Horváth Pál

Herczegh Géza: A SZARAJEVÓI MERÉNYLETTŐL A POTSDAMI KONFERENCIÁIG c. (Magyar Szemle Könyvek, 1999. 592. p.) művéről.

 

 

 

 

                A nemzetközi jogban, a diplomácia történetben, szélesebb értelemben a modern politikai-politológiai ismeretek rendszerezésében járatos szerző műve nem egyszerűen az újabb kori történelem feltáratlanságának a gyümölcse, hanem egy felettébb gazdag tudományos életmű interdiszciplináris jellegű hozadéka, amelynek az aktualitása az alkotás minden szegmentumában elvitathatatlanul jelentkezik.

            A témakör szakirodalmi kitekintését is számba véve IX., ill. tíz fejezetbe sűrítette a szerző a modern kori diplomácia izgalmas történéseit, nem térve ki az eleddig gyakran tabuként kezelt kérdések sokasága elől. Hangos deklamációk nélkül árad a műből az a meggyőződés, hogy végre kezdjük el mulasztásaink törlesztését, újjáéledő közgondolkodásunk tárgyilagos orientálását, mert csak ez adhat lendületet az újabb kori történelmünk megoldatlan problémáinak a feltárásához. Az adott lehetőségeket, illetve a valóban lépten-nyomon megjelenő várakozásokat azonban a maga konkrétságában kellett az alkotónak nyomom követni, hogy végre valóban néven nevezzünk, hogy estenként rektifikáljunk, ill. a történelmi kényszerpályák, terelő utak mibenlétének a felismeréséhez is közelebb juthassunk. Íme ezek a gondolatok teszik különösen aktuálissá Herczegh Géza művét, szélesebb értelemben a jogi kultúra alapozásának a szférájában. Diplomácia-történeti, nemzetközi jogi aktualitásán túl a korszerű jogi historizmus alapozásához nyújtott ez az alkotás eszközöket. A történelmi háttérvizsgálódás ilyen értelemben méltán visszanyúlt a “kelet-közép-európai régiók” évezredes históriájához (ld. I. fejezet 11-40. pp.), amely a szerves fejlődés útvesztéseit felidézve elvezeti az olvasót a megkésett polgári átalakulások sajátos történelmi korszakába, jelesül a térség kisnemzeti (szuverén) államait jellemző “megoldatlan strukturális problémákba”, amikor is “kialakult az az ördögi kör (hogy) az egyes nemzetek csak egymás rovására nőhettek”, (ld. im. 26. p.). A történelmi paradoxont persze a Bismarck-i Bündnissysthem kísérlete sem oldhatta, ellenkezőleg ez hajszolta bele a korabeli világ vezető hatalmait az “entente cordialé”-ba.

            Ilyen előkép vizsgálódások után -in medias res- a NAGY HÁBORÚ korszakára (Szarajevó, Szövetségesek és a hadicélok, Az orosz forradalom, Az USA hadba lépése, ill. a Központi hatalmak összeomlásának körülményeire) irányíthatja a figyelmet. Tisza István történelmi felelősségének (ld. im. 43-45) a kérdése, az ismert Schliffen-terv kudarca, a Monarchia felbomlásának a közelsége és sok más témakör teszi izgalmassá ezt az elemzést. A háborús diplomácia, ill. a szövetségi rendszerek metamorfózisa szorosan összefonódik itt már a létező, ill. a születő kisnemzeti törekvésekkel. Egy merőben új meglátása lép be a szerzőnek, mondván, hogy nem annyira a “Monarchia bukását kell(ene) már végre magyarázni, (mint) inkább azt vizsgálni, miképpen tudott ennyi vereséget túlélni, hogyan volt képes annyi éven át folytatni a küzdelmet”. Bizonyára azért -mondja találóan a szerző- mert “voltaképpen Közép-Európa egészéről volt szó, amelyet Oroszország elnyeléssel fenyegetett”. (ld. im. 50-51. pp.). Nem véletlen tehát, hogy a Wilson-i 14 pont már imígyen szólt “Ausztria-Magyarország népeinek helyét a többi nemzetek között biztosítva akarjuk látni”. A föderatív struktúrának és nem a mértéktelen területi igényeknek (R. W. Seton Watson) adott volna elsőbbséget.(ld. a 10. pont: “elsőrendű lehetőséget kell adni az autonom fejlődésnek”.

