MIME-Version: 1.0 Content-Type: multipart/related; boundary="----=_NextPart_01C666CD.7A887590" This document is a Single File Web Page, also known as a Web Archive file. If you are seeing this message, your browser or editor doesn't support Web Archive files. Please download a browser that supports Web Archive, such as Microsoft Internet Explorer. ------=_NextPart_01C666CD.7A887590 Content-Location: file:///C:/A51D4F02/karacsony25b.htm Content-Transfer-Encoding: quoted-printable Content-Type: text/html; charset="us-ascii"
Karácsony
András
Opponensi
vélemény
Gedő Éva: =
Carl
Schmitt decizionista politikafilozófiája c.
értekezéséről
&nbs= p; Gedő Éva dolgozata Carl Schmitt gondolkodói pályafutásának „korai” és „első” szakaszával foglalkozik. Már ez a megkülönböztetés („korai” és „első” szakasz, vagyis miért nem „első” és „második” szakasz?) sejteti, hogy nem könnyű szakaszokra bontani a schmitti életművet – az ezzel kapcsolatos nehézségek= et egyébként a szerző is jelzi. A konkrét tartalmat tekintve a disszertáció írója azt a kérdést állítja középpontba, hogy C= arl Schmitt gondolatvilágában milyen módon jelent meg a döntés témája, s miként vált kö= ;zponti jelentőségűvé? Az elemzés a „Der Wert = des Staates…” –től a „Der Begriff des Politischen”-ig terjedő időszak (1914-1932) műveit tárgyalja.
&nbs= p; Schmitt életművének periodizálási nehézségei abból következnek, hogy maguk az írások nehezen megragadhatók. Pontosabban – miként erre a szerző felhívja a figyelmet – els= 37; pillantásra egyértelműnek tűnik Schmitt álláspontja, ám amikor műveit egymásra és az őt körülvevő szellemi-politikai környezetre vonatkoztatva továbbgondoljuk, akkor már Sch= mitt nehezen sorolható be a konvencionálisan elfogadott elméleti pozíciók valamelyikébe. (Hozzátenném: legpontosabban talán tagadó kategóriákkal írhatjuk le pozíciój&aacut= e;t, pl. antiliberális, vagy nem jogpozitivista.) A besorolást ele= ve megnehezíti az az alapvető kettősség, amit Gedő Éva a „szituáció kötöttség̶= 1; – „fogalmi következetesség” ellentmondásával jellemez. Ugyanis Schmitt, mindig is figyelt arra, hogy az írása milyen társadalmi-politikai kontextusban jelenik meg. Nem valamiféle „örök beszélgetés”-ben kívánt résztvev= 337; lenni, hanem az itt és most - ban akarta befolyásolni a dolgok állását. Röviden: nem hátrált meg a döntéstől. Ez az aktivitás azonban az idő= ;k folyamán különböző módozatokban jelentkez= ett. Schmitt tehát mindig aktuális problémákhoz szólt hozzá, művei a mindenkori jelen szellemi-politikai kontextusába ágyazódtak, ugyanakkor az elemzések során kialakított fogalmi készletét nagyon következetesen használta a különböző szitu&= aacute;ciók megragadásakor. Egyébként szerintem ezzel függ össze Schmitt ún. „jogászi szemlélete”= ;, amiről a disszertáns is ír, ám sajnos tartalmilag nem bontja = ki. A jogász ugyanis mindig egy absztrakt fogalmi rend és a konkrét szituáció együttlátás&aacut= e;ra törekszik.
