Kádár Hunor
A román tanúvédelmi rendelkezések áttekintése történeti és jog-összehasonlító aspektusból
Ahogyan azt a román jogi szakirodalomban hangsúlyozzák[1], a modern technikai és tudományos vívmányoknak köszönhető bizonyítási eszközök (pl. szakvélemény, telefonbeszélgetések lehallgatása és rögzítése) megjelenésének ellenére Romániában is a tanúvallomások még mindig a legfontosabb és a leggyakrabban igénybe vett bizonyítási eszközök között szerepelnek. Valóban, a szervezett bűnözés ellen vívott harcban a tanúvallomások különös jelentőséggel bírnak, mivel sok esetben a tanúk a szervezett bűnözői csoport volt tagjai, akik részletes információkkal tudnak szolgálni a csoport tevékenységét és tagjait illetően. Azonban a tanúvallomásoknak nemcsak a szervezett bűnözés elleni küzdelemben van jelentőségük, hanem a nemi, illetve családon belüli erőszakkal összefüggő bűncselekmények esetében is, amelyek tárgyalása során legtöbbször a sértett személy vallomása bizonyul a vád legfőbb bizonyítékának[2], amelynek hiányában a vádlottat sokszor felmentik.
Azonban fontos leszögezni, hogy a vallomástételi kötelezettség komoly veszélyeknek teheti ki a tanút vagy a sértettet. A már említett szervezett bűnözéssel kapcsolatos bűncselekmények esetében ez igazán jól érzékelhető, mivel ha a tanú vallomást tesz a csoport valamely tagja ellen, veszélybe sodorhatja a saját vagy valamely hozzátartozója életét vagy testi épségét, mivel a bűnözői csoport legtöbbször „bosszúra szomjazik”. Pontosan erre próbált rávilágítani az Amerikai Egyesült Államok (USA) Igazságügyi Minisztériuma (U.S. Department of Justice) is egy nemrég készített felmérésben, amelyben az ügyészek arra panaszkodtak, hogy maga a tény, miszerint egy bűncselekmény kapcsolatban áll egy szervezett bűnözői csoporttal, elég ahhoz, hogy egy egész negyed ne merjen közreműködni az igazságszolgáltatási szervekkel[3].
Ugyanakkor a tanút nemcsak a megtorlás veszélye fenyegetheti, hanem attól is tarthat, hogy a tárgyalás előtt életére törnek annak érdekében, hogy megakadályozzák a tanú megjelenését a bíróságon. Ez volt az oka annak, hogy az USÁ-ban az 1960-as és 1970-es években több szervezett bűnözői csoport tagja ellen indított büntetőeljárás kudarcba fulladt, mivel a „koronatanúkat” meggyilkolták a bírósági tárgyalás előtt, és a vád nem rendelkezett más megfelelő súlyú bizonyítékkal, amely alá tudta volna támasztani a vádlott bűnösségét[4].
Miközben a szervezett bűnözéssel kapcsolatos bűncselekmények esetében a veszély a tanú testi épségét fenyegeti, a nemi bűncselekmények esetében a veszély teljesen más jellegű. Ebben a helyzetben a vádlott jelenlétében tett vallomás a sértettet komoly lelki traumának teheti ki. A kiskorú sértettek esetében ezen lelki trauma átélésének veszélye és esetleges következményei fokozottabbak, mint a felnőtteknél[5].
A fent említettek fényében jól érzékelhető, hogy a büntetőperben nemcsak a két „fél” érdekeit kell figyelembe venni, ahogyan azt a hagyományos büntetőeljárási rendelkezések tették, hanem egy harmadik személy – a tanú vagy sértett – érdekeit is szem előtt kell tartani. Valóban, ahogyan azt a külföldi szakirodalomban is hangsúlyozták[6], a klasszikus büntetőper a két „fél” érdekeit vette figyelembe, és ezek között próbált meg egyensúlyt teremteni. A szóban forgó két fél egyike az állam vagy a nép (ahogyan azt az USÁ-ban szokták még nevezni), akinek érdekei arra irányulnak, hogy az igazságszolgáltatás elérje a célját azáltal, hogy az illetékes hatóságok megkeresik és felelőségre vonják az elkövetőt. A másik fél pedig a vádlott, akinek egyértelműen az az érdeke, hogy megmozgathasson minden jogilag a rendelkezésére álló eszközt az ellene felhozott vádak megalapozatlanságának igazolásához.
Azonban a bizonyítás során mindkét fél érdekeinek érvényesülése szoros kapcsolatban áll a tanú által szolgáltatott vallomással. Következésképpen az államot képviselő közvádló érdeke abban áll, hogy a tanú tegyen vallomást a vádlott ellen, míg a vádlott érdeke az, hogy a tanú fizikailag jelenjen meg a bírósági tárgyaláson, hogy a védelemnek lehetősége legyen a tanút megkérdezni és ezáltal a tanúvallomás hitelességét ellenőrizni. Ezen érdekellentét kiegyensúlyozásának következtében kétségtelenül a tanú lesz az a személy, akinek érdekei csorbulnak, mivel köteles a törvény értelmében vallomástételi kötelezettségének eleget tenni, azonban a vádlottnak joga van ahhoz, hogy a tanút személyesen megkérdezhesse. Azáltal, hogy a tanú aláveti magát ezeknek a követelményeknek, veszélybe sodorhatja saját, illetve hozzátartozói testi épségét, vagy komoly lelki traumának teheti ki magát. Ezen helyzet megoldására hozták létre a tanúvédelem intézményét[7].
A 2002. évi 682-es számú[8], illetve a 2003. évi 281-es számú[9] törvények elfogadása előtt a tanúvallomást, mint bizonyítási eszközt szabályozó romániai büntetőeljárási rendelkezésekben két komoly hiányosságot is megfigyelhettünk. Először is a büntetőeljárási rendszer egyáltalán nem rendelkezett tanúvédelmi programmal, amely 2002. előtt már a legtöbb európai ország jogrendszerében fellelhető volt[10]. Mi több, a 2003. évi 281-es számú törvény hatályba lépése előtt a Román Büntetőeljárási Törvénykönyvben (a továbbiakban: Be.) semmilyen olyan rendelkezés nem szerepelt, amely egyértelműen a tanú védelmét szolgálta volna. Mateut véleménye szerint[11] ezen hiányosságok oka abban rejlik, hogy a jelenlegi Be. 1968-ban készült és lépett hatályba, egy olyan időszakban, amelyben a totalitárius rendszer nyomása alatt a tanúk megfélemlítésének kérdése fel sem vetődhetett.
