Jakab Dénes Barna

Jog és hermeneutika*

 

 

 

            A jog és a hermeneutika társítását többféle indokkal lehet megvalósítani. A hermeneutika iránt érdeklődőknek első találkozása a jogi hermeneutikával alighanem az Igazság és módszer második részének megfelelő szövegeit érintik, ahol Gadamer a jogi hermeneutika példaszerű jelentőségéről beszélve jog, teológia, történelem, filológia integritását egy egyetemes hermeneutika eszméje felől igyekszik bizonyítani. Az alábbi dolgozat szélesebb perspektívát kíván felölelni, amelyben a jogelméleti problematizálás fonalán haladva jutunk el a filozófia történetéhez, miközben a hermeneutika fogalom lehetséges jogi alkalmazását mint két értelmezési paradigma nem szűnő konfrontációját igyekszik feltárni, rövid kitekintéssel a kortárs amerikai és olasz szakirodalomra.

Hermeneutika és jog szerves kapcsolatát nyilvánvalóvá teheti e két tárgyterület évezredes összekapcsolódását bemutató történeti áttekintés. Ezt követi majd a XX.-ik század két jelentősebb paradigmájának, a Betti, illetve Gadamer által ihletett gondolatrendszereknek bemutatása, illetve ezek recepciójaként a jogi hermeneutika alkalmazását célzó egyes törekvések megjelenítése.  Gadamer és Betti szembeállításával a hermeneutika őstörténetétől a jelenig végigvonuló szemléleti kettősség paradigmáját követhetjük, amelyben egyik oldalon a „szöveget hiposztazálók és bálványozó” grammatikai-filológiai vonulata, ezzel szemben pedig az Arisztotelésztől Gadamerig feszülő „metafizikai hermeneutika” mozgalma áll, vagy még egyszerűbben fogalmazva: a hermeneutikai elmélet és vele szemben a hermeneutikai filozófia.[1]

Jog és hermeneutika kapcsolatát a szimptomatikus angolszász helyzetjelentés szerint a zavarodottság jellemzi. A tudományos diskurzusban ez a korántsem biztató pozíció, mint az „akadémikus díszítmény, divatos eklekticizmus, vagy »jogtudomány helyzetével neurotikus elégedetlenkedők valamiféle terapeutikus konszolidációja« jelentkezik”[2] Egy másik szerző nemcsak az interpretációk, hanem „interpretáció filozófiáinak a konfliktusáról” beszél.[3]

            Nem árt mindjárt az elején tisztáznom, hogy itt a jogi szövegek értelmezésére vonatkozó a joggyakorlaton túli hermeneutikát keressük. A jogi hermeneutika kérdésfelvetése ezért nem mosható egybe a joggyakorlat rutinértelmezései számára útmutatóul kidolgozott módszertannal.[4]

Ennek fő oka, hogy hermeneutikai szituációról ott beszélhetünk, ahol a megértési folyamat megnehezített, illetve a szövegek értelme nem adódik magától. Innen kiindulva választandó el egymástól az értelmezés kétféle elmélete, a jogtudományos és a joggyakorlaté.[5] Ehhez még annyit tehetünk hozzá, hogy megszoktuk, hogy Schleiermacher óta a filozófiai hermeneutika felvállalt egy módszertani reflexiós feladatot.  Ugyan terjedelmi okok miatt itt nem időszerű, el kell azonban ismernünk, hogy az analitikus jogfilozófia is kitermelte a maga értelmezésproblematikáját, és ma már nem újdonság a kontinentális hermeneutika és az analitikus filozófia közeledéséről beszélni.[6] Ha mégis elidőzöm néhány gondolat erejéig, annak célja felhívni a figyelmet a világ talán egyetlen kurrens kontinentális jogi hermeneutikai kiadvány főszerkesztőjére.[7]

 Giuseppe Zaccaria a filozófia történetében „nyelvi fordulat”-ként aposztrofált koncepcióváltozásra támaszkodva, lényegében Apelhez hasonló érvekkel utal a jogi hermeneutika és az angolszász beszédaktus elméletek közötti átfedésekre. Szerinte az áttörést a kontinentális részről a nyelvi fordulatnak a transzcendentális szubjektumot helyettesítő teljesítményében, míg az angolszász részről pedig a neopozitivizmus formalizmusának háttérbe szorulásával kell keresnünk. Párhuzamosan ezzel észrevehetően megszelídült, holisztikussá alakult át az atomisztikus látásmód, felfedezik a nyelvi interszubjektivititás jelentésképző társadalmi médiumát, tehát valahol a wittgensteini életműben bekövetkezett fordulat tanulságában teremtődtek meg a közeledés feltételei.[8]

            A jogi hermeneutika igazán interdiszciplináris helyzetét különféle tárgyterületeken átnyúló tematikája kellőképpen bizonyítja, részleges átfedésekkel ugyan, de két irányban is adódnak kapcsolódási pontok. Mint az általános hermeneutika része érintkezik, és hasonlóságokat mutat a többi regionális hermeneutikával, tehát jogon kívüli területekkel, a jogon belül a jogi módszertannal, jogdogmatikával, jogi érveléstannal mutat hasonlóságokat és különbségeket.[9]

            Az Igazság és módszer függelékében is említett Arthur Kaufmann, Karl Larenz jogi hermeneuták recepciója, magyar vonatkozásban és úttörő jelleggel Peschka Vilmos jogfilozófus írásaiban történt meg.[10] A marxista korhangulat szórványos jegyei mellett a hermeneutikai nézetein a magyar esztéták, Hauser Arnold, Popper Leo, főleg Lukács György hatása érezhető. Gondolatmenetét két alapvető kategória köré csoportosítja. Először a jogi hermeneutikai szituáció ontológiai státusát az objektiválódott különféle létszférák közötti inkongruencia határozza meg. Hermeneutikai szituáció egyrészt a dialektikus nyelvfejlődés eredményeképpen létrejövő nyelvi képződmények értelmezésével gondolkodás és a nyelv aszimmetriájának megszűntetésére igyekszik. Ilyen további áthidalásra váró aszimmetria a jogi objektivációs rendszer és a társadalmi objektivációs rendszer között is.

Másodsorban Peschka jogi hermeneutikájának értelmezéstanában a lukácsi esztétika különös kategóriája, általánosabban a tipikus és általános közötti viszony köszön vissza. Az alapvetően tükrözés elvén nyugvó elméletben kimondatlanul itt is szerephez jut az inkongruencia rendezőelve. Bár a fogalmi/terminológiai általánosítás valamiféle szubszumpciós megoldást sugallna, az inkongruencia folytán csupán részleges közvetítettséggé egyszerűsödik. A jogszabály tárgyi tartalma fogalmilag megragadó jogi típus mozgékonysága, képlékenysége, kivételes atipikus eseteivel mégis képes arra, hogy „a jogértelmezés során az élettényállás vonatkozásában alternatív megoldást nyújtson”, azaz képes behatárolni a valóságot. Az esztétika egy másik fogalma a jogalkotói folyamatban megvalósuló hermeneutikai mozzanatban is megjelenik. Az új, általános jogi érvényesség kialakítását célzó jogalkotói folyamatot meghatározza a korábbi jogszabályok tartalmának félreértése, amivel a régi, érvénytelennek értékelt jogszabályt az új jogszabály érvényessége helyettesíti. Így vonja be vizsgálódásába a popperi „félreértés” fogalmát Peschka Vilmos.

            Természetesen a társadalmi jelségek (jog, politika) vizsgálatában a nyelvi, retorikai szempont megjelenik[11], a jogi hermeneutika problematikája nem tartozik a jogi kutatások fő irányvonalaiba. Mégis, a hermeneutikai kérdés Pokol Béla többrétegű jogrendszer elméletében is megjelenik. Ebben, Luhmann és Habermas jogszociológia fogalmainak felhasználásával, Pokol szerint a szövegréteg, dogmatika, bírói jogalkalmazás és alapjogi jogréteg szintjeire tagolható a jogrendszer. Nemzetközi perspektívában a különböző rétegek másként és másként vannak kihangsúlyozva egyes nemzeti jogrendszerekben, ami alapján ezek a rendszerek leírhatók és egymástól elkülöníthetők. Egy ilyen rendszerben a jogi hermeneutika feladata átvezetni a szövegrétegtől a jogdogmatikába.

