Jakab András: A szocializmus jogdogmatikai hagyatéka*

 

1. Mi is az a jogdogmatika?

1.1 Egy ilyen jogdogmatika-fogalom mellett mi a jogtudomány (s ezen dolgozat) feladata?

2. A háromelemű normaszerkezet

2.1 A diszpozíció

2.1.1 Az implicit diszpozíció

2.1.2 Az explicit diszpozíció

2.1.3 A kógens és a diszpozitív diszpozíció

2.2 Miért jobb a kételemű normaszerkezet, mint a háromelemű?

3. Emberi jogok és állampolgári jogok

4. A legfelsőbb államhatalmi szerv

5. A jogértelmezés módszerei

6. A jogág fogalma

6.1 Problémák a jogági felosztás kritériumaival

7. Államigazgatás mint közigazgatás

8. Polgári jog és családjog

9. A jogviszony mint jogilag szabályozott társadalmi viszony

10. A dolgozat tételeinek összegzése

 

Ebben a dolgozatban a szocializmus jogdogmatikai hagyatékának legfontosabb (legismertebb) darabjait vizsgálom.[1] Mielőtt azonban ehhez hozzákezdhetnék, szükséges tisztázni, hogy mit is értek jogdogmatika alatt.

 

1. Mi is az a jogdogmatika?

 

A jogdogmatika a jog fogalmi rendszere. Ezen fogalmaknak két fő típusa van: 1. a jogelméleti és 2. a pozitív jogi fogalom. Utóbbiak a normatív aktusokban (pl. törvényekben) található fogalmak, előbbiek a jogtudósok által a jogrendszer működésének magyarázatára kitalált fogalmak (pl. a jogforrási hierarchia, vagy éppen a norma szerkezeti elemei). Nézzük, hogy mi a fő különbség köztük!

            Egy pozitív jogi fogalom meghatározásáról, pl. arról, hogy mi is az a lopás, lehet azt mondani, hogy igaz vagy hamis, hiszen van egy világos és egyértelmű mércénk, nevezetesen a törvény [Btk. 316. § (1) bek. “Aki idegen dolgot mástól azért vesz el, hogy azt jogtalanul eltulajdonítsa, lopást követ el.”]. A lopás minden ettől eltérő definíciója hamis. Az esetleges viták pozitív jogi fogalmak esetében csak ezen fogalmak részletesebb (kicsiszoltabb) tartalmáról szólhatnak.

            A jogelméleti fogalmak azonban ennél sokkal bonyolultabbak. Esetükben nincs közvetlen mérce,[2] az egyetlen, ami számít, az a célszerűség. Célszerűség alatt az értendő, hogy melyik fogalmi konstrukciónak jobb a magyarázó ereje,[3] azaz melyiknek a keretei közt lehet 1. a legtöbb jogi jelenséget 2. ellentmondásmentesen és 3. a lehető legegyszerűbben magyarázni (4. bizonyos körülmények között a magyarázó erőn túl ideológiai-politikai megfontolások is szerepet játszhatnak).

 

1.1 Egy ilyen jogdogmatika-fogalom mellett mi a jogtudomány (s ezen dolgozat) feladata?

 

A jogtudomány feladata ezek után kettős: egyrészt a pozitív jogi fogalmaknak pontosan kicsiszolt tartalom adása (mind ellentmondás-mentességi, mind társadalmi célszerűségi szempontok figyelembevételével), másrészt jogelméleti fogalmak alkotása (ill. már megalkotott jogelméleti fogalmak felülvizsgálata). A pozitív jogi fogalmak esetében tehát a jogtudós megpróbálja a jogalkalmazókkal elhitetni, hogy az illető fogalmak tényleg azt jelentik, amit ő ír róluk,[4] a jogelméleti fogalmakról pedig azt is el kell hitetni, hogy érdemes (célszerű) őket használni.[5] Míg tehát a pozitív jogi fogalmaknál csak egy kérdés van: “mit jelent(sen) ez vagy az a fogalom?”, addig a jogelméleti fogalmaknál kettő: 1. “érdemes-e használnunk ezt a fogalmat (vagy egyszerűen csak feledkezzünk meg róla)?” és 2. “ha érdemes használnunk, akkor mit jelent(sen)?”. Persze ha egy jogelméleti fogalmat beemelnek a pozitív jogba (magyarul szövegszerűen megjelenik egy normatív aktusban), akkor az pozitív jogivá válik, és többé már nem tehetjük fel vele kapcsolatban az “érdemes-e használnunk?” kérdését.[6]

Ez a dolgozat ezen premisszák mellett vizsgálja meg a szocializmus jogdogmatikai hagyatékának alábbi elemeit:

 

1. a norma szerkezete,

2. az emberi és állampolgári jogok közti különbség,

3. a legfelsőbb államhatalmi szerv elképzelése,

4. a jogértelmezés módszerei,

5. a jogág fogalma,

6. az államigazgatás mint a közigazgatás szinonimája,

7. a családjog önállósága és végül

8. a jogviszony fogalma.[7]

 

2. A háromelemű normaszerkezet

 

Az aktuális magyar jogelméleti felfogás szerint a normának három része van: tényállás (hipotézis), rendelkezés (diszpozíció) és jogkövetkezmény (szankció vagy joghatás).[8] Ez azonban – bármilyen meglepő is ez a latinos terminológia mellett – szovjet inspirációra vált meghatározóvá, s korábban (Szászy-Schwarz, Fürst, Szladits) a kételemű normaszerkezet volt az elfogadott.[9] Első általam ismert hazai megjelenése egy 1949-ben (Szabó Imre által) oroszból fordított jogelméleti füzetecske.[10] Ez az elképzelés egyébként akkor még a szovjet jogirodalomban is meglehetősen friss eredménynek számított, hiszen elsőként 1940-ben írt róla Golunszkij és Sztrogovics.[11]

            Az általam ismert nyugati szakirodalomban is a kételemű normaszerkezet (tényállás és jogkövetkezmény) az elfogadott – bár sokan (pl. Bydlinski) egyszerűen nem is foglalkoznak a témával külön. Aki kifejezetten foglalkozik a problémával,[12] az mind kételemű normaszerkezetről beszél. Sőt: nem egyszerűen kételeműnek tartják a norma szerkezetét, hanem még csak nem is reagálnak a (magyar szakirodalomban közhelyszerű) háromelemű normaszerkezetre, mert számukra a kételeműség a közhelyszerű.

A norma szerkezeti elemei jogelméleti fogalmak, hiszen egyetlen normatív aktusban (jogszabályban) sem találhatunk a norma szerkezeti elemeiről szóló részeket. Ezért aztán itt nem csupán azt magyarázgathatjuk, hogy vajon mi is az a “hipotézis”, a “diszpozíció” vagy éppen a “szankció”. Akár meg is válhatunk valamelyik fogalomtól, ha a fenti, jogelméleti fogalmakkal szemben támasztott (a magyarázó erőből fakadó) kritériumoknak az nem felelne meg. Ennek fényében itt most arra teszek kísérletet, hogy bebizonyítsam, a háromelemű normaszerkezet elvetendő, s helyesebb lenne, ha feltételeznénk: a normának csak két szerkezeti eleme van: tényállás és jogkövetkezmény.[13]

 

A kételeműség melletti érveim a következők:

·        mindazon jogi jelenséget meg tudja magyarázni, amelyet a háromelemű (sőt többet is, hiszen nem vetődik fel a lex imperfecta problémája[14]),

·        nem áll ellentmondásban a jogi gondolkodásunk alapjait jelentő jogalkalmazási modellel (a háromelemű azonban ellentmondásban áll vele), és végül

·        egyszerűbb a háromeleműnél, hiszen kevesebb fogalommal (nevezetesen három helyett kettővel) dolgozik.

Az elkövetkezőkben tehát bemutatom, hogy a kételemű normaszerkezet mindazt tudja, amit a háromelemű (2.1 A diszpozíció), majd pedig azt, hogy miért jobb az általam vázolandó kételemű megoldás a réginél (2.2 Miért jobb a kételemű normaszerkezet, mint a háromelemű?).

 

2.1 A diszpozíció

 

Az általánosan elfogadott háromelemű normaszerkezet első (hipotézis) és harmadik (szankció vagy joghatás) eleme megfeleltethető az általam javasolt kételemű normaszerkezet tényállásának[15] és jogkövetkezményének. A különbség tehát a diszpozíció létében vagy nemlétében van.

De mi is az a diszpozíció? A diszpozíció a jogalkotó által kitűzött normatív cél, a jogalkotó által elvárt magatartás. A továbbiakban külön vizsgálom az implicit és az explicit diszpozíciót.

2.1.1 Az implicit diszpozíció

 

Erre a klasszikus példa a következő: az “Aki mást megöl, az bűntettet követ el, és öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő” [Btk. 166. § (1) bek.] norma diszpozíciója a “tilos mást megölni”.

Ez az implicit diszpozíció azonban nem része a normának! Az, hogy ne öljék az emberek egymást, lehetett a jogalkotó célja, de a tiltást nem fogalmazta meg a normában, és logikailag sem vezethető le belőle.[16]

Fölösleges ennek a tiltásnak (“tilos mást megölni”) a létezését feltételeznünk, hiszen sem pozitív jogilag nincs megfogalmazva (és le sem vezethető), sem pedig nem kell mindenképpen a létét feltételeznünk a jogrendszer működéséhez.[17]

 

2.1.2 Az explicit diszpozíció

 

Nézzük például:

 

“Adásvételi szerződés alapján az eladó köteles a dolog tulajdonát a vevőre átruházni [...]” [Ptk. 365. § (1) bek.]

 

továbbá:

 

“[...] a jogosult a hibás teljesítésből eredő kárának megtérítését [...] követelheti [...].” [Ptk. 310. §]

 

A hagyományos felfogás szerint esetünkben a tényállás: “ha adásvételi szerződést kötöttek”, a diszpozíció “a dolog tulajdonát át kell ruházni a vevőre”, a szankció pedig [tehát ha mégse ruháznák át a tulajdont minden részjogosítványával, mert például azt zálog terheli, akkor] “a károkozónak – a jogosult követelésére – kártérítést kell fizetnie”.

Csakhogy itt két normáról van szó!

1. ha adásvételi szerződést kötöttek, akkor a dolog tulajdonát át kell ruházni a vevőre

2. ha a dolog tulajdonát át kell ruházni a vevőre és ez mégsem történik meg, akkor a károkozónak – a jogosult követelésére – kártérítést kell fizetnie

Mind a két normának saját tényállása és saját jogkövetkezménye van.[18]

 

2.1.3 A kógens és a diszpozitív diszpozíció

 

A hagyományos felfogás szerint a kógens (kényszerítő) és a diszpozitív (hézagpótló)[19] normákat az különbözteti meg egymástól, hogy diszpozíciójuk kógens-e avagy diszpozitív. Kérdés, hogy lehet a kógens és a diszpozitív normák közti különbséget az általam vázolt kételemű normaszerkezettel kezelni.

Nézzünk egy példát a diszpozitív normára:

 

“A megszűnt alapítvány vagyonát - az alapító okirat eltérő rendelkezése hiányában - a bíróság hasonló célú alapítvány támogatására köteles fordítani.” [Ptk. 74/E. § (5) bek.]

 

Hogy fejezhető ki a kételemű normaszerkezetben az, hogy “az alapító okirat eltérő rendelkezése hiányában”? A következőképpen:

 

Ha (a vagyon a megszűnt alapítványé és nem rendelkeztek róla), akkor (azt a bíróság más hasonló célú alapítvány támogatására köteles fordítani).

 

Álláspontom szerint tehát a diszpozitív normákat az különbözteti meg a kógens normáktól, hogy tényállásuk (konjunktíve) tartalmaz egy olyan tagot is, amely a “nem-rendelkezés”-t jelenti.

A kógens és a diszpozitív normák közti különbség tehát a normák tényállása közti különbség.

 

Az eddigiekben tehát beláttuk, hogy a kételemű normaszerkezettel mindazt meg tudjuk magyarázni, amit a háromeleművel. A kételemű normaszerkezet tehát “legalább olyan jó“, mint a háromelemű. Az elkövetkezőkben azt mutatom be, hogy nem egyszerűen “legalább olyan jó“, hanem “jobb“ a háromeleműnél.

 

2.2 Miért jobb a kételemű normaszerkezet, mint a háromelemű?

 

A kontinentális jogrendszerekben elfogadott jogalkalmazási modell (modus ponens) szerint a normának csak két szerkezeti eleme van, mégpedig tényállás és jogkövetkezmény.

 

Ha A, akkor kell, hogy B.[20]

A                                           

Tehát kell, hogy B.

 

Az “A” a tényállás, a “kell, hogy B” a jogkövetkezmény. Tehát:

 

Ha a tényállás megvalósul, akkor a jogkövetkezmény belép.

