Hoffmann Tamás
A nemzetközi szokásjog szerepe a magyar büntetőbíróságok joggyakorlatának tükrében[1]
I. Bevezetés
A tanulmány célja a nemzetközi szokásjog szerepének vizsgálata a nemzeti büntetőeljárásokban a magyar büntetőbíróságok gyakorlatának elemzésén keresztül. A magyar büntetőbíróságok az ún. „sortűzperekben” több esetben folytattak le olyan büntetőeljárásokat, amelyek központi kérdése annak meghatározása volt, hogy a vádlottak cselekményei nemzetközi bűncselekménynek minősültek-e, illetve, hogy a vizsgált háborús és „emberiség elleni” bűntetteknek milyen fogalmi elemei vannak. Ennek megállapításához az érintett bűncselekmények nemzetközi szokásjogban kialakult fogalmi elemeinek meghatározására lett volna szükség, amelyre azonban végül nem került sor. A cikk ennek elmaradásának okait kísérli meg feltárni, ennek érdekében először bemutatja a nemzetközi szokásjog koncepcióját, annak alkalmazhatóságát a magyar jogrendszerben, majd a „sortűzperekben” hozott ítéletek elemzésével azonosítja azokat a tényezőket, amelyek miatt a bíróságok nem jutottak megfelelő döntésre.
II. A nemzetközi szokásjog koncepciója
II.1. A nemzetközi szokásjog fogalmi elemei és bizonyítása
A nemzetközi szokásjog a nemzetközi jog általánosan elfogadott forrása, ami jellemzően a nemzetközi jog elsődleges szereplőjének, az államnak a gyakorlatban folytatott tevékenységéből kristályosodott ki. A szokásjog egyike a hágai Nemzetközi Bíróság Statútumában szereplő jogforrásoknak, a Statútum 38. cikkének definíciója szerint a „jog gyanánt elismert általános gyakorlat bizonyítéka”. Ennek megfelelően a jogtudomány döntő többsége hagyományosan egy szokásjogi norma létét két konstitutív elem egyidejű létéhez köti: ez az állami gyakorlat (objektív vagy materiális elem), illetve az opinio iuris, vagyis az államok jogi meggyőződése arról, hogy gyakorlati tevékenységük a nemzetközi szokásjog szabályaival összhangban van (szubjektív vagy pszichológiai elem). A hágai Nemzetközi Bíróság az Északi-tengeri Kontinentális Talapzat ügyekben szigorú követelményeket fogalmazott meg a szokásjogi szabály bizonyítására, eszerint a szokásjognak kiterjedt és egységes gyakorlaton kell alapulnia, amiben a különösen érintett államoknak is részt kell venniük.[2] Az ún. Nicaragua-ügyben viszont a Bíróság már lazított ezeken a követelményeken, és az állami gyakorlat közel teljes azonossága (virtual uniformity) helyett már elegendőnek tartotta az állami gyakorlat általános egységességét (general consistency),[3] vagyis egyes államok a feltételezett szokásjogi normával ellentétes gyakorlata nem vezet feltétlenül a norma létrejöttének meghiúsulásához.
Ennek megfelelően egy szokásjogi norma kialakulásához szükséges, hogy a nemzetközi közösség államainak túlnyomó többsége részt vegyen a gyakorlat megvalósításában akár tényleges cselekvéssel, akár azzal, hogy nem tiltakoznak az ellen, ha más államok az érdekeiket potenciálisan érintő tevékenységet végeznek szokásjogi szabályra hivatkozva, amit a jogi norma létének igazolására bizonyítani kell. A nemzetközi szokásjogi szabály létének bizonyításához így bizonyítani kell, hogy az államok meghatározó része bizonyos ideje lényegében egységes gyakorlatot folytat, vagy legalábbis nem tiltakozik az ellen, és ezt a tevékenységet azzal a meggyőződéssel folytatja, hogy annak nemzetközi jogi relevanciája van.
II. 2. A nemzetközi szokásjog alkalmazása egyéni büntetőjogi felelősség megállapítására
A nemzetközi szokásjog alkalmazása egyéni büntetőjogi felelősség megállapítására speciális problémákat vet fel. A szokásjogi szabályok bizonyos körére jellemző a norma tartalmának nem feltétlen egzaktsága, ami nehezen összeegyeztethető a büntetőjogi normával kapcsolatban elvárt egyértelműséggel és előreláthatósággal.[4] A Jugoszlávia Nemzetközi Büntető Törvényszék (ICTY) ennek ellensúlyozására a Vasiljevic-ügyben hangsúlyozta, hogy a szokásjogon alapuló büntetőjogi felelősségre vonás csak akkor lehetséges, ha a kérdéses nemzetközi bűncselekmény szokásjogi definíciója kellőképpen pontos, ellenkező esetben a Törvényszék nem gyakorolhatja joghatóságát.[5]
Ennek ellenére a II. világháború után létrehozott nemzetközi büntető fórumok, különösen a Nürnbergi Katonai Törvényszék és a Jugoszlávia Törvényszék számos olyan ítéletet hoztak, ahol az elméletileg szokásjogi normákra támaszkodó döntés az állami gyakorlat és a kapcsolódó opinio iuris valódi bizonyítéka nélkül jutott ilyen következtetésre. A Nürnbergi Katonai Törvényszék tárgyi joghatósága tekintetében két bűncselekmény-kategória – a béke elleni bűncselekmények és az emberiesség elleni bűncselekmények – szokásjogi léte is erősen vitatható volt, jóllehet ezek később kétségtelenül a nemzetközi szokásjog corpusának részévé váltak.[6] A Biztonsági Tanács által felállított ad hoc törvényszékek joggyakorlatára is jellemző volt a „kreatív jogtalálás”, amiben különösen az ICTY jeleskedett. A Törvényszék legelső döntése, a Tadić-ügyben hozott joghatósági döntés 1995-ben akkor forradalmi újdonságként, a nemzetközi szokásjogra támaszkodva állapította meg a nem nemzetközi fegyveres konfliktusok megszegéséhez kapcsolódó, a nemzetközi jogból fakadó egyéni büntetőjogi felelősséget, annak ellenére, hogy mind az addigi állami gyakorlat, mind a doktrinális konszenzus inkább ennek ellenkezőjére engedett következtetni.[7]
Schlütter alapos elemzésében kimutatja, hogy a Törvényszék először általában az 1949-es Genfi Egyezmények és a kapcsolódó Jegyzőkönyvekben, illetve a nemzetközi emberi jogi szabályok által létrehozott „alapvető emberiességi megfontolásokra” hivatkozott, majd ezeket minden fegyveres konfliktusra kiterjesztette. Az állítólagos szokásjogi szabályokat tehát nem az állami gyakorlatból vezette le, hanem az alapvető emberi jogok szelleméből.[8] Ez a megközelítés, ami a háború áldozatainak védelme érdekében a humanitárius jogi szabályok minél szélesebb körű alkalmazására törekszik, azonban nézetem szerint alapvetően ellentétes a büntetőbíróságok által megkövetelt szerepfelfogással, aminek középpontjában a sztrikt legalitás elvének figyelembe vételével a vádlott javára kellene alkalmaznia kétséges esetekben a szokásjogi szabályokat. Ennek megfelelően a Jugoszlávia Törvényszék felállítását véleményező ENSZ Főtitkár Jelentése leszögezte, hogy „a nullum crimen sine lege elv megköveteli, hogy a nemzetközi törvényszék a nemzetközi humanitárius jog olyan szabályait alkalmazza, amelyek kétséget kizáróan a szokásjogot részét képezik…”[9] Ennek megfelelően viszont az in dubio pro reo elv helyett in dubio pro humanitate megközelítést alkalmazó törvényszéki megközelítés elfogadhatatlan és inkább bírói jogalkotásnak, mint jogalkalmazásnak tekinthető.
