Elöljáróban
Az állatok által előidézett károkkal kapcsolatban létezik egy állatvédő és egy állatellenes felfogás. A szociális ökológia arra vezeti rá a mai kor jogalkalmazóit és jogalkotóit, hogy az állatok által okozott károkért való felelősséget ne az állat és az ember közti viszonyrendszer kiélezésére, hanem az állat-ember partneri reláció hangsúlyozására használják fel. Az állatok által okozott károk megítélése attól függ, milyen jogi helyzetben lévő állat és milyen jogi helyzetben lévő ember érintett a károkozás által. A tanulmány ennek elemzését végzi el a szociális ökológia és az állatvédelem iránt fogékony jogszociológus szemszögéből.
Az állatok okozta károk és zavarások jogi megítélése zöldülő alkotmányunk és várhatóan még környezetvédőbbé váló polgári törvénykönyvünk, valamint egyéb jogszabályaink fényében a közeli jövőben újszerű formában és újszerű tartalommal kerülhet a jogalkotó, majd a jogalkalmazó asztalára. A téma nem annyira új keletű, mint felületesen szemlélve gondolnánk. A jogtörténeti és a külföldi vonatkozások rámutatnak a hazai és a globális jog szerves fejlődésének közös ívére.
Veszélyes állatok
Az állatok védelméről és kíméletéről szóló 1998. évi XXVIII. tv. (Átv.) 20. § (3) bek. értelmében a természetvédelmi oltalom alatt álló, ill. nemzetközi természetvédelmi egyezmény hatálya alá tartozó veszélyes állat tartását, szaporítását a természetvédelmi hatóság engedélyezi. Az állatok védelméről és kíméletéről szóló 1998. évi XXVIII. tv. (Átv.) 20. § (2) bek. értelmében a természetvédelmi oltalom alatt nem álló, ill. nemzetközi természetvédelmi egyezmény (pl. CITES) hatálya alá nem tartozó veszélyes állat (ilyenek pl. a veszélyes állatokról és tartásuk engedélyezésének részletes szabályairól szóló 8/1999 (VIII. 13.) KöM-FVM-NKÖM-BM együttes rendelet 1. sz. melléklete szerint bizonyos csuklyásmajmok, egyes medvefélék, némely fésűspókfélék stb.) tartására, szaporítására az állatvédelmi hatóság adhat engedélyt. Az engedély kizárólag abban az esetben adható meg, ha a tartás, ill. szaporítás a környezet nyugalmát és biztonságát nem sérti vagy veszélyezteti… Ld: az állatvédelmi hatóság kijelöléséről szóló 334/2006. (XII. 23.) Korm. rendelet. Az Átv. 20. § (4) bek. értelmében a veszélyes állat tartási helyéül szolgáló ingatlanon, ingatlanrészen az állat fajának feltüntetésével a veszélyre felhívó jól látható tartós jelzést kell elhelyezni. Átv. 20. § (5) bek.: az állattartó veszélyes állatát közterületen csak átmenetileg, közvetlen és állandó felügyelettel, ember és állat életét, testi épségét nem veszélyeztetve tarthatja. A törvény 49. § (4) bek. b) pontjában kapott felhatalmazás alapján kibocsátott, a veszélyes állatokról és tartásuk engedélyezésének részletes szabályairól szóló 8/1999. (VIII. 13.) KöM-FVM-NKÖM-BM együttes rendelet 2. § (1) bek. d) pontja szerint veszélyes állat tartására engedélyt az a természetes személy kaphat, aki – inter alia – rendelkezik a tartási hely közvetlen szomszédainak beleegyező nyilatkozatával.
A természet védelméről rendelkező 1996. évi LIII. tv. polgári jogi felelősséget, azon belül is tárgyi (objektív) felelősséget állapít meg arra, aki a természet védelmére vonatkozó jogszabályokat, egyedi hatósági előírásokat megszegve kárt okoz. A kár érheti a károsult személyét, vagyonát, köztük állatait is. Ez a kár a damnum emergens, azaz a ténylegesen felmerülő kár és a lucrum cessans, tehát az elmaradt haszon mellett a károkozás felszámolásával kapcsolatban felmerülő indokolt költségeket is magában foglalja. A damnum emergens körébe beletartozik a természeti állapot és minőség károsodásából eredő, valamint a társadalom, annak csoportjai vagy az egyének életkörülményeinek romlásából adódó nem vagyoni kár is. A társadalom vagy annak csoportjai esetében az ügyész érvényesítheti az állam javára a kártérítési összeget.
A vadászatra jogosult felelőssége az ember uralma alatt nem álló - szabadon élő – vadászható vadak által okozott kárra terjed ki. Más a helyzet az ember uralma alatt élő állatokkal. Az ilyen állatok által okozott károkért az állattartó felel (Ptk. 351. §). Az általános szabály: a vétkességen alapuló felelősség, amely háziállatok esetében áll fenn. Más szabály alá esik a vadállat tartása: az ilyen állat által okozott kárra a veszélyes üzemre vonatkozó szabályok irányadók. A jogesetek sokaságából kiolvashatóan a vadállat fogalma alá a természeténél fogva vad állat tartozik, akkor is, ha megszelídítették. A házi, de vadnak nevelt olyan állatok, mint a harci kutyák vagy vérebek, besorolása vitás a gyakorlatban.
