venni a harcot, és ebben nem csekély segítséget jelenthet a kivétel-szerkezet stuktúrájának helyes felismerése.

Az a további kérdés, hogy helyes-e az adott vonatkozásban a „megszorító értelmezés” kitétele, első pillantásra is nemleges választ kíván.

Az e jelölésben szereplő megszorítást a jogászok nem értik úgy, miszerint azt kívánná csupán jelezni, hogy az értelmezés maradjon meg a maga legitim keretei között az ún. kivételek értelmezésénél. Ez annyira természetes és általános követelmény, hogy külön fel sem említendő, és ha mégis felemlítik — éppen az ún. kivétellel kapcsolatban —, úgy ennek egészen más értelme van, és így helyes megjelölésnek semmiképpen sem tekinthető.

A megszorító értelmezés, amint ez köztudomású, ama fogalompár egyik tagja, amelynek másik tagja az ún. kiterjesztő értelmezés. Ha figyelembe vesszük, hogy a fikciós szerkezettel történő tevékenységet is a kiterjesztő értelmezés körébe szokás vonni, azt tartván, hogy a fikció segítségével a régebbi szabályozás most már olyan esetekre is kiterjed, amelyekre azelőtt nem vonatkozott, nyilvánvalóvá válik, hogy mit kell ennek kapcsán a „megszorító értelmezés” kitételen érteni. E primitív szemléletből eredő tévedés felszámolására is alkalmas ama felismerés tudatosítása, hogy minden fikció átalakítható kivétel-szerkezetté, és minden kivétel-szerkezet fikcióvá: az eredeti állítás fikciós kiterjesztése azonos az eredeti ítélet teljes terjedelmű tagadásának (ellentétének) kivétellel történő megszorításával. A „megszorító” és „kiterjesztő” kitételek valójában nem is az értelmezés módjára vonatkoznak, hanem az előbbi állapottal való összehasonlítás eredményét kívánják kifejezésre juttatni, abból a kezdetleges felfogásból indulván ki, hogy a régi szabályozás (ítélet, fogalom stb.) változatlanul megmaradt, csak éppen vonatkozási köre szűkült össze vagy tágult ki. A helyes felfogás szerint csak egyféle értelmezés lehetséges: a hűséges értelmezés — ezt kell igyekeznünk a lehetőség határáig megközelíteni; s ugyanez adódik egyébként a „törvényesség” kívánalmából is.

Az előzőekből nem vonható le az a következtetés, mintha a fikciós szerkezetnek mindenkor egy előző jogi szabályozáshoz kellene kapcsolódnia. Csak az szükséges, hogy egy előbbi ítélethez (ítéletrendszerhez) fűződjék. Így az 1939. évi IV. tc., amikor mindjárt bevezetőjében megállapítja, hogy ki az, aki „zsidónak tekintendő”, nem a zsidókra vonatkozó korábbi, hatályában már rég megszűnt jogi szabályozáshoz fűződik, hanem a „zsidó” fogalmának akkori bizonytalan, változatos, zavaros, semmiképpen sem egységes megállapításaihoz. A maga fogalmának kialakításához aztán különböző mozzanatokat kölcsönöz a köztudatban élő különféle határozatlan változatokból, amelyeket a maga módján illeszt össze, egészít ki a maga új fogalmává, közben a legváltozatosabban alkalmazván a fikciós technikát, a kivétel-konstrukciót s az egyéb transzformációs lehetőségeket is a fogalom különféle összetevőivel és vonatkozásaival kapcsolatban. Ha a vonatkozó rendelkezéseket csupán mint kodifikációs alkotást vizsgáljuk, határozottan állíthatjuk, hogy nincsen még egy törvényünk, amely aránylag kevés szakaszban ennyi zűrzavart, ennyi súlyos logikai ellentmondást tartalmazna, és amely éppen ezért ennyi egymásnak szögesen ellenmondó értelmezésnek nyitott volna teret. Ennek okát azonban nemcsak a kodifikátorok hiányos képzettségében és képességeik gyenge voltában kell keresnünk, hanem jórészt abban a körülményben is, hogy fikciókat, alfikciókat, kivételeket és alkivételeket (stb.) oly nagy tömegben alkalmaztak kifejezési eszközként, hogy még akkor is elvesztették volna felettük az uralmat, ha egyébként tisztában is lettek volna az általuk alkalmazott kifejezési eszközök természetével. (Ha a fikció témájának monografikus feldolgozását tettük volna meg feladatunkká, hosszasan kellene időznünk e törvény egyes rendelkezéseinél, e rendelkezések összefüggéseinél, későbbi értelmezéseinél, mert a fikció és transzformációi tanulmányozására változatosabb és bőségesebb anyagot ily zsúfoltságban nemigen találunk máshol; ugyanez az anyag ritka szemléletességgel tárja fel, hogy milyen képtelen eredményekre vezet, ha a kifejezési lehetőségeket azok összefüggéseinek ismerete nélkül, afféle félművelt ösztönösséggel használják.)

Az eddig bemutatott transzformációk a fikció jelentőségének és helyének megállapítása szempontjából bizonyos eredményeket feltártak. Ezeket az eredményeket valószínűleg szaporítaná, ha további transzformációkat (például a taxációt, az előző állapotra figyelemmel nem lévő újrafogalmazást, stb.) is elemzés alá vennők. Minthogy azonban az elérhető eredménytöbblet nem állna arányban azzal a fáradsággal, amelyet evégből az olvasónak okoznunk kellene, ezt inkább mellőzzük.

 

 

4.

 

Minek tekinti a szakirodalom a fikciót? A vonatkozó nézetek nagyjából három csoportra bonthatók.

Az első csoportba tartozók valamiféle hasznos misztikumnak („van, de nincs”) tekintik. A második csoportba eső nézetek rövidítésnek (rövidített kifejezésmódnak) tartják, és egyébként nem tulajdonítanak néki jelentőséget. A harmadik csoportba sorolható nézetet — tudtunkkal — ez idő szerint magunk képviseljük.

E felosztás a gyakorlatban nem valósul meg élesen. Az első csoport megnyilatkozásait nemegyszer tarkítják oly jelenségek, amelyekből arra lehet következtetni, hogy koronként közeledés történik a második csoport nézetéhez, és a második csoportba tartozó nézeteknél is nemegyszer olyan árnyalatokat találunk, amelyek a primitívebb szemléletbe való visszaesést látszanak feltüntetni, de olyanokat is, amelyek haladottabb nézetek felé mutatnak.

A rómaiak bármily természetesnek tartották is a fikciók használatát, bármilyen bőven alkottak is fikciókat, magát a fikciót külön elmélkedés tárgyává sohasem tették. Azért náluk is találhatók itt-ott egyes olyan megnyilvánulások, amelyek háttereként valamilyen homályos elgondolás bontakoztatható ki; egyéni felfogás dolga, hogy azt, amit így kiolvasni vélünk, a fikcióról való nézetüknek tekintjük-e.

Így például azt lehetne állítani egy, a klasszikus korszakból származó, Celsustól vett fragmentum (D,6,1,38) szóhasználata alapján, hogy a rómaiak abban az időben nem csupán a valóságnak nyilván meg nem felelő feltevéseket tekintették fikciónak, hanem általában minden feltevést. Celsus ugyanis a mondott helyen azt a nézetet hangoztatván, hogy az idegen telken jóhiszemben történt építkezés esetén a jó bíró a személyi körülményekhez képest különbözőképpen ítélkezhet, ennek megvilágításánál három példát is felhoz: az elsőben arról az esetről van szó, hogy a tulajdonos ugyanígy cselekedett volna; a másodikban a tulajdonost oly szegénynek teszi fel, hogy a megtérítési igény tönkremenetelét jelentené; a harmadikban az lesz a feltevés, hogy a tulajdonos rövidesen eladja a vonatkozó telket. Mindhárom esetben más és más lesz a döntés. Mindhárom esetet afingeszóval vezeti be Celsus.

A VI. század elején hozott egyik császári törvény érvénytelennek minősíti bizonyos ingatlanoknak eretnekekre történő átruházását, tekintet nélkül arra, hogy az vajon valóságos vagy fiktív („vera vel fictitia”) adásvétellel, avagy esetleg más jogcímen történt. (C.1,5,10). Itt már élesen mutatkozik a valóságos és fiktív — a kizáró vagylagosságnak megfelelő — azon szembeállítása, amely utóbb azután annyira lenyűgözte, annyi tévedésbe vitte a fikcióval foglalkozókat.

Vagy hivatkozni lehetne Justinianus egyes törvényeire (például Cod.5,12,30,8,54,37, valamint 6,4,4), amelyekben bizonyos konkrét rendelkezések kapcsán szinte elvi éllel fordul szembe régi fikciós szerkezetekkel, mintha minden fikcióval egyszer s mindenkorra végezni akarna, felismervén azok haszontalan, káros voltát. (Ez nem volt akadálya annak, hogy kompilátorai ne vegyenek fel nagy számban fikciókat tartalmazó fragmentumokat a Digestába, de még csak annak sem, hogy alkalmilag maga is ne alkalmazzon saját konstitúciójában fikciót.)

Nézetünk szerint mindaz, amit ma a fikcióról való római felfogásnak vélünk, csak a magunk nézete, amit visszavetítünk e korba anélkül, hogy módunk volna akár csak megközelítőleg is megállapítani, miként tükröződhettek a mi elgondolásaink a régiek tudatában. Bizonyosságként talán csak annyit állapíthatunk meg, hogy a ‘fikció’ elnevezést a rómaiak alkották meg; és hozzátehetjük: maga az elnevezés is mutatja, mennyire meglehetősen kezdetleges, egyoldalú felfogással éltek e tekintetben. A ‘fikció’ elnevezéssel egy jelenségcsoportot véltek jellemezni és egyszersmind elkülöníthetni. Ez azonban igen kifogásolható módon történt; ami azután mintegy szuggerálta a „fikció és valóság” fogalompár kialakulását, mintha itt két abszolútum állana egymással szemközt.

Az első traktátusban részletesen kimutattuk, hogy minden fogalmunk (ítéletünk stb.) absztrahálás eredménye, absztrakció, vagy ha úgy tetszik, fikció is — az általunk kifejtett értelemben. Az olyan elnevezések, amelyek eredetileg alapvetően téves felfogáson alapulnak, más tudományágakban is elég gyakoriak. Az idő haladtával azután helyessé válik az eredetileg téves felfogás, az abból sarjadt elnevezés azonban továbbra is megmarad. Így, amikor a matematikusok a számok bizonyos csoportját a „negatív”, másik csoportját az „imaginárius” jelzővel illették, téves elgondolásokból indultak ki. Az eredeti elgondolásokat azóta régen felváltotta a helyesebb felfogás, az elnevezés azonban megmaradt műszóként, anélkül, hogy most már bármiféle zavart okozna. A ‘fikció’ megjelöléssel más a helyzet. Itt a tévedést ugyan kikezdték már egyes újabb meggondolások, anélkül azonban, hogy a tévedést keletkeztető régi szemléletet egy újabb (haladottabb) szemlélet váltotta volna fel. Így tehát a régi elnevezés szuggesztiója továbbra is hat.

A glosszátorok és a posztglosszátorok sem fejlesztettek ki külön elméletet a fikcióról, inkább a források fikciós kazuisztikájának kezelése során jutottak újabb, általában kevéssé értékes eredményekhez; leginkább még a traditio ficta tárgyalásával kapcsolatosan megnyilvánuló nézeteik érdemelnek figyelmet. Már az általuk a fikció fennforgását kifejező jelzők is bizonyos tekintetben a látókör némi szélesedésére mutatnak. Így Baldus a ficta traditio mellett az intellectualis traditio és a praesumpta traditio kitételt is használja. Egyes posztglosszátoroknál arról is szó van, hogy traditio ficta útján a birtok „artificialiter” (vagy „artificiose”) szereztetik meg. Angelus de Ubaldis egy ízben „actus imaginarius” jelöléssel illeti e módját az átadásnak. Sokan a „quasi traditio” megjelölést használják. A posztglosszátorok szerint quasi traditio esete forog fenn a D.12,1,15 alatti Ulpianus-fragmentum, valamint a 24,1,3 alatti Paulus-hely esetében is. Azonos vele a patientia, amely Salycetus szerint „fictio juris civilis”; Baldus szerint itt a fikció „in modo tradendi” mutatkozik meg.

A brevi manu traditioval a glosszátorok még nem tudtak mit kezdeni; a posztglosszátoroknál már mint traditio ficta szerepel. Később a jelképes aktusokat is a traditio ficta körébe sorolták.

A régebbi nézeteket meglehetősen átitatja a misztikum. A fictio tényében (és különösen funkciójában, hatásában) misztikumot látnak, és nem véletlen, hogy a persona ficta elnevezéssel egyenértékűnek tekintik a persona mystica jelölést.

Azt hihetnők, hogy Savigny józan szemlélete és Demelius 1858-ban megjelent híres monográfiája után a misztikus szemléletnek el kellett volna vesztenie a talajt maga alól. Nem így történt. Még az eredeti ötletekben annyira gazdag és oly éles kritikai érzékkel rendelkező Jhering is, aki pedig Savigny rövid meghatározását teljes egészében magáévá teszi — Demeliusszal szemben, aki valójában csak következetes kidolgozója Savigny felfogásának — durva támadásra ragadtatja magát. Jhering szerint Savigny kevés szóval kimerítette a fikció lényegét („das wahre Wesen”)[8], amikor a Vom Beruf 3. kiadásának 32. oldalán olvashatóan a következőket mondja:

Entstehet eine neue Rechtsform, so wird die selbe unmittelbar an eine alte, bestehende angeknüpft und ihr so die Bestimmtheit und Ausbildung derselben zugewendet. Dieses ist der Begriff der Fiction, für die Entwicklung des römischen Rechts höchst wichtig und von den Neuern oft lächerlich verkannt.“[9]

Az a kilenc oldal, amelyen keresztül a Geist 58. §-a a fikció kérdését taglalja, a szellemesnél szellemesebb meglátások mellett azokkal össze nem egyeztethető tévedéseket is tartalmaz, amelyek magyarázatául Jhering túltengő temperamentuma mellett figyelembe kell vennünk azt a szinte megszállottságnak mondható állapotot is, amellyel Jheringen a célgondolat már akkor eluralkodott. Bármilyen tisztán látja is különben, hogy a fikció technikai forma, eljárási mód, nem képes eljutni odáig, hogy olyan kifejezési formát lásson benne, amely mással is helyettesíthető. Ezért rúgtat neki Demeliusnak is, amiért ez nem csupán ott lát fikciót, ahol a régi tételes jogi rendezés helyébe újabb rendezés lép, éspedig éppen fingáló folyamattal kifejezve, hanem ott is, ahol valamely törvény helyzetazonosságot [Gleichstellung] teremt, ahogyan például a lex de arrogatione az arrogált gyermeket a természetes gyermek helyzetébe hozza. Jhering szerint „nicht jede Gleichstellung ist eine Fiction”. Szerinte a fikció tartalmaz ugyan Gleichstellung-elemet, ez azonban nem jellemzője a fikciónak: a fikcióra az az alakzat jellemző, amelyben a Gleichstellungot közvetíti, valamint az a cél, amelynek kedvéért ezt megteszi. Ezek szerint a fikcióra az jellemző, hogy nem akként tágítja ki a jogszabályt, hogy a tényállás, amelyre ki akarjuk terjeszteni, ebben helyet foglalhasson, hanem megfordítva: a tényállást erőszakos módon úgy alakítja, hogy a jogszabályba beleférjen, s a jogászi képzelőerőtől kívánja, hogy a tényállást más alakban gondolja el, és a jogtétel kiterjesztését ezzel elfedi. Minthogy pedig a lex de arrogatione nem így jár el, hanem csupán utal a természetes gyermek jogállására ahelyett, hogy azt részleteiben megszabná, ez — Jhering szerint — nem más, mint az alkalmazandó jogelvek rövidített formában történő megfogalmazása, egyszerűen utalás, azonban semmi esetre sem fikció. Ilyen utalások a törvényekben is, magánosok jogügyleteiben is akárhányszor feltalálhatók, de technikai jelentőségre nem tarthatnak igényt.