III. A nemzetközi szokásjog helye a magyar jogforrások között
A magyar jogrendszerbe a nemzetközi szokásjog első látásra nehezen illeszthető be. A magyar szakirodalom a lex non scripta elemzésekor általában a bírói gyakorlatra fókuszál,[10] a büntetőjogászok pedig hangsúlyozzák, hogy a büntetőjogban a szokásjog, illetve a bírói jog a büntethetőséget, a büntető jogkövetkezményeket nem alapozhatja meg és nem szigoríthatja.[11] A nemzetközi szokásjog egzaktságának és időbeli fixáltságának jellemző hiánya[12] szinte elkerülhetetlenül a határozatlan büntető törvény tilalmába ütközik, ami előírja, hogy „a törvényhozó a büntetendő magatartás, illetve a jogkövetkezmények körét lehetőleg egzaktan állapítsa meg és ezzel a bírói önkényes döntés veszélyét megelőzze, hiszen a normacímzett individuális védelme csak a büntető törvény megfelelő meghatározottsága alapján érhető el, amikor is pontosan tudható, mi a büntetőjogilag tiltott és a büntető szankciók mely nemével és milyen maximális mértékkel kell jogsértés esetén számolni…”[13]
A Büntető Törvénykönyv egyébként az apartheid bűncselekményét kodifikáló 157.§ (2) és (3)-ban kifejezetten a nemzetközi jogra támaszkodik, amennyiben nem határozza meg az „egyéb apartheid bűncselekmény” fogalmát, hanem az 1976. évi 27. törvényerejű rendelettel kihirdetett Apartheid Egyezmény megfelelő cikkeire utal, vagyis kerettényállásként alkalmazható, ebben az esetben azonban még mindig írott, ráadásul a magyar jogba implementált jogszabályról van szó. A nemzetközi szokásjog alkalmazása ugyanakkor látszólag lehetetlennek tűnik.
A fentiek ellenére az Alkotmánybíróság értelmezése szerint a nemzetközi szokásjog mégis alkalmazható magyar bírósági eljárások során. Az Alkotmány 7.§ (1) értelmében „A Magyar Köztársaság jogrendje elfogadja a nemzetközi jog általánosan elfogadott szabályait, biztosítja továbbá a nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját.”
A nemzetközi szokásjog alkalmazása szempontjából kulcskérdés annak meghatározása, hogy miképpen értelmezendő a „nemzetközi jog általánosan elfogadott szabályai” kitétel. Az Alkotmánybíróság az 53/1993 (X. 13). számú AB határozatban leszögezte, hogy „a nemzetközi jog általánosan elismert szabályai külön transzformáció nélkül részei a magyar jogrendszernek.”[14] Jóllehet ez a kifejezés nem része a nemzetközi jogi szaknyelvnek, de az Alkotmánybíróság egyértelművé teszi, hogy a nemzetközi szokásjog (az általános nemzetközi jogelvekkel és a ius cogens normákkal egyetemben) ebbe a kategóriába tartozik és így automatikusan a magyar jogrendszer képezi az Alkotmány „generális transzformációja” segítségével.[15] A nemzetközi joggal konform alkotmányértelmezés követelményét az Alkotmánybíróság több határozatában is megerősítette,[16] tehát a nemzetközi szokásjognak érvényesülnie kell a magyar jogrendszerben.[17]
A 2012. január 1-től hatályos Alaptörvény minimális módosításokkal megismétli a korábbi szóhasználatot. A Q Cikk (2) szerint „Magyarország nemzetközi jogi kötelezettségeinek teljesítése érdekében biztosítja a nemzetközi jog és a magyar jog összhangját.”, amit a Q Cikk (3) kiegészít azzal, hogy „Magyarország elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait. A nemzetközi jog más forrásai jogszabályban történő kihirdetéssel válnak a magyar jogrendszer részévé.” Ugyan az Alaptörvény a „nemzetközi jog általánosan elismert szabályai” helyett a „nemzetközi jog elfogadott szabályai” kifejezést használja, de ez a változás nem tűnik olyan jelentősnek, hogy az koncepcionális változásokhoz vezessen, vagyis feltételezhetően az eddig érvényes alkotmányos doktrína továbbra is érvényesülni fog.
IV. A magyar büntetőbíróságok gyakorlata az ún. sortűzperekben
IV.1. Az Alkotmánybíróság által megalkotott értelmezési keret
A rendszerváltozást követően több kísérlet is történt a szocialista rendszer idején elkövetett bűncselekmények elkövetőinek felelősségre vonására. Az 1991. november 4-én elfogadott "Az 1944. december 21-e és 1990. május 2-a között elkövetett és politikai okból nem üldözött súlyos bűncselekmények üldözhetőségéről" szóló törvény (az ún. Zétényi-Takács-féle törvényjavaslat) megkísérelte a már elévült bűncselekmények elkövetőivel szemben az állam büntető igényét érvényesíteni. Ennek értelmében
1.§(1) 1990. május 2-án ismét elkezdődik az 1944. december 21-e és 1990. május 2-a között elkövetett és az elkövetéskor hatályos törvényekben meghatározott azon bűncselekmények büntethetőségének az elévülése, amelyeket az 1978. évi IV. tv. 144.§(2) bekezdése hazaárulásként, 166.§(1) és (2) bekezdése szándékos emberölésként, 170.§(5) bekezdése halált okozó testi sértésként határoz meg, ha az állam politikai okból nem érvényesítette büntető igényét.
