Karácsony András

Carl Schmitt Weimarban*

 

 

 

 

 

 

            Ha egy lexikonban csak a Carl Schmitt neve melletti alapvető életrajzi adatokra tekintünk (született 1888-ban Plettenbergben és elhunyt 1985-ben Plettenbergben), azt hihetnénk, hogy ez az igencsak hosszú életpálya nem lehetett különösképp mozgalmas, talán Schmitt el sem hagyta Plettenberget, miként Kant Königsberget. A látszat csalóka, noha Schmitt életének második felét (1945-től) valóban Plettenbergben élte le. A Kantra való utalás, ami valószínűleg nem nyerte volna el Schmitt tetszését, annyiban megáll, hogy a helyhez kötődés egyik gondolkodó esetében sem jelentette az impulzivitás szegényességét. Legyen szó akár a külső hatások befogadásáról, akár ennek ellentétéről, a gondolat erejének kisugárzásáról. Ugyanis mindkét gondolkodó kora eszméinek fókuszpontjában helyezkedett el, Képesek voltak arra, hogy meglássák koruk világproblémáinak alapvető kérdéseit, és arra is, hogy e kérdésekre olyan választ adjanak, ami nemcsak a kortársak számára érdekes, hanem a később születettek figyelmét is kiérdemli.

            Carl Schmitt életpályája egy állandóan jelenlévő irritációként hatott a 20. század gondolkodói számára. S valószínűleg nem lesz másként a 21. században sem. Ez az irritációs hatás abból fakad, hogy Schmitt mindig is vonzódott a szellemi-politikai vitákhoz. Írásaival kora alapvető politikai kérdéseihez akart hozzászólni. Noha ez elmélet világának embere volt, ám elméleti munkálkodását nem a teóriák „örök beszélgetésének” szintjén, hanem elsősorban a mindenkori itt és most-ban pozícionálta. Ami persze nem jelenti, hogy abban a bizonyos „örök beszélgetésben” ne kapna helyet. Intellektuális teljesítményével és politikai állásfoglalásaival a 20. század egyik legprovokatívabb gondolkodójaként vált ismertté. Könyvei, tanulmányai révén, illetve – főként 1945 után – személyes megnyilvánulásai (látogatók fogadása és kiterjedt levelezése) által súlya volt a német, sőt az európai szellemi életben. Figyelmet kapott politikai szempontból. Tekintélyként hivatkoztak rá az antiparlamentarizmus jobb- és baloldali híve, a liberálisok szemében az örök ellenfelek listáján szerepel, akinek gondolataival mindig fel kell venni a küzdelmet. De figyelmet kapott olyan gondolkodóknál is, akiket nem a közvetlen politikai megfontolások vezéreltek, hanem tudósként koruk szellemi-politikai-jogi állapotának feltérképezésére törekedtek. Politikai filozófiával, társadalom- és jogfilozófiával foglalkozó írásokban egyre gyakrabban jelennek meg és megkerülhetetlennek minősülnek Schmitt gondolatai – hogy csak egy napjainkban divatos filozófus, az olasz Agamben munkáira utaljak. Schmitt hatástörténetét leírhatjuk hullámmozgásként is. Ugyanis nyugodtabb időszakokban kevésbé forgatják műveit, ám válságos időkben, amikor nehéz eligazodni a korösszefüggésekben, akkor Schmitt előlép a háttérből – Günter Maschke találó hasonlatát felidézve – mint az időjárás-előrejelző házikó alakja.[1]