           

Fejezetek a jogi hermeneutika történetéből

 

 

            Ellentétben a filozófiai hermeneutika Schleiermachertől és Diltheytől Gadamerig felívelő korszakának részletesen adatolt, összefüggéseiben kielemzett történetével, a jogi hermeneutika római jogig visszanyúló előtörténete kevésbé ismert.[12] Az írott jogi szöveg megjelenésével véget vet a szokásjogi normák kizárólagos uralmának, a bírói funkciót betöltő papi jogtudósok döntései pedig fokozottabb mértékben váltak átláthatóvá az i.e. 5. századi XII táblás törvénnyel. A görög és római filozófusok, valamint először a római köztársaság késői szakaszában kibontakozó profán jogtudomány hatására kibontakozó értelmezéstan mellett az első igazi fejleményt a római jog majdnem tíz évszázadnyi termékének a Jusztiniánusz korabeli kodifikációja jelenti. Jusztiniánusz kodifikációja egyben a jogértelmezés tiltásával társult[13], az általa rendszerezett jogpozitivista, decizionista jogkoncepció helyébe majd a császárság korszakának végével a glosszátorok és kommentátorok az értelmezéstant megújító módszerei kerültek. Ezen a ponton, a történeti gondolatmenetet megszakítva, de a jogtörténet ókori fejleményeihez szervesen kacsolódva a jog mibenlétével kapcsolatos két metateoretikus megállapításra nyílik lehetőség.

            A Gadamer utáni hermeneutika mércéjével mérve a korai korszak pozitív jellemzőjeként könyvelhető el, hogy iurisprudentia kezdetben korántsem volt elvont tudomány, sőt „a mindennapi élet tudománya volt”[14], amely a meglevő jogforrásokat magyarázta, a joghézagokat pótolta, a gyakorlat számára megfelelő megoldásokat igyekezett kialakítani. Az igazi tudomány státusára azzal tartott igényt, hogy egyfelől az egyetemesség és az ésszerűség elveit követte, amennyiben magyarázó elvként elfogadta az oksági és a természettel való összhang elveit, másfelől figyelembe vette az emberi értékeket és társadalmi célokat, amelyeket cselekvő módon a gyakorlatban is megvalósított, tehát egyszerre volt elmélet és gyakorlat is.[15]  A jogtudósok ősei egykoron gyakornokok (prudentes, practicioners), tudósok, és jogász-papok, de mindenekfölött jogértelmezők voltak, világítja meg egyben a szó etimológiai jelentését Kelley.[16]

            Ugyancsak hermeneutika egységének gadameri mércéjével mérve a jogi hermeneutika szakrális jellege, a teológiai hermeneutikával való kapcsolata nem szűnt meg, a regionális hermeneutikák egységének tézise fenntartható. Igaz, hogy a jogi szöveg értelmezése a történelmi visszapillantásban két egymással ellentétes trendre, az egzegetikus és a hermeneutikus irányzatokra bomlik, mégis a jogi hermeneutika értelmezési tárgyának, a jogszöveg szerkezeti jellemzőinek vizsgálata kapcsán a francia strukturalizmus és kritikai jogelmélet fogalmaival gondolkodó Peter Goodrich arra a végkövetkeztetésre jut, hogy az értelmezés jogi fogalma teológiai, gyakorlata pedig tekintélyelvű. Mivel minden szöveg szerkezetileg összetett egységekből áll, létrehozója alkotásának pillanatában számtalan értelem lehetősége közül szelektálva eredendően eldönti a későbbi értelmező viszonyulást. Egy ilyen szövegkoncepció értelmezésének feladata feltárni az értelmezés hátterében álló társadalmi intézményt, használatuk alapjául szolgáló indítékokat, nekik megfelelő kihatásokat, funkciókat, amelyek a monológikus jogi szövegek zártságát megbontva feltárják a jogi jelölés politikáját.[17] 

            Feltevésének alátámasztás érdekében Goodrich az exegetikus hagyomány különféle alakzatait elemzi, bizonyítékként pedig az írott szövegben, a glosszában a hatalom ökonómiájának ugyanazokat a tényezőit látja megvalósulni. Párhuzamos gondolatmenetét, amelyben vázlatosan az egzegetikus hermeneutika Schleiermacher, Dilthey, Betti nevével fémjelzett filozófia hagyomány fogalmáról is hasonlókat mutat ki, az alábbiakban nem követjük. Első lépésben a szent szövegek exegetikus értemezéstanában közvetlenül a jogi exegézisre utaló nyomokat mutat ki, sajátos működésének funkciója „igaz”, a rituálék számára érvényes jelentést és diskurzust teremteni.[18]  A vallásos szöveg kétféle jelentésszintjét különítve el, a tekintély hatalma egyrészt a szöveg elsődleges jelentésének szintjét munkálja ki, amelyet ismételni, és amelynek engedelmeskedni kell. Másrészt a szöveg analitikus szintjén egy olyan diskurzustér keletkezik, amely a szöveg oktatási rendszerben történő áthagyományozásáért, a doktrína intézményesítéséért felelős. Ezzel egy materiális hierarchiában, semmint egy belső kritériumrendszer alapján, megteremti a szöveg felett rendelkező uralmát.

Második lépésként Goodrich a glosszában leli fel a jogi és vallásos szövegek kapcsolatának lehetőségét, amelyet a folyamatos szekularizálódás sem szűntetett meg azáltal, hogy a kezdeti korok papi jogtudósait világi jogtudorokkal helyettesítette, a természetből vagy isteni legitimáció forrásával alátámasztott jogot naturalizálta, és jogforrások hierarchikus rendjébe tagolta.[19] A glosszátorok igyekezete, hogy szétszórt szövegeket logikailag koherens egységben láttassanak egyben alapot teremtett a szöveg autoritásának való odaadásnak, az engedelmes viszonyulás több évszázados paradigmáját honosította meg a jogtudományban. A glossza általános formája a következő: elsőként egy előzetes dogmatikai rendszerezés alapján a doktrína meghatározza az egységesre elképzelt szöveg szerzőségét, forrását, autoritását, a diskurzust érvényesítő „elismerési szabályt” fogalmaz meg, másodsorban a glossza a társadalmat a legalitás zsinórmértékéhez igazítja, a jogi érvelések rendszerének mindig az elsődleges szövegre kell visszavonatkoztatni, amely a társadalomban felmerülő konfliktusokat definiálja. A glossza továbbiakban feltételezte a nyelv teljes egyértelműségét, amelyek alapján jelentéssel bírhat és végrehajtható a jogalkalmazási folyamat. 

            Visszatérve a fenti történeti gondolatmenethez, a jogi értelmezéstan továbbfejlesztésében további előrelépést a XII. századi bolognai egyetem jogtudósai, a glosszátorok tették meg. Igaz, hogy nem tekintették feladatuknak a tételes jog továbbfejlesztését, ám nevükhöz fűződik a római jog középkori dogmatikájának kidolgozása. A glosszátorok a jogi oktatás központjává a Digestat tették, a korábbi természetjogi irányultság helyett egy a jogforrások tanulmányozására helyezték a hangsúlyt, számos később használatos értelmezési kánont hoztak létre. Még ennél is szabadabb mozgásterük volt a kommentátoroknak, akik valamiféle alkalmazható értelem (sensus) után kutatva spekulatív értelmezési módokat, az analógia és az adaptáció tanát dolgozták ki. [20]

            Érdemeik ellenére a glosszátorok és követőik egy teljesen ahistorikus szemléletmóddal rendelkeztek, ennek perspektívájából nem vették figyelembe a kodifikáció és az ők koruk közé beékelődő századokat, valamint a két időszakot jellemző társadalmi és intellektuális különbségeket. A Corpus Jurist egy önmagában elégséges, zárt logikai rendszernek tekintették, ezért értelmezéstanuk irányvonalát ennek megfelelően egy általánosan elismert elveken és tekintélyen nyugvó, belső logikai analízis jelentette. A jelentést biztosító módszerük a kombináció, megkülönböztetés, újrafogalmazás volt, egyetemi előadásaikat a címben szereplő alapvető fogalmak meghatározására törekvő skolasztikus igyekezet állott.[21]  Bár a korszak jogászai bizonyos esetekben (így a pápa és a császár közötti politikai küzdelemben) aktuális kérdésekre kívánták alkalmazni, hajlékony adaptációkat hajtva végre az alapvetően egzegetikus értelmezéstanon, igazi áttörést csupán a humanisták, majd a módszerek századaként aposztrofált 16. század francia gondolkodói hoztak. 

            A római jogi gondolkodás relativizálása elsőként a francia és az olasz humanisták, Guillaume Budé, Petrus Ramus, Lorenzo Valla, Angelo Poliziani művében történik meg, akik a klasszikus szövegek, így a római jog eredeti olvasatát meghatározó filológia technikák ismeretében a Corpus Juris rendszerének korhoz kötöttségére, heterogén jellegére következtettek, szabályai érvényességét csupán a korabeli római társadalomra tartották érvényesnek. Gondolatmenetünk szempontjából Jean Bodin idevágó műve, a Methodus ad facilem historiarum cognitionem libri tarthat számot megkülönböztetett érdeklődésre.