Jhering így aztán persze mindjárt önmagával is összeütközésbe kerül, amikor megengedi, hogy egyes esetekben előfordulhatott, hogy például a restitutio natalium úgy közöltetett az érdekelt személlyel, mintha a hiányzó szabad születés, vagy a jus liberorum esetében a hiányzó gyermekek fingáltatnának.

Ugyancsak nem tekinti fikciónak azt a tant sem, amely szerint a jogi személy „létezése” nem természetes léten nyugszik, hanem fikción, csakhogy ennek nem az a célja, hogy megkönnyítse egy új jogtételnek az eddigi joghoz való fűzését, hanem csak az, hogy megkönnyítse a jogászi elképzelést. Nincsen tehát történeti, hanem csakis dogmatikai funkciója. Úgy hiszem, a már korábban kifejtettek alapján könnyűszerrel megállapítható, hogy Jhering rossz útra tévedt e megkülönböztetésekkel: Demeliusnak igaza van, és a történeti és dogmatikai funkciók megkülönböztetése meddő marad, akár logikai, akár jogászi szempontból nézzük is e kérdést.

Viszont nagyon találó meglátása, hogy Jheringnek, amikor a fikciókhoz sorolja a színlelt ügyleteket, megállapítván, hogy amit az ily ügylet a cselekvés hosszadalmasabb útján ér el, azt a történeti fikció eléri a gondolat rövidebb útján; mindenesetre tény, hogy mindkét esetben erőszak történik a tényálláson. (Az előzőekben már volt alkalmunk kifejteni, hogy mennyire téves elgondoláson alapszik a jogszabály néven ismeretes absztrakció-rendszer ilyen kettészakítása tényállási és joghatási absztrakciókra.) Jheringnek egyik komoly tévedése kétségtelenül erre vezetendő vissza: ez az, ami nem engedte meg felismernie, hogy a fikció egyike a lehető kifejezési formáknak. Egy másik, hatásaiban le nem becsülendő tévedése Jheringnek, amikor a fikciót Notlüge-nek mondja, s ezzel nagy tekintélye folytán maga is alátámasztja, megerősíti azon hiedelmet, mintha a fikciónak köze lenne a hazugsághoz; ezzel is újabb tápot nyújtván ama ferde nézetnek, amely a fikció természetét a „hazugság és valóság” fogalompár égisze alatt véli felderíthetőnek. Mert e felfogás az, amely unos-untalan visszatér a fikció tárgyalásakor a szakírók hosszú soránál. A fikció lenne az a titokzatos eszköz, amely képes arra, hogy a valótlanságot közérthető módon hasznossá tegye, s így voltaképpen legközelebbi rokona a pia fraus volna. Ezek szerint a fikciónál valót valótlannak, és ugyanakkor valótlant valónak veszünk — illetve létezőt nem létezőnek, nem létezőt pedig létezőnek —; mindezt pedig azért, hogy valamilyen kívánatos célt elérjünk, amelyet másképpen csak nehezen (vagy sehogyan sem) érhetnénk el…

Egyik oldalhajtása ezen elgondolásnak az a közkeletű tény, hogy a ‘fikció’ megjelölést ma is sokszor egyszerűen a valótlanság kifejezésére használják, és a hazugságnál valamivel udvariasabb kitételnek tekintik. (Akárhányszor olvashatunk még tudományos művekben is oly megállapítást, amely szerint ez vagy az az állítás „merő fikció”, „tisztán fikció”, és így tovább.) E felfogás persze nem tegnapról mára alakult ki: hosszú időre volt szükség, amíg oly mélyre ereszthette gyökerét a tézis, amely a fikciót a valótlan állítással azonosítja.

Már Alciatus (Parergon juris, lib. VI., cap. 1.) így határozza meg a fikciót: „fictio est legis adversus veritatem in re possibili atque ex justa causa dispositio.”

A Francia Akadémia nagyszótárában (több, mint másfél évszázaddal ezelőtt) a következő, igen világos meghatározások olvashatók:

„Fiction. Invention fabuleuse. Fiction poétique. Ce poème est rempli de belles fictions. Il y a des fictions qui touchent plus que la vérité. La fiction est quelquefois plus agréable que la vérité même.

Il se prend aussi pour mensonge, dissimulation, déguisement de la vérité. Il m’a dit telle chose, mais c’est une pure fiction. Je vous parle sans fiction.

Fiction de Droit. Terme de Jurisprudence. C’est une fiction introduite ou autorisée par la loi en faveur de quelqu’un. Il y en a plusieurs dans le droit Romain. Parmi nous, l’ameublissement que l’on fait par contrat de mariage de partie des immeubles de la femme pour le faire entrer en communauté, est une fiction de Droit”.[10]

Az egyik közismert filozófiai szótárban a következőket találjuk:

„Fiktion (fictio, Erdichtung; ‘fictiones juris’, Rechtsfiktionen) bedeutet methodologisch eine Annahme die wir zu bestimmten (theoretischem oder praktischem) Zwecke machen, wobei wir von der Unwahrscheinlichkeit, ja meistens Unwirklichkeit oder gar Unmöglichkeit des Fingierten überzeugt sind. Die (als solche bewusste) Fiktion ist die phantasiemässig-gedankliche Auffassung eines Seins, Geschehens, eines Verhältnisses, als ob es so wäre, wie wir es uns zurechtlegen, vorstellen, denken, um es besser begreifen, berechnen, vereinheitlichen, einordnen, und damit besser operieren, es besser geistig beherrschen zu können. Die Fiktion stimmt mit der Wirklichkeit nicht überein, weicht von ihr ab, verfälscht sie zum Teil, teils durch »Zusätze«, teils durch Abstraktion, Elimination, Isolierung, Idealisierung, Verabsolutierung, Verdinglichung u. dgl. Gleichwohl ist die (berechtigte, bedürfnisgemässe, methodische) Fiktion oft zweckmässig, sie ist ein »Kunstgriff« des Geistes, mittels dessen er das Erkennen und Handeln fördert. In der Rechtswissenschaft, Ethik, Mathematik, Physik usw. spielt die Fiktion eine nicht geringe Rolle, und es ist erkenntnis-theoretisch von Wichtigkeit, einzusehen, dass eine Reihe von Begriffen, die wir direkt auf eine Wirklichkeit beziehen, eigentlich nur Fiktionen sind, wie auch manches, was als verifizierbare Hypothese oder Theorie gilt, eigentlich nur als Fiktion berechtigt ist…”[11]

Állíthatjuk-e e megállapításokról egyszerűen azt, hogy helytelenek? Semmiképpen sem, mert hiszen mindegyikben van egy kis adag igazság is. Igaz viszont, hogy ez az igazság vajmi kevés hasznos megismerést nyújt, mert egészen a felszínen mozog, a fontosabb mozzanatokat még csak nem is érinti. Ahogyan az emberről is vajmi keveset mond az a meghatározás, hogy kétlábú, tollatlan állat. Amiben talán a legértékesebb sejtetés az „állat“ kitételben nyer jelzést. A fikció eme meghatározásainál az értékes mozzanat, amely azonban nem jut el a tudatos felismerésig, abban a sejtelemben lappang, hogy a fikció nem tükrözi híven a valóságot — tehát az egyszerű tagadásban. Ha meggondoljuk, hogy az absztrakció természetéhez szükségképpen hozzátartozik, hogy csupán egy (vagy kevésszámú) vonást vesz figyelembe, a többit pedig mellőzi, a fikció előbb említett sajátsága közvetlenül utal az absztrakcióra, melynek — felfogásunk szerint — egyik egyenértékű kifejezésmódja; éspedig akként, hogy az absztraháló folyamat a fikciónál nem jut el a teljes befejezésig, de mégis kivehetően jelzi azt — úgy, hogy bárki által forma szerint is befejezhető, ahogyan a hasonlatból is bárki megszerkesztheti a metaforát. (És hány metaforából lett utóbb olyan önmagában lezártnak vett „fogalom”, melynek eredetét sokan még csak nem is sejtik? Hogy példát mondjunk: hány embernek jut eszébe, hogy a latin ‘lupanar’ szónál arra gondoljon, hogy itt eredetileg hasonlatról volt szó, mely később metaforaként megrögzült, és valamikor nőstényfarkasok együttesének elképzelését kívánta felidézni?)

De túlságosan keveset mond az a — későbbi keletű — megállapítás is, amely rövidítést lát a jogi, illetve törvényi fikcióban, mint Joseph Unger („eine abkürzende Formel, mittels deren ein bestimmtes rechtliches Wollen sich ausdrückt”), vagy Somló Bódog („sprachliche Metaphern, Redewendungen, terminologische Bequemlichkeiten, nicht aber wirkliche Fiktionen”), avagy Hans Kelsen („eine abbrevierende Ausdrucksweise”). (Kelsen nézetére egyébként még kénytelenek leszünk visszatérni.)

Ezek a szerzők közel járnak a helyes felismeréshez, de szinte közvetlenül a helyes eredmény elérése előtt mellékvágányra térnek, mikor a fikcióval elérhető rövidséget csupán abban látják, hogy nem kell újból felsorolni, részletezni azokat a különböző joghatásokat, amelyek az alaptényállásra már ki vannak dolgozva. Az a rövidítés, amely a fikció révén történik, ennél jóval fontosabb, mert a struktúrát feltáró mozzanatokat is tartalmaz. A legközelebb fekvő ezek között az, hogy a fikció voltaképpen rövidített hasonlat: a hasonlat részletes kidolgozása az, ami a „rövidítés” folytán elmarad. Ezt nyilván az a körülmény fedi el szemünk elől, hogy a „rövidítés” kitételt abszolútumként használják, és feleslegesnek tartják annak kifejtését, hogy mi is az, amit valójában megrövidít a fikció. Ha e kérdést felvetik maguknak, úgy az első válasz aligha lehet más, mint ez. De ha továbbmegyünk, még mélyebbre ásva, nyilvánvalóvá lesz, hogy a fikció rövidítésmódja ugyanaz, mint az absztrakcióé, és ez annál is kevésbé meglepő, minthogy a fikció nem más, mint absztrakció, mégpedig in statu nascendi.

Az absztrakciós kifejezésnek a kezelésnél megmutatkozó legfőbb előnye nem is az, hogy rövidebben — kevesebb szóval — fejezhetjük ki magunkat, hiszen ezt akárhányszor azzal is elérhetjük (és el is érjük), hogy a fikció helyett valamilyen taxációt alkalmazunk. A kezelhetőségben mutatkozó előny inkább más természetű: az elgondolás számára bár primitívebb, de mégis plasztikusabb képet nyerünk, és ez az, ami nagyjából megkönnyíteni látszik az anyaggal való bánást; ugyanakkor — éppen plasztikusabb voltánál fogva — emlékezetünkben is könnyebben megragadva inkább alkalmas arra, hogy együtt tartsa azokat a mozzanatokat, amelyeket együvé tartozónak vélünk. E könnyebbségért azonban komoly árat kell fizetni: a fikció szerkesztője, — s legtöbbször használója is — megelégszik a plasztikusnak tetsző ismérvvel (ismérvekkel), mellőzi a hasonlóságok és nem hasonlóságok szigorúbb végiggondolását, ennek eredménye pedig az, hogy a már eredetileg is elmosódott körvonalak mihamar zavaros összevisszaságra, többértelműségre vezethetnek (és vezetnek).

Itt még az a körülmény is közrejátszik a zavar előidézésében, hogy a jogi fikcióknál általában azt hiszik, hogy a hasonlóság a hasonló jogszabályozottsággal ki is merül, pedig ez nyilvánvalóan nem áll, mert a többször említett quartum keretében szükségképpen kell lenniök bizonyos tertium-mozzanatoknak is, amelyek hasonló jogi szabályozottságra vezettek, ha a quartumban meglévő ezen tertium-mozzanatok nem is szembetűnőek. Amikor a büntetőjog nem csupán a gyilkosságot, hanem más „tényállásokat” is halálbüntetéssel sújt, ezek között az első pillantásra annyira különböző tényállások között mégis van hasonlóság (pl. a társadalomra különösen veszélyes voltuk) — ugyanúgy, mint a különböző módokon véghezvitt gyilkosságok között is. (A német büntetőjog minden előre meg nem fontolt emberölést Totschlag elnevezéssel foglal össze, figyelem nélkül arra, vajon a véghezvitelnél szerepelt-e „ütés”, vagy sem.)

A logikai szempontból figyelemreméltó — mert struktúrát jelentő — rövidítés ugyanaz, mint amit fogalmaink kialakításánál is alkalmazunk. Nem különbözik ettől az a rövidítésmód sem, amit például a természeti törvények kifejezésénél veszünk igénybe. Más lapra tartozik, hogy az alkalmazott szempontok nem állandóak, időről-időre változhatnak (és változnak) is.

Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy mind a tényállási, mind a joghatási rész tele van tűzdelve a legkülönfélébb fikciókkal (absztrakciókkal), de áll ez egymásközti vonatkozásaikra is a legváltozatosabb módon. Vegyük például a svájci polgári törvénykönyv 1. §-ának második bekezdését, amely arról rendelkezik, mit tegyen a bíró, ha sem a törvényben, sem pedig a szokásjogban nem talál az esetre illő rendelkezést: „soll der Richter […] nach der Regel entscheiden, die er als Gesetzgeber aufstellen würde.” Itt nyilvánvalóan fikcióval van dolgunk: a bíró ítélkezzék akként, mintha törvényhozó lenne, s e minőségében kellene az eset típusának megfelelő ügyek halmazára absztrakt jogszabályt alkotnia. Miképpen magyarázza ezt a törvényhelyet Homberger?[12]

Er soll also nicht nur gerade die für den vorliegenden Tatbestand geeignete Lösung finden, sondern grundsätzlich vorgehen, d. h. den Rechtssatz wählen, der auch zur Entscheidung gleichgearteter Fälle geeignet wäre. Er soll, wie es der Gesetzgeber tut, nicht nur die zunächstliegenden Interessen berücksichtigen, sondern insbesondere auch diejenigen der Allgemeinheit […]. Das will sagen, dass er nicht nach rein subjektiven Momenten, nach eigener persönlicher Einstellung vorgehen soll, sondern den Rechtssatz zu finden hat, der sich nach allgemeiner Lehre und nach der geschichtlichen Entwicklung rechtfertigen lässt, und der sich harmonisch einfügt in das Recht, wie es geworden ist und wie es besteht.“

E fikcióban tehát sok minden rejlik: mindaz, amit a törvényhozótól elvárunk, s amiből vajmi keveset említ Homberger. Mert nem említi például azt a kiemelkedő fontosságú mozzanatot, hogy a törvényhely szerint az eset eldöntésénél alkalmazandó — előbb a bíró által kialakítandó — jogszabálynak az uralkodó osztály érdekeit kell szolgálnia, ami adott alkalommal azt is jelentheti, hogy esetleg éppen az uralkodó osztály egyik prominens tagjának hátrányára mutatkozik eldöntendőnek a konkrét per.[13]

Nem szenvedhet semminő kétséget, hogy az idézett törvényhely fikciót tartalmaz, mégpedig „jogi” fikciót. És ha a bíró egyéb jogszabály hiányában például akként döntené el az előtte tárgyalt pert, amely kedvez bár az uralkodó osztály perben álló tagjának, de ugyanakkor sérti az uralkodó osztály érdekét, a fellebbezési bíróság az ítéletet azzal az indokolással fogja megváltoztatni, hogy a bíró által kialakított és alkalmazott jogszabály helytelen, mert a bíró nem tartotta be a fikció által előírt módot, nem úgy járt el, mint ahogyan eljárt volna, ha ő maga a törvényhozó.

Joghatás-fikcióról van itt szó? Kétségtelenül nem, legalábbis nem a szokott értelemben. Itt elsősorban a bíró magatartásának elbírálása kerül tekintetbe, éppúgy, mint a fiktív (ún. utánképzett) ügyletek elbírálásánál. Mert az emancipációs eladások sem „igazi” eladások, lévén a vételár ebben az esetben a szokásostól erősen eltérően nem az eladott fiú „igazi” értéke [verum pretium]. A háromszori „eladás” csupán fikció, ahol a hasonlóság megvan ugyan a joghatásban (filius a patre liber esto), de megvan azon felül — legalábbis részben — a tényállás kialakításában is, amely a mancipációs ügyleti formák legszigorúbb betartása ellenére sem adásvétel valójában, mert attól nagyon lényegesen különbözik. Amiként a bíró jogalkotása is erősen különbözik számos mozzanatában a törvényhozó jogalkotásától, bármennyire is igyekszik átvenni a törvényhozásnál alkalmazni szokott főbb szempontokat.

