Jakab András*

A Kormány tagjai és az államtitkárok jogállásáról és felelõsségérõl szóló 1997. évi LXXIX. törvény 12. § e) pontjának alkotmányellenességéről

 

 

 

 

 

I. Az Alk. 7. § (2) bek.-nek való ellentmondás

 

(I/1) Az Alkotmány 39. § (2) bek. szerint „A Kormány tagjai és az államtitkárok jogállását, díjazását, továbbá felelõsségre vonásuk módját törvény szabályozza.“ Az említett törvény konkrétan a Kormány tagjai és az államtitkárok jogállásáról és felelõsségérõl szóló 1997. évi LXXIX. törvény (a továbbiakban: Ktájf-tv.). Ezen törvény egyszerű (azaz nem kétharmados) törvény.

Ezen egyszerű törvény 12. § e) pontja szerint „A minisztert akadályoztatása esetén a jogszabály kiadásában a helyettesített miniszter politikai államtitkára helyettesíti.“ Ezek szerint tehát miniszteri rendeletet politikai államtitkár is kiadhat. Ezzel jogukkal az államtitkárok a gyakorlatban élnek is.[1]

 

(I/2) Ennek azonban ellentmond a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény (a továbbiakban: Jat.) 8. § (1) bek., amely szerint „A miniszter feladatkörében és törvényben, törvényerejû rendeletben vagy kormányrendeletben kapott felhatalmazás alapján ad ki rendeletet.“ Miniszteri rendeletet tehát ezek szerint csak a miniszter adhatna ki [ill. a Jat. 1. § (1) bek. d) pontja alapján a miniszterelnök is]. Egy szó sincs a politikai államtitkár esetleges ilyen irányú helyettesítő szerepéről.

 

(I/3) Önmagában persze ez az ellentmondás a Ktájf-tv. 12. § e) pont és a Jat. 8. § (1) bek. között nem jelentene alkotmányellenességet, ha mindkettő törvény egyszerű többséges lenne.[2] Csakhogy a Jat. az Alk. 7. § (2) bek. alapján kétharmados törvénynek minősíthető.

 

(I/4) A kétharmados és az egyszerű törvény közötti ellentmondás pedig az AB eddigi következetes gyakorlata[3] szerint alkotmányellenesnek minősítendő.

Ezúttal avval sem lehet érvelni, hogy ez a helyettesítés esetleg egy mellékes részletkérdés volna (amely épp ezért nem igényel kétharmados többséget), hiszen a jogalkotási hatáskörben való helyettesítés semmiképpen sem minősíthető mellékes részletkérdésnek.

            Ennek fényében az alkotmányellenességet az Alk. 7. § (2) bek. tekintetében egyértelműnek látom.

 

 

II. Az Alk. 37. § (3) bek.-nek való ellentmondás?

 

(II/1) Az Alk. 37. § (3) bek. első mondata szerint „A Kormány tagjai feladatuk ellátása körében rendeleteket adhatnak ki.“ Itt tehát megint csak kizárólag a miniszterekről és a miniszterelnökről van szó.

            A Ktájf-tv. 12. § e) pontja azonban az államtitkárok számára is lehetővé teszi ezt helyettesítő jogkörben.

A kettő között tehát első ránézésre látszólag egyértelmű az ellentmondás.

 

(II/2) Álláspontom szerint azonban az Alk. 37. § (3) bek. nem zárja ki teljesen, hogy kivételes esetben (akadályoztatás esetén helyettesítésként) a Kormány tagjain kívül mások is (tipikusan az államtitkárok) törvényben pontosan behatárolt módon miniszteri rendeleteket adhassanak ki.

            Ha ugyanis az Alk.-ban a miniszterek hatásköreit úgy értelmeznénk, hogy azokat mindig csakis ők gyakorolhatnák, akkor nem lenne értelme az államtiktár intézményének, amelyet pont a helyettesítésre találtak ki. Az államtitkárt maga az Alk. is említi: 20. § (5) bek., 30/A. § (1) bek. h) pont, 39. § (2) bek. Ezért aztán az Alk. értelmezéséhez nyugodt szívvel használhatjuk ezt az érvet.

            Az Alk. 37. § (3) bek. csupán azt zárja ki, hogy főszabály szerint (azaz nem helyettesítő jogkörben) a miniszteren kívül az államtitkár miniszteri rendeletet adjon ki.

 

Azt állítom tehát, hogy az Alk. 37. (3) bek.-nek nem mond ellent a Ktájf-tv. 12. § e) pontja.

 

(II/3) Mi hát a baj? Hiszen mondhatnánk azt, hogy a Ktájf-tv. (többek közt) pont azt a célt szolgálja, hogy a helyettesítési rend törvényben maghatározott legyen. Tehát – mondhatnánk naivan – a rendeletalkotási hatáskörben való helyettesítés is eme (egyszerű) törvény szabályozási tárgykörébe esik. Ez tulajdonképpen igaz is.

            Csakhogy a rendeletalkotási hatáskörben való helyettesítés egyúttal a Jat. szabályozási tárgykörébe is esik. Vajon melyiket kell figyelembe vennünk?

            Álláspontom szerint egyértelműen a Jat.-ot, hiszen ha nem így tennénk, akkor kétharmados törvény követelménye minden esetben kijátszható lenne. Hiszen minden kétharmados törvényi szabályozási tárgykör egyúttal (valamilyen szempontból) egyszerű törvényi szabályozási tárgykör is. Erre hivatkozva tehát a kétharmados törvény követelménye kiüresíthető lenne.

 

(II/4) Ez azt jelenti, hogy a (kétharmados) Jat.-ban meg lehetne engedni, hogy az államtitkárok is kiadjanak miniszteri rendeletet, a Ktájf-tv.-ben azonban nem, hiszen ez utóbbi egy egyszerű törvény.

 

III. Összegzés

 

Ennek fényében a Ktájf-tv. 12. § e) pont alkotmányellenessége az Alk. 7. § (2) bek. [de nem az Alk. 37. § (3) bek.!] tekintetében megállapítható.

 



* Dr. Jakab András tudományos munkatárs, Max-Planck-Institut für ausländisches öffentliches Recht und Völkerrecht, D-69120 Heidelberg, Im Neuenheimer Feld 535, e-mail: ajakab@mpil.de.

[1] Ld. pl. a jogi szakvizsgáról szóló 5/1991. (IV. 4.) IM rendelet módosításáról szóló 7/2003. (IV. 11.) IM rendeletet (MK. 2003, 2668-2669), amelyet az IM politikai államtitkára adott ki (MK. 2003, 2669).

[2] Ld. 35/1991. (VI. 20.) AB hat. (ABH 1991. 175., 176.); megerősíti az 1/2001. (I. 17.) AB hat.

[3] 4/1993. (II. 12.), 53/1995. (IX. 15.), 3/1997. (I. 22.), 1/1999. (II. 24.), 31/2001. (VII. 11.), 47/2001. (XI. 22.); ld. Jakab András – Cserne Péter: „A kétharmados törvények helye a magyar jogforrási hierarchiában” Fundamentum 2001/2 40-49. o. és Jakab András: A jogszabálytan főbb kérdéseiről (Budapest: Unió 2003) 98-115. o.

2004/1. szám tartalomjegyzéke