A tényállás megvalósult                                                                 

Tehát belép a jogkövetkezmény.

 

Vagy egy konkrét példán:

 

Aki mást megöl, az bűntettet követ el és öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”

Kovács János mást megölt.                                                                                                                                           

tehát: “Kovács János bűntettet követett el, és öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”

 

Ez esetben a tényállás az “Aki mást megöl”, a “bűntettet követ el és öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő” a jogkövetkezmény. A “bűntettet követ el” is a jogkövetkezményhez tartozik, hiszen ez határozza meg a konkrét jogkövetkezményt, azaz pl. a büntetés-végrehajtási fokozatot (pl. Btk. 43. §).

Avagy:

 

Aki idegen dolog feldolgozásával vagy átalakításával a maga számára jóhiszeműen új dolgot állít elő, [az] a dolog tulajdonosának választása szerint köteles a dolog értékét megtéríteni, vagy munkája értékének megtérítése ellenében az új dolog tulajdonjogát átengedni.”

Kovács János idegen dolog feldolgozásával új dolgot állított elő.                                                                        

tehát: “Kovács János a dolog tulajdonosának választása szerint köteles a dolog értékét megtéríteni, vagy munkája értékének megtérítése ellenében az új dolog tulajdonjogát átengedni.”

 

Azt látjuk, hogy az általánosan elfogadott jogalkalmazási modell ellentmondásban áll a háromelemű normaszerkezettel (vagy legalábbis a jogalkalmazási modell igen erősen kételemű normaszerkezetet sugall).

 

A kérdés az, hogy melyiktől kell megválnunk: a jogalkalmazási modelltől, vagy pedig a háromelemű normaszerkezettől. Két érv is szól amellett, hogy a jogalkalmazási modellt tartsuk meg.

1. Először is a magyar (és általában a kontinentális) jogrendszer gondolkodási stílusának alapjait érintené, ha a jogalkalmazási modellhez nyúlnánk hozzá – míg a háromelemű normaszerkezet ehhez képest periférikusnak mondható. Azt is mondhatjuk: a jogalkalmazási modell a maga egyszerűségével a magyar jogi gondolkodás paradigmáját jelenti, a háromelemű normaszerkezetről a kételeműre való átváltás pedig ezen paradigmán belül lehetséges. 2. A jogalkalmazási modellt nap mint nap használják magyar jogászok tömegei a gyakorlatban, míg a háromelemű normaszerkezetnek csupán a jogtudományban van szerepe, s mindig csupán tudományos(kodó) szövegösszefüggésben kerül elő. A jogtudomány művelői pedig értelemszerűen sokkal kevesebben vannak, és ráadásul sokkal könnyebben hajtanak végre egy váltást, hiszen a tudományra műfajánál fogva jellemző az új elméletek feltűnése és a régiek elvetése.[21]

Ezért aztán érdemesebb (és könnyebb) a háromelemű normaszerkezettől megválni, mint a jogalkalmazási modelltől.[22]

 

A diszpozícióval kapcsolatos vizsgálatok végén megállapíthatjuk: a diszpozíció egy fölösleges fogalom, s itt az ideje, hogy megszabaduljunk tőle.[23] Sőt: mivel fölösleges, ezért káros is, hiszen bonyolítja a helyzetet, s ezzel a tisztánlátást akadályozza.

 

Érdemes tehát azt feltételeznünk, hogy a normának két szerkezeti eleme van: a tényállás és a jogkövetkezmény.

 

3. Emberi jogok és állampolgári jogok

 

Ismeretes az emberi és az állampolgári jogoknak egy olyan fajta szembeállítása, amely a hazai alkotmányjogi irodalomban domináns volt,[24] és amely a rendszerváltozás után is tartotta magát egy ideig.[25] Az elképzelés nem a szovjet jogirodalomból, hanem Szabó Imrétől származik.[26] Mielőtt azonban eluralkodna rajtunk a nemzeti büszkeség, nézzük meg, hogy miről is van szó. A gondolatmenet ugyanis támadható.

            Szabó Imre szerint az emberi jogok eszméje természetjogi eredetű.[27] A természetjog azonban mint idejétmúlt metafizika elvetendő. Ezért aztán a jogban emberi jogokról sem beszélhetünk, hanem csak pozitívjogi (értsd: írott dokumentumba foglalt) megfelelőjükről, az állampolgári jogokról. Szabó szerint az emberi jog nem jogi fogalom.[28] Azért is jobb az állampolgári jog elnevezés, mert jog úgyis “csak az állam által állampolgárokként elismert embereknek biztosítható”.[29] Problémát jelenthet – mint azt Szabó is látja – ezen felfogással szemben, hogy a nemzetközi jog egyes dokumentumai minden ember számára (tehát állampolgárságtól függetlenül) előírnak alapvető jogokat. Ezeket azonban – így Szabó – az állam nem a külföldi állampolgár emberi mivolta miatt biztosítja, hanem azért mert állam: “mintegy önmagát ismeri el ezek meghirdetésével”.[30] A nemzetközi emberi jogok egyébként úgysem igazi jogok még, hiszen azokat az államoknak kell átültetniük saját jogrendjükbe.[31] Végül a nemzetközi jogban elfogadott terminológia előtt meghajolva azt írja, hogy ezek a nemzetközi jogi emberi jogok (tehát ezek a nem igazi jogok) olyan jogok, amelyek bármely állam állampolgárát vagy állampolgársággal nem rendelkező személyt (hontalant) megilletik.[32]

A gondolatmenettel a legfontosabb probléma az, hogy összemos két ellentétpárt:

1. az emberi jog mint természetjog (természetes jog) vs. pozitívjogilag rögzített alapjog, és

2. az emberi jog mint állampolgárságtól függetlenül biztosított alapjog vs. állampolgárság alapján biztosított jog ellentétpárokat.

        Azt, hogy valaki a természetes jogok eszméjét tagadja, s helyette kizárólag a pozitív jogra koncentrál, el lehet fogadni.[33] Azt azonban nem lehet tagadni, hogy az alkotmányok bizonyos jogokat nem csak állampolgáraiknak, hanem mindenkinek (hontalanoknak is) biztosítanak (pl. az akkor hatályos Alkotmány 50. § (1) bek. szerint “A Magyar Népköztársaságban a nõk a férfiakkal egyenlõ jogokat élveznek.“). Itt tehát kifejezetten egy dogmatikai különbségtételről van szó, egy olyan (legalábbis jogelméleti)[34] fogalmi megkülönböztetésről, amelynek van magyarázó ereje.[35] Szabó Imre tévedése arra vezethető vissza, hogy nem látta: az “emberi jogok” hangalak két különböző fogalmat takar (1. természetes jog és 2. állampolgárságtól függetlenül biztosított alapjog). El akarta vetni a természetes jogok eszméjét, s evvel együtt az állampolgárságtól függetlenül biztosított alapjogoktól is megvált. Ha úgy tetszik, a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötte.[36]

            Az AB egyértelmű (már-már didaktikus) állásfoglalása[37] után a hazai jogirodalomból lassan eltűnni látszik a “Szabó Imre”-féle felfogás.[38]

 

4. A legfelsőbb államhatalmi szerv

 

A hatályos Alkotmány 19. § (1) bek. szerint “A Magyar Köztársaság legfelsőbb államhatalmi és népképviseleti szerve az Országgyűlés.” Ez a mondat a szocializmus államelméleti felfogását tükrözi.[39] Eszerint az állami szervek hierarchiájának csúcsán az Országgyűlés áll, amelynek hatalmát nem lehet korlátozni. Egy hatalommegosztásos állammodellben (amilyenné a rendszerváltozással alakultunk) nincs “legfelsőbb államhatalmi szerv”, csak egymást kölcsönösen korlátozó és ellenőrző szervek.[40] 1989-ben azonban az átfogó alkotmánymódosítás alkalmával ezt a szakaszt “benne felejtették” az Alkotmányban.[41] Tartalmilag nem fedte már a valóságot, s azt hihettük, hogy a “legfelsőbb államhatalmi szerv” az Országgyűlés kiüresített rangjává alakul. Sajnos nem így történt.

            Vizsgáljuk meg ezügyben az AB gyakorlatát:

1. A 48/1991. (IX. 26.) AB határozat vészjóslóan már azt állította, hogy a “legfelsőbb államhatalmi szerv” megjelölésből adódnak bizonyos hatáskörök, amelyek azonban az Alk.-ban máshol kerülnek meghatározásra.

2. Majd a 2/1993. (I. 22.) AB határozat megnyugtathatta a nyugtalankodókat, amikor is azt mondta, hogy az említett megjelölés ellenére sem korlátlan az Ogy. hatalma, hiszen az Alk. az alapjogokkal és a hatalommegosztással számos korlátot állít fel. Úgy vélhettük tehát, hogy a fogalom jogállamivá szelídítése (az 1991-es megingás után) megtörtént.

3. A Németh János által vezetett második alkotmánybíróság azonban ezt nem így gondolta. A 4/1999. (III. 31.) AB hat. többségi véleményében még nem, de egy párhuzamos indokolásban már minden korábbinál egyértelműbben bukkant fel a hatalom egységének lenini[42] elve. Idézem: “Az Országgyűlés a legfelsőbb államhatalmi és népképviseleti szerv [Alk. 19. § (1) bek.]. Ez a jellegmeghatározás azt is jelenti, hogy a parlamenti funkciók és hatáskörök gyakorlása az államszervezet és a demokratikus működés követelményére figyelemmel nem korlátozható.” [kiemelés tőlem – J. A.] Nyilvánvaló, hogy egy hatalommegosztásos rendszerben nincs olyan hatalom, amely “nem korlátozható”. Ha pedig ezt a “nem korlátozható”-ságot a “legfelsőbb államhatalmi és népképviseleti szerv” fogalmából vezetik le, akkor a gondolat eszmetörténeti helye (ti. szocializmus) teljesen egyértelmű. Az időutazás azonban nem csupán egyszeri kirándulás volt.

4. A következő említésre méltó eset 2001. márciusában történt.[43] A 7/2001. (III. 14.) AB határozat az állampolgári jogok országgyűlési biztosáról szóló 1993. évi LIX. törvény (a továbbiakban: Obtv.) egy részét megsemmisítette.[44] Az ombudsmanok által vizsgált szerveket szabályozó Obtv. 29. § (1) bek.-ből törölték az a) pontban[45] található “államhatalmi” szót, mondván 1. egyrészt bizonytalan a jelentése, ezért a jogbiztonságba ütközik (ez az érv számunkra most érdektelen), 2. másrészt pedig az Alk. 19. § (1) bek. miatt mint államhatalmi szervet az Ogy.-t is fedné a megnevezés.[46] Ez utóbbi azonban – így az AB – elfogadhatatlan, mert az ombudsmanok valójában az Ogy. szervei, tehát biztos nem ellenőrizhetik az Ogy.-t.

A gondolatmenettel a következő a baj: Az, hogy egy szerv az Ogy. szerve, még nem jelenti azt, hogy ne ellenőrizhetné az Ogy.-t. Sem az Alk., sem az Obtv. nem nevezi az ombudsmanokat az Ogy. szerveinek, tehát nem tudni, pontosan mit is jelent ez (persze az AB sem definiálja). Ha esetleg azt értenénk alatta, hogy az Ogy. határozza meg (törvényben) a hatáskörüket és választja őket, akkor ennyi erővel nyilván az AB is az “Ogy. szerve” lehetne, amelytől azonban senki sem akarja már elvitatni az Ogy. ellenőrzésének jogát.[47] A probléma nem is annyira a gondolatmenet (egyébként nyilvánvalóan) hibás volta, hanem az a felfogás, amely nem szimpatizál az Ogy. hatáskörgyakorlásának független jogvédő szervek általi ellenőrzésével. Az ilyen felfogások alapvetően kétféleképpen alapozhatók meg: 1. a Westminster-modellel (Parliament can do anything), 2. másrészt a hatalom egységének lenini elvével. Azt hiszem, nem különösebben merész az az állítás, hogy a magyar alkotmánybírák szeme előtt ezen határozat meghozatalakor nem a magyar alkotmányos berendezkedéstől meglehetősen távol eső (és valószínűleg nálunk egyébként is működésképtelen, a hatályos Alkotmánnyal nyilvánvalóan nem megalapozható, számunkra tehát csupán egzotikumként értékelhető) brit modell lebegett, hanem inkább a régi (öntudatlan) beidegződések, azaz a “legfelsőbb államhatalmi szerv” eszméje.

 

Csak remélhetjük, hogy az AB előbb-utóbb felhagy ezzel a hajmeresztő múltidézéssel, s nem hoz újabb határozatokat a “legfelsőbb államhatalmi szerv” szellemében.