Következésképpen az említett jogszabályok elfogadása előtt a román büntetőeljárásban a tanú védelme kizárólag általános és technikai jellegű rendelkezések révén valósult meg. Így a bíró elrendelhette a vádlott előzetes letartóztatását, ha az ügyész olyan információk birtokában volt, miszerint a vádlott nyomást gyakorol a sértettre vagy csalárd megegyezést próbál vele kötni (Be. 148. § e) pont). Ugyanakkor az ideiglenes szabadlábra helyezés során az illetékes hatóság kötelező módon elrendelte, hogy a vádlott nem lépheti át a hatóság által megjelölt területi határt, hacsak nem kap erre engedélyt (Be. 160². § (3) bekezdés a) pont). Emellett a szóban forgó hatóság fakultatív módon kötelezhette a vádlottat, hogy az ideiglenes szabadlábra helyezés időtartama alatt tartsa magát távol a sértettől, ennek családtagjaitól, a tettes-társtól, a tanútól, a szakértőtől vagy más általuk megjelölt személytől (Be. 160². § (3) bekezdés c) pont).
Mindezen rendelkezések, amelyek a vádlott mozgási szabadságát hivatottak korlátozni, közvetett módon a tanú védelmét szolgálják. Annak ellenére, hogy a román Be. egyértelműen különbséget tesz a tanú kihallgatásának, és a sértett vagy magánfél kihallgatásának szabályai között[12], a sértettre vonatkozó fent felsorolt rendelkezések jelentőséggel bírnak a tanúvédelem terén. Az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) autonóm értelmezést kölcsönzött a “tanú” fogalmának[13], amely egyértelműen egy lato sensu értelmezés. Az EJEB megállapította[14], hogy amíg egy adott személy által tett nyilatkozat döntő módon befolyásolhatja a vádlott elítélését, ezen nyilatkozatokra úgy kell tekinteni, mint a vádat alátámasztó tanúvallomásokra, következésképpen meg kell feleljenek az Európai Emberi Jogi Egyezmény 6. cikk 3. szakaszának d) pontja által előírt követelményeknek. Másodsorban pedig a Strasbourg-i Bírósághoz hasonlóan a tanúvédelemről szóló 2002. évi 682-es számú törvény szintén a tág értelemben vett „tanú” fogalmát alkalmazza. A szóban forgó törvény nem csak a stricto sensu értelemben vett tanúk esetében alkalmazható, hanem mindazon személyek esetében is, akik anélkül, hogy bármilyen eljárási minőséggel is rendelkeznének, hasznos információkat szolgáltatnak a hatóságoknak a büntetőper folyamán[15]. A román szakirodalomban megállapították[16], hogy ezen rendelkezés értelmében “tanúnak” számítanak
· mindazon személyek, akik bármilyen módon tudomást szereztek a bűncselekmény elkövetésének körülményeiről;
· azon személyek, akik ellen büntetőeljárás folyik egy adott bűncselekmény elkövetésének vádjával;
· valamint a bűncselekmény sértetjei.
Elsőként fontos megállapítani, hogy a Be. módosításáról és kiegészítéséről szóló 2003. évi 281-es számú törvény hatályba lépése után a román büntetőeljárási rendszer keretein belül a tanúk védelmét nem csak egy szervezett tanúvédelmi program hivatott biztosítani, hanem már a Be. is tartalmaz olyan rendelkezéseket, amelyek egyértelműen ezt a célt szolgálják. Az említett rendelkezések hatályba lépése egy nagyon fontos mozzanat a román tanúvédelmi intézményrendszer fejlődésében. Mindezek ellenére szükséges, hogy megfelelő módon el tudjuk különíteni a tanúvédelemről szóló 2002. évi 682-es számú törvény alkalmazási területét a Be. tanúvédelmi rendelkezéseinek hatáskörétől.
Ha összehasonlítjuk a 2002. évi 682-es számú törvényt a Be. tanúvédelmi rendelkezéseivel, egyértelműen arra a következtetésre jutunk, hogy a Be. rendelkezéseinek alkalmazási hatásköre sokkal szélesebb területet ölel magába, mint a tanúvédelemről szóló törvényé. Ezt a megállapítást többek között az támasztja alá, hogy míg a 2002. évi 682-es számú törvény egy tanúvédelmi programot hivatott megteremteni, és következésképpen ennek részletes szabályozásával foglalkozik, addig a Be. eljárási rendelkezéseket tartalmaz, amelyek a fenyegetett tanúk különleges kihallgatási formáira összpontosítanak, és ezt szabályozzák részletesen[17].
Egyes Be-ben szereplő rendelkezések megtalálhatóak a tanúvédelemről szóló törvényben is. Azonban amíg a törvény csak „futólag” említi, hogy a Programban részt vevő személyeknek joguk van vallomást tenni a valós személyazonosságuk felfedése nélkül, vagy zártcélú távközlő hálózat útján torzított kép és hang segítségével[18], addig a Be. részletesen tárgyalja az így történő kihallgatás szabályait és a kihallgatás elrendeléséhez szükséges feltételeket. Az egyik ilyen feltétel értelmében a Be. tanúvédelmi rendelkezései csak akkor alkalmazhatóak, ha a vádlott ellen megindították a büntetőeljárást. Ezen feltétel az érintett rendelkezéseknek eljárási jelleget kölcsönöz[19], és ezáltal nagy mértékben különbözik a 2002. évi 682-es számú törvény rendelkezéseitől, amelyek az eljárás megkezdése előtt és annak befejezése után is alkalmazhatóak.
