1.
Az előző traktátusban
foglaltak, azt hisszük, messzemenően megkönnyítik a most következők megértését,
és egyben azt is lehetővé teszik, hogy a tárgyalást azáltal, hogy sok helyen
beérhetjük utalásokkal, viszonylag rövidre fogjuk.
A
közfelfogásban a fictio legis Corneliae szerepel
a fikció klasszikus példájaképpen. A kézikönyvekben ezt a fikciót általában úgy
világítják meg, hogy a hadifogságban elhalt római polgár úgy tekintetik, mintha
már a fogságba esés pillanatában halt volna meg.
G. F. Puchta híres institúció-tankönyvében ezt olvassuk például:
„oder er
stirbt darin, dann wird nach der lex Cornelia fingiert dass er im Augenblick
der Gefangennehmung gestorben sei.” [1]
Emellett
forrásként Ulp. XXIII. 5-re utal. Ha azonban ezt a helyet megnézzük, nyomát sem
találjuk annak a feltevésnek, hogy az illető a fogságba esés pillanatában halt
volna el, mert itt csupán az olvasható, hogy
„si vero ibi decesserit, ex lege Cornelia, quae perinde successionem
ejus confirmat, atque si in civitate decessisset.”
Ugyanennek a
munkának egy másik kötetében azután idézi azt az Ulpianus-helyet is, amely valóban azt mondja, hogy az, aki az
ellenség fogságából nem tér vissza,
de ugyanitt az előbb említett Ulpianus-helyet is idézi, és idézi Paulustól a III. 4. a-t is, amelynek 8.
pontjában csak azt olvassuk idevonatkozólag:
„[…] si ibidem decedat, beneficio legis
Corneliae qua lege etiam legitimae tutelae hereditatesque firmantur”.
Tehát itt sincsen szó a
fogságba esés pillanatában történő elhalálozásról. Puchta ugyanitt egy Julianus-helyet
is idéz (D.28,1,12), amely szerint
„ac si hi, qui ea fecissent, in hostium
potestatem non pervenissent”.
Itt sincsen tehát szó a
fogságba esés pillanatában történő elhalálozás fikciójáról, ahogyan ez a Puchta által idézett másik Julianus-fragmentumban (29,15,22) sem található
fel, mert itt a 2. §-ban csupán az olvasható, hogy ha a családatya a fogságban
elhal, akkor a hatalma alatt volt fiú már akkor családfőnek tekintetik, amikor
az apa az ellenség hatalmába került.
Számtalan
hasonló idézet helyett elégedjünk meg Buckland
közismert tankönyvének következő megállapításával:
„Enslavement would ordinarily destroy a
will, but by an interpretation of a lex Cornelia [fictio legis Corneliae] the
will of one who died a captive took effect as if he had died at capture”.
Érdekes módon Buckland forrásként a D.35,2,18.pr-re
hivatkozik, ahol szó sincsen arról, hogy az ellenség fogságába került római
polgár a foglyul ejtés pillanatában elhaltnak volna tekintendő, hanem csupán
ennyit mond:
„fictio legis Corneliae hereditatem et heredem
facit.”
Bucklandnek is módjában állott volna oly forráshelyek
idézése, amelyek valóban azt tartalmazzák, amit a fikció tartalmaként idéz.
Mindezzel azt kívántuk bizonyítani, hogy azok, akik nem foglalkoznak közelebbről ezzel a témával, abban a hitben vannak, hogy ez a fikció valóban a fogságba esés pillanatában bekövetkezett halált tételezi fel, s nem tartják szükségesnek, hogy közelebbről is megvilágítsák a kérdést.
Persze,
akadnak itt is kivételek, mint pl. E.
Cuq, aki institúció-tankönyvében a következőket mondja:
„Le captif est incapable de tester, mais
s’il meurt en captivité, il est, par une fiction, réputé mort au moment
où il a été fait prisonnier; par suite, le testament qu’il a fait
antérieurement conserve sa valeur […]. Cette fiction est due à la
jurisprudence […]; c’est à tort que certains auteurs l’attribuent
à la loi Cornelia. La fiction de la loi est tout autre. Les effets des
deux fictions ne sont pas les mêmes. […] La loi Cornelia avait réglé la
question d’une autre manière: au lieu d’antidater le décès, elle
avait prorogé fictivement la capacité du captif qui était réputé mort in
civitate.”[2]
Cuq szerint tehát a lex
Cornelia fikciója nem abban
állott, hogy előbbre hozta volna a tényleges elhalálozás időpontját a fogságba
esés időpontjára, hanem egyszerűen abban, hogy a fogságban elhaltat úgy
tekintette, mintha az polgárjogai birtokában
[in civitate] halt volna el
akkor, amikor tényleg elhalt. (Más kérdés, hogy miképpen halhatott meg in civitate, amikor rabságban halt
el: a lex Cornelia fikciója éppen azért fikció, hogy számára ez a kérdés
ne létezzék. És amikor később a jogtudomány kialakította az elhalálozás
időpontját előbbrehozó fikciót, ezt nem azért tette, mert visszásnak találta
volna, hogy a rabságban lévő ember akár per fictionem is szabadként
haljon meg, hanem gyakorlati okokból: ha érintetlenül hagyjuk a halálozás időpontját, csak igen nehézkesen lett
volna meghatározható a fogságba esés és a halál közötti időre általuk kívánatosnak vélt jogi rendezés.)
Az Ulpianus-formula, amely talán három
évszázaddal későbbi, egészen mást mond:
„In omnibus partibus juris is, qui
reversus non est ab hostibus, quasi tunc decessisse videtur, quum captus est.” (D.49,15,18)
Így tehát
voltaképpen két fikcióval van
dolgunk, és e két fikció igen lényegesen eltér egymástól. A lex Cornelia fikciója
meghagyja a halálozás tényleges időpontját és az akkor már hiányzó
polgárjogokat fingálja, míg a jogtudomány által utóbb kialakított fikció
előbbrehozván a halálozási időpontot, ennek mintegy következéseképpen
szerepelteti a polgárjogokat; úgy is mondható, hogy az utóbbi fikció a
halálozási időpontot közvetlenül, a polgárjogot pedig közvetve fingálja. Első
pillantásra legalábbis így mutatkozik a helyzet, amely — mint látni fogjuk —
valójában ennél jóval bonyolultabb.
E dualizmus
felismerését Bechmann-nak[3]
köszönhetjük, akinek felfogását ma már a kérdéssel foglalkozó monográfiák többsége
osztja. Bechmann célja az volt,
hogy előmozdítsa a jogi helyzetek pendenciájának tanulmányozását, és követőit
is elsősorban ez a probléma érdekli. Más lapra tartozik, hogy még csak meg sem
kísérlik a pendencia jelentésszerkezetének a megközelítését, mintegy a lex
Cornelia fikciójának (és ezzel kapcsolatban a subliminium
fikciójának) vizsgálatától várják a pendencia fogalmának felderítését. Nem
tagadható, hogy e kutatások növelik az erre vonatkozó adatok számát,
változatosabbakká, tanulságosabbakká teszik azokat, de persze nem vezethetnek
komoly eredményre mindaddig, amíg a források által nyújtott és e kísérletek
által rendszerbe foglalni megkísérelt kazuisztikát nem vonjuk — külön
feladatként — logikai elemzés alá[4].
Persze,
kevéssé kilátásos feladat a források anyagából megtalálni az itt felmerülő
problémák átfogó, a jog számára hasznosítható elméletét. Itt van legelőbb is az
a mintegy három évszázad, amelyen keresztül a lex Cornelia fikciójának
fejlődését mutató kazuisztikus anyag kialakult; azután a jogászi érdeklődés, a
jogászi műveltség aláhanyatlásának további három évszázada, amikor a klasszikus
anyag szelekcióját a hanyatlás korának jogászai végezték már. Ugyancsak tőlük
ered a szelektált anyag egybehangolását célzó számos interpoláció is. A
gyanított interpolációk közül nem egyről megállapítható, hogy kétségtelenül
interpolációk, mert nem eredhettek a klasszikus szerzőktől, és kimutatható sok
esetben az az ok is, amely megmagyarázza, hogy miért alkalmazták (és miért
éppen ezen a módon) az epigonok. Van azonban itt szép számmal olyan
interpoláció is, amelyik az egyik mai kutató szerint interpoláció, a másik
szerint pedig nem az. Egészen téves az a beállítás, amelyik az
interpoláció-kutatás nem is oly ritkán észlelhető elfajulását az
„interpoláció-vadászat” számlájára írja. Gyakran az látszik az igazi oknak,
hogy az egyik kutató a benne támadt valamelyik értelmezési sejtelemnek
cáfolatát látja valamilyen forráshelyben, és hajlamosabb a maga sejtelmében
bízni, semmint a forráshely hitelességében. Így keletkeznek aztán az egymásnak
annyiszor élesen ellentmondó vélemények és elméletek, amelyek mindegyike
más-más forráshely interpolált voltának feltételezésén alapul. Ha ehhez még
hozzávesszük azt a kissé felületes módot, amellyel a kompilátorok az
interpolációkat — néha valószínűleg több rétegben is — alkalmazták,
nyilvánvalóvá válik, hogy a többévszázados fejlődés, majd hanyatlás
záróköveként a viszonylag gyengébb szakemberek által történt szelekció és
interpoláció kettős rostáján átment forrásanyagból (amely ezenfelül még
kazuisztikus természetű is) lehet ugyan támpontokat nyerni az egyes
jogintézmények (vagy fogalmak) felderítéséhez, de túlzott optimizmus volna az
annyira hiányos és megmásított anyagtól még azt is várni, hogy a fogalmak
logikai szerkezetét szintén megvilágítsa.
Visszatérve
a bennünket érdeklő fikcióra, az első mozzanat, amellyel foglalkoznunk kell,
az, hogy mit jelentett voltaképpen ez a fikció a maga eredeti jelentkezésében.
És itt legelőbb is meg kell találnunk a kapcsolatot a postliminium jóval
korábbi fikciójával. Mert azoknak a problémáknak egy része, amelyek a lex
Cornelia fikciója kapcsán mutatkoznak, már a postliminium
kialakulása és alkalmazása során is felmerült.
A postliminium
fikciója arra az esetre vonatkozik, amikor a hadifogoly római polgár a
fogságból visszatért. A postliminium fikciója erre az esetre úgy szólt,
hogy az ilyen polgárt úgy kell tekinteni, mintha nem is került volna
hadifogságba: visszanyerte minden előbb volt jogait, mintha nem is lett volna
időközben hadifogságban, mintha fogságával jogi helyzetén semminő változás nem
történt volna.
De vajon
állítható-e, hogy visszatértével minden joga
helyreállt, állítható-e, hogy a fikció teljes mértékben hatályosult? Már erre a
látszólag egyszerű kérdésre sem felelhetünk igennel. A források és az azokat
feldolgozó irodalom tanulmányozása mindenkit meggyőzhet arról, hogy már ez a
fikció is csak módjával, egyes vonatkozásokban valósult meg, és arról is, hogy minden vonatkozásában már a dolog
természete folytán sem volt megvalósítható.
A lex Cornelia fikciója a postliminium
fikciójával kapcsolatos problémákat részben módosította, részben egy sereg
új problémával toldotta meg. A többlet a fogságban elhalt polgár halálozásával
kapcsolatban felmerült örökjogi, családjogi, vagyonjogi kérdéseket öleli fel,
és ezek kapcsolódnak a postliminiumhoz fűződő egyes témákhoz, azok
számára is részben más megoldásokat hozván. A kétféle helyzet közös fűzőpontja
ugyanis az az állapot, amely a fogságba esés időpontjával beállott, és addig
tartott, amíg az úgynevezett spes postliminii fennállt, vagyis amíg a
fogoly vagy vissza nem tért, vagy a fogságban el nem halt. Nem szenvedhet
kétséget, hogy ez a függő helyzet a lex Cornelia fikciójának bevezetésével
is változatlanul ugyanaz maradt, és azonos maradt akkor is, amikor a törvény
fikciója helyébe utóbb az a fikció lépett, hogy az elhalt már a fogságba esés
pillanatától kezdődőleg meghaltnak tekintendő.
De az is nyilvánvaló, miszerint nincs okunk annak
feltételezésére, hogy a lex Cornelia fikciójának bevezetése után a közös
fűzőpontnak megmaradt függő állapot tekintetében kialakult rendezés ne hatott
volna ki e fikció további sorsára, értelmezésére, alkalmazására is. Sőt, úgy
hisszük, nem alaptalan az a feltevésünk sem, hogy a fűzőpontra vonatkozó
korábbi rendezés már magára a lex Cornelia fikciójának megalkotására is
hatással lehetett.
És itt sajnálattal kell nélkülöznünk, hogy a
vonatkozó irodalom nem terjed ki azon okok kutatására, amelyek a lex Cornelia
idevágó rendelkezéséhez vezettek.
Ma már uralkodónak mondható az a nézet,
miszerint a lex Cornelia vonatkozó rendelkezése nem terjedt túl a
fogságba esést előzően alkotott végrendelet megerősítésén. Az előző
jogállapottal szemben ez mindenesetre igen mélyreható változást jelentett. Az
előző jogállapot ugyanis az volt, hogy a hadifogságba került és ott elhalt
római polgár végrendelete már a fogságba esés pillanatával megdőlt. A
kézikönyvekben szokványosan visszatérő magyarázat erre az, hogy a rómaiak azért
tekintették az ily polgár végrendeletét hatálytalannak, mert az illető a jus
gentium értelmében rabszolgává vált, és mert ez az álláspont kölcsönös
volt.
Bármilyen szívósan tartja magát ez a hiedelem,
meggyőző erővel mégsem bír, mert ha a római jogrend az ilyen servitudot
el is ismerte, ebből egyáltalán nem következik
még, hogy ennek kihatását a végrendelkezési jog terén is el kellett volna
ismernie. A másik államot egyáltalán nem érdekelhette, vajon minő következései
vannak Róma területén belül az általa foglyul ejtett római polgár
végrendeletére a fogságba esés tényének. A másik államot egyedül az
érdekelhette, hogy a foglyok kölcsönösen egymás foglyai, jogukban áll, hogy
azokról mint servusokról minden korlátozás nélkül rendelkezzenek.
Semmilyen vonatkozásban sem érdekelhette az idegen államot, hogy mi lesz a
fogoly házasságával, hogy a hatalma alattiak felszabadulnak-e a fogságba esett
római polgár hatalma alól, hogy korábbi végrendelete érvényes-e vagy sem, avagy
hogy a postliminium megvalósulásáig (vagy meghiúsulásáig) minő lesz az
időközi rendezés. Ha ez nem így lett volna, már maga a postliminium
intézménye is beleütközött volna az idegen állam jogaiba, és persze éppúgy a
vonatkozó lex Cornelia fikciója is. Itt — hisszük — egészen másról van
szó, mint a primitív gondolkodás differenciálatlanságáról, arról a
szemléletről, amely hajlik arra, hogy valamely jelenséget egységnek fogjon fel:
a servus az servus, és ha a servus végrendelete az ő servitudoja
folytán megdől, akkor ez minden fajta servusra áll, kivétel nélkül,
tehát a servus juris gentium sem igényelhet más megítélést, mint például
a servus poenae.
Szó sincsen tehát arról, hogy itt a
kölcsönösség, a nemzetközi viszonyok igényei játszhattak volna bele a kérdés
ilyenképpen való szabályozásába; ez csupán hagyományos hiedelem.
Kétségtelen, hogy a rómaiakat, amikor a
fogságba esett polgárokat jogkorlátozásoknak vetették alá — és még inkább
akkor, amikor ezeket a korlátozásokat utóbb a postliminium
intézményével, majd a lex Cornelia fikciójával fellazították —,
előbb-utóbb mégis csak a saját maguk szempontjai vezették. Ugyanez szabta meg a
korlátozások lazításának határait is: így például sohasem mentek odáig, hogy a hadifogság idején alkotott végrendelet
érvényességét elismerték volna. Ennek azonban nyilván nem a jus gentium szabályaival
kapcsolatos valaminő meggondolás volt a hátterében, hanem az a gyakorlati
felfogás, hogy aki fogoly, nem is végrendelkezhetik szabadon, mert kiszakadt
régi világából, és az új körülmények befolyása alatt áll.
A lex Cornelia minket érdeklő
rendelkezésének szövege nem maradt ránk. Feltehető szövegét a régibb íróknál e
kérdés tárgyalása során állandóan ugyanabban a formában visszatérő egyes
fordulatok felhasználásával Kreller[5]
a következőképpen rekonstruálja:
„Qui civis Romanus in hostium potestatem
pervenit pervenerit atque ibi decesserit, si cum testamenti factionem haberet
de familia pecunia tutela sua testatus est erit, idem ius eademque causa omnium
rerum esto, quae futura esset, si in hostium potestatem non pervenisset.”
Ezt a szövegezési kísérletet meggyőzőnek tartjuk. Az itt megjelenő fikció magvának negatív fogalmazása („si in hostium potestatem non pervenisset”) is megfelel a helyzet kívánalmainak: az ún. tényállás tagadása fejezi ki a lex Cornelia fikciójával létesült új jogrendezést, ami szokásos mód volt.
Mert a római fikciónak sajátos jellege
szorosan összefüggni látszik a prétori jogalkotás módjával. Az mondatik, hogy „praetor
jus facere non potest”. De hát akkor kik emelték a prétori jog hatalmas
épületét? Kétségtelen, hogy mégis a prétorok, akik azonban ezt a
tevékenységüket azzal vélték elleplezni, hogy a jogszabály ún. tényállási
részéhez nyúltak: a „tényállást” változtatták meg, nem pedig a just. A
jogszabálynak ezt a kettészakított szemléletét mutatja a „da mihi factum,
dabo tibi jus” mondás is. (Ma is még lépten-nyomon találkozunk azzal a
felfogással, amely csak a jogszabály egyik részét
— a joghatás kifejezését — tekinti jogszabálynak, szűkebb értelemben vett
jognak. Hogy ez a naiv nézet téves, nem szorul részletesebb bizonyításra. Az
úgynevezett tényállási rész éppúgy a tényállások absztrakciója, ahogyan a
joghatási rész sem más, mint tényállások absztrakciója, és a kettő együttesen
teszi ki a jogszabályt. Hogy a rómaiaknál a helyes szemlélet is megvolt, eléggé
mutatja a híres Paulus-hely: „Regula
est, quae rem, quae est, breviter enarrat. Non ex regula jus sumatur, sed ex
jure, quod est, regula fiat”.[6])
A lex Cornelia fikciója is így járt el:
nem az ún. joghatást változtatta meg, hanem az ún. tényállást. Amikor a törvény
(kellő alappal feltehető) szövege azt mondja, hogy „idem jus eademque causa
omnium rerum esto”, mintha nem került volna az ellenség fogságába,
érintetlenül marad továbbra is az az addigi jus, amely szerint az a
római polgár, aki az ellenség hatalmába került, teljes capitis deminutio alá
esik. Más szóval, a fogságba esett ilyen római polgár a fikció folytán ezentúl
nem a fogságba esettek, hanem a fogságba nem esettek halmazához tartozik, és
ezért nem esik az érintetlenül maradt rendelkezés hatálya alá. A látszat az,
mintha ezzel a könnyen érthető, plasztikus szabályozási móddal a probléma
elintézést nyert volna, mintha a rendezés teljes mértékben és félreérthetetlen
módon történt volna meg.
A közelebbi vizsgálat azonban azt mutatja,
hogy ez már a kezdeti szakaszban sem volt így. Már említettük, hogy a fogságba
esettől az ott történő végrendelkezés jogát érthető okokból továbbra is
megvonták. Ez azonban még nem minden. Ahhoz, hogy a lex Cornelia fikciója
által rendelt szabályozás bekövetkezzék, szükséges még az is, hogy az illető a
fogságban elhalt legyen, ami persze szintén megszorítást jelent. (Mert a
lehetőségek nem merülnek ki azzal, hogy vagy élve tér vissza, és akkor
bekövetkezik a postliminium, vagy meghal a fogságban, és akkor a fikció
hatályosul. Van egy harmadik mód is: elszegődik az ellenséghez. És ezt a
rómaiak is igen jól tudták, hiszen általuk ismerjük például Coriolanus esetét is.) Mindenesetre
figyelemreméltó, hogy ez a fikció még nem nyúl a halálozás időpontjához, azt
változatlanul hagyja, és nyilván ez az időpont határozza meg az örökösödés
szempontjából fontossággal bíró viszonyokat,
elsősorban a túlélést, mert hiszen csak az örökölhet, aki az örökhagyót
túléli.
Az a jóval későbbi felfogás, amely szerint az
örökhagyó a fogságba esés pillanatában elhaltnak tekintendő, voltaképpen
nincsen ellentmondásban a lex Cornelia fikciójával: belefér abba. Mert ha az ellenség
hatalmába került polgárt úgy tekintjük, mintha már elfogatásakor halt volna
meg, ez nem mond ellent, összeegyeztethető azzal, hogy úgy tekintendő, mintha
nem került volna az ellenség fogságába, és összeegyeztethető azzal a
változattal is, amely úgy tekinti, si in civitate decessisset. (Régebben
az in civitate kitétel körül is vita volt. Egyesek úgy értelmezték, hogy
a civitas itt a római állam területét jelenti, mások szerint viszont a
polgárjogok teljességét. Ma már az utóbbi álláspont tekinthető általánosnak.)
A lex Cornelia fikciója azonban nem
csupán annyiból tekintendő határozatlan rendelkezésnek, hogy egyes
vonatkozásokban s egyes viszonyokra alkalmazandó, másokra pedig nem, hanem
annyiból is, hogy a fikció magvának is többféle értelem adható, amint ezt
láttuk, amikor megállapítottuk: ezzel a fikcióval összeegyeztethető az a
felfogás is, hogy a fogságba esés pillanatában halt meg, és az a felfogás is,
hogy a polgári jogok birtokában halt meg az illető. (A si in civitate
decessisset kitétellel még az a felfogás is összeegyeztethető volna, amely
szerint a fogoly olyannak tekintendő, mint aki az elhalálozás pillanatában nyerte vissza újból szabadságát. Az ilyen
felfogás azután más irányban vezetne nehézségekre, amennyiben következetesen
akarnók érvényesíteni.)
Ha a kétségtelenül erősen interpolált Ulpianus-helyet (D.49,15,18)
vesszük, amely szerint minden vonatkozásban („in omnibus partibus juris”)
elhaltnak tekintendő a vissza nem tért fogoly, amikor fogságba esett, az
eredmény az, hogy két halálozási dátummal kell szükségképpen számolnunk, az
egyik a fogságba esés időpontja, a másik a halál bekövetkezésének igazi ideje.
Mert e nézet mellett sem volt mellőzhető a halál bekövetkeztének igazi
időpontja, amennyiben az egyáltalán megállapítható volt. Mert a túlélés feltételének teljesülése, amelyhez
a rómaiak annyira ragaszkodtak, e nélkül nem képzelhető el. De az a kérdés sem
bírálható el e nélkül, hogy sor kerülhet-e a végrendeleti helyettes öröklésére,
megdőlt-e a végrendelet suus születése folytán, és így tovább. A
források kazuisztikája gazdag, változatos, sokszor igen bonyolult, sőt már
magukban a forrásokban is vitásaknak
jelzett döntések száma sem csekély.