 

5. A jogértelmezés módszerei

 

A jelenleg legáltalánosabban használt polgári jogi tankönyv szerint négyféle értelmezési módszer van: 1. nyelvtani, 2. logikai, 3. rendszertani és 4. történeti.[48] Erre a négyesre nehéz lenne ráfogni, hogy a szocializmus öröksége, hiszen köztudottan Savignytől erednek. Ami tehát ott szerepel, az biztos nem szocialista. Valami azonban hiányzik, s ez a szocializmus öröksége. A hiányzó ötödik elem: a teleologikus értelmezés.[49] Ez aszerint értelmezi a jogot, hogy feltételezi: a jogszabály (normatív aktus) értelmes és igazságos célra törekszik.[50]

            Ha meg akarjuk tudni, hogy – a háború előtti polgári jogászoktól eltérően – miért nem szerették a szocializmusban a teleologikus értelmezést, akkor ismét csak Szabó Imréhez kell fordulnunk.[51] Álláspontja szerint a teleologikus értelmezés lényege, hogy a törvényt függetleníti a törvényhozó akaratától, s az értelmezés elvévé egy felvett, kitűzött célt tesz. Az értelmezés egyetlen célja az, hogy a lehető legteljesebben feltárjuk a törvényhozó eredeti szándékát, s az értelmezés során csak olyan célokat szabad figyelembe vennünk, amelyek a törvényhozó céljai voltak. A teleologikus értelmezés tehát csupán a történeti értelmezés keretében jelenhet meg.[52] Ezen felül, további “burzsoá” módszerként Szabó megkülönböztet egy hatodik, “értékelő” értelmezést is. Ez azonban csupán Szladits egy idézetének félreértésén alapul.[53]

            Tizenhét évvel későbbi művében a következőket mondja a jogértelmezésről: “az értelmezés mindig [csak – J. A.] deklaratív” és “semmit sem magyarázhatunk bele a jogszabályba, ami nincsen abban benne.”[54] Néhány oldallal később pedig a teleologikus értelmezésről így nyilatkozik: “Az, hogy az értelmezés később egészében elszakadt a történeti módszertől és a célszerűségi értelmezéssel egyfajta jogi opportunizmust vezetett be, vagyis a jogszabálynak olyan értelmet tulajdonított, ami az ügy természetének megfelelő volt, tulajdonképpen a törvényt egyszerű eszközzé degradálta, amelyet bármely kívánt célra alkalmazni lehet. Ezt a módszeri elemet, vagyis az úgynevezett teleológiai értelmezési módot el kell vetnünk.”[55]

            Azt látjuk tehát, hogy a teleológiai értelmezéssel szembeni legfontosabb ellenvetés az volt, hogy eltávolodik a törvényhozó eredeti akaratától, s túl nagy játékteret enged a jogalkalmazásnak. Ezt lehetne akár a jogbiztonság követelményéből fakadó érvelésnek is tekinteni. Az akkori körülmények közt, az akkori légkör fényében azonban az álláspontot inkább úgy kell értékelni, mint annak megnyilvánulását, hogy a szocializmus – egy “normális“ diktatúrához illően – nem kedvelte az ellenőrizhetetlen kreativitást.[56] Ehelyett a jogalkalmazókat előre kiszámítható automatákká szerette volna alakítani.[57] Ehhez járult hozzá – tudatosan vagy öntudatlanul, bár inkább az előbbi – Szabó Imre is.

            A rendszerváltozás után egyébként ismét kezd feléledni a jogirodalomban a teleologikus értelmezés eszméje.[58] Ez nem jelent persze megoldást a jogértelmezés módszereinek minden problémájára – sőt a magam részéről kételkedem az ötös módszer elegendő mivoltában. Erről azonban ehelyütt nincs módom szólni, s ez a kétely egyébként sem érinti a fent leírtakat.[59]

 

6. A jogág fogalma

 

Egy mind a mai napi igen elterjedt felfogás szerint ahhoz, hogy önálló jogágnak tekinthessük a jogszabályok (normatív aktusok) egy csoportját, 1. kellően egynemű társadalmi viszonyokra kell ezen szabályoknak vonatkozniuk (szabályozás tárgya), és 2. a szabályozás módszere is kellően jellegzetes, homogén kell legyen.[60]

            Ez a kettős kritérium a szocializmus idején került jogtudományunkba, méghozzá a Szovjetunióból.[61] Különösebben nem is volt ezen elméletnek nehéz dolga, merthogy nem volt konkurenciája. A háború előtti magyar jogirodalomban ugyanis csak a közjog–magánjog elméleti kettéválasztásra fordítottak gondot,[62] az egyes jogágak (“jogrészek”)[63] meghatározása csak annyira szorítkozott, hogy leírták, mit szabályoz. Tehát lényegében a szabályozás tárgya volt az egyetlen kritérium a jogági tagozódásra, de a szabályozás tárgyaként – a szocializmussal ellentétben – nem a társadalmi viszonyokat,[64] hanem “ügyeket“, “problémákat“ vagy “szabályozott szervezeteket“ neveztek meg.[65] A szocialista jogtudományban azonban ez elméletileg alaposabban tisztázandó témának számított,[66] kritériumot kívántak adni a tagozódásra. Ez a gyakorlatban nem jelentett mást, mint a szovjet jogtudományban már elfogadott kritériumokat átvétélet.

 

Nemcsak a jogágak fogalmával foglalkozott elméleti problémaként a magyar szocialista jogtudomány, hanem a jogágak csoportosításával is. A kérdés megoldására nálunk több konkurens elmélet született.[67] Közös bennük, hogy mindegyik a szabályozott “társadalmi viszonyok“ szerint kívánta csoportosítani a jogágakat. Ezek közül az egyik,[68] a Sárközy Tamás nevéhez fűződő “alapjogágazatok és másodlagos (keresztülfekvő) jogágak” elmélete[69] mind a mai napig fel-felbukkan.[70] Eszerint alapvető viszony 1. a nemzetközi közjogi viszony,[71] 2. az állam és az alárendeltek közti vertikális viszonyt tükröző szocialista közjog viszonyai [ide tartoztak volna az alábbi jogágak: államjog, az államigazgatási jog, törvénykezési, szervezeti jog, büntetőjog], 3. a szocialista polgári jogi viszony, 4. az alaki jogok (eljárásjogok és a nemzetközi magánjog – ezek tárgya nem társadalmi viszony, hanem az anyagi jogok) viszonyai. Azt látjuk, hogy az alapjogágazatok több esetben is jogágakra bomlottak volna (de pl. a nemzetközi jog esetében a jogágazat és a jogág egybe esett volna). Ezen felül azonban olyan jogágak is léteztek, amelyek nem voltak besorolhatók ebbe a rendszerbe, hanem részben az egyik, részben a másik alapjogágazat viszonyait szabályozták (nem voltak homogének) – pl. munkajog, földjog, szövetkezeti jog.[72] Ezeket nevezte Sárközy keresztülfekvő jogágaknak.[73]

 

6.1 Problémák a jogági felosztás kritériumaival

 

A jogágak előbbeikben vázolt elméleti jellegű elválasztása problematikus. A szabályozási tárgy mint principium divisionis cáfolatára a legjobb példa a tulajdon, amelyet egyszerre szabályoz a polgári jog, a közigazgatási jog (kisajátítás), a büntetőjog (lopás) és az alkotmányjog (Alk. 13. §).[74]

A másik elválasztási kritérium, a szabályozási módszer pedig egy meglehetősen képlékeny fogalom. Érthetünk alatta esetleg szankcióformákat.[75] Evvel szemben kiváló ellenpélda a bírság, amelyet a közigazgatási jog (szabálysértés), a büntetőjog (pénzbüntetés néven) és a polgári jog [Ptk. 84. § (2) bek. közérdekű bírság] is alkalmaz. Ha felelősségi alakzatot értünk a módszer alatt, akkor azzal a problémával szembesülünk, hogy a felelősségi alakzatot vagy igen általánosan fogjuk fel (pl. szubjektív felelősség, esetleg szándékosság, amely lényegében mindegyik jogágban megtalálható), vagy jogág szerint (pl. büntetőjogi felelősség, amely azonban pont a jogág fogalmára épít, amit pedig meg kellene határozni) – de használható elválasztási kritériumot sehogy sem kaptunk.[76] Ha a jogviszonyok jellege (alá-fölérendeltség vagy mellérendeltség)[77] szerint próbálunk elhatárolni, akkor azt kell látnunk, hogy bizony a polgári jogban is van alá-fölérendeltség (pl. a gondnok és a gondnokolt közt),[78] s az alkotmányjogban is van mellérendeltség (pl. [ma már] az önkormányzatok és az államigazgatás közt).

 

Az sem elég, ha egy jogterületnek teljesen önálló eljárása van, hiszen pl. az állampolgársági eljárás nem tartozik sem az Áe. [Áe. 3. § (7) bek.],[79] sem más eljárásjog hatálya alá – mégsem írta még senki, hogy az állampolgársági jog önálló jogág lenne. A “szabályozás alanya“ mint elhatárolási elv sem segít rajtunk: gondoljunk a Ptk. 349. § (1) bek. szerinti államigazgatási jogkörben okozott kárra: ez polgári jog, noha az államra vonatkozik.

 

Álláspontom szerint a jogági tagozódást sokkal szkeptikusabban kell felfogni. Valójában ugyanis semmiféle jogelméleti igényű principium divisionis nincs! A “jogági rang“ elnyeréséhez jó esélyt nyújt, ha önálló törvényben szabályozzák a kérdést, ha az egyetemeken önálló tanszékek születnek az adott névvel, ha a jogi karokon önálló tantárgyként kezdik tanítani, ha önálló tankönyveket írnak a témában (melyeknek első fejezetében mindig elkezdik saját jogági önállóságukat hangoztatni), és ha társadamilag fontosnak tekintik az adott kérdést.[80] Ezek egyike sem döntő kritérium, csupán egy-egy érv, amelyeknek több-kevesebb súlya van. Ugyancsak fontos a szerepe a hagyományoknak: jöhet ugyanis akármilyen elméleti irányzat, a polgári jogot például mindig önálló jogágnak fogják tekinteni.

            Az olyan misztikus kifejezések, mint “polgári jogi felelősség“ vagy “büntetőjogi felelősség“ pedig csupán annyit jelentenek: “Ptk. szerinti felelősség“, ill. “Btk. szerinti felelősség“. A Btk.-ból következő jogalkalmazási módszerek (pl. analógia tilalma a nullum crimen miatt) a “büntetőjog sajátos jogalkalmazási módszerei“ misztikus nevet nyerik. A Ptk. alapelvei pedig hajlamosak a “polgári jog alapelvei“-vé avanzsálni. A Btk. és a rá épülő joggyakorlat által használt fogalmi készlet igen gyakran a “büntetőjog dogmatikája“ előkelő megnevezéssel büszkélkedik.[81]

 

Azt állítom tehát, hogy a jogágak elhatárolására (és önállóságának megállapítására) nem lehet jogelméletileg elfogadható kritériumot találni. Ezek ugyanis inkább tudományszociológiai és egyetemszervezési okokkal, egy-egy új törvény megalkotására irányuló törvényhozói ötlettel, a társadalmi jelentőségre vonatkozó (jogászi) közvélekedéssel és (teljesen logikátlan) hagyományos beidegződésekkel magyarázhatók.[82]

 

7. Államigazgatás mint közigazgatás

 

A szocializmus megszüntette az önkormányzatokat, s az államhatalom egységének a nevében központi alárendeltségben működő tanácsrendszert alakított ki.[83] Ezáltal a közigazgatást, amely államigazgatásból és önkormányzati igazgatásból állt, lényegében egységesen államigazgatási jellegűvé alakította.[84] Formálisan nem tagadta az önkormányzatiságot, csak éppen erősen átértelmezte: kiüresítette, sőt pont a saját ellentétévé értelmezte. A korszak jellegzetes figuráját, Beér Jánost idézem:

 

A népi demokrácia önkormányzatában nincs és nem is lehet ellentét a helyi és magasabb népi szervek között, mert mindkettő maradéktalanul a néphatalom megjelenési formája, amelyben őszintén a nép akarata és érdeke jelentkezik. Az elvi alap: demokratikus centralizmus.”[85]

 

Az Alkotmány is államigazgatásról beszélt,[86] az eljárási törvény neve pedig 1957. évi IV. törvény az államigazgatási eljárás általános szabályairól (Áe.) lett.[87] Az eljárási törvény neve mind a mai napig nem változott (noha valójában nem csak a neve szerinti államigazgatásra, hanem az önkormányzatokra is vonatkozik).