Fontos leszögezni, hogy a Be-ben található tanúvédelmi intézkedések alkalmazásához nem szükséges, hogy a védelmet igénylő tanú a Tanúvédelmi Programban vegyen részt. Ez azt jelenti, hogy a Be-ben található rendelkezéseket nemcsak a Program szervezett keretében résztvevő tanúk vehetik igénybe, hanem azokat a tanúkat is érinti, akik ugyan nem részesei a Programnak, de teljesítik a Be. rendelkezéseinek alkalmazásához szükséges feltételeket. Egy másik fontos különbség abban rejlik, hogy míg a tanúvédelemről szóló törvény előírásai csak a “súlyos bűncselekmények” esetében alkalmazhatóak, addig a Be. rendelkezéseit bármilyen bűncselekménynél alkalmazni lehet, függetlenül az elkövetett bűncselekmény súlyától[20].
A 2003. évi 281-es számú törvény négy új cikkel egészítette ki a Be. III. Cím II. Fejezetének III. Alfejezetét, amely a tanúvallomásokat szabályozza. A módosítások következtében a hatályban levő Be. rendelkezései között négy olyan cikket találhatunk, amelyek a tanúk védelmét hivatottak szolgálni.
Ezen cikkek közül az első a tanú személyi adatainak zárt kezelését tárgyalja (Be. 86¹. §). A szóban forgó rendelkezés első bekezdése kijelenti, hogy „ha bizonyítékokkal vagy adatokkal alátámasztható az a feltételezés, miszerint a tanú valós személyazonosságának vagy lakcímének felfedésével veszélynek teheti ki saját vagy más személyek szabadságát és testi épségét, az illetékes hatóság elrendelheti, hogy a tanú ne tegye nyilvánossá személyi adatait. Ebben az esetben a tanú egy “hamis” személyazonosságot kap és hamis személyi adatait fogja majd közzé tenni a kihallgatás alkalmával.” A 86¹. § (2) bekezdése értelmében “az említett tanúvédelmi intézkedés elrendelését az ügyész hagyja jóvá a nyomozati szakban, míg a tárgyalás során erről a bírósági tanács elnöke dönt az ügyész, a tanú vagy más erre jogosult személy indítványára.”
A szóban forgó rendelkezések a fedett nyomozók és szakértők kihallgatása esetén is alkalmazhatóak (Be. 86¹. § (7) és (8) bekezdés), következésképpen ezen személyek „tanúnak” az érintett rendelkezések értelmezésekor. A Be. 86¹. § (3), (4) és (5) bekezdése szerint „A tanú valós személyi adatait egy jegyzőkönyvben rögzítik, amelyet a nyomozást végző ügyészség vagy az illetékes bíróság székhelyén, egy különleges helyen, zárt borítékban és maximális biztonsági körülmények között őriznek. A jegyzőkönyvet a védelmet indítványozó személy és a védelmi intézkedést elrendelő hatóság írja alá. A tanú valós adatait rögzítő dokumentum csak szigorú adatvédelmi feltételek mellett ismertethető az ügyésszel, illetve a bírósággal. A tanú valós adatait rögzítő dokumentum nem csatolható az ügy irataihoz mindaddig, amíg az ügyész vagy a bíró végzés útján meg nem állapítja a tanút vagy más személyt fenyegető veszély megszűntét”.
A Be. rendelkezéseinek értelmében a következő feltételeknek kell teljesülni ahhoz, hogy egy adott tanú esetében a személyi adatok zárt kezelését elrendelhessék:
· Egy ú. n. „veszélyhelyzet” megléte, amely a tanú vagy más személyek életét, testi épségét vagy szabadságát fenyegeti. Ahogyan már említettem, a Be. rendelkezéseinek fényében a „tanú” fogalma nemcsak a stricto sensu értelemben vett tanút foglalja magába, hanem a fedett nyomozót és a szakértőt is. A „más személyek” kifejezés a tanú családtagjaira és a tanúhoz közel álló személyekre vonatkozik.
· A „veszélyhelyzet” meglétét bizonyítékoknak vagy adatoknak kell alátámasztaniuk. Ez egy igen fontos feltétel, mivel kizárja azt a lehetőséget, miszerint a „veszélyhelyzet” meglétét általános bűnösségi vélelem alapján feltételezzék, hiszen ez összeférhetetlen lenne az Európai Emberi Jogi Egyezmény 6. és 2. cikkében, valamint a Be. 52. §-ában garantált ártatlansági vélelemmel[21].
· A gyanúsított ellen megindították a büntetőeljárást. Amint már említettem, a szóban forgó feltétel képezi az egyik legfontosabb különbséget a Tanúvédelemről szóló törvény és a Be. alkalmazási hatásköre között.
· A tanú kihallgatása szükséges legyen az ügyre vonatkozó körülmények bizonyításához. Ez a feltétel is eltér a 2002. évi 682-es számú törvény rendelkezéseitől, miszerint a tanú vallomásának döntő szereppel kell bírnia az ügy megítéléséhez.
· Tanúvédelmi kérelem benyújtása, amely csak a törvény által erre felhatalmazott személyektől származhat. A kérelmet az ügyész, a tanú vagy „más, erre jogosult személy” terjesztheti elő (Be. 86¹. § (2) bekezdés). Utóbbi kifejezés a tanú családtagjaira és a tanúhoz közel álló személyekre vonatkozik.
·
A Be. 86¹. § (2) bekezdésének értelmében a tanúvédelmi intézkedés elrendelése a nyomozati szakban az ügyész, a tárgyalás során pedig a bíró hatáskörébe tartozik. Meg kell állapítani, hogy a román törvényhozó elmulasztotta megnevezni a védelmi intézkedés elrendelését megszentesítő jogügylet minőségét. Ennek ellenére, ha szem előtt tartjuk a jogügyletek szimmetriájának elvét, és azt a tényt, miszerint a „veszélyhelyzet” megszűnését az ügyész vagy a bíró végzésben állapítja meg (Be. 86¹. § (5) bekezdés), arra a következtetésre juthatunk, hogy a személyi adatok zártan kezelését – amely elrendelésének alapjául a „veszélyhelyzet” fennállása szolgál – szintén végzés útján kell elrendelni.