És ha ma már általában elfogadottnak
tekinthető e fikció lépcsőzetes átalakulásának tana, annál több az eltérő nézet
az egyes megnyilatkozások mikénti értékelése terén. Nyugodtan állíthatjuk, hogy
e kérdések nem is várhatnak megnyugtató elintézést — akkor sem, ha mégannyi
újabb forráshely kerülne is elő —, mert ez a probléma maguknál a rómaiaknál sem
juthatott egységes, ellentmondásmentes szintre. Amikor tehát ezzel a fikcióval
közelebbről foglalkoztunk, távolról sem vezetett az a remény, hogy közelebb
vihetjük a megoldáshoz; arra sem gondoltunk, hogy vele világíthatnók meg a
függő jogi helyzetek természetét. Célunk csupán az volt, hogy megmutassuk: egy
a köztudatban oly egyszerűnek tartott, minden jogász előtt ismeretes fikció
mennyi bonyodalmat, mennyi határozatlanságot rejt magában. A későbbiekben
módunk lesz rámutatni arra, hogy e nehézségek nemcsak ennek a fikciónak a
sajátosságai, hanem általában együtt járnak a fikciós kifejezési móddal, amely
tudatunk egy primitívebb szakában gyökerezik. Mert a fikció természetének
általánosabb tanulmányozása megmutatja, hogy nem sajátos jogászi „műfogás”, nem
is hasznos „misztikum” vagy ártatlan „rövidítés”, mint sokan gondolják, hanem a
még kezdetleges gondolkozás egyik velejárója, amelynek megvannak a maga
tagadhatatlan előnyei, de súlyos veszedelmei is. És van határozott logikai
struktúrája, amely elsősorban a következő tárgyalások során érdekel majd
bennünket.
2.
Mielőtt rátérnénk azon nézetek taglalására, amelyek az
idők során a fikció természete („mibenléte”) felől kialakultak, további
tanulságok szerzése végett kíséreljük meg, hogy a fikciót vele egyenértékű
egyes transzformációi útján közelítsük meg. Vagyis olyan kifejezési formákat
keressünk, amelyekkel ugyanazt közölhetjük — a tartalom megszorítása,
kitágítása, vagyis megváltoztatása nélkül —, mint amit a fikcióval szoktunk
közölni.
Az első, amire itt gondolnunk kell, a hasonlat. Ahelyett, hogy azt mondjuk: a
hadifogságban elhalt római polgár az ő korábban készült végrendeletének
érvényessége szempontjából úgy tekintendő, mintha nem került volna az ellenség
fogságába, ezt mondhatjuk: végrendeletének érvényessége szempontjából hasonló
akármelyik szabadon elhalt római polgárhoz. A tartalomból semmi sem veszett el.
Világosan látjuk, hogy mit mivel hasonlítottunk
össze, és ugyanilyen világosan látjuk az úgynevezett tertium comparationis mozzanatát is: amiben e két összehasonlított hasonlatos.
Ezzel pedig az is megmutatkozik, miben nem hasonlatosak:
mindegyiknek azok a vonásai vagy vonatkozásai, amelyek nem esnek e tertiumba. Nevezzük ez utóbbiak összességét quartumnak.
Emlékezzünk vissza, hogy az összehasonlítás az első lépés az absztrahálás
terén: ezzel indul meg az a folyamat, amely az absztrakció (a fogalom)
kialakulásával végződik. A jog absztrakcióinál többnyire az ún. joghatás az,
amely szembeötlően a tertiumba tartozik. Ugyanez áll a jogi fikciókra
nézve is. (A következők során rájövünk majd arra, hogy ez még nem meríti ki a jogi
absztrakciókat, illetve fikciókat.)
Mielőtt azonban behatóbban foglalkoznánk a
jogi fikcióknak ezzel az oldalával, tekintsünk meg egy-két példát a közismert irodalmi hasonlatok területéről.
Vegyük az ember összehasonlítását a szarvassal. A 42.
zsoltárban olvassuk: „Miképpen kívánkozik a szarvas a folyóvizekre, akképpen
kívánkozik az én lelkem tehozzád, ó Isten.” Valljuk meg, ez a hasonlat vajmi
keveset mond a mai ember számára. És ezt a keveset is nehezen megfogható módon
sejteti. A tertium nyilván az, hogy mind a zsoltárköltő, mind a szarvas
számára fontos — elsőrendű — életszükséglet kielégítésére irányuló törekvést
képviselő tudattartalmakkal állunk itt szemben; ezek adják a tertiumot.
Az embernek és a szarvasnak minden más vonása ezek szerint a quartumba
esnék? Aligha. Mindkettő élőlény, különben az ember fel sem tehetné a
szarvasról, hogy annak is van tudata — persze a szó tágabb értelmében —, a
szarvas is képes fontos életszükségleteit érzékelni és magatartását ennek
megfelelően irányítani. Az embernek ehhez még egy sereg szerzett (vagy átvett)
tapasztalatra is szüksége van, amelyek alapján tudja, hogy a szarvasnak
szüksége van arra — éppúgy, mint néki —, hogy időnként vizet igyon. Valamivel
többet mondana ez a hasonlat, ha úgy hangoznék, hogy a költő éppúgy szomjazza
az istenséget, mint a szarvas az ő ivóvizét. Itt azonban már egy újabb hasonlat
lépne be, az istenségre szomjazás, mikor pedig az istenség nyilván nem víz, bár
a költő számára valószínűleg megvan az a vonása, hogy a vele való kapcsolat
éppúgy kielégíti a képletes szomjazást,
ahogyan a szarvasnak a vízzel való találkozása alkalmas a szarvas vízszomjának
kielégítésére.
Ezzel a példával elsősorban arra kívántuk
felhívni a figyelmet, hogy amikor szavakkal fejezzük ki gondolatainkat, szinte képtelenek vagyunk kikerülni a
hasonlatokból, a képes kifejezésekből, mely utóbbiak nem egyebek
tömörítettebb formában jelentkező hasonlatoknál. Más szóval, képtelenek
vagyunk kikerülni az absztrakciókból és — nyugodtan mondhatjuk — a fikciókból.
Ugyanezt tapasztaljuk, amikor Kisfaludy Sándor, ismét más módon,
magát hasonlítja össze a szarvassal, és akkor is, amikor Arany János ugyanezt teszi, persze megint más
vonatkozásokban, Toldijával. Valamennyien megkeresik — és meg is
találják — a nem hasonlóban a hasonlót, a hasonlóban a nem hasonlót. Az ilyen
viszonylag egyszerű összehasonlításoknál nagyjában és egészében kitapintható,
hogy a konkrét esetben miben látták a tertiumot, és az is, hogy a
kibontakozó tertium nem akar szigorú (egzakt) megállapítás lenni, nem
lép fel azzal az igénnyel, hogy a kiemelt egy (vagy több) vonáson kívül más nem
tartozik a tertiumba, mivel minden más a quartumba esik.
Nem tagadjuk, kissé különösen hangzik, ha az
ilyen hasonlatokat fikciókká alakítanók át, és azt mondanók például: Toldi
Miklós szarvasnak tekinthető abból a szempontból, hogy… Az ilyen
leplezetlen beszéd kétségtelenül sértené antropocentrikus méltóságunkat, de a
primitívebb időkben ez az érzés, úgy látszik, még nem fejlődött ki ennyire
bennünk, még nem kerekedtünk annyira fölébe az állatnak, s a határvonal bizony
jóval elmosódottabb lehetett, mint ma. Hittek abban, hogy az emberek állatokká
változhatnak, az állatok pedig emberekké — és ha ebből a nézőpontból tekintjük
a dolgokat, már nem is olyan meghökkentő az állattal való hasonlatosságnak
fikcióval történő kifejezése. Az az ember, aki büszkén vallotta, hogy maga is,
törzse is ettől vagy attól az állattól származik, akinek — mondjuk — a szarvas
volt a totem-állatja, az bizony saját magáról is úgy vélte, hogy egy kicsit
„szarvasnak tekintendő”.
Vagy vegyünk egy példát Shakespeare-től, akinél szüntelen
egymásutánban zsúfolódnak képek és hasonlatok. Hamlet a III. felvonás
második jelenetében egy felhő alakját előbb tevéhez, aztán menyéthez, végül
bálnához hasonlítja, és Polonius mindezt elfogadja, utánamondja, de
erősített formában (“indeed”, “very like”), csak a
menyétnél szabatosít: a háta olyan,
mint a menyété. Itt szemmel érzékelhető
alakbeli hasonlóságokról van szó, s nem kétséges, hogy a tertium
a körvonalakkal kimerül, de hányszor
tekintették az égen megjelenő alakzatokat valaminő „lényeg” hordozójának,
szimbolikus kifejezőjének…
És hány tréfás élc származott már abból, hogy
valaki felkapta a más által megkezdett hasonlatot, és meglepő irányban
fejlesztette tovább, újabb vonásokat emelvén be a tertiumba? Olyanokat
is, amelyekre ha eleve gondolt volna a hasonlat alkalmazója, valószínűleg az
egész hasonlat kimondatlan marad.
Mindannak, amit itt érintettünk, megtaláljuk
hasonmását a jogi fikcióknál is, amelyek éppúgy egy ősibb rétegbe bocsátják
gyökereiket, mint a költői alkotás. A jogi fikciók eredete is egy-egy primitív
meglátás, amely egy-két vonással megragadhatónak, plasztikus formában
közölhetőnek véli magát, míg azután a kazuisztika kimutatja, hogy mi mindenre
vezet a hasonlóság felvetése. A jogi fikciók kialakulásánál is megtaláljuk az
elég gyakori értelemváltozásokat, és ezekkel kapcsolatban a szövődmények
változásait is. És a jog fikcióit szintén végigkíséri minden primitív
absztrakciónak az az alapvető tévedése, amely azt hiszi, hogy az absztrakcióba
a maguk teljes valóságával vonulnak be az absztraháló folyamat kiindulópontját
képező viszonylagos konkrétumok. Ez a kétlakiság (nevezetnők az absztrakció
reifikálásának vagy visszacsinálásának is) a leggyakoribb előidézője azon téves
nézeteknek, amelyeket a fikció struktúrájáról és funkciójáról még ma is annyian
táplálnak.
Persze, tévedés volna a fikciót a jogi
kifejezésmódokra és a költészetre korlátozni. Mindennapi nyelvünknek (de
ugyanígy az egyes szaktudományok nyelvének) éppoly állandó velejárója, mint a
hasonlat, csak nem mindig olyan szembetűnő. Igen gyakran már annyira elkopott
és megváltozott, hogy nem könnyű felismerni. A hasonlatoknál is ugyanez a
helyzet. És ez alól a legegzaktabbnak tartott tudományok sem kivételek: a
matematikában és a fizikában is lépten-nyomon találkozunk ilyen metafora- és
fikció-csökevényekkel.
Itt röviden utalnunk kell a fogalommal
kapcsolatban már mondottakra. Ahogyan az egyszer kialakult fogalomkeretben
ragaszkodunk a fogalom azonosságának
illúziójához, bármilyen mélyreható változásokon is ment át időközben az
illető fogalom, hasonló módon ragaszkodunk az egyszer kialakult fikció
azonosságának hiedelméhez is, amint ezt a lex Cornelia fikciójának
tárgyalása során már volt alkalmunk megmutatni. És amilyen szertefolyó,
határozatlan sokszor az ítéletekben (ítéletrendszerekben) még ki nem
bontakoztatott fogalom, ugyanilyen bizonytalan, sikamlós valami a
fikció is, amíg (lehetőleg aprólékos módon) hasonlatokká ki nem teregettük, amikor
majd sorra kiugranak a nyitott kérdések, amelyek állásfoglalást, döntést
kívánnak. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a fikció (hasonlat) éppúgy
ítéletkapcsolat, ahogyan a fogalom (absztrakció stb.) is az.
Figyelemmel kell lennünk arra a további
körülményre, hogy fikció képzésénél csakúgy, mint hasonlatok felállításánál a
fogalomképző (absztraháló) folyamat annak
befejezése előtt megszakad, és így az, ami megvan, még nem fejezi ki az
eredményt, csak mintegy jelzi a
továbbvivő utat, amelyen haladva az eredményhez (az új fogalomhoz vagy absztrakcióhoz)
eljuthatunk; emellett a félbemaradt fogalomképzés addigi menetét is elárulja, szinte magán viseli a tojáshéjat.
Tévedés volna azonban abból, hogy a fikció és
a hasonlat egymásnak egyenértékű transzformációi lehetnek, egymást kölcsönösen
képviselhetik és kifejezhetik, arra a következtetésre jutnunk, hogy a kétféle
tükrözési lehetőség között fennálló különbségek nem érdemelnek figyelmet, mert
éppen e különbségek szemügyre vétele visz közelebb a szerkezetek (és összefüggések)
megismeréséhez.
A nyilván ősibb alakzatnál, a hasonlatnál
szükségképpen a tertium áll —többé-kevésbé kivehető módon — az
előtérben. Más a helyzet a fikciónál, itt ugyanis sokszor a quartumnak
valamelyik mozzanata az, amelyik elsősorban megragadja a figyelmet.
Szabatosabban talán úgy fejezhetnők ki: gyakran a leghangsúlyosabb rész
valamely szembeötlő quartum-mozzanatnak a megszüntetése, eltüntetése. A tertium-elem
— gondoljunk elsősorban a jogi fikciókra — persze itt is megvan, illetőleg itt
is tudjuk, hogy a folyamat viszonylag konkrét megvalósulása során megmutatkozik
majd. A kezdetleges gondolkodás ezt valami
okozati kapcsolatban lévőnek látja a szembeötlő quartum-mozzanat
előbb említett megszüntetésével, éspedig akként, mintha ez a megszüntetés volna
az ok, az ezután jelentkező hasonlóság (pl. a jogi szabályozás módjában, az ún.
joghatásban) pedig az okozat.
Ez persze nem így áll, mert általában s
többnyire ez a hasonlóság — mint megvalósítani kívánt cél — jelentékeny módon közrehat abban, hogy az ezt akadályozni látszó quartum-mozzanatot
megszüntessük. Ebben azonban más ok is közrehat, nevezetesen az, hogy időközben
— az előző felfogással szemben és a hasonlóság nézőpontjából — a quartum ellényegtelenül, és már
csak az van hátra, hogy formálisan is
felszámoljuk, amint ezt a fikció meg is teszi.
Vegyük a Publiciana in rem actiot,
amelyről azt szokás röviden mondani, hogy az elbirtoklás fikcióján alapul,
amennyiben a megkezdett, de még be nem fejezett elbirtoklási folyamatot
befejezettnek tekinti; másként kifejezve: a még le nem telt elbirtoklási időt
leteltnek veszi. Az ide vezető gondolatmenet nehezen látszik érthetőnek, ha nem
idézzük emlékezetünkbe a történeti előzményeket és a kísérő körülményeket, ámde
nyomban érthetővé válik, mihelyt ezt megtesszük. Régente egyedül a megszabott
idő letelte volt szükséges — és
egyben elégséges — feltétele az ily
módon történő tulajdonszerzésnek. Amikor utóbb azután a bona fides és a justus
titulus is a kívánalmak sorába lépett s e két újabb keletű feltétel közrehatása
jelentékeny mértékben korlátozni kezdte az elbirtoklás útján való
tulajdonszerzést, az új helyzetben teljesen lényegtelenné vált a birtokolás
időtartamának kérdése; és már csak arról volt szó, hogy ezt a terhesnek érzett
hagyományt formálisan is kiküszöböljék, mert mindaddig, amíg ez meg nem
történt, a hagyományokhoz tapadó gondolkodás számára akadályt jelentett.
Mielőtt tehát ezt a quartum-mozzanatot fikció útján kiküszöbölték, már
kiküszöbölte a szemléletnek azon
módja, mely megszűnt azt jelentősnek
tekinteni az adott vonatkozásban — amit úgy is kifejezhetünk, hogy
megszűnt azt a quartumba tartozónak tekinteni. Előbb változnak meg tehát
a fogalmat kitevő tudattartalmak, mi azonban továbbra is úgy operálunk a közben
teljesen megváltozott fogalommal, mintha mi sem történt volna, a fogalom
„azonosságának” igézete alatt állván. (Ez még élesebben fog megmutatkozni a
kivétel-szerkezet transzformációs módjának tárgyalásánál.)
Már ez az egy példa is mutatja, hogy tévedés
lenne a jogi fikciónál a tertiumot csupán a jogi szabályozottságot
illető (az ún. joghatásban jelentkező) hasonlóságban keresni. A hasonlóságnak
szükségképpen meg kell lennie máshol is, különben nem alakulhatna ki ilyen jogi
szabályozás. De nem elég, ha máshol is megvan: ennek tudatossá is kell válnia,
hogy hatását kifejthesse.
Azt hiszem, tudomásul kell vennünk, hogy
megismerésünk haladása történeti jellegű, vagyis elsősorban az idő (az adott
időpontban már elért ismeretek) függvénye. Amikor tehát valamely időpontban
felállítunk egy hasonlatot, s azzal többé-kevésbé kifejezett módon az
összehasonlított dolgok egy vagy több vonását (vonatkozását) a tertiumba
utaljuk, minden más vonását pedig a quartumba, ez a quartum a két
összehasonlított dolognak különböző természetű
vonásait tartalmazza majd: azokat is, amelyeket a hasonlat kialakításának
időpontjában egymástól élesen elütőnek
véltünk; azokat is, amelyeket csupán
jelentéktelennek, figyelmünkre nem méltónak tartunk; de azokat is,
amelyekről akár szubjektív, akár objektív körülmények folytán még nincsen tudomásunk. Az idők során aztán
tapasztalataink, ismereteink bővülnek, értékeléseink változnak, és ennek
megfelelően állandó ostrom alatt áll mindaz,
ami a tertiumba, illetve a quartumba került. A folytonos revízió
folyamán állandóan változik a tertium és változik a quartum
tartalma is. Ezeket az állandó változásokat, illetőleg az állandó változásokat
kifejező újabb és újabb ítéleteket (fogalmakat, absztrakciókat, definíciókat,
stb.) szabad mozgásukban, helyes érvényesülésükben állandóan és jelentékeny
mértékben gátolja az a körülmény, hogy az e mozgásban közreható és résztvevő
számos fogalom számunkra egy bizonyos korábbi fokon rögzült (vagy a kellő és
elérhető meghatározottságot nélkülöző) mozzanatként jelentkezik. Amit ezzel
mondunk, az persze nem panaszos sirám, hiszen csupán a dolognak a mai
adottságok melletti természetes rendjét kívánja kifejezésre juttatni, azért,
hogy ezzel kiindulópontot nyerjünk hasznosnak látszó vizsgálódásokhoz, további
feladatok megoldásának megközelítéséhez.
Ha a tudomány (vagy a fogalom) úgynevezett
fejlődését tekintjük, ez az előbb vázolt nézőpontból akként jelentkezik, hogy a
tertium és quartum birodalmai között az egyes mozzanatok állandó
vándorlása folyik, ugyanakkor az egyes birodalmakon belül is állandóan változások
történnek, amelyek a legszorosabb kapcsolatban állnak mind a határokon át
történő vándorlásokkal, mind pedig az azokon belüli változásokkal.
Amikor a quartum elnevezést bevezettük,
valójában nem mondtunk semmi újat, csak egy átfogó, tájékoztató kifejezést
akartunk használni, hogy könnyebben operálhassunk egyébként eléggé ismeretes
jelenségekkel. Gondoljunk a definíciónak arra a régi, nagyon is egyoldalú
meghatározására, amely szerint az a genus proximum és a differentia
specifica egy sajátos kapcsolata. Nyilvánvaló, hogy e vonatkozásban a genus
proximum a tertiumot, a differentia specifica pedig a quartumot
képviseli; a genushoz való viszonyban a tertium áll az előtérben,
ugyanakkor a differentia specifica pedig a genusbeli halmaztársak
egy részével szemben a quartum szerepét tölti be.
Vagy vegyük példaként az ismeretes közmondást:
minden hasonlat sántít. Ha ezt az ilyenkor szokásos merevséggel vizsgáljuk,
könnyűszerrel egy eddig még nem ismert antinómiához jutunk. Mert ez a mondás
maga is hasonlat, összehasonlítja a hasonlatot valamilyen sántító, tehát
tökéletlen, hibás alkatú és funkciójú élőlénnyel: így pedig, ha igazat mond,
maga is „sántít”, vagyis hibás, tehát nem mond
igazat. (Hasonló módon vezet antinómiához ez a mondás is: nincsen szabály kivétel
nélkül.) Számunkra a hasonlatok sántikálásáról szóló közmondás elsősorban azt a
helyes felismerést tükrözi, hogy nincsen
tökéletes, abszolút hasonlat. A hasonlat is történeti jelenség,
függvénye a mindenkori ismereteknek s annak a célnak, amelyre felállítjuk és
használjuk; tertiuma és quartuma állandó mozgásban, változásban
van, és ismereteink és kifejezési lehetőségeink erősen korlátozott volta
folytán, úgyszintén a lehető viszonyítások és viszonyítás-változatok,
viszonyítás-kapcsolatok nagy számánál fogva még egy adott pillanatra
vonatkoztatva sem lehet kimerítő. A „minden hasonlat sántít” ítélet tehát
helyes megközelítése az igazságnak, mert a tagadása az lenne, hogy némely
hasonlat nem sántít, azaz van legalábbis egy hasonlat, amely nem sántít — ezt pedig
nem fogadhatjuk el, mert ez a tökéletes hasonlat elismerését jelentené.
Maga az absztrahálási folyamat, amelyről nem
hangoztathatjuk eléggé, hogy teljesen azonos a fogalomalkotó folyamattal,
szintén a tertium és a quartum megkülönböztetésével látszik
operálni: az absztrakcióba (a fogalomba) csak tertiumot vesz fel a
halmaz tagjaiként, minden más — legalábbis időlegesen —a quartumba
szorul.
3.
A fikciónak egy másik — a
tartalom kifejezése szempontjából egyenértékű — transzformációja a kivétel-szerkezet, amelynek értelmében
minden fikciós szerkezet a fikció mondanivalójának sérelme nélkül kifejezhető
egy olyan ítéletkapcsolattal is, amely állítást és az állítás egy részének
tagadását foglal magában.
Kíséreljük meg ennek megvilágítását egy igen
egyszerű példán: a közfelfogás egészségesnek azt tekinti, aki nem beteg, és
betegnek azt, aki nem egészséges. Az ‘egészséges’ teljes terjedelmű tagadása
(„ellentéte”) a ‘beteg’; a ‘beteg’ teljes terjedelmű tagadása: az ‘egészséges’.
Egy embercsoportot orvosi vizsgálattal két részre osztunk: betegekre és
egészségesekre. Miután a megosztás így megtörtént, híre érkezik, hogy egy
bizonyos jelenség, amelyre tekintettel eddig azt, akin észlelhető volt,
betegnek tekintették, az orvostudomány újabb felismerése alapján már nem
szolgáltat okot e minősítésre. Vagy éppen megfordítva, arról érkezik közlés,
hogy valamilyen jelenség, amelyet eddig nem tekintettek a betegség jelének,
mégis betegséget jelent, és így az, akin mutatkozik, a betegek sorába
tartozónak minősül. Vegyük az első esetet, s vegyük azt is hozzá, hogy az
osztályozást végző orvos pontosan tudja, hogy
egy személy volt az, akin oly jelenség mutatkozott, amely miatt az
illetőt betegnek minősítette, noha most már az egészségesek közé utalná a vett
közlés alapján; azt is tudja, hogy ki volt ez a személy. Nem készít tehát új
jelentést, hanem már elkészített jelentését, amely azzal zárult, hogy a
megvizsgált 34 személy közül 17 ‘egészséges’ és 17 ‘beteg’, egy újabb
megállapítással toldja meg: a vizsgálat után vett értesítés alapján az előző
eredmény megváltozott, az egészségesek száma 18, a betegeké pedig 16, mert N.
