Jójárt Borbála Gyöngyike

Az előzetes letartóztatással kapcsolatos vélemények

a francia szakirodalomban

 

 

 

 

A francia szakirodalomban a büntetőeljárási törvény módosításának vitái során arra az álláspontra jutottak, hogy az előzetes letartóztatás jogintézményére mint szükséges rosszra, továbbra is szükség van. A társadalmi érdek védelme a személyi szabadságjogok védelmének kárára valósul meg, amit a nem gyorsított eljárásban való elrendelése is megerősíti. A francia közhatalom is – mint mindenhol – tart attól, hogy a szabadlábra helyezés bizonyos esetekben a közvélemény heves reakcióit válthatja ki.

 

A jogalkotásra nagy hatással volt az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlata, amely általában az ésszerű határidők be nem tartása miatt hozott marasztaló határozatot.[1]

 

A kártérítések számának erőtejes növekedése egyrészt a kártérítési rendszer hatékonyságát bizonyítja, másrészt azt is, hogy mennyire igazságtalan egy el nem ítélt személy előzetes letartóztatásban tartása.[2]

 

André Varinard[3] az előzetes letartóztatásról írt tanulmányában igen részletesen elemezte az 1865. július 14.-i törvénytől a 2002. szeptember 9.-i törvényig tartott 28 átfogó reformmal kapcsolatos véleményeket.[4] Megjegyezte, hogy az elkerülhetetlen liberális szellemű fejlődés néha megkérdőjelezhető, mert a jogvesztő határidők mechanikus alkalmazása a veszélyesnek tekintett terheltek szabadlábra helyezéséhez vezet.

 

A 2002. szeptember 9-i törvény az aggodalmak miatt született. Felülvizsgálja az előzetes letartóztatást korlátozó mechanizmusok egy részét, különösen lehetővé teszi a közrend védelmét ellátó ügyészség számára, hogy érvényesítse saját álláspontját, illetve bizonyos jogvesztő határidők szigorát megoldja. Ez az egyedi helyzetben született törvény állambiztonsági szempontoknak kívánt megfelelni. Kiválóan bemutatja, mennyire ambivalensek az előzetes letartóztatással kapcsolatos szabályok.

 

Közérdek a bűnüldözés. A társadalmi érdek és az igazságszolgáltatás érdeke megmagyarázza az ártatlanság vélelme mellett teljesülő személyes szabadság korlátozásával járó eljárást. Nem az előzetes letartóztatás elve elfogadhatatlan, hanem annak a túlságosan gyakori alkalmazása ébreszt aggályokat. Eddig ez minden reformintézkedésnek ellenállt - állapítja meg a szerző.

 

A jelenlegi közbiztonságot féltő közhangulatban, nehezebb szabadlábon hagyni egy súlyos bűncselekmény feltételezett elkövetőjét, inkább ezt a személyt előzetes letartóztatásba helyezik.

 

Fontos a bírói elfogulatlanság, így különösen jelentős ennek az intézkedésnek a jogi szabályozása. Bár léteznek ellenkező vélemények, mégis sarkalatos, hogy egy ilyen jelentőségű, személyi szabadságot korlátozó határozatot ne az hozza meg, aki a nyomozást folytatja.

 

Bármennyire is nyilvánvalóak az előzetes letartóztatás alkalmazásának hátrányai, e jogintézmény eltörlésének gondolata még soha nem merült fel. Annak ellenére sem, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezménye kifejezetten utal erre a lehetőségre (5.§ 3 átültetve a francia büntetőeljárási törvény 144-1).[5] Az előzetes letartóztatás elrendelésére vonatkozó törvényi szabályozásnak csak az lehet a célja, hogy egy ártatlannak vélt egyén szabadságának elvonását a közérdek védelmének indokolt eseteire korlátozza.

 

Az előzetes letartóztatás kivételes, komoly korlátját jelenti az ártatlanság vélelmének, mely a büntetőeljárási törvény bevezető rendelkezései közt, alapelvként deklarált. A terhelt előzetes letartóztatásba helyezésének mechanizmusa úgy működik, hogy a közérdek e felsőbbsége kivételesen megmarad. Az igazságszolgáltatás gyakorlata azonban megmutatja, hogy a kivételes jelleg deklarálása nem elég, életre kell kelteni ennek az intézkedésnek átmeneti jellegét is. A szabadlábon való védekezés a főszabály, a szabadságelvonó intézkedés időtartama természetszerűleg korlátozott. A letartóztatott személy joga, hogy az előzetes letartóztatás megszüntetését kérelmezze.

 

A francia büntetőeljárási törvény 137. paragrafus jelenlegi szövegezésének értelmében az előzetes letartóztatás elrendelésének kivételes jellege két szinten jelentkezik. A törvény először kimondja, hogy a nyomozás alá vont személy, akit megillet az ártatlanság vélelme, szabadlábon védekezhet. Amennyiben a nyomozás érdeke kívánja vagy ha biztonsági intézkedésre van szükség, akkor a terhelt szabadságát korlátozó intézkedésnek alávethető,  kötelező magatartási szabályokat lehet előírni (contrôle judiciare). Ha ezek a korlátozó jellegű „kivételes” intézkedések nem bizonyulnak elegendőnek, a terheltet előzetes letartóztatásba lehet helyezni. Egészen a 2002. szeptember 9.-i, lex Perbenként elhíresült törvénymódosításig, a szabadlábon védekezés alapelvi jellegét megerősítette az is, hogy annak a vizsgálóbírónak, aki nem kívánta előzetes letartóztatásba helyezni a terheltet, nem kellett külön határozatot hozni. A 137-4 paragrafus új szövege szerint a vizsgálóbírónak indokolt határozatot kell hoznia az elrendelésről, és azt az ügyésszel azonnal közölnie kell. Ez az első módosítás egyértelműen az ügyészségi kontroll megerősítését célozta.

 

Nagyon pontosan meg kell határozni törvényi szinten, milyen esetekben lehetséges nyomozati szakban,.a terhelt személyi szabadságtól való megfosztása.

 

Nem újkeletű gondolat, hogy a letartóztatásról való döntés jogát ne a nyomozást vezető bíró kezébe adják. A 2000. június 15.-i törvény követi ezt.

 

A másik bírónak, akit hosszas fejtörés után szabadságjogi és letartóztatás-ügyi bírónak neveztek el, egyedüli hatásköre, hogy ezt az intézkedést elrendelje, a vizsgálóbíró fellebbviteli bírósággal (’chambre d’instruction’), illetve annak időtartamát meghosszabbítsa. Az egyes bíró gondolatát tehát elvetették, a szabadságjogi bírónak viszont tapasztalt bírónak kell lennie, mert bírósági elnöki, első elnökhelyettesi, vagy elnökhelyettesi rangot kell betöltenie. A bírónak a fiatalkorúak és a felnőttkorúak tekintetében is hatásköre van, viszont csak a vizsgálóbíró indítványára jár el. Megküldi indokolt határozatát, és az ügyészség vádemelési javaslatát is (büntetőeljárási törvény, 137-1 és 4. szakasz). Ez a kettős ellenőrzést magába foglaló rendszer megmutatja, hogy a vizsgálóbírónál marad a szabadság elvonó intézkedések kezdeményezésének joga: de fellépett az az igény, hogy a nyomozástól független másik bíró is megvizsgálja, szükséges-e a terheltet szabadságától megfosztani. Meg kell jegyezni, hogy a vizsgálóbíró egyedül dönthet az előzetes letartóztatás megszüntetéséről.