Ki kell jelenteni, hogy a tanú személyi adatainak zárt kezelését szabályozó eljárási rendelkezések bizalmi jellegét tekintve megfelelő minőségű garanciákkal rendelkeznek a személyi adatok védelmének biztosítását illetően[22]. Ezen állításomat azzal támasztom alá, miszerint az elemzett rendelkezések értelmében csak a védelmet elrendelő ügyésznek vagy bírónak van hozzáférhetőségi lehetősége a tanú valós személyi adataihoz, sőt mi több, ezen adatokat az ügyészség vagy bíróság épületében, zárt borítékban és maximális biztonsági körülmények között őrzik. Másodsorban pedig a tanú valós személyi adatai csak az ügyésszel vagy a bírósági tanács tagjaival ismertethetőek, szigorú adatvédelmi feltételek mellett.
Ily módon teljesülnek az EJEB elvárásai is, miszerint a bíróságnak ismernie kell a tanú valós személyazonosságát, illetve a bíróságnak lehetőséget kell adni, hogy ellenőrizhesse a tanúvédelmi intézkedés elrendelésének szükségességét[23]. A tanú személyi adatainak zárt kezelése komoly problémákat vet fel a fegyverek egyenlősége elvének garantálásával összefüggésben, mivel a Be. 86¹. § (5) bekezdésének értelmében „a tanú valós személyi adatait rögzítő dokumentum nem csatolható az ügy iratcsomójához mindaddig, amíg az ügyész vagy a bíró végzés útján meg nem állapítja a tanút vagy más személyt fenyegető veszély megszűnését”. Ezen rendelkezés elégtelennek bizonyulhat a vád és a védelem közötti érdekegyensúly megteremtésében, mivel a vádlottnak az eljárás egyik szakában sincs hozzáférhetőségi lehetősége a tanú valós személyi adataihoz, amelyek adott esetben elengedhetetlennek bizonyulhatnak a tanúvallomás hitelességének vizsgálatához, ugyanakkor a vádlottnak a védelmi intézkedés szükségességének megcáfolására sincs lehetősége, mivel csak a bírósági tanács tagjai és az ügyész férhetnek hozzá a tanú személyes adatainak zárt kezelését elrendelő végzéshez[24].
Emellett érdemes megvizsgálni az USA Legfelsőbb Bíróságának (U.S. Supreme Court) joggyakorlatát a tanúk személyi adataink zárt kezelését illetően. Az USA Alkotmányának Hatodik Kiegészítése (Sixth Amendment) egy „szembesítési záradék” (confrontation clause) alapjait fekteti le, amikor kimondja, hogy a büntetőperben minden vádlottnak joga van ahhoz, hogy a vád tanúival szembesítsék[25]. Amint a szakirodalomban is hangsúlyozták[26], ezen rendelkezés célja az volt, hogy elkerüljék, hogy a vádlottat olyan eskü alatt tett nyilatkozatok vagy vallomások alapján ítéljék el, amelyeket a tanú a vádlott távollétében szolgáltatott (ex parte affidavit), és ezáltal a védelemnek nem volt joga a vallomás hitelességének megcáfolására. Mivel a vádlott szembesítéshez való joga alkotmányos alapokon fekszik[27], és a tanúk vagy sértettek érdekeit nem illeti meg a vádlottéhoz hasonló alkotmányos védelem, a tanúk védelmének érdekében foganatosított intézkedések elsősorban az eljárás tárgyalás előtti vagy utáni szakára koncentrálódnak[28].
A bírósági eljárást megelőző szakban a védelem két esetben kérelmezheti a tanú valós személyi adatainak közzétételét: a „pre-trial discovery” és a „preliminary hearing” alkalmával. A „discovery right” által garantált jog eleinte egy korlátolt lehetőséget hivatott biztosítani a védelem számára annak érdekében, hogy tudomást szerezhessen a nyomozás anyagáról és a vád által begyűjtött bizonyítékokról anélkül, hogy a vádlottnak jogában állt volna kérelmezni a tanúk személyi adatainak közzétételét. A modern amerikai büntetőeljárásban azonban a vádlottnak joga van tudomást szerezni a tanúk személyi adatairól és előzőleg tett vallomásairól[29]. Egyes államokban ez a jog annyira széles körű, hogy a nyomozó hatóságok kötelesek közölni a védelemmel minden olyan személy nevét, akinek tudomása van az ügy valamely részletéről, függetlenül attól, hogy az említett személy vallomást fog-e tenni a bírósági tárgyaláson.
Más államokban csak azon tanúk személyi adatainak közzététele kötelező, akik vallomást fognak tenni a bíróságon, és vallomást tettek a „preliminary hearing” vagy „Grand Jury proceeding” alkalmával. Ezekben az államokban a törvényhozó úgy döntött, hogy megengedett a vádlott „discovery right” által garantált jogának korlátozása tanúvédelmi célból, azonban ennek érdekében a nyomozó hatóságoknak be kell bizonyítaniuk, hogy a személyi adatok közzététele veszélyeztetheti a tanú személyi biztonságát. Ha az ügyésznek sikerül ezt bebizonyítania egy ú.n. “in camera showing” alkalmával, akkor a bíróság elrendelheti a tanú személyi adatainak zárt kezelését[30].
A „preliminary hearing” alkalmával a vádlott kérelmezheti annak megállapítását, hogy a nyomozati szakban ellene szolgáltatott bizonyítékok mennyire megalapozottak, és elegendőnek bizonyulnak-e a bírósági tárgyalás megkezdéséhez[31]. Az „Grand Jury inquiry”-vel[32] ellentétben, a „preliminary hearing” során a védőügyvéd jelenléte megengedett, így a védelemnek lehetősége nyílik keresztkérdéseket intézni a vád tanúihoz (right to cross-examination). Ennek ellenére bizonyos államokban (pl. Kalifornia) elfogadott, hogy a „preliminary hearing” során a nyomozó hatóság képviselője tegyen vallomást a tanú helyett arról, ami a nyomozás során készített tanúkihallgatási jegyzőkönyvben szerepel. Az ily módon szolgáltatott vallomás csak akkor használható fel bizonyítékként és következésképpen nem kerül a „hearsay rule” cenzúrája alá, ha a tanú hajlandó megjelenni a tárgyaláson, és időközben nem változtatja meg előzőleg tett vallomását[33]. Tehát a fenti feltételek teljesítése mellett megengedett, hogy a tanú személyazonossága egészen a bírósági tárgyalásig titokban maradjon a tanú testi épségének és szabadságának biztosítása céljából.