            Nem vagyunk könnyű helyzetben, ha a tudományos diszciplínákra tekintettel akarjuk elhelyezni Schmitt munkásságát. Schmitt önmagát jogásznak tartotta, ám ebbe az önmeghatározásba bele kell értenünk, hogy a jogfilozófiától az alkotmányjogon át a nemzetközi jogig figyelemreméltó írásokat publikált. Munkái azonban a jogászok világán kívüli is jelentős hatást váltottak ki, gondoljunk csak a filozófiára, vagy éppen konkrétan a politikai filozófiára. Amennyiben figyelmünket Schmitt tevékenységének konkrét politikai jellege, politikai hatása felé fordítjuk, akkor nemcsak arra kell gondolnunk, hogy 1933-tól éveken át a nemzetiszocializmus egyik legtekintélyesebb igazolójaként lépett fel, hanem arra is, hogy az elmúlt évszázad húszas-harmincas éveiben a liberalizmus, a politikai pluralizmus oly éles elméleti kritikáját fogalmazta meg, hogy sokan mindmáig fontosnak tartják Schmitt felvetéseivel való vitát. 

            Szerencsére az elmúlt félévtizedben látványos eredményekkel gazdagodott a hazai Schmitt recepció. Műveinek fordításait vehetjük kézbe, és értő tanulmányok születtek különféle tárgykörökben.[2] Így e helyen nem szükséges Schmitt szellemi biográfiájának részletes taglalása, megelégedhetünk a Legalitás és legitimitás könyvből néhány fontosabb megállapítás kiemelésével és a könyv születési helyzetének rövid jellemzésével.

            Kezdjük az utóbbival, a könyv születési helyzetének bemutatásával. Az utószó címe – Schmitt Weimarban – természetesen szimbolikusan értendő. Az első világháború befejeztével létrejött német államalakulatot Weimari Köztársaságnak szokás nevezni, mégpedig azért, mert a köztársaság alkotmányát Weimarban fogadták el.[3] „Weimar” tehát nem csupán egy város neve, hanem politikai szimbólum is, az első világháborútól a nemzetiszocializmus uralomra jutásáig tartó időszakot jelöli meg a németországi történelemben. 1918. november 9-én Berlinben kikiáltották a köztársaságot, és ekkor nemcsak a világháború fejeződött be, de a császárság kora is véget ért. Az átmeneti helyzetben a végrehajtó hatalmat a sebtében felállított, szociáldemokrata vezetésű Népmegbízottak Tanácsa gyakorolta, ugyanakkor ezekben a napokban megalakultak a különféle munkás- és katonatanácsok, melyek vezető szerve azonnal a Népmegbízottak Tanácsának konkurenseként lépett fel. Az újonnan alakult (forradalmi) szervezetek politikai vitája nem ritkán fegyveres összecsapássá fajult. A konfliktusokkal teli helyzetet némiképp csillapította, hogy 1919. februárjában sikerült Weimarba összehívni az Alkotmányozó Nemzetgyűlést. A képviselők először az átmeneti helyzetnek megfelelő ideiglenes jogszabályokat hozták meg, majd nekikezdtek az alkotmány megalkotásának. A heves politikai csatározások ellenére viszonylag gyorsan 1919. július 31-én elfogadták az új alkotmányt, mely két héttel később már hatályba is lépett.

            A Német Birodalom új államformája a köztársaság lett. Ám a köztársaság alkotmányos rendjét a hatalmi források oly erős megosztásával (pl. a népszavazás és a parlament versengő pozíciója) biztosították, hogy ennek következtében az alkotmány egysége került folytonosan veszélyeztetett állapotba. Noha a jogalkotók szándéka nem az volt, hogy olyan alkotmányos rendet hozzanak létre, ami ellehetetleníti egy hatóképes végrehajtó hatalom működését, ám mégis ez következett abból, hogy a parlamentben helyet kapó politikai ellenfelek egymásra kölcsönös bizalmatlansággal tekintettek. A jobboldal hívei, látva az Oroszországban történteket, a kommunizmus előretörésétől, a baloldal hívei pedig a tekintélyelvű önkényuralom létrejöttétől féltek. Hogy mennyire hatóképes volt – negatív értelemben – ez a kölcsönös bizalmatlanság, jól mutatja, hogy a Weimari Köztársaság időszakában a Birodalmi Gyűlés (Reichstag) egyetlen alkalommal sem töltötte ki mandátumát, munkájának mindig az elnök feloszlató döntése vetett véget.