Mivel azonban az 11/1992 (III.5) AB határozatban a visszamenőleges igazságszolgáltatás ilyen megközelítését az Alkotmánybíróság a jogbiztonság elvével ellentétesnek ítélte, s ennek megfelelően alkotmányellenesnek nyilvánította, a jogalkotó 1993. évi CX. törvényben új megoldást talált: részben a nemzetközi jogra alapozva tette lehetővé a büntetőeljárás megindítását az 1956-os forradalom és szabadságharc során elkövetett bűncselekmények felelőseivel szemben.
Ezt a megközelítést az Alkotmánybíróság már részben elfogadhatónak ítélte. A törvény alkotmányosságát vizsgáló 53/1993. (X. 13.) AB határozat megállapította, hogy 1968. évi ENSZ egyezmény kizárja az elévülést háborús bűncselekmények és emberiség elleni bűntettek esetén, így ezeknek a nemzetközi bűncselekményeknek a tényállását megvalósító bűncselekmények kapcsán indulhat büntetőeljárás akkor is, ha az elkövetés ideje óta eltelt 20 illetve 25 év, vagyis a rendes elévülési idő. A határozat kimondta, hogy
Az Alkotmánybíróság megállapítja: összhangban van az Alkotmánnyal az, ha a Btk 33. § (2) bekezdését az elkövetés időpontjában hatályos magyar jog elévülési szabályaira tekintet nélkül alkalmazzák a nemzetközi jogban meghatározott alábbi bűncselekményekre:
- a háború áldozatainak védelmére Genfben 1949. augusztus 12-én kötött egyezményekben meghatározott, az egyezmények közös 2. cikke szerinti nemzetközi jellegű fegyveres összeütközés esetén elkövetett "súlyos jogsértésekre";
- a genfi egyezmények közös 3. cikkében a nem nemzetközi jellegű fegyveres összeütközés esetén tiltott cselekményekre.
Az AB emellett hangsúlyozta, hogy
A genfi egyezmények közös 3. cikkében meghatározott cselekmények az emberiség elleni bűncselekménynek minősülnek…
Nem évül el tehát a genfi egyezmények közös 3. cikkében meghatározott cselekmények büntethetősége sem: amennyiben ezek - akár a sértettek személye, akár az elkövetési magatartás miatt - nem esnének a New Yorki Egyezmény I. cikke a) pontjában meghatározott háborús bűncselekmények fogalma alá, a b) pontban meghatározott emberiség elleni bűntettek elévülhetetlensége terjed ki rájuk.[18]
Az Alkotmánybíróság döntése szerint tehát a 1956-os forradalomhoz kötődő bűncselekmények akkor nem évültek el, ha azok háborús bűncselekményeknek vagy emberiség elleni bűntetteknek minősülnek, emberiség elleni bűntetteknek pedig az 1949-es Genfi Egyezmények Közös 3. cikkébe foglalt normák megsértése minősül, vagyis a nem nemzetközi fegyveres konfliktus során elkövetett bűncselekmények. Az Alkotmánybíróság ezzel az érveléssel – bár hangsúlyozta, hogy „a háborús bűncselekmények és emberiség elleni bűncselekmények tényállását és büntethetőségük feltételeit is a nemzetközi jog határozza meg”[19] – azt sugallta, hogy a büntetőjogi felelősségre vonás során az irányadó jog az 1949-es genfi egyezmények szövege.[20]
Ez azonban igencsak vitatható volt, a genfi egyezményeket kihirdető 1954. évi 32. számú törvényerejű rendelet ugyanis nem tartalmazta maguknak a nemzetközi szerződéseknek a szövegét, így a kihirdetés aligha történhetett meg szabályszerűen. Emiatt inkább az az álláspont tűnik elfogadhatónak, hogy mivel az érintett nemzetközi bűncselekmények a nemzetközi szokásjog részét képezik, ekként alkalmazhatók a belső jogban.[21]
Jóllehet a korabeli magyar szakirodalom jelentős része úgy foglalt állást, hogy a háborús bűncselekmények nemzetközi jogi szabályozása kizárólag a II. világháborúban elkövetett cselekményekre alkalmazható,[22] az Alkotmánybíróság határozata megnyitotta az utat a nemzetközi jog alkalmazása előtt, bár ekkor még csak a jogalkotó által implementált formában.[23] Amikor viszont a 36/1996. (IX. 4) AB határozat megsemmisítette az 1993. évi CX. törvényt, már belső kompilációs törvény sem létezett többé, tehát a nemzetközi jognak közvetlen jogforrási szerepet kellett tulajdonítani a büntetőeljárások kapcsán.[24]
IV.2. A „sortűzperek” jogi minősítése
Az 1956-os szabadságharchoz kapcsolódó nemzetközi bűncselekmények felelősségre vonásával kapcsolatos büntető eljárások többsége valamilyen sortűzhöz kapcsolódott. Kahler Frigyes meghatározása szerint „sortűznek tekintjük azt az eseményt, amikor felfegyverzett egyenruhás, reguláris alakulat vagy félreguláris csoport tüzet ad le a határozott céllal csoportosuló, fegyvertelen civil tömegre, illetve a tömeggel együtt lévő, fegyvertelen egyenruhásokra”.[25] Ennek megfelelően a köznyelvben az összes, 1956-os eseményekhez kapcsolatos büntetőpert „sortűzperekként” aposztrofálták.[26]
Az Alkotmánybíróság 53/1993. (X. 13.) határozatában megfogalmazott szempontoknak megfelelően végül a Fővárosi Főügyészség és a Fővárosi Katonai Ügyészség – a kizárólagos illetékességgel rendelkező nyomozó hatóságok - 9 ügyben emelt vádat (a salgótarjáni, egri, kecskeméti, tiszakécskei, berzencei, mosonmagyaróvári, nyugati pályaudvari, Kossuth téri és tatai sortüzek kapcsán).[27]