A szocializmus idején a jogszabályokban mindig “államigazgatás” szerepelt, s általában a jogirodalomban is.[88] Ez utóbbi téren azonban korántsem volt ilyen egységes a kép. A jogirodalomban megjelenő “közigazgatás“ kifejezés azonban nem jelentett semmiféle tartalmi elkülönülést: ott ugyanis az államigazgatást és a közigazgatást szinonimaként használták.[89]

 

A készülő új eljárási törvény azonban – megfelelve az új (önkormányzatokkal kiegészült) magyar államszervezetnek – már a közigazgatási eljárás általános szabályairól szóló törvény (Ket.) nevet fogja viselni.[90] Ezzel – az Alk. 1989-es változásai után[91] – az “államigazgatás mint a közigazgatás szinonimája“ végleg eltűnésre ítéltetett.

 

8. Polgári jog és családjog

 

A szocializmus előtti jogtudomány hazánkban is egységes magánjogról beszélt, a szocializmus azonban a polgári jogot[92] és a családjogot elkülönítette.[93] Mind a mai napig külön törvény (1952. évi IV. tv. a házasságról, a családról és a gyámságról) szabályozza ez utóbbit. A készülő új Ptk. azonban a saját keretei közt kívánja szabályozni a témát.[94] Úgy tűnik tehát, hogy a különállás napjai meg vannak számláltatva. Jelenleg azonban még megvan a különállás, úgyhogy vizsgáljuk csak meg, hogy mi (volt) ennek az oka.

            Az akkori felfogás szerint az alapvető különbség a polgári jog és a családjog között az, hogy a polgári jog alapvetően vagyoni viszonyokat szabályoz, a családjog pedig alapvetően személyi viszonyokat.[95] A család maradványokban még meglévő vagyoni-gazdasági funkciói pedig úgyis visszaszorulóban vannak, hiszen a “termelési eszközök társadalmasítása folytán a család fokozatosan megszűnik termelési egység lenni.”[96] A gondolatmenet szocialista mivolta nyilvánvaló; ma már inkább kortörténeti jellegű.[97] Részletesebb cáfolatot nem igényel.[98]

            A legfontosabb érv az egység mellett nem is annyira az elválasztás következetlensége (hiszen az minden jogági elválasztás esetében probléma, ld. fent 6.1 Problémák a jogági felosztás kritériumaival), hanem az, hogy hagyományosan a családi jog és a polgári jog mindig egybe tartozott.

 

9. A jogviszony mint jogilag szabályozott társadalmi viszony

 

Egy a magyar jogirodalomban mind a mai napig általános definíció szerint “a jogviszony jogilag szabályozott társadalmi viszony“.[99] Ehhez hasonló definíciót használtak a háború előtt, de a “társadalmi viszony” kifejezés mellőzve[100] (és egyébként – ritkán – használnak pl. a német jogtudományban mind a mai napig [Lebensverhältnis[101] vagy Lebensbeziehung[102]][103]).

A jogviszonynak mind a marxista mellékzöngéjű “társadalmi viszony”-nyal (A társadalmi viszony mint “alap” problémájához ld. fent 64. lábj.),[104] mind az “életviszony”-nyal való meghatározása problematikus, mert a “viszony” fogalmát használják, ami már a meghatározandó jogviszonyban is szerepel (definitio per definiendum). Ehelyett korrektebb, ha a jogviszonyokat mint jogok és kötelezettségek egy csoportját fogjuk fel.[105]

 

Egy negyedik (s a német-osztrák szakirodalomban ma dominánsnak mondható) jogviszony-definíció a következőképp hangzik: “egy konkrét tényállásból egy jogi norma alapján előálló jogi kapcsolat két vagy több jogalany között”.[106] Evvel a megfogalmazással a legfontosabb probléma az, hogy nem teszi lehetővé az absztrakt jogviszonyok elemzését (tehát csupán Nagy Béla és Kis Mari közti házasságról tudunk beszélni, de a házastársak közti jogviszonyról általában nem, merthogy az – ha ezt a definíciót fogadnánk el, akkor – konkrétsága híján nem is lenne jogviszony).[107]

 

10. A dolgozat tételeinek összegzése

 

1.      A háromelemű normaszerkezet szovjet eredetű.

2.      Érdemes feltételeznünk, hogy a normák nem három, hanem két részből állnak: tényállás és jogkövetkezmény. A diszpozíció fogalma fölösleges.

3.      Szabó Imre azon tévedése, miszerint emberi jogok nincsenek, csak állampolgári jogok, arra vezethető vissza, hogy az “emberi jogok” hangalak két különböző fogalmat takar (1. természetes jog és 2. állampolgárságtól függetlenül biztosított alapjog).

4.      Az Alk. 19. § (1) bek.-ben található “legfelsőbb államhatalmi szerv” egy a szocialista államelméletet tükröző szakasz, amelyet benne felejtettek 1989-ben az Alkotmányban.

5.      A “legfelsőbb államhatalmi szerv” kifejezést csupán az Ogy. egy rangjának kell tekintenünk. Ha tartalommal töltenénk fel, akkor ellentétbe kerülnénk a hatalommegosztás eszméjével.

6.      A teleologikus értelmezést a szocialista jogelmélet száműzte a jogértelmezés módszerei közül, mert az a diktatúra számára – kreativitásából fakadó ellenőrizhetetlensége miatt – ellenszenves volt.

7.      A jogág azon meghatározása, amely a szabályozott társadalmi viszonyra és a szabályozási módszerre támaszkodik, szovjet eredetű.

8.      A jogágak elhatárolására (és önállóságának megállapítására) nem lehet jogelméletileg elfogadható kritériumot találni. Ezek ugyanis inkább tudományszociológiai és egyetemszervezési okokkal, egy-egy új törvény megalkotására irányuló törvényhozói ötlettel, a társadalmi jelentőségre vonatkozó (jogászi) közvélekedéssel és (teljesen logikátlan) hagyományos beidegződésekkel magyarázhatók.

9.      A családjog polgári jogtól való elkülönülése szocialista ideológiai okokra vezethető vissza. Hagyományosan összetartoznak.

10.  A háború előtt domináns “magánjog“ kifejezés helyett a szocializmusban a “polgári jog“ használata Lenin azon mondatára vezethető vissza, miszerint “mi semmi »magánügyet« nem ismerünk el, számunkra a gazdaság területén minden közjogi, és nem magánjogi”.

11.  Az államigazgatás ma már nem szinonim a közigazgatással. Az Áe. címe tehát idejétmúlt.

12.  A “társadalmi viszony“ kifejezés (és a jogviszony ezzel való meghatározása) marxista jellegű.

 

 



* Dr. Jakab András tudományos munkatárs, Max-Planck-Institut für ausländisches öffentliches Recht und Völkerrecht, D-69120 Heidelberg, Im Neuenheimer Feld 535, e-mail: ajakab@mpiv-hd.mpg.de

[1] A dolgozat elkészítéséhez nyújtott segítségéért köszönettel tartozom Prof. Dr. Gennagyij Muromcevnek (Moszkva, Российский Университет Дружбы Народов, Állam- és Jogelméleti valamint Állam- és Jogtörténeti Tanszék, tanszékvezető), Prof. Dr. Péteri Zoltánnak (PPKE-JÁK, Államelméleti Tanszék, tanszékvezető); Dr. Hollán Miklósnak (KGRE-ÁJK, Büntetőjogi Tanszék, egyetemi tanársegéd) és Dr. Cserne Péternek (PPKE-JÁK Jogbölcseleti Intézet, egyetemi tanársegéd).

[2] Hacsak nem olyan jellegű kijelentésekről van szó, hogy “Peschka szerint ennek a jogelméleti problémának ez és ez a megoldása”, vagy hogy “ezt a jogelméleti problémát így szokták megoldani”. Ezekben az esetekben természetesen lehet azt mondani, hogy a kijelentés igaz vagy hamis. Ezek azonban szekundér jogelméleti állítások voltak, azaz arról szóltak, hogy mások mit mondtak. Egy primér jogelméleti állításnál azonban (tehát ahol mi állítunk föl egy jogelméleti magyarázatot) nem ez a helyzet.

[3] Vö. Friedrich Koja – Walter Antoniolli: Allgemeines Verwaltungsrecht (Wien: Manzsche 31996) 2. o.

[4] Amennyiben ezt sikerül elhitetni, akkor az adott fogalom jelentése tényleg azzá válik, amit hisznek róla. Vö. Sajó András: Kritikai értekezés a jogtudományról (Budapest: Akadémiai Kiadó 1983) 25-26. és 108-109. o.

[5] Kevésbé tipikus tevékenységként a jogalkotók meggyőzése is feladat lehet. Pozitív jogi fogalmak esetében az, hogy milyen értelemben kell használni az adott fogalmat (ezt esetleg pozitív jogi definícióban rögzíteni), ill. milyen új pozitív jogi fogalmakat kell bevezetni; jogelméleti fogalmak esetében pedig az, hogy esetleg érdemes a pozitív jogba beemelni (pozitív jogi fogalommá tenni), ill. a jogelméleti fogalmakban kifejeződő alapvető működési mechanizmusok (pl. a jogforrási hierarchia fogalma, vagy a teleologikus értelmezés elfogadhatósága), amelyeket a jogalkotónak a jogalkotás során figyelembe kell vennie.

[6] A pozitív jogi fogalmak figyelmen kívül hagyása desuetudo (jogsértés) lenne. Ez nem összekeverendő a fogalom átértelmezésével (esetleg kiüresítésével). Desuetudóról csak akkor beszélhetünk, ha egyszerűen nem létezőnek (pro non scripto) tekintik a kifejezést, s az általa jelölt fogalmat, s még csak arra sem méltatják, hogy kiüresítését indokolják. Vö. lent 4. A legfelsőbb államhatalmi szerv

[7] A társadalomra veszélyesség fogalmával ehelyütt nem foglalkozom. Ennek problémáihoz ld. Wiener A. Imre: “Dogmatika – Filozófia” in: Wiener A. Imre (szerk.): Büntetendőség – Büntethetőség (Budapest: KJK 2000) 153-161. o.

[8] Szabadfalvi József: “A jogszabály” in: Szabó Miklós (szerk.): Bevezetés a jog- és államtudományokba (Miskolc: Bíbor 1995) 57-63. o.; Szigeti Péter: Jogtani és államtani alapvonalak (Budapest: Rejtjel 2002) 115-118. o.; Szilágyi Péter: Jogi alaptan (Budapest: Osiris 2001) 246-252. o.; Tamás András: Legistica. A jogalkotástan vázlata (Budapest: PPKE-JÁK 1999) 94-96. o.; Visegrády Antal: Jog- és állambölcselet (Budapest– Pécs: Dialóg Campus Kiadó 2002) 109-111. o.

[9] Ld. Asztalos László: A polgári jogi szankció (Budapest: Akadémiai Kiadó 1966) 33-36. o. részletes irodalmi utalásokkal; az ottani utalásokon felül hasonlóképpen kételemű normaszerkezettel dolgozik Horváth Barna: A jogelmélet vázlata (Szeged: Szeged Városi Nyomda és Könyvkiadó Rt. 1937) 154-161. o.

[10] R. O. Halfina – J. D. Ljevin – M. Sz. Sztrogovics: Az általános állam- és jogelmélet alapjai [ford.: Szabó Imre] (Budapest: Hírlap-, Szaklap- és Könyvkiadó Rt. 1949) 53-54. o. A háromelemű normaszerkezet magyarországi elterjedéséhez ld. Asztalos László: Polgári jogi alaptan (A polgári jog elméletéhez) (Budapest: Akadémiai Kiadó 1987) 85-86. o.

[11] Sz. A. Golunszkij – M. Sz. Sztrogovics: Teorija goszudarsztva i prava (Moszkva: Juridicseszkoje Izdatyelsztvo NKJV SzSzSzR 1940) 251-253. o. (ezért az információért Gennagyij Muromcevnek tartozom köszönettel). A kötet egyébként az első szovjet marxista jogelméleti tankönyv volt. Ld. Lamm Vanda – Peschka Vilmos (főszerk.): Jogi lexikon (Budapest: KJK 1999) 566. o.

[12] Pl. Karl Larenz: Methodenlehre der Rechtswissenschaft (Berlin: Springer 61991) 251-252. o.; Reinhold Zippelius: Juristische Methodenlehre (München: Beck 61994) 25-26. o.; vagy a régebbiek közül Arthur Baumgartner: Die Wissenschaft vom Recht und ihre Methode (Tübingen: J.C.B. Mohr 1920) I. kötet 343-344. o.

[13] Itt jegyzem meg, hogy a kategorikus normák mind átalakíthatók hipotetikussá (ha–akkor szerkezetűvé) oly módon, hogy az alanyt tényállásnak tekintjük, az állítmányt pedig jogkövetkezménynek. Pl. az “x köteles y-t tenni” hipotetikussá alakítva: “aki x, az köteles y-t tenni”. A norma szerkezetéről, különösen a hipotetikus és kategorikus normák közti (ál)különbségről bővebben, valamint a “Minden ember jogképes.” (joglogikai eszközökkel történő) tényállásra és jogkövetkezményre bontásáról ld. Jakab András: “A norma szerkezetének vizsgálata” Jogelméleti Szemle [http://jesz.ajk.elte.hu] 2001/4.