Azt hiszem, e példa alkalmas annak tanúsítására, hogy a jogi fikcióknál távolról sem oly egyszerű a helyzet, amilyennek egyes írók vélik, és a bonyolultsága ellenére is mutatkozó nehézségeket feloldja az általam kifejtett szemlélet.

Ezen az sem változtat, hogy egyesek a kérdés szempontjából teljesen mellékes mozzanatok alapján a legváltozatosabb különbségtételekkel operálnak a fikciók területén; ide tartozik az a megkülönböztetés is, amelyet némelyek az „igazi” és „nem igazi” fikciók között kívánnak tenni. Közelebbről szemügyre véve, e különbségtételek egytől-egyig a semmibe foszlanak. Elsősorban az „igazi” és „nem igazi” közötti különbségtétel. Ehhez legelőbb is pontosan meg kellene adni a kettő közötti különbséget, amit azonban meg sem kísérelnek. Ha megkísérelnék, nyomban kiderülne, hogy a megkülönböztetésnek semminő komoly (hasznosítható) alapja nincs. Nem is lehet, mert a fikció csupán egyik módja annak az ítéletrendszernek, amely egyéb módokon is egyenértékűen kifejezhető, az érdem márminemű sérelme nélkül.

Tekintsünk Homberg meghatározására a fikcióról:[14]

„Eine Fiktion liegt da vor, wo das Recht eine nicht gegebene Tatsache oder Rechtshandlung als vorhanden annimmt, und diejenige Rechtsfolge eintreten lässt, die bei ihrem Vorhandensein eintreten müsste. Die Fiktion entfaltet ihre Wirkung auch da, wo einwandfrei feststeht, dass der angenommene Tatbestand nicht vorliegt.”

E meghatározásnak nincsen egyetlen eleme sem, amely ne illenék pontosan az előbb tárgyalt azon fikcióra, amely szerint a bíró saját magát törvényhozónak tartozik tekinteni. Jhering és számos követője szerint ez sem volna igazi fikció, mert csupán utalás. Csakhogy minden fikció utalás — az absztrahálási folyamat mikénti befejezésére, az új fogalom kialakítására. Azonfelül pedig mást nem is tartalmaz, kivéve akkor, ha még az összehasonlítás, illetve az absztraháló folyamat egy részét beleszámítjuk. Ez pedig annyit jelentene, hogy a fikció keletkezési folyamatát is bele kívánjuk vonni magába a fikcióba. Ez az eljárás azonban megengedhetetlen, mert a fogalom megtévesztő eltorzítására vezet, bármily érdekes legyen is egyébként valamely új fogalom keletkezésének története.

Éppen ezért megtévesztőek azok az osztályozások is, amelyek például a historikus fikcióról beszélnek. Ez rámutat ugyan a fikció születésének előzményeire és körülményeire, de maga a fikció fogalma, az absztrakció megértéséhez aligha járul hozzá. Teljesen közömbös ugyanis a struktúra szempontjából, vajon egy évszázados törvény által megszabott rendezéshez fűződik-e a fikcióval is kifejezhető új rendezés, vagy pedig egy olyan rendezéshez, amit a törvény szövegezője (elgondolásainak rendezése eredményeként) akár egy perccel előbb írt csak le. És az is közömbös (miképpen ezt az 1939. évi IV. tc. kapcsán már érintettük), hogy a fikciós szerkezettel történő rendezés (változtatás) egy korábbi jogszabállyal szemben történik-e, vagy esetleg egy korábbi „köztudattal” szemben. Fontos csupán annyi, hogy valami korábbihoz (már meglévőhöz) történjék ez a sajátos kapcsolás.

Számos jogrendszerben ismeretes a holttá nyilvánítás intézménye. Itt a fikció szembeszökőnek látszik. Más jogrendszerek (pl. a svájci és a német) már csak Verschollenheitserklärung kitétellel jelölik ezt a jogintézményt. És ez az elnevezésbeli változás már egymagában is egy kártékony szuggesztiótól szabadítja meg mindazokat, akik ezzel a jogintézménnyel foglalkoznak. És az, akit így eltűntnek nyilvánítanak, már nem tekintetik úgy, „mintha halott lenne”, hanem mintha a halál bizonyítást nyert volna. (A svájci polgári törvénykönyv 38. szakasza szerint: „es können die aus seinem Tode abgeleiteten Rechte geltend gemacht werden, wie wenn der Tod bewiesen wäre.”)

Persze, ez a rendezés sincsen még kellően megtisztítva a holttá nyilvánítás képzetének terhes hagyományaitól. Így a svájci polgári törvénykönyv 35. §-a teljesen fölösleges módon az eltűntté nyilvánítás feltételeinek közlését így kezdi: „Ha egy személy halála fölöttébb valószínű [höchstwahrscheinlich], mert nagy életveszélyben [in hoher Todesgefahr] eltűnt, vagy hosszú idő óta híradás nélkül távol van…” Nyilvánvaló, hogy ez így nem helyes, mert a kérelmezés indokolásaképpen teljesen elégséges az életveszély, illetve a megfelelő távollét bizonyítása, és az, hogy halála fölöttébb valószínű, csupán fölösleges szószaporítás, ahogyan fölösleges az életveszély előtti jelző is.

Ez a szövegezés csak egy tekintetben szolgál hasznosítható útmutatással: azzal ugyanis, hogy még külön is beszél a bekövetkezett halál valószínűségéről, a valószínűségre, a prezumpciótan még mindig uralkodónak mondható főpillérére tereli a figyelmet. Eszerint pedig a fikciót az különböztetné meg a prezumpciótól, hogy a fikciónál bizonyos, hogy a fingált tényállás nem való, a prezumpciónál azonban lehet való is, valótlan is; a valószínűség mégis amellett van, hogy való, és ezért az ellenfélre rójuk a bizonyítás terhét: döntse meg a vélelmet.

Nem könnyű megérteni, hogyan tarthatta magát ilyen sokáig ez a különös tanítás, amely annyira közel került a fikcióhoz és mégsem látott mást, csak különbséget a fikció és a prezumpció között.

A kettő ugyanis — nem megjelenési formáját, kifejezésmódját, de struktúráját tekintveteljesen azonos: a praesumptio juris — és éppígy a praesumptio juris et de jure is — egyszerű fikció, amelynek éppoly kevés köze van a valószínűséghez, mint ahogyan más jogszabályokhoz sincsen köze azoknak a belső megfontolásoknak, amelyek megalkotásuknál esetleg (állítólag) szerepet játszottak. A prezumpció a le nem folytatott bizonyítási eljárás fikciója.

Ahogyan a bírónak azt mondhattuk: vedd úgy, uti annum possedisset, vagy si peregrinus esset, ugyanúgy azt is mondhatjuk: vedd úgy, mintha bebizonyította volna, hogy már egy évig birtokolt, vagy hogy peregrinus. Itt tehát a fikció a bizonyításra vonatkozik.

A kétféle prezumpció között pedig az a különbség, hogy míg az egyikben a fikció az, hogy a bizonyítás már megtörtént (következhetik tehát az esetleges ellenbizonyítás), addig a másik esetben az a fikció, hogy bizonyítás is történt és ellenbizonyítás is. Az első esetben a fikció tartalma az, hogy a bizonyítás során a vélelem beigazolódottnak látszik, a másik esetben pedig az, hogy a bizonyítás során a vélelem igazolást nyert, és a lefolytatott ellenbizonyítás ezt nem döntötte meg. Az első esetben tehát egyetlen fikcióról van szó, az utóbbiban pedig esetleg kettőről.

Egyesek már elég régen felismerték, hogy a praesumptio juris et de jure igen közel áll a fikcióhoz, de ugyanakkor annál élesebben különböztették meg a praesumptio juristól, amely mindvégig megtartotta sajátos helyzetét, noha erre, amint már többször utaltunk rá, semmi ok sincs.

Nézetünk szerint az is hiba volna, ha a prezumpció különállását azzal kísérelnők meg megokolni, hogy eltérően az ún. anyagi jogi fikcióktól, ez eljárásjogi fikció. Ezzel semmit sem mondtunk, csak egy teljesen felesleges megkülönböztetést ejtettünk. Olyan megkülönböztetést, amely csak azok szemében jelenthetne különbséget, akik érdemleges mozzanatot látnak az anyagi jog és az eljárási jog megkülönböztetésében. Mert ha a gondolatot szigorúan végig akarjuk vinni, ezt kellene mondanunk: az eljárási fikció anyagi jogi hatással bír, mert kétségtelenül azzal bír, és akkor megint ott vagyunk a kiindulópontnál. (Az itt mondottak persze nem jelentik azt, hogy egyes vonatkozásokban nem lehetne gyakorlati haszna, ha az anyagi jogot — nagyjából és nyersen — elkülönítjük az eljárási jogtól; annyi azonban bizonyos, hogy az itt tárgyalt alakzatok elemzése és megértése, struktúrájuk és összefüggéseik felderítése szempontjából az ilyen megkülönböztetés nemcsak előnnyel nem jár, de egyenesen tévedésekre vezető bizonytalanságot, zavart okoz, méghozzá felesleges módon, régi előítéletek bántó utóhatásaként.)

 

 

5.

 

A fikcióval foglalkozván, nem hagyhatjuk említés nélkül Hans Vaihingert mint a Die Philosophie des Als Ob szerzőjét, annál is kevésbé, mert Hans Kelsen nyíltan hívének vallotta magát, bár nem egy tekintetben el is tért tőle. Ez a könyv — amelynek igen jellemző már alcíme is: System der theoretischen praktischen und religiösen Fiktionen der Menschheit auf Grund eines idealistischen Positivismus — rövidített populáris kiadásban is megjelent, és nagy elterjedtségre tett szert. A munka változatos anyagot tárgyal színes módon, és tagadhatatlan sikerét talán nem kis részben az a könnyed felületesség teszi érthetővé, amellyel témáját tárgyalja, és a jelenségeket a maga eléggé szűkös elgondolásának Prokrusztész-ágyába szorítja. Ez a felületesség, amely meg sem kísérli, hogy behatoljon a problémákba, annál is kevésbé meglepő, mert Vaihinger tanultsága is bántóan hiányos — amint ez elég gyakran megnyilvánul.[15]

Vaihinger alapgondolata szerint a fikció hasznos, nélkülözhetetlen „műfogása” a gondolkozásnak. A valóságtól való tudatos eltérés célja a valóság elérése. A fikció titka szerinte az, hogy a gondolkozás kerülőutat tesz: a gondolkozás szándékosan hibát követ el, amit aztán utóbb egy ellentétes hibával ismét kiküszöböl a fikcióval bevezetett alakzat: miután hasznos szolgálatát igénybe vettük, el lesz távolítva. Eszerint a fikciók mellőzhetetlen alapjai a tudományos kutatásnak, de minden egyéb jelentős magatartásunknak is.

A vaskos kötetben a fikciók különböző osztályozásai vannak hivatva arra, hogy a tárgyalásnak tudományos jelleget kölcsönözzenek: van fikció és szemi-fikció, absztraktív (neglektív), sematikus, paradigmatikus, utópikus, tipikus, szimbolikus (analogikus), jogi, perszonifikatív, szumatórius, heurisztikus, praktikus (etikus), matematikai, azután tudományos és esztétikus fikció, és így tovább. A szerző egyáltalán nem volt ura az egybegyűjtött anyagnak — a már érintett okból nem is lehetett az.

Több, mint száz oldalon át tárgyalja a tudományos fikciók logikai elméletét, és valóban nem nehéz megállapítani, hogy e részben vajmi kevés logikát találunk, még a logikai érzék nyomát is csak ritka esetekben. E szinte mindent elnyelni kívánó elméletnek magvát a szerző saját szavaival kell visszaadnunk: „Die Methode der Korrektur willkürlich gemachter Differenzen, Methode der entgegengesetzten Fehler.”

Az előbb említett hibák dacára sem lehet azonban értékelésünk teljesen negatív. A bő anyag egybehordásán felül érdeméül kell felemlítenünk, hogy az elgondolás hátterében helyes sejtelem dereng, amit a sokszoros torzítás sem tesz felismerhetetlenné. E helyes sejtelem abban foglalható össze, hogy minden fogalom absztraháló folyamat eredménye, a kiindulásnál elkövetett „szándékos” hiba mögött pedig valójában maga az absztraháló folyamat (legalábbis annak megkezdése) rejlik. Az első hibát javító második hiba, az „ellentétes hiba” tisztázatlan marad — ezzel a szerző valahogyan azt a lépést kívánná jelezni, amellyel a fikciós „valótlanság” világából ismét visszatérünk a gyakorlat terére, hogy a fikcióval elért eredményeket hasznosítsuk. Mindez azonban nem vezetett sikerre, és ez az előzmények után nem is lehetett másként. (Szende Pál is azért értékeli[16] végeredményben pozitívan Vaihinger munkáját, mert az absztrakció keletkezése tekintetében is támpontokat lehet belőle meríteni.)

Van azonban Vaihinger munkájában egy másik mozzanat is, amelyet ugyancsak inkább pozitíven kell értékelni: amikor a fikciót a gondolkozás „műfogásának” tekinti és ilyenként kísérli meg elemezni, voltaképpen a fikció kialakulásának folyamatát látszik hangsúlyozni. Kísérlete több szerencsével járhatott volna, ha e folyamatot kevesebb felületességgel és előítélettel analizálja, sőt arra is súlyt helyez, hogy magát a folyamatot élesen különválassza a folyamat lezárulásaképpen mutatkozó „eredménytől”. (A fikció persze nem „műfogása” a gondolkozásnak, hanem a primitív gondolkozás természetéhez tartozik.)

Vaihinger vagy két tucatnyi helyen foglalkozik könyvében jogi fikciókkal; sehol sem mond azonban olyasmit ezzel kapcsolatban, ami túlmenne azokon a közismert megállapításokon, amiket jogi szakírók a fikcióról általában felhozni szoktak — semmi olyant, ami a legcsekélyebb mértékben is útmutatással szolgálhatna a jogi fikciókról szóló közkeletű ismeretek gyarapítása, fejlesztése terén.

Kelsen, aki a maga tanainak erősítésére és terjesztésére semminő alkalmat nem szokott elmulasztani, a maga fikciós elgondolásainak alátámasztására és terjesztésére persze a Vaihinger-mozgalmat is igénybe vette.[17] Már tanulmánya bevezető részében korlátozás nélkül elfogadja Vaihinger eredményeit, megállapítván, hogy „den prinzipiellen Ergebnissen der Vaihingerschen Philosophie des Als-Ob rückhaltlos zugestimmt werden kann.” A fikciót Vaihingerrel egyetértően a fikció céljával és azon eszközzel tartja jellemezhetőnek, amellyel célját elérni törekszik: „Der Zweck ist: Erkenntnis der Wirklichkeit, das Mittel: eine Verfälschung, ein Widerspruch, ein Umweg und Durchgangspunkt des Denkens. Kelsen más vonatkozásokban is megerősíti nézeteik megegyezését, ahol pedig Vaihinger nézeteitől eltér, óvakodik ezt hangsúlyozni, és az olvasóra bízza az eltérések észlelését.