 

Az eljárást illetően, aminek nem akarok részleteibe belemerülni, annyit kell megjegyezni, hogy vizsgálóbíró előtti eljárás kontradiktórius tárgyaláson alapul, amely már az 1975. augusztus 6.-i törvény óta létezik. A szabadságjogi bíró, aki az érintettet és védőjét meghallgatja, teljesen szabadon határoz: szabadlábon hagyhatja a terheltet, bírói magatartási szabályokat is előírhat számára vagy előzetes letartóztatásba helyezheti. Az utóbbi esetben közli döntését a terhelttel, és időpontot tűz ki a kontradiktórius tárgyalás megtartására; ez a tárgyalás a terhelt ill. védője kérésére nyilvános is lehet.

 

Azt is fontos megjegyezni, hogy a tárgyalás tartható azonnal, vagy bizonyos idő múlva, mivel a törvényhozó időt kíván biztosítani a terhelt számára, hogy védekezésére felkészüljön. Ezt a határidőt ex lege kötelező kiszabni, de ebben az esetben lehetőség van legfeljebb négy munkanapos időtartamra őrizetbe venni a terheltet: ennek az őrizetnek pontosan ugyanaz a joghatása, mint az előzetes letartóztatásnak, és megfellebbezhetetlen határozattal rendelik el. Az időtartam lehetővé teszi a terhelt társadalmi környezetének is vizsgálatát (’enquête sociale rapide’), a büntetőtörvénykönyv 81 cikkének 7. bekezdése alapján. Ez a döntés igen hasznosnak bizonyulhat, mert így elegendő információ áll majd rendelkezésre az előzetes letartóztatás szükségességéről, hogy van-e a terheltnek munkája, biztos megélhetése, állandó lakóhelye. Így könnyebb megbecsülni a bűnismétlés és az elrejtőzés kockázatát is. Ez a vizsgálat bizonyos esetekben kötelező: a fiatal felnőtt (21 évesnél fiatalabb) terheltek elleni eljárásban, ha öt évnél rövidebb szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekménnyel gyanúsítják őket, és ha a terhelt gyakorolja a szülői felügyeleti jogokat egy tíz évesnél fiatalabb gyermek felett, akivel közös állandó lakóhellyel rendelkezik (büntető eljárásjogi törvény, 145-5 cikk).

 

A tárgyalás után a szabadságjogi bírót nem köti a korábbi indítvány. A javaslattal ellentétben dönthet úgy, hogy nem rendeli el az előzetes letartóztatást, magatartási szabályokat ír elő vagy még ezt is mellőzi. Természetesen arra is lehetősége van, és egyre gyakrabban kerül alkalmazásra, hogy a vizsgálóbíró álláspontját fogadja el, és indokolt végzésében elrendeli az előzetes letartóztatást, egyúttal a fogdába kíséréséhez szükséges határozatot (’mandat de depôt’) is meghozza. A határozat indoklásából ki kell derülnie, hogy az előzetes letartóztatás törvényi feltételei fennállnak.

 

Az előzetesen letartóztatásba helyezés ma már csak akkor rendelhető el, ha ehhez a jogi feltételek fennállnak és azok ellenőrzését az erre hivatott hatóságok elvégezték. Először is vegyük észre, hogy az előzetes letartóztatás a felnőtt korúakat és a fiatal korúakat egyaránt érinti, de az utóbbiak esetében az elrendeléshez szükséges feltételek elég szigorúak. Tizenhárom évesnél fiatalabb terhelt nem helyezhető előzetes letartóztatásba. A tizenhárom és tizenhat év közötti személy vonatkozásában is csak bűntett alapos gyanúja esetén rendelhető el.

 

Fontos a szubszidiaritás elve.[6]  Főszabály a szabadság és a magatartási szabályok bírósági elrendelése (’contrôle judiciaire’) a kivétel. Az előzetes letartóztatást elrendelő határozat indoklásában világosan fel kell tüntetni, hogy a bűncselekmény súlyosságának objektív feltételei fennállnak-e. Másrészről, az előzetes letartóztatások csökkentésének érdeke a modern törvényhozót arra késztette, hogy növelje a szabadságelvonással sújtható törvénysértések mennyiségét, lehetővé téve az előzetes letartóztatás elrendelését vétségek alapos gyanújának fennállásakor is.

 

Még ha a letartóztatást megalapozó feltételek fenn is állnak, ez az intézkedés csak akkor alkalmazható, ha ez az „ultima ratio”. (büntető eljárásjogi törvény, 144. cikk).

 

Bár a letartóztatást lehetővé tevő feltételek mind közérdekből erednek, az elérendő célok eléggé szerteágazóak. Az első elérni kívánt cél a vizsgálati eljárás működéséhez köthető. Így tehát a büntető eljárásjogi törvény 144-1 cikke értelmében a bizonyítékok biztosításáról, megvédéséről, a tanúkra, vagy a sértettekre való nyomásgyakorlás megakadályozásáról, az összebeszélés, a nyomozás alá vont személyek közötti összejátszás megakadályozásáról van szó. Ez a legnyilvánvalóbb és ez a legkevésbé vitatható. Ekkor is szükséges, hogy a bíró az eset konkrét összetevőit is alapul vegye a mérlegelésnél, ha a terheltnek az eljárás során tanúsított sajátos magatartásából például az a következtetés vonható le, hogy a bizonyítékokat meg akarja semmisíteni.

 

Igen gyakran említik azt a célkitűzést is, hogy a szabadságmegvonás által a vizsgált személy az igazságszolgáltatás rendelkezésére áll, vagy hogy szökésének, elrejtőzésének a lehetőségét így megakadályozzák. Az állandó lakóhely hiánya fontos, de nem alapvető kritérium. A kiszabható büntetés súlyossága, vagy vádlott az adott esetet megelőző más ügyben tanúsított magatartása is alátámaszthatja a bíró döntését. Megtörténhet, hogy néhány súlyosabb, például gyermekek sérelmére elkövetett bűncselekmény esetében a gyanúsított szabadlábon hagyásával veszélynek van kitéve. Ez esetben saját érdekében helyezik előzetes letartóztatásba.