A polgári jogi kodifikációs munkálatok eredményeként született, ám hatályos jogszabállyá nem vált hazai Ptk.-tervezet 5:576 § (2) bek. értelmében azt, hogy az állat vadállatnak minősül-e, viselkedése és veszélyessége, nem pedig fajtája alapján kell megítélni. Az állatok védelméről és kíméletéről szóló 1998. évi XXVIII. törvény 24. §-a értelmében a veszélyes állat tartójának felelősségére a Polgári Törvénykönyvnek a fokozott veszéllyel járó tevékenységet folytatókra vonatkozó szabályait kell alkalmazni.
Nagy-Britanniában a veszélyes állatok által előidézett károk esetén strict, azaz vétlen míg a nem veszélyes állatok által okozott károk esetén egyszerű vétkességi felelősséget alkalmaznak. Brit szemszögből veszélyes állat az, amelyet a brit szigeteken nem honosítottak meg, illetve melynek felnőtt egyedei komoly kárt okozhatnak. (Animals Act, 1971., 6. § (2) bek.) A felelős személy nemcsak az állat gazdája, de a brit jog a tizenhat év alatti, háztartásába tartozó személy által tartott állat által előidézett kárért is őt teszi felelőssé. (Ez a korhatár Magyarországon a polgári jogi bírósági gyakorlat szerint esetleg tizenkét év lehetne. Vö. a hatályos Ptk. 347. §-a a vétőképtelen személy károkozásáért való felelősségről.) Illetve e fölött is csak bizonyos korlátok között - megfelelő vagyon tulajdonában - felel a kiskorú.
Nagy-Britanniában 1990-ben a Curtis contra Betts ügyben egy tizenegy éves gyermeket harapott meg bull mastiff. Lord Slade kinyilatkoztatta, hogy a kutya a strict felelősség alá tartozik, mert jellemző rá, hogy - noha domesztikálták, mint Bullu elefántot az 1957-es Behrens contra Bertram Mills Circus Ltd. esetben - komoly kárt okozhat. Azonban Mr. Gloster 2000-ben nem kapott kártérítést, amiért egy németjuhász kutya tévedésből nem a tolvajt, hanem őt harapta meg rendőrségi üldözés közben. Mindezt arra alapozták, hogy az ilyen fajtájú kutyákra ez nem jellemző, hiszen könnyen nevelhetők. A brit jog tehát a kutya fajtája szerint (etológiai szempontok alapján) határozza meg annak veszélyességi fokát; hogy strict vagy vétkes felelősséget alkalmaznak-e.
Védett állatok
A Természetvédelmi Törvény nem rendelkezik a védett állat, növény által előidézett kár megtérítéséről: ez casus nocet domino, tehát a károsult maga viseli a kárát.
A védett vad a védett, vadon élő állatot jelenti. (A vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény 1. § (2) bek. értelmében a természetvédelmi oltalom alatt álló vad nem vadászható.) Más a helyzet, ha a védett vad okoz kárt. Ilyenkor kártalanításra a természetvédelmi hatóság köteles, de nem objektív alapon, hanem csak akkor ha nem teljesítette a károkozás megelőzése érdekében a Természetvédelmi Törvény 74. §-ában előírt kötelességeit. (1) Védett állatfaj egyede kártételeinek megelőzéséről, illetve csökkentéséről a kártétellel érintett ingatlan tulajdonosa, illetve használója a tőle elvárható módon és mértékben gondoskodik. Ha a kártételt a kötelezett nem képes megelőzni, kérheti a felügyelőség hasonló célra irányuló intézkedését. (2) Riasztási módszerek alkalmazása, illetve – kivételes esetben – a túlszaporodott állomány egyedeinek befogása vagy gyérítése csak a felügyelőség engedélyével és felügyeletével végezhető. (3) A felügyelőség szükség esetén vagy a tulajdonos, használó kérésére gondoskodik a riasztásban, befogásban, gyérítésben kellő szakértelemmel rendelkező szerv bevonásáról. A felügyelőség saját kezdeményezése esetén az ebből eredő költségeket maga viseli. Több esetben felmerült, hogy a felügyelőség esetleg indokolatlanul nem kezdeményezett saját maga. Ha a felügyelőség beavatkozásával a tulajdonos, használó kérésének tett eleget, a költségek viselésére a közöttük létrejött megállapodás az irányadó. Ezen megállapodás hiánya szintén számos esetben vezetett a lakosság és a közigazgatás közti nézeteltéréshez. (4) A felügyelőség kártalanítást fizet, ha a védett állatfaj egyedének kártétele azért következett be, mert: a) nem tett eleget az (1) bekezdésben meghatározott, megalapozott kérelemnek; b) indokolatlanul nem engedélyezte riasztási módszer alkalmazását vagy a túlszaporodott állomány egyedeinek befogását, gyérítését; c) indokolatlanul nem teljesítette a (3) bekezdésben meghatározott kérést. A felügyelőséget más esetben kártalanítási kötelezettség nem terheli. Ez a szabályozás számos kérdést felvethet, és számos társadalmi-politikai vita kerekedett belőle az utóbbi években.