            Bodin jogelméleti törekvését három lényeges programponttal lehet jellemezni. Érdeklődés egyszerre terjedt ki a mai terminológiának megfelelően nemzetközi jognak nevezhető jus gentiumra,  történeti érdeklődéséből majdhogynem következő összehasonlító jogtudománnyal és jogszociológiával. Keményen bírálja a skolasztikus római jogi szemléletet, szerinte az állam kormányzására alkalmas jogot az összes híres birodalom joganyagának összegyűjtésével, összehasonlításával, a legjobb variációk létrehozásával lehetne elérni, és a történelem alapján rekonstruálni.[22] Saját módszerének alkalmazásaként jogtörténeti vizsgálódásának eredményeként a perzsa, görög, egyiptomi, zsidó, római, későbbi műveiben skandináv, lengyel, észak afrikai, amerikai joganyagon végzett összehasonlító alkotmányjogi kutatásokat. Ez a történeti program a jogi módszer terén átmenetet képez a tekintélyelvű egzegézistől a kritikai reflexiót módszerként elfogadó álláspontig.[23] „Az okos kormányzó részéről szükséges volna teljességgel megérteni a kormányzottak kedélyállapotát, még mielőtt átalakítaná az államot vagy a jogot. A politikai közösség alakításánál a legfontosabb és leglényegesebb elvek egyike, az állam alkalmazkodása polgárai természetéhez, rendeleteinek és előírásainak a hely, a személyek, a kor természetéhez” – figyelmeztet Bodin.[24]

            Az újkori német gondolkodásban csak a 17. századtól kezdődően találkozhatunk interpretációs elméletekkel, ám ezek az elméletek egyike sem csatlakozott a franciaországi vonatkozásban előbb már bemutatott történelmi-filológiai elemzési módszerhez, ehelyett a topikai gondolkodás régebbi módszerénél horgonyoztak le.[25] A 19. század jogi módszeréről való gondolkodásban további újítás Savigny munkásságához kötődik és része a századelő első évtizedének napóleoni háborúinak apropóján a német politikai-társadalmi elmaradottság orvoslására kigondolt válságterápiáknak. A Thibaut és Savigny közti híres jogvita helyzetértékeléséből kitűnik, a német állapotokat a jogforrások sokfélesége és különneműsége jellemezte.[26] Lassan a kor igényeinek, modernizációs tendenciáinak megfelelő egyetlen kodifikált jogrendszer helyett, ahogyan azt a vitában Thibaut megfogalmazta, a német államokban a római jogi hagyomány él tovább, s töltött be a közös jog szerepét.

            Bár a vitában a római jogi hagyomány további ápolásának romantikus álláspontját képviselte, vitapartnerének, Thibaut tanainak cáfolatával, kodifikációs programjának elvetésével párhuzamosan a kor a jogtudományának színvonalán túl is paradigmatikus hatást kifejtő jogelméletet dolgozott ki, amelynek hatása többek között manapság Betti értelmezéselméletben is megjelenik. A vita kulcskérdését a pozitív jog alapjáról alkotott vélekedés jelentette, Savigny válasza pedig a történeti jogkoncepció. Elképzelése szerint a jog olyan társadalmi intézmény, amelynek eresztékei és érvényessége túlmutatnak a törvényhozói jogpozitivizmuson, és akárcsak a nyelv vagy az erkölcs a nemzet életének, történetének sajátosságai fejeződnek ki benne, része a népszellemnek. Története egybeesik a nép történetével, fejlődése pedig hasonlóképpen organikus jellegű.  Keletkezésében a pontatlanul szokásjognak nevezett íratlan magatartásokhoz kötődik, „azaz először az erkölcs és a néphit, majd a jurisprudentia útján jön létre, nem pedig a törvényhozó önkénye alapján”, állítja Savigny.[27]

            Értelmezéstanának alapgondolata a „törvényben benne rejlő gondolat rekonstrukciója”, a módszertan Savigny életművében különféleképpen hangsúlyozódik. Míg korai műveiben grammatikai, logikai, és történeti értelmezési módokat különítette el, későbbiekben negyedikként a rendszertani módszert is beemeli gondolkodásába, és ugyancsak kési gondolkodásába jut központi szerephez a jogintézményekből, mint jogszabályokon túli doktrinális elemekből való kiindulás.[28] Konstrukció és rekonstrukció elvi megkülönböztetésének, a jogalkotó visszaszorításával a savignyi értelmezéstan szervesen kapcsolódott az alkalmazáshoz.[29]

            A római jogi gondolkodás és később a jogi hermeneutika újkori historicizálódását vázlatosan nyomon követve, a továbbiakban csupán a jogi és politikai hermeneutikának a kontinensen túli honosításáról kell szót ejteni. Az európai hermeneutika Schleiermacherrel és Dilthey-el kezdődő újabb fejezete nem tartozik dolgozatunk tárgyához, Schleiermachernek a jogi hermeneutika számára adott jelentőségéről a következő fejezetbe utalásszerűen sor kerül. A jogi hermeneutika korai amerikai recepciójának kulcsfigurája az 1827-ben emigráló egyetemista, Francis Lieber. Tíz évvel később, 1837-ben, az Egyesült Államok alkotmányának ötvenedik évfordulója alkalmával jelenteti meg a Legal and Political Hermeneutics című könyvének első kiadását. Fő érdeme, hogy az újonnan konstruált, írott alkotmánnyal megalapozott amerikai jogrendszerben, a jogi establishment filozófiai értelmezésének tudatosítását valósította meg.[30] A Barthold Niebuhr, Humboldt, Schleiermacher, de főként az utóbbit megelőző, a szavak, szóhasználat kontextusát, szerzői szándékot munkáiban erőteljesen kihangsúlyozó Johann August Ernesti gondolatain orientálódó Lieber célja a nyelviségnek kiemelt pozícióját biztosítani az értelmezést nem nélkülöző úgynevezett konstruktivista tudományokban, amelyek alapján majd az alkotmányos alapelvek létrehozásának és értelmezésének „szakácskönyvét” is létre lehetne hozni.[31] Elképzelése szerint a nyelv intencionális jelek rendszere, amelyek egyaránt szolgálhatják a kommunikációt, cselekvést, és közreműködhetnek társadalmi gyakorlat létrehozásában.[32]

            Könyvében Lieber ki is dolgoz néhány olyan szabályból és alapelvből álló kánont, amely a hermeneutikát tudományosságát szavatolja. Összesen kilenc, a hétköznapi politikai életben felmerülő értelmezési gondokat kezelő értelmezési alapelv és tizenhat konstrukciós szabály regulatív eszmeként hivatott az értelmezés tudományát szolgálni, emellett speciális célokra, főleg alkotmánytani használatra, származtatott elveket is létrehozott. Bár az alapelvek kevésbé tarthatnak számot eredetiségre, műve, 1880-as második kiadásának ellenére is kevésbé épült be az amerikai jogtudomány öntudatába, elsőbbsége az amerikai kérdésfelvetésben annál kevésbé vitatható.[33]

 

                   Emilio Betti hermeneutikai elmélete

 

Gondolkodásmódjának szociológiai hátterét megvilágítandó[34], Betti 1927-es milánói színrelépésével egy igen vitatott jogelméleti program iránt kötelezi el magát. Az eredetileg római jogász székfoglaló beszédében a római jog és a jogelmélet, historicizmus és jog, legutóbb Savigny elképzeléseihez igen hasonlító elképzeléseket, a római jog normativitásának programját fogalmazza meg. A terv tágabb vonatkozásában az uralkodó pozitivista jogelméleti paradigma és a fasiszta törvényhozói akaratnak túlontúl megfelelő jogpozitivizmus visszaszorítását óhajtotta elérni. A háború utáni években a jogi hermeneutika útjára lépő Betti enciklopédikus szélességű interpretációelméletében a humántudományokhoz való visszatérés eszméjét fogalmazza meg. Interpretációelméletének filozófiai előzményei egyrészt – amint azt Gadamer is említi – az olasz filozófiai tradícióhoz nyúlnak vissza, a Croce-Gentile neoidealista hagyomány által számára közvetített vicoi tudományeszmény folyománya, hogy az emberek által alkotott, jelentéssel felruházott világot megismerhetőnek tartotta. Gadamer külön kiemeli, hogy ennek ellenére Betti elkerüli a crocei szélsőséges idealizmus naiv történeti objektivizmusának veszélyeit.[35] A Bettit ért filozófiai hatások rendjén másrészt a német hermeneutika és jogi hermeneutika, Schleiermacher és Savigny részéről érkező ösztönzések épültek be a rekonstrukciót központi feladatként tekintő értelmezéstanába, amint az annak bemutatásából közvetlenül az alábbiakban kiderülhet. 