A bírósági tárgyalás során, az ezt megelőző szakasszal ellentétben, a vádlottat az Alkotmány Hatodik Kiegészítése hatalmazza fel a vád tanúival történő szembesítésre és a tanúk közvetlen kérdezésére[34]. Az esküdtszék alkalmazása szükségessé teszi a tanú bíróság előtt történő személyes megjelenését, mivel az esküdtek csak úgy alkothatnak hiteles képet a vallomás értékeléséhez, ha megfigyelik a tanú viselkedését a kihallgatás során. A „keresztkérdezéshez való jog” (right to cross-examination) a „szembesítési záradék” által garantált legfőbb jog[35], amelyet az anonim tanúk vallomásainak bizonyítékként való felhasználása szinte minden esetben megsért. Ezzel magyarázható az a tény, hogy az USA Legfelsőbb Bírósága meglehetősen vonakodik attól, hogy a bírósági tárgyalás során a tanú anonimitásának legkisebb formáját is engedélyezze[36].
Első alkalommal az Alford v. United States[37] ügyben körvonalazta álláspontját a tanúk részleges anonimitását illetően. Ebben az ügyben a védelemnek nem állt módjában megkérdezni a tanút jelenlegi tartózkodási helyét. A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy ezen jog gyakorlása elengedhetetlen lett volna a vallomás hitelességének vizsgálatához. A „keresztkérdezéshez való jog” tényleges gyakorlása feltételezi azt is, hogy a védelem megismerhesse a tanú valós tartózkodási helyét. Mindezek ellenére a Legfelsőbb Bíróság nem zárta ki teljesen a részleges anonimitás alkalmazásának lehetőségét, és kijelentette, hogy a bíróságok kötelesek megóvni a tanút mindazon kérdésektől, amelyek túllépik a keresztkérdezés céljának határait, és amelyek egyértelműen a tanú zaklatása, bosszantása vagy megalázása céljából hangzanak el. Több mint három évtizeddel később a Smith v. Illinois[38] ügy során – amelynél a bíróság nem engedélyezte a vádlottnak, hogy megismerhesse a tanú valós nevét – az USA Legfelsőbb Bírósága megerősítette az Alford-ügyben elhangzottakat: „ha egy tanúvallomás hitelességéről van szó … a tanú valós lakcímének és nevének ismerete számtalan utat nyithat a tárgyalás folyamán a vallomás hitelességének vizsgálatában…”. A Davis v. Alaszka[39] ügyben a bíróság ismételten megerősítette a korábbi gyakorlatot, és megállapította, hogy az alaszkai törvény, miszerint a vádlottnak nem áll jogában megkérdezni a tanút fiatalkori elítéléseit illetően, egyértelműen sérti a vádlott kérdezési jogát, mivel ezen adat ismerete elengedhetetlen lett volna az ügyben a tanú szavahihetőségének megállapításához.
Fontos leszögezni, hogy az említett ügyek egyikében sem volt arra utalás, hogy a hatóságok a tanú személyi adatainak zárt kezelését azért rendelték volna el, mivel ezek felfedése veszélyeztethette volna a tanú személyének biztonságát. Az alacsonyabb szövetségi bíróságok hajlamosabbak részletesen mérlegelni a tanú személyi adatainak zárt kezelése és a védelem kérdezési jogának biztosítása közötti érdekegyensúlyt. A United States v. Palermo[40] ügyben a bíróság kijelentette, hogy a védelmet nem illeti meg korlátlan jog a tanúk nevének és lakcímének felfedéséhez. Ha a vád képviselői megfelelő bizonyítékokkal állnak elő, amelyek alátámasztják azt a feltételezést, miszerint a tanú valós személyi adatainak felfedése aktuális veszélynek teheti ki a tanú személyét, a bíróság elrendelheti a személyi adatok zárt kezelését. A bíróság egy „in camera showing” után dönt az anonimitás elrendeléséről, és a bírói szakban a nyomozó hatóságok kötelesek felfedni a bírónak a tanú valós személyi adatait[41].
A 2006. évi 356-os számú törvény[42] egy új cikkel egészíti ki a Be. III. Cím II. Fejezetének II. Alfejezetét, amely a sértett és a magánfél kihallgatásának szabályait tárgyalja. A 77¹. § a román büntetőeljárásba olyan rendelkezéseket vezet be, amelyek először teszik lehetővé a sértett és a magánfél különleges technikai eszközök útján történő kihallgatását. Annak ellenére, hogy a Román Be. rendelkezései különbséget tesznek a tanú és a sértett/magánfél kihallgatásának szabályai között, az EJEB joggyakorlata a „tanú” fogalmának egy lato sensu értelmezést kölcsönzött, amelynek értelmében a sértett és a magánfél is tanúnak bizonyul[43]. Éppen ezért döntött úgy a román törvényhozó, hogy szükséges egy olyan új intézmény bevezetése, amely követi az EJEB joggyakorlatának fejlődését, és amely védelmet tud biztosítani azon „különösen érzékeny” tanúknak, akiknek túlnyomó részét az ügyben sértettként kihallgatott személyek képezik. Tehát a szóban forgó rendelkezések bevezetése igen komoly lépés volt a romániai tanúvédelem területén.
A Be. 77¹. §-a a tanúk különleges kihallgatási formáit szabályozó 86². § rendelkezéseinek alapján épül fel, és egyetlen előírás kivételével teljesen megegyezik 86². § tartalmával. Következésképpen a 77¹. § (1) és (2) bekezdése pontosan azokat a problémákat veti fel, amelyeket a 86². § (1) és (2) bekezdéseinek elemzésekor bemutattam, azaz, mivel a sértett/magánfél kihallgatása közvetítőn keresztül valósul meg, a védelemnek nincs lehetősége közvetlen módon kérdéseket intézni a kihallgatott személyhez, és ezáltal nem tudja ellenőrizni a vallomás hitelességét. A Be. 77¹. §-a egyetlen olyan rendelkezést tartalmaz, amely eltér a 86². § tartalmától. A 77¹. § (1) bekezdése kijelenti, hogy ha az ügyben szolgáltatott nyilatkozat a sértett/magánfél, illetve ezek hozzátartozóinak életét, testi épségét vagy személyi szabadságát veszélyeztetheti, a hatóságok elrendelhetik, hogy az említett személyek kihallgatása különleges kihallgatási formában történjen.