&nbs= p; Az elemzésre kiválasztott művek sorával kapcsolatosan – tekintettel az értekezés címére é= ;s téma meghatározására – meg kell jegyeznem, hogy a „Gesetz und Urteil” (1912) kihagyása nem volt szerencsés döntés. Ugyan a 66. oldalon olvasható = egy e műre utaló rövid gondolatmenet, ám – éppen a schmitti decizionizmus gondolat feltárása szempontjából – érdemes lett volna bevonni a vizsgálódásba. Ugyanis Schmitt e korai írásának alapkoncepciója az ezt követő „Der Wert des Staates…” ellentéteként is értelmezhető. Az 1914-es „Der Wert des Staates…R= 21; – ahogy ezt Gedő Éva is elemzi – az eszme és valóság dualizmusával, illetve a jognak (a jogeszmének) a hatalommal (az állammal) szembeni elsőbbségével jellemezhető. Míg az 1912-es „Gesetz und Urteil” – a bírói döntés szuverenitásának középpontba állításával – a hatalomra nem mint az esz= me és a valóság közti közvetítőre tekint, hanem mint valamiféle kiindulópontra, elsődleges= re. Ha ez az értékelés elfogadható, akkor nem arról van szó, hogy az 1914-es „Der Wert des Staates…”-t követően került a döntés problémája Schmitt látókörébe, hanem inkább azt mondhatjuk, hogy már a kezdetektől jelen volt= a döntés súlyának felismerése (a hatalom elsődlegessége a joggal szemben), ám Schmitt kísérletet tett arra is, hogy ennek az ellentété= ;t is végiggondolja (a jog elsődlegességét a hatalom= mal szemben).
&nbs= p; A következőkben nem kívánom sorra venni és ismertetni a disszertáció fejezeteit – ezt nem is tartom feladatomnak –, csupán egy-két általánosa= bb gondolatot fogalmaznék meg, majd ezt követően pedig n&eacu= te;hány kritikai megjegyzéssel zárom mondandóm.
&nbs= p; Az értekezés szerzője pontosan látja a schmitti életmű alapproblematikáját. Mégpedig azt, = hogy egy olyan gondolkodói teljesítményt elemez, mely különösképp fogékony a kiélezett, azaz a korszellemre tekintve provokatív fogalmiságra, ugyanakkor a vizsgált szerzőre a rejtőzködés, a homályban hagyás is jellemző. Ugyanis nem tartja fontosn= ak kisebb-nagyobb koncepcionális elmozdulásai során, hogy korábbi írásaira utaló reflexióval segítse olvasóját. Meg kell említenem, hogy Gedő Éva ezekre a „fény-árnyék” játékokra, egymással szembenálló pozíciók együtt-tematizálására előszeretettel használja (többször) a „billeg” kifejezést, amit viszont kevésbé tartok szerencsésnek. Annak ellenére, hogy megérteni v= élem, ezzel Schmitt esetleges egyensúlyozó szellemi-politikai akrobatikájára kíván utalni, ám ennek el= lenére nem érzetem kielégítő stiláris megoldásnak.
&nbs= p; A disszertáció egyik legkidolgozottabb fejezete, melyben a szerző Däubler az „Északi fény” című költeményéről írt schmitti munkát (1916) és az egy évvel később született „Politische Romantik” c. könyvet veti egybe, és Schmitt antiromantikus fordulatát mutatja be. Gedő Éva elismerésre méltó alapos elemzésnek = veti alá az említett két művet. Sőt a dolgozat erénye, hogy Schmitt romantika értékelésé= ;nek fordulatát nemcsak az 1916-1919 között született munkák elemzésével mutatja be, hanem a szerző az elemzésbe bevonja a későbbi írásokat, naplójegyzeteket is. Ám ezek a későbbi feljegyzések, s ezt sem feledhetjük, a fordulat következet= ességét illetően némiképp összetett képet mutatnak. Miről is van szó? A dolgozat pontosan bemutatja, hogy a Däubler-elemzésben Schmitt a romantikára mint „felmérhetetlen tartalékra” (52.) tekintett, ugyanakkor a „Politische Romantika”-ban a romantikus attitűdöt éles kritikával illette, mégpedig azért mert az a szubjektivitásban eltelve elutasítja az objektív normát, a rendet, és menekül a döntés elől (53.). Úgy tűnik tehát, hogy egy következetes és egyértelmű fordulatot lá= tunk Schmitt gondolatvilágában. Azonban – s itt elsősor= ban az értekezésben nem vizsgált 1945 utáni időszakra gondolok – a későbbiekben mégis újra előbukkant, noha ezt csak megszorításokkal mondhatjuk, a romantikus attitűd Schmittnél. Az 1945-től haláláig tartó időszakban ugyanis elutasít= otta azt az „objektív normát”, hogy a náci korszakot illető tevékenységéről önkritikát gyakoroljon. Nem alkalmazkodott a szellemi-politikai rend elváráshoz. S ebben szerintem romantikus beállítódás fejeződött ki. Igaz, s ezért említettem, hogy megszorításokkal használhatjuk a romantikus kifejezést, ezen időszak Schmittjénél a jelzett „romantikusságra” c= sak a viselkedéséből következtethetünk, írásaiban erre nem reflektált.