N., akit a vizsgálat betegnek minősített, most már — a nyert közlés értelmében
— egészségesnek tekintendő, így tehát a betegek csoportjából kiveendő és az egészségesek
csoportjába sorolandó volt. Nyilvánvaló, hogy teljes terjedelmű tagadás
(ellentét) esetén egyre megy, hogy a változást azzal fejezzük-e ki, hogy az
egyik csoport létszáma (persze a másik rovására) egy taggal gyarapodott, vagy hogy a másik csoport
létszáma (persze a másik javára) csökkent,
hiszen az összlétszám változatlan marad, amikor az egyiket szűkítem és a
másikat tágítom, avagy viszont. Tegyük fel, hogy ugyanakkor olyan személy is
akad ezen összességben, aki viszont a vett értesítés alapján az egészségesek
csoportjából kerül át a betegek csoportjába: a záradékolás ilyenkor rámutat
majd arra, hogy a csoportok létszáma a
vett értesítés ellenére sem változott,
de N. N., aki az alapjelentésben egészségesként volt felvéve, most a betegek
között szerepel, viszont X. Y. az egészségesek között.
Azt hisszük, hogy világos az összefüggés a
fikció és a kivétel-szerkezet között. Kettős viszonyításról van szó, egyfelől a
korábbi szempont (szempontrendszer), másfelől az újabb szempont
(szempontrendszer) alapján. Ezt talán szabatosabban így fejezhetnők ki: miután
előbb a korábbi szempont szerint megejtjük a viszonyítást (a csoportok
megosztását), és azután az újabb szempont szerint is megejtjük a viszonyítást
(a csoportok megosztását), a két eredményt még egymáshoz is viszonyítjuk,
éspedig többnyire akként, hogy az első viszonyításból következő eredményt —
helytelenül bár — kitüntetjük, és ahhoz viszonyítjuk a második viszonyításból
nyert eredményt.
Az első viszonyításból nyert eredmény a régi fogalom; ehhez mérjük hozzá az új
fogalmat, és elhitetjük magunkkal, hogy továbbra is operálhatunk a régi
fogalommal, ha a viszonyításnál mutatkozó eltérést a régihez hozzáadjuk vagy
abból levonjuk. A hozzáadást fikcióval
eszközöljük, a levonást kivétel-konstrukcióval. Ha az itt kifejtetteket
a már említett fikció-példákra alkalmazzuk, meggyőződhetünk felfogásunk
helyességéről. (Például a rabszolgák — mint nem szabadok — végrendelete érvénytelen, ám kivételt képez azoké a rabszolgáké, akik hadifogság folytán
váltak rabszolgákká; a szabadok — mint nem rabszolgák — végrendelete érvényes, és ezen kívül érvényes még ama rabszolgáké is, akik hadifogság
útján váltak rabszolgákká. Itt nyilvánvaló — és az előzők után részletes
levezetést nem is igényel — hogy miképpen alakult tagadással és szelektív
tagadással a régi jogállapotot kifejező konjunkciós ítéletrendszerből az új
jogállapotot kifejező ítéletrendszer, és világos az is, hogy miképpen köti
össze a két ekvivalenciát a műveletekben megmutatkozó struktúra.)
Ugyanez lesz az eredmény akkor is, ha a
jogszabályokban annyiszor szereplő kivétel-szerkezeteket fikciókká alakítjuk
át.
A jogban szereplő kivétel-szerkezetek nem
mindig jelentkeznek nyomban felismerhető módon („kivéve, ha…”; „kivételt
képez…”); igen sok esetben bújtatottan szerepelnek, akárhányszor „és”
kötőszóval alakított konjunkciókban. Például: „Önjogú, aki nagykorú és nincs
gondnokság alá helyezve” (1928. évi Magyar magánjogi kódex-javaslat, 18.
§). Érdekes és tanulságos eredményt kapunk, ha ezt a konjunkciót az előző traktátusban
közölt módon kettős tagadás alá vonjuk: az első tagadással megkapjuk a
„nem-önjogú” logikailag lehetséges három változatát mint határozatlan
eredményt, amelyből a szelektív tagadás során persze elesik a gondnokság alatt
álló kiskorú változata, és megmarad — egymás
mellett, és nem egymást kizáróan
— két változat konjunkciója, amelyek együttesen kimerítik a „nem-önjogú” csoport,
a gondnokság alatt álló nagykorúak és a gondnokság alatt nem álló kiskorúak
csoportjának kritériumait.
(Annak a különös jelenségnek, hogy itt a
szelektív tagadás után nem egy, hanem két érték marad meg, amelyek azután
egymással konjunkcióba lépnek, az a magyarázata, hogy a kiindulópontként vett,
vagyis elsőként tagadott konjunkció, az említett 18. § csak látszatra konjunkció;
a látszólagos konjunkció második tagja voltaképpen az első tag részleges
tagadása már.)
Az itt tárgyaltak kísértésbe ejtenek, hogy
kissé bővebben foglalkozzunk a törvényalkotási technika idevágó jelenségeinek
elemzésével. E csábításnak azonban ellen kell állnunk, mert túl messzire vinne
célkitűzéseinktől. Csak egy vonatkozásban érezzük annak szükségét, hogy e
magunk számára állított korlátot túllépjük ama tétel tekintetében, hogy a
kivételt szorosan kell értelmezni, vagyis megszorító értelmezésnek van helye,
valahányszor kivétellel találkoznak.
Világhy Miklós [7]
az ún. megszorító értelmezés
kapcsán azt a szabályt, hogy a kivételt általában szorosan kell értelmezni,
igen szellemes módon úgy magyarázza, hogy a kivétel esetére megállapított
rendelkezés nem alkalmazható akkor, amikor a konkrét eset tényállása nem illik
bele a kivétellel kapcsolatos szűkebb tényállásba, bár a főszabályra vonatkozó
szélesebb tényállásba beleillik. Világhynak
kétségtelenül teljesen igaza van abban, hogy logikai kívánalomként állítja fel
a követelményt, miszerint mindegyik szabály csak a vele kapcsolatos
tényállásokra alkalmaztassék. Kérdéses azonban, vajon általában így szokás-e
érteni a kivétel szoros értelmezéséről szóló szabályt, és további kérdés, hogy Világhy magyarázatának elfogadása
esetén helyesen tükrözi-e a valóságot a „megszorító értelmezés” vagy egy ehhez
hasonló kitétel. Úgy hisszük, hogy egyik kérdésre sem adhatunk igenlő választ.
Az első kérdésre azért nem, mert a közfelfogás
általában más értelmet ad a kivétel szoros értelmezésének, jelesül azt, hogy
amennyiben egyszer már kiléptünk a főszabály kereteiből és ezt a rendkívülinek
érzett lépést egyszer már megtettük, maradjunk ennek tudatában, legyünk a továbbiakban
nagyon szerények, nehogy egy továbbmenő rendkívüli lépést vétsünk. Vagyis
becsüljük meg az egyszeri kegyet, éljünk módjával vele, amúgy is sok fáradságba
került, amíg ezt az engedményt kiharcoltuk a jogalkotótól. Mintha a római
jognak a jus singulareval kapcsolatos felfogása kísértene itt, ez a Paulus-fragmentum: „Jus singulare
est, quod contra tenorem rationis propter aliquam utilitatem auctoritate
constituentium introductum est.” (D.1,3,16). Ehhez véljük
csatlakoztatandónak ugyanezen titulus ugyancsak Paulustól eredő fragmentumát: „Quod vero contra rationem
juris receptum est, non est producendum ad consequentias.” (Amihez még
hozzáfűznők Julianusnak ugyanazen
titulus 20. fragmentumában foglalt bölcs megjegyzését: „Non omnium, quae a
majoribus constituta sunt, ratio reddi potest.”)
Az is lehetséges persze, hogy valamely
szabálynak kivétellel való áttörése eredetileg erős ellenállásba ütközött, és
kemény harcra volt szükség, hogy az ellenkezés lebírható legyen. Ha azonban a
kivétel egyszer már áttörte az addigi szabályrendszert, új szabályrendszerrel
állunk szemben, amelyet aligha érint keletkezésének a historikuma. Az új
szabályrendszer szükségképpen teljes érvényű, és annak keretében nem
különböztethetők meg erősebb és gyengébb szabályok. Éppen ezért kevéssé
szerencsés az ezzel kapcsolatban használt ‘főszabály’ megjelölés. Mellesleg
szólva még az sem állítható, hogy az elbírálásra kerülő esetek többsége „főszabály” alá esnék, és csak
kisebb részük minősülne kivételnek. Erre nincs statisztika, nem is igen lehet.
Nem egy vonatkozásban azonban eléggé köztudott, hogy az esetek nagyobbik része
„kivételnek” minősül. Akárhányszor az is előfordul, hogy a „főszabály” áttörése
után nyomban megmutatkozik, miszerint az esetek valószínű többsége kikerült a
főszabály köréből. Számunkra ez annál is kevésbé meglepő, mert tisztában
vagyunk azzal, hogy a kivétel-konstrukció csak egyik módja a vonatkozó új
szabályozás kifejezésének, éspedig olyan módja, amely semmivel sem súlyosabb a
lehetséges egyéb kifejezési módoknál, az alkalmazható transzformációknál. Ha
pedig a probléma magvának félreértéséből oly téves nézetek keletkeznek, amelyek
az új rendezés historikumának is valaminő szerepet óhajtanak biztosítani, úgy
az ilyen tévedések ellen fel kell venni a harcot, és ebben nem csekély
segítséget jelenthet a kivétel-szerkezet stuktúrájának helyes felismerése.
Az a további kérdés, hogy helyes-e az adott
vonatkozásban a „megszorító értelmezés” kitétele, első pillantásra is nemleges
választ kíván.
Az e jelölésben szereplő megszorítást a jogászok nem értik úgy, miszerint azt kívánná csupán jelezni,
hogy az értelmezés maradjon meg a maga legitim keretei között az ún. kivételek
értelmezésénél. Ez annyira természetes és általános követelmény, hogy külön fel
sem említendő, és ha mégis felemlítik — éppen az ún. kivétellel kapcsolatban —,
úgy ennek egészen más értelme van, és így helyes megjelölésnek semmiképpen sem
tekinthető.
A megszorító értelmezés, amint ez köztudomású,
ama fogalompár egyik tagja, amelynek másik tagja az ún. kiterjesztő értelmezés. Ha figyelembe vesszük, hogy a fikciós
szerkezettel történő tevékenységet is a kiterjesztő értelmezés körébe szokás
vonni, azt tartván, hogy a fikció segítségével a régebbi szabályozás most már
olyan esetekre is kiterjed, amelyekre azelőtt nem vonatkozott, nyilvánvalóvá
válik, hogy mit kell ennek kapcsán a „megszorító értelmezés” kitételen érteni.
E primitív szemléletből eredő tévedés felszámolására is alkalmas ama felismerés
tudatosítása, hogy minden fikció átalakítható kivétel-szerkezetté, és minden
kivétel-szerkezet fikcióvá: az eredeti
állítás fikciós kiterjesztése azonos az eredeti ítélet teljes terjedelmű
tagadásának (ellentétének) kivétellel történő megszorításával. A
„megszorító” és „kiterjesztő” kitételek valójában nem is az értelmezés módjára vonatkoznak, hanem az előbbi
állapottal való összehasonlítás eredményét
kívánják kifejezésre juttatni, abból a kezdetleges felfogásból indulván ki,
hogy a régi szabályozás (ítélet, fogalom stb.) változatlanul megmaradt, csak
éppen vonatkozási köre szűkült össze vagy tágult ki. A helyes felfogás szerint
csak egyféle értelmezés lehetséges: a hűséges értelmezés — ezt kell igyekeznünk
a lehetőség határáig megközelíteni; s ugyanez adódik egyébként a „törvényesség”
kívánalmából is.
Az előzőekből nem vonható le az a
következtetés, mintha a fikciós szerkezetnek mindenkor egy előző jogi szabályozáshoz kellene
kapcsolódnia. Csak az szükséges, hogy egy
előbbi ítélethez (ítéletrendszerhez) fűződjék. Így az 1939. évi IV. tc.,
amikor mindjárt bevezetőjében megállapítja, hogy ki az, aki „zsidónak
tekintendő”, nem a zsidókra vonatkozó korábbi, hatályában már rég megszűnt jogi
szabályozáshoz fűződik, hanem a „zsidó” fogalmának akkori bizonytalan,
változatos, zavaros, semmiképpen sem egységes megállapításaihoz. A maga
fogalmának kialakításához aztán különböző mozzanatokat kölcsönöz a köztudatban
élő különféle határozatlan változatokból, amelyeket a maga módján illeszt
össze, egészít ki a maga új fogalmává, közben a legváltozatosabban alkalmazván
a fikciós technikát, a kivétel-konstrukciót s az egyéb transzformációs
lehetőségeket is a fogalom különféle összetevőivel és vonatkozásaival
kapcsolatban. Ha a vonatkozó rendelkezéseket csupán mint kodifikációs alkotást
vizsgáljuk, határozottan állíthatjuk, hogy nincsen még egy törvényünk, amely
aránylag kevés szakaszban ennyi zűrzavart, ennyi súlyos logikai ellentmondást
tartalmazna, és amely éppen ezért ennyi egymásnak szögesen ellenmondó
értelmezésnek nyitott volna teret. Ennek okát azonban nemcsak a kodifikátorok
hiányos képzettségében és képességeik gyenge voltában kell keresnünk, hanem
jórészt abban a körülményben is, hogy fikciókat, alfikciókat, kivételeket és
alkivételeket (stb.) oly nagy tömegben alkalmaztak kifejezési eszközként, hogy
még akkor is elvesztették volna felettük az uralmat, ha egyébként tisztában is
lettek volna az általuk alkalmazott kifejezési eszközök természetével. (Ha a
fikció témájának monografikus feldolgozását tettük volna meg feladatunkká,
hosszasan kellene időznünk e törvény egyes rendelkezéseinél, e rendelkezések
összefüggéseinél, későbbi értelmezéseinél, mert a fikció és transzformációi
tanulmányozására változatosabb és bőségesebb anyagot ily zsúfoltságban nemigen
találunk máshol; ugyanez az anyag ritka szemléletességgel tárja fel, hogy
milyen képtelen eredményekre vezet, ha a kifejezési lehetőségeket azok
összefüggéseinek ismerete nélkül, afféle félművelt ösztönösséggel használják.)
Az eddig bemutatott transzformációk a fikció
jelentőségének és helyének megállapítása szempontjából bizonyos eredményeket
feltártak. Ezeket az eredményeket valószínűleg szaporítaná, ha további
transzformációkat (például a taxációt, az előző állapotra figyelemmel nem lévő
újrafogalmazást, stb.) is elemzés alá vennők. Minthogy azonban az elérhető
eredménytöbblet nem állna arányban azzal a fáradsággal, amelyet evégből az
olvasónak okoznunk kellene, ezt inkább mellőzzük.
4.
Minek tekinti a szakirodalom a fikciót? A vonatkozó
nézetek nagyjából három csoportra bonthatók.
Az első csoportba tartozók valamiféle hasznos
misztikumnak („van, de nincs”) tekintik. A második csoportba eső nézetek
rövidítésnek (rövidített kifejezésmódnak) tartják, és egyébként nem
tulajdonítanak néki jelentőséget. A harmadik csoportba sorolható nézetet —
tudtunkkal — ez idő szerint magunk képviseljük.
E felosztás a gyakorlatban nem valósul meg
élesen. Az első csoport megnyilatkozásait nemegyszer tarkítják oly jelenségek,
amelyekből arra lehet következtetni, hogy koronként közeledés történik a
második csoport nézetéhez, és a második csoportba tartozó nézeteknél is
nemegyszer olyan árnyalatokat találunk, amelyek a primitívebb szemléletbe való
visszaesést látszanak feltüntetni, de olyanokat is, amelyek haladottabb nézetek
felé mutatnak.
A rómaiak bármily természetesnek tartották is
a fikciók használatát, bármilyen bőven alkottak is fikciókat, magát a fikciót
külön elmélkedés tárgyává sohasem tették. Azért náluk is találhatók itt-ott
egyes olyan megnyilvánulások, amelyek háttereként valamilyen homályos
elgondolás bontakoztatható ki; egyéni felfogás dolga, hogy azt, amit így
kiolvasni vélünk, a fikcióról való nézetüknek tekintjük-e.
Így például azt lehetne állítani egy, a
klasszikus korszakból származó, Celsustól
vett fragmentum (D,6,1,38) szóhasználata alapján, hogy a rómaiak abban
az időben nem csupán a valóságnak nyilván meg nem felelő feltevéseket
tekintették fikciónak, hanem általában
minden feltevést. Celsus
ugyanis a mondott helyen azt a nézetet hangoztatván, hogy az idegen telken
jóhiszemben történt építkezés esetén a jó bíró a személyi körülményekhez képest
különbözőképpen ítélkezhet, ennek megvilágításánál három példát is felhoz: az
elsőben arról az esetről van szó, hogy a tulajdonos ugyanígy cselekedett volna;
a másodikban a tulajdonost oly szegénynek teszi fel, hogy a megtérítési igény
tönkremenetelét jelentené; a harmadikban az lesz a feltevés, hogy a tulajdonos
rövidesen eladja a vonatkozó telket. Mindhárom esetben más és más lesz a
döntés. Mindhárom esetet a „finge” szóval
vezeti be Celsus.
A VI. század elején hozott egyik császári
törvény érvénytelennek minősíti bizonyos ingatlanoknak eretnekekre történő
átruházását, tekintet nélkül arra, hogy az vajon valóságos vagy fiktív („vera
vel fictitia”) adásvétellel, avagy esetleg más jogcímen történt. (C.1,5,10).
Itt már élesen mutatkozik a valóságos és fiktív — a kizáró vagylagosságnak
megfelelő — azon szembeállítása, amely utóbb azután annyira lenyűgözte, annyi
tévedésbe vitte a fikcióval foglalkozókat.
Vagy hivatkozni lehetne Justinianus egyes törvényeire (például Cod.5,12,30,8,54,37,
valamint 6,4,4), amelyekben bizonyos konkrét rendelkezések kapcsán szinte elvi
éllel fordul szembe régi fikciós szerkezetekkel, mintha minden fikcióval
egyszer s mindenkorra végezni akarna, felismervén azok haszontalan, káros
voltát. (Ez nem volt akadálya annak, hogy kompilátorai ne vegyenek fel nagy
számban fikciókat tartalmazó fragmentumokat a Digestába, de még csak
annak sem, hogy alkalmilag maga is ne alkalmazzon saját konstitúciójában
fikciót.)
Nézetünk szerint mindaz, amit ma a fikcióról
való római felfogásnak vélünk, csak a magunk nézete, amit visszavetítünk e
korba anélkül, hogy módunk volna akár csak megközelítőleg is megállapítani,
miként tükröződhettek a mi elgondolásaink a régiek tudatában. Bizonyosságként
talán csak annyit állapíthatunk meg, hogy a ‘fikció’ elnevezést a rómaiak
alkották meg; és hozzátehetjük: maga az elnevezés is mutatja, mennyire
meglehetősen kezdetleges, egyoldalú felfogással éltek e tekintetben. A ‘fikció’
elnevezéssel egy jelenségcsoportot véltek jellemezni és egyszersmind
elkülöníthetni. Ez azonban igen kifogásolható módon történt; ami azután mintegy
szuggerálta a „fikció és valóság” fogalompár kialakulását, mintha itt két
abszolútum állana egymással szemközt.
Az első traktátusban részletesen kimutattuk,
hogy minden fogalmunk (ítéletünk stb.) absztrahálás eredménye, absztrakció,
vagy ha úgy tetszik, fikció is — az általunk kifejtett értelemben. Az olyan
elnevezések, amelyek eredetileg alapvetően téves felfogáson alapulnak, más
tudományágakban is elég gyakoriak. Az idő haladtával azután helyessé válik az
eredetileg téves felfogás, az abból sarjadt elnevezés azonban továbbra is
megmarad. Így, amikor a matematikusok a számok bizonyos csoportját a „negatív”,
másik csoportját az „imaginárius” jelzővel illették, téves elgondolásokból
indultak ki. Az eredeti elgondolásokat azóta régen felváltotta a helyesebb
felfogás, az elnevezés azonban megmaradt műszóként, anélkül, hogy most már
bármiféle zavart okozna. A ‘fikció’ megjelöléssel más a helyzet. Itt a tévedést
ugyan kikezdték már egyes újabb meggondolások, anélkül azonban, hogy a tévedést
keletkeztető régi szemléletet egy újabb (haladottabb) szemlélet váltotta volna
fel. Így tehát a régi elnevezés szuggesztiója továbbra is hat.
A glosszátorok és a posztglosszátorok sem fejlesztettek
ki külön elméletet a fikcióról, inkább a források fikciós kazuisztikájának
kezelése során jutottak újabb, általában kevéssé értékes eredményekhez;
leginkább még a traditio ficta tárgyalásával kapcsolatosan megnyilvánuló
nézeteik érdemelnek figyelmet. Már az általuk a fikció fennforgását kifejező
jelzők is bizonyos tekintetben a látókör némi szélesedésére mutatnak. Így Baldus a ficta traditio mellett
az intellectualis traditio és a praesumpta traditio kitételt is
használja. Egyes posztglosszátoroknál arról is szó van, hogy traditio ficta útján
a birtok „artificialiter” (vagy „artificiose”) szereztetik meg. Angelus de Ubaldis egy ízben „actus
imaginarius” jelöléssel illeti e módját az átadásnak. Sokan a „quasi
traditio” megjelölést használják. A posztglosszátorok szerint quasi
traditio esete forog fenn a D.12,1,15 alatti Ulpianus-fragmentum, valamint a 24,1,3 alatti Paulus-hely esetében is. Azonos vele a patientia,
amely Salycetus szerint „fictio
juris civilis”; Baldus szerint
itt a fikció „in modo tradendi” mutatkozik meg.
A brevi manu traditioval a glosszátorok
még nem tudtak mit kezdeni; a posztglosszátoroknál már mint traditio ficta szerepel.
Később a jelképes aktusokat is a traditio ficta körébe sorolták.
A régebbi nézeteket meglehetősen átitatja a
misztikum. A fictio tényében (és különösen funkciójában, hatásában)
misztikumot látnak, és nem véletlen, hogy a persona ficta elnevezéssel
egyenértékűnek tekintik a persona mystica jelölést.