[14] Pontosabban nem normaszerkezeti, hanem kizárólag joghatékonysági probléma lesz a lex imperfecta (szankció nélküli norma).

[15] A polgári jogászok a tényállást előszeretettel nevezik jogi ténynek, a jogkövetkezményt pedig joghatásnak. Ld. pl. Lábady Tamás: A magyar magánjog (polgári jog) általános része (Budapest-Pécs: Dialóg Campus Kiadó 1997) 297-298. o. [298. o.:“A jogi tény tehát a joghatás előfeltételét alkotja”]

[16] A logikai levezethetetlenséghez bővebben ld. Jakab András: “A norma szerkezetének vizsgálata” Jogelméleti Szemle [http://jesz.ajk.elte.hu] 2001/4. 5. végjegyzetét.

Aki esetleg az elemzésből általam kihagyott “bűntettet követ el” szófordulatot hiányolja (s ezt tekintené diszpozíciónak), annak a következőket tudom mondani: a “bűntettet követ el” ugyanúgy a jogkövetkezményhez tartozik, mint a büntetési tétel, hiszen a Btk. általános része szerint például ettől függ, hogy az illető fegyházban, börtönben vagy fogházban tölti-e büntetését. Tehát önmagában a büntetési tétel nem a teljes a jogkövetkezmény, hanem a “bűntettet [tehát nem vétséget] követ el” kifejezést kibontva ugyanis számos más jogkövetkezménnyel van még dolgunk.

[17] Ez utóbbi eset áll fenn pl. az íratlan lex specialis esetében: ez egy olyan norma, amely nincs általános érvénnyel semmilyen jogszabályban megfogalmazva, és nem is joglogikai elv, mégis feltételeznünk kell létezését, hiszen enélkül nem tudnánk a magyar jogrendszer működését magyarázni. (Ockham borotvája) [Ockham borotvája egy gondolkodás-ökonómiai elv, amely szerint a lehető legkevesebb létező létezését kell feltételeznünk. (“A dolgokat nem kell a szükségesen felül megsokszorozni.”) ld. William Kneale – Martha Kneale: A logika fejlődése (Budapest: Gondolat 1987) 241. o. A lex specialis létezésének feltételezése nem jelent a “szükségesen felüli” megsokszorozást, hiszen nélküle a magyar jogrendszer nem működhetne.]

[18] Lényegében hasonló végeredményre jut Madarász Tibor: A magyar államigazgatási jog alapjai (Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó 1995) 219-224. o., aki szerint az államigazgatási normának két eleme van, hipotézis (tényállás) és diszpozíció (jogkövetkezmény). A szankció szerinte egy külön norma, amely csak mint normacsoport (szabályozási egység) része kapcsolódik a szankcionált normához. Madarász beszél még kategorikus normákról is. Ez álláspontom szerint nem alkot külön típust. Ld. 13. lábj.

[19] Diszpozitív norma alatt a “felek eltérő rendelkezése hiányában”-típusú normákat értem.

[20] A “kell”-lel itt nem csupán a kötelezésre utalok, hanem a megengedésre (“nem kell”) és tiltásra is (“kell, hogy ne ez vagy az történjék”). Ld. Solt Kornél: Jogi logika (Budapest: MTA Állam- és Jogtudományi Intézete – Seneca 1996) II. kötet 302-304. o.

[21] E két érv persze össze is függ egymással: azért jelenti a jogalkalmazási modell a magyar jogi gondolkodási stílus egyik alapját, mert a jogászok azt nap mint nap használják.

[22] Aki esetleg nem érzi, hogy közvetlen ellentmondásban állna a jogalkalmazási modell és a háromelemű normaszerkezet, annak a következőket tudom mondani: Azt világosan lehet látni, hogy a jogalkalmazási modell kételemű normaszerkezetet sugall. Ezért aztán fölösleges a norma szerkezetének tárgyalására egy új elméleti konstrukciót (nevezetesen a háromelemű normaszerkezetet) behoznunk.

[23] A normák három szerkezeti elemmel való leírása felvetette pl. a csonka (szankció nélküli) normák problémáját is; az általam használt kételemű normaszerkezet alól azonban nincsenek kivételek: ebből a szempontból is jobb a kételemű normaszerkezet magyarázó ereje.

[24] Pl. Ádám Antal: “A szabadságjogok alkotmányos szabályozása” in: Kilényi Géza (szerk.): Az alkotmány továbbfejlesztésének tudományos megalapozása II. Az állampolgári alapjogok és kötelezettségek alkotmányi szabályozása (Budapest: MTA Államtudományi Kutatások Programirodája 1986) 1-69., kül. 1. o.; Schmidt Péter: “Az állampolgárok alapvető jogai és kötelességei” in: Schmidt Péter (szerk.): Magyar alkotmányjog (Budapest: BM Tanulmányi és Propaganda Csoportfőnökség 21976) 81-82. o.

[25] Schmidt Péter: “Az állampolgárok alapvető jogai és kötelességei” in: Kukorelli István (szerk.): Alkotmánytan (Budapest: Osiris 41997) 135-143. o.

[26] Szabó Imre: Az emberi jogok (Budapest: Akadémiai Kiadó 1968) kül. 11-33. o. Nem változott álláspontja a második bővített kiadásban (1978) sem. Eredeti kifejtése: Szabó Imre: “Az állampolgári alapjogok elméletének kialakulása és fejlődése” in: Halász József – Kovács István – Szabó Imre (szerk.): Az állampolgárok alapjogai és kötelességei (Budapest: Akadémiai Kiadó 1965) 29-90., kül. 41. o. Későbbi (tartalmilag azonos) változatok: Szabó Imre: “Az ember, a jog és az emberi jogok” Jogtudományi Közlöny 1979/6. 305-310., kül. 305. o.; Szabó Imre: “Emberi jogok” Szabó Imre (főszerk.): Állam- és jogtudományi enciklopédia (Budapest: Akadémiai Kiadó 1980) I. kötet 650-656., kül. 651. o.

                Hivatkozásként az 1968-as szöveget használom, mert általában erre szoktak hivatkozni, s számunkra most pont a másokra gyakorolt hatás az érdekes (hiszen a “hagyaték”-ot vizsgáljuk). Az esetleges szövegszerű eltéréseket szükség esetén jelzem.

Érdekes azonban, hogy Szabó Imre: Az emberi jogok mai értelme (Budapest: Hungária 1948) 151-154. o. még teljesen másképp vélekedett (nevezetesen olyan társadalmi rendszert kell kialakítani, ahol az emberi jogok [!] ténylegesen tudnak érvényesülni; ezért a szociális jogokra kell koncentrálni, merthogy azok alkotják az előfeltételét az emberi jogok gyakorlásának).

A szocializmus idején az Alkotmány VIII. fejezete is az “Állampolgárok jogai és kötelességei” címet viselte, s az emberi jogokról egy szó sem volt benne. Helyette a dolgozók és az állampolgárok jogairól beszélt, ahol talán az előbbi részben rokonítható lenne az emberi jogokkal, de ennek dogmatikai kidolgozása nem történt meg – noha a fogalmi különbség világos volt: Kovács István: “Bevezetés” in: Halász József – Kovács István – Szabó Imre (szerk.): Az állampolgárok alapjogai és kötelességei (Budapest: Akadémiai Kiadó 1965) 19. o. A dogmatikai különbségtétel részletes kidolgozásának elmaradása azonban semmilyen gyakorlati következménnyel nem járt, hiszen közvetlenül az alkotmányra hivatkozva úgysem lehetett ezen jogokat érvényesíteni. Az 1972-es alkotmánymódosítással egyébként a “dolgozók jogait” mint alkotmányjogi kategóriát lényegében megszüntették, s helyette mindenütt csupán az állampolgárok jogairól volt immáron szó. Az indokolás szerint azért, mert a “kizsákmányoló osztályok felszámolása következtében ennek a kettősségnek a fenntartása nem indokolt”; azaz úgyis minden állampolgár egyben dolgozó is és viszont. Ld. az indokolást Az 1971. évi május hó 12-ére összehívott Országgyűlés irományai. Hiteles kiadás (1971.V.12.–1975.IV.10.) (Budapest: 1982) 129. o. Megjegyzem azonban, hogy rejtélyes módon – kivételként – a 65. § (2) bek. [egyesülési jog] továbbra is (1989. január 24.-ig; az 1989. évi I. törvény az Alkotmány módosításáról 10. § hatálybalépéséig) a dolgozók jogairól beszélt.

Tekintettel tehát arra, hogy az emberi jogokat az alkotmány (1972-ig) meg sem említett, ezért lehetséges volt, hogy az emberi jogokról alkotmányjogi művekben még csak a cáfolat szintjén se essék szó. Ld. pl. Beér János – Kovács István – Szamel Lajos: Magyar államjog (Budapest: Tankönyvkiadó 1960).

Az 1972. évi I. törvény az 1949. évi XX. törvény módosításáról és a Magyar Népköztársaság Alkotmányának egységes szövegérõl aztán olyképp módosította az Alkotmányt, hogy az 54. § (1) bek. így hangzott: A Magyar Népköztársaság tiszteletben tartja az emberi jogokat.“ Ez azonban a nemzetközi jogi “emberi jog”-fogalomra utalt [Bihari Ottó: Államjog (Alkotmányjog) (Budapest: Tankönyvkiadó 1984) 138. o.], tehát az alkotmányjogban továbbra sem beszéltek emberi jogokról. Az említett szakasz vélhetően külpolitikai okokból került az Alkotmányba (ti. hogy mutogatni lehessen a nyugat-európai emberi jogokört aggódóknak).

[27] Ez történetesen valóban így van. Vö. Szigeti Péter – Takács Péter: A jogállamiság jogelmélete (Budapest: Napvilág 1998) 242-248. o. további irodalmi utalásokkal

[28] “… az emberi jogok egyrészről »emberiek« ugyan, de nem jogok; mihelyt jogok lesznek belőlük, már nem »emberiek«, hanem »állampolgáriak«, vagyis állampolgári jogok.” Szabó Imre: Az emberi jogok (Budapest: Akadémiai Kiadó 1968) 24. o.

[29] Szabó Imre: Az emberi jogok (Budapest: Akadémiai Kiadó 1968) 20. o.

[30] Szabó Imre: Az emberi jogok (Budapest: Akadémiai Kiadó 1968) 26. o.

[31] Szabó Imre: Az emberi jogok (Budapest: Akadémiai Kiadó 1968) 29. o. Ez teljesen megfelel az akkori szovjet nemzetközi jogi doktrínának. Ld. (Tunkint idézve) Malcolm N. Shaw: Nemzetközi jog [ford. Jeney Petra et al.] (Budapest: Osiris 2001) 183. o.

[32] Szabó eredeti gondolatmenetének egyébként furcsasága, hogy Marx: “A zsidókérdésről” című művét is igazolási alapként használja. A populárisabb, lábjegyzetektől megfosztott és rövidített változatnak szánt – bár néhány, számunkra azonban most nem lényeges résszel egyúttal bővített – külön kötetből (1968, 21978) ez kimaradt, és csak az eredeti szövegben (1965) található meg. Csakhogy Marx ebben a művében az emberi jogokat az emancipációhoz kapcsolja, tehát inkább mint pozitívumot említi. [Ld. Karl Marx: “Zur Judenfrage” in: Karl Marx – Friedrich Engels: Werke (Berlin: Dietz Verlag 1961) I. kötet kül. 363. és 369-370. o.] Ezért aztán Szabó a Marx-hivatkozásoknál néhol kénytelen a “még nem teljesen világos formában” ill. a “még nem tartalmazzák kialakult formájában” kitételekkel élni. Ld. pl. Szabó Imre: “Az állampolgári alapjogok elméletének kialakulása és fejlődése” in: Halász József – Kovács István – Szabó Imre (szerk.): Az állampolgárok alapjogai és kötelességei (Budapest: Akadémiai Kiadó 1965) 35-36. o.

[33] Természetesen nem kell elfogadnunk, de tagadhatatlanul egy lehetséges és jól védhető álláspontról van szó. Megjegyzem, hogy a szocializmus jogpozitivizmusa valószínűleg nem annyira egy absztrakt (és pozitív értelemben vett öncélú) jogelméleti álláspont eredménye volt, hanem inkább annak kifejeződése, hogy a szocializmus (mint diktatúra) gyakorlatias szempontokból idegenkedett minden olyasmitől, ami nem állt a hatalma alatt, ami nem tőle származott. Az állampolgári jogok [mint (1) az állam által (2) saját polgárainak adományozott jogok] ezért igen szimpatikusak voltak számára.