A francia Környezetvédelmi Kódex L. 411-1 cikkelye kötelezi a magánszemélyeket, hogy a védett flóra és fauna elemeit passzív magatartással védelmezzék: a fészkeket el ne pusztítsák, tojásokhoz ne nyúljanak, védett növényt ki ne irtsanak etc. A francia állam kártalanítással tartozik ezért. Nem járt kártalanítás azonban annak a mezőgazdasági vállalkozónak Franciaországban, akinek vetését az átvonuló darvak tépázták meg, tekintettel arra, hogy erre előre felkészülhetett volna (13).
Vadászható vadak
A nem védett vad által okozott kár kérdése már kilép a természetvédelem tárgyköréből. Erről az esetről a vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény (Vtv.) rendelkezik.
- (1) E körben meg kell különböztetni a szabadon élő vadak által az erdő-, illetve mezőgazdaságban okozott károkat. A vadkár megtérítésére a vadászatra jogosult magatartásának vétkességétől függetlenül köteles (Vtv. 75. § (1) és (2) bek.): a vadászatra jogosult köteles megtéríteni a károsultnak a gímszarvas, a dámszarvas, az őz, a vaddisznó, valamint a muflon által a mezőgazdaságban és az erdőgazdálkodásban, továbbá az őz, a mezei nyúl és a fácán által a szőlőben, a gyümölcsöskertben, a szántóföldön, az erdősítésben, valamint a csemetekertben okozott kár öt százalékot meghaladó részét. Ezen vadkár megtérítésére az köteles, aki a kárt okozó vad vadászatára jogosult, és akinek vadászterületén a károkozás bekövetkezett, ill. akinek vadászterületéről a vad kiváltott.
- (2) Az erdő-, illetőleg mezőgazdaságon kívül a vad által okozott kár megtérítésére pedig a vadászatra jogosult a Ptk. fokozott veszéllyel járó tevékenységre vonatkozó szabályai szerint köteles (Vtv. 75. § (3) bekezdés). A vadászatra jogosult az objektív felelősség alól annak bizonyításával mentheti ki magát, hogy a kár tevékenységi körén kívül álló elháríthatatlan ok (ideértve a károsult elháríthatatlan magatartását is) miatt következett be. A kár megosztására ad alapot a károsult felróható közrehatása.
Vadkár, vadászati kár, valamint vadban okozott kár megtérítését a kár bekövetkezésétől – folyamatos kártétel esetén az utolsó kártételtől – számított harminc napon belül kell közölni a kárért felelős személlyel (Vtv. 81. § (1) bek.).
- (1) A Vtv. 75. § (1) bekezdésének alkalmazásában mezőgazdaságban okozott vadkár a vad táplálkozása, taposása, túrása vagy törése következtében a szántóföldön, a gyümölcsösben és a szőlőben a mezőgazdasági kultúra terméskiesését előidéző károsítás. A gyümölcs-, illetve szőlőtelepítésben bekövetkezett vadkár pénzértékét a pótlás mértékének arányában kell meghatározni (a Vtv. végrehajtásáról szóló 79/2004. (V. 4.) FVM rendelet 82. § (2) bek.).
- (2) A Vtv. 75. § (1) bekezdése alkalmazásában erdőgazdálkodásban okozott vadkár az erdősítésben a vad rágása, hántása, túrása, taposása, törése által a csemeték elhalását előidéző, vagy a csúcshajtás lerágásával, letörésével a csemeték fejlődését akadályozó, továbbá az erdei magok elfogyasztása által a természetes erdőfelújulás elmaradását okozó károsítás. A kár pénzértékben történő megállapításához az erdő értékét kell alapul venni (79/2004. (V. 4.) FVM rendelet 83. § (2) bek.).
Dolog-e az állat?
A római jog res humani jurisnak, azaz emberi jog alá tartozó dolognak tekintette az állatokat. A római jog kontinuitása az osztrák Polgári Törvénykönyvben, az ABGB-ben is tetten érhető, de mára Ausztria – jóllehet a gyakorlatban Magyarország sem marad el tőle – sarkalatos törvényi szinten deklarálta, hogy az állatvilág nem tartozik teljes mértékben a dolgok közé; a római jogi res fogalma ott mára megváltozott. Az osztrák Polgári Törvénykönyv 285a §-a kimondja: „Az állatok nem dolgok. Őket külön törvények védik. A dolgokra érvényes rendelkezéseket csak annyiban lehet az állatokra alkalmazni, amennyiben nincsenek eltérő rendelkezések.” Ezt a módosítást az 1988. március 10-i ausztriai, az állatok jogállásáról szóló törvény hozta be az ABGB-be.