Azt hihetnők, hogy Savigny józan szemlélete és Demelius
1858-ban megjelent híres monográfiája után a misztikus szemléletnek el kellett
volna vesztenie a talajt maga alól. Nem így történt. Még az eredeti ötletekben
annyira gazdag és oly éles kritikai érzékkel rendelkező Jhering is, aki pedig Savigny
rövid meghatározását teljes egészében magáévá teszi — Demeliusszal szemben, aki valójában csak következetes
kidolgozója Savigny felfogásának
— durva támadásra ragadtatja magát. Jhering
szerint Savigny kevés szóval
kimerítette a fikció lényegét („das wahre Wesen”)[8],
amikor a Vom Beruf 3. kiadásának 32. oldalán olvashatóan a következőket
mondja:
„Entstehet eine neue Rechtsform, so wird
die selbe unmittelbar an eine alte, bestehende angeknüpft und ihr so die
Bestimmtheit und Ausbildung derselben zugewendet. Dieses ist der Begriff der
Fiction, für die Entwicklung des römischen Rechts höchst wichtig und von den
Neuern oft lächerlich verkannt.“[9]
Az a kilenc oldal, amelyen keresztül a Geist
58. §-a a fikció kérdését taglalja, a szellemesnél szellemesebb meglátások
mellett azokkal össze nem egyeztethető tévedéseket is tartalmaz, amelyek
magyarázatául Jhering túltengő
temperamentuma mellett figyelembe kell vennünk azt a szinte megszállottságnak
mondható állapotot is, amellyel Jheringen
a célgondolat már akkor eluralkodott. Bármilyen tisztán látja is különben, hogy
a fikció technikai forma, eljárási mód, nem képes eljutni odáig, hogy olyan
kifejezési formát lásson benne, amely mással is helyettesíthető. Ezért rúgtat
neki Demeliusnak is, amiért ez
nem csupán ott lát fikciót, ahol a régi tételes jogi rendezés helyébe újabb
rendezés lép, éspedig éppen fingáló folyamattal kifejezve, hanem ott is, ahol
valamely törvény helyzetazonosságot [Gleichstellung] teremt, ahogyan
például a lex de arrogatione az arrogált gyermeket a természetes gyermek
helyzetébe hozza. Jhering szerint
„nicht jede Gleichstellung ist eine Fiction”. Szerinte a fikció
tartalmaz ugyan Gleichstellung-elemet, ez azonban nem jellemzője a
fikciónak: a fikcióra az az alakzat jellemző, amelyben a Gleichstellungot
közvetíti, valamint az a cél, amelynek kedvéért ezt megteszi. Ezek szerint a
fikcióra az jellemző, hogy nem akként tágítja ki a jogszabályt, hogy a
tényállás, amelyre ki akarjuk terjeszteni, ebben helyet foglalhasson, hanem
megfordítva: a tényállást erőszakos módon úgy alakítja, hogy a jogszabályba
beleférjen, s a jogászi képzelőerőtől kívánja, hogy a tényállást más alakban
gondolja el, és a jogtétel kiterjesztését ezzel elfedi. Minthogy pedig a lex
de arrogatione nem így jár el, hanem csupán utal a természetes gyermek
jogállására ahelyett, hogy azt részleteiben megszabná, ez — Jhering szerint — nem más, mint az
alkalmazandó jogelvek rövidített formában történő megfogalmazása, egyszerűen
utalás, azonban semmi esetre sem fikció. Ilyen utalások a törvényekben is,
magánosok jogügyleteiben is akárhányszor feltalálhatók, de technikai
jelentőségre nem tarthatnak igényt.
Jhering így aztán persze mindjárt önmagával is
összeütközésbe kerül, amikor megengedi, hogy egyes esetekben előfordulhatott,
hogy például a restitutio natalium úgy közöltetett az érdekelt
személlyel, mintha a hiányzó szabad születés, vagy a jus liberorum
esetében a hiányzó gyermekek fingáltatnának.
Ugyancsak nem tekinti fikciónak azt a tant
sem, amely szerint a jogi személy „létezése” nem természetes léten nyugszik,
hanem fikción, csakhogy ennek nem az a célja, hogy megkönnyítse egy új
jogtételnek az eddigi joghoz való fűzését, hanem csak az, hogy megkönnyítse a
jogászi elképzelést. Nincsen tehát történeti,
hanem csakis dogmatikai funkciója.
Úgy hiszem, a már korábban kifejtettek alapján könnyűszerrel megállapítható,
hogy Jhering rossz útra tévedt e
megkülönböztetésekkel: Demeliusnak
igaza van, és a történeti és dogmatikai funkciók megkülönböztetése meddő marad,
akár logikai, akár jogászi szempontból nézzük is e kérdést.
Viszont nagyon találó meglátása, hogy Jheringnek, amikor a fikciókhoz
sorolja a színlelt ügyleteket, megállapítván, hogy amit az ily ügylet a cselekvés hosszadalmasabb útján ér el, azt
a történeti fikció eléri a gondolat rövidebb
útján; mindenesetre tény, hogy mindkét esetben erőszak történik a tényálláson.
(Az előzőekben már volt alkalmunk kifejteni, hogy mennyire téves elgondoláson
alapszik a jogszabály néven ismeretes absztrakció-rendszer ilyen kettészakítása
tényállási és joghatási absztrakciókra.) Jheringnek
egyik komoly tévedése kétségtelenül erre vezetendő vissza: ez az, ami nem
engedte meg felismernie, hogy a fikció egyike a lehető kifejezési formáknak.
Egy másik, hatásaiban le nem becsülendő tévedése Jheringnek, amikor a fikciót Notlüge-nek mondja, s ezzel nagy tekintélye folytán maga is
alátámasztja, megerősíti azon hiedelmet, mintha a fikciónak köze lenne a
hazugsághoz; ezzel is újabb tápot nyújtván ama ferde nézetnek, amely a fikció
természetét a „hazugság és valóság” fogalompár égisze alatt véli
felderíthetőnek. Mert e felfogás az, amely unos-untalan visszatér a fikció
tárgyalásakor a szakírók hosszú soránál. A fikció lenne az a titokzatos eszköz,
amely képes arra, hogy a valótlanságot közérthető módon hasznossá tegye, s így
voltaképpen legközelebbi rokona a pia fraus volna. Ezek szerint a
fikciónál valót valótlannak, és ugyanakkor valótlant valónak veszünk — illetve
létezőt nem létezőnek, nem létezőt pedig létezőnek —; mindezt pedig azért, hogy
valamilyen kívánatos célt elérjünk, amelyet másképpen csak nehezen (vagy
sehogyan sem) érhetnénk el…
Egyik oldalhajtása ezen elgondolásnak az a
közkeletű tény, hogy a ‘fikció’ megjelölést ma is sokszor egyszerűen a
valótlanság kifejezésére használják, és a hazugságnál valamivel udvariasabb
kitételnek tekintik. (Akárhányszor olvashatunk még tudományos művekben is oly
megállapítást, amely szerint ez vagy az az állítás „merő fikció”, „tisztán
fikció”, és így tovább.) E felfogás persze nem tegnapról mára alakult ki:
hosszú időre volt szükség, amíg oly mélyre ereszthette gyökerét a tézis, amely
a fikciót a valótlan állítással azonosítja.
Már Alciatus
(Parergon juris, lib. VI.,
cap. 1.) így határozza meg a fikciót: „fictio est legis adversus veritatem in re possibili atque
ex justa causa dispositio.”
A Francia Akadémia nagyszótárában (több, mint
másfél évszázaddal ezelőtt) a következő, igen világos meghatározások
olvashatók:
„Fiction. Invention fabuleuse. Fiction poétique. Ce
poème est rempli de belles fictions. Il y a des fictions qui touchent
plus que la vérité. La fiction est quelquefois plus agréable que la vérité
même.
Il se prend aussi pour
mensonge, dissimulation, déguisement de la vérité. Il m’a dit telle chose, mais
c’est une pure fiction. Je vous parle sans fiction.
Fiction
de Droit. Terme de
Jurisprudence. C’est une fiction introduite ou autorisée par la loi en faveur
de quelqu’un. Il y en a plusieurs dans le droit Romain. Parmi nous,
l’ameublissement que l’on fait par contrat de mariage de partie des immeubles
de la femme pour le faire entrer en communauté, est une fiction de Droit”.[10]
Az egyik közismert filozófiai szótárban a
következőket találjuk:
„Fiktion (fictio, Erdichtung; ‘fictiones juris’,
Rechtsfiktionen) bedeutet methodologisch eine Annahme die wir zu bestimmten
(theoretischem oder praktischem) Zwecke machen, wobei wir von der Unwahrscheinlichkeit, ja meistens Unwirklichkeit
oder gar Unmöglichkeit des Fingierten überzeugt sind. Die (als solche
bewusste) Fiktion ist die phantasiemässig-gedankliche Auffassung eines Seins,
Geschehens, eines Verhältnisses, als ob es so wäre, wie wir es uns zurechtlegen,
vorstellen, denken, um es besser begreifen, berechnen, vereinheitlichen,
einordnen, und damit besser operieren, es besser geistig beherrschen zu können. Die Fiktion stimmt mit der Wirklichkeit nicht
überein, weicht von ihr ab,
verfälscht sie zum Teil, teils durch »Zusätze«,
teils durch Abstraktion, Elimination, Isolierung, Idealisierung,
Verabsolutierung, Verdinglichung u. dgl. Gleichwohl ist die (berechtigte,
bedürfnisgemässe, methodische) Fiktion oft zweckmässig, sie ist ein
»Kunstgriff« des Geistes, mittels dessen er das Erkennen und Handeln fördert.
In der Rechtswissenschaft, Ethik, Mathematik, Physik usw. spielt die
Fiktion eine nicht geringe Rolle, und es ist erkenntnis-theoretisch von
Wichtigkeit, einzusehen, dass eine Reihe von Begriffen, die wir direkt auf eine
Wirklichkeit beziehen, eigentlich nur Fiktionen sind, wie auch manches, was als
verifizierbare Hypothese oder Theorie gilt, eigentlich nur als Fiktion
berechtigt ist…”[11]
Állíthatjuk-e e megállapításokról egyszerűen
azt, hogy helytelenek? Semmiképpen sem, mert hiszen mindegyikben van egy kis
adag igazság is. Igaz viszont, hogy ez az igazság vajmi kevés hasznos
megismerést nyújt, mert egészen a felszínen mozog, a fontosabb mozzanatokat még
csak nem is érinti. Ahogyan az emberről is vajmi keveset mond az a
meghatározás, hogy kétlábú, tollatlan állat. Amiben talán a legértékesebb
sejtetés az „állat“ kitételben nyer jelzést. A fikció eme meghatározásainál az
értékes mozzanat, amely azonban nem jut el a tudatos felismerésig, abban a
sejtelemben lappang, hogy a fikció nem
tükrözi híven a valóságot — tehát az
egyszerű tagadásban. Ha meggondoljuk, hogy az absztrakció természetéhez szükségképpen hozzátartozik, hogy
csupán egy (vagy kevésszámú) vonást vesz figyelembe, a többit pedig mellőzi, a
fikció előbb említett sajátsága közvetlenül utal az absztrakcióra, melynek —
felfogásunk szerint — egyik egyenértékű kifejezésmódja; éspedig akként, hogy az
absztraháló folyamat a fikciónál nem jut el a teljes befejezésig, de mégis
kivehetően jelzi azt — úgy, hogy bárki által forma szerint is befejezhető,
ahogyan a hasonlatból is bárki megszerkesztheti a metaforát. (És hány metaforából
lett utóbb olyan önmagában lezártnak vett „fogalom”, melynek eredetét sokan még
csak nem is sejtik? Hogy példát mondjunk: hány embernek jut eszébe, hogy a
latin ‘lupanar’ szónál arra gondoljon, hogy itt eredetileg hasonlatról
volt szó, mely később metaforaként megrögzült, és valamikor nőstényfarkasok
együttesének elképzelését kívánta felidézni?)
De túlságosan keveset mond az a — későbbi
keletű — megállapítás is, amely rövidítést lát a jogi, illetve törvényi
fikcióban, mint Joseph Unger („eine
abkürzende Formel, mittels deren ein bestimmtes rechtliches Wollen sich
ausdrückt”), vagy Somló Bódog
(„sprachliche Metaphern, Redewendungen, terminologische Bequemlichkeiten,
nicht aber wirkliche Fiktionen”), avagy Hans
Kelsen („eine abbrevierende Ausdrucksweise”). (Kelsen nézetére egyébként még
kénytelenek leszünk visszatérni.)
Ezek a szerzők közel járnak a helyes
felismeréshez, de szinte közvetlenül a helyes eredmény elérése előtt
mellékvágányra térnek, mikor a fikcióval elérhető rövidséget csupán abban látják, hogy nem kell újból felsorolni,
részletezni azokat a különböző joghatásokat, amelyek az alaptényállásra már ki
vannak dolgozva. Az a rövidítés, amely a fikció révén történik, ennél jóval
fontosabb, mert a struktúrát feltáró mozzanatokat is tartalmaz. A legközelebb
fekvő ezek között az, hogy a fikció voltaképpen rövidített hasonlat: a hasonlat részletes kidolgozása az, ami a
„rövidítés” folytán elmarad. Ezt nyilván az a körülmény fedi el szemünk elől,
hogy a „rövidítés” kitételt abszolútumként használják, és feleslegesnek tartják
annak kifejtését, hogy mi is az, amit valójában megrövidít a fikció. Ha e
kérdést felvetik maguknak, úgy az első válasz aligha lehet más, mint ez. De ha
továbbmegyünk, még mélyebbre ásva, nyilvánvalóvá lesz, hogy a fikció rövidítésmódja
ugyanaz, mint az absztrakcióé, és ez annál is kevésbé meglepő, minthogy a
fikció nem más, mint absztrakció,
mégpedig in statu nascendi.
Az absztrakciós kifejezésnek a kezelésnél
megmutatkozó legfőbb előnye nem is
az, hogy rövidebben — kevesebb szóval — fejezhetjük ki magunkat, hiszen ezt
akárhányszor azzal is elérhetjük (és el is érjük), hogy a fikció helyett
valamilyen taxációt alkalmazunk. A kezelhetőségben mutatkozó előny inkább más
természetű: az elgondolás számára bár primitívebb, de mégis plasztikusabb képet nyerünk, és ez az, ami
nagyjából megkönnyíteni látszik az anyaggal való bánást; ugyanakkor — éppen
plasztikusabb voltánál fogva — emlékezetünkben is könnyebben megragadva inkább
alkalmas arra, hogy együtt tartsa azokat a mozzanatokat, amelyeket együvé
tartozónak vélünk. E könnyebbségért azonban komoly árat kell fizetni: a fikció
szerkesztője, — s legtöbbször használója is — megelégszik a plasztikusnak
tetsző ismérvvel (ismérvekkel), mellőzi a hasonlóságok és nem hasonlóságok
szigorúbb végiggondolását, ennek eredménye pedig az, hogy a már eredetileg is elmosódott körvonalak mihamar zavaros
összevisszaságra, többértelműségre vezethetnek (és vezetnek).
Itt még az a körülmény is közrejátszik a zavar
előidézésében, hogy a jogi fikcióknál általában azt hiszik, hogy a hasonlóság a
hasonló jogszabályozottsággal ki is merül, pedig ez nyilvánvalóan nem áll, mert
a többször említett quartum keretében szükségképpen kell lenniök
bizonyos tertium-mozzanatoknak is, amelyek hasonló jogi
szabályozottságra vezettek, ha a quartumban meglévő ezen tertium-mozzanatok
nem is szembetűnőek. Amikor a büntetőjog nem csupán a gyilkosságot, hanem más
„tényállásokat” is halálbüntetéssel sújt, ezek között az első pillantásra
annyira különböző tényállások között
mégis van hasonlóság (pl. a
társadalomra különösen veszélyes voltuk) — ugyanúgy, mint a különböző módokon
véghezvitt gyilkosságok között is. (A német büntetőjog minden előre meg nem
fontolt emberölést Totschlag elnevezéssel foglal össze, figyelem nélkül
arra, vajon a véghezvitelnél szerepelt-e „ütés”, vagy sem.)
A logikai szempontból
figyelemreméltó — mert struktúrát jelentő — rövidítés ugyanaz, mint amit
fogalmaink kialakításánál is alkalmazunk. Nem különbözik ettől az a rövidítésmód sem, amit
például a természeti törvények kifejezésénél veszünk igénybe. Más lapra
tartozik, hogy az alkalmazott szempontok nem állandóak, időről-időre
változhatnak (és változnak) is.
Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy mind a
tényállási, mind a joghatási rész tele van tűzdelve a legkülönfélébb fikciókkal
(absztrakciókkal), de áll ez egymásközti vonatkozásaikra is a legváltozatosabb
módon. Vegyük például a svájci polgári törvénykönyv 1. §-ának második
bekezdését, amely arról rendelkezik, mit tegyen a bíró, ha sem a törvényben,
sem pedig a szokásjogban nem talál az esetre illő rendelkezést: „soll der
Richter […] nach der Regel entscheiden, die er als Gesetzgeber aufstellen würde.”
Itt nyilvánvalóan fikcióval van dolgunk: a bíró ítélkezzék akként, mintha
törvényhozó lenne, s e minőségében kellene az eset típusának megfelelő ügyek
halmazára absztrakt jogszabályt alkotnia. Miképpen magyarázza ezt a
törvényhelyet Homberger?[12]
„Er soll also nicht nur gerade die für den
vorliegenden Tatbestand geeignete Lösung finden, sondern grundsätzlich
vorgehen, d. h. den Rechtssatz wählen, der auch zur Entscheidung
gleichgearteter Fälle geeignet wäre. Er soll, wie es der Gesetzgeber tut, nicht
nur die zunächstliegenden Interessen berücksichtigen, sondern insbesondere auch
diejenigen der Allgemeinheit […]. Das will sagen, dass er nicht nach rein
subjektiven Momenten, nach eigener persönlicher Einstellung vorgehen soll,
sondern den Rechtssatz zu finden hat, der sich nach allgemeiner Lehre und nach
der geschichtlichen Entwicklung rechtfertigen lässt, und der sich harmonisch
einfügt in das Recht, wie es geworden ist und wie es besteht.“
E fikcióban tehát sok minden rejlik: mindaz,
amit a törvényhozótól elvárunk, s amiből vajmi keveset említ Homberger. Mert nem említi például azt
a kiemelkedő fontosságú mozzanatot, hogy a törvényhely szerint az eset
eldöntésénél alkalmazandó — előbb a bíró által kialakítandó — jogszabálynak az uralkodó osztály érdekeit kell szolgálnia,
ami adott alkalommal azt is jelentheti, hogy esetleg éppen az uralkodó osztály
egyik prominens tagjának hátrányára mutatkozik eldöntendőnek a konkrét per.[13]
Nem szenvedhet semminő kétséget, hogy az
idézett törvényhely fikciót tartalmaz, mégpedig „jogi” fikciót. És ha a bíró
egyéb jogszabály hiányában például akként döntené el az előtte tárgyalt pert,
amely kedvez bár az uralkodó osztály perben álló tagjának, de ugyanakkor sérti
az uralkodó osztály érdekét, a fellebbezési bíróság az ítéletet azzal az
indokolással fogja megváltoztatni, hogy a bíró által kialakított és alkalmazott
jogszabály helytelen, mert a bíró nem tartotta be a fikció által előírt módot,
nem úgy járt el, mint ahogyan eljárt volna, ha ő maga a törvényhozó.
Joghatás-fikcióról van itt szó? Kétségtelenül
nem, legalábbis nem a szokott értelemben. Itt elsősorban a bíró magatartásának
elbírálása kerül tekintetbe, éppúgy, mint a fiktív (ún. utánképzett) ügyletek
elbírálásánál. Mert az emancipációs eladások sem „igazi” eladások, lévén a
vételár ebben az esetben a szokásostól erősen eltérően nem az eladott fiú
„igazi” értéke [verum pretium]. A háromszori „eladás” csupán fikció,
ahol a hasonlóság megvan ugyan a joghatásban
(filius a patre liber esto), de megvan azon felül — legalábbis
részben — a tényállás kialakításában is, amely a mancipációs ügyleti
formák legszigorúbb betartása ellenére sem adásvétel valójában, mert attól nagyon
lényegesen különbözik. Amiként a bíró jogalkotása is erősen különbözik számos
mozzanatában a törvényhozó jogalkotásától, bármennyire is igyekszik átvenni a
törvényhozásnál alkalmazni szokott főbb szempontokat.
Azt hiszem, e példa alkalmas annak tanúsítására,
hogy a jogi fikcióknál távolról sem oly egyszerű a helyzet, amilyennek egyes
írók vélik, és a bonyolultsága ellenére is mutatkozó nehézségeket feloldja az
általam kifejtett szemlélet.
Ezen az sem változtat, hogy egyesek a kérdés
szempontjából teljesen mellékes mozzanatok alapján a legváltozatosabb
különbségtételekkel operálnak a fikciók területén; ide tartozik az a
megkülönböztetés is, amelyet némelyek az
„igazi” és „nem igazi” fikciók
között kívánnak tenni. Közelebbről szemügyre véve, e különbségtételek
egytől-egyig a semmibe foszlanak. Elsősorban az „igazi” és „nem igazi” közötti
különbségtétel. Ehhez legelőbb is pontosan meg
kellene adni a kettő közötti különbséget, amit azonban meg sem kísérelnek. Ha
megkísérelnék, nyomban kiderülne, hogy a megkülönböztetésnek semminő komoly
(hasznosítható) alapja nincs. Nem is lehet, mert a fikció csupán egyik módja
annak az ítéletrendszernek, amely egyéb módokon is egyenértékűen kifejezhető,
az érdem márminemű sérelme nélkül.
Tekintsünk Homberg
meghatározására a fikcióról:[14]
„Eine Fiktion liegt da vor, wo das Recht eine
nicht gegebene Tatsache oder Rechtshandlung als vorhanden annimmt, und
diejenige Rechtsfolge eintreten lässt, die bei ihrem Vorhandensein eintreten
müsste. Die Fiktion entfaltet ihre Wirkung auch da, wo einwandfrei feststeht,
dass der angenommene Tatbestand nicht vorliegt.”
E meghatározásnak nincsen egyetlen eleme sem,
amely ne illenék pontosan az előbb tárgyalt azon fikcióra, amely szerint a bíró
saját magát törvényhozónak tartozik tekinteni. Jhering és számos követője szerint ez sem volna igazi fikció, mert csupán utalás. Csakhogy
minden fikció utalás — az absztrahálási folyamat mikénti befejezésére,
az új fogalom kialakítására. Azonfelül pedig mást nem is tartalmaz, kivéve
akkor, ha még az összehasonlítás, illetve az absztraháló folyamat egy részét
beleszámítjuk. Ez pedig annyit jelentene, hogy a fikció keletkezési folyamatát
is bele kívánjuk vonni magába a fikcióba. Ez az eljárás azonban
megengedhetetlen, mert a fogalom megtévesztő eltorzítására vezet, bármily
érdekes legyen is egyébként valamely új fogalom keletkezésének története.
Éppen ezért megtévesztőek azok az
osztályozások is, amelyek például a historikus fikcióról beszélnek. Ez rámutat
ugyan a fikció születésének előzményeire és körülményeire, de maga a fikció
fogalma, az absztrakció megértéséhez aligha járul hozzá. Teljesen közömbös
ugyanis a struktúra szempontjából,
vajon egy évszázados törvény által megszabott rendezéshez fűződik-e a fikcióval is kifejezhető új rendezés, vagy pedig egy
olyan rendezéshez, amit a törvény szövegezője (elgondolásainak rendezése
eredményeként) akár egy perccel előbb írt csak le. És az is közömbös (miképpen
ezt az 1939. évi IV. tc. kapcsán már érintettük), hogy a fikciós szerkezettel
történő rendezés (változtatás) egy korábbi jogszabállyal szemben történik-e,
vagy esetleg egy korábbi „köztudattal” szemben. Fontos csupán annyi, hogy
valami korábbihoz (már meglévőhöz)
történjék ez a sajátos kapcsolás.
Számos jogrendszerben ismeretes a holttá
nyilvánítás intézménye. Itt a fikció szembeszökőnek látszik. Más jogrendszerek
(pl. a svájci és a német) már csak Verschollenheitserklärung kitétellel
jelölik ezt a jogintézményt. És ez az elnevezésbeli változás már egymagában is
egy kártékony szuggesztiótól szabadítja meg mindazokat, akik ezzel a
jogintézménnyel foglalkoznak. És az, akit így eltűntnek nyilvánítanak, már nem
tekintetik úgy, „mintha halott lenne”, hanem mintha a halál bizonyítást nyert volna. (A svájci polgári
törvénykönyv 38. szakasza szerint: „es können die aus seinem Tode
abgeleiteten Rechte geltend gemacht werden, wie wenn der Tod bewiesen wäre.”)