&nbs= p; A következőkben néhány – általáno= sabb érvényű és konkrét, pontosító – kritikai megjegyzést tennék az értekezé= ssel kapcsolatban (melyeket a szerző egy esetleges publikáció során talán hasznosíthat):
1) A disszertáció írója az elemzésre kiválasztott időszak szinte minden fontos művét tárgyalja, sőt – dicséretes módon – kitekint a schmitt életmű késő= bbi szakaszaira is, az elméleti pozícióban megfigyelhet= 37; néhány fontosabb elmozdulásra. És éppen = az elemzés ily széles köre vetette fel bennem a disszertáció terjedelmével kapcsolatos kérdést. Röviden: szívesebben olvastam volna néhány részelemzést, fejezetet nagyobb terjedelemben. Egy konkrét példát hoznék erre: a 23. oldal 9-es lábjegyzetében olvashatunk a Schmitt életművében feszülő rendpártiság – aktivizmus ellentétéről. Ezt annál fontosabbnak tartom, hogy csak egy lábjegyzetben szerepeljen, ső= ;t lényeges kiegészítője lehetne a főszöve= gben tárgyalt ’szituációkötöttség – fogalmi következetesség’ dichotómiának. =
2) Annak a kérdésnek kapcsán, hog= y a szuverén része-e a jogrendszernek vagy nem? Gedő É= ;va a 14. oldalon az ’összes halmaz halmaza’ paradoxonra utal = mint analógiára (sőt ugyanezt a példát a 67. oldalon újfent olvashatjuk). Az analógia annyiban elfogadható, hogy a „kint és bent” paradoxonjával találkozunk Schmittnél is. Ám lényeges különbség, hogy az ’összes halm= az halmaza’ a halmazelmélet ellentmondásmentess&= eacute;ge szempontjából érdekes, míg a szuverén pozíciójának meghatározásakor nem egy elmélet koherenciája a kérdés, hanem az, hogy képesek vagyunk-e azt a mozzanatot megragadni (s ez a praxis problémája), melyben a politikai akarat (ha úgy tetszi= k a hatalom) belép a jog világába, akár tagadóként, akár teremtőként. Ha már analógiát keresünk, akkor szerencsésebbnek gondol= om az Isten és az általa teremtett világ azonosságának és különbözőségének paradoxiájá= ;t a schmitti szuverén helyzetének megvilágítására.
3) Az 50. oldalon Carl Schmitt és a ’konzervatív forradalom’ kapcsolatára utaló bekezdésben Martin Greiffenhagen elméleti rekonstrukciójából idézi a szerző a konzervatív forradalom alaptörekvését: „oly= an állapotokat kell létrehozni, amelyek érdemesek a megőrzésre” (51. oldal, 17. lábjegyzet). Ez konkrétan Moeller van den Bruck „Harmadik BirodalomR= 21; c. könyvéből származik. Ehhez kapcsolódva megjegyezném, hogy a ’konzervatív forradalom’ gondolkodói közül egyedül Schmitt állt a napi politika szintjén is harci módon a nemzetiszocializmus mellé. Igaz csak egy-két évig, ám akkor teljes = határozottsággal.
4) A 97. oldalon a következő megállapítás olvasható: Ha az ellenfélből merítjük létünk intenzitását, akkor nem kell csodálkoznunk azon, hogy = az ellenfélből ellenséget alkotunk, mintegy kriminaliz&a= acute;ljuk az ellenfelünket.” (kiemelés az eredetiben). A „kriminalizáljuk” kifejezés ehelyen pontatlan, mi= vel azt jelenti, hogy meghatározott viselkedést a büntetőjog normarendje alá sorolunk. Az ’ellenség’ viszont politikai és nem pedig jogi fogalom.
Összegezve álláspontom: Gedő Éva az értekezés témájának forrásszövegeit és másodlagos szakirodalmát megfelelően ismeri. Jól látja Schmitt életművének feszültségeit. Kritikai megjegyzéseim fenntartása mellett is a PhD fokozat megadására ajánlom munkáját.
3 |