            Általános ismeretelméletbe átforduló értelmezéstanának kiindulópontja az értelmes formák tana, amellyel Betti ismeretelméletének tárgyát, a megismerendő jelenséget kívánja megalapozni.[36] Az értelmes formák olyan struktúraösszefüggések, mondja Betti, amelyben többféle észlelhető elem egymásra utalása révén egy alkotó szellem munkájára tudunk következtetni. Az általánosság követelményének megfelelve, az értelmes formák egyaránt lehetnek az elröppenő szavak, rögzített dokumentumok, különféle írások, rejtjelek, bármilyen művészeti szimbólum, de maga az emberi nyelv, vagy ugyanígy a művészeti ábrázolások figurális, képszerű, vagy éppen zenei ábrázolásai, bármilyen emberi nyom, ami az emberi értelem számára a megértés kihívását jelentheti, ami felébreszti elménk spontán kíváncsiságát.

            Az értelmes forma közvetítő képességének két irányban is működnie kell. Egyrészt tartalmaznia kell Humboldt nyelvelméletét idézve, azt a plusz szellemi afficiáló képességet, ami a formát megkülönbözteti a jel, vagy a szimbólum egyszerű materiális értelmétől, amivel minden gond nélkül kézzelfogható tartalom nyújtató át. Ugyanígy az értelmes forma ábrázolásfunkciójának nem kell expliciten megjelennie ahhoz, hogy rendeltetését betöltse. Ennek oka abban keresendő, hogy az emberi életben feltalálhatók a közvetlen szándék nélküli gondolkodás esetei, a gondolatok közlését közvetlenül célul ki nem tűző viselkedés, amelyről azonban mégis lehámozható a forma, gyakorlati cselekvések esetén a létrehozó életstílusa, személyisége, világlátása.[37]

            Betti rendszerében az értelmezésnek kell megoldani a megértés ismeretelméleti problémáját, ennek a gyakorlati funkciónak a feltételezésével az értelmezés az az eljárás, amelynek eredménye siker esetében egy megértés.[38] Humboldt, Schleiermacher felismeréseit általános érvényre emelve, az értelmezés folyamatát Betti egy háromtagú folyamatnak képzeli el, amelynek elemi egyik oldalon az értelmező szubjektum, másik oldal végpontján az idegen szellemiség áll, míg e kettő éppen ez előbb meghatározott értelmes formákon keresztül kommunikálnak egymással. A hermeneutikai gondolkodás cirkuláris jellege ebben az esetben nem si annyira a kör, mint inkább egy mozgó inga modelljére hasonlít: megismerési folyamatok során az értelmező elméjében az alkotásfolyamat megfordítása (inverziója) zajlik, amelyben az észleleteket visszafordítjuk, az alkotó gondolatot utánagondoljuk.

            Az értelmezéstan további részleteinek kibontása az ingamozgással kapcsolatos kétféle perspektíva, a szubjektum és objektum közti átjárás tematizálásán keresztül történik, az értelmezés különféle Betti által ajánlott kánonjai is ehhez a kettősséghez kapcsolódnak. Az objektumhoz kapcsolódó kánonok egyike a tárgyak önállóságát, az értelmezés immanens mércéjét feltételező a tárgy hermeneutikai önállóságának kánonja. Ugyanide kapcsolódó másik kánon a tárgy egész voltának, az egész és a részek összefüggésének még Schleiermacher által megfogalmazott kánonja. A szubjektivitáshoz kapcsolódó kánon a megértés aktualitásának kánonja, amiben, alapjában az a felismerés fogalmazódik meg, hogy a megértési folyamat terepe az értelmező saját szellemi univerzuma, amelyet csak a szubjektumhoz kötődő fogalmakkal és képletekkel lehetséges végrehajtani, emellett az értelmezést sajátos, pszichológiai, esztétikai érdekek vezérlik, amelyek elválaszthatatlanul az értelmező világához kapcsolja az értelmezést. A szélsőséges idealizmus elutasítását, kortárs hermeneutikai nézetekre vonatkoztatva, Bultmann elméletén szemléltei. Cáfolja Bultmann azon elképzelését, hogy a történelem teljességgel az értelmező kreációja lenne, amit valójában a megismerést az értelmező elméjében belülről motiváló hajtóerővel tévesztenek össze. A szubjektivizmus elkerülése végett az érzésekre való hivatkozást – Max Weber alapján – demonstratív ítéletekbe célszerű áthelyezni, olyan tudatos állásfoglalásba, amelyet egy normatív (esztétikai, jogi, etikai) vizsgálódás horizontján keresztül kell szemlélni. A történelemmel való egzisztenciális találkozás csak egyik feltétele, dinamizáló tényezője, a megismerésnek, de nem maga az ismeret tárgya, „noetikus érdeke” de nem maga a jelentés.[39] A jelentés és jelentőség fogalmaknak ez a megkülönböztetése cseng vissza E.D. Hirsch hasonló című művében és hasonlóképpen a szerzővel szemben a művet védelmező objektivista szemléletű könyvében, a Validity and interpretationben. Bár a szövegek által hordozott értelem az értelmezés folyamatában aktív hozzáállás változó terméke, mindez nem zárja ki, hogy a neki megfelelő tartalom „mégis egy idegen teremtő erő objektivációja marad, melyben az interpretáció a kapcsolatot nem változtatja meg önkényesen, hanem ellenőrizhető irányelvek szerint kell keresnie és meg találnia” – állítja Betti.[40]

            Ezek után világos, hogy az értelmezés ilyenfajta objektivitását biztosítandó, Betti számba veszi a hermeneutikai különféle területein jelentkező ezzel ellentétes irányzatokat, így a történeti hermeneutika terén Bultmannt, a teológiai hermeneutikában a racionalizáló, kerigma demitologizációját óhajtó irányzatok, a filozófiai hermeneutikában pedig a megértés történetiségét feszengető „egzisztencialista” Gadameri gondolatokat tartja példaszerűen cáfolandónak. Bultmann és az egzisztencializmus közös vonása, hogy rendszerint összekeverik a történelem értelmezésére és értelmére vonatkozó hermeneutikai és eszkatológiai kérdésfelvetést.

A gadameri filozófia cáfolatára Betti szerint hegeli alapokról lehetne átfogó támadást intézni, ehelyett azonban hermeneutikájának csupán gyakorlati kérdésfelvetéseire koncentrálva végül az értelmezés helyességének pragmatikus kritériumait fogja taglalni, a Gadamerrel való vita nagyrészt a jogtudós jogtörténész különbségének vagy azonosságának a fenntarthatóságáról, és az ehhez szorosabban kapcsolódó kérdésekből fog állni. A vita bemutatása előtt azonban lássuk Gadamernek a jogi hermeneutikát érintő nézeteit.

 

A jogi hermeneutika ontológiai elmélete

 

 

            Ellentétben a hermeneutikát az utóbbi kétezer évben domináló metodológiai hermeneutikai mozgalommal, ami Gadamer szerint csupán elzárja az utat a megértés előtt, az ontológiai hermeneutikájában azokat az alapvető feltételeket veszi górcső alá, amelyek a megértést, bármiféle módozatban is történjen az, lehetővé teszik. Az értelmezés ontológiai jellege, elsősorban Heidegger után, de ez igaz a gadameri fenomenológiai hermeneutikára is, azt jelenti, hogy az embert világban-benne-lét módján kell elképzelnünk. Ennek következményeként Gadamer átértelmezi a megismerési folyamatot.

            Ebben Gadamer a szubjektum-objektum hagyományos ismeretelméleti modellből kilépve, annak alanyi és tárgyi dimenzióinak egyesítésére törekszik. Nála a „tárgyi” oldalon találhatjuk a kollektív tudat különféle kifejezéseit, mint a hatástörténetet, hagyományt, a józan észt és az emberi előítéleteket. Ez utóbbiakat Gadamer igyekszik a felvilágosodás negatív értékelésétől megszabadítani, és tapasztalatszerzés feltételének, a tapasztalatra való emberi nyitottságként értelmezni. „Alanyi” oldalon a szubjektum-objektum dichotómiát a megismerés perspektivikus jellege hívatott feloldani. Gadamer többször is aláhúzza, hogy a megismerési szituációban a dolog nem valami teljes újszerűségben jelenik meg, hanem valahogyan előzetesen ismert számunkra, amiben szerepe van a kollektív tudatformáknak. Így például az emberi életet körülfogó hagyomány, amelyben először előítéleteink fényében, a hagyomány közegében állva értelmezünk. A kollektív tapasztalat ezen formái mind nyelvi jellegűek, ezért Gadamer a nyelvet teszi meg a hermeneutika egyetemes ontológiai alapjának.