Persze, ez a rendezés sincsen még kellően
megtisztítva a holttá nyilvánítás képzetének terhes hagyományaitól. Így a
svájci polgári törvénykönyv 35. §-a teljesen fölösleges módon az eltűntté
nyilvánítás feltételeinek közlését így kezdi: „Ha egy személy halála fölöttébb valószínű [höchstwahrscheinlich],
mert nagy életveszélyben [in hoher
Todesgefahr] eltűnt, vagy hosszú idő óta híradás nélkül távol van…” Nyilvánvaló,
hogy ez így nem helyes, mert a kérelmezés indokolásaképpen teljesen elégséges az életveszély, illetve a
megfelelő távollét bizonyítása, és az, hogy halála fölöttébb valószínű, csupán
fölösleges szószaporítás, ahogyan fölösleges az életveszély előtti jelző is.
Ez a szövegezés csak egy tekintetben szolgál
hasznosítható útmutatással: azzal ugyanis, hogy még külön is beszél a
bekövetkezett halál valószínűségéről,
a valószínűségre, a prezumpciótan még mindig uralkodónak mondható főpillérére
tereli a figyelmet. Eszerint pedig a fikciót az különböztetné meg a
prezumpciótól, hogy a fikciónál bizonyos, hogy a fingált tényállás nem való, a
prezumpciónál azonban lehet való is, valótlan is; a valószínűség mégis amellett
van, hogy való, és ezért az ellenfélre rójuk a bizonyítás terhét: döntse meg a
vélelmet.
Nem könnyű megérteni, hogyan tarthatta magát
ilyen sokáig ez a különös tanítás, amely annyira közel került a fikcióhoz és
mégsem látott mást, csak különbséget a fikció és a prezumpció között.
A kettő ugyanis — nem megjelenési formáját, kifejezésmódját,
de struktúráját tekintve — teljesen azonos: a praesumptio juris
— és éppígy a praesumptio juris et de
jure is — egyszerű fikció,
amelynek éppoly kevés köze van a valószínűséghez, mint ahogyan más
jogszabályokhoz sincsen köze azoknak a belső megfontolásoknak, amelyek
megalkotásuknál esetleg (állítólag) szerepet játszottak. A prezumpció a le nem
folytatott bizonyítási eljárás fikciója.
Ahogyan a bírónak azt mondhattuk: vedd úgy, uti
annum possedisset, vagy si peregrinus esset, ugyanúgy azt is
mondhatjuk: vedd úgy, mintha bebizonyította volna,
hogy már egy évig birtokolt, vagy hogy peregrinus. Itt tehát a fikció a bizonyításra vonatkozik.
A kétféle prezumpció között pedig az a
különbség, hogy míg az egyikben a fikció az,
hogy a bizonyítás már megtörtént (következhetik
tehát az esetleges ellenbizonyítás), addig a másik esetben az a fikció, hogy bizonyítás is történt és ellenbizonyítás is. Az első esetben a
fikció tartalma az, hogy a bizonyítás során a vélelem beigazolódottnak látszik,
a másik esetben pedig az, hogy a bizonyítás során a vélelem igazolást nyert, és
a lefolytatott ellenbizonyítás ezt nem döntötte meg. Az első esetben tehát
egyetlen fikcióról van szó, az utóbbiban pedig esetleg kettőről.
Egyesek már elég régen felismerték, hogy a praesumptio
juris et de jure igen közel áll a
fikcióhoz, de ugyanakkor annál élesebben különböztették meg a praesumptio
juristól, amely mindvégig megtartotta sajátos helyzetét, noha erre, amint
már többször utaltunk rá, semmi ok sincs.
Nézetünk szerint az is hiba volna, ha a
prezumpció különállását azzal kísérelnők meg megokolni, hogy eltérően az ún.
anyagi jogi fikcióktól, ez eljárásjogi fikció. Ezzel semmit sem mondtunk, csak
egy teljesen felesleges megkülönböztetést ejtettünk. Olyan megkülönböztetést,
amely csak azok szemében jelenthetne különbséget, akik érdemleges mozzanatot
látnak az anyagi jog és az eljárási jog megkülönböztetésében. Mert ha a
gondolatot szigorúan végig akarjuk vinni, ezt kellene mondanunk: az eljárási
fikció anyagi jogi hatással bír, mert kétségtelenül azzal bír, és akkor megint
ott vagyunk a kiindulópontnál. (Az itt mondottak persze nem jelentik azt, hogy
egyes vonatkozásokban nem lehetne gyakorlati haszna, ha az anyagi jogot —
nagyjából és nyersen — elkülönítjük az eljárási jogtól; annyi azonban bizonyos,
hogy az itt tárgyalt alakzatok elemzése és megértése, struktúrájuk és
összefüggéseik felderítése szempontjából az ilyen megkülönböztetés nemcsak
előnnyel nem jár, de egyenesen tévedésekre vezető bizonytalanságot, zavart
okoz, méghozzá felesleges módon, régi előítéletek bántó utóhatásaként.)
5.
A fikcióval foglalkozván, nem
hagyhatjuk említés nélkül Hans Vaihingert
mint a Die Philosophie des Als Ob szerzőjét, annál is kevésbé, mert Hans Kelsen nyíltan hívének vallotta
magát, bár nem egy tekintetben el is tért tőle. Ez a könyv — amelynek igen
jellemző már alcíme is: System der theoretischen praktischen und religiösen
Fiktionen der Menschheit auf Grund eines idealistischen Positivismus —
rövidített populáris kiadásban is megjelent, és nagy elterjedtségre tett szert.
A munka változatos anyagot tárgyal színes módon, és tagadhatatlan sikerét talán
nem kis részben az a könnyed felületesség teszi érthetővé, amellyel témáját
tárgyalja, és a jelenségeket a maga eléggé szűkös elgondolásának
Prokrusztész-ágyába szorítja. Ez a felületesség, amely meg sem kísérli, hogy
behatoljon a problémákba, annál is kevésbé meglepő, mert Vaihinger tanultsága is bántóan hiányos
— amint ez elég gyakran megnyilvánul.[15]
Vaihinger alapgondolata szerint a fikció hasznos,
nélkülözhetetlen „műfogása” a gondolkozásnak.
A valóságtól való tudatos eltérés célja a valóság elérése. A fikció titka
szerinte az, hogy a gondolkozás kerülőutat
tesz: a gondolkozás szándékosan hibát követ
el, amit aztán utóbb egy ellentétes hibával ismét kiküszöböl a fikcióval
bevezetett alakzat: miután hasznos szolgálatát igénybe vettük, el lesz
távolítva. Eszerint a fikciók mellőzhetetlen alapjai a tudományos kutatásnak,
de minden egyéb jelentős magatartásunknak is.
A vaskos kötetben a fikciók különböző
osztályozásai vannak hivatva arra, hogy a tárgyalásnak tudományos jelleget
kölcsönözzenek: van fikció és szemi-fikció, absztraktív (neglektív), sematikus,
paradigmatikus, utópikus, tipikus, szimbolikus (analogikus), jogi,
perszonifikatív, szumatórius, heurisztikus, praktikus (etikus), matematikai,
azután tudományos és esztétikus fikció, és így tovább. A szerző egyáltalán nem
volt ura az egybegyűjtött anyagnak — a már érintett okból nem is lehetett az.
Több, mint száz oldalon át tárgyalja a
tudományos fikciók logikai elméletét, és valóban nem nehéz megállapítani, hogy
e részben vajmi kevés logikát találunk, még a logikai érzék nyomát is csak
ritka esetekben. E szinte mindent elnyelni kívánó elméletnek magvát a szerző
saját szavaival kell visszaadnunk: „Die Methode der Korrektur willkürlich
gemachter Differenzen, Methode der entgegengesetzten Fehler.”
Az előbb említett hibák dacára sem lehet
azonban értékelésünk teljesen negatív. A bő anyag egybehordásán felül érdeméül
kell felemlítenünk, hogy az elgondolás hátterében helyes sejtelem dereng, amit
a sokszoros torzítás sem tesz felismerhetetlenné. E helyes sejtelem abban
foglalható össze, hogy minden fogalom absztraháló folyamat eredménye, a
kiindulásnál elkövetett „szándékos” hiba mögött pedig valójában maga az absztraháló folyamat (legalábbis
annak megkezdése) rejlik. Az első hibát javító második hiba, az „ellentétes
hiba” tisztázatlan marad — ezzel a szerző valahogyan azt a lépést kívánná
jelezni, amellyel a fikciós „valótlanság” világából ismét visszatérünk a
gyakorlat terére, hogy a fikcióval elért eredményeket hasznosítsuk. Mindez
azonban nem vezetett sikerre, és ez az előzmények után nem is lehetett másként.
(Szende Pál is azért értékeli[16]
végeredményben pozitívan Vaihinger munkáját,
mert az absztrakció keletkezése tekintetében is támpontokat lehet belőle
meríteni.)
Van azonban Vaihinger
munkájában egy másik mozzanat is, amelyet ugyancsak inkább pozitíven
kell értékelni: amikor a fikciót a gondolkozás
„műfogásának” tekinti és ilyenként kísérli meg elemezni, voltaképpen a
fikció kialakulásának folyamatát
látszik hangsúlyozni. Kísérlete több szerencsével járhatott volna, ha e
folyamatot kevesebb felületességgel és előítélettel analizálja, sőt arra is
súlyt helyez, hogy magát a folyamatot élesen különválassza a folyamat
lezárulásaképpen mutatkozó „eredménytől”. (A fikció persze nem „műfogása” a gondolkozásnak, hanem a
primitív gondolkozás természetéhez
tartozik.)
Vaihinger vagy két tucatnyi helyen foglalkozik
könyvében jogi fikciókkal; sehol sem mond azonban olyasmit ezzel kapcsolatban,
ami túlmenne azokon a közismert megállapításokon, amiket jogi szakírók a
fikcióról általában felhozni szoktak — semmi olyant, ami a legcsekélyebb
mértékben is útmutatással szolgálhatna a jogi fikciókról szóló közkeletű
ismeretek gyarapítása, fejlesztése terén.
Kelsen, aki a maga tanainak erősítésére és
terjesztésére semminő alkalmat nem szokott elmulasztani, a maga fikciós
elgondolásainak alátámasztására és terjesztésére persze a Vaihinger-mozgalmat is igénybe vette.[17]
Már tanulmánya bevezető részében korlátozás nélkül elfogadja Vaihinger eredményeit, megállapítván,
hogy „den prinzipiellen Ergebnissen der
Vaihingerschen Philosophie des Als-Ob rückhaltlos zugestimmt werden kann.”
A fikciót Vaihingerrel egyetértően
a fikció céljával és azon eszközzel tartja jellemezhetőnek, amellyel célját
elérni törekszik: „Der Zweck ist: Erkenntnis der Wirklichkeit, das Mittel:
eine Verfälschung, ein Widerspruch, ein Umweg und Durchgangspunkt des Denkens.”
Kelsen más vonatkozásokban is
megerősíti nézeteik megegyezését, ahol pedig
Vaihinger nézeteitől eltér, óvakodik ezt hangsúlyozni, és az olvasóra
bízza az eltérések észlelését.
Az első eltérés rögvest a fikció értékelésében mutatkozik. Vaihinger a fikciót tudományosan
indokoltnak, gyakorlatilag nélkülözhetetlennek tartja. Szerinte a valóságtól
való tudatos eltérés kiküszöbölésére csak akkor kerülhet sor, ha a fikció már
megtette a maga hasznos szolgálatát. Kelsen
általában ellene van mindenféle fikciónak, az eljárást veszélyesnek tartja,
mert könnyen tévedésekhez vezet. Csak éppen nem mondja ki, hogy az egész
fikció-kultuszt alapjában elhibázottnak látja:
„Wenn die Fiktion ein eigenartiges Mittel
ist, die Realität zu erfassen, dann könnte nur eine von ihrem Wege gänzlich abgeirrte
rechtswissenschaftliche Betrachtung sich einer Fiktion in diesem Sinne bedienen
[…] dann kann auf dem Gebiete einer Wissenschaft, deren Erkenntnisse gar nicht
auf die Wirklichkeit bezogen sind, eine Fiktion stets nur eine unzulässige und
gänzlich unnütze, bloss schädliche Entgleisung sein.”[18]
Kelsen felbontja Vaihinger
jogi fikcióit a jogi gyakorlat által teremtett és a jogelmélet által
kialakított fikciók csoportjára. A jogi gyakorlat fikcióinál megkülönbözteti a
jogalkotó által alkotottat a jogalkalmazás során kialakított fikcióktól. A
jogalkotó fikcióit Kelsen nem is
tekinti Vaihinger értelmében vett
fikciónak, mert ezeknél nem megismerésre
irányuló gondolkozási folyamatról van szó, hanem az akarat aktusáról: a Sollen, nem pedig a Sein
szférájáról. A nyelvi kifejezés hasonló formája az, ami itt Vaihingert — szerinte —
megtéveszthette. E fikciók, így a lex Cornelia fikciója is, valójában
utaló jogtételek, rövidítések: „Abbreviaturen der Gesetzessprache”.[19]
Hasonlóképpen elutasítja a jogalkalmazási
fikciókat is. És miután Vaihingernek
a jogi fikciókra említett szinte minden példáját már elvetette, maga hoz fel
jogelméleti példákat, amelyek felfogása szerint valóságos fikciók, mert
megismerésre irányulnak — ilyenek például a jogalany és az alanyi jog. De még
ezeknél is túlnyomónak látja az alkalmazásukkal járó hátrányt, és viszonylag
csekélynek az előnyt.
Kelsen szerint csak a jogelmélet terén fordulhatnak
elő valóságos fikciók: „echte, d.
h. erkenntnistheoretische Fiktionen der Rechtswissenschaft […] Fiktionen der
Rechtstheorie.”[20]
Nem szorul bővebb kifejtésre, hogy Kelsen állásfoglalása semmivel sem
viszi előbbre a fikció tanulmányozását, természetének megismerését.
Ellenkezőleg, a tipikusan kelseni
nézetek belevegyítésével a megszokottnál is homályosabbá tette a fikció képét.
A Kelsen
által tett megkülönböztetések csírája egyébként, mint láttuk, már Jheringnél is megtalálható. Világosan
mutatkozik ez a különbségtétel H. Dernburg esetében[21]
is:
„Von den gesetzlichen Fiktionen kann man
unterscheiden dogmatische Fiktionen. Es sind dies solche, welche die
Wissenschaft entwickelt hat um die rechtlichen Tatsachen unter einheitlichen
Gesichtspunkten systematisch zu vernküpfen.”[22]
Moór Gyula a fikció megítélésében Kelsen nyomdokain halad anélkül, hogy e
vonatkozásban reá hivatkoznék.[23]
Emellett még félre is érti Kelsent.
Legelőbb is megállapítja, hogy az ún. jogi
fikciók az egyszerű szabályozás célját szolgáló logikai segédeszközök,
amelyeknél tulajdonképpen arról van szó, hogy egy bizonyos esetre szóló
rendelkezést a jog egy másik esetre is kiterjeszt. E fikciókban tehát nem arról
van szó, hogy valamit, ami nem valóság, valóságnak vegyünk, és így
„az ún. jogi fikciók nem tekinthetők a szó
tudományos értelmében vett fikcióknak. Az az eltérés a valóságtól, a nem
valónak való gyanánti elfogadása — ami a tudományos fikciók jellemző vonása —
már csak azért sem fordulhat elő a jogi fikcióknál, mivel a jog sohasem azt
mondja meg, hogy mi van, hanem azt írja elő, hogy mi legyen; normatív
előírásokat és nem konstatáló tételeket tartalmazván, arról, ami nincs, nem
állíthatja azt, hogy van”.
Átveszi tehát Kelsentől azt a gondolatot, miszerint a Sein és a Sollen
megkülönböztetéséből következnék, hogy a Vaihinger
értelmében vett fikció (elsősorban tehát a törvényi fikció) nem is fikció; ezt
azonban úgy fejezi ki, hogy e fikciók nem fikciók „a szó tudományos
értelmében”, két sorral utóbb pedig a „tudományos fikciók” jellemző vonásáról
beszél — ami csak azt mutatja, hogy maga sem tudja: minő értelemben használja
itt a „tudományos” meghivatkozást.
Arról a súlyos hibáról, amit az az állítás
jelent, hogy az ún. Soll világában nem fordulhat elő fikció, nem is
beszélünk, mert ezért nem ő, hanem a gondolat gazdái felelősek. Annál
meghökkentőbbnek kell azonban tartanunk, hogy a tudományos értelemben vett fikció és a tudományos fikció fogalmával anélkül dobálózik, hogy számot
tudna adni arról, vajon mire gondol. Dernburgnál
világos, hogy az egyes szaktudományok azok, amire gondolni kell itt, és
amelynek művelői a maguk szaktudománya — itt a jogtudomány — ápolása közben,
annak céljaira kifejlesztették az ún.
dogmatikus fikciót: Kelsennél
is már eléggé világos ugyanez az elgondolás, annál is inkább, mert az általa hozott példák folytán egyáltalán nem
lehet kétséges, hogy ezek a jogtudomány művelése során keletkeztek. Moór azonban úgy beszél itt a szó
tudományos értelmében vett fikcióról, mintha magának a fikciónak általában
lenne valaminő különleges tudománya, vagy mintha a logika volna az a tudomány,
amelybe a fikció tárgyalása beletartozik, s amely tudomány meghatározná azt is,
hogy általában mi tekintendő fikciónak és mi nem. Annál különösebb ez, mert még
mielőtt áttérne az úgynevezett jogi fikciókra, más „sajátos jogi
konstrukciókat” példáz egy teljes oldalon keresztül, s ezek sorában a
cselekvésképtelen jogalany és a törvényes képviselet kapcsolatának jogi
konstrukcióját és egy általa ezzel sok tekintetben rokonnak tartott másik „jogi
konstrukciót” is, a jogi személy konstrukcióját. Ugyanakkor egy szóval sem
tartja említendőnek, hogy ezek viszont — legalábbis
Kelsen felfogása értelmében — valóságos fikciók lennének.
A kép tehát, amelyet az olvasónak itt nyújt, a
következő: vannak tudományos értelemben vett (tudományos) fikciók és vannak ún.
jogi fikciók. Az utóbbiak voltaképpen nem is fikciók, az előbbiek pedig
ugyancsak nem a jog területére eső fikciók, hanem valamiféle sajátságos jogi
konstrukciók. Mindkettő „logikai segédeszköz”, amit különböző jogrendszerek
alkalmaznak. Más szóval, a jogrendszerek által alkalmazott logikai
segédeszközök között nincs tudományos értelemben vett fikció, csak úgynevezett
jogi fikció, amely voltaképpen nem is fikció. E zűrzavar oka az, hogy Moór a „tudományos” vagy „tudományos
értelemben vett” fikció fogalmát Kelsentől
veszi át, aki viszont Vaihigertől
kölcsönzi — nem véve azonban észre, hogy e fogalom mást jelent Vaihigernél,
és megint mást Kelsennél. Az eltérést a kettő között
tehát nem észleli, fogalmának
forrásaira nem utal, ehelyett úgy
használja a „tudományos” kitételt, mintha a köztudomás szabatos értelmet
kapcsolna ehhez a nagyon is ellentmondó fogalomhoz. És ugyanígy felderítetlenül
hagyja a „tudományos” és „jogi” fikció szembeállítását, mert itt sem utal a Kelsen-féle felosztásra, ezt is
közkincsnek tekinti. Így persze nem is állhat elő más eredmény, mint teljes
zavar.
Ezentúl, amikor a cselekvőképtelen jogalany és
a törvényes képviselet kapcsolatából adódó „jogi konstrukcióval” foglalkozik,
maga is azt mondja, hogy
„azáltal az egyszerű intézkedés által, hogy a
cselekvőképtelen személyek mellé törvényes képviselőt rendel, a valóságtól való ama csekély eltérés által,
hogy a törvényes képviselők cselekedeteit nem ezeknek, hanem a
cselekvőképteleneknek számítja be, vagyis jogilag ezen utóbbiak cselekvésének
tekinti, hogy az átlagemberhez mért szabályai a cselekvőképtelen személyekre
(őrültekre, csecsemőkre, stb.) is alkalmazást nyerhessenek.” (Kiemelés Halász
Aladártól)
Nyilvánvaló, hogy amikor Moór itt „a valóságtól való csekély
eltéréssel” operál — az eltérés egyébként egyáltalán nem mondható „csekélynek”
—, nyilván benne volt már abban, hogy fikciónak
tekintse ezt a konstrukciót, és ebben talán csak az akadályozta meg, hogy akkor
már kialakulóban volt nála a maga semmi újat nem hozó felfogása a jogi
személyről.[24]
Grosschmid Béni is több ízben érinti a fikció kérdését. Így
amikor olyan „kategóriákat” vizsgál,
„amelyek a végső eredmény egyes oldalát
tekintve egybevágnak, mégis meg kell őket egymástól különböztetni, miként az
orvostudományban a különböző betegségeket, bárha esetleg egyaránt lethális
lefolyásúak”:
Így ír:
„Fictio s
az ún. cáfolhatatlan vélelem (praesumptio juris et de jure) péld.
kt. 320, 360, 361, kisaját. t. 61 egybevágnak annyiból, amennyiben mind a
kétszer oly tényállás szabályai alá keríti a törvény az esetet, mely a bíró
előtt bebizonyítva, sem az ellenkező bebizonyításának helye nincsen. Mégis nagy
a különbség. Jelesül a törvény indító okaiban. Fictiónál a törvény tudja azt,
hogy az alákerített eset más (péld. opt. 767, ht. 31, 46, 58, 67, kt. 353
stb.); s végsőleg ez semmi egyéb, mint szabálykiterjesztési modora a törvénynek
más esetekre. Az erős praesumptiónál a törvény (ellenbizonyítás kizárásával)
valónak vétet valamit, aminek ténybeli mibenlétét nem tudjuk.”[25]
Ez a Grosschmidtól
vett idézet két irányban is tanulságos. Először azt mutatja a fikciókra
felhozott példák körével, hogy a fikciót
tágan — és ennek megfelelően kifejezési módként — értelmezi. A másik tanulság
az, hogy a fikció és az ún. cáfolhatatlan vélelem között csak a törvény indítóokaiban lát különbséget. Egyébként tehát nem, és ezt tartjuk jelentősnek. Annál
is inkább, mert maga Grosschmid
nem egy esetben fejtette ki, hogy milyen ingoványos talajra lépünk, ha a
törvény indítóokaiból akarunk kiindulni. Grosschmid
egyik kedvelt szerzője, Frank Ignác
is utal arra, hogy bizonyos esetekben
„szükséges a törvény okait vizsgálni, ti.
okokból a szerző akarattyát fejteni; tekintetbe tehát venni: mi az, a mit a
törvényszerző adott törvényével elérni kívánt (mi volt céllya); melyek voltak
indító okai; minő példát követett: honnan merítette tudományát. Csak hogy ezen
vizsgálat nagy óvakodást kíván, hogy ti. mind okaink erősek, az az bizonyosak
legyenek, mind pedig hogy a mit következtetünk, erőltetés és minden hiba nélkül
az előző okokbul folyjon. Sokszor a törvény okát nem is tudgyuk; máskor tudgyuk
ugyan, de okának tellyesen a törvény rendelése meg nem felel, ti. a rendelés
nem egészen okszerű; vagy a lehetséges okok összeütközők, és nem tudhattyuk,
mellyikének hódolt légyen a szerző.”[26]
Ha ehhez még figyelembe vesszük, amit különben
Grosschmid szintén tisztán lát,
hogy voltaképpen a modus dicendi megválasztásáról is szó van akkor,
amikor a törvényi szöveg szerzője a lehető kifejezési módok valamelyikénél
megállapodik, és hogy e választásban legtöbbször az a szempont érvényesül,
melyik módon fejezhető ki a gondolat a legkönnyebben és legérthetőbben, úgy
nyilvánvaló, hogy a magunk szempontjából ennek az érdekes különbségtételnek nem
kell nagyobb fontosságot tulajdonítanunk, mert ez nem érinti a struktúrát.