Az eljárások során a bíróságoknak meg kellett bírkózniuk azzal a sajátos szituációval, hogy a büntetőeljárás megindítását lehetővé tevő törvényt időközben az Alkotmánybíróság megsemmisítette, de a nemzetközi jog alapján mégis lehetségesnek tartotta a büntetőjogi felelősségre vonást, ezért ahhoz a jogtechnikai megoldáshoz folyamodtak, hogy az Alkotmány „generális transzformációja” után „konkrét transzformációt” hajtottak végre. Ennek megfelelően, ha egy cselekményt, ami az 1949-es Genfi Egyezmények alapján súlyos jogsértésnek, vagyis háborús bűntettnek minősült, „pl. a Btk. meghatározott §-a szerint több emberen elkövetett emberöléssel valósítottak meg, ezért a Bíróság több emberen elkövetett szándékos emberöléssel megvalósított háborús bűntettként értékelte.”[28]
Ennek megfelelően az eljáró bíróságok a vizsgált cselekményeket minősítették „több emberen elkövetett szándékos emberöléssel megvalósított háborús bűntettnek”,[29] a IV. Genfi Egyezmény „3. cikkében foglaltakra tekintettel a 147. cikkben meghatározott súlyos jogsértés folytán az emberiség elleni bűncselekménynek,”[30] de a Kossuth-téri sortűz ügyében eljáró Fővárosi Bíróság kijeletette, hogy a vádlott cselekménye a IV. Genfi Egyezmény „2., 3., 4. és 6. cikkében foglaltakra tekintettel, a 146. és 147. cikkben meghatározott súlyos jogsértés folytán, emberiség elleni bűntettnek minősül, amelyet a Btk. 166. § /1/ bekezdés, és a /2/ bekezdés f) pontja szerinti módon, több emberen elkövetett emberölés bűntettével” valósított meg. [31]
A magyar büntető bíróságoknak elméletileg a bűncselekmény minősítésével kapcsolatos minden releváns jogi körülményt a nemzetközi jog figyelembe vételével kellett elbírálniuk. A Legfelsőbb Bíróság hangsúlyozta, hogy
a vádlott által megvalósított bűncselekmény elbírálásának és minősítésének jogi feltételeit (ideértve a tiltott magatartásoknak, az elkövetők és sértettek körének, a felelősség terjedelmének, a felelősségre vonás feltételének, az időbeli hatálynak és az elévülés kizárásának meghatározását) érintően a nemzetközi egyezmények irányadóak, az elkövetői alakzat, a szankciók, a büntetési nem és a büntetési tételkereset tekintetében viszont a magyar büntetőjogi törvény alkalmazandó, amelyen nem változtat az a tény, hogy az 1993. évi CX. törvényt az Alkotmánybíróság időközben hatályon kívül helyezte.[32]
Részletekbe menő elemzés nélkül is látható, hogy a bíróságok számára a nemzetközi jog alkalmazása jelentős nehézségeket okozott, a fenti minősítések között például található hivatkozás olyan paragrafusra, ami nem tartalmaz pönalizációs kötelezettséget, illetve több esetben a bíróságok egyszerre alkalmaztak olyan paragrafusokat, amelyek nemzetközi fegyveres konfliktusra vonatkoztak és a nem nemzetközi fegyveres konfliktusokra vonatkozó szabályokat kodifikáló Közös 3. Cikket. A perek során a bíróságok számára az egyik kulcskérdés annak megállapítása volt, hogy fenn állt-e a forradalom idején nem nemzetközi fegyveres konfliktus, ami az 1949-es Genfi Egyezmények Közös 3. Cikkének alkalmazási feltétele. A bíróságok egy része úgy ítélte meg, hogy az 1956. október 23-a és november 4-e közötti időszakban a felkelők és az állami erők közötti fegyveres összecsapások nem érték el a nem nemzetközi fegyveres konfliktus által megkövetelt intenzitást és a felkelők nem rendelkeztek megfelelő szervezettséggel. Ehhez a következtetés levonásához az 1977. évi genfi II. kiegészítő jegyzőkönyv I. cikkében megfogalmazott feltételek teljesülését vizsgálták, mivel a Közös 3. Cikk nem tartalmazott definíciót a tárgyi alkalmazási kör tekintetében. Ennek megfelelően viszont a felkelőknek felelős parancsnokság alatt kellett volna állniuk, ellenőrzésük alatt tartani az ország területének egy részét, és folyamatos és összehangolt harci cselekményeket kifejteni.[33]
A bizonytalan jogi helyzetet több ellentmondó ítélet után végül a Legfelsőbb Bíróság 1999. június 28-i ítélete tisztázta, amely kimondta, hogy:
1956. október 23. napjával kezdődően a diktatúra központi hatalma a fegyveres erejét bevetette a fegyvertelenül, békésen tüntető lakossággal, valamint a szerveződő fegyveres forradalmi csoportokkal szemben. Ennek során a fegyveres erők jelentős harceszközöket is felvonultattak, így pl. harckocsikat és repülőgépeket is, és a hatalommal szembenálló lakosság elleni tevékenységük lényegében az egész országra kiterjedt. Gyakorlatilag háborút folytattak az ország lakosságának túlnyomó része ellen. Mindezt nyilvánvalóvá teszik a diktatúra honvédelmi minisztereinek az adott időszakban kiadott parancsai is.