 

A büntető eljárásjogi törvény 144-3 cikke által nevesített harmadik célkitűzés a közrend védelme. Ez nyilvánvalóan a legtágabban értelmezhető kritérium, melyre gyakran a nem indokoltan elrendelt letartóztatások alapjaként tekintenek. A benne rejlő elképzelés lényege, hogy a terhelt szabadlábon maradása fenntarthatja a közrend állapotának azt a zavarát, amely a bűncselekmény következtében jött létre. A közrend védelmével kapcsolatos aggály arra vezethető vissza, hogy ez a fogalom kiváltképpen pontatlan és általában a külföldi jogrendszerekben nem is használatos. A francia törvényhozónak nem sikerült eltörölnie ezt a kritériumot, ellenben sikerült leszűkíteni alkalmazását az 1996. december hó 30.-i törvénnyel.

 

Azon túl, hogy a közrend megzavarásának állapota lényegesnek és tartósnak kell lennie, a törvényhozó nevesíti is azt. A bűncselekmény súlyáról, elkövetésének körülményeiről és az általa okozott kár nagyságáról van szó. Ez utóbbi indok, mely önmagában is megalapozza az előzetes letartóztatást, azt is magában foglalja, hogy a zavar tényleges és ne csak eshetőleges legyen, s mindez függetlenül a bűncselekmény súlyától. Nem elegendő egyedül a tények súlyosságára hivatkozni. A bírónak konkrétan meg kell határoznia, hogy a közrend megzavarása miben nyilvánul meg. A bűncselekmény elkövetőjének, vagy a sértettnek a személyes körülményei érvként felhasználhatók. Ilyen lehet például a munkaköri hatalommal való visszaélés, vagy a gyermekkorúak terhére elkövetett nemi erkölcs elleni bűncselekmény. Ennek a feltételnek a kitágíthatósága vezette arra a törvényhozót, hogy használatát kizárólag a bűntettekkel kapcsolatos letartóztatás meghosszabbítására, valamint a tíz évvel vagy annál hosszabb időtartammal büntethető vétségek esetére korlátozza. A lex Perben ezt a megszorítást eltörölte és ezzel a közérdeket újból az egyén szabadságának védelme elé helyezte.

 

A letartóztatást lehetővé tevő utolsó célkitűzés egy teljesen más szempontrendszerben helyezkedik el, mert itt az előzetes letartóztatásra, mint biztonsági intézkedésre van szükség. Célja valójában a bűncselekmény megszüntetése, vagy újbóli elkövetésének megakadályozása. Ez az esetcsoport is azt támasztja alá, hogy az ártatlanság vélelme ellenére, amennyiben megfelelő számú, elegendő súlyú és egymást megerősítő bizonyíték áll rendelkezésre a bűncselekmény elkövetésének bizonyítására, a terhelt szabadságától való megfosztása révén a bűnismétlés vagy újabb bűncselekmény elkövetése megakadályozható. Ez többek között azt is bizonyítja, hogy a bűnösséget alátámasztó bizonyítékok megléte nem lehet közömbös a szabadságjogi bíró ítéletének indoklásában, még akkor sem, ha maga a nyomozás megindítása már önmagában jelzi a bizonyítékok meglétét.[7] A határozatnak újból meg kell neveznie az okokat, melyek miatt a bűnismétlés feltételezhető. A bűncselekmény jellegére vagy a terhelt előéletére itt lehet hivatkozni, annak ellenére, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága szerint az elkövető előéletére való hivatkozás nem lehet az elrendeléshez elégséges indok[8].

 

Megállapíthatjuk, hogy a törvényhozói szándék, de még inkább az igazságszolgáltatás gyakorlata az előzetes letartóztatások számának korlátozásához kell, hogy vezessen, kizárólag olyan esetekben téve lehetővé ezt az intézkedést, amikor az igazságszolgáltatás megfelelő működése vagy a közérdek azt megkívánja.

 

A büntető eljárásjogi törvény 143-1 cikk utolsó bekezdése értelmében alkalmazható azon terheltek vonatkozásában, akik a magatartási szabályok bírósági elrendelése (’contrôle judiciaire’) által meghatározott kötelezettségek alól szándékosan kivonják magukat. Ez a lehetőség nagyon sajátos, hiszen nem függ a kiszabható büntetés időtartamától. A magatartási szabályok szándékos megszegése esetében a bírónak nem kell megindokolnia, miért rendeli el az előzetes letartóztatást. Itt tehát egy valódi szankcióval állunk szemben, amelynek célja kétségtelenül a terhelt eltántorítása eredeti bűnözői elképzeléseitől. Feltehetjük a kérdést, hogy a visszavonás automatikus jellege nem készteti-e arra a bírókat, hogy a kötelező magatartási szabályok kiszabásának jogintézményét gyakrabban használják, ezáltal is csökkentve az előzetes letartóztatások számát[9].

 

A bűnösséget megállapító bírói ítélet nélkül az előzetesen fogvatartott helyzetének nem csak kivételesnek, hanem szigorúan átmenetinek is kell lennie.

 

Még ha az igazságszolgáltatás és a közérdek indokolhatja is vagy akár jogossá is teheti az bűnösséget megállapító ítélethozatal előtti fogvatartást, elengedhetetlennek tűnik, hogy a személyi szabadságtól való megfosztás szigorú időbeni korlátozás alatt álljon és folyamatosan biztosítva legyen a szabadlábra való helyezés iránti kérelmezés joga.

 

 

Az előzetes letartóztatás időbeni korlátozása Franciaországban az 1865. július hó 4.-i törvényre nyúlik vissza. Ezt követően több olyan törvényi reform lépett életbe, melyek az előzetes fogvatartás szabályos időközönkénti felülvizsgálatát írták elő, de bizonyos esetekben a letartóztatás időtartama korlátlan maradhatott. Jelenleg a letartóztatás hossza kétszeresen is szabályozott. Egyrészt a bűncselekmény jellege alapján meghatározott számszerűsített határidőkhöz van kötve, másrészt mely egy sokkal szélesebb körben értelmezhető nem számszerűsített időtartam. A határidők tehát ma már olyan maximum időtartamok, amelyeket semmilyen esetben sem lehet túllépni.

 

Először is fontos megjegyezni, hogy a fiatalkorúak előzetes letartóztatásba helyezése szigorúan szabályozott. A lex Perben az átláthatóbbá tétel céljával átdolgozta az elég komplex szabályokat. Büntetőügyben, a tizenhárom évesnél idősebb és a tizenhat évesnél fiatalabb fiatalkorúakat hat hónapnál hosszabb időtartamra nem lehet előzetes letartóztatásba helyezni. Kivételesen egyszeri hat havi hosszabbítás elrendelhető, de ez nem történhet a közérdekre való hivatkozással. A tizenhat éven felüliekre a nagykorúakra vonatkozó szabályozás érvényes, egy jogvesztő határidő beiktatásával, azaz a fiatalkorú. letartóztatásának időtartama két évben maximált.