Egy másik helyen,[27]
ahol a „quasi contractusok és quasi delictumok ügyét”
összefüggőleg tárgyalja, Grosschmid
annak a nézetnek ad kifejezést, miszerint
„a quasi-contractus tisztán tralaticius
és névleges kategória […]; ellenben a quasi-delictum állandó jogképző
sugalom. […] Az, hogy a törvény ez esetekben a vétkesség bizonyítását nem
kívánja (sőt olykor az ellenbizonyítást sem engedi meg), nem ellentéte annak,
hogy a törvény alapgondolata mégiscsak az, hogy itt hibánk okából felelünk. Az
állam azért felel a sikkasztó bíróért, mert — tessék neki vigyázni; s a vasút
is a balesetért, mert — tessék neki vigyázni […]. A különbség […] némikép
olyasforma, mint a szigorú praesumptio és a fiktió közt való. Nem
mechanikai, hanem jogsugalmi. […] Vagyis: quasi- contractus s a
quasi-delictum közt is némikép az a különbség, hogy amott fingitur
(contractus); aminek, mint merő lehetőségnek, nincs határa; emitt: praesumitur
(delictum). Amaz jogkövetkezésbeli (mesterséges) hasonlítás (ami a rómaiaknál
lényegben csak arra való volt, hogy a contractualis obligatio kötelező ereje alá fogják az eseteket,
melyekben a contractus merő hiányát már Gajus kiemeli […]); emez causabeli (természetes) rokonság.”
Ugyanez a gondolat tér vissza ott is, ahol
megállapítja, hogy quasi delictum esetében legalább a deliktum
„lehelete” található meg, a quasi contractus esetében még a lehelete
sincs meg a kontraktusnak.
A prezumpciónak és a fikciónak ez az
összehasonlítása egészen másként mutatkozik, ha tudomásul vesszük, hogy a prezumpció sem egyéb, mint fikció: a megejtett
bizonyítás fikciója. Így aztán az összehasonlítás eredménye is más
formában, a belső struktúrát feltüntető formában jelentkezik. Nem szorulunk az
„indok” bevitelére, és ha az objektív felelősséget mai, kifejlődött alakjában
szemléljük, igen nehéz volna annak minden jelentkezésében akár csak
lehelletnyit is felfedezni a deliktumból. Még csak az sem állítható, hogy az
objektív felelősség minden egyes típusánál a deliktumhoz való hasonlatosság
gondolata a jogszabályalkotóban meglett volna. És megállapítható az is, hogy a quasi
contractus bizonyos eseteiben egyáltalán nem indokolt azt mondani, hogy
semmiképpen sem hasonló a maga ún. tényállási részében a contractushoz,
csak a jogi szabályozottság hasonló: ha a negotiorum gestor tipikus
célját és az e cél megvalósítására irányuló tipikus magatartást vesszük
figyelembe, nem kétséges, hogy megtaláljuk a hasonlatosságot a mandatárius
esetében fellelhető tipikus céllal, tipikus magatartással is. Vagyis a quasi contractusnál is megvan
valamilyen elcsenevészesedett formában ama „causabeli” hasonlóság,
amely azután „jogsugalom” módjára hat, azaz hasonló joghatás előidézését
sugalmazza a jogszabály megalkotójának, és megérteti a köztudattal is, hogy
indokolt a hasonló jogi szabályozás.
Ennek magyarázatát már megadtuk: látókörünk
beszűkítését jelenti a szemléletnek az a szokásos módja, amely arra korlátozza
magát, hogy a fikciónál csak azt lássa, ami feltűnően szembeötlő, vagyis csak
az ún. joghatásbeli hasonlóságot tekinti tertiumnak, minden mást eleve a
quartumba utal. A szorosabb vizsgálat megmutatja, hogy e quartumban
kell lenniök a tertium-mozzanatoknak is, és éppen ezek „sugalmazták” a
hasonló jogi szabályozást. Ahogyan persze az is akárhányszor előfordul, hogy a
hasonló szabályozás tertiumából utóbb — újabb tapasztalatok, behatóbb
megismerés eredményeképpen — egyes mozzanatokat kiemelünk és a quartumba
utalunk.
Mondanunk is felesleges, hogy a jogi
szabályozottságon felüli „rokonság” —
amint Grosschmid nevezi — éppúgy
lehet közeli, mint távoli. A lényeg az, hogy hasonló szabályozottság hátterében mindenkor ott áll valamilyen egyéb hasonlóság is,
amely azt indokolttá teszi, sugalmazza. Vegyünk erre szép példát Jheringtől, aki ezt más vonatkozásban
alkalmazta. Egyes amerikai rabszolgatartó államok a polgárháborúig
halálbüntetés terhével tiltották, hogy négereket írásra és olvasásra
tanítsanak. Jhering, aki a jog
célját abban látta, hogy az a társadalom — illetve a társadalomban uralkodó
osztály — „életfeltételeit” biztosítsa, zordon iróniával állapítja meg, hogy
ezen államoknak a maguk szempontjából igazuk is volt:
„unser Sklavenstaat verträgt sich nicht mit
der Bildung der Sklaven; wenn der Sklave lesen und schreiben kann, so hört er
auf Arbeitsvieh zu sein, er wird Mensch, und Menschenrechte geltend und bedroht
damit unsere auf das Institut der Sklaverei gebaute gesellschaftliche Ordnung.
Wo das Leben an der Finsterniss hängt, ist Hineinbringen des Lichts ein
todeswürdiges Verbrechen”.[28]
(Ha ezt a büntető rendelkezést fikciós
szerkezettel fejezték volna ki — pl. aki négert írni-olvasni tanít, úgy
tekintendő… —, ezzel feltárták volna egy újabb absztrakciós fogalomalkotó
folyamat megindulását, mert a főbenjáró bűncselekmények addigi fogalmának
ezáltal történő megváltozása egy újabb absztrakciót, vagyis fogalmat
körvonalaz; az új fogalom átfogóbb a réginél, több absztrakció esik alája, és
ezeket mind az a hasonlóság fogja egybe, hogy tényállásaik kiemelkedően
veszélyesek a fennálló társadalmi rendre nézve.)
Grosschmid fejtegetései egyébként világossá teszik azt
is, hogy mennyire tarthatatlan a jogszabálynak tényállásra és joghatásra
történő merev felbontása: e kettő csak egységében ismerhető helyesen fel Vegyük
a prezumpciónak általunk megállapított, nézetünk szerint vitathatatlan azon
jellegét, hogy az a bizonyítás megtörténtének fikciója — és tegyük fel a
kérdést: miképpen változtatja meg az ún. tényállást ez a fikció, ha ragaszkodni
kívánunk a tényállás és joghatás megkülönböztetéséhez. Az eredmény nem lehet
más, mint ez: a fikció nem a bíró elé kerülő tényállást változtatja meg, hanem
azt a tényállást, amely magával a bírói eljárással csatlakozik a bíró elé
került tényálláshoz, mégpedig olyan módon, hogy ezt a változást az eredeti
tényállás és az ahhoz fűződő törvényi rendelkezés együttesen idézik elő, mint hatást. Így azután kétféle
tényállással van dolgunk: a bíró elé került tényállással, valamint a bíró által
elbírált (az ítéleti indokokban is lefektetett) tényállással, mely utóbbi
joghatás-elemeket foglal magában. Amidőn pedig nyilvánvaló, hogy a tényállás és
a joghatás megkülönböztetése nem jelenthet elvi megkülönböztetést, hanem csakis
valamilyen nyers (és kétséges határú) eseti megkülönböztetést, s ezt is csupán
azon korlátozással, hogy mindenkor relatív módon fogandó fel. Nagyon is
óvatosan kell tehát kezelnünk azt a megállapítást, hogy a fikció az ún.
tényállási részen ejt módosítást, s a fikció akként is felfogható, hogy az e
részre vonatkozó igaz (a valóságot helyesen tükröző) ítéleteket meghamisítja,
és így tovább.
Grosschmid előbb tárgyalt különbségtételének eredetét
két mozzanatban vélem megjelölhetni. Az egyik a fikció természetének akkor még
kellően ki nem bontakoztatott volta, a másik pedig a prezumpcióról általában
uralkodó téves felfogásnak egy sajátos utóhatása, amely még a praesumptio
juris et de jure területére is kiterjedt, noha az utóbbiról már
akkor kialakult az a felfogás, hogy valójában egyértelmű a fikcióval. Minthogy
azonban ez az egyenértékűség még nem volt megalapozva a strukturális azonosság
kimutatásával, az ösztönös meglátás nem védhetett meg az olyan visszaeséstől,
amelynek az imént tanúi voltunk. Még Grosschmidnál
sem, akinek annyi mélyenszántó értékes strukturális elemzést köszönhetünk,
akiben a „képleges” kitételek
felismerését szolgáló készség is annyira fejlett és éber volt.[29]
Az angol jogban ma is még igen jelentékeny
szerepet játszanak a fikciók, és ha jogi íróik a fikciót tárgyalják, annak
tipikus megjelenési formáját többnyire éppen a quasi-contract képviseli.
Persze ma már messze túl vannak Jeremy
Bentham nézetén, amely szerint a megtévesztés vágya [a desire to
deceive] sugalmazná a fikciók használatát; s azt sem tartják már, hogy a
fikció csupán eszköz a bíróságok hatalmának kiterjesztésére. Általában
kifejezési módnak nézik, és előnyösnek tartják e régi, kipróbált szerszám
használatát, amellyel nem jár az újítás kockázata. Úgy látják, hogy a régi
szabály ilyen módon történő felhasználása takarékos eljárás: az intellektuális
erőfeszítés minimumát [a minimum of intellectual effort] igényli csupán.
Emellett azonban figyelmük előterében állanak azok a hátrányok és veszedelmek
is, amelyek pedig a fikció velejárói.
Vegyünk egy példát: a skót jog szerint a
házasság felbontásánál a feleséget akként kell kielégíteni, mintha a férje
meghalt volna. Felmerült a kérdés: vonatkoztatható-e ez a szabály a férjet
megillető életjáradékra is, és a döntés az volt, hogy erre a vagyonértékre a
fenti szabály nem vonatkoztatható, mert a férj halálával az életjáradék is
megszűnik. Ebben az esetben a fikció vagyonmegosztási szabályt jelentett,
amelyet egy más irányú újabb fikcióval kellett megtoldani — azzal a fikcióval,
hogy a férj elvesztette életjáradékát — annak érdekében, hogy a döntés úgy
történjék, ahogyan történt. G. W. Paton
szerint, akitől ezt az esetet vesszük,[30]
az asszony nem igényelheti az életjáradékot, ha a fikciót logikusan alkalmazzuk [if the fiction
is applied logically].
A felsőház úgy döntött, hogy a fikciót nem
szabad „tényleges célján túlmenően” alkalmazni, és ezért a vagyonmegosztás a
jelenlegi vagyonra korlátozandó, vagyis a nő további életjáradékban nem
részesül. Nem kívánjuk vizsgálni a döntés helyességét vagy helytelenségét,
annyi azonban mindenesetre nyilvánvaló, hogy mind Paton nézete, mind a felsőház indokolása nem helytálló. Paton nézete azért nem, mert a fikció
alkalmazásának terjedelmét semmi esetre sem a logika szabja meg: nincs olyan
logikai szabály, amely azt kívánná — vagy akár csak kívánhatná is —, hogy a
férj most már az élet mindama vonatkozásaiban,
amelyek a feleséget érdekelhetik, halottnak legyen tekintendő. Erre nyilván Paton is rájött volna, ha a konkrét
esetben bemutatóra szóló, már befizetett díjú életbiztosítási kötvény lett
volna a férj birtokában, és az asszony azt igényelte volna, hogy annak
megfelelő része az ő javára fizettessék ki, minthogy a férj meghaltnak
tekintendő, és így csak „logikus”, hogy a halálozás esetén járó biztosítási
összeg megfelelő részét megkapja. De helytelen indokolással tagadta meg a
felsőbíróság is az asszonynak az életjáradékban való részeltetését, mert ha
megosztási szabályról van szó, azontúl pedig semmi másról, úgy a férj váláskori
vagyonába bizony beleesik a
folyamatban lévő életjáradék valószínűség-számítás szerinti ellenértéke, a
válás időpontjára tőkésítve. Ez az eset nem csupán a fikciós szerkezet
veszélyeit domborítja ki, de azt a veszélyt is, amelyet a fikcióról való
különböző tisztázatlan elgondolások jelentenek: határozatlanságot,
bizonytalanságot, és így a konkrét jogeset mellékzöngéinek túlzott befolyását a
döntésre. A fikciókkal való gyakori gyakorlati foglalkozás mindenesetre nem egy
tekintetben alaposan felnyitotta az angolok szemét, amit Paton ama (egyébként mástól átvett)
megállapítása is mutat, amely szerint sok törvényt vissza lehet vezetni
egymásra halmozott fikciók halmazára [Much law may be reduced to a heap of
fictions piled one on top of another]. (Ma egyébként mindinkább igyekeznek
elszakadni nem egy régi fikciótól, közvetlen szabályozást léptetvén helyükbe —
így a quasi-contract fikciójától is.)
6.
Szászy-Schwarz sok tekintetben helyesen látja a fikció
kérdését, amint ezt a következők mutatják:
„A fikció — helyes felfogás szerint — szintén
csak képletes kifejezési mód,
sajátlan beszéd sajátos beszéd helyett. Így pl. ahelyett, hogy azt mondanók:
aki más dolgát bírta, és a tulajdonos igényeinek kijátszása céljából
továbbadja, a dolog értékét megtéríteni
tartozik — sajátlan beszédben azt mondjuk: aki más dolgát bírta, és a
tulajdonos igényeinek kijátszása céljából továbbadja, továbbra is birtokosnak tekintetik. Hogy a törvény puszta szava
azt, ki egy dolgot többé nem bír, nem teheti
birtokossá, nyilvánvaló; a jog fikciója nem képes arra, hogy ami nincs,
létezővé, ami létezik, nem létezővé tegye […]. Mindez esetekben — melyekhez a
jog minden tanából száz meg száz hasonlót lehetne csatolni — a jog a maga
rendeletei könnyebb felfogása,
valamint a kifejezés rövidsége kedvéért
a fikció sajátlan beszédével él, éspedig vagy a hasonlat formájában: pl. »az alakilag hibás végrendelet olyan, mintha nem léteznék [testamentum
pro nullo habetur]«, az uratlan vagyon (bizonyos esetekben) »olyan,
mintha ura volna«, »ki birtokát rosszhiszeműleg továbbadta, olyan, mintha még birtokos volna«; vagy,
rövidebben, a metafora alakjában: pl.
(jogilag) »nullum testamentum«, »(jogi) személy vagyona«, »(jogi)
birtokos« stb. A zárójelbe tett ‘jogi, jogilag’ ez utóbbi esetben azt teszi,
hogy »nem valóságban, hanem hasonlat szerint«; ennélfogva, valamint ez
esetben »jogi« személyről, »jogilag« nem létező végrendeletről szólunk, úgy
következetesen a dolo possidere desidens birtokost is (ha a kifejezés
már más értelemre nem volna lefoglalva) »jogi« birtokosnak, a méhmagzatot (a
fenti példánkban) »jogi« szülöttnek, az ellenséges fogságban élőt »jogi«
halottnak, az emancipált zsidót »jogi« kereszténynek nevezhetnők. De e nevezetnek
nem volna szabad velünk elfelejtetnie, hogy a
való tényállás más, mint amely ama fictiv elnevezésekben
kifejezésre talált. Pedig bármi hihetetlen, a jogi elmélet legújabb időig a fictiv beszédmóddal mint jogi valósággal
bánt; megtévesztette magát a
kifejezés által, s annyira beleélte magát a fikció képes beszédébe, hogy
a képet valóságnak nézte, vele úgy argumentált, bizonyított, belőle úgy
következtetett, mint valóságból […]. Kuntze
egy egész korszak tévedését adta vissza ama himnuszszerű dicsbeszédben, melyet
(Oblig. u. Sing. 89. o.) a fikció, »a jogtudomány e legmagasztosabb
virága« (!) felett tart: »Es webt ein dämonisches Walten in diesem
wundersamen Reiche der Fictionen; es ist der Blick des aufrechten
Menschenleibes nach den freien, lichten Höhen des Äthers, wo er von irdischer
Fessel sich entbunden träumt. In diesem Geisterlande des Rechtes hat der
Rechtssinn sich nicht bloss über die
Thatsachen erhoben, nicht bloss aus der in der Materie ihn haltenden
Befangenheit erlöst, sondern sich von ihr
losgerissen, zu ihr, zu der
Wirklichkeit in Widerspruch tretend, ja sich zur Herrschaft über sie erhebend
[!]. Fictionen sind Rechtsannahmen
von Thatsachen im Widerspruch mit der Wirklichkeit, welche gleichsam
gegen ihren Willen dem Rechte dienstbar gemacht wird[!]”«. A tévedések,
melyekbe jogelméletünk ezen fiktív beszédmód kellő fel nem ismerése
következtében esett, és a veszedelmek, melyek e képes beszédnek a tudományban
való illetlen szerepléséből származnak […] minden civilista előtt ismeretesek.
Már most: teljességgel ugyanezen hibák és
veszedelmek ismétlődnek a naturalistikus dogmatika képes beszéde terén
is. Az első, ki a jog terén a jogok keletkezéséről, változásáról,
megszűnéséről, a jogok azonosságáról és különbözőségéről, anyagáról és
alakjáról, épségéről és betegségéről stb. beszélt — egy többé-kevésbé elmés képet használt, melynek védelmére egyebek
közt azt is lehetett felhozni, hogy a köznapi beszéd is széltiben ily képekkel
él.”[31]
A fikció tekintetében tett más
megnyilatkozásai is ebben a szellemben mozognak: minden általa felölelt
mozzanatot józanul és kifogástalanul értékel, s az annyira szokásos tévedések
nem érintik szemléletét. Az a körülmény, hogy koronként maga is él egyes
vonatkozásokban a „tisztára fikció”, „merőben fikció” kitételekkel — annak kifejezésére,
hogy az illető állítás semmiképpen sem látszik megalapozottnak, nem tükrözi a
valóságot (esetleg: egyik mozzanatában sem tükrözi a valóságot és így a
helyesen tükröző ítéletnek ún. ellentéte) —, zavart nem okoz nála, mert a
‘fikció’ szó használatának ezt az elterjedt értelmét annyira külön tartja a
fikciónak mint sajátos fogalomnak e műszóval történő kifejezésétől, hogy sem
összetévesztésre, de még csak kölcsönhatások kialakulására sem adódik alkalom.
Csak egyszer, a jogi személlyel kapcsolatban
operál — mintegy harci eszközként — a fikció esetleg félreérthető
értelmezésével. Ezzel az esettel rövidesen lesz alkalmunk foglalkozni,
megmutatva, hogy ez alkalommal sem okozott Szászy-Schwarznál
eltévelyedést, bár nézetünk szerint megakadályozta őt abban, hogy még
világosabban exponálhassa a témát. Azt hisszük, ha szemléletét még egyes
további nézőpontokkal (pl. a kivétel-konstrukcióra, bizonyos szimulált
ügyletekre) is kiterjesztette volna, eljut a fikció átfogóbb értelmezéséhez, és
ezzel logikai szerkezetének egzaktabb megvilágításához.
Nézeteinek az idézettel vázolni megkísérelt
együttese mindenesetre üdítően üt el a korabeli felfogástól, amely a fenti
problémának legfeljebb egy-egy csücskét ragadta meg helyesen, és ezért nem is
volt alkalmas arra, hogy komoly fordulatot idézzen elő.
Mielőtt a fikció tárgyalását befejeznők, öt
témát kell még röviden érintenünk: a fikció kapcsolatát az argumentum a
contrario néven ismeretes ítéletrendszerrel, a fikciók találkozásának
kérdését, az ügylet-szimulálás során keletkező fikciót, az ún. fikciós
elméletek kérdését, végül a fikció viszonyát a logikai tagadáshoz.
Az argumentum a contrario kérdése
persze fel sem merülhet azokban az esetekben, amikor a jogszabály alkalmazza a
fikciós kifejezési módot, annál inkább kerülhet azonban szóba akkor, amikor a
joggyakorlat az „értelmezés” útján fokozatosan alakítja ki ezen eszközzel az új
jogszabályt. Így szükségképpen újból és újból visszatér az argumentum a
contrario kísérlete, amíg az új szabályozás meg nem szilárdul. Könnyebb az
eset akkor, ha olyan jelenségről van szó, amit még nem ismertek a régi
jogszabály megalkotásánál.
Ilyenkor gyakran azzal a további fikcióval
operálnak, hogy a szabályozás eleve is ilyen módon történt volna, ha a
jogszabály megalkotása korában már ismerték volna az újabb jelenséget — pl. az
értéket képező, ingónak nem mondható villamos áramnak azt a „tulajdonságát”,
hogy „ellopható”; vagy a telefont, amely lehetővé teszi, hogy „távollevők” úgy
beszéljenek egymással, mintha együttesen jelen volnának. Ez a további fikció
voltaképpen „bizonyítási” fikció, tehát úgynevezett prezumpció, mégpedig erős
(meg nem dönthető) vélelem, amelyet idővel a köztudat alakít ki, és amit az
tesz lehetővé, hogy sem bizonyításra, sem ellenbizonyításra már a dolog természeténél
fogva sem kerülhet sor.
Nehezebb a helyzet akkor, ha e „bizonyítási”
fikcióval nem lehet élni — ha például csupán az illető életviszonyok konkrét
jelentkezéséből, elbírálás alá kerülő jogesetekből mutatkozik meg, hogy a jogi
szabályozottság sokak nézetével nem egyezik. A rómaiak ilyenkor szuverén módon
jártak el, amit a jogtudósok nagy tekintélye tett lehetővé. A Senatus
Consultum Silanianum megalkotására közvetlenül ható konkrét eset
körülményei hozták magukkal, hogy az eljárást azokkal a rabszolgákkal szemben
rendelte el a törvény, akik a megölt dominusszal sub eodem tecto
tartózkodtak. A gyakorlat során ezután különböző illetékes nézetek nyilatkoztak
meg fikciós szerkezet formájában eszközölt megállapításaikkal. Mintegy ugyanazon fedél alatt tartózkodónak
tekintették azokat is, akik oly helyen voltak, ahonnan a hangot képesek voltak
meghallani, hozzátévén ehhez még, hogy vannak erősebb és gyengébb hangú
emberek, s nem mindenkit lehet ugyanazon helyről meghallani. Tehát a több
épületből álló falusi birtok másik épületében tartózkodó rabszolgát esetleg
ugyanazon tető alatt lévőnek tekintették. Ugyanazon tető alatt lévőnek
tekintették az urát valamilyen utazásán kísérő rabszolgát is, ha az úton
történt a dominus erőszakos halála. És ugyanazon tető alatt tartózkodónak
akkor is, ha még a támadás előtt elmenekült, figyelem nélkül arra, hogy a
támadás időpontjában hallhatta-e még a dominus segélykiáltásait, és arra
is figyelem nélkül, hogy egyáltalán kiáltott-e segítségért. A jogtudósok nézete
szerint a serdületlen korú rabszolga nem tartozik azok sorába, akik segítséget
tartoznak nyújtani. De ezen kivétel alóli
kivételnek tekintették azt a fiút, aki nem sokkal volt alatta a serdült
kornak, ura lábánál aludt az eset alkalmával, és még utólag sem adta fel a cselekményt.