Mindezekre tekintettel megállapítható, hogy az országon belül 1956. október 23. napjával kezdődően nem nemzetközi jellegű fegyveres összeütközés zajlott mindaddig, amíg a diktatúra fegyveres ereje a lakossággal szemben tevékenykedett, továbbá addig, amíg a Szovjetunió hadserege az országot november 4-én megszállta, miáltal az összeütközés nemzetközi jellegűvé vált.[34]
Ez az értelmezés lehetővé tette, hogy a bíróságok a bíróságok el nem évülő emberiség elleni bűncselekmény elkövetéséért ítéljék el a Közös 3. Cikk előírásainak megszegőit. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja azonban több ponton is támadható. Először is pusztán szerződési értelmezési kérdésként kezelte a nem nemzetközi fegyveres konfliktus fogalmi meghatározását, ahelyett, hogy annak a nemzetközi szokásjogban létező autonóm jelentését próbálta volna meghatározni. Ennek ellenére a Legfelsőbb Bíróság által meghatározott fogalom sok tekintetben hasonlít az ICTY által a Tadić-ügyben meghatározott, a nemzetközi szokásjog által elfogadott nem nemzetközi fegyveres konfliktus fogalomhoz (bár lényeges különbség a szervezettség követelményének hiánya). Ebben az ügyben a Jugoszlávia Törvényszék kijelentette, hogy fegyveres konfliktus áll fenn, amikor „elhúzódó fegyveres erőszakra kerül sor kormányzati hatóságok és szervezett fegyveres csoportok között, vagy az ilyen csoportok között.”[35] Ezt a fogalmat ma a nemzetközi közösség szinte egyöntetűen a szokásjog definíciójaként kezeli, így egyetértéssel idézik például a nemzetközi büntető törvényszékek joggyakorlatában,[36] katonai szabályzatokban[37] vagy az ENSZ szakértői testületeiben.[38]
Ugyanakkor a Legfelsőbb Bíróság meg sem kísérelte annak felderítését, hogy 1956-ban a nem nemzetközi fegyveres konfliktus alkalmazási feltételei nem voltak-e magasabbak a ma általánosan elfogadottnál.[39] Az 1949-es Genfi Egyezmények előkészületi munkálatainak vizsgálata arra utal, hogy a tárgyaló delegációk többsége egyértelműen úgy vélekedett, hogy nem nemzetközi fegyveres konfliktusnak csak olyan, kiemelkedően magas intenzitású konfliktus felel meg, amelyben terület feletti ellenőrzéssel rendelkező és jól szervezett felkelő csoportok szerepelnek, vagyis csak klasszikus polgárháborús szituációkra alkalmazható.[40] Ennek megfelelően a Bíróságnak bizonyítania kellett volna, hogy 1956-ra az alkalmazási küszöb alacsonyabb lett.
Ennél is súlyosabb– bár legnagyobb részt az alkotmánybírósági határozat által determinált – hiba az azonban, hogy a Legfelsőbb Bíróság nem vizsgálta, hogy a nemzetközi jog kapcsolt-e egyéni büntetőjogi felelősséget a Közös 3. Cikk megsértéséhez. A négy Genfi Egyezmény ilyen konkrét pönalizálási kötelezettséget nem tartalmaz. Jóllehet a szerződő felek a Közös 1. cikkben kötelezettséget vállalnak arra, hogy „minden körülmények között tiszteletben tartják és tiszteletben tartatják” az egyezményeket, ami értelmezhető a „súlyos jogsértéseken” túl az egyezmények egyéb módon történő megsértésének kriminalizálásának szükségszerűségeként is, de ennek megvalósítását a ratifikáló országok diszkréciójára bízta.[41] Az állami gyakorlat vizsgálata pedig azt mutatja, hogy a nemzetközi szokásjogban nem alakult ki ilyen szabály egészen az 1990-es évekig.[42]
Végül pedig a Legfelsőbb Bíróságnak – és a többi eljáró büntetőbíróságnak - azt is észlelnie kellett volna, hogy az 1968-as háborús és emberiesség elleni bűncselekmények el nem évülését kimondó ENSZ egyezmény tárgyi hatálya alá kizárólag a nemzetközi fegyveres konfliktus során elkövetett jogsértő cselekmények tartoztak, következésképpen a nem nemzetközi fegyveres konfliktushoz kapcsolódóan elkövetett cselekmények még akkor is elévültek a rendes elévülési idő leteltével, ha a nemzetközi közösség a belső konfliktusok pönalizálását 1956-ra megvalósította volna.
Kiutat jelentett volna ebből a szituációból a nem nemzetközi fegyveres konfliktusok során elkövetett bűncselekmények más nemzetközi bűncselekményként történő minősítése. A Nürnbergi Katonai Törvényszék által megteremtett crimes against humanity kategória erre alkalmas lett volna. A Btk. azonban nem kodifikálta ezt a bűncselekményt, amit a legtöbb fordításban a szakirodalom „emberiség elleni bűntettként” említett. Jóllehet a Btk. XI. fejezete ugyanezt a címet viseli, abban más nemzetközi bűncselekmények – háborús bűncselekmények, népirtás és apartheid – szerepelnek.
Ennek a bűncselekménynek, amelyet megítélésem szerint helyesebb terminológiával emberiesség elleni bűncselekményként kell használni, a nemzetközi szokásjogban kialakult differentia specificái vannak, amelyeket a magyar bíróságok elmulasztottak figyelembe venni. A nemzetközi jog értelmében a nem nemzetközi fegyveres konfliktus során elkövetett jogsértő cselekmények nem minősülnek automatikusan emberiesség elleni bűncselekménynek, annak elkövetési magatartása ugyanis a polgári lakosság ellen elkövetett módszeres vagy átfogó támadás.[43] A polgári lakosság elleni támadás megvalósulásához specifikus kontextuális elemek kapcsolódnak, amelyek elemzése teljes mértékben elmaradt, így a bíróságok nem vizsgálták, hogy az egyes jogsértő cselekmények részét képezték-e a polgári lakosság elleni támadásnak, kapcsolódtak-e az emberiesség elleni bűncselekmény megvalósítására törekvő állami politikához,[44] de azt sem, hogy 1956-ban létezett-e még a nemzetközi jog által 1945-ben felállított nexus az emberiesség elleni bűncselekmény és a nemzetközi fegyveres konfliktus között.[45]
Valószínűsíthető, hogy ez a mulasztás egy banális félreértésre vezethető vissza: az emberiesség elleni bűncselekmény azonosításával a Btk. XI. fejezetében kodifikált nemzetközi bűncselekményekkel, vagyis a háborús bűncselekményekkel. Ez bizonyos mértékig érthető, hiszen jóllehet a iura novit curia elv értelmében az eljáró bírák a nemzetközi jog terén elméletileg éppoly jártasak, mint a belső jogban, könnyen belátható, hogy a speciális ismereteket követelő jogág normáinak azonosítása jelentős nehézségeket okozott.[46] A fentiek fényében az is érthetővé válik, hogy a bíróságok – beleértve az Alkotmánybíróságot is – a nemzetközi jog helyett inkább a magyar jogra támaszkodtak.