Tehát megfigyelhető, hogy a 86². § (1) bekezdésével ellentétben, amely 86¹. § (1) bekezdésében felsorolt feltételekre utal, a 77¹. § rendelkezései nem követelik meg, hogy a „veszélyhelyzet” meglétét bizonyítékok vagy adatok támasszák alá. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a sértett/magánfél esetében a törvény feltételezi, hogy az ügyben szolgáltatott nyilatkozat veszélynek teheti ki az említett személyeket.[44] Ugyanakkor nem tartom helyesnek, hogy 77¹. § (1) bekezdése a sértett/magánfél életére, testi épségére vagy személyi szabadságára korlátozza azokat az értékeket, amelyeknek veszélyeztetése esetén elrendelhetőek a védelmi intézkedések. Mint köztudott, a sértett esetében a védelmi intézkedések elrendelése elsősorban a vádlottal történő fizikai szembesítés elkerülését hivatott megakadályozni, amely lelki traumák forrásává vállhat, és semmilyen veszéllyel nem fenyegeti a sértett testi épségét[45].
A 2006. évi 356-os számú törvény jelentős módosításokat hozott a tanúk különleges kihallgatási formáira vonatkozóan is. Ezen módosítások röviden a következőek:
· a szóban forgó törvény eltörölte a Be. 86². § (1) bekezdéséből azt a követelményt, miszerint a kihallgatást végző hatóság megfelelő technikai eszközökkel kell, hogy rendelkezzen a különleges tanúkihallgatási forma alkalmazásának elrendeléséhez;
· a Be. 86². § (2) bekezdésében szabályozott és előzőleg az ügyész által ellátott közvetítői szerepkört átruházták a „bizonyítási biztosra”;
· a törvény egy új bekezdéssel egészítette ki a Be. 86². §-át, pontosabban a (3¹) számú bekezdéssel, amely előírja, hogy “a Be. 86². § (1)-(3) bekezdéseinek értelmében zajló kihallgatás során a felek és ezek ügyvédjei közvetlen módon intézhetnek kérdéseket a tanúhoz. A bírósági tanács elnöke elutasítja azon kérdéseket, amelyek nem az ügy döntő körülményeire vonatkoznak, vagy amelyek a tanú személyazonosságának felfedéséhez vezethetnek”.
[1] P. Buneci, Protecţia martorilor, Revista de Drept Penal, nr. 2/2003, 85. o.
[2] J. B. Stokes, Maryland v. Craig and the confrontation clause: When does „confront” mean confront?, American Journal of Trial Advocacy, 1990, vol. 14, 363. o.
[3] A. Ţ. Jănică, C. R. Romitan, A. Costache, Protrcţia martorilor, Ed. Moroşan, 2003, Bucureşti, 59. o.
[4] N. V. Demleitner, Witness protection in criminal cases: anonimity, disguise or other options?, American Journal of Comparative Law Supplement, 1998, vol. 46, 644. o.
[5] J. B. Stokes, i.m., 364. o.
[6] N. V. Demleitner, i.m., 644. o.
[7] G. Theodoru, Tratat de drept procesual penal, Ediţia a II-a, Ed. Hamangiu, 2008, Bucureşti, 390. o.
[8] A tanúvédelemről szóló 2002. évi 682-es számú törvény, Románia Hivatalos Közlönye, 2002/964. szám.
[9] A Bűntetőeljárási törvénykönyv módosításáról és kiegészítéséről szóló 2003. évi 281-es számú törvény, Románia Hivatalos Közlönye, 2003/468. szám.
[10] Herke Cs., A tanúvédelem külföldi modelljei. Mészáros Bence (szerk.): A tanú védelmének elméleti és gyakorlati kérdései. PTE ÁJK, Pécs, 2009. 91-96. o.
[11] Gh. Mateuţ, Protecţia martorilor. Utilizarea martorilor anonimi în faţa organelor procesului penal, Ed. Lumina Lex, 2003, Bucureşti, 12. o.
[12] A Be. 82. §-a szerint a sértett csak akkor hallgatható ki tanúként, ha nem vesz részt a büntetőperben magán- vagy sértett minőségben.
[13] V. Pătulea, Sinteză teoretică şi de practică judicară a C.E.D.O. în legătură cu art. 6 din Convenţia Europeană a Drepturilor Omului, Revista Dreptul nr. 10/2007, 244. o., R. Chiriţă, Convenţia Europeană a Drepturilor Omului, Comentariu şi explicaţii, Ediţia a II.- a, Ed. C.H. Beck, 2008, Bucureşti, 374. o.
[14] Ld. EJEB, Lucá v. Olaszország, 33354/96, (2001. február 27.), in: R. Chiriţă, Curtea Europeană a Drepturilor Omului, Culegere 1950-2001, Ed. C.H. Beck, 2008, Bucureşti, 163-164. o., C. Bârsan, Convenţia Europeană a Drepturilor Omului, Vol. 2., Drepturi şi libertăţi, Ed. All Beck, 2005, 562. o., Human Rights Case Digest, January 2001, vol. 12, Martinus Nijhoff Publishers, Brill, Leiden, 99. o.
[15] 2002. évi 682-es számú törvény 2. § a/2 pont
[16] N. Săndulescu, Considerente de ordin teoretic şi practic în implementarea regulamentului de aplicare a legii nr. 682/2002 privind protecţia martorilor aprobat prin Hot. Guv. Nr. 760/2004, Revista Dreptul nr. 12/2004, 224. o.
[17] L. Ţăndăreanu, Protecţia martorilor în dreptul comunitar şi în legislaţia altor state, Revista Dreptul nr. 11/2007, 212. o.