 

Vétség esetén csak a tizenhat éven felüliek kerülhetnek előzetes letartóztatásba. Ha a kiszabható szabadságvesztés hét évnél nem hosszabb, az előzetes letartóztatás maximálisan egy hónap, amely egyszer, egy hónappal meghosszabbítható. Amennyiben a kiszabható büntetés hét évnyi szabadságvesztésnél hosszabb, a kiskorú a nagykorúakra vonatkozó szabályozásnak lesz alávetve, mely esetben az előzetes letartóztatás időtartama legfeljebb egy év lehet.

 

A nagykorúak letartóztatásának időtartama az alapos gyanú tárgyát képező bűncselekmény függvényében változhat. Főszabály szerint egy év bűntett esetén és négy hónap vétség esetén. Bűntettek esetén a határidő hathavonta kitolódhat egészen a jogvesztő határidőig, amikor is a terhelt kötelezően szabadlábra helyezendő. A jogvesztő határidő két év, amennyiben a kiszabható büntetés húsz évnél rövidebb idejű szabadságvesztés, és három év, ha ezen időtartamnál hosszabban fenyegetett. Mindkét határidő egy évvel meghosszabbítható olyan bűncselekmény esetén, melyet nem az országhatáron belül követtek el. A jogvesztő határidő négy évre emelkedik néhány súlyos és összetett bűncselekmény esetén, melyeket a 145-2 cikk második bekezdése sorol fel: egyes személy, vagy az állam elleni bűncselekmények, az állam rendje, vagy a köznyugalom megzavarása ellen irányuló bűncselekmények: (a Btk. II. és IV. könyve) kábítószer-kereskedelem, terrorizmus, kerítés, zsarolás, vagy bűnszervezetben elkövetett bűncselekmény esetén. Ezek a határidők eltolódhatnak fellebbezés következtében eljáró bíróság előtt az ügyben zajló meghallgatások okán. (büntetőeljárási törvény 215-2 és 367 cikk) Az eredetileg így egy évben meghatározott maximális időtartam ezek következtében hat hónappal is meghosszabbodhat. A lex Perben minden időbeni korlátot eltörölt olyan esetben, amikor fellebbezés miatt folyamatban van az eljárás.

 

Vétség alapos gyanúja esetén a letartóztatás átmeneti állapotát jelzik a kevéssé veszélyes elkövetőkre vonatkozó szabályok: az olyan terheltek esetén, akik még soha nem voltak büntetve és öt évnél nem súlyosabban büntetendő bűncselekmények nyomozása során az előzetes letartóztatás kötelező maximuma: négy hónap. Más esetekben négyhavonta hosszabbítás rendelhető el maximum egy évnyi időtartamig. Két évre emelhető, ha a bűncselekményt az országhatárokon kívül követték el, ha kábítószer-kereskedelemmel, terrorizmussal, kerítéssel, zsarolással vagy bűnszervezetben elkövetett bűncselekményekkel hozható összefüggésbe, s ha a kiszabható büntetési tétel tíz évnyi szabadságvesztéssel fenyegetett.

 

Természetesen minden hosszabbítás előfeltétele a szabadságjogi bíró előtt lefolytatott kontradiktórius eljárás és egy határozat meghozatala, melynek indoklására ugyanazok az elvek az irányadóak, mint a letartóztatást elrendelő határozatéra. Ezen túlmenően bűntettek tekintetében az egy évnél hosszabb előzetes letartóztatás esetén, vétségek esetén pedig nyolc hónapnál hosszabb fogvatartás esetén a szokásos indokláson túl egyéb információkat is kell, hogy tartalmazzon a hosszabbítást elrendelő határozat. A szabadlábra helyezési kérelmet elutasító határozat meg kell indokolja a további nyomozás folytatásának jogosságát, valamint meg kell jelölnie a nyomozás lezárásának várható határidejét. Tehát meg kell jelölni, hogy milyen nyomozati cselekményeket és milyen célból kell még végezni.

 

A szabadságjogi bíró nem köteles a vizsgálóbíró által lefolytatni kívánt eljárásokat pontosan megjelölni, ha ezzel a nyomozások biztonságát veszélyeztetné.

 

Mivel korábban a jogvesztő határidők beépítése néhány veszélyes bűnöző szabadlábra bocsátásához vezetett, a 2002. szeptember hó 9.-i törvény tartalmazott egy kiigazítást, a vétségi és bűntetti eljárással kapcsolatban is. Ha még nyomozati cselekmények folyamatban vannak, és ha a terhelt szabadlábra helyezése személyek vagy vagyontárgyak biztonságát súlyosan veszélyeztetné, az előzetes letartóztatást négy hónappal meg lehet hosszabbítani és bűntettek esetén a hosszabbítás még egyszer ismételten is elrendelhető. A döntést a vizsgálóbíró fellebbviteli bírósága hozza meg, amely a szabadságjogi bíró indítványára jár el, aki pedig a vizsgálóbíró indítványára kezdeményezi az eljárást. (145-1 cikk 3. bekezdés és 154-2 3. bekezdés). Természetesen a közérdek védelmében bevezetett, igen bonyolult eljárási szabályokkal meghatározott hosszabbítás kivételes maradt.

 

A kötelező magatartási szabályok visszavonásakor elrendelt előzetes letartóztatás szankciós jellegét az is hangsúlyozza, hogy ez esetben az előzetes letartóztatás összidőtartama hosszabb lehet, mint a négy hónapos maximum, ha a terheltet már korábban előzetes letartóztatásba helyezték ugyanezen cselekményekért (143-1 cikk, 3 bekezdés).

 

A rögzített hatályos határidőkön felül a büntetőeljárási törvény 144-1 cikke bevezet egy lényegi határidőt, lefektetve azt az elvet, mely szerint az előzetes letartóztatás nem haladhatja meg a bűncselekmény súlya és az igazság felderítéséhez szükséges nyomozati cselekmények összetettsége szerint szükséges ésszerű határidőt. Ezt a törvényhelyet minden bizonnyal az  Emberi Jogok Európai Egyezményének 5 cikk (3) ihlette, amely előirányozza, hogy mindenkinek joga van ésszerű határidőben hozott ítélethez. Ezt a szabályt az előzetes letartóztatásra is vonatkoztatni kell.[10]

 

Az ésszerű határidő hosszának megállapításakor figyelemmel kell lenni az ügy sajátos jellegére, a nyomozást folytató szervek által indokoltnak tartott cselekmények elvégzéséhez szükséges időtartamra, de befolyásolja megítélését a terhelt esetleges időhúzást szolgáló lépései is.[11] A semmítőszék szerint ez ténykérdés, amelyre így nem terjed ki a hatásköre.[12] A legfelsőbb bírósági kontroll így csak nagyon ritka[13]. Azt is tudjuk, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága sokkal szigorúbban ellenőrzi az ésszerű határidő betartását.[14] A rögzített határidők lejártakor az előzetes letartóztatás megszűnik, amennyiben az intézkedés fenntartásának feltételei nem állnak fenn. Ilyenkor a szabadlábra helyezés kötelező. Ha ez nem történne meg, a szabadlábra helyezést a terhelt is kérelmezheti.