Ez a tévedés mégis meglepő, mert legkésőbb 2002-ben a jogalkotó maga is felismerte a létező distinkciót. A Nemzetközi Büntető Bíróság Római Statútumát implementáló törvényjavaslat miniszteri indokolása így kifejti, hogy
A magyar Btk. az emberiség elleni bűncselekmények néven gyűjti össze azokat a bűncselekményeket, amelyeket a nemzetközi jog népirtásként, apartheidként, háborús bűncselekményekként, agresszióként, és a tulajdonképpeni emberiesség elleni bűncselekményekként használ, sőt a magyar Btk. a tulajdonképpeni emberiesség elleni bűncselekményeket nem is tartalmazza. Emiatt a Statútum rendelkezéseinek belső jogba építése során nem mellőzhető az a fogalomtisztítás, amelyet azért kell elvégezni, mert a magyar törvények által használt „emberiség” elleni bűncselekmények és a nemzetközi jog által használt fogalmak között nincs összhang.[47]
Ennek ellenére, amikor 2009-ben az Európai Emberi Jogi Bíróság a Korbély v. Magyarország ügyben megállapította, hogy a Korbély János felelősségét kimondó ítélet nem alkalmazta megfelelően az emberiesség elleni bűncselekmény definícióját,[48] a felülvizsgálati eljárás során a Legfelsőbb Bíróság ismételten nem tudott megbírkozni azzal a feladattal, hogy különbséget tegyen a Közös 3. Cikk megsértése (vagyis a nem nemzetközi fegyveres konfliktusban elkövetett háborús bűncselekmény) és az emberiesség elleni bűncselekmény között. A Legfelsőbb Bíróság ítéletében összevonta az emberiesség elleni bűncselekmény tényállási elemeit a Közös 3. Cikk megsértésével, és kijelentette, hogy „a Genfi Egyezmény szerinti fegyveres összeütközésnek a „tömeges", illetve „széles körű és rendszeres támadás" tekintendő” és „a Negyedik Genfi Egyezmény (közös) 3. Cikke alapján tilalmazott, emberiség elleni bűncselekménynek tekintendő „bármely alakban megnyilvánuló emberölés."[49] Ezzel a téves következtetéssel a Legfelsőbb Bíróság visszaérkezett oda, ahonnan elindult, annak legcsekélyebb reménye nélkül, hogy tévedését beismerné.
V. Konklúzió
A fenti rövid elemzésből is megállapítható, hogy a magyar bírói fórumok tévesen alkalmazták a nemzetközi szokásjogot a „sortűzperek” elbírálása során. Ennek első és legfontosabb oka az volt, hogy a 53/1993. (X. 13.) AB határozat téves értelmezési keretbe kényszerítette a bíróságokat annak megállapításával, hogy a Közös 3. Cikkben szereplő normák megszegése automatikusan emberiség elleni bűncselekménynek minősül. Emellett a bíróságok nem megfelelő nemzetközi jogértelmezése is hozzájárult a hibás minősítéshez, ami a kontinentális jogkörben, ami az írott jog alkalmazására épít, nem mondható kivételesnek.[50]
Elképzelhető az is, hogy a bíróságokat a minősítés során az 1956-os forradalom legitimációja megőrzésének szándéka is befolyásolhatta. A bíróságokban az a meggyőződés alakulhatott ki, hogy a nem nemzetközi fegyveres konfliktus létezésének el nem ismerése egyben a forradalom eseményeit is kétségbe vonná. Bár ez a megközelítés összekever egy jogi kategória fennállását – aminek feltételeit értelemszerűen a jog szabályai határozzák meg -, egy történelmi esemény létével, láthatóan létezik a magyar jogirodalomban.[51]
A jogalkotó bizonyos mértékben igyekszik orvosolni ezt a problémát. A jelenleg a Parlament által tárgyalt T/4714. számú törvényjavaslat kimondaná az emberiesség elleni bűncselekmények elévülésének kizárását és a hazai jogalkalmazók orientációját elősegítendő lefordítja a Nürnbergi Katonai Törvényszék Statútumában szereplő emberiesség elleni bűncselekmény definícióját, amitől azt várják, hogy a magyar bíróságok előtt esetleg újrakezdődhetnének az eljárások az 1956-os forradalomhoz kapcsolódó bűncselekmények miatt. Az a remény azonban nem tűnik teljes mértékben megalapozottnak, hogy a magyar bíróságok innentől kezdve megalapozottan alkalmazzák a nemzetközi szokásjogi normákat. A törvényjavaslatban szereplő definíció nem nyújt túl sok segítséget a bíróságoknak: nem kodifikálja az emberiesség elleni bűncselekmények kontextuális elemeit és nem határozza meg, hogy 1956-ban a nemzetközi szokásjog fejlődésével nem változott-e meg az emberiesség elleni bűncselekmények tartalma. Ráadásul a törvényjavaslat jelenlegi szövege kriminalizálná a Genfi Egyezmények Közös 3. Cikkének megsértését is, ami viszont kifejezetten ellentétes a nemzetközi jog előírásaival.
Optimizmusra legfeljebb az adhatna okot, hogy a jogászok között a kérdés kapcsán esetleg újra meginduló szakmai vita talán lehetővé teheti a nemzetközi szokásjog szabályainak felismerését és helyes alkalmazását. A cikk megírása talán egy mikroszkopikus lépést jelent ebbe az irányba.
[1] Ez a tanulmány a Budapesti Corvinus Egyetemen folytatott 4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0005. számú TÁMOP program Hatékony állam, szakértő közigazgatás, regionális fejlesztések a versenyképes társadalomért alprojekt programjában és támogatásával készült.
[2] North Sea Continental Shelf Cases (Denmark and the Netherlands v. Germany), ICJ Reports 1969, para. 74.
[3] Military and Paramilitary Activities in and against Nicaragua, (Nicaragua v. United States), ICJ Reports, 1986, para. 186.
[4] Ld. Herik, L. v D.: Using custom to reconceptualize crimes against humanity. In: Judicial creativity at the international criminal tribunals (szerk.: Darcy, S. és Powderly, J.) Oxford University Press, Oxford, 2011. 98. o.
[5] Prosecutor v Vasiljevic, International Criminal Tribunal for the Former Yugoslavia, Judgment of 29 November 2002, Case No. IT-98-32-T, para. 202.