[18] 2002. évi 682-es számú törvény, 12. § (2) bekezdés c) pont
[19] Gh. Mateuţ, Codul de procedură penală, partea generală într-o perspectivă Europeană, Revista de Drept Penal nr. 1/2004, 68. o.
[20] Franciaországban például nagyon szigorú feltételek mellett használhatók fel az anonim tanúvallomások. A Francia Be. 706-58. §-a megkövetelte, hogy a bűncselekményre a Bűntető törvénykönyv legkevesebb 5 év börtönbüntetést írjon elő. Utólag ezt a magas alsó határt lecsökkentették 3 évre. Ld. E. A. Mihuţ, D. Moca, Ascultarea martorului protejat. Protecţia datelor de identitate a acestuia, Revista Dreptul nr. 6/2006, 191. o.
[21] Gh. Mateuţ, Protecţia martorilor. Utilizarea martorilor anonimi în faţa organelor procesului penal, Ed. Lumina Lex, 2003, Bucureşti, 178. o.
[22] Németországban a tanú személyi adatainak zárt kezelése esetén az eljárás bizalmi jellegét általános tanúvédelmi elv szintjére emelték. Az 1998. április 30-i törvény kijelenti, hogy a személyi adatok zárt kezelése az egyik leghatásosabb módszer a tanú személyének és jószágainak védelmére. A nyomozás folyamán, ha egy tanúnak az igazságszolgáltatási szervek (a tanú védelmének céljából) megígérik, hogy a tőle származó információkat bizalmasan fogják kezelni, az így szerzett információkat a hatóságok csak a nyomozás folytatásához használhatják fel. Következésképpen az információk nem szerepelhetnek az ügy iratai között, nem közölhetőek a felekkel, és nem lehet rájuk hivatkozni a tárgyalás során. Más szóval: nem bizonyíték értékűek. A személyi adatok zárt kezelése csak akkor engedélyezhető, ha a hatóságoknak feltétlenül szükségük van az így szolgáltatott információkra az ügy részleteinek tisztázásához és ha az ügy „súlyos bűncselekmény” miatt indult. Ld. Gh. Mateuţ, Protecţia martorilor. Utilizarea martorilor anonimi în faţa organelor procesului penal, Ed. Lumina Lex, 2003, Bucureşti, 161-162. o.
[23] Ld. EJEB, Visser v. Hollandia, 26668/95, (2002. február 14.), in: C. R. Popescu, Drepturile de procedură în jurisprudenţa C.E.D.O., Ed. All Beck, 2003, Bucureşti, 252. o., Human Rights Case Digest, January 2002, vol. 13, Martinus Nijhoff Publishers, Brill, Leiden, 67. o., EJEB, Bocos-Cuesta v. Hollandia, 54789/00, (2005. november 10.), in: O. Predescu, M. Udroi, Convenţia Europeană a Drepturilor Omului şi dreptul procesual român, Ed. C.H. Beck, 2007, Bucureşti, 451. o., Human Rights Case Digest, Nov.–Dec. 2005, vol. 16, Martinus Nijhoff Publishers, Brill, Leiden, 278. o.
[24] Fontosnak tartom megemlíteni, hogy az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának R (97) 13-as számú Ajánlása előírja, hogy ha a tanú anonimitását az illetékes hatóság engedélyezte, a büntetőeljárási rendelkezéseknek megfelelő lehetőséget kell biztosítani a vádlott számára, hogy megcáfolhassa a tanúvédelmi intézkedés elrendelésének szükségességét, és a tanúvallomás hitelességét. Ld. L. Ţăndăreanu, Protecţia martorilor în dreptul comunitar şi în legislaţia altor state, Revista Dreptul nr. 11/2007, 205. o.
Ugyanakkor nem szabad figyelmen kivűl hagyni az EJEB joggyakorlatát sem, hiszen a Strasbourg-i Bíróság számos határozatban megállapította, hogy az Egyezményt sérti, ha a tanú védelmének szükségességét semmilyen konkrét bizonyíték sem támasztotta alá. Ld. EJEB, Visser v. Hollandia, 26668/95, (2002. február 14.), in: C. R. Popescu, i. m., 252. o., EJEB, Bocos-Cuesta v. Hollandia, 54789/00, (2005. november 10.), in: O. Predescu, M. Udroi, i. m., 451. o., EJEB, Van Mechelen és társai v. Hollandia, 21363/93, 21364/93, 21427/93, (1997. április 23.), in: O. Predescu, M. Udroi, i. m., 459. o., EJEB, Krasniki v. Cseh Köztársaság, 51277/99, (2006. február 28.), in: O. Predescu, M. Udroi, i.m., 457. o., Human Rights Case Digest, Jan.–Feb. 2006, vol. 16, Martinus Nijhoff Publishers, Brill, Leiden, 602. o., EJEB, P.S. v. Németország, 33900/96, (2001. december 20.), in: C. R. Popescu, i.m., 248. o., Human Rights Case Digest, Nov. 2001, vol. 12, Martinus Nijhoff Publishers, Brill, Leiden, 954. o.
Végül, de nem utolsó sorban, érdemes utalni a 2001. november 15-i francia törvényre, amely az anonim tanúvallomásokat szabályozza, és amelynek értelmében a tanú személyi adatainak zárt kezelése nem alkalmazható, „ha a tanú valós személyazonosságának ismerete elengedhetetlennek bizonyul a védelem jogainak gyakorlásához”. Ebben az esetben a tanú kihallgatása egy zártcélú távközlő hálózat útján történik, amely alkalmazása lehetővé teszi a tanú viselkedésének megfigyelését a kihallgatás folyamán, ugyanakkor a védő kérdéseket intézhet a tanúhoz, aki torzított hanggal fog válaszolni ezekre a kérdésekre. Ld. Gh. Mateuţ, Protecţia martorilor. Utilizarea martorilor anonimi în faţa organelor procesului penal, Ed. Lumina Lex, 2003, Bucureşti, 197. o.
[25] Az angol nyelvű szöveg így hangzik: ”in all criminal prosecutions, the accused shall enjoy the right … to be confronted with the witnesses against him …”.