Az első eltérés rögvest a fikció értékelésében mutatkozik. Vaihinger a fikciót tudományosan indokoltnak, gyakorlatilag nélkülözhetetlennek tartja. Szerinte a valóságtól való tudatos eltérés kiküszöbölésére csak akkor kerülhet sor, ha a fikció már megtette a maga hasznos szolgálatát. Kelsen általában ellene van mindenféle fikciónak, az eljárást veszélyesnek tartja, mert könnyen tévedésekhez vezet. Csak éppen nem mondja ki, hogy az egész fikció-kultuszt alapjában elhibázottnak látja:

Wenn die Fiktion ein eigenartiges Mittel ist, die Realität zu erfassen, dann könnte nur eine von ihrem Wege gänzlich abgeirrte rechtswissenschaftliche Betrachtung sich einer Fiktion in diesem Sinne bedienen […] dann kann auf dem Gebiete einer Wissenschaft, deren Erkenntnisse gar nicht auf die Wirklichkeit bezogen sind, eine Fiktion stets nur eine unzulässige und gänzlich unnütze, bloss schädliche Entgleisung sein.”[18]

Kelsen felbontja Vaihinger jogi fikcióit a jogi gyakorlat által teremtett és a jogelmélet által kialakított fikciók csoportjára. A jogi gyakorlat fikcióinál megkülönbözteti a jogalkotó által alkotottat a jogalkalmazás során kialakított fikcióktól. A jogalkotó fikcióit Kelsen nem is tekinti Vaihinger értelmében vett fikciónak, mert ezeknél nem megismerésre irányuló gondolkozási folyamatról van szó, hanem az akarat aktusáról: a Sollen, nem pedig a Sein szférájáról. A nyelvi kifejezés hasonló formája az, ami itt Vaihingert — szerinte — megtéveszthette. E fikciók, így a lex Cornelia fikciója is, valójában utaló jogtételek, rövidítések: „Abbreviaturen der Gesetzessprache”.[19]

Hasonlóképpen elutasítja a jogalkalmazási fikciókat is. És miután Vaihingernek a jogi fikciókra említett szinte minden példáját már elvetette, maga hoz fel jogelméleti példákat, amelyek felfogása szerint valóságos fikciók, mert megismerésre irányulnak — ilyenek például a jogalany és az alanyi jog. De még ezeknél is túlnyomónak látja az alkalmazásukkal járó hátrányt, és viszonylag csekélynek az előnyt.

Kelsen szerint csak a jogelmélet terén fordulhatnak elő valóságos fikciók: „echte, d. h. erkenntnistheoretische Fiktionen der Rechtswissenschaft […] Fiktionen der Rechtstheorie.[20]

Nem szorul bővebb kifejtésre, hogy Kelsen állásfoglalása semmivel sem viszi előbbre a fikció tanulmányozását, természetének megismerését. Ellenkezőleg, a tipikusan kelseni nézetek belevegyítésével a megszokottnál is homályosabbá tette a fikció képét.

A Kelsen által tett megkülönböztetések csírája egyébként, mint láttuk, már Jheringnél is megtalálható. Világosan mutatkozik ez a különbségtétel H. Dernburg esetében[21] is:

Von den gesetzlichen Fiktionen kann man unterscheiden dogmatische Fiktionen. Es sind dies solche, welche die Wissenschaft entwickelt hat um die rechtlichen Tatsachen unter einheitlichen Gesichtspunkten systematisch zu vernküpfen.[22]

Moór Gyula a fikció megítélésében Kelsen nyomdokain halad anélkül, hogy e vonatkozásban reá hivatkoznék.[23] Emellett még félre is érti Kelsent.

Legelőbb is megállapítja, hogy az ún. jogi fikciók az egyszerű szabályozás célját szolgáló logikai segédeszközök, amelyeknél tulajdonképpen arról van szó, hogy egy bizonyos esetre szóló rendelkezést a jog egy másik esetre is kiterjeszt. E fikciókban tehát nem arról van szó, hogy valamit, ami nem valóság, valóságnak vegyünk, és így

„az ún. jogi fikciók nem tekinthetők a szó tudományos értelmében vett fikcióknak. Az az eltérés a valóságtól, a nem valónak való gyanánti elfogadása — ami a tudományos fikciók jellemző vonása — már csak azért sem fordulhat elő a jogi fikcióknál, mivel a jog sohasem azt mondja meg, hogy mi van, hanem azt írja elő, hogy mi legyen; normatív előírásokat és nem konstatáló tételeket tartalmazván, arról, ami nincs, nem állíthatja azt, hogy van”.

Átveszi tehát Kelsentől azt a gondolatot, miszerint a Sein és a Sollen megkülönböztetéséből következnék, hogy a Vaihinger értelmében vett fikció (elsősorban tehát a törvényi fikció) nem is fikció; ezt azonban úgy fejezi ki, hogy e fikciók nem fikciók „a szó tudományos értelmében”, két sorral utóbb pedig a „tudományos fikciók” jellemző vonásáról beszél — ami csak azt mutatja, hogy maga sem tudja: minő értelemben használja itt a „tudományos” meghivatkozást.

Arról a súlyos hibáról, amit az az állítás jelent, hogy az ún. Soll világában nem fordulhat elő fikció, nem is beszélünk, mert ezért nem ő, hanem a gondolat gazdái felelősek. Annál meghökkentőbbnek kell azonban tartanunk, hogy a tudományos értelemben vett fikció és a tudományos fikció fogalmával anélkül dobálózik, hogy számot tudna adni arról, vajon mire gondol. Dernburgnál világos, hogy az egyes szaktudományok azok, amire gondolni kell itt, és amelynek művelői a maguk szaktudománya — itt a jogtudomány — ápolása közben, annak céljaira kifejlesztették az ún. dogmatikus fikciót: Kelsennél is már eléggé világos ugyanez az elgondolás, annál is inkább, mert az általa hozott példák folytán egyáltalán nem lehet kétséges, hogy ezek a jogtudomány művelése során keletkeztek. Moór azonban úgy beszél itt a szó tudományos értelmében vett fikcióról, mintha magának a fikciónak általában lenne valaminő különleges tudománya, vagy mintha a logika volna az a tudomány, amelybe a fikció tárgyalása beletartozik, s amely tudomány meghatározná azt is, hogy általában mi tekintendő fikciónak és mi nem. Annál különösebb ez, mert még mielőtt áttérne az úgynevezett jogi fikciókra, más „sajátos jogi konstrukciókat” példáz egy teljes oldalon keresztül, s ezek sorában a cselekvésképtelen jogalany és a törvényes képviselet kapcsolatának jogi konstrukcióját és egy általa ezzel sok tekintetben rokonnak tartott másik „jogi konstrukciót” is, a jogi személy konstrukcióját. Ugyanakkor egy szóval sem tartja említendőnek, hogy ezek viszont — legalábbis Kelsen felfogása értelmében — valóságos fikciók lennének.

A kép tehát, amelyet az olvasónak itt nyújt, a következő: vannak tudományos értelemben vett (tudományos) fikciók és vannak ún. jogi fikciók. Az utóbbiak voltaképpen nem is fikciók, az előbbiek pedig ugyancsak nem a jog területére eső fikciók, hanem valamiféle sajátságos jogi konstrukciók. Mindkettő „logikai segédeszköz”, amit különböző jogrendszerek alkalmaznak. Más szóval, a jogrendszerek által alkalmazott logikai segédeszközök között nincs tudományos értelemben vett fikció, csak úgynevezett jogi fikció, amely voltaképpen nem is fikció. E zűrzavar oka az, hogy Moór a „tudományos” vagy „tudományos értelemben vett” fikció fogalmát Kelsentől veszi át, aki viszont Vaihigertől kölcsönzi — nem véve azonban észre, hogy e fogalom mást jelent Vaihigernél, és megint mást Kelsennél. Az eltérést a kettő között tehát nem észleli, fogalmának forrásaira nem utal, ehelyett úgy használja a „tudományos” kitételt, mintha a köztudomás szabatos értelmet kapcsolna ehhez a nagyon is ellentmondó fogalomhoz. És ugyanígy felderítetlenül hagyja a „tudományos” és „jogi” fikció szembeállítását, mert itt sem utal a Kelsen-féle felosztásra, ezt is közkincsnek tekinti. Így persze nem is állhat elő más eredmény, mint teljes zavar.

Ezentúl, amikor a cselekvőképtelen jogalany és a törvényes képviselet kapcsolatából adódó „jogi konstrukcióval” foglalkozik, maga is azt mondja, hogy

„azáltal az egyszerű intézkedés által, hogy a cselekvőképtelen személyek mellé törvényes képviselőt rendel, a valóságtól való ama csekély eltérés által, hogy a törvényes képviselők cselekedeteit nem ezeknek, hanem a cselekvőképteleneknek számítja be, vagyis jogilag ezen utóbbiak cselekvésének tekinti, hogy az átlagemberhez mért szabályai a cselekvőképtelen személyekre (őrültekre, csecsemőkre, stb.) is alkalmazást nyerhessenek.” (Kiemelés Halász Aladártól)

Nyilvánvaló, hogy amikor Moór itt „a valóságtól való csekély eltéréssel” operál — az eltérés egyébként egyáltalán nem mondható „csekélynek” —, nyilván benne volt már abban, hogy fikciónak tekintse ezt a konstrukciót, és ebben talán csak az akadályozta meg, hogy akkor már kialakulóban volt nála a maga semmi újat nem hozó felfogása a jogi személyről.[24]

Grosschmid Béni is több ízben érinti a fikció kérdését. Így amikor olyan „kategóriákat” vizsgál,

„amelyek a végső eredmény egyes oldalát tekintve egybevágnak, mégis meg kell őket egymástól különböztetni, miként az orvostudományban a különböző betegségeket, bárha esetleg egyaránt lethális lefolyásúak”:

Így ír:

Fictio s az ún. cáfolhatatlan vélelem (praesumptio juris et de jure) péld. kt. 320, 360, 361, kisaját. t. 61 egybevágnak annyiból, amennyiben mind a kétszer oly tényállás szabályai alá keríti a törvény az esetet, mely a bíró előtt bebizonyítva, sem az ellenkező bebizonyításának helye nincsen. Mégis nagy a különbség. Jelesül a törvény indító okaiban. Fictiónál a törvény tudja azt, hogy az alákerített eset más (péld. opt. 767, ht. 31, 46, 58, 67, kt. 353 stb.); s végsőleg ez semmi egyéb, mint szabálykiterjesztési modora a törvénynek más esetekre. Az erős praesumptiónál a törvény (ellenbizonyítás kizárásával) valónak vétet valamit, aminek ténybeli mibenlétét nem tudjuk.”[25]

Ez a Grosschmidtól vett idézet két irányban is tanulságos. Először azt mutatja a fikciókra felhozott példák körével, hogy a fikciót tágan — és ennek megfelelően kifejezési módként — értelmezi. A másik tanulság az, hogy a fikció és az ún. cáfolhatatlan vélelem között csak a törvény indítóokaiban lát különbséget. Egyébként tehát nem, és ezt tartjuk jelentősnek. Annál is inkább, mert maga Grosschmid nem egy esetben fejtette ki, hogy milyen ingoványos talajra lépünk, ha a törvény indítóokaiból akarunk kiindulni. Grosschmid egyik kedvelt szerzője, Frank Ignác is utal arra, hogy bizonyos esetekben

„szükséges a törvény okait vizsgálni, ti. okokból a szerző akarattyát fejteni; tekintetbe tehát venni: mi az, a mit a törvényszerző adott törvényével elérni kívánt (mi volt céllya); melyek voltak indító okai; minő példát követett: honnan merítette tudományát. Csak hogy ezen vizsgálat nagy óvakodást kíván, hogy ti. mind okaink erősek, az az bizonyosak legyenek, mind pedig hogy a mit következtetünk, erőltetés és minden hiba nélkül az előző okokbul folyjon. Sokszor a törvény okát nem is tudgyuk; máskor tudgyuk ugyan, de okának tellyesen a törvény rendelése meg nem felel, ti. a rendelés nem egészen okszerű; vagy a lehetséges okok összeütközők, és nem tudhattyuk, mellyikének hódolt légyen a szerző.”[26]

Ha ehhez még figyelembe vesszük, amit különben Grosschmid szintén tisztán lát, hogy voltaképpen a modus dicendi megválasztásáról is szó van akkor, amikor a törvényi szöveg szerzője a lehető kifejezési módok valamelyikénél megállapodik, és hogy e választásban legtöbbször az a szempont érvényesül, melyik módon fejezhető ki a gondolat a legkönnyebben és legérthetőbben, úgy nyilvánvaló, hogy a magunk szempontjából ennek az érdekes különbségtételnek nem kell nagyobb fontosságot tulajdonítanunk, mert ez nem érinti a struktúrát.

Egy másik helyen,[27] ahol a „quasi contractusok és quasi delictumok ügyét” összefüggőleg tárgyalja, Grosschmid annak a nézetnek ad kifejezést, miszerint

„a quasi-contractus tisztán tralaticius és névleges kategória […]; ellenben a quasi-delictum állandó jogképző sugalom. […] Az, hogy a törvény ez esetekben a vétkesség bizonyítását nem kívánja (sőt olykor az ellenbizonyítást sem engedi meg), nem ellentéte annak, hogy a törvény alapgondolata mégiscsak az, hogy itt hibánk okából felelünk. Az állam azért felel a sikkasztó bíróért, mert — tessék neki vigyázni; s a vasút is a balesetért, mert — tessék neki vigyázni […]. A különbség […] némikép olyasforma, mint a szigorú praesumptio és a fiktió közt való. Nem mechanikai, hanem jogsugalmi. […] Vagyis: quasi- contractus s a quasi-delictum közt is némikép az a különbség, hogy amott fingitur (contractus); aminek, mint merő lehetőségnek, nincs határa; emitt: praesumitur (delictum). Amaz jogkövetkezésbeli (mesterséges) hasonlítás (ami a rómaiaknál lényegben csak arra való volt, hogy a contractualis obligatio kötelező ereje alá fogják az eseteket, melyekben a contractus merő hiányát már Gajus kiemeli […]); emez causabeli (természetes) rokonság.”

Ugyanez a gondolat tér vissza ott is, ahol megállapítja, hogy quasi delictum esetében legalább a deliktum „lehelete” található meg, a quasi contractus esetében még a lehelete sincs meg a kontraktusnak.

A prezumpciónak és a fikciónak ez az összehasonlítása egészen másként mutatkozik, ha tudomásul vesszük, hogy a prezumpció sem egyéb, mint fikció: a megejtett bizonyítás fikciója. Így aztán az összehasonlítás eredménye is más formában, a belső struktúrát feltüntető formában jelentkezik. Nem szorulunk az „indok” bevitelére, és ha az objektív felelősséget mai, kifejlődött alakjában szemléljük, igen nehéz volna annak minden jelentkezésében akár csak lehelletnyit is felfedezni a deliktumból. Még csak az sem állítható, hogy az objektív felelősség minden egyes típusánál a deliktumhoz való hasonlatosság gondolata a jogszabályalkotóban meglett volna. És megállapítható az is, hogy a quasi contractus bizonyos eseteiben egyáltalán nem indokolt azt mondani, hogy semmiképpen sem hasonló a maga ún. tényállási részében a contractushoz, csak a jogi szabályozottság hasonló: ha a negotiorum gestor tipikus célját és az e cél megvalósítására irányuló tipikus magatartást vesszük figyelembe, nem kétséges, hogy megtaláljuk a hasonlatosságot a mandatárius esetében fellelhető tipikus céllal, tipikus magatartással is. Vagyis a quasi contractusnál is megvan valamilyen elcsenevészesedett formában ama „causabeli” hasonlóság, amely azután „jogsugalom” módjára hat, azaz hasonló joghatás előidézését sugalmazza a jogszabály megalkotójának, és megérteti a köztudattal is, hogy indokolt a hasonló jogi szabályozás.

Ennek magyarázatát már megadtuk: látókörünk beszűkítését jelenti a szemléletnek az a szokásos módja, amely arra korlátozza magát, hogy a fikciónál csak azt lássa, ami feltűnően szembeötlő, vagyis csak az ún. joghatásbeli hasonlóságot tekinti tertiumnak, minden mást eleve a quartumba utal. A szorosabb vizsgálat megmutatja, hogy e quartumban kell lenniök a tertium-mozzanatoknak is, és éppen ezek „sugalmazták” a hasonló jogi szabályozást. Ahogyan persze az is akárhányszor előfordul, hogy a hasonló szabályozás tertiumából utóbb — újabb tapasztalatok, behatóbb megismerés eredményeképpen — egyes mozzanatokat kiemelünk és a quartumba utalunk.