A német dologi jog sem tekinti valójában dolognak az állatot. Esetükben a német Polgári Törvénykönyv, a BGB 90a §-a értelmében Németországban is megmaradtak a dologi jog szabályai, de csak szubszidiárius jelleggel.
A svájci Polgári Törvénykönyv (ZGB) 641a szakasza értelmében az állat nem dolog, mindazonáltal ellenkező rendelkezés hiányában a dologi jog szabályai érvényesek rájuk is.
A francia Code Civil dolognak tekinti az állatot. Az 528. szakasz ingónak tekinti őket, az 522. szakasz annyiban tér el ettől a főszabálytól, hogy a fermier és a métayer, azaz a földműves birtokában lévő igavonó állatot ingatlannak minősíti.
Terré hangsúlyozza, hogy a tenyésztett állatok (példaként a lapins de garenne-t hozza fel; tehát a nyúltenyészetet) res immobilesnek, azaz ingatlannak minősülnek (19). A méhészetek és az éticsiga-tenyészetek is – melyek Magyarországon gyakoriak – hasonlóképpen res immobilesnek minősülnek. Az állat tehát dolog a magánjog szemszögéből, de nem mindegy, hogy ingó, vagy ingatlan.
Zavarás
A svájci ZGB (Zivilgesetzbuch) 719. szakasza értelmében az elkóborolt jószág derelinkváltnak minősül, amennyiben gazdája nem kezdi azonnal keresni, és nem folytatja ezt megszakítás nélkül (recherches immédiates et ininterrompues). Két hónap elteltével az elkóborolt háziállat felett – amennyiben az nem az államé – a találó tulajdonjogot szerezhet. Az Obligationenrecht (svájci kötelmi törvény) 56. cikkelye értelmében a felügyelet alatt lévő állat által másnak okozott kárért felelősséggel tartozik az állat felügyeletét ellátó személy; kivéve, ha kimenti magát annak bizonyításával, hogy az adott helyzetben elvárható magatartást tanúsította. Az egyszerű vétkes felelősség (simple subjectivité) a svájci magánjogban az Obligationenrecht 41. szakaszában, az egyszerű objektivitás (simple objectivité) az Obligationenrecht 55. (munkaadó), az Obligationenrecht 56. (állat gazdája), a ZGB 333. (a családapa) és a ZGB 679. (ingatlantulajdonos) szakaszában kerül meghatározásra. Létezik továbbá egy ún. responsabilité aggravée vagy responsabilité pour risques, azaz szigorú tárgyi felelősség: idetartozik például az atomkár, illetve a vadkár problematikája is. A svájci magánjogi felelősségben fő szabály a vétkes felelősség (14). Amennyiben az állatát más személy vagy más személy állatai ingerelték fel, regresszjoga van ezzel szemben, tehát a kifizetett kártérítési összeget perben követelheti ettől a másik személytől. Az 57. cikkely értelmében az ingatlan tulajdonosának jogában áll visszatartani a hozzá kóborolt állatot, és akár el is pusztíthatja, ha az kárt okoz neki. Köteles azonban mindent megtenni a gazda személyének felkutatására, akitől a felelős őrzés szabályai szerint követelheti költségei megtérítését. Addig, míg ez meg nem történik, az állatot visszatarthatja. Hasonlóképpen, mint a magyar szomszédjog szabályai szerint (lásd Ptk. 105. §). A felelős őrzés szabályai szerint aki a dolgot vagy állatot más érdekében vagy anélkül tartja magánál, hogy arra külön jogviszonynál fogva jogosult vagy köteles volna, a dolog vagy állat őrizetéről a jogosult költségére és veszélyére mindaddig köteles gondoskodni, míg az a dolgot vagy állatot át nem veszi. („Ne nézd el, ha a te atyádfiának juha vagy ökre tévelyeg, és ne fordulj el azoktól, hanem bizony tereld vissza azokat a te atyádfiához. Hogyha pedig nincs hozzád közel a te atyádfia, vagy nem is ismered őt: hajtsd a barmot a magad házához, és legyen nálad, míg keresi azt a te atyádfia, és akkor add vissza neki.” Deuteronomium 22,1-2)
Hazánkban a BH 1988.1. esetben a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a kutya találója találódíjra nem jogosult, mert a kutya értéke általában alacsony. A kutya tartásával felmerült költségeinek megtérítését a felelős őrzés szabályai alapján követelheti a tulajdonostól.
Az OTÉK (az országos településrendezési és építési követelményekről szóló 253/1997. (XII. 20.) kormányrendelet) 36. § (5) bek. értelmében az állattartás céljára szolgáló épületek, helyiségek és melléképítmények építési telken való elhelyezésénél irányadó védőtávolságokat és más építési feltételeket - a közegészségügyi és az állat-egészségügyi, továbbá a környezetvédelmi követelmények meghatározásával - az állattartásról szóló helyi önkormányzati rendeletben kell megállapítani.