 

A terheltnek természetesen joga van jogorvoslattal élni a szabadságjogi bíró előzetes letartóztatást elrendelő határozata ellen, de a szabadságelvonás különleges értéke arra késztette a jogalkotót, hogy gyorsított eljárást vezessen be a szabadlábra helyezés érdekében (’référé-liberté’). Ez az eljárás nem függeszti fel az előzetes letartóztatás végrehajtását, de lehetővé teszi, hogy a szabadságjogi bíró esetleges tévedését rövid időn belül lehessen korrigálni. A fellebbezésre a fellebbviteli bíróság elnöke, vagy az általa kijelölt bíró legkésőbb a kérelem benyújtása utáni harmadik munkanapon hoz indoklás nélküli jogerős határozatot. Hatályon kívül helyezheti a szabadságjogi bíró döntését, és akár szabadlábra helyezheti a terheltet magatartási szabályok előírásával vagy mellőzve azt.

 

A 2000. június hó 15.-i törvény óta a gyanúsított vagy az ügyész kérelmezheti, hogy a gyorsított eljárást közvetlenül a fellebbviteli bíróság vizsgálja, amelynek a kérvény beadásától számított ötödik munkanapon belül döntést kell hoznia (büntetőeljárási törvény 187-2 szakasz).

 

Amennyiben a letartóztatást fenntartják, a szabadlábra helyezést továbbra is lehet kérelmezni, mind a nyomozati szakaszban, mind annak lezárása után. Tehát a szabadlábra helyezésről mind a vizsgálóbíró, mind a szabadságjogi– és a letartóztatás-ügyi bíró rendelkezhet. A vizsgálóbíró hivatalból elrendelheti a szabadlábra helyezést, mihelyst a fogvatartás ésszerűtlenné válik vagy annak feltételei már nem teljesülnek (büntetőeljárási törvény 144-1 szakasz). A szabadlábra helyezett terhelt köteles minden eljárási cselekményen megjelenni és a bíróságot minden lakhelyváltoztatásáról maradéktalanul azonnal tájékoztatni (büntetőeljárási törvény 147. szakasz 1. bekezdés).

 

Az ügyész szintén indítványozhatja a vizsgálóbírónál a szabadlábra helyezést. Ha a bíró ennek nem tesz eleget, az iratokat öt napon belül átteszi a szabadságjogi bírónak, akinek harminc munkanapon belül döntést kell hoznia.

 

Ha a szabadságjogi bíró elutasítja az ügyész kérelmét, utóbbi fellebbezhet e döntés ellen. Ha a szabadságjogi bíró nem hoz határozatot a törvény által meghatározott határidőn belül, a vizsgálóbíró fellebbviteli bírósághoz lehet fordulni. A fellebbviteli bíróságnak húsz napon belül határoznia kell, máskülönben az érintett személyt hivatalból szabadlábra kell helyezni.

 

Az esetek többségében az előzetes letartóztatásban lévő személy kérelmezi szabadlábra helyezését. Bármikor jogosult beterjeszteni, akár a nyomozást folytató bíróságnál benyújtott, akár a büntetés-végrehajtási intézet parancsnokának átadott, a kérelmező által aláírt formában. A vizsgálóbírónak ki kell kérnie az ügyészségtől a nyomozati anyagot. Maga a vizsgálóbíró is helyt adhat a kérelemnek. Ellenben öt napon belül átteheti az ügyiratot indítványtételével a szabadságjogi bíróhoz, aki három munkanapon belül dönt.

 

Megállapíthatjuk tehát, hogy az egész ügymenetet szigorú határidők szabályozzák, és a fellebbviteli bíróság beiktatása elkerülhetővé teszi, hogy az ügy elakadjon. A kérelmet korlátlan számban ismételten is elő lehet terjeszteni, viszont arra is ügyelnek, hogy az egymáshoz képest túlságosan rövid időn belül benyújtott kérelmek ne akadályozzák az eljárást. Az alapelv az, hogy a vizsgálóbírónak nem kell döntést hoznia egy új kérelemről addig, míg a szabadságjogi bíró nem dönt róla, vagy míg a szabadlábra helyezés elutasítása tárgyában benyújtott fellebbezést el nem bírálják . A szabadságjogi bíró ugyanezt az eljárást alkalmazhatja, amíg bevárja a vizsgálóbíró fellebbviteli bíróságának határozatát. A határidőt csak a hatáskörrel rendelkező és illetékes bíróság határozatának meghozatalától kezdődnek (büntetőeljárási törvény, 148 szakasz, 3 bekezdés). A vizsgálóbíró fellebbviteli bírósága is dönthet új kérelmekről, még akkor is, amikor egy korábbi elutasító határozat elleni fellebbezés elbírálása van előtte folyamatban (büntetőeljárási törvény 207 szakasz utolsó bekezdése).

 

Olyan jogorvoslatról van szó, ami akkor illeti meg az ügyészt, ha a szabadlábra helyezésről a vádindítvánnyal szemben döntöttek. Az ügyésznek, aki minden szabadlábra helyezésről szóló határozatot megkap, négy óra áll a rendelkezésére, hogy egyidejűleg fellebbezzen és beterjessze a fellebbviteli bíróság első elnöke (’premier président’) felé az letartóztatás gyorsított eljárásban történő elbírálása iráni kérelmet. Ez a gyorsított eljárás tehát felfüggesztő hatállyal van a terhelt szabadlábra helyezésére. Az első elnök legkésőbb a kérelem beadását követő második munkanapon fellebbezéssel nem támadható indokolt határozatot hoz. Az előzetes letartóztatás csak akkor tartható fenn, ha az a büntetőeljárási törvény 144 szakaszában meghatározott legalább két feltétel alapján egyértelműen szükséges. Ebben az esetben a vizsgálóbíró fellebbviteli bíróságának tíz napon belül döntenie kell a fellebbezésről. Ha az első elnök nem ad helyt a kérelemnek, a terhelt haladéktalanul szabadlábra helyezendő, mivel az ügyész fellebbezése nem halasztó hatályú. Gondolhatjuk, hogy az első elnök ilyenfajta döntése befolyással bír a fellebbviteli bíróságra. Látni fogjuk, hogy az Alkotmánytanács szerint ez az új rendelkezés megfelel az alkotmányos elveknek (2002-461 számú határozat, 2002. augusztus 29.-i Hivatalos Lap).

 

Ezen rendelkezés szerint a törvényhozó fontosabbnak tartja a közérdek védelmét az egyéni szabadságjogok védelmével szemben.