[6] Ld. pl. Kelsen, H.: Will the judgment in the Nuremberg trial constitute a precedent in international law?, International Law Quarterly, 1947, Vol. 1. 153-171. o.; Burchard, C.: The Nuremberg trial and its impact on Germany. Journal of International Criminal Justice, 2006, Vol. 4. 800-829. o.; Tomuschat, C.: The legacy of Nuremberg. Journal of International Criminal Justice, 2006, Vol. 4. 830-844. o.
[7] Részletesen ld. Hoffmann T.: The gentle humanizer of humanitarian law – Antonio Cassese and the creation of the customary law of non-international armed conflict. In: Future perspectives in international criminal justice. (szerk.: Herik, L. v D. és Stahn, C.) T.M.C. Asser Press, The Hague, 2010. 58-80. o.
[8] Schlütter, B.: Developments in customary international law. Martinus Nijhoff Publishers, Leiden, 2010. 229. o.
[9] UN Doc. S/25704 (1993), para. 34.
[10] Jakab András például hangsúlyozza, hogy ’Magyarországon hagyományosan csak az állandói bírói gyakorlatnak volt kötelező ereje. Jakab A.: A magyar jogrendszer szerkezete. Dialóg, Budapest, 2007. 200. o.
[11] Nagy F.: A nullum crimen/nulla poena sine lege alapelvről. Magyar Jog, 1995/5. 264. o.
[12] Bodnár L.: Igazságtétel – most már kizárólag a nemzetközi jog alapján? In Tóth Károly (szerk.) Emlékkönyv Dr. Szabó András egyetemi tanár 70. születésnapjára. JATE ÁJK, Szeged, 1998. 79. o.
[13] U.o., 263. o.
[14] 53/1993 (X. 13). számú AB határozat, III. a. pont.
[15] Ld. pl. Molnár T., Sulyok G. és Jakab A.: Nemzetközi jog és belső jog; jogalkotási törvény. In (szerk. Jakab A.: Az Alkotmány Kommentárja) Századvég Kiadó, Budapest, 2009. 398-399. o.
[16] Ld. 2/1994. (I. 14.) AB határozat II. B. 1. 2. pont; 4/1997. (I. 22.) AB határozat, II. 5. pont; 763/B/1997. AB határozat, III. 2. pont. Részletesebben ld. Blutman László: A nemzetközi jog használata az Alkotmány értelmezésénél. Jogtudományi Közlöny, 2009/7-8. 304-305. o.
[17] A magyar szakirodalomban ugyanakkor vita van arról, hogy a szokásjogi szabályok milyen módon érvényesülhetnek. Berke Barna szerint a nemzetközi jog általánosan elfogadott szabályai nem válnak a magyar jogrendszer részévé, mivel az „elfogadás” nem jelent egyben befogadást is, mivel a nemzetközi jogi normák a magyar jogrendszerben csupán érvényesülnek. Berke B.: A nemzetközi jog, a belső jog és az alkotmány: a nemzetközi szerződések alkotmányossági revíziója. Jogállam, 1997/1-2. 38. o. Ezzel szemben Jakab András azon az állásponton van, hogy ezek a normák a magyar jog részét alkotják, mivel az Alkotmánybíróság valójában úgy kezeli a nemzetközi jogi szabályokat, mintha azok a 7. § (1) bekezdésének értelmezési eredményei lennének. Jakab A.: A jogszabálytan főbb kérdései. Unió, Budapest, 2003. 122. o.
[18] 53/1993. (X. 13.) AB határozat, V.4.b.
[19] U.o., V.1.
[20] Ld. többek között Wiener A. I.: Büntetőpolitika – büntetőjog (jogszabálytan). In Büntetendőség – büntethetőség (szerk.: Wiener A. I) Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó – MTA Jogtudományi Intézete, Budapest, 1997. 67. o.; Hack P.: Az átmenet igazságszolgáltatása. In In A magyar jogrendszer átalakulása 1985/1990-2005. Jog, rendszerváltozás, EU-csatlakozás I. (szerk.: Jakab A. és Takács P.) Gondolat – ELTE ÁJK, Budapest, 2007. 546. o.
[21] Sulyok Gábor: A nemzetközi jog és a magyar jog viszonya. Korreferátum Molnár Tamás A nemzetközi jog és a magyar jogrendszer viszonya 1985-2005 című előadásához. In A magyar jogrendszer átalakulása 1985/1990-2005. Jog, rendszerváltozás, EU-csatlakozás II. (szerk.: Jakab A. és Takács P.) Gondolat – ELTE ÁJK, Budapest, 2007. 948-949. o.
[22] Bodnár: i.m., 80. o.
[23] Túlmutat a cikk keretein annak vizsgálata, hogy az Alkotmánybíróság döntése alkotmányjogi szempontból minden vitán felül állt-e, Bragyova András azonban felhívja a figyelmet az Alkotmánybíróság döntésének arra a problematikus vetületére, hogy a nemzetközi jog „generális transzformációját” arra az időszakra is érvényesnek tartja, amikor az Alkotmány ezt lehetővé tevő 7.§(1) paragrafusa még nem tartalmazta az ominózus szabályt. Ld. Bragyova A.: Igazságtétel és nemzetközi jog. Glossza az Alkotmánybíróság határozatához. Állam- és Jogtudomány, 1993/3-4. 233-239. o.
[24] Wiener: i.m., 62. o.
[25] Kahler F. (szerk.): Sortüzek – 1956. Antológia Kiadó - IM Tényfeltáró Bizottság, Budapest, 1993. 5. o.
[26] Valójában nem az összes eljárás kapcsolódott sortűzhöz, a Korbély-ügy például nem felel meg tökéletesen ennek a definíciónak.
[27] Az ügyek részletes leírását ld. Fogarassy E.: Igazságtétel és rendszerváltozás, különös tekintettel a visszamenőleges igazságszolgáltatásra. PhD disszertáció, Miskolc, 2011. 171-232. o.
[28] Kis N. – Gellér B.: A nemzetközi bűncselekmények hazai kodifikációja, de lege ferenda. In Ünnepi kötet Wiener A. Imre 70. születésnapjára (szerk.: Ligeti K.) KJK-Kerszöv, Budapest, 2005. 368-369. o.
[29] Bf.IV.1847/1996/10.
[30] Bf.I.1.534/1999/5.
[31] 13.B.563/2001/18.
[32] Bf. IV. 1847/1996/10.
[33] KB. II. 63/1998.
[34] Bfv. X. 713/1993/3.