Zöldövezetben olykor nyolc-tíz kutyát is tartanak kiskertben, ami zavarhatja a szomszédokat. Az ebből eredő viták megoldásában a terület rendeltetésének van jelentősége; ehhez képest kell eldönteni, hogy a környéken lakók milyen zavarást kötelesek eltűrni. A BH 1982. 91. jogesetben a Legfelsőbb Bíróság a Ptk. 100. §, 188. § (1) bek., továbbá az 1976. évi II. tv. 39. §-ára hivatkozással kimondta, hogy olyan területen, ahol az állattartás egyébként megengedett, mások fokozott érzékenysége nem ok annak megtiltására.
A BH 1989. 148. jogesetben a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy olyan kertes, családi házakkal beépített környezetben, ahol az állattartás megengedett és szokásos, a csirkenevelés önmagában nem kifogásolható. Az állattartás azonban nem lehet olyan mértékű, hogy azzal a szomszédos ingatlan tulajdonosait szükségtelenül zavarja. A magyar joggyakorlat a szomszédjogi zavarások esetén a Ptk. 100. §-ához mint törvényi tényálláshoz a Ptk. 188. és ezt követő §-aiban meghatározott birtokvédelmet hívja fel. Szomszédjogi megalapozottságú kártérítésre csak akkor szokott sor kerülni, ha a birtokvédelmi szankciók nem tűnnek kielégítőnek a kialakult jogsértő helyzet megszüntetésére.
Közúti károkozás
A Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság a Pf. 21.308/1999/3. sz. jogesetben kimondta, hogy a “vad a közúton” helyzet a fokozott veszéllyel járó tevékenység körében önmagában nem minősül rendellenesnek, tekintettel arra, hogy a vadak által szokás szerint bejárt út - szinte kivétel nélkül - időben jóval megelőzi a betonozott országút létesítését. A Legfelsőbb Bíróság BH 2000. 42. jogesetében deklarálta, hogy a vadak gyorsforgalmi utakon való hirtelen felbukkanása a vadászatra jogosult fokozott veszéllyel járó tevékenysége körében bekövetkezett elháríthatatlan oknak (rendellenességnek) minősül. A brit Animals Act (1971) 8. § (2) bekezdése értelmében a "közútra kóborló állat" helyzet nem keletkeztet a gazda irányában semmiféle felelősséget; a consuetudo, a helyi szokások figyelembevételével előfordulhat, hogy még kerítést sem kell építenie ennek megakadályozására.
A francia jog szerint az autópálya tulajdonosa és egyéb esetekben a Francia Állam is perelhető, amennyiben nem állítottak vadveszélyt jelző közúti figyelmeztető táblákat a vadak járta helyeken. Ha az adott helyszín, ahol a vad feltűnt a közúton és balesetet okozott, nem volt vadak járta hely a szokásjog szerint, nem kell ilyen táblákat felállítani. A vadászatra jogosult csak akkor kötelezhető kártérítésre, ha a károsult bizonyítja a vadászatra jogosult vétkességét. Ez általában túlszaporodás esetében, vagy akkor fordul elő, ha vadászat folyt a helyszínen.
Háziállatok
Franciaországban a Code Civil 1385. cikkelye rendezi az állattartó felelősségének kérdését. 1908. május 30-án a német BGB 833. §-át úgy módosították, hogy az állattartó felelősségét kizárta a törvényhozó, ha a kárt olyan háziállat okozza, mely az állattartó élethivatásához vagy keresetéhez szükséges, és az állattartó az állat őrizetét a forgalomban szokásos gondossággal végezte, ill. a kár ilyen gondosság mellett is beállott volna. Minderre a németországi 1906. évi, XXVIII. jogászgyűlést követően került sor, ahol a módosítás kérdése felmerült, és többek közt a porosz mezőgazdasági kamarák is ezt indítványozták. A német BGB 833. §-a értelmében a háziállat által előidézett károkért az állat gazdája szubjektív, vétkes felelősséggel tartozik, ami alól akkor mentesül, ha bizonyítja, hogy a megkívánt gondosságot (erforderliche Sorgfältigkeit) tanúsította. Továbbá a BGB 834. §-a az állat felügyeletével szerződésben megbízott harmadik személy felelősségét is a 833. szakaszban foglaltak alapján határozza meg.
Terré írja: les suites des accidents causés par des animaux sont les memes que ceux causés par des choses inanimées (19). Azaz Terré dolognak, birtokba vehető testi tárgynak tekinti az állatokat is. Valójában az állat által okozott kár esetében az állat birtokosának és nem a tulajdonosának személye a döntő a felelős megállapításakor. Tehát akinek a felügyeletére volt a károkozás pillanatában az állat bízva. Jogellenes birtoklás esetén is fennáll a birtokló felelőssége; pl. az állatkerti tolvaj lesz a felelős a felügyelete alól elkószált tigris által okozott károkért.