Mondanunk is felesleges, hogy a jogi szabályozottságon felüli „rokonság” — amint Grosschmid nevezi — éppúgy lehet közeli, mint távoli. A lényeg az, hogy hasonló szabályozottság hátterében mindenkor ott áll valamilyen egyéb hasonlóság is, amely azt indokolttá teszi, sugalmazza. Vegyünk erre szép példát Jheringtől, aki ezt más vonatkozásban alkalmazta. Egyes amerikai rabszolgatartó államok a polgárháborúig halálbüntetés terhével tiltották, hogy négereket írásra és olvasásra tanítsanak. Jhering, aki a jog célját abban látta, hogy az a társadalom — illetve a társadalomban uralkodó osztály — „életfeltételeit” biztosítsa, zordon iróniával állapítja meg, hogy ezen államoknak a maguk szempontjából igazuk is volt:

unser Sklavenstaat verträgt sich nicht mit der Bildung der Sklaven; wenn der Sklave lesen und schreiben kann, so hört er auf Arbeitsvieh zu sein, er wird Mensch, und Menschenrechte geltend und bedroht damit unsere auf das Institut der Sklaverei gebaute gesellschaftliche Ordnung. Wo das Leben an der Finsterniss hängt, ist Hineinbringen des Lichts ein todeswürdiges Verbrechen”.[28]

(Ha ezt a büntető rendelkezést fikciós szerkezettel fejezték volna ki — pl. aki négert írni-olvasni tanít, úgy tekintendő… —, ezzel feltárták volna egy újabb absztrakciós fogalomalkotó folyamat megindulását, mert a főbenjáró bűncselekmények addigi fogalmának ezáltal történő megváltozása egy újabb absztrakciót, vagyis fogalmat körvonalaz; az új fogalom átfogóbb a réginél, több absztrakció esik alája, és ezeket mind az a hasonlóság fogja egybe, hogy tényállásaik kiemelkedően veszélyesek a fennálló társadalmi rendre nézve.)

Grosschmid fejtegetései egyébként világossá teszik azt is, hogy mennyire tarthatatlan a jogszabálynak tényállásra és joghatásra történő merev felbontása: e kettő csak egységében ismerhető helyesen fel Vegyük a prezumpciónak általunk megállapított, nézetünk szerint vitathatatlan azon jellegét, hogy az a bizonyítás megtörténtének fikciója — és tegyük fel a kérdést: miképpen változtatja meg az ún. tényállást ez a fikció, ha ragaszkodni kívánunk a tényállás és joghatás megkülönböztetéséhez. Az eredmény nem lehet más, mint ez: a fikció nem a bíró elé kerülő tényállást változtatja meg, hanem azt a tényállást, amely magával a bírói eljárással csatlakozik a bíró elé került tényálláshoz, mégpedig olyan módon, hogy ezt a változást az eredeti tényállás és az ahhoz fűződő törvényi rendelkezés együttesen idézik elő, mint hatást. Így azután kétféle tényállással van dolgunk: a bíró elé került tényállással, valamint a bíró által elbírált (az ítéleti indokokban is lefektetett) tényállással, mely utóbbi joghatás-elemeket foglal magában. Amidőn pedig nyilvánvaló, hogy a tényállás és a joghatás megkülönböztetése nem jelenthet elvi megkülönböztetést, hanem csakis valamilyen nyers (és kétséges határú) eseti megkülönböztetést, s ezt is csupán azon korlátozással, hogy mindenkor relatív módon fogandó fel. Nagyon is óvatosan kell tehát kezelnünk azt a megállapítást, hogy a fikció az ún. tényállási részen ejt módosítást, s a fikció akként is felfogható, hogy az e részre vonatkozó igaz (a valóságot helyesen tükröző) ítéleteket meghamisítja, és így tovább.

Grosschmid előbb tárgyalt különbségtételének eredetét két mozzanatban vélem megjelölhetni. Az egyik a fikció természetének akkor még kellően ki nem bontakoztatott volta, a másik pedig a prezumpcióról általában uralkodó téves felfogásnak egy sajátos utóhatása, amely még a praesumptio juris et de jure területére is kiterjedt, noha az utóbbiról már akkor kialakult az a felfogás, hogy valójában egyértelmű a fikcióval. Minthogy azonban ez az egyenértékűség még nem volt megalapozva a strukturális azonosság kimutatásával, az ösztönös meglátás nem védhetett meg az olyan visszaeséstől, amelynek az imént tanúi voltunk. Még Grosschmidnál sem, akinek annyi mélyenszántó értékes strukturális elemzést köszönhetünk, akiben a „képleges” kitételek felismerését szolgáló készség is annyira fejlett és éber volt.[29]

Az angol jogban ma is még igen jelentékeny szerepet játszanak a fikciók, és ha jogi íróik a fikciót tárgyalják, annak tipikus megjelenési formáját többnyire éppen a quasi-contract képviseli. Persze ma már messze túl vannak Jeremy Bentham nézetén, amely szerint a megtévesztés vágya [a desire to deceive] sugalmazná a fikciók használatát; s azt sem tartják már, hogy a fikció csupán eszköz a bíróságok hatalmának kiterjesztésére. Általában kifejezési módnak nézik, és előnyösnek tartják e régi, kipróbált szerszám használatát, amellyel nem jár az újítás kockázata. Úgy látják, hogy a régi szabály ilyen módon történő felhasználása takarékos eljárás: az intellektuális erőfeszítés minimumát [a minimum of intellectual effort] igényli csupán. Emellett azonban figyelmük előterében állanak azok a hátrányok és veszedelmek is, amelyek pedig a fikció velejárói.

Vegyünk egy példát: a skót jog szerint a házasság felbontásánál a feleséget akként kell kielégíteni, mintha a férje meghalt volna. Felmerült a kérdés: vonatkoztatható-e ez a szabály a férjet megillető életjáradékra is, és a döntés az volt, hogy erre a vagyonértékre a fenti szabály nem vonatkoztatható, mert a férj halálával az életjáradék is megszűnik. Ebben az esetben a fikció vagyonmegosztási szabályt jelentett, amelyet egy más irányú újabb fikcióval kellett megtoldani — azzal a fikcióval, hogy a férj elvesztette életjáradékát — annak érdekében, hogy a döntés úgy történjék, ahogyan történt. G. W. Paton szerint, akitől ezt az esetet vesszük,[30] az asszony nem igényelheti az életjáradékot, ha a fikciót logikusan alkalmazzuk [if the fiction is applied logically].

A felsőház úgy döntött, hogy a fikciót nem szabad „tényleges célján túlmenően” alkalmazni, és ezért a vagyonmegosztás a jelenlegi vagyonra korlátozandó, vagyis a nő további életjáradékban nem részesül. Nem kívánjuk vizsgálni a döntés helyességét vagy helytelenségét, annyi azonban mindenesetre nyilvánvaló, hogy mind Paton nézete, mind a felsőház indokolása nem helytálló. Paton nézete azért nem, mert a fikció alkalmazásának terjedelmét semmi esetre sem a logika szabja meg: nincs olyan logikai szabály, amely azt kívánná — vagy akár csak kívánhatná is —, hogy a férj most már az élet mindama vonatkozásaiban, amelyek a feleséget érdekelhetik, halottnak legyen tekintendő. Erre nyilván Paton is rájött volna, ha a konkrét esetben bemutatóra szóló, már befizetett díjú életbiztosítási kötvény lett volna a férj birtokában, és az asszony azt igényelte volna, hogy annak megfelelő része az ő javára fizettessék ki, minthogy a férj meghaltnak tekintendő, és így csak „logikus”, hogy a halálozás esetén járó biztosítási összeg megfelelő részét megkapja. De helytelen indokolással tagadta meg a felsőbíróság is az asszonynak az életjáradékban való részeltetését, mert ha megosztási szabályról van szó, azontúl pedig semmi másról, úgy a férj váláskori vagyonába bizony beleesik a folyamatban lévő életjáradék valószínűség-számítás szerinti ellenértéke, a válás időpontjára tőkésítve. Ez az eset nem csupán a fikciós szerkezet veszélyeit domborítja ki, de azt a veszélyt is, amelyet a fikcióról való különböző tisztázatlan elgondolások jelentenek: határozatlanságot, bizonytalanságot, és így a konkrét jogeset mellékzöngéinek túlzott befolyását a döntésre. A fikciókkal való gyakori gyakorlati foglalkozás mindenesetre nem egy tekintetben alaposan felnyitotta az angolok szemét, amit Paton ama (egyébként mástól átvett) megállapítása is mutat, amely szerint sok törvényt vissza lehet vezetni egymásra halmozott fikciók halmazára [Much law may be reduced to a heap of fictions piled one on top of another]. (Ma egyébként mindinkább igyekeznek elszakadni nem egy régi fikciótól, közvetlen szabályozást léptetvén helyükbe — így a quasi-contract fikciójától is.)

 

 

6.

 

Szászy-Schwarz sok tekintetben helyesen látja a fikció kérdését, amint ezt a következők mutatják:

„A fikció — helyes felfogás szerint — szintén csak képletes kifejezési mód, sajátlan beszéd sajátos beszéd helyett. Így pl. ahelyett, hogy azt mondanók: aki más dolgát bírta, és a tulajdonos igényeinek kijátszása céljából továbbadja, a dolog értékét megtéríteni tartozik — sajátlan beszédben azt mondjuk: aki más dolgát bírta, és a tulajdonos igényeinek kijátszása céljából továbbadja, továbbra is birtokosnak tekintetik. Hogy a törvény puszta szava azt, ki egy dolgot többé nem bír, nem teheti birtokossá, nyilvánvaló; a jog fikciója nem képes arra, hogy ami nincs, létezővé, ami létezik, nem létezővé tegye […]. Mindez esetekben — melyekhez a jog minden tanából száz meg száz hasonlót lehetne csatolni — a jog a maga rendeletei könnyebb felfogása, valamint a kifejezés rövidsége kedvéért a fikció sajátlan beszédével él, éspedig vagy a hasonlat formájában: pl. »az alakilag hibás végrendelet olyan, mintha nem léteznék [testamentum pro nullo habetur]«, az uratlan vagyon (bizonyos esetekben) »olyan, mintha ura volna«, »ki birtokát rosszhiszeműleg továbbadta, olyan, mintha még birtokos volna«; vagy, rövidebben, a metafora alakjában: pl. (jogilag) »nullum testamentum«, »(jogi) személy vagyona«, »(jogi) birtokos« stb. A zárójelbe tett ‘jogi, jogilag’ ez utóbbi esetben azt teszi, hogy »nem valóságban, hanem hasonlat szerint«; ennélfogva, valamint ez esetben »jogi« személyről, »jogilag« nem létező végrendeletről szólunk, úgy következetesen a dolo possidere desidens birtokost is (ha a kifejezés már más értelemre nem volna lefoglalva) »jogi« birtokosnak, a méhmagzatot (a fenti példánkban) »jogi« szülöttnek, az ellenséges fogságban élőt »jogi« halottnak, az emancipált zsidót »jogi« kereszténynek nevezhetnők. De e nevezetnek nem volna szabad velünk elfelejtetnie, hogy a való tényállás más, mint amely ama fictiv elnevezésekben kifejezésre talált. Pedig bármi hihetetlen, a jogi elmélet legújabb időig a fictiv beszédmóddal mint jogi valósággal bánt; megtévesztette magát a kifejezés által, s annyira beleélte magát a fikció képes beszédébe, hogy a képet valóságnak nézte, vele úgy argumentált, bizonyított, belőle úgy következtetett, mint valóságból […]. Kuntze egy egész korszak tévedését adta vissza ama himnuszszerű dicsbeszédben, melyet (Oblig. u. Sing. 89. o.) a fikció, »a jogtudomány e legmagasztosabb virága« (!) felett tart: »Es webt ein dämonisches Walten in diesem wundersamen Reiche der Fictionen; es ist der Blick des aufrechten Menschenleibes nach den freien, lichten Höhen des Äthers, wo er von irdischer Fessel sich entbunden träumt. In diesem Geisterlande des Rechtes hat der Rechtssinn sich nicht bloss über die Thatsachen erhoben, nicht bloss aus der in der Materie ihn haltenden Befangenheit erlöst, sondern sich von ihr losgerissen, zu ihr, zu der Wirklichkeit in Widerspruch tretend, ja sich zur Herrschaft über sie erhebend [!]. Fictionen sind Rechtsannahmen von Thatsachen im Widerspruch mit der Wirklichkeit, welche gleichsam gegen ihren Willen dem Rechte dienstbar gemacht wird[!]”«. A tévedések, melyekbe jogelméletünk ezen fiktív beszédmód kellő fel nem ismerése következtében esett, és a veszedelmek, melyek e képes beszédnek a tudományban való illetlen szerepléséből származnak […] minden civilista előtt ismeretesek. Már most: teljességgel ugyanezen hibák és veszedelmek ismétlődnek a naturalistikus dogmatika képes beszéde terén is. Az első, ki a jog terén a jogok keletkezéséről, változásáról, megszűnéséről, a jogok azonosságáról és különbözőségéről, anyagáról és alakjáról, épségéről és betegségéről stb. beszélt — egy többé-kevésbé elmés képet használt, melynek védelmére egyebek közt azt is lehetett felhozni, hogy a köznapi beszéd is széltiben ily képekkel él.”[31]

A fikció tekintetében tett más megnyilatkozásai is ebben a szellemben mozognak: minden általa felölelt mozzanatot józanul és kifogástalanul értékel, s az annyira szokásos tévedések nem érintik szemléletét. Az a körülmény, hogy koronként maga is él egyes vonatkozásokban a „tisztára fikció”, „merőben fikció” kitételekkel — annak kifejezésére, hogy az illető állítás semmiképpen sem látszik megalapozottnak, nem tükrözi a valóságot (esetleg: egyik mozzanatában sem tükrözi a valóságot és így a helyesen tükröző ítéletnek ún. ellentéte) —, zavart nem okoz nála, mert a ‘fikció’ szó használatának ezt az elterjedt értelmét annyira külön tartja a fikciónak mint sajátos fogalomnak e műszóval történő kifejezésétől, hogy sem összetévesztésre, de még csak kölcsönhatások kialakulására sem adódik alkalom.

Csak egyszer, a jogi személlyel kapcsolatban operál — mintegy harci eszközként — a fikció esetleg félreérthető értelmezésével. Ezzel az esettel rövidesen lesz alkalmunk foglalkozni, megmutatva, hogy ez alkalommal sem okozott Szászy-Schwarznál eltévelyedést, bár nézetünk szerint megakadályozta őt abban, hogy még világosabban exponálhassa a témát. Azt hisszük, ha szemléletét még egyes további nézőpontokkal (pl. a kivétel-konstrukcióra, bizonyos szimulált ügyletekre) is kiterjesztette volna, eljut a fikció átfogóbb értelmezéséhez, és ezzel logikai szerkezetének egzaktabb megvilágításához.

Nézeteinek az idézettel vázolni megkísérelt együttese mindenesetre üdítően üt el a korabeli felfogástól, amely a fenti problémának legfeljebb egy-egy csücskét ragadta meg helyesen, és ezért nem is volt alkalmas arra, hogy komoly fordulatot idézzen elő.

Mielőtt a fikció tárgyalását befejeznők, öt témát kell még röviden érintenünk: a fikció kapcsolatát az argumentum a contrario néven ismeretes ítéletrendszerrel, a fikciók találkozásának kérdését, az ügylet-szimulálás során keletkező fikciót, az ún. fikciós elméletek kérdését, végül a fikció viszonyát a logikai tagadáshoz.

Az argumentum a contrario kérdése persze fel sem merülhet azokban az esetekben, amikor a jogszabály alkalmazza a fikciós kifejezési módot, annál inkább kerülhet azonban szóba akkor, amikor a joggyakorlat az „értelmezés” útján fokozatosan alakítja ki ezen eszközzel az új jogszabályt. Így szükségképpen újból és újból visszatér az argumentum a contrario kísérlete, amíg az új szabályozás meg nem szilárdul. Könnyebb az eset akkor, ha olyan jelenségről van szó, amit még nem ismertek a régi jogszabály megalkotásánál.

Ilyenkor gyakran azzal a további fikcióval operálnak, hogy a szabályozás eleve is ilyen módon történt volna, ha a jogszabály megalkotása korában már ismerték volna az újabb jelenséget — pl. az értéket képező, ingónak nem mondható villamos áramnak azt a „tulajdonságát”, hogy „ellopható”; vagy a telefont, amely lehetővé teszi, hogy „távollevők” úgy beszéljenek egymással, mintha együttesen jelen volnának. Ez a további fikció voltaképpen „bizonyítási” fikció, tehát úgynevezett prezumpció, mégpedig erős (meg nem dönthető) vélelem, amelyet idővel a köztudat alakít ki, és amit az tesz lehetővé, hogy sem bizonyításra, sem ellenbizonyításra már a dolog természeténél fogva sem kerülhet sor.