Az egyéni emberi léthelyzet ilyenfajta szituáltságát Gadamer a horizont fogalmával írja le, amely szerinte egy adott pontról feltárulkozó látókört jelenti. A megismerés ebben a kontextusban nem egy objektumnak a szubjektum általi megragadását jelenti, hanem az értelmező tudatában az értelmezendő szöveg és az értelmező lehatárolt horizontjainak összeolvadását. Az értelmezési szituáció ideális esetében Gadamer szerint egy az új jelentések felé nyitott, előítéleteinek engedő értelmező áll a megértési szituáció központjában, és tevékenységének paradigmatikus modelljeként Gadamer a szókratészi kérdés-válasz dialogikus hozzáállást és műalkotás létmódjának központi magyarázó elveként is tételezett játék fogalmát jelöli meg.

A művészet és játék fogalma különösen fontos lesz a jogi hermeneutikai megítélésben, látni kell, hogy a hermeneutikai probléma univerzalitásának tételezéséhez választott kiindulópont Gadamer számára nem más, mint a művészet, a róla szerzett belátásait ugyan hatalmas filozófiai apparátussal extrapolálja avégett, hogy a hermeneutikai probléma egyetemességét megvalósulva láthassa.

Gadamer szakít a főleg Dilthey hermeneutikájában jelentkező anomáliával, amely egyszerre tette meg alapelvének a minden megismerés történetiségét elismerő historicizmust, illetve próbált eljutni a természettudományok ismereti szigorához hasonló szellemtudományos ismeretekig. Ennek következményeként Gadamer elveti a kartéziánus gondolkodásra építő, tudományos eredmények szerzésére irányuló hermeneutikai módszert, helyette a hermeneutikai filozófiai megközelítést választotta. 

                                                     

Jogdogmatika versus jogtörténet: Betti és Gadamer vitája

 

               

                Az Igazság és módszer második részében, a Hermeneutikai tapasztalat elméletének alapvonalai kifejtése közben, - és ami egyáltalán nem jelentéktelen a témánk szempontjából – közvetlenül Arisztotelész hermeneutikai időszerűségét bizonyítandó fejezet után kerít sort Gadamer a jogi hermeneutikai nézeteinek kifejtésére. Bár jogi hermeneutikai nézeteit viszonylag két kérdésre is leegyszerűsíthetjük, a kérdés Gadamer szempontjából fennálló jelentősége fontos, mondhatni magának a műnek a belső tartalmi konzisztenciája a tét.[41] Ezen áll vagy bukik az is, hogy applikáció tana hogyan terjeszthető ki a regionális hermeneutikák mindegyikére, más szóval létezik-e „a” hermeneutikai megértésnek egyetemes struktúramozzanata, vagy ellenkező esetben részeire széthulló hermeneutikákról beszélhetünk csupán. Nos, tehát az alkalmazás és megértés folyamatainak egybetartozása, és az ezzel összefüggő jogászi, jogdogmatikusi, valamint jogtörténeti látásmód egysége vagy különbsége azok a problémák, amelyek főképp foglalkoztatják Gadamert, és amelyek közvett módon Bettinek, az értelmezési jelenség normatív és történeti értelmezési típusokra való szétbontásával vitatkozik. Ezzel szemben Gadamer alaptézise, hogy a megértés, az értelmezés és az alkalmazás szétválaszthatatlan a hermeneutikai folyamatban.

            Az értelmezéstant tudományként definiáló Betti ugyanis magától értetődőnek tekintette a diszciplína céljait és az ezeket beteljesítő módszereknek szabatos megfogalmazását adni.[42] Vélhetően az interpretáció céljait, és nem tárgyát követve[43], a történeti értelmezés segítségével feltárható, technikai és morfológiai formákban gondolkodó, egy önmagában zárt, pusztán felismerésen alapuló jelentés. Betti lényeges különbséget lát ezzel szemben a normatív értelmezésben, ahol a „steril” jelentéssel szemben/mellet „döntési maximákat” származtatunk, hogy a viselkedés megfelelő szabályozását megvalósíthassuk. Témánk szempontjából harmadik interpretációs típus a „kritikai reflexióból kinövő”, fordítási és elsősorban művészeti, zenei (de akár jogi szövegek[44] és irodalmi művek) fordítását megvalósító „tranzitív” értelmezési típus. Ez utóbbi eszközei a reprodukció és a mimézis.

            Gadamer szerint a jogtörténész feladatához a föntieken túl még az is hozzátartozik, hogy a szabály egykori értelme mellett fel kell tárnia azokat a változásokat, amin a törvény időközben keresztül ment. Saját fogalmi építményének keretein belül ehhez még azt is hozzáteszi, hogy „a történész és a jogász hermeneutikai szituációja annyiban azonos, hogy minden szöveggel szemben egy közvetlen értelemelvárásban élünk”.[45] Vajon milyen „értelemvárásra” gondolt itt Gadamer? Nem másra, mint a parancs kérdésének elemzésekor felvetett megoldásra kell ekkor is gondolnunk. Egy, a munkája során parancsra bukkanó történésznek, ha a parancsot egyáltalán meg akarja érteni, „idealiter ugyanazt a teljesítményt kell végrehajtania, mint annak, akihez a parancsot címezték”, és semmi különbség nincs kettejük között, hiszen az utóbbi is képes különbséget tenni a parancs tartalma és végrehajtása között, amennyiben képes a parancs megtagadására, mellőzésére.[46]

A jogtörténésznek, akárcsak a bírónak, meg kell tudnia különböztetni a „törvényszöveg eredeti értelemtartalmát attól a jogi tartalomtól, amelynek  előzetes megértésében ő mint jelenkori ember él”, „tudatosítva magának a viszonyoknak a megváltozását, ami az ő korát elválasztja az akkori időktől” – feltételezi Gadamer.[47]

            Noha a probléma felvezetésében Gadamer elismeri, hogy számára világos a két tevékenység közti különbség. Ez pedig abban állna, hogy a jogász az adott esetből indul ki, míg a jogtörténész számára semmiféle adott eset nincs, hanem a törvény értelmét a törvény „teljes alkalmazási területének feltárásával” igyekszik feltárni. Gadamer a jogtörténész kimerítő igyekezetében, abban, hogy a törvény teljes alkalmazási területét megvilágítani szándékozik, miközben elér egy, a jogdogmatikai lényeglátással teljesen azonos szintet, olyan garanciát látott, ami el fogja tűntetni a különbséget ugyanazon törvényszövegek pusztán történeti és az alkalmazás privilégiumával, de tartalmi többlettel semmiképpen nem rendelkező normatív értelmezéstől. Arra gondolt, hogy a két szituáció teljességgel, az értelmezés szempontjából azonos.[48] 

Gadamer és Betti vita elsimítására többféle javaslat született, és ezek többsége rámutatnak a félreértések okaira. Észre kell vennünk, hogy a filozófus Gadamer álláspontja kevésbé kifinomult ahhoz, hogy megoldást garantáljon a jogelméletben felmerülő kérdések bizonyos részére.[49] Emellett jogos Betti megjegyzése, hogy az időbeli távolítás nem szükségképpen vezet kritikai tisztánlátáshoz, mint azt Gadamer remélte[50], ellenkezőleg elfedheti a dolgok értelmét.[51] Az időbeli hatály problémájának tisztázása is fontos lehet, ugyanis Gadamer maga is feltételesen fogalmazott a jogász-jogtudós azonosság hipotézisének felállításakor, mondván, „a jogtörténész és jogász hozzáállását vizsgáljuk egy és ugyanazon adott és érvényes törvényszöveghez”, azaz a még hatályos törvényhez.[52] 

Tudnunk kell, hogy Gadamer a római jog példaszerű valóságára, évezredekig szívós túlélésére, és kevésbé a mai modern jogra koncentrált. Az kétségtelenül elfogadható, hogy a középkori, vagy a mai joganyagon dolgozó jogász és jogtörténész esetében nem válik szét a történeti és dogmatikai érdeklődés. Más a helyzet a már nem hatályos jogszabállyal: itt nehezen elképzelhető el applikáció. Még ha a parancs értemének, a szabály értelemvárakozásához kötött igényhez meg is lehet felelni azzal a kikötéssel, hogy tudatossá tesszük, hogy nem kell engedelmeskednünk, kérdéses a tér és idő konkrétságától eloldott, jogkövetkezményeket nem adó applikáció. Ezzel visszakerülnénk a Betti által feltételezett sémába, a normatív és történeti értelmezésekhez. 