A római jogi alapú Code Civilt követő louisianai polgári jogban az állatok által okozott kár megtérítése körében is ismert a res ipsa loquitur formula, mely a 2321. cikkelyben kerül meghatározásra, és lényege, hogy kimentési bizonyítást keletkeztet. Ennek a szabályozásnak az ősét a XVII. századi észak-amerikai, az állatok által okozott károk megtérítésére vonatkozó magánjogi felelősségben találjuk: a szomszéd tisztán objektív alapon felelt az átkóborló állatai által a szomszédja tulajdonában okozott károkért. A Gomberg v. Smith (1963) ügyben a gazdát nem vonták felelősségre az országútra kikóborolt állata által okozott károkért. A földtulajdonos a régi szokásjog szerint nem köteles kerítést fenntartani, így nem köteles megakadályozni állatai országútra kóborlását sem.
Franciaországban az állatok által előidézett kárért fennálló civiljogi felelősség kapcsán az 1384. § (1) bek. és az 1385. § szerinti objektív felelősség áll fenn. A tulajdonos és az, aki anyagi haszon ellenében felügyel az állatra (qui s’en sert) akkor is felel az állat által okozott károkért, ha az állat elszökik (échappé), vagy elkóborol (égaré). Ha megszökik a gazdától az állat, a gazda nem hivatkozhat arra, hogy ő ebben a szökésben vétlen volt. Történtek kísérletek a francia magánjogtörténet során arra, hogy a háziállatot és a vadállatot más-más felelősségi alakzat szerint kezeljék, ám a francia Semmítőszék 1984. november 15-i határozata óta ez reménytelennek tűnik. A Code Civil 1384. § (1) bekezdését veszélyes dolgok felügyeletét ellátó személyek károkozására alkalmazzák (20); pontosabban responsabilité du fait des choses, azaz tárgyi felelősség. A háziállatok esetében is ezt a törvényhelyet hívják fel. Viney kérdőjelet tesz e gondolat végére, nem ért teljesen egyet azzal, hogy a háziállat és a vadállat által előidézett kárért ugyanezen szakasz alapján feleljen az állat felügyeletét ellátó személy (20). A francia gyakorlat az exkulpáció megnehezítésére irányul.
Az állatok által okozott kár megtérítése kapcsán felmerülő felelősség a magánjogban annyira sztrikt képet mutat a francia jogrendű államokban, hogy az állat tulajdonosát terheli a felelősség, amíg ki nem derül, hogy valaki más felügyelete alatt volt a kárt előidéző állat, és ez a természetes személy anyagi ellenszolgáltatás fejében tartotta azt magánál. Amennyiben szívességből felügyelte az állatot, a tulajdonos felel a károkért. Ravarani a francia, az állatok által okozott kár megtérítésére vonatkozó felelősséghez nagyban hasonló megoldást tár elénk Luxemburg esetében is (17).
Az új holland Burgerlijk Wetboek 6. könyvének 179. szakasza értelmében - a régi francia mintát szem előtt tartva - tisztán objektív magánjogi felelősség él az állatok által okozott kár megtérítése kapcsán; tárgyi a felelősség szelíd állat és vadállat esetén egyaránt. A gyakorlatban nem állapítható meg az állattartó felelőssége, ha például nem ő, hanem valaki más ingerelte a károsult házi kedvencét.
A magyarországi 1928-as Magánjogi Törvényjavaslat (Mtj.) a hazai joggyakorlatban használt szabályrendszer volt, annak ellenére, hogy pusztán törvényjavaslatról szólhatunk. Az Mtj. 1739. szakasza objektív felelősséget deklarál a tartott állat által előidézett károk esetére főszabály szerint, ám ez alól kivétel a hasznos háziállat tulajdonosának és a vadászati jog gyakorlójának felelőssége a ragadozó és kártékony állatok által okozott károkért. Ez utóbbi két esetben a felelősség szubjektív.
Az Mtj. 1739. szakasza értelmében az állat okozta kárért az is felel, aki az állattartó irányában az állat őrzését szerződésben elvállalta, hacsaknem bizonyítja, hogy a veszély elhárítása végett kellő gondosságot fejtett ki.
Az Mtj. 1737. szakasza értelmében, ha máshonnan nem térül meg és - különös tekintettel a felek vagyoni viszonyaira - a méltányosság megkívánja, a vétlen kártétel esetén is köteles a károkozó megtéríteni az előidézett kárt, amennyiben azt jogellenesen okozta. Ez idő tájt a hazai magánjogi irodalom a Verschuldensprinzip (vétkességi teória) mellett kisegítő elvként ismerte el az Erfolgshaftungot (absolute liability, responsabilité objective), azaz a tárgyi felelősséget. Már az 1913-ban elkészült magánjogi törvényjavaslat is ismerte ezt a felelősségi alakzatot szerződésen kívül. A gyökerei a német-francia joghagyományban találhatók: míg a német jog a vétkesség talaján állva ennek deliktuális alakzatait fejlesztgette, a francia jogban a gondatlanság határainak széthúzása révén megjelent valamiféle tárgyias felelősség, amely később a vétlen felelősségi alakzathoz vezetett el. Az 1922. évi szovjet Ptk. 403. §-a kimondta, hogy a károkozó vétkességre tekintet nélkül köteles az előidézett kárt megtéríteni, ám megadta a károkozónak az elháríthatatlanságon, illetve a sértetti közrehatáson nyugvó exkulpációs lehetőséget. A XX. század kezdetén mind a magyar, mind a német magánjog kisegítőelvként fogalmazza meg az objektív felelősséget. A görög, a lengyel, az olasz magánjog egyaránt a vétkességet fogadta el alapelvként a magánjogi felelősségtanban. (Szászy István 1943-ban megjelent munkájában [18] utalt arra, hogy a tendencia a vétlen felelősség irányába mutatott.)