A Senatus Consultum Silanianum a rabszolgák kötelességévé tette, hogy
segítséget nyújtsanak veszélyben lévő gazdájuknak akár saját életük
veszélyeztetése árán, és hosszú kazuisztikája van annak, mikor tekintették a
segélynyújtást segélynyújtásnak és mikor nem, amiként annak is, hogy ki és
kinek tartozott segítséget nyújtani és kinek nem. (Ez a titulus — D.29,5
— meglepően gazdag konkrét fikciók és ellenfikciók felsorakoztatásában. Ennek
magyarázatára az a már említett körülmény szolgál, hogy minden egyes esetben
komoly érdekösszeütközés mutatkozott az uralkodó osztály egészének és egyes tagjainak
érdeke között, a jogalkalmazás pedig a konkrét esetekben a szembenálló érdekek
lehető kímélésével kereste az összeegyeztetést.)
A fikciók találkozásának esete különösen akkor
okoz zavart, ha a kétféle fikció más-más módon látszik „megváltoztatni” az
úgynevezett tényállást. Érdekes példát találunk erre F. Bernhöft tanulmányában.[32]
Az örökhagyó halálát követő tizedik hónapban az özvegynek gyermeke születik. Az
érintett német polgári törvénykönyv 1593. §-a értelmében származásának
törvényességét a gyermek képviselője megtámadja azzal, hogy az örökhagyó
életének utolsó hat hónapjában olyan súlyos betegségben szenvedett, amely
kizárta, hogy apja lehessen a gyermeknek. A képviselő a törvénykönyv 1923.
§-ára hivatkozik, amely szerint az utószülött gyermek úgy tekintendő, mintha az
örökhagyó halála előtt született
volna; ha pedig az örökhagyó halála előtt született, az örökhagyónak a halált
megelőző hathónapos betegsége nem bizonyítja, hogy nem lehetne apja. A nasciturus-fikció
persze nem teheti az apától származóvá a gyermeket, minthogy e fikció hatásterülete eléggé pontosan van
meghatározva, és ez az eset azon túl esik. (Számos más esetben a fikció
hatásterülete jóval bizonytalanabb, elmosódottabb, és így fölöttébb alkalmas a
legváltozatosabb eredmények felidézésére.) Ennél a jogesetnél a gyermek
képviselője az ellenbizonyítással megdönthető bizonyítási fikció megdöntését
egy másik fikcióval kívánta megakadályozni. Ez a kísérlet éppen úgy köszönhető
a fikciók révén általában keletkező bizonytalanságnak, mint a fikció
tekintetében uralkodó zavaros nézeteknek. (A logikai szerkezet szorosabb
vizsgálata érdekes párhuzamosságot mutat az ilyen esetek és a Beck Salamon által kétfedelű
obligációnak nevezett jelenségcsoport szerkezete között.)
Kétségtelenül a fikciók sorába tartoznak azok
az esetek is, amelyekben a fikció kialakításánál valamilyen ügylet szimulálása[33]
hat közre. Az a primitív elgondolás, hogy a fikció az ún. tényállást
megváltoztatja, itt abban mutatkozik, hogy a felek részben más tényállást
produkálnak, mint amely megnyilatkozna akkor, ha nem a tényállás színlelésével
kívánnák az áhított joghatást előidézni. Ajándékozást és ezzel kapcsolatos
tulajdon-átruházást akarnak például, bizonyos okokból azonban ezt adásvétel
formájában teszik, vételárként aránytalanul csekély összeget — például, a
legkisebb pénzegységet — tüntetvén fel. Mindenki tudja — a hatóságot is
beleértve —, hogy mi történik itt voltaképpen, de senki se kifogásolja az in
fraudem legis agere eme „legális” módját, amelynek persze minden egyes
esetben szükségképpen el kell térnie valamely
érdemleges összetevőben a nem szimulált adásvétel ún. tipikus
tényállásától. Más szóval: a tipikus
tényállásnak csupán egyik része esik a tertiumba. Nyilvánvaló,
hogy dacára a tényállás utánképzésének, annak egyik része — sőt, hozzátehetjük:
jelentőséggel bíró része — mégis a quartumba kerül, és azt a további
fikciót igényli, hogy olybá vétessék, mintha szintén „hasonló” lenne. Vagyis azon bizonyos egyetlen pénzegységnyi
„szimbólum” tekintessék a konkrét esetben vételárnak.
És fordítsuk meg most ezt az esetet: hányszor
mondja a kereskedő valamilyen feltűnően olcsónak állított vételárra utalással,
hogy az adásvételi ügylet, amelyre a vevőt rá akarja beszélni, „valóságos ajándék”. Ezzel a kitétellel
azt a fikciót fejezi ki, hogy bizonyos vonatkozásban úgy tekintendő, mintha ajándék lenne. (Ha a római kereskedő mondott ilyent, nála ez a
következő gondolatot is kifejezhette
volna: a kérdéses adásvétel minden
tekintetben pontos mása, utánképzése annak a mancipációs adásvételnek,
amelyet res mancipi ajándékozása esetén szoktak létesíteni.)
Vegyünk egy másik példát: régi babona tiltja,
hogy bizonyos dolgokat (kést, stb.) ajándékba adjunk, ajándékként elfogadjunk.
Ilyen esetben még ma is elterjedt szokás, hogy a megajándékozott valamilyen
csekély értékű pénzdarabot ád „ellenértékül”, s így az ügylet „adásvételnek”
tekintendő: pontos hasonmása tehát
azoknak a fingált adásvételeknek,
amelyeket a rómaiak az ajándékozásnál (persze más okból, más céllal)
felhasználtak, s így nem más, mint szimulált
adásvétel.
Axel Hägerström [34] volt talán az első, aki felhívta a figyelmet
arra, hogy a római jognak nem egy sajátságos jelensége természetes magyarázatát
leli, ha visszavisszük keletkezési korának gondolatvilágába, amelyet át- meg
átszőttek a mágikus elképzelések, primitív
babonák. Bár szűkebb szakkörökben e felfogásnak kevés visszhangja támadt
és sok nyilvánvaló elfogultság is mozgósult ellene, mégsem tagadható, hogy
megállapításai számos tekintetben igen meggyőzőek: helyesnek látszó
megoldásokat talál oly kérdésekre, amelyeknél eddig beértük frázisokkal vagy
nyilván helytelen álmegoldásokkal. Bár a fikció kérdésével maga ex asse
nem foglalkozik, és ahol ezt a fogalmat használja, eléggé kifogásolható módon
teszi ezt, mégis az a sejtésünk — s éppen az ő egyéb fejtegetései nyomán —,
hogy a fikció az emberi gondolkodás derengő korában a mágiával kapcsolatban
sarjadhatott ki.
Ma már sokan vélik, hogy a képzőművészet talán
legősibb emlékei, a barlangok falán talált állatábrák voltaképpen mágikus
cselekmények, amelyek arra voltak hivatva, hogy a vadászszerencsét kedvező
irányba fordítsák. Eléggé ismeretesek azok a mágikus elképzelésen alapuló
manipulációk, amelyek az ellenség testének valamilyen részén (pl. hajzatán)
vagy esetleg képmásán elvégezve, az ellenség romlását voltak hivatva előidézni.
Az ellenség testének valamely része vagy a hozzá többé-kevésbé hasonlító képmás
az egyneműség, a hasonlatosság erejénél fogva azonosul magával az ellenséggel,
és amit ezeken végzünk (pl. megsemmisítjük), a mágia erejénél fogva megtörténik
majd az eredetin is. Lehetőnek tartjuk, hogy ez a mágikus elképzelés hathatott
közre jelentékeny mértékben a fikció kialakításában is: a hasonlóvá tétel
teljes azonosságot, azonos sorsot varázsolt elő. Eredetileg talán
elválaszthatatlan volt az ilyen bűvöléstől az érzékelhető hasonlóság — az ember
vagy a dolog érzékelhető hasonmásán kellett valaminő cselekvéssel az ugyancsak
érzékelhető változást előidézni, hogy ez a változás azután az eredetin is
hasonló módon bekövetkezzék. Később talán már elégséges volt a varázslat
valamilyen absztraktabb módon történő formája, vagyis a változtató cselekvések
helyébe az azokat kifejező szándék szavakban történő megfogalmazása léphetett,
azaz a szavakkal történő varázslat, a bűvölés, az átok. A vegyes alakzatok
persze igen soká fennmaradhattak, és talán azok jártak vissza kísérteni az
ügylet-szimulálással kapcsolatos fikciókban is, amelyeket talán reál-fikcióknak
nevezhetnénk a későbbi, elcsökevényesedett formában még ma is élő
verbál-fikciókkal szemben. Ámde bármiképpen volt is, annyi kézenfekvő, hogy az
ősi varázslatok és a mai fikciók struktúrájában sok hasonlóság van, és számos
nézet, amelyet még ma is vallanak a fikcióról, kétségtelenül egészen primitív
gyökerekből nyeri le nem becsülhető tekintélyét, misztikus nimbuszát. Talán a
fikció hasznos voltába („csodatevő erejébe”) vetett hit is innen veszi
szívósságát.
Szorosan kapcsolódik mindehhez az a fölöttébb
kártékony hiedelem, mintha volnának (vagy lehetnének) bármi téren is ún. fikciós elméletek, amelyek valaminek
megvilágítására, megmagyarázására hasznos szolgálatot tesznek. Az általunk
kifejtettek alapján nyilvánvalónak tetszik, hogy semmiféle fikciós elmélettel nem juthatunk igazán előre a
megismerés göröngyös útján. Ellenkezőleg, nagyon sok esetben azt kell
tapasztalnunk, hogy éppen az a körülmény akasztja meg a további kutatást, hogy
megelégszünk azzal az illúzióval, hogy a fikciós „elmélet” valamilyen
magyarázatot nyújtott. (Bizonyos, hogy a kiéhezett ember, ha teleissza magát
vízzel, átmenetileg nem érzi az éhséget — de azért a vízzel mégsem vette a
hiányzó táplálékot magához. Valamiképpen így vagyunk az ilyen semmitmondó
magyarázatokkal is.)
Az a körülmény, hogy a fikciós elmélet
segítségével történő magyarázat valójában semmi érdemlegeset nem mond a
vizsgált jelenség természete és fontos összefüggései tekintetében, nyomban
nyilvánvalóvá válik, ha valamilyen egyenértékű transzformációjában tekintjük,
például kivétel-szerkezetben történő megjelenésében: senkinek sem jutna eszébe
bármiféle komoly megvilágítást érzékelni egy így adódó „kivétel-elméletben”. A
fikciós elméletnél már valamivel többet látszik mondani, ha azt
hasonlat-elméletnek tekintjük, ami szintén transzformációs alakzat. E
formájában szemlélvén a dolgot, szembeötlővé válik, hogy voltaképpen az új
fogalom keletkez(tet)ési útja az, ami ezzel bizonyos tekintetben
megvilágítható, de semmi más. Maga az, amit a fikciós elmélet hivatkozásával
megvilágosítottnak vélnek, változatlanul megmarad a függvény olyan
ismeretlenjeként (x), amelynek még csak az ún. értékbirodalma sincs
(megközelítően sem) meghatározva. Nem meglepő, hogy e zavaros összevisszaságban
oly dúsan tenyésznek a különféle téves elképzelések.
A fikciónak a
tagadás logikai műveletéhez való viszonyát a legegyszerűbb módon talán a
kivétel-szerkezetnél figyelhetjük meg. Hitem szerint kellően megvilágítottuk,
hogy milyen — logikailag sematizált — művelet-alkalmazással lesz a fikcióból
véle egyenértékű kivétel-konstrukció. Ennek előrebocsátásával megállapíthatjuk,
hogy a kivétel-szerkezet magában egyesíti — és ugyanakkor fel is mutatja — a
kiindulásként vett tételt, e tétel tagadását, és a konjunkciós tétel tagadása
folytán keletkező változatok közül szelektív tagadással meghagyott (megmaradt)
változatot, mint eredményt. A kiindulásként vett tétel azonos azzal, amelyet a
kivétel-szerkezetnél „főszabály” elnevezéssel szokás jelölni; e tétel tagadása
azt az újabb tételt hozta, hogy a kiindulásként vett tétel nem minden esetben
áll meg, legalábbis egy esetben helytelenül tükrözi a valóságot — azaz a
kivétel meghatározása megmutatja, hogy mely eset (eset-csoport) az, amelyik
megmarad, ha a többi változatot szelektív tagadással kiküszöböljük. Amint ebből
is nyilvánvaló, a kivétel-szerkezet a folyamatot tükrözi közvetlenül, az ennek
eredményként előállott új helyzetet viszont csak közvetve. (Mint láttuk, a
fikciónál is hasonló jelenség bontakoztatható ki. A kivétel azonban bizonyos
tekintetben megfordítása is a fikciónak, mert amit a kivétel esetében „kiveszünk” az egyik körből, azt a
fikciónál „hozzáadjuk” a másik
körhöz.)
A kivétellel áttört ún. főszabály (fogalom
stb.) annak kivétellel történt áttörésével
megszűnt, új szabály (fogalom) keletkezett, amely bár bizonyos logikai
(műveleti) kapcsolatban áll ugyan a régi szabállyal (fogalommal), azzal azonban
semmiképpen sem azonosítható. (Ha a szinuszt elosztjuk a koszinusszal, tangenst
kapunk, melynek ismerjük a szinuszhoz és a koszinuszhoz való műveleti
viszonyát, de amelyről azért semmiképpen sem állíthatjuk, hogy ez most akár a
szinusznak, akár a koszinusznak egy újabb, valamelyest módosult formáját
jelentené.) El kell fogadnunk, hogy a kivétel-szerkezettel, ha azt például az
ún. tényállási részre alkalmaztuk, a szabály a maga egészében megváltozott, s
ezzel a régi szabály helyébe új lépett, amely most már más tényállási körre
alkalmazandó; minthogy pedig a szabály érdemébe a legszorosabban beletartozik
alkalmazásának köre, nem lehet kétséges, hogy a régi szabály megszűnt, és egy
új szabállyal van dolgunk. (Ezen mit sem változtat az, hogy lesznek — lehetnek
— olyan esetek, amelyekben a régi szabály is megtette volna ugyanazt a
szolgálatot, vagyis lesznek esetek, amelyek a régi szabály tényállási körébe is
beletartoznak. A gyakorlatban nem egyszer fordult már elő az is, hogy az új
szabály megszületése után bizonyos idővel már majdnem minden eset „kivételnek”
minősült.)
A kivétel-szerkezetet a szabály közvetett
(kialakulásának, elgondolásának valószínű
történetét is röviden jelző) kifejezésmódjának kell vennünk (itt is
jelen van az a bizonyos hasonlatosság a fikcióval), és ugyanakkor tudatában
kell lennünk annak, hogy elvben fennáll annak lehetősége, hogy a szabályba
annyira szorosan beletartozó hatályossági területet közvetlenül is leírjuk. (Ez
a gyakorlatban sokszor nehézkessé teheti a kifejezés módját, akárhányszor a
könnyű megértés vagy megjegyzés rovására is mehet, ami azonban a mondott elvet
nem érinti.)
A legfőbb nehézség — amire már ismételten
utaltunk, de amit nem győzünk eléggé hangsúlyozni — abból keletkezik, hogy
operatív könnyebbség okából és nagyon régi megszokás következményeként
ragaszkodunk a „fogalom megmaradásának” naiv (és ugyanakkor téves) elvéhez, és
ebben nem csupán a szubsztanciákkal operáló primitív szemlélet támogat, hanem
egy másik ködös elgondolás is, amit hasznosnak vélünk itt leleplezni: az
absztrakcióról alkotott helytelen nézet.
Ha azt hisszük — és e hiedelem megrögződésében
a hagyományos logika szinte mindegyik tankönyve segítségünkre van, ezzel is
bizonyítván e hiedelem elterjedtségét —, hogy az absztrakcióba a dolog „lényeges” ismérvei vagy vonásai kerülnek
bele, ráadásul anélkül, hogy számot adnánk magunknak a „lényeges” fogalmának
eredetéről, anélkül tehát, hogy tudatosítanók magunkban, hogy a „lényegesnek”
megfelelő abszolút elgondolás téves,
és az, amit adott helyen és időben, konkrét vonatkozásban „lényegesként”
jelöltünk meg, ismereteink, a konkrét vonatkozások, érdeklődésünk, érdekeink (stb.)
változásával „lényegtelenné” válhat, az addig „lényegtelennek” tartott pedig
„lényegessé”, úgy nyilvánvalóvá lesz, hogy egészen elhibázott módon értelmezzük
az absztrakció műveletét, amikor a kivétellel már áttört „főszabályt” továbbra
is a vonatkozó szabályozás logikai alapjának tartjuk. Mert ha addig, megfelelő
korlátozással (és persze tévedésre csábító kifejezésmódként) talán használható
is lett volna a „lényeges” megjelölés, az „áttörés” nem csupán áttörte, de meg is semmisítette a régi tételt (fogalmat,
stb.), ugyanakkor újat teremtve helyébe. E változás után, mint láttuk,
önáltatás arról beszélni, hogy vannak még esetek, amelyek a „főszabály” alá
esnek. Meg kell látnunk, hogy a régi szabálynak a kivétellel történt áttörése
folytán megváltozott az a
tényálláshalmaz, amelyet még a régi jogi
szabályozottság egységbe foglalt össze, és helyébe más halmaz lépett; hiszen a régi halmazba
oly elemek is tartoztak, amelyek az új halmazba már nem tartoznak bele. Ezt az átalakulást lehet historikus leírással megvilágítani,
közölvén például, hogy minő tapasztalatok, megfontolások, az erőviszony minő
megváltozása (stb.) hatott közre annak előidézésben, de lehet az átalakulás logikai struktúrájának (a tagadásnak és a
tagadás tagadásának) feltárásával, és persze mindkét mód egyidejű
alkalmazásával is közelebb hozni a megértéshez. A logikai összefüggés feltárása
semmi esetre sem mellőzhető, mert csak ez képes elhárítani azt a veszélyt, hogy
történeti reminiszcenciák révén a letűnt múlt uralkodjék gondolkodásunkon, és
az a hiedelem támadjon bennünk, hogy a levitézlett szabály megmaradt mint
„főszabály”. Nincsen „főszabály” és nincsen
„alszabály” sem; ezt a tévedést a kivétel-szerkezet kifejezésmódja ugyan alátámasztani
látszik, de nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy magát ezt a
kifejezésmódot is sok esetben közvetlenül a historikus szemlélet sugalmazza,
máskor meg utánképzése a historikus szemlélet alapján rutinná vált módnak. Már
megmutattuk azt a technikát, amellyel minden fikciós szerkezet vele egyenértékű
kivétel-szerkezetté alakítható át, és ha most ezt a technikát a visszájáról
alkalmazzuk, úgy minden kivétel-szerkezetből fikció lesz: a kivételből lett
fikció szemlélteti talán a legmeggyőzőbben, hogy mennyire téves az általunk az
előzőkben kifogásolt felfogás. (Az itt kifejtetteknek komoly hasznát fogjuk
venni a következő traktátusban is.)
A fikcióval egyenértékű kivétel-szerkezetnél a
tagadással való kapcsolat kimutatása igen egyszerű feladatnak bizonyult.
Bonyolultabb eljárást igényel, ha a
fikciónak a tagadáshoz való viszonyát akarjuk megmutatni, mert ehhez az
látszik szükségesnek, hogy az eddig nagyjából ismertetett logikai műveletek
(konjunkció, diszjunkció, negáció) mellett még az implikáció legáltalánosabb vonásaival is valamelyest
megismerkedjünk. Az alantiakban megkíséreljük, hogy némileg mégis megvilágítsuk
ezt a kapcsolatot.[35]
A fikció és a kivétel között fennálló logikai
kapcsolat struktúrájának az eddiginél egzaktabb feltárását mellőzzük. Úgy
hisszük, hogy az ezen vonatkozásban felhozott példák és azok értelmezése a
magunk szükségletei szempontjából kielégítő evidenciát nyújtottak. Ezen
túlmenni oly fölösleges terhelési többletet jelentene az olvasónak, amelyet a
magunk elé tűzött célok nem indokolhatnának.
Ugyanebből az okból mellőzendőnek véltük annak
az annyira csábító kérdésnek a tárgyalását is, hogy nem rejlik-e valamilyen
egészséges csíra abban a némelyek által odavetett állításban, hogy a fikciónak
heurisztikus értéke van. Ennek taglalása túl messzire vezetne utunktól.
Végül, bár magától értetődőnek látszik,
bizonyos tapasztalatok alapján mégis külön megemlítendőnek
tartjuk, hogy nem csupán a fingáló folyamat és az azt lezáró fikció között kell
különbséget tennünk. Legalább ily élesen kell ezektől megkülönböztetni a
folyamatnak vagy eredményének téves értelmezését is. Nem lehet helyes képe a
fikciós folyamatról és a fikcióról annak, aki azt hiszi, hogy megalkotásakor
valótlant valónak (és valót valótlannak), nem létezőt létezőnek (és létezőt nem
létezőnek) veszünk — nem juthat el tiszta ítélethez, aki azt hiszi, hogy a
fikció a valótlanság (vagy a tévedés) szinonimája. És persze az sem, aki
nincsen tudatában annak a minden absztrakcióval együtt járó, de a fikciónál
különösen gyakran mutatkozó veszélynek, hogy bár eredetileg csak egy bizonyos vonatkozást kívánt kifejezni,
utóbb sok ember mégis reális, önálló, abszolút létezőként fogja fel.
* [Kandidátusi értekezés] (Budapest 1957) 676 o. [gépirat másolati példány] [MTA Kézirattár]. Sajtó alá rendezte Varga Csaba.
A kézirathoz hozzáférést biztosító engedélyeztetési eljárástól kezdve a kritikai átnézést, leiratást, javítást egyaránt magábanfoglalóan a sajtó alá rendezett jelen változat az OTKA T 032156. számú programjának keretében és pénzügyi támogatásának köszönhetően készült.
Az eredeti mű érzékelhetően az ügyvédi rutinmunkában bizonyára jócskán megszokott diktálással született: gondos munkával, mégis az élő szó nyelvi fordulatait, ismétléseit, olykor rögtönzéseit vagy egyszerűen esendőségét megőrzően. Ezért nyelvtani, stiláris javításokat egyaránt ejtettem, irodalmi hivatkozásokat egységesítettem, s néhány alkalommal bántó időszerűségű, de a kifejtéshez nem szükséges aktualizáló politikai utalásokat töröltem.
[1] G. F. Puchta Cursus der Institutionen III (1866), 214. o.
[2] E. Cuq Manuel des institutions juridiques des romains (1928), 690. o.
[3] Bechmann Das jus postliminii und die lex Cornelia (1872).
[4] A kérdés körül jelentékeny monográfiairodalom alakult ki. A legújabb irodalomból különösen kiemelendőnek véljük M. Bartosek [‘Captivus’ Bulletino dell’istituto di diritto romano (1953), 98–212. o.] és H. Kreller [‘Juristenarbeit am Postliminium’ Zeitschrift für Savigny Stiftung (1952), 172–210. o.] munkáit.
[5] Kreller, 197. o.
[6] D.50,17, 1.
[7] Világhy Miklós Polgári jog I: Általános rész (1955), 126. o.
[8] Jhering Geist des Römischen Rechts auf den verschiedenen Stufen seiner Entwicklung III/1 (1877), 293. o.