Úgy látszik tehát, hogy nem lehet eltekinteni attól, hogy a jogtörténész nem rendelkezik konkrét esettel[53], a nem hatályos törvényt értelmező jogtörténész „applikációja” hasonlít az elmúlt korok tanulságát summázó történészhez, ahogy azt Gadamer annak applikációját leírja, de amiből a „jog” előtag kikopott.  Nyilvánvaló, hogy a teológiai applikáció teljesen más. Az isteni üzenet tántoríthatatlan közvetítésével a hívő prédikátor folyamatosan applikációs helyzetben van. Míg a teológiai hermeneutikát nem fenyegeti  depraváció, a jogi hermeneutika prédául eshet a történeti elidegenedésnek. Későbbi írásában Gadamer rezignáltan jegyzi, hogy a nemzeti kodifikációk után megjelenik a jogi elidegenedés, míg a római jog elveszíti „dogmatikus funkcióját, s egyúttal a jogtörténeti kérdéskör részévé kellett válnia”.[54] Mindez nem módosít azon az alapeseten, hogy a hatályos törvény igazi értelmezése, az értelmezés feladata annak alkalmazása, és tarthatatlan a tökéletes jogdogmatika eszméje, amelyben minden ítélet aláfogási műveletté válik.[55] Talán ennyi is elég lehet a jogi és az általános hermeneutika megértés fogalmában felfedezni ez utóbbi általános struktúramozzanatát.

Hasonlóan problematikus, hogy Gadamer tévesen tulajdonít a dogmatikai beállítódástól mentes, leszűkített hatókört Betti jogtörténészének. Filológiailag Betti ennek ellenkezőjét állította.[56] Tehát azt kell belátnunk, hogy a jogdogmatikus és jogtörténész szembeállítás keresztbe szeli a normatív-történeti szembeállítást, a fogalmi tartalmak olyan elcsúszását eredményezve, aminek Gadamer nem volt tudatában. Ezért az a felfedezés, hogy jó esetben a történész rendelkezik dogmatikai-normatív érdeklődéssel, nem volt idegen Betti számára.   

            Vajon a jogtörténész és dogmatikus, illetve az applikáció kérdés megoldatlanságából azonosulnunk kell Gadamernek a jogi hermeneutikára vonatkozó pesszimista következtetéseivel, amiben az a modern jogtudományban csak „nyomorúságos szerepet játszhatott, mint valami teljesen soha le nem mosható szégyenfolt egy önmagát megvalósító dogmatikában”?[57] Egyáltalán, a regionális ontológiák autonómiájának felszámolása elvezet jog ontológiai megalapozásához? Elvileg elképzelhető egy regionális ontológia is.[58] De hasonlóan esélyei lehetnek – ahogyan a továbbiakban azt kifejtem – a gyakorlati filozófiai megközelítésnek is.

                                                                                                         

Kortárs paradigmapluralizmus

 

               

            A jogi hermeneutika relevanciája, bárhonnan is közelítsünk a kérdéshez, abban a köztudomású tényben gyökerezik, hogy a jog írásban rögzített társadalmi jelenség, amely hasonlóan az írott szövegekhez, értelmezést igényel. Ez a felismerés alapozta meg a jog többi - szöveghez – akár irodalmi szövegekhez való hasonlítását. Szabályait az általánosság olyan szintjén fogalmazzák meg, amellyel feszültség keletkezik a partikuláris eseti alkalmazás követelmény és a törvény betűje között. A mai jogi hermeneutikai diskurzus filozófia-központú, megtalálható benne a hermeneutikai elmélet és a hermeneutikai filozófiai paradigma képviselete, akárcsak a szintézis iránti igény. Az ötvenes-hatvanas évek marxista divatjához, a hetvenes évek strukturalizmusának virágzásához hasonlóan a hermeneutika - bár az episztemológiával és az angolszász filozófiával osztozik – jelen filozófiai elméletének koinéja, állítja Vattimo.[59] Ez utóbbi gondolat jelenik meg Kelley írásában is.

 Szerinte a vonzó antropocentrikus jogi hermeneutikai modell vázlatát a jog és eszmetörténész Kelley a személyiség, a valóság, a cselekvés triásza köré látja felépíthetőnek.[60] Ez az elmélet alapjaiban a XX. század hermeneutikai kritikája ellen felvértezett, kiegészített dilthey-i hermeneutika.[61] Benne egyaránt figyelembe kell venni a személyiség pszichológiai tulajdonságait, az egyéniség emberi létállapotához köthető más jegyekkel együtt, amelyek átvezetnek a főleg gazdasági érdekeken nyugvó, tulajdonosi központú társadalmi valóság világába, meghatározva a társadalmiság fogalmainak legteljesebb skáláját. A cselekvés, mint egyéni, mind kollektív elveire koncentrálva kell tudomásul venni, hogy a jogértelmezés holisztikus jellegű szintézis.

Mások Ricoeur, Habermas elmélete felé orientálódó kritikai hermeneutikai szintézist képzelnek el, amely szerény hozzájárulásával megtisztítja az utat az értelmezés előtt tornyosuló káros előítéletek előtt.[62]  Megint mások az előbbi vonalat meghosszabbítják a posztstrukturalista és neopragmatikus irányzatok antifundacionizmusa felé.[63] 

Gondolatmenetünkben egy újabb irányzatot képviselnek azok, akik a gyakorlati filozófia elvárásival közelednek a jogi hermeneutikához. Arisztotelész phronészisz tanához kapcsolódva Gadamer is kitér a méltányosságot (epieikeia) a törvény betűjével szemben érvényesítő, helyesbítő bírói eljárásra, amiben könnyen a felismerhetjük a rugalmas jogrend eszméjét követő, nem szubszumpciós jogalkalmazásra irányuló, jogteremtő bírói magatartást.[64]  Ezt a hagyományt követve, a jogi tudás itt nem egy technikai tudásforma, és ezért nem is lehet formalizálni. Benne a cselekvések saját magukban kerülnek összhangba egy újfajta ésszerűség követelményeivel, amiben a részvétel révén jutunk el a gyakorlatot vezérlő immanens értelemhez.[65] A jogrend, mondja Gadamer, a törvény igazságos mérlegeléséből származik, és erre bárki képes, aki „belemélyed a tényállás teljes konkréciójába”. E gyakorlati koncepció mégis garantálja az előrelátást: a bírói joggyakorlat és a döntést meghatározó mozzanatok ismeretében a döntések megjósolhatók, bárki tudhatja, „hányadán áll”.[66]

Ez az újfajta ésszerűség hasonlóképpen az arisztotelészi közép tanához, szélsőségek között közvetítő instancia. Ésszerű igyekezetként egyforma mértékben kívánja távol tartani magától a racionalitást és a szentimentalizmust; szélsőséges bizonyosság tudatot és igazságosságot; bizonytalanság helyett kézzelfoghatóságot, szituáltságot, több humanizmust; szimultán vonatkozik a jelenkori alkotmányos jogállam teljes alkotmányjogi gyakorlatául alapul szolgáló hermeneutikai kánonokra, pluralizmusra és multikulturális megközelítésre.[67] Az ésszerűség központi jellegét jól mutatja annak probléma centrikus kifejtése a német-olasz Jogi Hermeneutikai Évkönyv hetedik számában. Mindjárt itt kijelenthető, ahogyan egyik szerző megjegyzi, hogy a jogrendszerekben az ésszerűség elve főként, mint a jogvédelem és jogalkalmazás jelentkezett.[68]

Vajon képesek vagyunk-e az elméletiségtől, a módszer rutinjától érdeklődésünket ez eseti gondolkodásra szegezni? Ez a megközelítés, ahogyan a bizonytalanságot, nihilizmust, szubjektivizmust emlegető kritikusok attitűdjei sejtetik, nem egészen veszélytelen. Hogyan kell például a elképzelnünk a jogállamiság rendjét ott, ahol a jogrend eszméje közhasználatában kiszámíthatóságot, a szabálynak körülményektől, személyektől függetlenül megvalósítandó hasonló alkalmazását sugallja? Ennek margóján a jogi hermeneutikai irodalom átfedést mutat, teret szentel politikaelméleti kérdéseknek is.[69]  Dallmayr válasza az, hogy a valóságos történelmi tapasztalat leckéjét tudomásul vevő, az érdekek kölcsönös megkérdőjelezése, nem pedig a deduktív elvekből létrehozott következtetések spontán hálózata és a belőle kialakított közösen osztott értékrend és a közérdek az, ami elvezet a joguralomhoz.[70]

Alkalmazások

 

 

Elsőként Brad Sherman szkeptikus álláspontja kívánkozik ide, aki a gadameri hermeneutika alapos rekonstrukciója után főképpen a hatástörténeti tudat tulajdonságaihoz kapcsolódóan fejti ki a joggyakorlat és a hermeneutika összeférhetetlenségéről szóló feltételezését. Csakhogy írásunk bevezetőjében éppen a problémamentesen, olajozottan működő joggyakorlatot zártuk ki a hermeneutikai vizsgálódás köréből.