[34] De a most hatályos Alkotmány a magyar jogtudományban már pozitív jogi külénbségről is [ti. az Alk. az 54. § (1) bek. és a 70/A. § (1) bek. kifejezetten emberi jogokról szól (s nem csupán a nemzetközi jogra utalva, hanem alkotmányjogi fogalomként)].

[35] Megjegyzem, hogy a Kelsen nyomán a természetjogtól idegenkedő alkotmányjog-tudomány a természetjogi mellékzöngéjű “emberi jogok” (Menschenrechte) kifejezés helyett a “mindenki számára biztosított jogok” (Jedermannsrechte) kifejezéssel dolgozik. Ld. pl. Theo Öhlinger: Verfassungsrecht (Wien: WUV 31997) 278. o.

[36] A Szabó Imre-féle felfogás ezen jogdogmatikai problémáit már látta Takács Imre: “Az emberi jogok garanciái” in: Katonáné Soltész Mária (szerk.): Emberi jogok hazánkban (Budapest: ELTE JTI 1988) 57-59. o. is, de vélhetően intellektuális bátorság hiányában azt kifejezetten megkérdőjelezni nem merte. Ezért inkább felvállalta azt a képtelenséget, hogy a nem csak állampolgárokat, hanem külföldieket is megillető írott alkotmányos jogokat különleges (és “egy sor elméleti ill. gyakorlati problémát” [i.m. 58. o.] felvető) állampolgári jogokként tárgyalja.

Szabó Imre hatása még az őt cáfolókra is igen nagy volt. Pl. Holló András: “Az emberi és az állampolgári jogok alkotmányozása” in: Kilényi Géza: (szerk.): Emberi és állampolgári jogok (Budapest: Exprint 1989) 3-17., kül. 7. o. pl. elismerte, hogy az emberi jogok valóban természetjogi eredetűek, de az állampolgárokhoz fűződő viszonyt kifejező állampolgári jogokkal szemben továbbra is fenntartható kategóriának vélte, amennyiben objektív értékként fogjuk fel. Arra a dogmatikailag következetes, kézenfekvő és kevésbé zavaros megoldásra azonban nem gondolt, hogy az állampolgári jogok az állampolgárokat, az emberi jogok meg mindenkit megilletnek. Holló tehát tulajdonképpen – Szabó mintájára – az emberi jogokat csupán mint jogon kívüli erkölcsi-politikai mércét fogta fel. S csak ezt gondolta aztán a jogba beemelni. Azaz nem látta a fogalom értékmentes jogtechnikai vetületét.

[37] 21/1996. (V. 17.) AB határozat: “Az Alkotmány szerint az emberi jogok »mindenkit« megilletnek, az állampolgári jogok értelemszerűen a magyar állampolgárokat […]

[38] Ld. a legelterjedtebb hazai alkotmányjog-tankönyvet: Sári János: Alapjogok. Alkotmánytan II. (Budapest: Osiris 22001) 30-31. o.

Egyes szerzők szinonimaként használták már a nyolcvanas évek végétől (ez a Szabó-féle tételtől [ti. nincsenek emberi jogok, csak állampolgári jogok] finom elfordulásként értékelhető), de a nyílt szembefordulást nem tették meg (ill. nem vállalták), azaz a kettő közötti aktuális (nem történeti) különbséget nem feszegették. Ld. pl. Kulcsár Kálmán: “Emberi jogok: deklarációk és valóság” in: Katonáné Soltész Márta (szerk.): Emberi jogok hazánkban (Budapest: ELTE JTI 1988) 7-20. o.; Péteri Zoltán: “Az emberi jogok a történelemben” in: Katonáné Soltész Márta (szerk.): Emberi jogok hazánkban (Budapest: ELTE JTI 1988) 21-49. o.; Kálmán Kulcsár: “Constitutionalism and human rights in the transfomation of the Hungarian political system” in: Márta Katona Soltész (szerk.): Human Rights in Today’s Hungary (Budapest: Mezon 1990) 9-31. o.; Zoltán Péteri: “Major turning points in the history of human rights in Hungary” in: Márta Katona Soltész (szerk.): Human Rights in Today’s Hungary (Budapest: Mezon 1990) 32-46. o.; Szamel Lajos: “Die aktuellen Probleme der Freiheitsrechte in Ungarn” in: Ádám Antal – Heinrich Scholler (szerk.): Die Verfassung als Katalysator zwischen Gesellschaft und Staat (München: Südosteuropa-Gesellschaft 1990) 27. o.

De rémisztő ellenpéldaként napjainkból Lamm Vanda – Peschka Vilmos (főszerk.): Jogi lexikon (Budapest: KJK 1999) 37. o. az “Állampolgári jogok” címszó alatt az emberi jogok és az állampolgári jogok szinonimitásáról olvashatunk, majd pedig az “emberi jogok mint természetjog” és “állampolgári jogok mint állam által biztosított jogok” szerepelnek. Majd azt írják, hogy az emberi jogok állampolgári jogként való felfogása elsősorban a szocialista jogra volt jellemző. Arról azonban már hallgat a lexikon-cikk, hogy milyen irányzatokra volt ez még jellemző (merthogy én nem tudok egy ilyenről sem). Úgy látszik, Szabó Imre szelleme még mindig kísért.

[39] Primér irodalom: Schmidt Péter: A demokratikus centralizmus elve és érvényesülése a Magyar Népköztársaság államhatalmi és államigazgatási szerveinek rendszerében [Kandidátusi értekezés, 1956, kézirat, OGYK 464437] 107-114. o.; Bihari Ottó: Az államhatalmi-képviseleti szervek elmélete (Budapest: Akadémiai Kiadó 1963) kül. 79-136. o.; Beér János – Kovács István – Szamel Lajos: Magyar államjog (Budapest: Tankönyvkiadó 31969) 217-219., 232-234. és 248-249. o.; Bihari Ottó: A szocialista államszervezet alkotmányos modelljei (Budapest: KJK 1969) 145-202. o.; Schmidt Péter: “Az állami szervek rendszere a Magyar Népköztársaságban” in: Schmidt Péter (szerk.): Magyar alkotmányjog (Budapest: BM Tanulmányi és Propaganda Csoportfőnökség 21976) 172-174. o.; Bihari Ottó: “Az állam működése” in: Szabó Imre (főszerk.): Állam- és jogtudományi enciklopédia (Budapest: Akadémiai Kiadó 1980) I. kötet 354-358. o.; az Országgyűlésről mint a szuverenitás teljességét megtestesítő és korlátozhatatlan államhatalmi szervről Kovács István: “Országgyűlés” in: Szabó Imre (főszerk.): Állam- és jogtudományi enciklopédia (Budapest: Akadémiai Kiadó 1980) I. kötet 1291. o.; D. A. KerimovLakos Sándor (szerk.): A szocialista állam képviseleti rendszere (Budapest: MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete 1981) 223-226. o.; Bihari Ottó: Államjog (Alkotmányjog) (Budapest: Tankönyvkiadó 21987) 210. o. Szekundér irodalom: Sári János: A hatalommegosztás (Budapest: Osiris 1995) 120-129. o.

[40] Vö. Bibó István: “Jogszerű közigazgatás, eredményes közigazgatás, erős végrehajtó hatalom” in: Bibó István: Válogatott tanulmányok (Budapest: Magvető 1986) I. kötet 292. o.

[41] Paczolay Péter: “Hagyományos elemek Közép- és Kelet-Európa új demokráciáinak alkotmányaiban” in: Tóth Károly (szerk.): Alkotmány és jogtudomány (Szeged: JATE ÁJK 1996) 103-104. o.

[42] Ld. V. I. Lenin: “Állam és forradalom” in: V. I. Lenin: Összes művei (Budapest: 1965) 33. kötet 43. o.: “Képviseleti intézmények megmaradnak, de nem marad meg a parlamentarizmus mint külön rendszer, mint a törvényhozó és végrehajtó tevékenység különválasztása …” Visszautalva “A Kommünnek nem parlamentáris, hanem dolgozó testületnek kell lennie, amely végrehajtó és törvényhozó is” Marx Károly: “A polgárháború Franciaországban” in: Marx Károly – Engels Frigyes: Válogatott művek (Budapest: Kossuth 1975) II. kötet 34. o.

[43] Időközben a 24/2000. (VII. 6.) AB hat. említi még többször, de konkrét tartalom adása nélkül, csupán mint üres rangot használja az Ogy. kapcsán.

[44] A határozat találó kritikáját adja Halmai Gábor: “Hatalommegosztás vagy alapjogvédelmi monopólium. Alkotmánybíróság kontra ombudsmanok” Fundamentum 2001/2. 81-88. o. Az itt leírtak elsősorban Halmai cikkén alapulnak.

[45] Eredetileg a következőképpen hangzott az a) pont: “E törvény alkalmazásában hatóság az államhatalmi, államigazgatási feladatot ellátó szerv;”

[46] Az AB más szakaszokat is megsemmisített, ezek azonban most érdektelenek számunkra.

[47] Arról nem is beszélve, hogy az ombudsmanok továbbra is kezdeményezhetik a törvények nemzetközi szerződésbe ütközésének vizsgálatát, ami bizony az Ogy. ellenőrzésének eszköze. Más eljárásokat is kezdeményezhetnek az AB előtt, de ezek vagy úgyis popularis actiók, vagy nem az Ogy.-re vonatkoznak. Az adatvédelmi biztos Ogy.-re vonatkozó jogkörét pedig az AB teljesen elfelejtette, s – az általános ombudsmannal ellentétben – mind a mai napig ellenőrizhetik az Ogy.-t (1992. évi LXIII. törvény a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról 2. § 7. pont alapján).

[48] Bíró György – Lenkovics Barnabás: Magyar polgári jog. Általános tanok (Miskolc: Novotni 31999) 142-144. o. Hasonlóképpen négyes módszerrel dolgozik: Szilágyi Péter: Jogi alaptan (Budapest: Osiris 2001) 305. o.; Szigeti Péter: Jogtani és államtani alapvonalak (Budapest: Rejtjel 2002) 170-171. o.; Lamm Vanda – Peschka Vilmos (főszerk.): Jogi lexikon (Budapest: KJK 1999) 298. o. Négyes módszert használ, s a lábjegyzetben megemlíti a teleologikust: Szabó Miklós: “A jog alkalmazása” in: Szabó Miklós (szerk.): Bevezetés a jog- és államtudományokba (Miskolc: Bíbor 32001) 141-142. o., 142. o. 16. lábj.

[49] A teleologikus értelmezés Jheringre vezethető vissza. Ld. Kiss Géza: A jogalkalmazás módszeréről. Dogmatörténeti és kritikai tanulmány a magánjog köréből (Budapest: Athaeneum 1909) 53-58. o. Jhering jogértelmezési tanáról ld. Wolfgang Fikentscher: Methoden des Rechts in vergleichender Darstellung (Tübingen: J.C.B. Mohr [Paul Siebeck] 1976) III. kötet 279-280. o.; a teleologikus értelmezésről újabb szerzőknél uo. 676-681. o.

[50] A háború előtt jellemző volt, de nem volt kizárólagos az ötös értelmezési módszer. Ld. Szabó Imre: A jogszabályok értelmezése (Budapest: KJK 1960) 103-109. o. irodalmi utalásokkal. Azonban más név alatt (pl. speciális logikai módszerként) szinte mindenkinél elfogadott volt.

[51] Szabó Imre: A jogszabályok értelmezése (Budapest: KJK 1960) 97-109., kül. 104-109. o.

[52] Szabó Imre: A jogszabályok értelmezése (Budapest: KJK 1960) 105. o. Álláspontja megfelel a kortárs szovjet irodalmi álláspontoknak. Ld. Szabó Imre: A jogszabályok értelmezése (Budapest: KJK 1960) 106. o. 10. lábj. idézett szovjet szerzőket.

[53] Szladits Károly: Magyar magánjog (Budapest: Grill 1938) I. kötet 156. o. szerint a jog értelmes célkitűzésekkel igazságos eredményre törekszik. Szó szerint ugyanezt mondja Szladits Károly: A magyar magánjog vázlata (Budapest: Grill 41933) I. kötet 52. o., s állítása szerint a négy klasszikus értelmezési módszer mellett ezt kell az ötödik, értékelő módszer alapjául venni. Vegyük azonban észre, hogy ez valójában teleologikus értelmezés! Helyesen látja a kettő azonosságát Lábady Tamás: A magyar magánjog (polgári jog) általános része (Budapest-Pécs: Dialóg Campus Kiadó 1997) 224. o.

[54] Szabó Imre: Jogelmélet (Budapest: KJK 1977) 259. o.

[55] Szabó Imre: Jogelmélet (Budapest: KJK 1977) 261. o.