            Az alkotmánynak a túlbiztosításokból fakadó bizonytalansága Schmitt számára is az egyik legkomolyabb problémát jelentette. Egyébként Schmitt életpályájának legtermékenyebb időszaka volt ez az alig több mint egy évtized. Ekkoriban írta a Politische Romantik (1919), Die Diktatur (1921), Politische Theologie (1922), Verfassungslehre (1928), Der Hüter der Verfassung (1931), Legalität und Legitimität (1932)és Der Begriff des Politischen (1932) c. műveit. Életművének gerincét adják e könyvek. A felsoroltak közül két munka kifejezetten a weimari alkotmányos helyzet elemzését adta. A Der Hüter der Verfassung-ban azt a kérdést vizsgálta, hogy ki lehet az alkotmány legfőbb őre? Kire kell bízni a döntést, amikor a politikai döntési lehetőségekkel jogszerűen rendelkező szervek között véleményeltérés támad? A Legalität und Legitimität pedig az alkotmányszöveg elemzésén keresztül mutatta be, hogy a weimari alkotmányban valójában többféle alkotmány rejlik, és az alkotmány inkoherenciájából feloldhatatlan dilemmák fakadnak. Mivel e két könyv nemcsak témáját tekintve kapcsolódik össze, hanem megszületésük ideje sincs távol egymástól, az alábbiakban az „alkotmány őre” gondolatmenetre is kitérek.

            Schmitt az alkotmány lehetséges őrét, az alkotmányosság garanciáját keresve, talán meglepő módon, a Benjamin Constant által megfogalmazott „semleges hatalmi ág” államjogi elképzelésére támaszkodott. Meglepő azért lehetett, mert Constantra sokan mint az újkori kontinentális liberalizmus és republikanizmus egyik vezéralakjára tekintenek, Schmitt pedig egyáltalán nem a liberális hagyományba illeszkedő gondolkodóként ismert. A magyarázat nagyon egyszerű: Constant a francia forradalom után monarchistává lett, s mint a legitimista eszme képviselője fogalmazta meg az államfő (uralkodó vagy államelnök) semleges, közvetítő, szabályozó és védelmező szerepét. Schmitt abban látta Constant gondolatmenetének újszerűségét – és használhatóságát a weimari köztársaságban –, hogy különbséget tett az uralkodás és kormányzás között. Az államfő ugyanis uralkodik, de nem kormányoz. Ez a szerepkör egy összetett és kényesen kiegyensúlyozott helyzetben valósulhat meg. Az államfőnek az uralkodáshoz szükséges sérthetetlenséggel rendelkeznie kell, sőt meghatározott privilégiummal is (törvények aláírása, kihirdetése, kegyelmezési jog, miniszterek kinevezése, a parlament feloszlatása), ám mindebből nem következik, hogy a politikai élet aktuálisan felmerülő döntéseiben részt venne. Ezek a hatalom mindennapjaiban megjelenő döntések már a kormányzás illetékességébe tartoznak. Az államelnök tehát – miként Schmitt már a konkrét weimari helyzetre nézve fogalmazott – az állam egységét, az állam állandóságát fejezi ki, s mint ilyen a politikai küzdőtér harcosai (kormányzat - ellenzék) melletti harmadik félként jelenik meg. Nem föléjük rendelt, mert ha ez lenne, akkor az elnök lenne maga a szuverenitás, és akkor már nem beszélhetnénk a politikai élet pluralitásáról. Ám erről szó nincs, létezik a politikai élet (párt)pluralizmusa, de léteznie kell – legalábbis Schmitt szerint – az alkotmányos vitákat eldöntő harmadik félnek is, aki nem lehet más mint az államelnök. Az államelnök politikai helyzete ugyanis – a jogkörök elosztásából következően – semleges. A törvényhozás nem feladata, a miniszterek – noha az államelnök nevezi ki őket – teljes mértékben a törvényhozó testület (parlament) bizalmától függnek, az államfői aktusok miniszteri ellenjegyzést kívánnak. Schmitt az államfő alkotmányőrző funkcióját nem csupán jogelméleti fejtegetésekkel támasztotta alá, hanem úgy látta, hogy ez magából az alkotmány szövegéből is fakad, sőt konkrét példákban ennek megvalósulását is látta. Ebert és Hindenburg ugyanis gyakorta mint az alkotmányos élet konfliktusainak elsimítója, közvetítője jelent meg a Weimari Köztársaság jogi-politikai életében.