Nehezebb a helyzet akkor, ha e „bizonyítási” fikcióval nem lehet élni — ha például csupán az illető életviszonyok konkrét jelentkezéséből, elbírálás alá kerülő jogesetekből mutatkozik meg, hogy a jogi szabályozottság sokak nézetével nem egyezik. A rómaiak ilyenkor szuverén módon jártak el, amit a jogtudósok nagy tekintélye tett lehetővé. A Senatus Consultum Silanianum megalkotására közvetlenül ható konkrét eset körülményei hozták magukkal, hogy az eljárást azokkal a rabszolgákkal szemben rendelte el a törvény, akik a megölt dominusszal sub eodem tecto tartózkodtak. A gyakorlat során ezután különböző illetékes nézetek nyilatkoztak meg fikciós szerkezet formájában eszközölt megállapításaikkal. Mintegy ugyanazon fedél alatt tartózkodónak tekintették azokat is, akik oly helyen voltak, ahonnan a hangot képesek voltak meghallani, hozzátévén ehhez még, hogy vannak erősebb és gyengébb hangú emberek, s nem mindenkit lehet ugyanazon helyről meghallani. Tehát a több épületből álló falusi birtok másik épületében tartózkodó rabszolgát esetleg ugyanazon tető alatt lévőnek tekintették. Ugyanazon tető alatt lévőnek tekintették az urát valamilyen utazásán kísérő rabszolgát is, ha az úton történt a dominus erőszakos halála. És ugyanazon tető alatt tartózkodónak akkor is, ha még a támadás előtt elmenekült, figyelem nélkül arra, hogy a támadás időpontjában hallhatta-e még a dominus segélykiáltásait, és arra is figyelem nélkül, hogy egyáltalán kiáltott-e segítségért. A jogtudósok nézete szerint a serdületlen korú rabszolga nem tartozik azok sorába, akik segítséget tartoznak nyújtani. De ezen kivétel alóli kivételnek tekintették azt a fiút, aki nem sokkal volt alatta a serdült kornak, ura lábánál aludt az eset alkalmával, és még utólag sem adta fel a cselekményt. A Senatus Consultum Silanianum a rabszolgák kötelességévé tette, hogy segítséget nyújtsanak veszélyben lévő gazdájuknak akár saját életük veszélyeztetése árán, és hosszú kazuisztikája van annak, mikor tekintették a segélynyújtást segélynyújtásnak és mikor nem, amiként annak is, hogy ki és kinek tartozott segítséget nyújtani és kinek nem. (Ez a titulusD.29,5 — meglepően gazdag konkrét fikciók és ellenfikciók felsorakoztatásában. Ennek magyarázatára az a már említett körülmény szolgál, hogy minden egyes esetben komoly érdekösszeütközés mutatkozott az uralkodó osztály egészének és egyes tagjainak érdeke között, a jogalkalmazás pedig a konkrét esetekben a szembenálló érdekek lehető kímélésével kereste az összeegyeztetést.)

A fikciók találkozásának esete különösen akkor okoz zavart, ha a kétféle fikció más-más módon látszik „megváltoztatni” az úgynevezett tényállást. Érdekes példát találunk erre F. Bernhöft tanulmányában.[32] Az örökhagyó halálát követő tizedik hónapban az özvegynek gyermeke születik. Az érintett német polgári törvénykönyv 1593. §-a értelmében származásának törvényességét a gyermek képviselője megtámadja azzal, hogy az örökhagyó életének utolsó hat hónapjában olyan súlyos betegségben szenvedett, amely kizárta, hogy apja lehessen a gyermeknek. A képviselő a törvénykönyv 1923. §-ára hivatkozik, amely szerint az utószülött gyermek úgy tekintendő, mintha az örökhagyó halála előtt született volna; ha pedig az örökhagyó halála előtt született, az örökhagyónak a halált megelőző hathónapos betegsége nem bizonyítja, hogy nem lehetne apja. A nasciturus-fikció persze nem teheti az apától származóvá a gyermeket, minthogy e fikció hatásterülete eléggé pontosan van meghatározva, és ez az eset azon túl esik. (Számos más esetben a fikció hatásterülete jóval bizonytalanabb, elmosódottabb, és így fölöttébb alkalmas a legváltozatosabb eredmények felidézésére.) Ennél a jogesetnél a gyermek képviselője az ellenbizonyítással megdönthető bizonyítási fikció megdöntését egy másik fikcióval kívánta megakadályozni. Ez a kísérlet éppen úgy köszönhető a fikciók révén általában keletkező bizonytalanságnak, mint a fikció tekintetében uralkodó zavaros nézeteknek. (A logikai szerkezet szorosabb vizsgálata érdekes párhuzamosságot mutat az ilyen esetek és a Beck Salamon által kétfedelű obligációnak nevezett jelenségcsoport szerkezete között.)

Kétségtelenül a fikciók sorába tartoznak azok az esetek is, amelyekben a fikció kialakításánál valamilyen ügylet szimulálása[33] hat közre. Az a primitív elgondolás, hogy a fikció az ún. tényállást megváltoztatja, itt abban mutatkozik, hogy a felek részben más tényállást produkálnak, mint amely megnyilatkozna akkor, ha nem a tényállás színlelésével kívánnák az áhított joghatást előidézni. Ajándékozást és ezzel kapcsolatos tulajdon-átruházást akarnak például, bizonyos okokból azonban ezt adásvétel formájában teszik, vételárként aránytalanul csekély összeget — például, a legkisebb pénzegységet — tüntetvén fel. Mindenki tudja — a hatóságot is beleértve —, hogy mi történik itt voltaképpen, de senki se kifogásolja az in fraudem legis agere eme „legális” módját, amelynek persze minden egyes esetben szükségképpen el kell térnie valamely érdemleges összetevőben a nem szimulált adásvétel ún. tipikus tényállásától. Más szóval: a tipikus tényállásnak csupán egyik része esik a tertiumba. Nyilvánvaló, hogy dacára a tényállás utánképzésének, annak egyik része — sőt, hozzátehetjük: jelentőséggel bíró része — mégis a quartumba kerül, és azt a további fikciót igényli, hogy olybá vétessék, mintha szintén „hasonló” lenne. Vagyis azon bizonyos egyetlen pénzegységnyi „szimbólum” tekintessék a konkrét esetben vételárnak.

És fordítsuk meg most ezt az esetet: hányszor mondja a kereskedő valamilyen feltűnően olcsónak állított vételárra utalással, hogy az adásvételi ügylet, amelyre a vevőt rá akarja beszélni, „valóságos ajándék”. Ezzel a kitétellel azt a fikciót fejezi ki, hogy bizonyos vonatkozásban úgy tekintendő, mintha ajándék lenne. (Ha a római kereskedő mondott ilyent, nála ez a következő gondolatot is kifejezhette volna: a kérdéses adásvétel minden tekintetben pontos mása, utánképzése annak a mancipációs adásvételnek, amelyet res mancipi ajándékozása esetén szoktak létesíteni.)

Vegyünk egy másik példát: régi babona tiltja, hogy bizonyos dolgokat (kést, stb.) ajándékba adjunk, ajándékként elfogadjunk. Ilyen esetben még ma is elterjedt szokás, hogy a megajándékozott valamilyen csekély értékű pénzdarabot ád „ellenértékül”, s így az ügylet „adásvételnek” tekintendő: pontos hasonmása tehát azoknak a fingált adásvételeknek, amelyeket a rómaiak az ajándékozásnál (persze más okból, más céllal) felhasználtak, s így nem más, mint szimulált adásvétel.

Axel Hägerström [34] volt talán az első, aki felhívta a figyelmet arra, hogy a római jognak nem egy sajátságos jelensége természetes magyarázatát leli, ha visszavisszük keletkezési korának gondolatvilágába, amelyet át- meg átszőttek a mágikus elképzelések, primitív babonák. Bár szűkebb szakkörökben e felfogásnak kevés visszhangja támadt és sok nyilvánvaló elfogultság is mozgósult ellene, mégsem tagadható, hogy megállapításai számos tekintetben igen meggyőzőek: helyesnek látszó megoldásokat talál oly kérdésekre, amelyeknél eddig beértük frázisokkal vagy nyilván helytelen álmegoldásokkal. Bár a fikció kérdésével maga ex asse nem foglalkozik, és ahol ezt a fogalmat használja, eléggé kifogásolható módon teszi ezt, mégis az a sejtésünk — s éppen az ő egyéb fejtegetései nyomán —, hogy a fikció az emberi gondolkodás derengő korában a mágiával kapcsolatban sarjadhatott ki.

Ma már sokan vélik, hogy a képzőművészet talán legősibb emlékei, a barlangok falán talált állatábrák voltaképpen mágikus cselekmények, amelyek arra voltak hivatva, hogy a vadászszerencsét kedvező irányba fordítsák. Eléggé ismeretesek azok a mágikus elképzelésen alapuló manipulációk, amelyek az ellenség testének valamilyen részén (pl. hajzatán) vagy esetleg képmásán elvégezve, az ellenség romlását voltak hivatva előidézni. Az ellenség testének valamely része vagy a hozzá többé-kevésbé hasonlító képmás az egyneműség, a hasonlatosság erejénél fogva azonosul magával az ellenséggel, és amit ezeken végzünk (pl. megsemmisítjük), a mágia erejénél fogva megtörténik majd az eredetin is. Lehetőnek tartjuk, hogy ez a mágikus elképzelés hathatott közre jelentékeny mértékben a fikció kialakításában is: a hasonlóvá tétel teljes azonosságot, azonos sorsot varázsolt elő. Eredetileg talán elválaszthatatlan volt az ilyen bűvöléstől az érzékelhető hasonlóság — az ember vagy a dolog érzékelhető hasonmásán kellett valaminő cselekvéssel az ugyancsak érzékelhető változást előidézni, hogy ez a változás azután az eredetin is hasonló módon bekövetkezzék. Később talán már elégséges volt a varázslat valamilyen absztraktabb módon történő formája, vagyis a változtató cselekvések helyébe az azokat kifejező szándék szavakban történő megfogalmazása léphetett, azaz a szavakkal történő varázslat, a bűvölés, az átok. A vegyes alakzatok persze igen soká fennmaradhattak, és talán azok jártak vissza kísérteni az ügylet-szimulálással kapcsolatos fikciókban is, amelyeket talán reál-fikcióknak nevezhetnénk a későbbi, elcsökevényesedett formában még ma is élő verbál-fikciókkal szemben. Ámde bármiképpen volt is, annyi kézenfekvő, hogy az ősi varázslatok és a mai fikciók struktúrájában sok hasonlóság van, és számos nézet, amelyet még ma is vallanak a fikcióról, kétségtelenül egészen primitív gyökerekből nyeri le nem becsülhető tekintélyét, misztikus nimbuszát. Talán a fikció hasznos voltába („csodatevő erejébe”) vetett hit is innen veszi szívósságát.

Szorosan kapcsolódik mindehhez az a fölöttébb kártékony hiedelem, mintha volnának (vagy lehetnének) bármi téren is ún. fikciós elméletek, amelyek valaminek megvilágítására, megmagyarázására hasznos szolgálatot tesznek. Az általunk kifejtettek alapján nyilvánvalónak tetszik, hogy semmiféle fikciós elmélettel nem juthatunk igazán előre a megismerés göröngyös útján. Ellenkezőleg, nagyon sok esetben azt kell tapasztalnunk, hogy éppen az a körülmény akasztja meg a további kutatást, hogy megelégszünk azzal az illúzióval, hogy a fikciós „elmélet” valamilyen magyarázatot nyújtott. (Bizonyos, hogy a kiéhezett ember, ha teleissza magát vízzel, átmenetileg nem érzi az éhséget — de azért a vízzel mégsem vette a hiányzó táplálékot magához. Valamiképpen így vagyunk az ilyen semmitmondó magyarázatokkal is.)

Az a körülmény, hogy a fikciós elmélet segítségével történő magyarázat valójában semmi érdemlegeset nem mond a vizsgált jelenség természete és fontos összefüggései tekintetében, nyomban nyilvánvalóvá válik, ha valamilyen egyenértékű transzformációjában tekintjük, például kivétel-szerkezetben történő megjelenésében: senkinek sem jutna eszébe bármiféle komoly megvilágítást érzékelni egy így adódó „kivétel-elméletben”. A fikciós elméletnél már valamivel többet látszik mondani, ha azt hasonlat-elméletnek tekintjük, ami szintén transzformációs alakzat. E formájában szemlélvén a dolgot, szembeötlővé válik, hogy voltaképpen az új fogalom keletkez(tet)ési útja az, ami ezzel bizonyos tekintetben megvilágítható, de semmi más. Maga az, amit a fikciós elmélet hivatkozásával megvilágosítottnak vélnek, változatlanul megmarad a függvény olyan ismeretlenjeként (x), amelynek még csak az ún. értékbirodalma sincs (megközelítően sem) meghatározva. Nem meglepő, hogy e zavaros összevisszaságban oly dúsan tenyésznek a különféle téves elképzelések.

A fikciónak a tagadás logikai műveletéhez való viszonyát a legegyszerűbb módon talán a kivétel-szerkezetnél figyelhetjük meg. Hitem szerint kellően megvilágítottuk, hogy milyen — logikailag sematizált — művelet-alkalmazással lesz a fikcióból véle egyenértékű kivétel-konstrukció. Ennek előrebocsátásával megállapíthatjuk, hogy a kivétel-szerkezet magában egyesíti — és ugyanakkor fel is mutatja — a kiindulásként vett tételt, e tétel tagadását, és a konjunkciós tétel tagadása folytán keletkező változatok közül szelektív tagadással meghagyott (megmaradt) változatot, mint eredményt. A kiindulásként vett tétel azonos azzal, amelyet a kivétel-szerkezetnél „főszabály” elnevezéssel szokás jelölni; e tétel tagadása azt az újabb tételt hozta, hogy a kiindulásként vett tétel nem minden esetben áll meg, legalábbis egy esetben helytelenül tükrözi a valóságot — azaz a kivétel meghatározása megmutatja, hogy mely eset (eset-csoport) az, amelyik megmarad, ha a többi változatot szelektív tagadással kiküszöböljük. Amint ebből is nyilvánvaló, a kivétel-szerkezet a folyamatot tükrözi közvetlenül, az ennek eredményként előállott új helyzetet viszont csak közvetve. (Mint láttuk, a fikciónál is hasonló jelenség bontakoztatható ki. A kivétel azonban bizonyos tekintetben megfordítása is a fikciónak, mert amit a kivétel esetében „kiveszünk” az egyik körből, azt a fikciónál „hozzáadjuk” a másik körhöz.)

A kivétellel áttört ún. főszabály (fogalom stb.) annak kivétellel történt áttörésével megszűnt, új szabály (fogalom) keletkezett, amely bár bizonyos logikai (műveleti) kapcsolatban áll ugyan a régi szabállyal (fogalommal), azzal azonban semmiképpen sem azonosítható. (Ha a szinuszt elosztjuk a koszinusszal, tangenst kapunk, melynek ismerjük a szinuszhoz és a koszinuszhoz való műveleti viszonyát, de amelyről azért semmiképpen sem állíthatjuk, hogy ez most akár a szinusznak, akár a koszinusznak egy újabb, valamelyest módosult formáját jelentené.) El kell fogadnunk, hogy a kivétel-szerkezettel, ha azt például az ún. tényállási részre alkalmaztuk, a szabály a maga egészében megváltozott, s ezzel a régi szabály helyébe új lépett, amely most már más tényállási körre alkalmazandó; minthogy pedig a szabály érdemébe a legszorosabban beletartozik alkalmazásának köre, nem lehet kétséges, hogy a régi szabály megszűnt, és egy új szabállyal van dolgunk. (Ezen mit sem változtat az, hogy lesznek — lehetnek — olyan esetek, amelyekben a régi szabály is megtette volna ugyanazt a szolgálatot, vagyis lesznek esetek, amelyek a régi szabály tényállási körébe is beletartoznak. A gyakorlatban nem egyszer fordult már elő az is, hogy az új szabály megszületése után bizonyos idővel már majdnem minden eset „kivételnek” minősült.)

A kivétel-szerkezetet a szabály közvetett (kialakulásának, elgondolásának valószínű történetét is röviden jelző) kifejezésmódjának kell vennünk (itt is jelen van az a bizonyos hasonlatosság a fikcióval), és ugyanakkor tudatában kell lennünk annak, hogy elvben fennáll annak lehetősége, hogy a szabályba annyira szorosan beletartozó hatályossági területet közvetlenül is leírjuk. (Ez a gyakorlatban sokszor nehézkessé teheti a kifejezés módját, akárhányszor a könnyű megértés vagy megjegyzés rovására is mehet, ami azonban a mondott elvet nem érinti.)