Sherman vitatja, hogy a gyakorló jogászok nyitottak lennének a hatástörténetre. A nyitott, szókratikus dialógus helyett a bíróságon egymásnak feszülő jogászoknak nincs idejük a ráhangolódni a szövegre, a dialógusra, nem jellemzi őket a „filozófusi látásmód integritása”. A szövegeket teleologikusan olvassák, egyetlen szempont alapján választják ki, hogy alátámasztja-e saját jogkövetelésüket, és nem foglalkoznak azokkal a törvényekkel, amelyek így használhatatlanok. A felek célja nem a közös megértés, hanem egymás legyőzése. Senki sem akarja a rekonstruálni a kérdést, amire a jogi szöveg választ ad, olykor ezzel ellentétben inkább a kontextusból való kiragadatás jellemzi a joggyakorlókat.[71]  Maga a jogértelmezési módszer olyan, hogy a „viszonylagosan rögzített horizontok és előítéletek alkotják a jelentéseket”. Így a módszer „biztosítja, ellenőrzi, manipulálja mind az értelmezőt, mind pedig az értelmezés tárgyát… és visszaszorítja a potenciális értelmezések sokaságát", a poliszémikus posztmodernt.[72]

Mivel a jogszabályok jelentése nem statikus, szükség van az ezt megalapozó előítéletek, stílusok, jelentést szelektáló mechanizmusok, az ezeket létrehozó gyakorlat retrospektív feltárására.  A jogi hermeneutika szerepe kimerül ennek a nemzetenként változó, sajátos tradíciónak a vizsgálatában. Ez az attitűd inkább leírást, mint a részvételt feltételezi, olyan diakronikus „horizontot, amelyből látható a jogi tradíciónk”.[73]

A továbbiakban az egyes jogágak szempontjából vizsgálom a jogi hermeneutikai gondolkodás megvalósulását. Leggyakrabban emlegetett és legtöbb vitát generáló terület az alkotmányjog. A viták tétje alighanem az alkotmányozó által követett eredeti szándék utólagos rekonstruálásának lehetőségei körül forognak, erre utalnak az originalizmus, intencionalizmus kifejezések, és ezek ellentétei.

Az olasz Antonio Ruggeri az alkotmány és a többi jogforrás normatív, módszertani, funkcionális különbségeiből indul ki.  Mégis, tanulmányának végkicsengése az, hogy a értelmezés, az eredmény szempontjából szemlélve az alkotmányos folyamatokat, ezek a különbségek megszűnnek, az alkotmányszöveg értelmezése hasonlóvá válik a többi jogforrás értelmezéséhez. A szerzőnek alapvetően gondot okoz az alkotmány kivételes, norma normans helyzete, akárcsak az előbb jelzett distinkciókból átlépni az értelmezés egyetemes világába. Azonban be kell ismernie, hogy alkotmányértelmezésekben, az alkotmányos törvények és alsóbb jogszabályokra való vonatkoztatottságában, az alkotmánymódosításokban, az alkotmányos politikában az alkotmány már nem egységes paraméterként szerepel, ellenkezőleg tárggyá lesz egy cirkuláris keretben, ami az értelmezés hermeneutikai sajátossága. Az eredmény felől szemlélve ezek az előbbi tényezők hozzájárultak, hogy az értelmezési folyamat „a további diverzifikáció helyett a «közönséges» értelmezésbe asszimilálja az alkotmányos értelmezéseket”.[74]

Az ésszerűség lesz az instancia, amely mérlegelve az alkotmányosan garantált érdekek súlyát, „átvágja magát a normatív tapasztalat szintjein és formáin, ugyanakkor az értelmezést visszavezet a rendszer egységéhez”, kitöltve a rendszert, jogűröket.[75] Meglepő módon Ruggeri elképzelhetőnek tartja a szubjektív-történeti réteg, pszichológiai jellemzők lehámozását, és megvalósítani az autentikus értelmezést.[76] Ezzel a kvázi originalista nézetével könnyen összekapcsolható az amerikai szakirodalomban korábban regisztrált vitával.

Ebben, Gadamerre visszautalva, David Hoy fejtett ki az originalizmust cáfoló nézeteket. Az originalizmus tipikus hibája, véli Hoy, az, hogy a szöveg megértését az egyes kijelentések értelmezéséből modellezi, amelyben könnyebben felkutatható a beszélő, szerző szándéka. A szövegben a mondat értelmét nagyban behatárolják más mondatoknak tulajdonított jelentések: „A szövegértelmezés kettős tevékenységet kíván meg, anélkül kell maximalizálni koherenciáját és érthetőségét, hogy minimalizálnánk belső feszültségét, többértelműségét, egyes részeinek meghatározhatatlanságát”[77]. Ilyen alapon helyezkedik szembe a Legfelsőbb bíróság konzervatív bíráinak originalizmusával, de másfelől Dworkin, általa kritikai monizmusnak tekintett elméletével is, ami a radikális és liberális értelmezőket ihlette. Ehelyett olyan – a rawls-i átgondolás egyensúlyára visszautaló -  dinamikus és köztes álláspontra helyezkedik, amely egyszerre utasítja vissza a jogértelmezés teljes lehetetlenségét (nihilizmus, önkényesség) és az autentikus értelmezések ideálját.

Alapjában hasonló álláspontot fejt ki a fogalomtörténész Terence Ball. Úgy látja, hogy az originalisták valójában tévesen feltételeznek „egyetlen szerzőt”. Álláspontját tovább árnyalja: bár szűkebb szakmájának nem lenne lehetetlenség rekonstruálni az alkotmányszövegek létrehozásának kontextusát, sem a közemberek, sem az alkotmányjogászok előtt nem járható ez az út, a múltba fordulás irracionális elvárás a jogászoktól.[78]  Történészként ehhez hozzáteszi, hogy még Föderalista Madisonja is tudatosan veti el az originalizmust.[79]

A polgárjog ugyan nem dolgozta ki az ésszerűség fogalmát, de Lucca Nivarra szerint annak gyakorlata jelen van a jogág szabályaiban, amelyek egyfelől a jogalanyok viselkedésére másfelől a bírói ítélet minőségére vonatkoznak. Az ésszerűséget szerinte fölösleges olyan szubsztantív értéknek kezelni, amilyennel egyébként az alkotmány bőséggel ellátja a jogrendszert, ezért az ésszerűség funkciója az, hogy az általános jogelvek (mint a jóhiszeműség, a szerződés végrehajtása és ellenőrzése, adósra és hitelezőre vonatkozó elvek, nemteljesítési kivétel) mellé olyan irányelvet, standardot jelentenek, amivel a bíróság megoldhatja az elvek körül felmerült vitákat.[80] Nemcsak a jogelvek, hanem hiányos, vagy túl általános megfogalmazás esetén maguk a szerződés feltételei is hermeneutikai értelmezés tárgyai lehetnek.[81]

Giuseppe Di Chiara szerint maga a jogrendszer egésze is felmutat bizonyos ésszerűségi tendenciákat, példának említi a büntetőjogban a res iudicata elv háttérbe szorulását, illetve a perújítási tendencia megerősödését. Ebből arra a következtetésre jut, hogy nem tartható már a Rawls által leírt különbség a tökéletes és tökéletlen, illetve tiszta eljárási igazságosság formák között. A perújítási hajlammal ugyanis feszültség keletkezik a rendszerben: fellazul az igazságosság és a bizonyosság közti viszony, mint ahogyan elmosódik a korábban kialakult pozíció is, amelyben a jogtudós képviselte a tökéletes, a gyakorló jogász pedig a tökéletlen eljárási jogot.[82]  

Guido Corso az olasz közigazgatási jog fejlődésében egy kettős mozgást fedez fel. Bár úgy látja, hogy az ez a jogág – az érintett fél értesítéséhez, részvételéhez, dokumentálódásához való jogával, az eljárás indoklásának kötelezettségével - főleg a L.241/90 törvénnyel kodifikálta a hatalommal való visszaélés tartalmi mozzanatait, amire a sértetteknek korábban hivatkozni lehetett a közigazgatási bíróságokon, visszaszorítva ezzel a hasonló indoklás lehetőségét.[83] Jóllehet, ezzel az olasz törvényhozás – ellentétben a némettel vagy a közösségivel – nem rendelkezik az arányosság elvéről. Csakhogy Corso felvet még néhány olyan esetet, amelyben mégis megkerülhetetlen az ésszerűégre való ráhagyatkozás, ez fennáll a meghatározatlan tartalmú jogi fogalmak esetén; a törvény által lehetővé tett alternatív választási lehetőségek alkalmával; és amikor az ésszerűség korrektív elvként, a kevésbé lényeges körülmények figyelembe vételével rekonstruál egy esetet.[84]