            Schmitt alkotmányjogi, jogpolitikai felvetése komoly intellektuális ellenállással találkozott. Elsősorban is Hans Kelsen szállt vitába vele, s Kelsen ekkoriban az alkotmányjog legnagyobb tekintélyei közé tartozott.[4] Kelsen alapvetően azért tartotta elfogadhatatlannak a schmitti javaslatot, mert amikor a köztársasági elnök jelenik meg az alkotmányosság garanciájaként, akkor egy olyan szerv ellenőrzi a különböző jogi aktusok alkotmányosságát, melynek a jogi aktusait szintén ellenőrizni kellene. És lehet-e bíró valaki a saját ügyeiben? Vagy konkrétabban: aki az államhatalom egy részét birtokolja, tekinthető-e semleges hatalmi tényezőnek? De Kelsen kérdései itt nem állnak meg. Kétségessé teszi, hogy hivatkozhatunk-e Constantra? Magyarán: az alkotmányos uralkodó helyzete analóg-e a demokratikus köztársaság pártpolitikai küzdelmeiben aktuálisan elfogadott elnök szerepkörével? A Kelsentől talán szokatlanul harcias megfogalmazásokkal teli kritika végül is elvezetett odáig, hogy a szerző egyértelművé tegye saját elképzelését arról, hogy kinek kellene védeni az alkotmányt? Erre Kelsen szerint egy újonnan létrehozandó szervezet lenne a legalkalmasabb, ami egyébként Ausztriában már működik, s ez az alkotmánybíróság. Schmitt viszont vitatta, hogy az igazságszolgáltatás eljárásában megvalósítható az alkotmányvédelem, mégpedig elsősorban a konkrét német szituációra nézve utasította el ezt a feltevést. Ugyanis az igazságszolgáltatás megfelelő működése feltételezi az államélet normális működését, amikor viszont nem beszélhetünk normál helyzetről – s Weimarban Schmitt szerint erről van szó –, akkor már az alkotmányvédelem feladatát az igazságszolgáltatás nem tudja ellátni. Schmitt számára kevésbé a „mindennapi” alkotmánysértések kiküszöbölése volt érdekes, sokkal inkább az, hogy válságos helyzetben milyen alkotmányos megoldások ígérkeznek? Azaz az alkotmányvédelmet elsősorban politikai és nem pedig jogi feladatnak tartotta.

            Az előzőekben tárgyalt kérdések, problémák végül is odavezettek, hogy Schmitt részletes elemzés alá vetette magát az alkotmányszöveget, hogy pontosan bemutassa: milyen is az az állam, ami a weimari alkotmányból kirajzolódik. És az ezzel kapcsolatos megállapításait tartalmazza a Legalitás és legitimitás c. könyve. Az elemzését Schmitt egy meghatározott államtipológia felvázolásával indította, és az ennek során adott fogalom-meghatározások a weimari alkotmány szerkezeti jellemzésében nyerték el értelmüket. Schmitt az alábbi államtípusok megkülönböztetését tartotta fontosnak:

A parlamentáris törvényhozó állam.