A legfőbb nehézség — amire már ismételten utaltunk, de amit nem győzünk eléggé hangsúlyozni — abból keletkezik, hogy operatív könnyebbség okából és nagyon régi megszokás következményeként ragaszkodunk a „fogalom megmaradásának” naiv (és ugyanakkor téves) elvéhez, és ebben nem csupán a szubsztanciákkal operáló primitív szemlélet támogat, hanem egy másik ködös elgondolás is, amit hasznosnak vélünk itt leleplezni: az absztrakcióról alkotott helytelen nézet.

Ha azt hisszük — és e hiedelem megrögződésében a hagyományos logika szinte mindegyik tankönyve segítségünkre van, ezzel is bizonyítván e hiedelem elterjedtségét —, hogy az absztrakcióba a dolog „lényeges” ismérvei vagy vonásai kerülnek bele, ráadásul anélkül, hogy számot adnánk magunknak a „lényeges” fogalmának eredetéről, anélkül tehát, hogy tudatosítanók magunkban, hogy a „lényegesnek” megfelelő abszolút elgondolás téves, és az, amit adott helyen és időben, konkrét vonatkozásban „lényegesként” jelöltünk meg, ismereteink, a konkrét vonatkozások, érdeklődésünk, érdekeink (stb.) változásával „lényegtelenné” válhat, az addig „lényegtelennek” tartott pedig „lényegessé”, úgy nyilvánvalóvá lesz, hogy egészen elhibázott módon értelmezzük az absztrakció műveletét, amikor a kivétellel már áttört „főszabályt” továbbra is a vonatkozó szabályozás logikai alapjának tartjuk. Mert ha addig, megfelelő korlátozással (és persze tévedésre csábító kifejezésmódként) talán használható is lett volna a „lényeges” megjelölés, az „áttörés” nem csupán áttörte, de meg is semmisítette a régi tételt (fogalmat, stb.), ugyanakkor újat teremtve helyébe. E változás után, mint láttuk, önáltatás arról beszélni, hogy vannak még esetek, amelyek a „főszabály” alá esnek. Meg kell látnunk, hogy a régi szabálynak a kivétellel történt áttörése folytán megváltozott az a tényálláshalmaz, amelyet még a régi jogi szabályozottság egységbe foglalt össze, és helyébe más halmaz lépett; hiszen a régi halmazba oly elemek is tartoztak, amelyek az új halmazba már nem tartoznak bele. Ezt az átalakulást lehet historikus leírással megvilágítani, közölvén például, hogy minő tapasztalatok, megfontolások, az erőviszony minő megváltozása (stb.) hatott közre annak előidézésben, de lehet az átalakulás logikai struktúrájának (a tagadásnak és a tagadás tagadásának) feltárásával, és persze mindkét mód egyidejű alkalmazásával is közelebb hozni a megértéshez. A logikai összefüggés feltárása semmi esetre sem mellőzhető, mert csak ez képes elhárítani azt a veszélyt, hogy történeti reminiszcenciák révén a letűnt múlt uralkodjék gondolkodásunkon, és az a hiedelem támadjon bennünk, hogy a levitézlett szabály megmaradt mint „főszabály”. Nincsen „főszabály” és nincsen „alszabály” sem; ezt a tévedést a kivétel-szerkezet kifejezésmódja ugyan alátámasztani látszik, de nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy magát ezt a kifejezésmódot is sok esetben közvetlenül a historikus szemlélet sugalmazza, máskor meg utánképzése a historikus szemlélet alapján rutinná vált módnak. Már megmutattuk azt a technikát, amellyel minden fikciós szerkezet vele egyenértékű kivétel-szerkezetté alakítható át, és ha most ezt a technikát a visszájáról alkalmazzuk, úgy minden kivétel-szerkezetből fikció lesz: a kivételből lett fikció szemlélteti talán a legmeggyőzőbben, hogy mennyire téves az általunk az előzőkben kifogásolt felfogás. (Az itt kifejtetteknek komoly hasznát fogjuk venni a következő traktátusban is.)

A fikcióval egyenértékű kivétel-szerkezetnél a tagadással való kapcsolat kimutatása igen egyszerű feladatnak bizonyult. Bonyolultabb eljárást igényel, ha a fikciónak a tagadáshoz való viszonyát akarjuk megmutatni, mert ehhez az látszik szükségesnek, hogy az eddig nagyjából ismertetett logikai műveletek (konjunkció, diszjunkció, negáció) mellett még az implikáció legáltalánosabb vonásaival is valamelyest megismerkedjünk. Az alantiakban megkíséreljük, hogy némileg mégis megvilágítsuk ezt a kapcsolatot.[35]

A fikció és a kivétel között fennálló logikai kapcsolat struktúrájának az eddiginél egzaktabb feltárását mellőzzük. Úgy hisszük, hogy az ezen vonatkozásban felhozott példák és azok értelmezése a magunk szükségletei szempontjából kielégítő evidenciát nyújtottak. Ezen túlmenni oly fölösleges terhelési többletet jelentene az olvasónak, amelyet a magunk elé tűzött célok nem indokolhatnának.

Ugyanebből az okból mellőzendőnek véltük annak az annyira csábító kérdésnek a tárgyalását is, hogy nem rejlik-e valamilyen egészséges csíra abban a némelyek által odavetett állításban, hogy a fikciónak heurisztikus értéke van. Ennek taglalása túl messzire vezetne utunktól.

Végül, bár magától értetődőnek látszik, bizonyos tapasztalatok alapján mégis külön megemlítendőnek tartjuk, hogy nem csupán a fingáló folyamat és az azt lezáró fikció között kell különbséget tennünk. Legalább ily élesen kell ezektől megkülönböztetni a folyamatnak vagy eredményének téves értelmezését is. Nem lehet helyes képe a fikciós folyamatról és a fikcióról annak, aki azt hiszi, hogy megalkotásakor valótlant valónak (és valót valótlannak), nem létezőt létezőnek (és létezőt nem létezőnek) veszünk — nem juthat el tiszta ítélethez, aki azt hiszi, hogy a fikció a valótlanság (vagy a tévedés) szinonimája. És persze az sem, aki nincsen tudatában annak a minden absztrakcióval együtt járó, de a fikciónál különösen gyakran mutatkozó veszélynek, hogy bár eredetileg csak egy bizonyos vonatkozást kívánt kifejezni, utóbb sok ember mégis reális, önálló, abszolút létezőként fogja fel.



* [Kandidátusi értekezés] (Budapest 1957) 676 o. [gépirat másolati példány] [MTA Kézirattár]. Sajtó alá rendezte Varga Csaba.

A kézirathoz hozzáférést biztosító engedélyeztetési eljárástól kezdve a kritikai átnézést, leiratást, javítást egyaránt magábanfoglalóan a sajtó alá rendezett jelen változat az OTKA T 032156. számú programjának keretében és pénzügyi támogatásának köszönhetően készült.

Az eredeti mű érzékelhetően az ügyvédi rutinmunkában bizonyára jócskán megszokott diktálással született: gondos munkával, mégis az élő szó nyelvi fordulatait, ismétléseit, olykor rögtönzéseit vagy egyszerűen esendőségét megőrzően. Ezért nyelvtani, stiláris javításokat egyaránt ejtettem, irodalmi hivatkozásokat egységesítettem, s néhány alkalommal bántó időszerűségű, de a kifejtéshez nem szükséges aktualizáló politikai utalásokat töröltem.

[1] G. F. Puchta Cursus der Institutionen III (1866), 214. o.

[2] E. Cuq Manuel des institutions juridiques des romains (1928), 690. o.

[3] Bechmann Das jus postliminii und die lex Cornelia (1872).

[4] A kérdés körül jelentékeny monográfiairodalom alakult ki. A legújabb irodalomból különösen kiemelendőnek véljük M. Bartosek [‘Captivus’ Bulletino dell’istituto di diritto romano (1953), 98–212. o.] és H. Kreller [‘Juristenarbeit am Postliminium’ Zeitschrift für Savigny Stiftung (1952), 172–210. o.] munkáit.

[5] Kreller, 197. o.

[6] D.50,17, 1.

[7] Világhy Miklós Polgári jog I: Általános rész (1955), 126. o.

[8] Jhering Geist des Römischen Rechts auf den verschiedenen Stufen seiner Entwicklung III/1 (1877), 293. o.

[9] A nálunk közkézen forgó utánnyomásokban e hely a 19. oldalon található. Meg kell jegyeznünk, hogy Savigny idézett helyen a fikciót távolról sem ex asse kívánja tárgyalni. E téma úgy kerül itt szóba, hogy ezt megelőzően megállapítja: Rómát az az eleven politikai érzék tette naggyá, amellyel e nép mindenkor kész volt alkotmányát oly módon megújítani, hogy az csupán a régi fejlesztésére szolgáljon, mert helyes arányban állottak a maradás és a haladás erői. Ez az érzék volt hatékony mind a polgári jog, mind pedig az alkotmány területén, az alkotmány területén azonban már a köztársaság vége felé ez az érzék elhalt, míg a polgári jog területén még évszázadokig működött. Így a polgári jogban is megmutatkozott a rómaiaknak az az általános jellemvonása, hogy a hagyományoshoz ragaszkodnak, ám anélkül, hogy e ragaszkodás megkötné a kezüket, ha a régi nézet egy újabb, a népet átfogó [volksmässig herrschend] nézetnek már nem felelt meg. Ezért a rómaiak története a klasszikus korszakig mindenütt fokozatos, teljesen organikus fejlődést mutat. Ezután következik az idézett rész, mely ugyanabban a mondatban példákat is sorol fel, párhuzamba állítván a bonorum possessio, a Publiciana actio, az actiones utiles intézményeit a hereditas, a rei vindicatio és az actiones directae intézményeivel. Amikor tehát Savigny itt a fikcióval foglalkozik, ezzel voltaképpen ismeretes felfogását példázza a jog népi (és egyben szerves) eredetéről és fejlődéséről. (A fikcióval egyébként a jogi személy fogalmával kapcsolatban is foglalkozik Savigny.)

[10] Dictionnaire de l’Académie Française (Paris: L’an VII de la République), 582. o.

[11] Eisler Handwörterbuch der Philosophie hrsg. R. Müller Freienfels (1922), 215. o. (Kiemelés – Halász Aladártól.)

[12] A. Homberger Das Schweizerische Zivilgesetzbuch (Zürich 1942), 23. o.

[13] Az uralkodó osztály és az uralkodó osztály egyes tagjai között felmerülhető érdekellentét nagyon tanulságos példája a Senatus Consultum Silanianum, amellyel a legbehatóbban egy külön Digesta-titulus (29,5) foglalkozik, nem kevesebb, mint 27 fragmentum felsorakoztatásával. Ez az időszámításunk kezdetén hozott Senatus Consultum Silanianum egy dominus megöletésével kapcsolatban keletkezett, és az iránt rendelkezik, hogy ha az úr gyilkosságnak esik áldozatul, kínvallatás alá vonandók mindazon rabszolgái, akik vele akkor egy tető alatt [sub eodem tecto] voltak, és amennyiben az derül ki, hogy nem siettek uruk védelmére, bár ezt — akár életük veszélyeztetése árán — megtehették volna, úgy halállal büntetendők; ha pedig az örökös ezt az eljárást elmulasztja, úgy nem kapja meg az örökséget. (Meg kell még jegyeznem, hogy maga a kínvallatás is már többnyire halálbüntetést jelentett a gyakorlatban.) Nem kétséges, hogy az uralkodó osztály ezt a rendelkezést az osztály védelmét hathatósan szolgáló intézkedésnek tekintette, és ezért nagyon is komolyan vette. Különösen, amikor utóbb még a rendelkezés hatályosulásának azon garanciája is megalkottatott, hogy az örökség ily esetben a császári kincstáré lesz. Kézenfekvő, hogy az egyes örökös érdekeivel ez rendszerint ellentétben áll, mert a rabszolgák halála nem csupán az uralkodó osztály érdekében történő elrettentő aktus volt, de ugyanakkor belenyúlt az örökös zsebébe is — annál mélyebbre, minél prominensebb tagja volt az uralkodó osztálynak az elhalt, hiszen annál több volt a rabszolgája. (Nem meglepő tehát, hogy az örökös a fenyegető következmények ellenére is akárhányszor kijátszani igyekezett ezt a rendelkezést.)

[14] Im, 36. o.

[15] Amikor például a végtelen kicsiny fikciójáról beszél (az eredeti kiadásban 511. és köv. o.), ez a XX. században megjelent munka teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy már elég régen tisztázást nyert ez az önmagának ellentmondó fogalom.

Vagy amikor ugyanebben a fejezetben bizonyítani kívánja, hogy az a tétel, amely szerint a kör az ellipszisnek különös esete, ugyancsak fikció, és ennek során a következőket állítja:

Die Definition der Ellipse verlangt, dass sie eine Exzentrizität, dass sie zwei Brennpunkte F und F’ besitzt, welche die Entfernung 2e = m haben. Es entsteht eine durchaus anders geartete Gestalt, wenn diese Entfernung wegfällt. Zwischen Vorhandensein von m und Fehlen von m gibt es aber nun absolut kein Drittes. Der Begriff der Ellipse besitzt m als variables Element. Ich kann in beliebigen Intervallen m steigern oder vermindern, die Ellipse bleibt ewig eine Ellipse; solange m noch einen endlichen Wert besitzt, bleibe ich in derselben Art. Lasse ich es weg, so gelange ich in fremdes Gebiet. Somit gibt es keinen stetigen Übergang von der Ellipse zum Kreis. Der Fortschritt von der Ellipse zum Kreis ist schlechterdings diskontinuierlich. So sehr ich auch die Ellipse quantitativ variiere, eine Änderung der Eigenschaften, d. h. der Art, führe ich dadurch nimmermehr herbei. Ellipse und Kreis hängen nicht ohnen Unterbrechung zusammen. Es ist eine Kluft, da, über welche keine Brücke führt (513. o. kiemelés – Halász Aladártól).

      Csakhogy a legszerényebb matematikai képzettséggel is megállapítható, hogy éppen az ellipszistől a körhöz való átmenet az, amit a matematika szigorú meghatározás szerint a „kontinuierlich” elnevezéssel illet, és így tévedés azt állítani, hogy ez az átmenet „schlechterdings diskontinuierlich” lenne: ahhoz, hogy Vaihingernek igaza legyen, visszájára kellene fordítanunk a „folytonosnak” a matematikában általánosan elfogadott megállapítását. Vaihinger persze nem kötelezhető arra, hogy ugyanabban az értelemben használja ezt a meghatározást, amint ez a matematikában általánosan elfogadott. Akkor azonban ezt meg kellene mondania. Ám ha megmondaná, ezzel lelepleződne, hogy matematikainak szánt gondolatmenetében szembefordul a matematikával, anélkül, hogy e szembefordulását megalapozná, és így nyilvánvalóvá válna, hogy nem reformátora a matematikának, hanem egy zavaros tévedés áldozata. Vaihingernek jogában állt saját nyelvhasználata számára azzal a megszorítással élni, hogy az idézetben említett m értéke nem lehet nulla, de e sajátos felfogását hatalmi szóval nem kényszerítheti rá a matematikára, mert a matematikának jó, fölöttébb hasznot hajtó okai vannak arra, hogy ebben kellő ok nélkül ne engedjen: a matematika számára tehát a kör továbbra is az ellipszis fogalma alá esik, mert az ellipszisnek a matematikában szokásos meghatározása nyitott kérdésnek hagyja, vajon m-nek, az excentricitásnak pozitív értéke van-e vagy a nullával egyenlő. És ezen mit sem változtatnak a kétféle görbe különneműségét hangoztató erősködések.