 

Hozzátenném, hogy a szabadlábra helyezés joga a nyomozás lezárása után is biztosított. Emlékezzünk vissza arra az elvre, miszerint a letartóztatást a csupán a bűncselekmények vonatkozásában tartják fenn, míg a vétségek vonatkozásában épp ellenkezőleg, a vádemelési javaslat véget vet a letartóztatásnak. A letartóztatás elrendelésétől a törvény két éves határidőt szab meg az esküdtbíróság előtti, és négy hónapos határidőt a vétségeket elbíráló bíróság előtti eljárásra. A határidő lejárta esetén hivatalból kerül sor a szabadlábra helyezésre. Természetesen a terhelt is kérheti szabadlábra helyezését. A határidők az illetékes bíróság határozathozatalának napjától számítandóak.

 

Amint az ismeretes, a törvényhozó által tett, az előzetes letartóztatások számának korlátozására irányuló erőfeszítése ellenére, mégis ezt az intézkedést nagy számban alkalmazzák.

 

Véleményem szerint bizonyos esetekben alkalmazása elkerülhetetlen.  Ha a terhelt egyedül gyakorolja a szülői felügyeleti jogokat egy tizenhat évnél fiatalabb gyermek felett, akinek nála van az állandó tartózkodási helye, nem lehet elrendelni a letartóztatást anélkül, hogy ne folytatnának le azt a vizsgálatot mely olyan intézkedések meghozására kíván lehetőséget adni, amelyek elkerülhetővé teszi, hogy a fiatalkorú egészsége, biztonsága, erkölcsi élete veszélybe kerüljön, illetve nevelésének feltételei súlyosan károsodjanak. Az is szükséges, hogy az érintett ezt a helyzetet a vizsgálóbíró tudomására hozza a szabadságjogi bírónál előterjesztett,  meghallgatást megelőzően (Büntetőeljárási törvény 145-5 szakaszának 2002. március hó 4.-i változata).[15]

 

A szabadságjogi bíró elektronikus felügyelet alá helyezheti a letartóztatottat, hivatalból vagy a terhelt kérésére, illetve a vizsgálóbíró indítványára, az érintett beleegyezésével.

 

Ez a különösen érdekes megoldás olyan személyek esetében volt alkalmazható, akik kiskorú gyermekek felett szülői felügyeleti jogot gyakorolnak.  Bár eléggé furcsa, de épp ezt a lehetőséget szüntette meg a 2002. szeptember hó 9.-i törvény, amikor hatályon kívül helyezte a büntető eljárásjogi törvény 144-2 szakaszát, éppen akkor, amikor az ezen eljárás alkalmazását lehetővé tevő rendelet hatályba lépett (2002. április hó 3.-i rendelet, R57-10 szakasz, és ami nyilvánvalóan még mindig az előzetes letartóztatásra vonatkozik).

 

A letartóztatás végrehajtását tehát szükségszerűen egy büntetés-végrehajtási intézetben kell foganatosítani.[16] A büntetőeljárási törvény 714. szakaszának 1. bekezdésében rögzített egy általános elv, az előzetes letartóztatást speciális intézetben kell végrehajtani, mely főszabály szerint minden bíróság mellett megtalálható (maison d’arrêt). Így a terhelt rendelkezésre állhat, ezáltal könnyebben folytatható a nyomozás. Ily módon az egyén nem kerül messzire, nem szakítják el hozzátartozóitól. Másfelől a büntetőeljárási törvény 716 szakasza az egyéni elkülönítés elvét fekteti le, miközben tudatában van annak, hogy ezen intézkedés mennyire valószerűtlen: a törvényszöveg eltérést enged meg, egyrészt ha az intézetek belső elrendezése, építése vagy időleges túlzsúfoltság miatt szükséges, másrészt, ha a munkavégzés szervezése érdekében indokolt, amennyiben az érintettek kérelmezték a munkavégzés lehetőségét. Sajnos mindenki tudja, hogy ebben a rendszerben a terheltek elkülönítése nem tud érvényesülni.[17]

 

Az is közismert, hogy az előzetes letartóztatásban lévő fiatalkorúak esetében sem biztosít a rendszer sokkal kedvezőbb feltételeket.[18] A lex Perben, amelynek célja a fiatalkorúak bűnözése elleni fokozott küzdelem, kimondja, hogy a fiatalkorú letartóztatottakat a nevelők kötelező jelenléte mellett, a felnőtt letartóztatottaktól elkülönített létesítményekben kell elhelyezni. Rendelet szabályozza ezen intézkedés részleteit. Másfelől speciális büntetőintézet létrehozását tervezik, melyben az előzetes letartóztatásban lévő vagy szabadságelvonással járó büntetéssel sújtott fiatalkorúakat együtt helyeznék el. A kiskorú letartóztatottakat éjszakára elkülönítve kell tartani az intézetnek speciális körletében.[19]

 

Az előzetes letartóztatásban lévő személy jogai a fogva tartás idején több lett, de mindenképpen más. Mégis előfordul, hogy a nyomozás körülményei arra kényszerítik a vizsgálóbíróságot, hogy korlátozzák ezeket a jogokat. Alapelv, hogy a terheltnek joga van a közeli hozzátartozók és egyéb személyek látogatását fogadni. Ezt a vizsgálóbíró engedélyezheti, aki ezen a téren a legteljesebb döntési szabadsággal rendelkezik. A nyomozás megkönnyítése érdekében dönthet a teljes elkülönítés (mise en secret) mellett, tehát megtilthatja a külvilággal való érintkezést tíz napra, ami egy alkalommal meghosszabbítható (büntetőeljárási törvény 145-4 szakasz). E korlátozás semmiféle módon nem vonatkozik a védő személyére. A védelem jogainak szabad gyakorlása olyan alapvető jog, amit semmi sem korlátozhat (büntetőeljárási törvény D 56 szakasz 2 bekezdés), még egy fegyelmi büntetés (sanction disciplinaire) sem (büntetőeljárási törvény D67 szakasz).

 

Az ügyvédnek viszont engedélyt kell szereznie a látogatáshoz. Gyakorlatilag a látogatás egy külön beszélőhelységben zajlik, felügyelet és időkorlát nélkül. Noha a vizsgálóbíró szabadon dönthet a látogatás engedélyezéséről vagy annak megtagadásáról, az egy hónapos határidő lejárta után a látogatási engedély megtagadása a gyanúsított családtagjától csak a nyomozás érdekeire hivatkozva, indokolt határozattal lehetséges. Ez a döntés haladéktalanul közlendő a kérelmezővel, megfellebbezhető a vizsgálóbíró fellebbviteli bíróságának elnöke előtt, akinek öt nap alatt határoznia kell a kérdésben. Az elnök megsemmisítheti a határozatot és ilyenkor ő maga állítja ki az engedélyt. A gyakorlatban a látogatás menete, a belső szabályzat előírásainak megfelelően történik, itt is jelen van a felügyelő, aki figyelemmel kísérheti a beszélgetéseket.