Azt, hogy az ésszerű mérlegelés a jogi döntések esetében igen keskeny úton járhat el, jól tanúsítja Corso megjegyzése. Ha a bíró eltúlozza az ésszerűségi követelményt, akkor megsérti a hatalmak elválasztásának szabályát, egyszerre válik közigazgatási hatósággá, akinek elvonja a mérlegelési jogát és törvényhozóvá, ahogyan döntésével precedenst teremt. De a jogrendszer, amelyik lemond az ésszerűségi kritériumról, állampolgárait lényeges garanciáktól fosztaná meg, hiszen ezzel legitimmé és elviselhetővé tehető a hatalom.[85]

 

Felhasznált irodalom

 

APEL, Karl-Otto

1990 A „hermeneutika” filozófiai radikalizálódása Heideggernél, és a nyelv „értelemkritériumának” kérdése. In: Bacsó Béla (szerk.): Filozófiai hermeneutika. Budapest, FTIK, 189-245.

 

BALL, Terence

1992 Constitutional Interpretation and Conceptual Change. In: Leyh, Gregory (ed.): Legal Hermenutics: History, Theory, and Practice. Berkeley, University of California Press, 129-143.

 

BETTI, Emilio

1992 A hermeneutika mint a szellemtudományok általános módszertana. In: Athenaeum 2. füzet, 3-52.

2000 Az értelmezés általános elméletéről. In: Szabó Miklós, Varga Csaba (szerk.): Jog és nyelv. Budapest, 195-215.

 

BLEICHER, Josef

1990 Contemporary Hermeneutics : Hermeneutics as Method, Philosophy, and Critique. London, Routledge

 

BÓDIG Mátyás

2001 Megértés, racionalitás, gyakorlati ész: Jogfilozófiai reflexiók a gadameri hermeneutikáról. In: Szabó Miklós (szerk.): Ius humanum. Ember alkotta jog. Miskolc, Bíbor Kiadó, 223-306.

 

CARTER, Lief H.

1992 How Trial Judges Talk: Speculations about Pragmatism in Legal Culture. In: Leyh, Gregory (ed.): Legal Hermenutics: History, Theory, and Practice. Berkeley, University of California Press, 219-240.

 

CHIARA, Giusseppe, Di

2002 Reasonableness and Criminal Trials. In: Zaccaria, Giuseppe (ed.): Ars Interpretandi. Yearbook of Legal Hermeneutics. VII. kötet. Münster-Hamburg-London, Lit Verlag, 335-384.

 

CORSO, Guido

The Principle of Reasonableness in Administrative Law. In: Zaccaria, Giuseppe (ed.): Ars Interpretandi. Yearbook of Legal Hermeneutics. VII. kötet. Münster-Hamburg-London, Lit Verlag, 385-400.

 

COUZENS HOY, D

1985 Interreting the Law: Hermenutical and Postsructuralist Perspectives. Southern CaliforniaLaw Review 58.1.135-276.

1990 Legal Hermenutics: Recent Debates. In: Wright, Kathleen (ed.): Festivals of Interpretation: Essays on Hans-Georg Gadamer's Work. Albany : SUNY, 111-135.

 

DALLMAYR, Fred

1990 Hermeneutics and Justice. In: Wright, Kathleen (ed.): Festivals of Interpretation: Essays on Hans-Georg Gadamer's Work. Albany : SUNY, 90-109.

1992 Hermenutics and the Rule of Law. In: Leyh, Gregory (ed.): Legal Hermenutics: History, Theory, and Practice. Berkeley, University of California Press, 3-20.

 

FARR, James

1992 The Americanization of Hermeneutics: Francis Lieber's Legal and Political Hermeneutics. In: Leyh, Gregory (ed.): Legal Hermenutics: History, Theory, and Practice. Berkeley, University of California Press, 83-101.

 

FISH, Stanley

1992 Play of Surfaces: Theory and the Law. In: Leyh, Gregory (ed.): Legal Hermenutics: History, Theory, and Practice. Berkeley, University of California Press, 298-316.

 

FRANKLIN, Julian

1963 Jean Bodin and the Sixteenth Century Revolution in the Methodology of Law and History. New-York-London, Columbia Univ.Press.

 

FÖLDI András-HAMZA Gábor

1998 A római jog története és institúciói. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

 

HERMANN, Donald H. J.

1982 Phenomenology, Structuralism, Hermenutics, and Legal Study: Applications of Contemporary Continental Thought to Legal Phenomena. University of Miami Law Review. Vol. 36, Nr. 5., 379-411.

 

HOLDHEIM, Wolfgang

1995 A hermeneutic thinker. Cardozzo Law Review 16.4.2153-2167.

 

GADAMER, Hans-Georg

1984 Igazság és módszer. Budapest, Gondolat.

1990 Hermeneutika. In: Bacsó Béla (szerk.): Filozófiai hermeneutika. Budapest, FTIK, 11-28.

 

GOODRICH, Peter

1986 Historical Aspects of Legal Interpretation. Indiana Law Journal 61.Summer.331-354.

 

GRONDIN, Jean

2002 Bevezetés a filozófiai hermeneutikába. Budapest, Osiris Kiadó.

 

KELLEY, Donald, R.

1983 Hermes, Clio, Themis: Historical Interpretation and Legal Hermenutics. The Journal of Modern History 55.4.644-668.

 

KARÁCSONY András

2000 Megjegyzések a jogi hermenutikáról. In: Uő.: Jogfilozófia és társadalomelmélet. Budapest, Pallas Stúdió – Attraktor Kft.

 

KELEMEN János

1998 Olasz hermeneutika Crocétól Ecoig. (h.n.), Kávé Kiadó.

 

MOOTZ, Francis, J.

1988 The Ontological Basis of Legal Hermenutics: A Proposed Model of Inquiry Based on the Work of Gadamer, Habermas, and Ricoeur. Boston University Law Review 68.3.523-620.

 

LEYH, Gregory

1992 Legal Education and Public Life. In: u.ő (ed.), Legal hermenutics: History, theory, and practice. Berkeley, University of California Press, 269-290.

 

NIVARRA, Luca

2002 Reasonableness and Private Law. In: Zaccaria, Giuseppe (ed.): Ars Interpretandi. Yearbook of Legal Hermeneutics. VII. kötet. Münster-Hamburg-London, Lit Verlag, 321-335.

 

PESCHKA Vilmos

1980 Jog és filozófia. Budapest, KJK.

1992a Az esetnorma, avagy a jogszabály és a jogeset kapcsolatának problémája. In: u.ő: Appendix a „Jog sajátosságához”. Tanulmányok. Budapest ,KJK - MTA Állam- és Jogtudományi Intézet, 81-135.

1992b A jog mint a hermeneutika modellje. In: u.ő: Appendix a „Jog sajátosságához”. Tanulmányok. Budapest ,KJK - MTA Állam- és Jogtudományi Intézet, 135-170.

 

POKOL Béla

1994 A jogértelmezés alapjai. A szövegréteg működése. Magyar Jog 46.11.641-649.

 

RUGGERI, Antonio,

2002 The Principle of Reasonableness and the Distinctiveness of Constitutional Interpretation. In: Zaccaria, Giuseppe (ed.): Ars Interpretandi. Yearbook of Legal Hermeneutics. VII. kötet. Münster-Hamburg-London, Lit Verlag, 239-298.

 

SHERMAN, Brad

1988 Hermenutics in law. The Modern Law Review 51.5.386-402.

 

SPADARO, Antonino

2002 The Rights of Reasonableness and the Reasonableness of Rights. In: Zaccaria, Giuseppe (ed.): Ars Interpretandi. Yearbook of Legal Hermeneutics. VII. kötet. Münster-Hamburg-London, Lit Verlag, 299-320.

 

SZÁJER József

1986 Hermenutika és a római jog. Budapest, Publicationes Instituti Iuris Romani Budapestinensis Fasciculus VI.

 

VOLPI, Franco

2002. Hermeneutique et philosophie praqtique. In: Zaccaria, Giuseppe (ed.): Ars Interpretandi. Yearbook of Legal Hermeneutics. VII. kötet. Münster-Hamburg-London, Lit Verlag, 11-43.

 

ZACCARIA, Giuseppe

1999 Trends in Contemporary Hermeneutics and Analytical Philosophy. Ratio Juris 12.3.274-285.