[16] Pál Szende ‘Eine soziologische Theorie der Abstraktion’ Archiv für Sozialwissenschaft und Sozialpolitik 50/2, 407–485. o. Szerinte, amint összefoglalja, (454. o.),

Die Abstraktion ist ein elementarerer Vorgang als die Fiktion, die zu ihren Zwecken bereits vorhandene, durch Abstraktion gewonnene Begriffe, Urteile, Bilder und Symbole benützt. Auch die Methoden der Fiktionsbildung: Klassifikation, Schematisierung, Analogie, Übertragung, Verallgemeinierung, usw. sind eigentlich Abstraktionsvorgänge. Vaihingers umfassendes und verdienstvolles Werk Die Philosophie des Als Ob gewährt daher auch für den Werdegang der Abstraktion ausgiebige Orientierung. Er behandelt die Fiktionen als zweckmässige Gebilde und würdigt nur die Dienste, die sie der Wissenschaft erwiesen haben, ihre schädlichen Einflüsse untersucht er systematisch nicht. Ebenso lässt er die soziale Bedingtheit der Fiktionen, das soziale Unheil, das sie stiften, von gelegentlichen Bemerkungen abgesehen, ausser Acht.“

Szende egyébként nyilván téved, amikor az absztrakciót „elemibb” folyamatnak tekinti, mint a fikciót. Helyes megállapítás szerint viszonylag átfogóbb folyamat az absztrakcióé, amelybe a fikció folyamata is belefér — persze azon általunk hangoztatott hozzátétellel, hogy a fikció esetében az absztrakciós folyamat nem jut el a formális befejezéshez: a befejezés jelezve van, de még kifejezésre hozandó. Abban igaza van, hogy a fikció már meglévő, absztrahálás útján nyert fogalmakat, ítéleteket, képeket, szimbólumokat használ fel, csakhogy ez fordítva is áll, mert különben „elemi” fogalmakhoz (stb.) jutnánk. És még inkább igaza van Szendének abban, hogy a fikcióalkotás módszerei tulajdonképpen absztrakciós folyamatok. Szende tehát elég közel jutott a kérdés nyitjához, és a további lépések megtétele valószínűleg csak a logikai (ismeretelméleti) előfeltételek tudatos tisztázásának hiányában maradt el.

[17] Hans Kelsen ‘Zur Theorie der juristischen Fiktionen, mit besonderer Berücksichtigung von Vaihingers Philosophie des Als Ob’ Annalen der Philosophie I, hrsg. Hans Vaihinger & Raymundt Schmidt (1919), 630–658. o.

[18] Kelsen, 631. o.

[19] Kelsen, 644. o.

[20] Kelsen, 633. o.

[21] H. Dernburg Pandekten I (1888), 85. o. 8. jegyzet.

[22] Annak bizonyságául, hogy mily keveset mondanak a fikcióról azok a különféle osztályozások, amelyek például a historikus fikciót a dogmatikus (teoretikus) fikciótól, illetőleg az igazi („tudományos”) fikciót a csupán „utaló” fikciótól (stb.) megkülönböztetik, alakítsuk át a vonatkozó példákat kivétel-szerkezetekké, és nyomban kitűnik az említett különbségtételek teljes jelentéktelensége: csupán mellékes, véletlennek minősülő mozzanatok megragadásáról és felnagyításáról van szó. A transzformálás nyilvánvalóvá teszi, hogy figyelmet érdemlő szempontokból teljesen közömbös, vajon a kivételezés egy régi jogszabály megváltoztatásaként lép-e fel, avagy valamilyen régi törvény újjászövegezésekor, új törvény megfogalmazásánál, vagy egy jogszabályanyag elméleti (rendszerező) feldolgozása kapcsán. A transzformáció folytán keletkező új anyagot ugyanis nem terhelik a fikcióhoz rendszerint fűződő misztikus elgondolások.

[23] Moór Gyula A logikum a jogban (1928).

[24] Moórról a maga korában elterjedt az az egyesek által még ma is tartott hiedelem, hogy a logika különösen erős oldala; e tévedés még veszélyesebbé tette Moórnak amúgy is eléggé káros tanításait. A valóság az, hogy Moórnak a logika — mind elméleti ismerete, mind gyakorlati alkalmazása — nagyon is gyenge oldala. Távol áll tőlünk, hogy Moór emberi jóhiszeműségét kétségbe vonjuk, elég okunk van, hogy elhiggyük: valóban hitte is azt, amit hirdetett, és ezen nem változtat az sem, hogy sajátos érvelési módját mindenkor csak a maga nézeteinek érvényesítése érdekében alkalmazta, és ugyanakkor következetesen elmulasztotta ugyanennek a sajátos módszernek a saját vagy a vele hasonló felfogásúak gondolatmenetével szembeni érvényesítését. Nagyon is egyoldalú volt e tekintetben; ez azonban, nézetem szerint, nem zárja ki egyéni jóhiszeműségét. Az a különleges módszer, amelyet oly gyakran és oly szívesen alkalmazott a vele ellentétes nézetekkel szemben, valójában a szofisták fegyvertárából való, amiről azonban valószínűleg nem volt tudomása. Legkedveltebb fogása az, hogy önellentmondások kimutatására törekedett, nem vévén figyelembe, hogy az önellentmondásokat azzal keletkeztette, hogy azonos elnevezésű, de más és más értelmű fogalmakat állított egymással szembe, és ezzel kizárta azt, amit általában a fogalom mozgásának szokás nevezni.

[25] Grosschmid Béni Fejezetek kötelmi jogunk köréből I, jubileumi kiadás (1932), 154. o.

[26] Frank Ignác A közigazság törvénye Magyarhonban (Buda 1840), 60. o.

[27] Grosschmid, 598–599. o., jegyzet.

[28] Jhering Der Zweck im Recht I (1884), 443. o. Jhering a fent közölt idézetet még megtoldja azzal a magyarázattal, hogy az ókorban nem féltek ettől a veszedelemtől, mert akkor még nem ingott meg az a hit, hogy a rabszolgaság jogszerű. Azt hisszük, hogy Jhering e nézete túlságosan a források által gyakorolt azon igézeten alapul, amely a rabszolgaságot csakis jogintézménynek, a jus gentium intézményének tekinti. (Van itt még egy további különbség is, amellyel — nézetünk szerint — számolni kell: az amerikai rabszolgatartó államok néger rabszolgái akár közvetlenül Afrikából kerültek oda, akár már ott születtek [vernae], mindenképpen írástudatlanok voltak — az ókori rabszolgáknál ti. más volt a helyzet.)

[29] Példaképpen a Fejezetek I, 125. o. kifejtésére hivatkozunk:

„amint a társaság »létele«, »fennállása« csak képleges kitétel, azonképen »megszűnése« is. Ez mindig csak azt jelenti, hogy némely hatásai a társasági szerződésnek (kt. 68, 87) a kt. 98 sk. említette okokból véget érnek, mások megmaradnak. Épen így van ez más képleges kitételeknél. Péld. (a kötelem »megszűnését« csak említve, holis a reflectiv hatások, péld. a condictio indebitivel szemben szintén megmaradnak) ha analysálni kezdjük e tételt, hogy »a házasság megszűnik« (ht. 73.). Nem úgy van. A házasság soha sem szűnik meg. Mikor az unokatestvérem után törvényes örökséget keresek, mi az, aminek a jogalapomban egyik nevezetes része van? Világos. Az öregapám házassága, melyet ő az öreganyámmal még a mult században kötött: ez az, ami itt szintén operál. Mert hiszen nem hiába nemzik vala ők […] azon szülőt, kinek testvére az elhaltnak szüleje: ha nem kötnek vala házasságot, vagy az nem érvényes. Mellőzve itt a putativitás esetjét (hk. I. 106), ami a per interpretationem restrictivam kivétel a ht. 46. 2. bek., 67. 2. bek. szabálya alól. Vagyis látni, hogy öregszüleim házasságának (pontosabban: egybekelésének) »joghatása« az, hogy én ma örökös vagyok. Mit jelentsen hát az, hogy a »házasság« megszünik? A gyertyaszálra igenis mondhatjuk (ezt is, tudvalevően, csak bizonyos értelemben), hogy »megszünik«, ha elégett [usu consumitur]. Ámde a házasság nem corporalis valami. Hanem: joghatásbeli összetétel bizonyos tényből (házasságkötésből) folyólag. A megszűnés tehát azt kellene hogy jelentse, hogy e ténynek joghatásai megszünnek. Ez pedig nem igaz. Íme láttuk, hogy e tény száz esztendő mulva is »jogilag« operál. A thesis e szerint, analysálva, ugyanoda üt ki, mintha azt mondanók: Az orvosság »megszünik« azáltal, hogy bevettük. Nulla contrarietas, kiáltana föl azonban Kitonich. Ti. e szólásmód csak azt jelenti, hogy bizonyos hatásai a kötésnek megszűnnek, mások (mint péld. a tartáskötelezettség is, esetleg, ht. 90 sk.) megmaradnak.”

[30] G. W. Paton A Text-book of Jurisprudence (Oxford 1946), 46–47. o.

[31] Szászy-Schwarz Gusztáv Új irányok a magánjogban (1911), 73. és köv. o.

[32] F. Bernhöft ‘Zur Lehre von den Fiktionen’ in Aus [dem] römischen und bürgerlichen Recht [Festschrift E. J. Bekker, 1907. augusztus 16.], 241–290. o., 244. o.

[33] A vonatkozó latin ige [simulare] hasonlóvá tételt jelent (similis = hasonló). A szimulált jogügylet esetében magatartásunkat hasonlóvá tesszük ahhoz, amelyet a vonatkozó eredeti ügyletnél (például adásvételnél) tanúsítani szoktunk, hogy a joghatás is amazéhoz hasonló legyen: magatartásunk olyan, mintha pl. adásvételt kötnénk, és a joghatás is sokszor olyan, mintha amazt az ügyletet létesítettük volna. (A fingere eredeti jelentése: valamilyen anyagból valamit formálni, képezni, utánképezni.)

[34] Axel Hägerström Der römische Obligationsbegriff im Lichte der allgemeinen römischen Rechstsanschauung (1927).

[35] A más vonatkozásban már említett Senatus Consultum Silanianum eredeti rendelkezése szerint azok a rabszolgák estek az ott leírt intézkedések alá, akik a megölt dominusszal a támadás időpontjában sub eodem tecto voltak. Tehát nem minden rabszolgája, bár ez nyilván jobban megfelelt volna a rabszolgatartók abban felismerni vélt osztályérdekének, hogy a legbrutálisabb módszerekkel félemlítsék meg és serkentsék gazdáik aktív védelmére a rabszolgákat. –miért esik ki az ’a’? A tagadás és a szelektív tagadás eredményeként vázolható korlátozás (kivétel) számolt az osztály egyes tagjainak egyéni érdekeivel, és egyben azzal az osztályérdekkel is, amely ellentmond a rendelkezésre álló rabszolgatömegek nagyobb mérvű elpusztításának. Amikor a sub eodem tecto kitétellel vélték helyesen kifejezhetni ezt a korlátozást, ezzel nyilván nem mechanikus eszközt választottak a korlátozás elérésére — ahogyan ezt például a választási törvények hosszú története az elnyomott osztályok választójogának korlátozásánál oly élesen mutatja —, hanem e mögött kétségtelenül az a ráció lappangott, hogy az ugyanazon fedél alatt tartózkodónak módjában van a veszélyt észlelni és segítséget is nyújtani. Fejezzük ki ezt az elgondolást egy annak megfelelő ítéletkapcsolatban: „ha a rabszolga ugyanazon fedél alatt van a gazdával, akkor módjában van a veszélyt észlelni és segítséget nyújtani”.

Bontsuk ezt a kapcsolatot két részre, és tekintsük e két részt ideiglenesen egy-egy zárt egységnek. Az első rész: „ha a rabszolga ugyanazon fedél alatt van a gazdával” — jelöljük ezt az ítéletegységet A-val. A második rész: „akkor módjában van a veszélyt észlelni és segítséget nyújtani” — jelöljük ezt a részt B-vel. Most szabadítsuk meg mindkét részt attól az egy-egy szótól, amely a két ítéletnek egymással való sajátos (műveleti) kapcsolatát van hivatva kifejezni. Így az első részből kimarad a „ha”, a második részből az „akkor”, és ezentúl jelezzen az A és B egységként felfogott ítéletrendszert: „a rabszolga ugyanazon fedél alatt van a gazdával”, és „a rabszolgának módjában van a veszélyt észlelni és segítséget nyújtani.”

Mint már érintettük, a „ha…, akkor…” nyelvi kifejezésnek megfelelő kapcsolatot (és műveletet) a logikában ma implikációnak nevezzük. (Nyilván szabatosabb volna, ha azt mondanók, hogy a logikai implikáció kifejezésére a köznyelvben sokszor a „ha…, akkor…” kifejezés felel meg; ez azonban túlzottan sok — a mi szempontunkból nélkülözhető — magyarázatot igényelne, és ezért talán helyesebb ebben az esetben, ha kevésbé pontosan fejezzük ki magunkat).

Az implikáció egyik szokásos jelölésmódja a fekvő nyíl (→), amely a „ha”-val kezdődő ítélettől az a „akkor”-ral kezdődő ítélet felé mutat: a mi esetünkben tehát: A →B, ahol ezek szerint A és B a két ítéletet, a nyíl pedig a közöttük fennálló kapcsolatot jelentvén, a három jel együttesen jelenti a szabály szövegezőjének kellő alappal feltételezett gondolatmenetét. Vegyük tudomásul, hogy ezt az implikációs kapcsolatot negációval és diszjunkcióval is éppúgy kifejezhetjük, ahogyan konjunkcióval és két negációval is kifejezhetjük:

    _____

A →B = Ā v B = A &B

 

(Amikor ismételten felhívjuk a figyelmet arra a körülményre, hogy a diszjunkció jele mögött tulajdonképpen három változat szerepel, mert a diszjunkció „vagy”-ja azt jelenti, hogy vagy az egyik, vagy a másik, vagy mindkettő, ajánlatosnak tartjuk azok számára, akiket ez a részlet érdekel, hogy az általunk itt hozott konkrét példa kapcsán fejtsék ki saját maguk számára, hogy mit jelentenek a jelekkel röviden kifejezett egyenértékűségek, vagyis miként fejeznők ki köznapi nyelven a Senatus Consultum Silanianum implikációval közölt gondolatát, ha azt diszjunkcióval és tagadással, vagy konjunkcióval és tagadásokkal akarjuk kifejezni.) Kissé körülményes volna annak egzakt levezetése, hogy valóban egyenértékű kifejezésmódokról van szó — azt hisszük azonban, hogy a konkretizálás keresztülvitele a jelen esetben pótolja a szigorú levezetést.

A diszjunkciós forma az, amely számunkra tanulságos kiindulást hoz. Az Ā v B ekvivalencia három változatot jelent, amelyek közül egyszerre csak egy lehet igaz, amelyek közül tehát egyet akként kell kiválasztani, hogy a másik kettőt tagadással elimináljuk. E három változat:

·    vagy nincsen a gazdával egy tető alatt (és ugyanakkor nem is észlelheti a veszélyt),

·    vagy ugyanazon tető alatt van (és ugyanakkor észlelheti a veszélyt),

·    vagy nincsen egy tető alatt vele (és ugyanakkor mégis észlelheti a veszélyt).

Ennél a felbontásnál kitűnik, hogy a második változat felel meg a Senatus Consultum Silanianum feltehető szövegének, az első változat megfelelne annak az esetnek, ha ez úgy lett volna például megszövegezve, hogy a „főszabály” szerint minden rabszolga a jogszabály intézkedése alá esik, kivévén azokat, akik nem voltak a gazdával egy fedél alatt.

A harmadik változat érdemli meg talán leginkább figyelmünket, mert az implikációban benne rejlő lehetőségként mutat rá arra az esetre, amelyet azután az egyik fikció fel is használt ama formában, hogy az országúton történő támadásnál (amikor kétségtelenül nem voltak tető alatt) is felel a kíséretben lévő rabszolga, észlelvén a veszélyt.

Igen érdekes eredményre vezet az egyszerű példa további kidolgozása az előbb közölt alapokon, és igen tanulságos ama negyedik változat kiterítése, amely az egész implikáció tagadását jelenti, vagyis azt, amikor egy tető alatt van a rabszolga a gazdájával, és mégsem észlelheti a veszélyt, mint ahogyan a Senatus Consultum Silanianum kazuisztikája nem is tekinti rendelkezései alá esőnek azt a rabszolgát, aki például süketnéma, és ezért nem is észlelhetett. Azt hisszük, hogy ezzel némi bepillantást nyertünk abba a logikai struktúrába, amelyben a fikció mozogni szokott.

2005/2. szám tartalomjegyzéke