            A törvényhozó állam sajátossága: a parlament jogként megjelenített általános normákat alkot, melyeknek minden ügy, minden funkció, minden szakterület alárendelhető. Az elmúlt száz évben ezt nevezték jogállamnak, ahol is a ’törvények uralkodnak’, azaz nincs személyes parancs, hanem a személytelenül érvényesülő normák alkalmazásáról van szó. És a törvényalkalmazást megvalósító végrehajtó szervezet, illetve a bíróság a törvényhozótól elkülönülten működik. Ez az államtípus azoknak a korszakoknak jellemző formája, amikor a társadalom kis lépésekben, fokozatosan, azaz evolúciós, reformista módon kíván változni, és a változtatást mindig parlamentáris-legális kontroll alatt akarja tartani. A törvényhozó állam esetében a hatalomgyakorlás igazolása a legalitásán nyugszik. A legalitás feleslegessé tesz mindenféle – akár valamely uralkodótól, akár a nép akaratából származtatható – legitimitást. Pontosabban: nincsen a legalitástól különválasztott legitimitás. Akik vitatják a legalitás és legitimitás ezen egybeesését, azok azt hangsúlyozzák, hogy a legalitás csak valamiféle ’formálisat’ jelent, amivel szembeállítható a ’tartalmi’ legitimitás.

Az igazságszolgáltató állam.

            Igazságszolgáltató államnak Schmitt azokat a berendezkedéseket nevezte, ahol a normaalkotó törvényhozó helyett, a konkrét jogvitákban döntést hozó bíró mondja ki az utolsó szót. A konkrét eseti döntésben a bíró közvetlenül a jog és az igazságosság, a helyes jog nevében ítélkezik, tehát anélkül, hogy politikai hatalmak által hozott általános normák közvetítenék számára kötelező jelleggel az igazságosság normáit. Valójában tehát egy olyan államtípusról van szó, ahol a jog az állam fölé rendelt, ahol egy apolitikus jogközösség lép a politikai egység helyére. Schmitt úgy látta, hogy ez az államtípus a konszolidált időszakoknak felel meg, amikor a jog és az igazságosság tartalma közbenső (általános) norma nélkül is egyértelműen megállapítható.

A kormányzó illetve igazgató állam.

            A kormányzó és az igazgató államot összekapcsolja, hogy mindkét formában az alapvető döntés nem a normaalkotás, nem a bírói döntés, hanem a konkrét helyzetre tekintettel hozott intézkedés. Kormányzó állam esetében a végső döntés (intézkedés) mögött az államfő személyes akarata áll, és tekintéllyel felruházott parancsként fejeződik ki. Az igazgató államban ettől eltérően a parancs és az akarat nem tekintélyelvű és nem személyes, hanem szakszerű rendelkezésként jelenik meg, melyben a szakmai-gyakorlati célszerűség szempontjait érvényesülnek. Schmitt azt emelte ki, hogy a kormányzó és az igazgató állam inkább a nagy változások korának megfelelő állam, amikor átfogó és hosszú távú átalakításokat terveznek.

 

            Az államra vonatkozó gondolkodástörténeti irodalomban nagyon sokféle tipológia fogalmazódott meg. E tipológiák adták az alapját annak, hogy a kutatók pontosan megfigyelhessék és leírhassák a konkrét államokat. A megfigyelés és leírás mindig megkülönböztetéseket vesz alapul. Ugyanakkor Schmitt e tekintetben nem követte a gondolkodástörténeti kánon aktuális állapotát, hanem újféle megkülönböztetésekkel (lásd a fenti tipológiát) állt elő. Ugyanis szerinte korának államéletét vizsgálva nem a ’monarchia – arisztokrácia – demokrácia’ hármas felosztására, vagy a ’jogállam – diktatúra’ ellenpárjára kell támaszkodni. Mégpedig két eltérő okból is fontosnak tartotta, hogy a ’törvényhozó – igazságszolgáltató – kormányzó illetve igazgató’ állam megkülönböztetésével közelítsünk a háború utáni évek német államának értelmezéséhez. Egyfelől a korabeli politikai tapasztalatra hivatkozott, ami azt mutatja, hogy a parlamenti törvényhozó állam legalitása kibékíthetetlen ellentétben áll a jogszerű akarat legitimitásával. Azaz fontos kérdés a legalitás – legitimitás viszonyának tisztázása. Másfelől pedig – előrejelzése (és szimpátiája) szerint – kora államát mint a ’totális állam’ felé fordulást látta, és a totális állam az igazgató állammal rokonítható. Ebből következően a kormányzó-igazgató állam mibenlétét szintén a vizsgálódás középpontjába állította Schmitt.