A res nulliusnak minősülő, azaz a senki tulajdonában nem lévő állat esetében – amennyiben az mégis valakinek a felügyelete alatt áll – a Code Civil. 1384. cikkelye alkalmazandó, ellenben a senki felügyelete alatt nem lévő állat által okozott kár esetében a Code Civil 1385. szakasza nem hívható fel.
A Legfelsőbb Bíróság a BH 1998. 381. sz. jogesetben a Ptk. 339. §-a alapján állapította meg a nem vad állat által előidézett kárért az állattartó felelősségét. A postásklauzula került megállapításra; az, hogy a kertben szájkosár nélkül tartózkodó kutyának a vendég, postás stb. arra betévedő áldozaton esett harapásaiért a kutyatartó a Ptk. 339. §-a alapján tartozik helytállni. Nem mentheti ki magát a kutyatartó arra hivatkozva, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható, mert a szájkosár hiánya ezt az exkulpációt nem alapozza meg.
Vadászat és kóbor állatok
A BH 1994. 481. jogesetben a bíróság nem a közjogi tényállást vette alapul a magánjogi igény megítélésekor. A károsult kutyája elszabadult a pórázról, s mire gazdája rátalált, a kutyát már lelőtték. A 30/1970. (XII. 24.) MÉM r. 15. § (6) bek. értelmében lakott területen kívül a vadászterületen a vadásztársaság tagja a póráz és felügyelet nélkül tartózkodó kutyát lelőheti. A lövés helyének közelében azonban nyaralók voltak, ami azt jelenti, hogy – jóllehet a terület közigazgatásilag nem volt lakóterület – a hely lakottnak volt tekinthető, így a kutya gazdájának kártérítési igénye megalapozott volt. A vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény 8. § (2) bek. értelmében nem minősül vadászterületnek - inter alia - a lakóingatlanul szolgáló bekerített külterületi ingatlan, tanya… (A vadászatról szóló 1883. évi XX. törvénycikk 14. §-a értelmében a vadászati területen talált házi macskákat és kóbor ebeket a vadászatra jogosult elpusztíthatta.) A 64/2003. (XII. 28.) AB határozat megállapította, hogy a vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény (Vtv.) 36. §-a alkotmányellenes, ezért azt 2004. június 30. napjával megsemmisítette. A Vtv. 36. § (1) bek. értelmében a jogosult a vadállomány védelme érdekében a vadászterületén elpusztíthatja: a) a gazdája hatókörén (irányításán és ellenőrzésén) kívülre, de attól legalább 200 méterre került, vagy az egyébként vadat űző kutyát, valamint b) a legközelebbi lakott épülettől 200 méternél távolabb kóborló macskát. Az Indoklás II. rész 2.2. pontja kimondja, hogy a hatályos jogszabályok használják a kóbor vagy kóbor állat kifejezést, de a fogalom meghatározását nem tartalmazzák. A felhívott végrehajtási szabályokból az a következtetés vonható le, hogy a vadászati jog jogosultja által lelőtt macska (de a kutya is) kóbor állatnak tekintendő. Ugyanakkor a Vtv. ezt a kifejezést nem használja; az elpusztítható kutyát a gazdája hatókörén kívül került állatként definiálja, a macska esetében pedig a kóborló kifejezést alkalmazza. A normavilágosságnak, a közérdek és a magánérdek védelme arányosságának hiánya sérti a tulajdonhoz való jogot.
A 2004. évi XCIV. törvény 5. § (4) bekezdése 2004. XI. 3-i hatállyal beiktatta a Vtv-be, a 30. § (3) bek. alatt: a vadászterületen a vadász a vadállomány védelme érdekében – a vad elfogására, elejtésére megengedett vadászati eszközzel – elfoghatja vagy elejtheti
- a) a vadat űző kutyát, ha a vad sérelme másként nem hárítható el, illetve
- b) fertőzés továbbterjedése vagy másként el nem hárítható támadás
megakadályozása céljából a kutyát vagy macskát, ha a tulajdonosának
felderítésére nincs közvetlen lehetőség. (4) bek.: a (3) bekezdésben foglaltak
nem vonatkoznak a felismerhető jellel ellátott, rendeltetésüknek megfelelően
alkalmazott vadászkutyára, valamint a vakvezető kutyára.