            Alább “Magyarország felosztását elemezve mered elénk a történelmi valóság, nevezetesen, hogy az önrendelkezés szép eszméjét hirdetve Wilson maga sem volt tisztában a következményekkel (ld. III. fejezet: Békekonferencia Párizsban 86. p.). Ezt az új felismerést azonban akkor érzékeljük a maga teljességében, amikor a szerző alább azt mondja, hogy a “Monarchia széthullása mellett, ill. azon belül volt egy nem kevésbé gyors és éppoly teljes magyar összeomlás is, amely jelezte, mennyire félkész és mennyire látszat-alakulat volt az 1867-1918 közötti (nemzeti), magyar állam”. Valóban, ehhez képest Károlyi Mihály ellentmondásos szerepe (ld. önvallomásai, emlékiratai nyomán), avagy éppen Apponyi Albert célt tévesztő érvelése (nevezetesen, hogy “Szerencsétlenül nem korlátozta ügyét azokra a határterületekre, amelyekben a magyarok többségben voltak” ld. Lloyd George: Memoirs of the Peace Conference New Haven, Yale Univ. Press. 1939.) a béketárgyalásokon már sokadrangú tényezővé zsugorodott.

            Herczegh Géza eredeti forrásokon nyugvó elemzésének az is egy merőben újszerű aspektusa, hogy a két világháború közé szorult évtizedek történéseit egy megszakítatlan történelmi folyamatként (“Rövid közjáték” ld. IV. fej., A reváns előkészítése, ld. V. fej.) kezeli. “Ami 1914-ben (el)kezdődött, az 1945-ben fejeződött be”-mondja találóan a szerző. Régi és új hatalmak játékszereivé váltak eközben a kisnemzeti szuverén államok, amely abból is fakadhatott, hogy a régió ide sorolható képződményei egytől egyig csak szaporították “Európa új beteg embereit”. Markáns tényezőként állandósulni látszott a versailles-washingtoni rendszerbe zárt kényszerpálya, amelyből nincs kiút sem a kis-antant szerveződése által, sem pedig a nemzetek Szövetségének (a Népszövetségnek) a tagsága által. Példaként kínálja fel a szerző a Szerb-Horváth-Szlovén királyság, a királyi Románia, ill. a külsőre mintaszerűen szervezett Csehszlovák polgári demokratikus Köztársaság kényszerpályára állását (ld. im. 155-160. pp.). Elmaradt a szerves fejlődés útjára történő visszatérés, a gazdasági-társadalmi integrálódást pedig a külső tényezők akadályozták. Rapalló (1922.) a kelet-európai (a szovjet) nagyhatalmi törekvéseknek kedvezett, Locarnó (1925.) pedig “maga után vonta Németország fokozatos rehabilitációját” (ld. im. 179-180 pp.). Jellemzésül idézi fel a szerző, hogy a svájci kisvárosban zajló tárgyalásokba csak az “érdemi kérdések eldöntése után” vonták be a hatalmak a csehszlovák és a lengyel külügyminisztereket. Sem a francia, sem a brit diplomácia nem vállalt garanciát a csehszlovák, ill. a lengyel(határ)-érdekek mellett, maradt tehát a kétes értékű német-lengyel, ill. a német-csehszlovák döntőbírósági egyezmények aláírása.

            A franciák továbbra is a béke egyetlen biztosítékát Franciaország politikai és katonai túlsúlyának fenntartásában látták, Anglia évszázados Európa-politikája pedig a német-francia hatalmi egyensúlynak adott elsőbbséget. Ez utóbbi egyensúly azonban minden eddiginél ingatagabb maradt. Az USA rövidesen “hátat fordított Európának”, az ún. Európa-ház pedig az ugyancsak francia talajon fogant Páneurópa eszme (Briand) segédletével sem állhatott még meg a saját lábán. Ebbe a bonyolult nemzetközi miliőbe elhelyezve tanulságos végül az a kép, amely a 20-as évek második felében kibontakozó olasz-magyar közeledést, az 1927 áprilisában megkötött olasz-magyar szerződést tárgyazza. Olasz-osztrák-magyar kapcsolatok erősödését (ld. 1936. évi osztrák-olasz egyezmények) hozta ez a lépés és megszüntette végre Magyarország addigi szinte teljesnek tűnő elszigeteltségét. A világgazdasági válság és a német orientációt erőltető Gömbös-i politika azonban ismét csak a rövidlátó politikának kedvezett. Két hatalmas totalitárius rendszer növekvő szorításában a régió kisnemzeti államai lassan – a hazaival együtt – szuverenitásuk maradékát is elvesztették. Az Anschluss (235), München (241), az első bécsi döntés (253), A Ribbentrop-Molotov paktum által a “furcsa háború” kellős közepén találtuk magunkat, ill. a katasztrófális (háborús) elkötelezettség elhárítására sem maradt erőnk. (Ld. A német győzelmek sodrában VI: fejezet. A második bécsi döntés (304), Patthelyzet és lépés kényszer (314), Háború a Balkánon (325) stb. nyomán). Pedig nem csak az újabb világégést magában rejtő német-olasz-japán szövetségi szerződések aláírására került sor még 1940-ben, hanem a magyar külpolitika “egyik fő pillére (is) összeomlott (ld. az olasz vereség Görög földön, ill. Egyiptomban), anélkül, hogy erre a közvélemény (minálunk) felfigyelt volna (ld. im. 321.) A sokak által elemzett jugoszláv-magyar “örök” barátsági szerződés egyes cikkelyeit is okkal idézve jut el a szerző Teleki Pál öngyilkosságához, amelyben a közvetlen (a determináns) okokat a londoni magyar követ (Barcza György) táviratában jelöli meg. Idézvén ebből a magyarság kálváriáját tartalmazó okmányból: “Amennyiben Magyarország bármilyen jogcímen részt venne a (Jugoszlávia elleni) háborúban Anglia és szövetségesei hadat üzennek Magyarországnak”, továbbá ha akár csak megengedi Magyarország, hogy “területén német csapatok átvonuljanak…a háború végén legyőzött országként fogják kezelni és külön felelősség fogja terhelni azért, hogy olyan országot támadott meg, amellyel előzőleg örök barátsági szerződést kötött”. (Ld. im. 329. cit. 33.). A történelmi felelősség sajnálatos módon megismétlődött a szovjet-ellenes háborúba történt belépés esetében, pedig a Barcza-féle távirat már kategorikusan megfogalmazta, hogy “semmiféle speciális meggondolásról (magyarázatról) nem lehet szó”.