[56] A bizonytalanság és ellenőrizhetetlenség veszélyére egyébként felhívja a figyelmet már Markó Jenő: A jogalkalmazás tudományának alapjai (Budapest: Magyar Jogászegylet 1936) 100., 104. és 105. o. is. (amellett, hogy 97. o. elismeri a teleologikus értelmezés létét).

[57] Vö. Szabó Imre: A jogelmélet alapjai (Budapest: Akadémiai Kiadó 1971) 184. o. A kretivitás kiírtása többé-kevésbé sikerült is, s a magyar bírói kar mind a mai napig irtózik a spekulatív jellegű levezetésektől, számára általában csak az a jog, ami kifejezetten “oda van írva”. Vö. Pokol Béla: A jog elmélete (Budapest: Rejtjel 2001) 284. o. a magyar bíróságok szöveghűségéről.

Mint a konszolidálódó diktatúrák általában, a működőképesség fenntartása érdekében a szocializmus is felmutatott bizonyos kvázi-jogállami, vagy azokra távolról emlékeztető jellegzetességeket. [A jelenséget kiválóan elemzi Roger Scruton: “Totalitarizmus és joguralom” (ford. Takács Péter) in: Takács Péter (szerk.): Joguralom és jogállam (Budapest: 1995) 101-108. o.] Erre kiváló példa a “szocialista törvényesség”, amelyet nagyjából “jogbiztonság a szocialista diktatúrában”-ként definiálhatnánk, ahol a hangsúly a diktatúrán van. A fogalom farizeus mivoltához (nevezetesen beleértetik a törvénysértések legitimálása, ha az a proletárdiktatúra érdekeit szolgálja) ld. Friedrich-Christian Schroeder: “Wandlungen und Konstanten der »sozialistischen Gesetzlichkeit«” Recht in Ost und West 1989/6. 358-362. o.

[58] Lábady Tamás: A magyar magánjog (polgári jog) általános része (Budapest-Pécs: Dialóg Campus Kiadó 1997) 224. o.; Szabó Miklós: Jogi alapfogalmak (Miskolc: Bíbor 2002) 121. o.; Takács Albert: “A jogértelmezés alapjai és korlátai” Jogtudományi Közlöny 1993/3. 110-122. o., kül. 120-121. o.; Visegrády Antal: Jog- és állambölcselet (Budapest– Pécs: Dialóg Campus Kiadó 2002) 131. o. Sőt: megjelentek újabb jogértelmezési felfogások is, amelyek talán a hagyományos ötös módszernél is jobban leírják a jogértelmezés elfogadható módszereit. Pl. Pokol Béla: A jog elmélete (Budapest: Rejtjel 2001) 232-258. o.; Szabó Miklós: A jogdogmatika előkérdéseiről (Miskolc: Bíbor 21999) 190-198. o. Igen jelentős ez ügyben Szabó Miklós – Varga Csaba (szerk.): Jog és nyelv (Budapest: 2000) című szöveggyűjtemény megjelenése, bár nem annyira az értelmezési módszerek, hanem inkább az értelmezés (meta)elmélete szempontjából. Itt jegyzem meg, hogy már a szocializmus idején is volt javaslat a négyes módszer bővítésére: Varga Csaba: “Jogalkalmazás” in: Szabó Imre (főszerk.): Állam- és jogtudományi enciklopédia (Budapest: Akadémiai Kiadó 1980) I. kötet 799-800. o., aki felveti a négyes értelmezési módszerhez egy ötödik, a polgári teleologikus módszer szocialista megfelelőjének bevezetését.

[59] Álláspontom szerint tehát az ötös módszer igenis jobb (teljesebb), mint a négyes, de még mindig nem tökéletes. Magyar nyelven jelenleg a legkifinomultabb elemzés Pokol Béla: A jog elmélete (Budapest: Rejtjel 2001) 232-258. o. [Robert S. Summers – Michele Taruffo: “Interpretation and Comparative Analysis” in: D. Neil MacCormick – Robert S. Summers (szerk.): Interpreting Statutes (Aldershout [et al.]: Dartmouth 1991) 464-465. o. tizenegy féle módszere alapján]

[60] Burián László – Kecskés László – Vörös Imre: Magyar nemzetközi kollíziós magánjog (Budapest: Logod Bt. 1999) 41. o.; Szilágyi Péter: Jogi alaptan (Budapest: Osiris 2001) 312-313. o.; Visegrády Antal: Jog- és állambölcselet (Budapest– Pécs: Dialóg Campus Kiadó 2002) 90. o. Ezt kiegészíti egy harmadikkal (nevezetesen a sajátos jogdogmatikával) Szigeti Péter: Jogtani és államtani alapvonalak (Budapest: Rejtjel 2002) 131. o. Lényegében ezzel a hármas kritériummal dolgozik H. Szilágyi István – Loss Sándor: “A jogrendszer” in: Szabó Miklós (szerk.): Bevezetés a jog- és államtudományokba (Miskolc: Bíbor 2001) 75. o. is.

[61] Elsőként a két kritériumról Sz. F. Kecsekjan: K voprosszu o razlicsii csasztnogo i publicsnogo prava (Harkov 1927) 25. o. ír [idézi Samu Mihály: A szocialista jogrendszer tagozódásának alapja (Budapest: KJK 1964) 24. o.]. Minden szocialista magyar állam- és jogelméleti tankönyvben ezt találjuk. Pl. Samu Mihály: “A jogrendszer tagozódása” in: Samu Mihály (szerk.): Állam- és jogelmélet (Budapest: Tankönyvkiadó 1978) 438., 447. o. Innen aztán (vagy esetleg közvetlenül az orosz nyelvű szakirodalomból) a magyar pozitív jogot tárgyaló tankönyvekbe is “lecsurgott” az elképzelés.

[62] Pl. Pauler Tivadar: Jog- és államtudományok encyklopaediája (Pest: Emich Gusztáv 31865) 25. o. alany szerint, Angyal Pál: A jogbölcsészet alaptételei (Pécs: Dunántúl Könyvkiadó Nyomda Rt. 1922) 95. o. védett érdek szerint, Fejérváry Jenő: Magánjog kistükre (Budapest: Budai Nyomda 61936) 9. o. és Tomcsányi Móric: Magyarország közjoga (Budapest: Királyi Magyar Egyetemi Nyomda 31940) 37-39. o. ugyancsak érdek szerint. A kettőt kombinálja Nagy Ernő: Magyarország közjoga (államjog) (Budapest: Eggenberger 21891) 3-4. o. Felix Somló: Juristische Grundlehre (Leipzig: Felix Meiner 21927) 485-486. o. szerint (A) a közjogi normák 1. a pusztán állami parancsokat és 2. a jogi hatalommal [a Rechtsmacht-tal, azaz az állammal] szembeni igényeket tartalmazó normák (előbbiek az imperatív normák, utóbbiak a promittív normák); (B) a magánjogi normák pedig azok, amelyek az állami parancsok mellett igényeket és ezeknek megfelelő kötelezettségeket tartalmaznak (imperatív–attributív normák). Volt olyan azonban, aki nem törekedett elméleti igényű kettéválasztásra, hanem csak leírta, miről is szól (mit szabályoz) a magánjog. Így járt el pl. Raffay Ferenc: A magyar magánjog kézikönyve (Győr: Pannonia 1909) 6. o.: “Magyar magánjog alatt azon jogszabályok összességét értjük, amelyek a személyeknek vagyoni és családi jogviszonyaira vonatkozólag hazánkban ez idő szerint érvényesek.” Ugyanebben a stílusban Kmety Károly: A magyar közjog tankönyve (Budapest: Politzer 41907) XXV. o.: “... a magyar közjog a magyar állami vagy nemzeti létnek minden jogi szabályozás alá vont tényeit, viszonyait, állapotait tisztázza.”

[63] Kautz Gusztáv: A magyar büntető jog és eljárás tankönyve (Pest: Eggenberger 1873) 1. o. Jogrész alatt azt értve, amit ma jogágnak nevezünk. Kuncz Ödön: Bevezetés a jogtudományba. Jogi Encyklopédia (Pécs – Budapest: Danubia 1924) 20-23. o. a “jog két fő ága” alatt a közjogot és a magánjogot érti; a mi jogág-fogalmunkat pedig a “jogrendszer egyes részei” kifejezéssel jelöli.

[64] A “társadalmi viszony” mint szabályozási tárgy alkalmas volt a marxista implikációk (alap vs. felépítmény) bevitelére is. Ld. pl. Antalffy György – Halász Pál: Társadalom, állam, jog (Budapest: KJK 1963) 287. o. a jogági tagozódásról: “döntő ismérv a szocialista társadalomban objektíve létező társadalmi-termelési (élet-) viszonyok (alap) meghatározott csoportja, mely egyben a jogi szabályozás tárgya és emellett kisegítő ismérvként a jogi szabályozás módszere.” Az “alap vs. felépítmény” elképzelés problémáival (tarthatatlanságával) ehelyütt nem foglalkozom. Látványos és meggyőző cáfolataként ld. pl. Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme [ford. Józsa Péter et al.] (Budapest: Cserépfalvi 21995) arról, hogy a gazdaság mennyiben függ a vallástól. Marx szerint a függés pont fordított (és kizárólag fordított) lenne. A magyar szakirodalomban az általam ismert legalaposabb marxizmus-kritika: Bence György – Kis János – Márkus György: Hogyan lehetséges kritikai gazdaságtan? (Budapest: T-Twins Kiadó – Lukács Archívum 1992). Ld. még jelen virtuális kötetben Cserne Péter: “Gazdaság és jog viszonya a marxista jogelméletben és a jog gazdasági elemzésében” kül. 72. jegyzet irodalmi utalásait; valamint ugyancsak jelen kötetben H. Szilágyi István: “A marxista társadalomtudományi fogalmak használhatatlansága”.

[65] Pl. Vámbéry Rusztem: Büntetőjog (Budapest: Grill 1913) 34. o.: “Büntetőjog a közjognak az a része, amely a bűntettek ellen irányuló állami küzdelem szabályait állapítja meg.”; szempontunkból hasonlóképp Angyal Pál: A magyar büntető eljárásjog tankönyve (Budapest: Athenaeum 1915) 2. o.; Fejérváry Jenő: A magyar belkereskedelmi jog rendszer (Budapest: Grill 41944) 1. o. szerint “Magyar kereskedelmi jog alatt magánjogunknak azt az ágát értjük (ius speciale, szakjog), mely a kereskedelmi ügyeket szabályozza.”; Csekey István: Magyarország alkotmánya (Budapest: Renaissance 1943) 32. o.: “E szerint tehát az alkotmányjog az állami jogalkotás folyamatára és szervezetére vonatkozó szabályok összessége.” Kmety Károly: Magyar közigazgatási és pénzügyi jog (Budapest: Grill 71926) I. kötet XXX. o.: “Magyar közigazgatási jog a magyar közigazgatási szervezetet és hatáskört szabályozó jogtételek foglalata.”

[66] Ld. Szabó Imre: A szocialista jog (Budapest: KJK 1963) 387. o. arról, hogy a jogrendszer tagozódásának problémája az állam- és jogelmélet egyik alapvető kérdése.

[67] A közjog–magánjog csoportosítás a már említett okokból (ld. 92. lábj.) nem volt szalonképes.

[68] Egy másik, mára már kihalt elmélet az Eörsi Gyula nevéhez fűződő “kollektívaelmélet”. Eszerint három csoportba sorolhatók a jogágak: 1. szocialista közjog (nagy-kollektíva viszonyok: az állam és az állampolgárok [és jogi személyek] közti viszonyok) (ide tartozik pl. az alkotmányjog, az államigazgatási jog és a büntetőjog), 2. szocialista civilisztika és 3. kiskollektívák joga (szövetkezeti jog, vállalati jog). Ld. pl. Eörsi Gyula: Összehasonlító polgári jog (Jogtípusok, jogcsoportok és a jogfejlődés útjai) (Budapest: Akadémiai Kiadó 1975) 90-98. o. Az elmélet kihalásának oka a kiskollektívák eltűnése (vagy legalábbis a nem ilyenként való felfogásuk).

[69] Sárközy Tamás: “A vállalati jog, mint jogágazat problémájához” Jogtudományi Közlöny 1979/12. 795-805. o.

[70] Pl. Szabó Miklós: Jogi alapfogalmak (Miskolc: Bíbor 2002) 39-44. o. kül. 40. o. 5. lábj.

[71] Az, hogy a nemzetközi jogot Sárközy jogágnak tekinti, furcsának nevezhető (vagy legalábbis alapos magyarázatot igényelt volna), hiszen a jogág a jogrendszer egy részét (tagozódását) szokta jelenteni. Márpedig a nemzetközi jog – sokak szerint, és szerintem is – egy a belső jogoktól különböző jogrend (tehát nem jogág). Részletesebben ezt a kifogásomat ehelyütt azért nem fejtem ki, mert néhány sorral később nemcsak magát a Sárközy-féle jogág-koncepciót, hanem a jogági felosztást mint egyáltalán jogelméleti kérdést vetem el.