[26] Danielle Dupré, Crawford v. Washington: reclaiming the original meaning of the confrontation cluase, Touro Law Review, vol. 21, 2005, 234. o.
[27] A „szembesítési záradék” alkotmányos jellegéből kifolyólag eleinte csak a szövetségi ügyek során volt alkalmazható, azonban a Pointer v. Texas, 380 U.S. 400 (1965) ügy alkalmával a Legfelsőbb Bíróság beillesztette a záradékot az Alkotmány Tizennegyedik Kiegészítése által garantált „tisztességes tárgyaláshoz való jog” záradékába (due process clause), ezáltal a „szembesítési záradék” a tagállamok bíróságai számára is kötelező erejűvé vált. Ld. S. A. Saltzburg, D. J. Capra, American criminal procedure. Cases and comentary, Fourth Edition, Ed. West Publishing Company, 1992, St. Paul, Minnesota, 997. o., J. C. Latimer, Confrontation after Crawford: the decision’s impact on hearsay is analyzed under the confrontation clause, Seton Hall Law Review, vol. 35, 2006, 332. o.
[28] N. V. Demleitner, i. m., 643. o.
[29] Gh. Mateuţ, Protecţia martorilor. Utilizarea martorilor anonimi în faţa organelor procesului penal, Ed. Lumina Lex, 2003, Bucureşti, 163-164. o.
[30] N. V. Demleitner, i. m., 647. o.
[31] Gh. Mateuţ, Protecţia martorilor. Utilizarea martorilor anonimi în faţa organelor procesului penal, Ed. Lumina Lex, 2003, Bucureşti, 164. o.
[32] Ez egy olyan zárt tárgyalás, amely a vád és a védelem képviselőinek távollétében zajlik, és amely alapjában véve a bizonyítékok bemutatására összpontosul. Ld. N. V. Demleitner, i. m., 648. o.
[33] N. V. Demleitner, i. m., 648. o.
[34] D. Cho, Evidence: the confrontation clause, Annual Survey of American Law, 1987, 829. o.
[35] Ld. Pointer v. Texas, 380 U.S. 400 (1965), in: M. Zalmon, L. Siegel, Criminal procedure. Constitution and society, Ed. West Publishing Company, 1991, St. Paul, Minnesota, 655-656. o.
[36] N. V. Demleitner, i. m., 649. o.
[37] Alford v. United States, 282 U.S. 687 (1931), in: N. V. Demleitner, i. m., 650. o.
[38] Smith v. Illinois, 390 U.S. 129 (1968), in: P. J. White, Rescuing the confrontation clause, South Carolina Law Review, vol. 54, 2003, 564. o.
[39] Davis v. Alaszka, 415 U.S. 308 (1974), in: P. J. White, i. m., 582. o.
[40] United States v. Palermo, 410 F.2d 468 (7th Cir. 1969), in: N. V. Demleitner, i. m., 651. o.
[41] N. V. Demleitner, i. m., 652. o.
[42] A Büntetőeljárási törvénykönyv módosításáról szóló 2006. évi 356-os számú törvény, Románia Hivatalos Közlönye, 2006/667 szám.
[43] Ld. EJEB, S.N. v. Svédország, 34209/96, (2002. július 2.), in: C. Bârsan, i. m., 566. o., EJEB, Mayali v. Franciaország, 69116/01, (2005. június 14.), in: O. Predescu, M. Udroi, i.m., 450. o., EJEB, Delta v. Franciaország, 11444/85, (1990. december 19.), A191-A, in: V. Berger, i.m., 371-372. o, EJEB, Bricmont v. Belgium, 10857/84, (1989. július 7.), A158, in: A. Grád, A Strasbourgi emberi jogi bíráskodás kézikönyve, a Strasbourgi Bt. kiadása, Budapest, 2005, 341-342. o., C. Bârsan, i. m., 563. o.
[44] Gh. Mateuţ, Modificări aduse părţii generale a Codului de procedură penală prin Legea nr. 356/2006 şi O.U.G 60/2006, Caiete de Drept Penal nr. 3/2006, 120. o. Amint már megjegyeztem, az USA Legfelsőbb Bírósága a Coy v. Iowa, 487 U.S. 1012 (1988) ügyben megállapította, hogy nem kizárt az a lehetőség sem, miszerint jelentős közérdek (public policy), mint például egy kiskorú sértett védelme, képes lehet megfelelő módon ellensúlyozni a vádlott tanúval való fizikai szembesítéshez való jogának korlátozását, azonban ehhez elengedhetetlen, hogy a nyomozó hatóságok bizonyítékokkal támasszák alá a vádlott alkotmányos jogait csorbító intézkedések szükségességét (showing of necessity).
[45] Fontosnak tartom megjegyezni, hogy komoly előrehaladást jelentenek ezen a téren az új Be. rendelkezései, amelyek bevezetik a „különösen érzékeny” tanú fogalmát. A 130. § (1) bekezdésének a) pontja értelmében „különösen érzékeny” tanúvá nyilvánítható az a „tanú”, aki traumák áldozatává vált a bűncselekmény elkövetése vagy a vádlott utólagos viselkedése miatt. Ebben a szövegkörnyezetben a „trauma” kifejezés egyértelműen lelki traumákra vonatkozik, míg a „tanú” fogalma nem csak a stricto sensu értelemben vett tanúkat foglalja magába, hanem a sértett felet vagy a magánfelet is. Ezt erősítik meg a 113. § rendelkezései is, amelyek értelmében a „különösen érzékeny” vagy „fenyegetett” tanúkra vonatkozóan elrendelhető védelmi intézkedések a sértett/magánfél esetében is alkalmazhatóak, ha ezen utóbbi személyeket illetően is teljesülnek a törvényben előírt feltételek. Következésképpen a sértett/magánfél esetében az illetékes hatóságok a „különösen érzékeny” tanúkra vonatkozó intézkedéseket rendelik el, ha a szóban forgó személyeket lelki trauma veszélye fenyegeti, míg ha a veszély az említettek testi épségére vonatkozik, a „fenyegetett” tanúk esetében alkalmazandó intézkedések elrendelése indokolt.