            Izgalmas és múlhatatlanul aktuális diplomácia-történeti események, eredeti okmányok sorakoznak ezúttal Herczegh Géza munkájában, amely nemzedékek egész sorának szól és főként a jövő nemzedékeit, ill. a közgondolkodást kívánja végre megtisztítani a téveszméktől. A példátlan méretű világégés történéseinek korhű feltárása, a háborús diplomácia egyre bonyolultabb szerepváltása, az anyagi és az erkölcsi értékek hallatlan méretű feláldozása, és persze a népek és nemzetek végeláthatatlan szenvedései is lépten-nyomon feltűnnek a sorok között. “ A német vereségek árnyékában”, ill. a “náci megszállás alatt” c. fejezetekben (ld. a VII. és VIII. fejezet alapján) különös aktualitással tárulnak fel az olvasó előtt a civil szférát, az anyagi javakat és az ártatlan emberéleteket ért veszteségek. Hasonlóan elénk merednek a régiót ért tömeges deportálások, a népirtások és a közvetlen hadászati cselekmények kíméletlen eseményei. Az utókor audio-vizuális feldolgozásain nevelkedett nemzedék számára csak az ilyen módszeres alkotások tehetik érthetővé pl. Pearl Harbourt (1941), Sztálingrádot, “kiugrási kísérleteink” kudarcát, avagy éppen az ismert “varsói felkelés” tragédiáját, a polgári lakosságot ért hadszíntéri atrocitásokat. Roosevelt és Churchill Casablankában lezajlott (kettős) találkozója (1943) után mindenféle magyar béketapogatózás tárgytalannak, illúziónak bizonyult. Miként a korabeli magyar-brit titkos tárgyalások dokumentumait idézzük: “Öfelsége kormányának semmi dolga ezzel a rezsimmel” (ld. im. 407. p.)

            Herczegh Géza műve jó szolgálatot tett a történelmi realitások megismerésének, mert a “tengelyhatalmak feltétel nélküli megadását” követelő nyilatkozatot követően csakúgy, mint a két évvel korábban proklamált Atlanti Charta (1941) után már a fenntartásokat hangsúlyozta a szovjet diplomácia a totális háborúba belekeveredett államok jövőbeli megítélését illetően. “Sztálin nem akarta, hogy a német vereség esetén ezek az államok az angol (diplomácia) védőszárnyai alá bújjanak”. (ld. im. 351. p.) Hiábavaló volt tehát a casablankai nyilatkozat, miszerint “Magyarországot nem szándékozunk megcsonkítani és nem akarjuk kormányainak ostobaságáért a magyar népet büntetni”. Molotov még a teheráni találkozó előtt hangot adott a kollektív felelősségnek (mondván), hogy a háborús bűnökért a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak, hanem nagyobb, vagy kisebb mértékben a magyar népnek is viselnie kell. Beneš nagy ügybuzgalommal készítette elő tehát a máig vitatott deportálásokat, amihez a követendő példát a hadszíntéri embervadászat szolgáltatta. Erről mondja a szerző, hogy “a szovjet hadvezetés a bécsi döntések egyikét sem ismerte el, tehát egy vele szövetséges állam polgárait hurcolta el” a magyarlakta területekről. Az a vélelem is reálisnak tűnik, hogy mindez nem történhetett a helyi bábkormányok tudta nélkül. (ld. im. 522., 547. pp.). Potsdamot, ill. az azt követő idők diplomácia-történetét volna célszerű még feltárni, hogy a régió történelmi tehertételei véglegesen oldódjanak, mert aligha hihető, hogy “így akarta a végzet”.

            A szerző ajánlását azzal kell kiegészíteni, hogy ezt a monumentális tényfeltáró alkotást a közgondolkodás iránt fogékony fiatal nemzedék feltétlenül ismerje meg.