[72] Ezek azért tekinthetőek önálló jogágnak, mert egy meghatározott (társadalom)politikai cél jogági egységben tartja őket. Pl. a szövetkezeti politika tartja egyben a szövetkezeti jogot. Sárközy Tamás: “A vállalati jog, mint jogágazat problémájához” Jogtudományi Közlöny 1979/12. 801-802. o.

[73] A kifejezés Sárközytől származik, de a fogalom nem. Az ugyanis szovjet eredetű, ld. Sz. Sz. Alekszejev: Sztruktúra szovjetszkogo prava (Moszkva: 1975) 184-207. o. [“összetett komplex jogág”] (meghivatkozza forrásként Sárközy Tamás: “A vállalati jog, mint jogágazat problémájához” Jogtudományi Közlöny 1979/12. 801. o. 50. lábj.)

[74] Ld. még Réczei László hasonló ellenvetéseit: Peschka Vilmos: “Vita a magyar népi demokratikus jogrendszerről és tagozódásáról” Az Állam- és Jogtudományi Intézet értesítője 1960/1. 103-104. o.

[75] Varga Csaba: “Jogrendszer” in: Szabó Imre (főszerk.): Állam- és jogtudományi enciklopédia (Budapest: Akadémiai Kiadó 1980) I. kötet 933. o.

[76] Vö. Samu Mihály: “A jogrendszer tagozódása” in: Samu Mihály (szerk.): Állam- és jogelmélet (Budapest: Tankönyvkiadó 1978) 444. o.

[77] Szabó Imre: Bevezetés a jogtudományba (Budapest: KJK 1984) 26. o.

[78] Hasonlóképpen a (polgári jog részének tekinthető – ld. 8. Polgári jog és családjog) családjogban a gyermek és a szülő közt.

[79] Vö. Varga Csaba: “Jogrendszer” in: Szabó Imre (főszerk.): Állam- és jogtudományi enciklopédia (Budapest: Akadémiai Kiadó 1980) I. kötet 933. o.

[80] Ezek fényében jó esélyt látok pl. arra, hogy a médiajog jogági önállóságot ér el. De ennek vizsgálata már nem jogelméleti feladat.

[81] Mindezen jelenségek csupán annak megnyilvánulásai, hogy a jogászok – szemöldöküket komolykodóan összehúzva – előszeretettel keltik azt a benyomást a kívülállókban, hogy valami rendkívül nehezen megérthető, misztikus és ezoterikus (és persze nagyon fontos) dolgot művelnek. Ezt aztán saját maguk is – hasonlóképpen ezen sorok írójához – elhiszik.

[82] A jogágak csoportosítása (pl. közjog vs. magánjog) hasonló okokból történik. A közjog – magánjog felosztás kritikája azonban nem része a dolgozatnak, hiszen ez a szocializmusnál jóval korábbi jogdogmatikai különbségtétel.

[83] Ld. pl. Beér János: “A közigazgatás újjászervezése elé” in: Csizmadia Andor (szerk.): Bürokrácia és közigazgatási reformok magyarhonban (Budapest: Gondolat 1979) 567-568. o. [eredeti megjelenés: Társadalmi Szemle 1948/június] a vármegyei önkormányzatot mint a dolgozó nép megbonthatatlan egysége ellen ható partikularizmust bírálja.

[84] Az államigazgatás és önkormányzati igazgatás (amelyek együttese a közigazgatás) terminológia nem új, hanem a háború előttről származik. Pl. Ivancsics Imre: “Az államigazgatás jogtól a közigazgatási jogig” in: Wéber Attila (szerk.): Jogalkotás jogállamban (Budapest: Politikatörténeti alapítvány 1993) 46. o. idézi Magyary Zoltánt (1888-1945), a magyar polgári közigazgatás-tudomány legnagyobb alakját. Hasonlóképpen Mocsáry Lajos: Állami közigazgatás (Budapest: Singer és Wolfner 1891) 4. o. “állami közigazgatástól élesen elválasztott önkormányzati hatáskör[...]-ről beszél.

[85] Beér János: “A közigazgatás újjászervezése elé” in: Csizmadia Andor (szerk.): Bürokrácia és közigazgatási reformok magyarhonban (Budapest: Gondolat 1979) 571. o. [eredeti megjelenés: Társadalmi Szemle 1948/június]

[86] Ennek megfelelően egyértelmű alá-fölérendeltség volt a megyei tanácsok és a településiek között (ma egyenrangúak). A tanácsok rendeletei a miniszteri és a kormányrendeletek alatt helyezkedtek el a jogforrási hierarchiában [ma nem ez a helyzet, ld. 1/2001. (I. 17.) AB határozat].

[87] A “közigazgatás” kifejezésnek megpróbált sajátos (az “államigazgatás”-tól elkülönült) szocialista jelentést adni Kovács István: “Az államigazgatás meghatározása” Az Állam- és Jogtudományi Intézet értesítője 1957/1. 67-93. kül. 82-90. o. A kísérlet aztán elhalt (a későbbiekben nem bukkant fel).

[88] Pl. Berényi Sándor – Martonyi János – Szamel Lajos: Magyar államigazgatási jog. Általános rész (Budapest: Tankönyvkiadó 1978). A tantárgyat is “államigazgatási jognak” nevezték az egyetemeken.

[89] Pl. Madarász Tibor: Közigazgatás és jog (Budapest: KJK 1987) kül. 11-14. o.; Szamel Lajos: “Államigazgatás (közigazgatás” in: Szabó Imre (főszerk.): Állam- és jogtudományi enciklopédia (Budapest: Akadémiai Kiadó 1980) I. kötet 136-153. o.; Szentpéteri István: “Államigazgatás szervezete” in: Szabó Imre (főszerk.): Állam- és jogtudományi enciklopédia (Budapest: Akadémiai Kiadó 1980) I. kötet 227-228. o., aki kifejezetten leszögezi, hogy ő szinonimaként fogja használni a két kifejezést (noha – mint írja – akár úgy is lehetne érteni, hogy a közigazgatás a nagyobb). Sőt: az eljárásjogban (valószínűleg épp az Áe. elavult terminológiája miatt) a rendszerváltozás után is néhol, pl. Petrik Ferenc: “A törvény hatálya” in: Az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény (Budapest: HVG Orac 1995) 14-15. o.

[90] Ld. Kilényi Géza: “A közigazgatási hatósági eljárás általános szabályairól szóló törvény szabályozási koncepciója” Magyar Közigazgatás 2002/1. 1-24. o. Ugyanígy elavult a Ptk. 349. § (1) bek. “államigazgatási jogkörben okozott kár” kitétele.

[91] A hatályos Alk. teljesen következetesen elkülöníti az “államigazgatás” és a “közigazgatás” (mint az államigazgatást és az önkormányzati igazgatást is magába foglaló) fogalmakat [államigazgatás: Alk. 20. § (5) bek., 37. § (2) bek., 40. § (3) bek., 44/B. § (2) és (3) bek.; közigazgatás: Alk. 50. § (2) bek., 57. § (5) bek.].

[92] A korábbi magánjog helyett a szocializmusban a polgári jog kifejezés politikailag korrektebben hangzott. Ezzel is kifejezve, hogy nincs “magán”, csak köz. R. O. Halfina – J. D. Ljevin – M. Sz. Sztrogovics: Az általános állam- és jogelmélet alapjai [ford.: Szabó Imre] (Budapest: Hírlap-, Szaklap- és Könyvkiadó Rt. 1949) 78-79. o. Ld. V. I. Lenin: Művei (Budapest 1958) 36. kötet 574. o.: “mi semmi »magánügyet« nem ismerünk el, számunkra a gazdaság területén minden közjogi, és nem magánjogi”. Ma a magánjogot a polgári jog szinonimájaként foghatjuk fel, ld. Lábady Tamás: A magyar magánjog (polgári jog) általános része (Budapest-Pécs: Dialóg Campus Kiadó 1997) 27-28. o.

[93] Itt jegyzem meg, hogy a hatályos Ptk. dogmatikailag támadható rendszere (pl. “A tulajdonjog” mint a harmadik rész címe; s ezért a zálogjognak a kötelmi jog címszó alatt való szabályozása, noha az dologi jog) kísértetiesen emlékeztet a szovjet mintákra. Ld. Norbert Reich: Sozialismus und Zivilrecht (Frankfurt a. M.: Athenäum 1972) 317-318. o. további irodalmi utalásokkal.

[94] Az új Polgári Törvénykönyv koncepciója [megjelent Magyar Közlöny 2002/15/II.], kül. 3. és 4. rész

[95] Nizsalovszky Endre – Bacsó Jenő – Szászy István: “Családjog” in: Szabó Imre (főszerk.): Állam- és jogtudományi enciklopédia (Budapest: Akadémiai Kiadó 1980) I. kötet 589-590. o. Vö. Norbert Reich: Sozialismus und Zivilrecht (Frankfurt a. M.: Athenäum 1972) 103-110. o.

[96] Eörsi Gyula: Összehasonlító polgári jog (Jogtípusok, jogcsoportok és a jogfejlődés útjai) (Budapest: Akadémiai Kiadó 1975) 94. o.

[97] A “termelési eszközök társadalmasítása“ ma már nyilvánvalóan nem helytálló folyamatleírás. Hozzám hasonlóan meghaladottnak véli a különválasztást Lábady Tamás: A magyar magánjog (polgári jog) általános része (Budapest-Pécs: Dialóg Campus Kiadó 1997) 35-36. o. Különösebb elméleti fejtegetések nélkül besorolja a polgári jogba a családjogot: Bíró György – Lenkovics Barnabás: Magyar polgári jog. Általános tanok (Miskolc: Novotni 31999) 54. o.

[98] A kettéválasztás a szocializmus idején is problematikus volt, hiszen a polgári jogban is találtunk személyi viszonyokat (gondnokság), a családjogban pedig vagyoni viszonyokat is (házassági vagyonjog).

[99] Pl. Bíró György – Lenkovics Barnabás: Magyar polgári jog. Általános tanok (Miskolc: Novotni 31999) 149. o.; Szabó Miklós: “Jogviszony és felelősség” in: Szabó Miklós (szerk.): Bevezetés a jog- és államtudományokba (Miskolc: Bíbor 32001) 150. o. De másképp pl. Lábady Tamás: A magyar magánjog (polgári jog) általános része (Budapest-Pécs: Dialóg Campus Kiadó 1997) 249-250. o.

[100] Ld. pl. Angyal Pál: A jogbölcsészet alaptételei (Pécs: Dunántúl Könyvkiadó Nyomda Rt. 1922) 99. o.: “Jogviszony a főhatalom s az alattvalók, vagy a társadalom tagjai között fennálló, ezeknek helyzetét, cselekvőségét érdeklő jogilag szabályozott viszony.”

[101] Horst Tilch (szerk.): Münchener Rechtslexikon (München: C.H. Beck 1987) 3. kötet 75. o.

[102] Hans Kaufmann (szerk.): Rechtswörterbuch (München: C.H. Beck 131996) 1008. o.

[103] Társadalmi viszonyról (gesellschaftliche Verhältnis) csak NDK-s irodalomban olvashatunk. Ld. pl. Karl A. Mollnau [et al.] (szerk.): Marxistisch-leninistische Staats- und Rechtstheorie (Berlin: Staatsverlag der Deutschen Demokratischen Republik 31980) 583-587. o.

[104] Vö. Peschka Vilmos: “Jogviszony” in: Szabó Imre (főszerk.): Állam- és jogtudományi enciklopédia (Budapest: Akadémiai Kiadó 1980) I. kötet 956-960. o. Ld. még Samu Mihály: A szocialista jogrendszer tagozódásának alapja (Budapest: KJK 1964) 29. o. arról, hogy egyesek a szovjet jogot azonosították a jogviszonyok rendszerével; s a jogviszonyokat a társadalmi viszonyokkal.

[105] Ezt a felfogást ld. részletesebben Jakab András: “A magyar jogrendszer alapelemei” Jogelméleti Szemle [http://jesz.ajk.elte.hu] 2003/1.

[106] Illusztrációképp: pl. Hartmut Maurer: Allgemeines Verwaltungsrecht (München: C.H.Beck 132000) 164. o.; Friedrich Koja – Walter Antoniolli: Allgemeines Verwaltungsrecht (Wien: Manzsche 31996) 277. o.

[107] Az absztrakt jogviszonyokhoz általában ld. még Jakab András: “A magyar jogrendszer alapelemei” Jogelméleti Szemle [http://jesz.ajk.elte.hu] 2003/1.

2003/3. szám tartalomjegyzéke