 

Az előzetes letartóztatásban lévő személynek a levelezéshez is van joga (büntetőeljárási törvény D413 szakasz). Korlátlanul küldhet és fogadhat leveleket, de a kijövő és bemenő leveleket elolvassa a hatóság és tartalmukat közlik a nyomozást folytató személlyel. Az előírásoknak nem megfelelő leveleket visszatarthatják. A büntetőeljárási törvény D262 szakasza egyébként meghatározza, hogy panaszlevelet lehet küldeni bizonyos címzettekhez lezárt borítékban. E személyek listáját a büntetőeljárási törvény A40 szakasza tartalmazza. Magától értetődően a védelem jogának szabad gyakorlása miatt a védővel való kapcsolattartás nem esik korlátozás alá (büntetőeljárási törvény D69 szakasz). A címzettet és feladót szerepeltetni kell a borítékon. Megjegyzem, a nyomozás alá vont személy már letartóztatásakor megkapja az eljárási szabályokat, a vizsgálóbíró által meghatározott feltételek szerint (büntetőeljárási törvény R15-42 szakasz).

 

A büntetés-végrehajtási intézetben természetesen az előzetes letartóztatásban lévő személyekre az intézmény belső szabályzata vonatkozik. Az előzetesen letartóztatottak kötelesek a fegyelmi szabályok betartására, a kilátásba helyezett büntetés terhe mellett. A letartóztatotti státusz néhány előjogot biztosít nekik, mint például a személyes ruházat viselését (büntetőeljárási törvény D 61 szakasz), ha a vizsgálóbíró nem dönt másképp. Kérvényezhetik a munkavégzést. Mindamellett csak vizsgálóbíró előzetes engedélyével lehet az előzetes letartóztatottakat a büntetés-végrehajtási intézet általános munkacsoportjaiba beosztani, hogy elkerüljék a többi bűntárs fogvatartottal való érintkezést.

 

Az előzetesen letartóztatott továbbra is élvezi állampolgári és magánjogi jogait. Megőrzi tulajdonjogát is, de ennek gyakorlása nem mindig könnyű a szabadságelvonás miatt. Az előzetes letartóztatott tulajdonának külső megbízott általi kezelése csak a vizsgálóbíróság ellenőrzése alatt lehetséges (büntetőeljárási törvény D321 szakasz).

 

A letartóztatottak egészséghez és a társadalombiztosításhoz való jogát az 1998. december hó 8.-i rendelet szabályozta újra. Az előzetes letartóztatásban lévő személyek az általános társadalombiztosítási rendszerbe tartoznak, és nem élveznek semmiféle kedvezményt. Az is magától értetődő, hogy a vallási vagy filozófiai meggyőződés tiszteletéhez való jog is megilleti az előzetes letartóztatásban levőket, akik így szabadon érintkezhetnek vallásfelekezetükhöz tartozó egyházi személlyel. A börtönlelkésszel való kapcsolattartás nem korlátozható.

 

Ez a fejlődési ív az emberi jogok olyan felfogásából ered, mely szerint a letartóztatásnak csak a szabadságvesztésre kell korlátozódnia.

Végezetül hozzátenném, hogy a büntetőeljárási törvény 148-5 szakasza alapján a nyomozás alá vont személy kimenőt kaphat, kíséret mellett, például egy közeli hozzátartozója temetésén való részvételhez. Elutasító határozat ellen nincs fellebbezés.[20]

 

Sok erőfeszítésébe kerül a francia államnak, hogy emberségesebbé tegye a büntetés-végrehajtási intézeteket.[21] Számos olyan hatóság létezik, amely feladata a büntetés-végrehajtási intézet látogatása, ezek gyakoriságát a büntetőeljárási törvény szabályozza. Kétségtelen, hogy ez az ellenőrzés eléggé formális.[22] Két parlamenti vizsgálat is feltárta a nyomorúságos börtönállapotokat, ezért a képviselők megszavazták maguknak azt a jogot, hogy bármikor látogathassák a büntetés-végrehajtási intézetet (büntetőeljárási törvény 720-1-A szakasz). Félő, hogy ez az intézkedés nem lesz igazán hatékony. Abban az esetben, ha a letartóztatás visszamenőlegesen megalapozatlannak bizonyul, hatékony rendszert kell létrehozni az okozott kár megtérítésére.

 

A büntetőeljárási törvény 718-4 szakasz 1 bekezdése alapján az előzetes letartóztatásban eltöltött időt teljes egészében be kell számítani a kiszabott szabadságvesztés büntetésbe, a kumulációra vonatkozó szabályok alkalmazásával.

 

Ha nem is vitatjuk ezt a csak 1970 után általánossá váló megoldást, természetesen beláthatjuk, hogy ráhatással bír az ítélőbíróság döntésére. Elég csábító ötletnek tűnhet az előzetes letartoztatás időtartamával megegyező végrehajtandó szabadságvesztés büntetés kiszabása. Ezért nem haszontalan akár prejudikálásról beszélni. E negatív hatás ellen csak egy módon lehet védekezni: ha a lehető legnagyobb mértékben korlátozzák a letartóztatások időtartamát, annál is inkább, mivel bizonyos esetekben előfordul, hogy a nyomozás alá vont személyt végül úgysem fogja elítélni az ítélőbíróság.

 

A vád elejtéséről (’non-lieu’), a szabadlábra helyezésről vagy a felmentésről szóló határozatok, ha azon alapulnak, hogy nem volt lehetséges az előzetes letartóztatott bűnösségét megállapítani, vitathatóvá vagy éppen megalapozatlanná teszi az előzetes letartóztatást.

 

Ilyenkor marad a természetbeni kártérítés. A büntetőeljárási törvény D 326 szakasza kimondja, hogy az előzetes letartóztatásban lévő személy, ha munkát végzett a letartóztatás ideje alatt, visszakapja azt az összeget, amit eltartási költség címen levontak tőle, amennyiben a vele kapcsolatos eljárás a fenti három módon, bűnösségének megállapítása nélkül zárult. A visszatérítésre irányuló kérelmet az eljárást megszüntető határozat meghozatala utáni három hónapon belül kell benyújtani.

 

Ezt leszámítva tehát az indokolatlanul letartóztatott személy számára egyetlen megoldás, ha kártérítési igénnyel lép fel. Lehetőség van közhatalommal való visszaélés címén kártérítési pert indítani az állam ellen, a bírósági szervezeti törvény L 781-1 szakasza alapján. Ezt a megoldást a büntetőeljárási törvény 149 szakasza tartalmazza. Megjegyzendő, a Párizsi Bíróság befogadta a felelősség megállapítására irányuló keresetet, annak ellenére, hogy létezik egy speciális kártérítési eljárás.[23] Az indokolatlan letartóztatás által okozott kár megtérítését irányozta elő az 1970. július hó 17.-i törvény, de olyannyira megszorítóak voltak az elszenvedett kár megállapításának feltételei, hogy a kártérítés gyakorlatilag kivételes eset maradt, és nagyon alacsony összeget ítéltek meg.[24] Gyakorlatilag az előzetes letartóztatással okozott, nyilvánvalóan túlzott mértékű kár keletkezését kellett bebizonyítani.[25]

 