[9] A nálunk közkézen forgó utánnyomásokban e hely a 19. oldalon található. Meg kell jegyeznünk, hogy Savigny idézett helyen a fikciót távolról sem ex asse kívánja tárgyalni. E téma úgy kerül itt szóba, hogy ezt megelőzően megállapítja: Rómát az az eleven politikai érzék tette naggyá, amellyel e nép mindenkor kész volt alkotmányát oly módon megújítani, hogy az csupán a régi fejlesztésére szolgáljon, mert helyes arányban állottak a maradás és a haladás erői. Ez az érzék volt hatékony mind a polgári jog, mind pedig az alkotmány területén, az alkotmány területén azonban már a köztársaság vége felé ez az érzék elhalt, míg a polgári jog területén még évszázadokig működött. Így a polgári jogban is megmutatkozott a rómaiaknak az az általános jellemvonása, hogy a hagyományoshoz ragaszkodnak, ám anélkül, hogy e ragaszkodás megkötné a kezüket, ha a régi nézet egy újabb, a népet átfogó [volksmässig herrschend] nézetnek már nem felelt meg. Ezért a rómaiak története a klasszikus korszakig mindenütt fokozatos, teljesen organikus fejlődést mutat. Ezután következik az idézett rész, mely ugyanabban a mondatban példákat is sorol fel, párhuzamba állítván a bonorum possessio, a Publiciana actio, az actiones utiles intézményeit a hereditas, a rei vindicatio és az actiones directae intézményeivel. Amikor tehát Savigny itt a fikcióval foglalkozik, ezzel voltaképpen ismeretes felfogását példázza a jog népi (és egyben szerves) eredetéről és fejlődéséről. (A fikcióval egyébként a jogi személy fogalmával kapcsolatban is foglalkozik Savigny.)
[10] Dictionnaire de l’Académie Française (Paris: L’an VII de la République), 582. o.
[11] Eisler Handwörterbuch der Philosophie hrsg. R. Müller Freienfels (1922), 215. o. (Kiemelés – Halász Aladártól.)
[12] A. Homberger Das Schweizerische Zivilgesetzbuch (Zürich 1942), 23. o.
[13] Az uralkodó osztály és az uralkodó osztály egyes tagjai között felmerülhető érdekellentét nagyon tanulságos példája a Senatus Consultum Silanianum, amellyel a legbehatóbban egy külön Digesta-titulus (29,5) foglalkozik, nem kevesebb, mint 27 fragmentum felsorakoztatásával. Ez az időszámításunk kezdetén hozott Senatus Consultum Silanianum egy dominus megöletésével kapcsolatban keletkezett, és az iránt rendelkezik, hogy ha az úr gyilkosságnak esik áldozatul, kínvallatás alá vonandók mindazon rabszolgái, akik vele akkor egy tető alatt [sub eodem tecto] voltak, és amennyiben az derül ki, hogy nem siettek uruk védelmére, bár ezt — akár életük veszélyeztetése árán — megtehették volna, úgy halállal büntetendők; ha pedig az örökös ezt az eljárást elmulasztja, úgy nem kapja meg az örökséget. (Meg kell még jegyeznem, hogy maga a kínvallatás is már többnyire halálbüntetést jelentett a gyakorlatban.) Nem kétséges, hogy az uralkodó osztály ezt a rendelkezést az osztály védelmét hathatósan szolgáló intézkedésnek tekintette, és ezért nagyon is komolyan vette. Különösen, amikor utóbb még a rendelkezés hatályosulásának azon garanciája is megalkottatott, hogy az örökség ily esetben a császári kincstáré lesz. Kézenfekvő, hogy az egyes örökös érdekeivel ez rendszerint ellentétben áll, mert a rabszolgák halála nem csupán az uralkodó osztály érdekében történő elrettentő aktus volt, de ugyanakkor belenyúlt az örökös zsebébe is — annál mélyebbre, minél prominensebb tagja volt az uralkodó osztálynak az elhalt, hiszen annál több volt a rabszolgája. (Nem meglepő tehát, hogy az örökös a fenyegető következmények ellenére is akárhányszor kijátszani igyekezett ezt a rendelkezést.)
[14] Im, 36. o.
[15] Amikor például a végtelen kicsiny fikciójáról beszél (az eredeti kiadásban 511. és köv. o.), ez a XX. században megjelent munka teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy már elég régen tisztázást nyert ez az önmagának ellentmondó fogalom.
Vagy amikor
ugyanebben a fejezetben bizonyítani kívánja, hogy az a tétel, amely szerint a
kör az ellipszisnek különös esete, ugyancsak fikció, és ennek során a
következőket állítja:
„Die Definition der Ellipse
verlangt, dass sie eine Exzentrizität, dass sie zwei
Brennpunkte F und F’ besitzt, welche die Entfernung 2e = m haben. Es entsteht eine durchaus anders geartete Gestalt, wenn
diese Entfernung wegfällt. Zwischen Vorhandensein von m und Fehlen von m
gibt es aber nun absolut kein Drittes. Der Begriff der Ellipse besitzt m als
variables Element. Ich kann in beliebigen Intervallen m steigern oder
vermindern, die Ellipse bleibt ewig eine
Ellipse; solange m noch einen endlichen Wert besitzt, bleibe ich
in derselben Art. Lasse ich es weg, so gelange ich in fremdes Gebiet. Somit gibt es keinen stetigen Übergang von der Ellipse
zum Kreis. Der Fortschritt von der Ellipse zum Kreis ist schlechterdings
diskontinuierlich. So sehr ich auch die Ellipse quantitativ variiere, eine
Änderung der Eigenschaften, d. h. der Art,
führe ich dadurch nimmermehr herbei. Ellipse und Kreis hängen nicht ohnen
Unterbrechung zusammen. Es ist eine Kluft,
da, über welche keine Brücke führt” (513. o. kiemelés – Halász
Aladártól).
Csakhogy a legszerényebb matematikai képzettséggel is megállapítható, hogy éppen az ellipszistől a körhöz való átmenet az, amit a matematika szigorú meghatározás szerint a „kontinuierlich” elnevezéssel illet, és így tévedés azt állítani, hogy ez az átmenet „schlechterdings diskontinuierlich” lenne: ahhoz, hogy Vaihingernek igaza legyen, visszájára kellene fordítanunk a „folytonosnak” a matematikában általánosan elfogadott megállapítását. Vaihinger persze nem kötelezhető arra, hogy ugyanabban az értelemben használja ezt a meghatározást, amint ez a matematikában általánosan elfogadott. Akkor azonban ezt meg kellene mondania. Ám ha megmondaná, ezzel lelepleződne, hogy matematikainak szánt gondolatmenetében szembefordul a matematikával, anélkül, hogy e szembefordulását megalapozná, és így nyilvánvalóvá válna, hogy nem reformátora a matematikának, hanem egy zavaros tévedés áldozata. Vaihingernek jogában állt saját nyelvhasználata számára azzal a megszorítással élni, hogy az idézetben említett m értéke nem lehet nulla, de e sajátos felfogását hatalmi szóval nem kényszerítheti rá a matematikára, mert a matematikának jó, fölöttébb hasznot hajtó okai vannak arra, hogy ebben kellő ok nélkül ne engedjen: a matematika számára tehát a kör továbbra is az ellipszis fogalma alá esik, mert az ellipszisnek a matematikában szokásos meghatározása nyitott kérdésnek hagyja, vajon m-nek, az excentricitásnak pozitív értéke van-e vagy a nullával egyenlő. És ezen mit sem változtatnak a kétféle görbe különneműségét hangoztató erősködések.
[16] Pál Szende ‘Eine
soziologische Theorie der Abstraktion’ Archiv für Sozialwissenschaft und
Sozialpolitik 50/2, 407–485. o. Szerinte, amint összefoglalja, (454.
o.),
„Die Abstraktion ist ein elementarerer
Vorgang als die Fiktion, die zu ihren Zwecken bereits vorhandene, durch
Abstraktion gewonnene Begriffe, Urteile, Bilder und Symbole benützt. Auch die
Methoden der Fiktionsbildung: Klassifikation, Schematisierung, Analogie,
Übertragung, Verallgemeinierung, usw. sind eigentlich
Abstraktionsvorgänge. Vaihingers
umfassendes und verdienstvolles Werk Die Philosophie des Als Ob gewährt
daher auch für den Werdegang der Abstraktion ausgiebige Orientierung. Er
behandelt die Fiktionen
als zweckmässige Gebilde
und würdigt nur die Dienste, die sie der Wissenschaft erwiesen haben, ihre
schädlichen Einflüsse untersucht er systematisch nicht. Ebenso lässt er die
soziale Bedingtheit der Fiktionen, das soziale Unheil, das sie stiften, von
gelegentlichen Bemerkungen abgesehen, ausser Acht.“
Szende egyébként nyilván téved, amikor az absztrakciót „elemibb” folyamatnak tekinti, mint a fikciót. Helyes megállapítás szerint viszonylag átfogóbb folyamat az absztrakcióé, amelybe a fikció folyamata is belefér — persze azon általunk hangoztatott hozzátétellel, hogy a fikció esetében az absztrakciós folyamat nem jut el a formális befejezéshez: a befejezés jelezve van, de még kifejezésre hozandó. Abban igaza van, hogy a fikció már meglévő, absztrahálás útján nyert fogalmakat, ítéleteket, képeket, szimbólumokat használ fel, csakhogy ez fordítva is áll, mert különben „elemi” fogalmakhoz (stb.) jutnánk. És még inkább igaza van Szendének abban, hogy a fikcióalkotás módszerei tulajdonképpen absztrakciós folyamatok. Szende tehát elég közel jutott a kérdés nyitjához, és a további lépések megtétele valószínűleg csak a logikai (ismeretelméleti) előfeltételek tudatos tisztázásának hiányában maradt el.
[17] Hans Kelsen ‘Zur Theorie der juristischen Fiktionen, mit besonderer Berücksichtigung von Vaihingers Philosophie des Als Ob’ Annalen der Philosophie I, hrsg. Hans Vaihinger & Raymundt Schmidt (1919), 630–658. o.
[18] Kelsen, 631. o.
[19] Kelsen, 644. o.
[20] Kelsen, 633. o.
[21] H. Dernburg Pandekten I (1888), 85. o. 8. jegyzet.
[22] Annak bizonyságául, hogy mily keveset mondanak a fikcióról azok a különféle osztályozások, amelyek például a historikus fikciót a dogmatikus (teoretikus) fikciótól, illetőleg az igazi („tudományos”) fikciót a csupán „utaló” fikciótól (stb.) megkülönböztetik, alakítsuk át a vonatkozó példákat kivétel-szerkezetekké, és nyomban kitűnik az említett különbségtételek teljes jelentéktelensége: csupán mellékes, véletlennek minősülő mozzanatok megragadásáról és felnagyításáról van szó. A transzformálás nyilvánvalóvá teszi, hogy figyelmet érdemlő szempontokból teljesen közömbös, vajon a kivételezés egy régi jogszabály megváltoztatásaként lép-e fel, avagy valamilyen régi törvény újjászövegezésekor, új törvény megfogalmazásánál, vagy egy jogszabályanyag elméleti (rendszerező) feldolgozása kapcsán. A transzformáció folytán keletkező új anyagot ugyanis nem terhelik a fikcióhoz rendszerint fűződő misztikus elgondolások.
[23] Moór Gyula A logikum a jogban (1928).
[24] Moórról a maga korában elterjedt az az egyesek által még ma is tartott hiedelem, hogy a logika különösen erős oldala; e tévedés még veszélyesebbé tette Moórnak amúgy is eléggé káros tanításait. A valóság az, hogy Moórnak a logika — mind elméleti ismerete, mind gyakorlati alkalmazása — nagyon is gyenge oldala. Távol áll tőlünk, hogy Moór emberi jóhiszeműségét kétségbe vonjuk, elég okunk van, hogy elhiggyük: valóban hitte is azt, amit hirdetett, és ezen nem változtat az sem, hogy sajátos érvelési módját mindenkor csak a maga nézeteinek érvényesítése érdekében alkalmazta, és ugyanakkor következetesen elmulasztotta ugyanennek a sajátos módszernek a saját vagy a vele hasonló felfogásúak gondolatmenetével szembeni érvényesítését. Nagyon is egyoldalú volt e tekintetben; ez azonban, nézetem szerint, nem zárja ki egyéni jóhiszeműségét. Az a különleges módszer, amelyet oly gyakran és oly szívesen alkalmazott a vele ellentétes nézetekkel szemben, valójában a szofisták fegyvertárából való, amiről azonban valószínűleg nem volt tudomása. Legkedveltebb fogása az, hogy önellentmondások kimutatására törekedett, nem vévén figyelembe, hogy az önellentmondásokat azzal keletkeztette, hogy azonos elnevezésű, de más és más értelmű fogalmakat állított egymással szembe, és ezzel kizárta azt, amit általában a fogalom mozgásának szokás nevezni.
[25] Grosschmid Béni Fejezetek kötelmi jogunk köréből I, jubileumi kiadás (1932), 154. o.
[26] Frank Ignác A közigazság törvénye Magyarhonban (Buda 1840), 60. o.
[27] Grosschmid, 598–599. o., jegyzet.
[28] Jhering Der Zweck im Recht I (1884), 443. o. Jhering a fent közölt idézetet még megtoldja azzal a magyarázattal, hogy az ókorban nem féltek ettől a veszedelemtől, mert akkor még nem ingott meg az a hit, hogy a rabszolgaság jogszerű. Azt hisszük, hogy Jhering e nézete túlságosan a források által gyakorolt azon igézeten alapul, amely a rabszolgaságot csakis jogintézménynek, a jus gentium intézményének tekinti. (Van itt még egy további különbség is, amellyel — nézetünk szerint — számolni kell: az amerikai rabszolgatartó államok néger rabszolgái akár közvetlenül Afrikából kerültek oda, akár már ott születtek [vernae], mindenképpen írástudatlanok voltak — az ókori rabszolgáknál ti. más volt a helyzet.)
[29] Példaképpen a Fejezetek I, 125. o. kifejtésére hivatkozunk:
„amint a társaság »létele«, »fennállása« csak képleges kitétel, azonképen »megszűnése« is. Ez mindig csak azt jelenti, hogy némely hatásai a társasági szerződésnek (kt. 68, 87) a kt. 98 sk. említette okokból véget érnek, mások megmaradnak. Épen így van ez más képleges kitételeknél. Péld. (a kötelem »megszűnését« csak említve, holis a reflectiv hatások, péld. a condictio indebitivel szemben szintén megmaradnak) ha analysálni kezdjük e tételt, hogy »a házasság megszűnik« (ht. 73.). Nem úgy van. A házasság soha sem szűnik meg. Mikor az unokatestvérem után törvényes örökséget keresek, mi az, aminek a jogalapomban egyik nevezetes része van? Világos. Az öregapám házassága, melyet ő az öreganyámmal még a mult században kötött: ez az, ami itt szintén operál. Mert hiszen nem hiába nemzik vala ők […] azon szülőt, kinek testvére az elhaltnak szüleje: ha nem kötnek vala házasságot, vagy az nem érvényes. Mellőzve itt a putativitás esetjét (hk. I. 106), ami a per interpretationem restrictivam kivétel a ht. 46. 2. bek., 67. 2. bek. szabálya alól. Vagyis látni, hogy öregszüleim házasságának (pontosabban: egybekelésének) »joghatása« az, hogy én ma örökös vagyok. Mit jelentsen hát az, hogy a »házasság« megszünik? A gyertyaszálra igenis mondhatjuk (ezt is, tudvalevően, csak bizonyos értelemben), hogy »megszünik«, ha elégett [usu consumitur]. Ámde a házasság nem corporalis valami. Hanem: joghatásbeli összetétel bizonyos tényből (házasságkötésből) folyólag. A megszűnés tehát azt kellene hogy jelentse, hogy e ténynek joghatásai megszünnek. Ez pedig nem igaz. Íme láttuk, hogy e tény száz esztendő mulva is »jogilag« operál. A thesis e szerint, analysálva, ugyanoda üt ki, mintha azt mondanók: Az orvosság »megszünik« azáltal, hogy bevettük. Nulla contrarietas, kiáltana föl azonban Kitonich. Ti. e szólásmód csak azt jelenti, hogy bizonyos hatásai a kötésnek megszűnnek, mások (mint péld. a tartáskötelezettség is, esetleg, ht. 90 sk.) megmaradnak.”
[30] G. W. Paton A Text-book of Jurisprudence (Oxford 1946), 46–47. o.
[31] Szászy-Schwarz Gusztáv Új irányok a magánjogban (1911), 73. és köv. o.
[32] F. Bernhöft ‘Zur Lehre von den Fiktionen’ in Aus [dem] römischen und bürgerlichen Recht [Festschrift E. J. Bekker, 1907. augusztus 16.], 241–290. o., 244. o.
[33] A vonatkozó latin ige [simulare] hasonlóvá tételt jelent (similis = hasonló). A szimulált jogügylet esetében magatartásunkat hasonlóvá tesszük ahhoz, amelyet a vonatkozó eredeti ügyletnél (például adásvételnél) tanúsítani szoktunk, hogy a joghatás is amazéhoz hasonló legyen: magatartásunk olyan, mintha pl. adásvételt kötnénk, és a joghatás is sokszor olyan, mintha amazt az ügyletet létesítettük volna. (A fingere eredeti jelentése: valamilyen anyagból valamit formálni, képezni, utánképezni.)
[34] Axel Hägerström Der römische Obligationsbegriff im Lichte der allgemeinen römischen Rechstsanschauung (1927).
[35] A más vonatkozásban már említett Senatus Consultum Silanianum eredeti
rendelkezése szerint azok a rabszolgák estek az ott leírt intézkedések alá,
akik a megölt dominusszal a támadás időpontjában sub eodem tecto voltak.
Tehát nem minden rabszolgája, bár ez
nyilván jobban megfelelt volna a rabszolgatartók abban felismerni vélt
osztályérdekének, hogy a legbrutálisabb módszerekkel félemlítsék meg és
serkentsék gazdáik aktív védelmére a rabszolgákat. –miért esik ki az
’a’? A tagadás és a szelektív tagadás eredményeként vázolható korlátozás
(kivétel) számolt az osztály egyes tagjainak egyéni érdekeivel, és egyben azzal
az osztályérdekkel is, amely ellentmond a rendelkezésre álló rabszolgatömegek
nagyobb mérvű elpusztításának. Amikor a sub eodem tecto kitétellel
vélték helyesen kifejezhetni ezt a korlátozást, ezzel nyilván nem mechanikus eszközt választottak a
korlátozás elérésére — ahogyan ezt például a választási törvények hosszú története
az elnyomott osztályok választójogának korlátozásánál oly élesen mutatja —,
hanem e mögött kétségtelenül az a ráció lappangott, hogy az ugyanazon fedél
alatt tartózkodónak módjában van a
veszélyt észlelni és segítséget is nyújtani. Fejezzük ki ezt az elgondolást egy
annak megfelelő ítéletkapcsolatban: „ha a rabszolga ugyanazon fedél alatt van a
gazdával, akkor módjában van a veszélyt észlelni és segítséget nyújtani”.
Bontsuk ezt a kapcsolatot két részre, és tekintsük e két részt ideiglenesen egy-egy zárt egységnek. Az első rész: „ha a rabszolga ugyanazon fedél alatt van a gazdával” — jelöljük ezt az ítéletegységet A-val. A második rész: „akkor módjában van a veszélyt észlelni és segítséget nyújtani” — jelöljük ezt a részt B-vel. Most szabadítsuk meg mindkét részt attól az egy-egy szótól, amely a két ítéletnek egymással való sajátos (műveleti) kapcsolatát van hivatva kifejezni. Így az első részből kimarad a „ha”, a második részből az „akkor”, és ezentúl jelezzen az A és B egységként felfogott ítéletrendszert: „a rabszolga ugyanazon fedél alatt van a gazdával”, és „a rabszolgának módjában van a veszélyt észlelni és segítséget nyújtani.”
Mint már érintettük, a „ha…, akkor…” nyelvi kifejezésnek megfelelő kapcsolatot (és műveletet) a logikában ma implikációnak nevezzük. (Nyilván szabatosabb volna, ha azt mondanók, hogy a logikai implikáció kifejezésére a köznyelvben sokszor a „ha…, akkor…” kifejezés felel meg; ez azonban túlzottan sok — a mi szempontunkból nélkülözhető — magyarázatot igényelne, és ezért talán helyesebb ebben az esetben, ha kevésbé pontosan fejezzük ki magunkat).
Az implikáció egyik szokásos jelölésmódja a fekvő nyíl (→), amely a „ha”-val kezdődő ítélettől az a „akkor”-ral kezdődő ítélet felé mutat: a mi esetünkben tehát: A →B, ahol ezek szerint A és B a két ítéletet, a nyíl pedig a közöttük fennálló kapcsolatot jelentvén, a három jel együttesen jelenti a szabály szövegezőjének kellő alappal feltételezett gondolatmenetét. Vegyük tudomásul, hogy ezt az implikációs kapcsolatot negációval és diszjunkcióval is éppúgy kifejezhetjük, ahogyan konjunkcióval és két negációval is kifejezhetjük:
_____
A →B = Ā v B = A &B
(Amikor ismételten felhívjuk a figyelmet arra a körülményre, hogy a diszjunkció jele mögött tulajdonképpen három változat szerepel, mert a diszjunkció „vagy”-ja azt jelenti, hogy vagy az egyik, vagy a másik, vagy mindkettő, ajánlatosnak tartjuk azok számára, akiket ez a részlet érdekel, hogy az általunk itt hozott konkrét példa kapcsán fejtsék ki saját maguk számára, hogy mit jelentenek a jelekkel röviden kifejezett egyenértékűségek, vagyis miként fejeznők ki köznapi nyelven a Senatus Consultum Silanianum implikációval közölt gondolatát, ha azt diszjunkcióval és tagadással, vagy konjunkcióval és tagadásokkal akarjuk kifejezni.) Kissé körülményes volna annak egzakt levezetése, hogy valóban egyenértékű kifejezésmódokról van szó — azt hisszük azonban, hogy a konkretizálás keresztülvitele a jelen esetben pótolja a szigorú levezetést.
A diszjunkciós forma az, amely számunkra tanulságos kiindulást hoz. Az Ā v B ekvivalencia három változatot jelent, amelyek közül egyszerre csak egy lehet igaz, amelyek közül tehát egyet akként kell kiválasztani, hogy a másik kettőt tagadással elimináljuk. E három változat:
· vagy nincsen a gazdával egy tető alatt (és ugyanakkor nem is észlelheti a veszélyt),
· vagy ugyanazon tető alatt van (és ugyanakkor észlelheti a veszélyt),
· vagy nincsen egy tető alatt vele (és ugyanakkor mégis észlelheti a veszélyt).
Ennél a felbontásnál kitűnik, hogy a második változat felel meg a Senatus Consultum Silanianum feltehető szövegének, az első változat megfelelne annak az esetnek, ha ez úgy lett volna például megszövegezve, hogy a „főszabály” szerint minden rabszolga a jogszabály intézkedése alá esik, kivévén azokat, akik nem voltak a gazdával egy fedél alatt.
A harmadik változat érdemli meg talán leginkább figyelmünket, mert az implikációban benne rejlő lehetőségként mutat rá arra az esetre, amelyet azután az egyik fikció fel is használt ama formában, hogy az országúton történő támadásnál (amikor kétségtelenül nem voltak tető alatt) is felel a kíséretben lévő rabszolga, észlelvén a veszélyt.
Igen érdekes eredményre vezet az egyszerű példa további kidolgozása az előbb közölt alapokon, és igen tanulságos ama negyedik változat kiterítése, amely az egész implikáció tagadását jelenti, vagyis azt, amikor egy tető alatt van a rabszolga a gazdájával, és mégsem észlelheti a veszélyt, mint ahogyan a Senatus Consultum Silanianum kazuisztikája nem is tekinti rendelkezései alá esőnek azt a rabszolgát, aki például süketnéma, és ezért nem is észlelhetett. Azt hisszük, hogy ezzel némi bepillantást nyertünk abba a logikai struktúrába, amelyben a fikció mozogni szokott.