[35] Prosecutor v Tadić (Decision on the Defence Motion for Interlocutory Appeal on Jurisdiction) (International Criminal Tribunal for the Former Yugoslavia, Appeals Chamber, Case No IT-94-1-AR72, 2 October 1995), para. 70.
[36] Ld. többek között Prosecutor v Delalić et al. (Judgement) (International Criminal Tribunal for the Former Yugoslavia, Trial Chamber II, Case No IT-96-21-T, 16 November 1998), para. 183.; Prosecutor v Kordić and Čerkez (Judgement) (International Criminal Tribunal for the Former Yugoslavia, Trial Chamber I, Case No IT-95-14/2-T, 26 February 2001), para. 24; Prosecutor v Kunarac et al (Judgement) (International Criminal Tribunal for the Former Yugoslavia, Appeals Chamber, Case No IT-96-23&IT-96-23/1-A, 12 June 2002), para. 56; Prosecutor v. Milutinović et al (Judgement) (International Criminal Tribunal for the Former Yugoslavia, Trial Chamber I, Case No IT-05-87-T, 26 February 2009), para. 125; Prosecutor v. Gotovina et al (Judgement) (International Criminal Tribunal for the Former Yugoslavia, Trial Chamber I, Case No IT-06-90-T, 15 April 2011), para. 1674.; Prosecutor v. Akayesu (Judgement) (International Criminal Tribunal for Rwanda, Trial Chamber I, Case No ICTR-96-4-T, 2 September 1998), para. 619.; Prosecutor v. Rutaganda, (Judgement) (International Criminal Tribunal for Rwanda, Trial Chamber I, Case No ICTR-96-3-T, 6 December 1999), para. 92.; Prosecutor v. Lubanga (Decision on the Confirmation of Charges) (International Criminal Court, Pre-Trial Chamber I, Case No ICC-01/04-01/06, 29 January 2007), para. 233.; Prosecutor v. Eav (Judgement) (Extraordinary Chambers in the Courts of Cambodia, Trial Chamber, Case No. 001/18-07-2007/ECCC/TC, 26 July 2010), para. 412.
[37] UK Ministry of Defence, Manual of the Law of Armed Conflict. O.U.P., Oxford, 2004. 29. o.; Dinstein, Y., Garraway, C. és Schmitt, M.N.: The Manual on the Law of Non-International Armed Conflict with Commentary. International Institute of Humanitarian Law, San Remo, 2006. 2. o.
[38] International Commission of Inquiry on Darfur, Report to the United Nations Secretary-General pursuant to Security Council Resolution 1564 of 18 September 2004, UN Doc. S/2005/60 (25 January 2005) [74]; Commission of Inquiry on Lebanon, Report pursuant to Human Rights Council Resolution S-2/1, UN Doc. A/HRC/3/2 (23 November 2006), para. 51.; International Commission of Inquiry, Report on Alleged Violations of International Human Rights Law in the Libyan Arab Jamahiriya, A/HRC/17/44 (1 June 2011), para. 63.
[39] A nemzetközi jog alkalmazása esetén alapvető kiindulópont kellene, hogy legyen az intertemporalitás jelenségének figyelembe vétele, vagyis a nemzetközi jog esetleges változására tekintettel a minősítendő cselekmény bekövetkezte idején hatályos jog meghatározása.
[40] Cullen, A.: The Concept of Non-International Armed Conflict in International Humanitarian Law. C.U.P., Cambridge, 2010. 27-49. o.
[41] Mettraux, G.: Dutch Courts’ Universal Jurisdiction over Violations of Common Article 3 Qua War Crimes. Journal of International Criminal Justice, 2006/2. 367. o.
[42] Ld. Hoffmann: i.m., 65-68. o.
[43] Cassese, A. et al,: International Criminal Law – Cases and Commentary. O.U.P., Oxford, 2011. 180. o.
[44] Ld. Werle, G.: Principles of International Criminal Law. TMC Asser, The Hague, 2009. 299. o.
[45] A legtöbb szerző egyetért abban, hogy ugyan az emberiesség elleni bűncselekmények és a nemzetközi fegyveres konfliktus közötti kapcsolat mára megszűnt, de ez hosszabb időt vet igénybe. Ld. Cassese, A.: International Criminal Law. O.U.P., Oxford, 2003. 73. o. Ford szerint ez az időszak valamikor 1968 és 1984 között mehetett végbe. Ford, S.: Crimes against Humanity at the Extraordinary Chambers in the Courts of Cambodia: Is a Connection with Armed Conflict Required? UCLA Pacific Basin Law Journal, 2007/1. 182-183. o.
[46] Kiss Norbert és Gellér Balázs joggal mutatnak rá, hogy „Mit várnánk el ugyanis a bírótól? Elsőként állapítsa meg, hogy a nemzetközi bűncselekmények büntethetőségi feltételrendszeréből melyek a nemzetközi jog általánosan elismert szabályai, majd alkalmazza ezeket közvetlenül a konkrét ügyben… A bírónak fel kellene tárnia a nemzetközi büntető ius cogens forrásait: nemzetközi kinyilatkoztatásokat, azaz a nemzetközi opinio iuristól kezdve a különböző nemzetek legmagasabban képzett szakíróinak tanításaig.” Kiss N. – Gellér B.: i.m., 368. o.
[47] T/4490. sz. törvényjavaslat (2002). A fogalmi zavar elemzéséről ld. még Lattmann T.: Húsz évvel a rendszerváltás után: érdekes kérdések a nemzetközi jogász számára. Jogtörténeti Szemle, 2010/2. 14-16. o. Érdekes ugyanakkor, hogy a Btk. 2010-ben módosított 269/C. §-a továbbra is a „nemzeti szocialista és kommunista rendszerek által elkövetett… emberiség elleni cselekmények” nyilvános tagadását tilalmazza, és az Alaptörvény Nemzeti Hitvallása is kijelenti, hogy „Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését.”
[48] Korbély v Hungary (European Court of Human Rights, Grand Chamber, Application No 9174/02, 19 September 2008), paras. 78-95.
[49] Bfv. X. 1.055/2008/5.
[50] Ld. Wouters, J.: Customary International Law Before National Courts: Some Reflections from a Continental European Perspective. Non-State Actors and International Law. 2004/1. 31-32. o.
[51] Hack P.: A Korbély-ügy – A Visszaható Hatály Tilalma és az Emberiség Elleni Bűncselekmények. Jogesetek Magyarázata, 2010/2. 78-79. o.