Napjainkban a 2000. június hó 15.-i és 2000. december hó 30.-i törvényekben testet öltő új szabályozás szerint, a vád elejtéséről (’non-lieu’), a szabadlábra helyezésről vagy a felmentésről szóló határozatok jogerőre emelkedésekor az előzetesen letartóztatott személy teljes kártérítésre tarthat igényt, ha a fogvatartás anyagi és erkölcsi károkat okozott. A törvény tisztázza, hogy a kártérítés automatikusan jár, ha a kár bekövetkezte a letartóztatás következménye. Ezt maradéktalanul korrigálni kell. Az érintett kérésére kontradiktórikus szakértői vizsgálatok készülnek a károkozásról, a büntetőeljárási törvény 156. szakasz bekezdéseiben meghatározott feltételek mellett.[26]

 

A kártérítés kötelezően jár abban az esetben, ha a kárt az igazságszolgáltatás működési zavara eredményezte. Nem jár, ha a terhelt kóros elmeállapotú, a büntetőjogi törvény 122-1 szakasza alapján. Ebben az esetben az alapos gyanú ésszerű alapot adhatott az előzetes letartóztatás elrendelésére.

 

Hasonlóan nem jár kártérítés, ha az elítélt amnesztiában részesül, hiszen az előzetes letartóztatás elrendelésének pillanatában az alapos gyanú fennállt. A harmadik kivétel a letartóztatott hibáján alapul, amennyiben hamisan vádolja önmagát, hogy fedezze a valódi tettest. Az olyan személy, aki közreműködik saját letartóztatásában és megtéveszti az igazságszolgáltatást, semmiféle kártérítést nem érdemel.

 

A törvényhozó a lehető legegyszerűbb kártérítési eljárás megalkotására törekedett. A kártérítés megítélésére hatáskört annak a fellebbviteli bíróságnak az első elnöke kapott, amelynek illetőségi területén hozták meg a vád elejtéséről (’non-lieu’), a szabadlábra helyezésről vagy a felmentésről szóló határozatot (büntetőeljárási törvény 149-1 szakasz). A kártérítési eljárást keresetlevéllel, az ítélet jogerőre emelkedésétől számított hat hónapon belül kell kezdeményezni. Az első elnök indokolt határozatot hoz a felperes meghallgatását követően, ami nyilvános, kivéve, ha a felperes az ellenkezőjét kéri. Az egyént személyesen vagy meghatalmazottja útján hallgatják meg.

 

A kártérítés annyira természetessé vált, hogy a büntetőeljárási törvény 149-2 szakasznak megfelelően a lehetőséget az érintett személy tudomására kell hozni az érvényesítéséhez szükséges eljárási intézkedésekkel együtt, az eljárást lezáró határozat közlésével egyidejűleg.

 

A kártérítési határozat kézbesítésétől számított tíz napon belül lehet fellebbezni, a letartoztatásokkal kapcsolatos kártérítési eljárások elbírálására létrejött országos hatáskörű bizottság előtt. Ez a bizottság, mely a semmítőszék mellett működik, teljesen függetlenül ítélkezik. Döntései ellen fellebbezésnek helye nincs. A bizottság tagjai az első elnök vagy annak képviselője, - aki a bizottság elnöki tisztjét látja el - és két bíró illetve a három helyettes, akiket évente jelölnek ki a feladatra.

 

A nemzetközi kitekintés mindig hasznos tapasztalatokkal szolgálhat, a meglévő szabályok újragondolásához, párhuzamba állításához és tovább mutatva a tapasztalatok, eredmények, megoldások mérlegeléséhez szolgálhat alapul.



[1]               V. GUINCHAEDR et BUISSON, Procedure pénale, no 368; COMMARET, L’indémisation de la detention provisoire, Rev. Sc..Crim., 2001-117.

[2] L’indemisation et raison d ’une detention provisoire – Bull.inf.C.cass., 15 fevrier 2002 – p.20.

[3]              Egyetemi tanár, Recteur d Academie, Prof. univ. Université Jean Moulin (Lyon 3)

[4]           Actes du colloque organisé par l’ICES les 29 & 30  novembre 2002: “Le détenu provisoire”, por 

VARINARD, André. 2003, N° 4, Decembre COLLOQUE INTERNATIONAL: LA PROCEDURE PENALE FRANÇAISE AUJOURD’HUI: ÉCLATEMENT OU NOUVEL EQUILIBRE?

 

 

[5]              CONTE, Pour en finir avec une présentation caricaturale de le présomption d’innocence, Gaz Pal. 1995. június hó 2 napja.

[6]              GUINCHARD et BUISSON: Procádure pénale, no.1097.

[7]              Ehhez a kérdéshez lsd.: PRADEL, L’instruction préparatoire, Cujas, 1990, 638 o.

[8]              GUÉRY, i.m. no 1-29, EJEB, 1997 március 17, Müller / Franciaország

[9]              E. BONIS – GARCON, La détention provisoire pour manquement au controle judiciare, JCP 1999 1-1502

[10]             EEJEB: LETELLIER, 1991 június 26., J.C.P. 1992-2-1931, JOUVE jegyzete

[11]             Crim. 2000. március 15., Bull. Crim. No 116

[12]             Crim. 1997 június 15., Bull. Crim no 233

[13]             Crim. 1997. június 21., Bull. Crim no 277, D. 1998-171, Observ. PRADEL JCP 1998-1-105, Chron. MARON; Crim. 1998. május 18., Bull. Crim no 167

[14]             Erről a kérdésről lsd.: PRADEL et CORSTENS

[15]             Crim. 19 décembre 2001 D. 2002-1457 Observ. PRADEL

[16]             Jean DEMATTEIS, Modalités pratiques de la détention provisoire, Rev. pén. et de droit de 2000-563

[17]             Les conditions de détention dans les maisons d’arret, interview de Guy GABANEL D.2000 no 27 - VII

[18]             Madeleine MATHIEU, La detention des mineurs, D.2002 n 37 p 2811

[19]             Le GUENEHEC, La loi d’orientation et de programation pour la justice, reformant la justice pénale des mineurs, DALLOZ 2002 n 43 p1881.

[20]             Crim 22 juillet 1997 Bull. crim. no 278

[21]             Lásd Interview CABANEL prec. Zuchowicz, Quel suivi pour les personnes placées en détention

[22]             Taormina P.99

[23]             Cour de Paris 14 juin 1996 Gaz Pal 8 oct. 1996 erről a kérdésről lsd még: GUINCHARD et BUISSON Procédure Pénale, no 368 et s. et no 1217 et s.

[24]             A. GIUDICELLI, L’indemnisation des personnes injustement détenues ou condamnées, Rev Sc. Crim. 1998, p. 11.

[25]             Az 1970 előtti helyzetről lsd.: V. MERLE et VITU, Procédure Pénale, no 931.

[26]             DORSNER-DOLIVET, RASSAT, Procedure pénale, n.405, MERLE- VIRTU Procedure penale n 932