Érzelmi károkozás
Érdekes problémát jelent kutya vagy egyéb háziállat elvesztése kapcsán az érzelmi károkozásért való felelősség alkalmazása. A régi magyar szokásjog ezt az eszközt nem ismerte, az állat és ember viszonyának személytelenségéből fakadóan. A mai kor jogalkalmazói sincsenek közös nevezőn e kérdésben. Ismert az a per, amelyben egy kutya elvesztése miatt perelt nem vagyoni kártérítést a gazda az állatorvostól, akinek felróhatóan pusztult el az eb. Első fokon megítélték a kártérítést, de másodfokon ezt megváltoztatták. Az első fokú ítélet fontos része, hogy a nem vagyoni kártérítést - amely mellett a vagyoni kártérítés jogosságát senki sem vitatta - arra alapozta a bíró, hogy a gazda és ebe között szoros lelki kötődés alakult ki, amely folyt a kutya barátságos viselkedéséből, és a gazda kutyaszerető magatartásából. A másodfokú bíróság azonban kimondta, hogy a kutya elvesztéséből fakadó gyász nem alapozza meg ilyen jogi eszköz használatát. A hatályos Ptk. 355. § (4) bek. értelmében kártérítés címén a károkozó körülmény folytán a károsult vagyonában beállott értékcsökkenést és az elmaradt vagyoni előnyt, továbbá azt a kárpótlást vagy költséget kell megtéríteni, amely a károsultat ért vagyoni és nem vagyoni hátrány csökkentéséhez vagy kiküszöböléséhez szükséges.
Következtetés
A fentiekben írtak arra engednek következtetni, hogy egy ősi, az emberiség történetének kezdetéig visszanyúló kérdés vár XXI. századi válaszra. Láthattuk, miként alakult ki a hatályos szabályozás, és új alaptörvényünk szellemiségében azt is látja a jogalkotó, milyen irányba kellene elmozdítani a jog meglévő anyagát. A 2011-es alaptörvény – szemben a korábbi alkotmányokkal – nevesíti a növényeket és az állatokat. A természet védelme az eddiginél fokozottabb hangsúllyal van jelen az új magyar alkotmányban, ami alapot adhat a jogalkotás zöldebb szellemiségéhez, és majdan a jogalkalmazás zöldebb joghasználatához, továbbá a lakosság zöldebb környezethasználatához.
A jogot nem elég zöldre festeni (green washing), a valóságban is azzá kell tenni. Az olyan, vagyoni és személyi viszonyokat érintő kérdések, mint a kártérítés, pontos szabályozást igényelnek. Az orientálás, tehát az irányok megszabása alkotmányi szinten elegendő, de a törvényi és rendeleti szabályozás szintjén konkrét helyzetekben alkalmazható joganyagra van szükség. Ennek megalkotása a múlt jogtörténetéből kiindulva, valamint a jelen joganyagát figyelembe véve, a jövő generációk alaptörvénybe foglalt érdekeivel összhangban kell, hogy megvalósuljon.
Irodalomjegyzék
1. A Magyar Köztársaság Polgári Törvénykönyvéről szóló 1959. évi IV. törvény
2. A természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény
3. A vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény
4. A vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény végrehajtásáról szóló 79/2004. (V. 4.) FVM rendelet
5. A veszélyes állatokról és tartásuk engedélyezésének részletes szabályairól szóló 8/1999 (VIII. 13.) KöM-FVM-NKÖM-BM együttes rendelet
6. ABGB = osztrák Polgári Törvénykönyv
7. Animals Act, 1971.
8. Az állatok védelméről és kíméletéről szóló 1998. évi XXVIII. törvény
9. Az állatvédelmi hatóság kijelöléséről szóló 334/2006. (XII. 23.) Korm. rendelet
10. BGB = német Polgári Törvénykönyv
11. Burgerlijk Wetboek = holland Polgári Törvénykönyv
12. Code Civil = francia Polgári Törvénykönyv
13. Code de l’environnement, Dalloz, Paris, 2002. 250.
14. KELLER, A.: Haftpflicht im Privatrecht, Bern, 1978. I. kötet. 32.
15. Obligationenrecht = svájci kötelmi jogi törvény
16. OTÉK = az országos településrendezési és építési követelményekről szóló 253/1997. (XII. 20.) kormányrendelet
17. RAVARANI, G.: La responsabilité civile des personnes privées et publiques, Pasicrisie Kiadó, Luxembourg, 2000.
18. SZÁSZY I.: A kötelmi jog általános tanai, Grill Károly Könyvkiadó, Budapest, 1943. 157.
19. TERRÉ, F. et al.: Droit civil, Les obligations, Dalloz, Paris, 2002. 728.
20. VINEY, G.: Les conditions de la responsabilité civile, LGDJ, Paris, 1998. 611.
21. ZGB = svájci Polgári Törvénykönyv