            A fentiekben elkülönített államtípusokat – mondhatjuk nyugodtan – a weberi értelemben vett ideáltípusokként kell felfogni. Nemcsak azért indokolt ez az utalás, mert Schmitt többször is pozitívan hivatkozott Weberre, hanem mert egyértelműen megfogalmazta, hogy a történelmi fejlődés során az említett államformák egymással folytonosan összekapcsolódtak és keveredtek, amin persze nem csodálkozhatunk, hiszen egyetlen politikai közösség sem képzelhető el törvényhozás, ítélkezés, vagy éppen kormányzás és igazgatás nélkül. A történelmi-társadalmi realitás tehát összetettebb annál, mintsem egy – egy korszak konkrét államéletét teljes mértékben jellemezhetnénk bármely egyetlen típussal. Az államtípusok megkülönböztetésének értelme inkább abban rejlik, hogy világossá váljanak az állam működésének különböző logikái, és amikor egy konkrét berendezkedést vizsgálunk, akkor meglássuk az egymással versengő logikák együttlétezéséből fakadó problémákat, feltárjuk azokat a tényezőket, melyek nem e logikák egymást kiegészítését, hanem éppen egymás gyengítését szolgálják.

            Schmitt a weimari alkotmány vizsgálata során arra törekedett, hogy bemutassa: a rendes parlamentáris törvényhozó állammal három rendkívüli törvényhozó (ratione materiae, ratione supremitatis, ratione necessitatis) verseng. Az alkotmány láthatóan tagolt rendjéből, sőt e tagoltság heterogenitásából – most eltekintve a föderalisztikus jellegből következő komplikációktól, amitől persze a realitás alapján nem lehetett eltekinteni – Schmitt arra következtetett, hogy ez a helyzet hosszabb távon ahhoz vezet, hogy a politikai rendszer feléli a tekintély/bizalom tartalékait.

            Nézzük először a parlamenti többség kérdéskörét. Az alkotmány – a parlamentáris rendszernek megfelelően – a parlamenti többség akaratát preferálja. Ennek ellenére, meghatározott tartalmú törvények esetén, nem elégszik meg az egyszerű többséggel, hanem minősített többséget ír elő a törvény elfogadásához. Az alkotmány első része egy funkcionalista legalitásrendszer semlegességét fejezi ki, a második része pedig nem funkcionalista, hanem szubsztanciális, azaz meghatározott esetekben (témákra, személyekre vonatkozóan) különleges jogi védelmet nyújt a változtatással, a törvényalkotással szemben. A semlegesség azt mondja ki, hogy elvileg nincsen olyan cél, aminek megvalósítására a demokráciában a többség ne törekedhetne, amikor viszont az alkotmány minősített többséget ír elő bizonyos célok tekintetében, akkor ezzel azt mondja ki, hogy vannak elképzelések, melyek a többség (az „egyszerű” többség) számára nem megváltoztathatók.

            Mi következik a minősített többségre vonatkozó elvárásból? Mit is jelent a minősített többség kívánalma? Amennyiben bizonyos esetekben az 51 %-tól eltérően 66-67 %-ra van szükség, akkor azt mondhatjuk, valójában két törvényhozóval van dolgunk. Az egyik az 51 %-os, a másik a 66-67%-os. Schmitt szerint a minősített többség megkívánása nem teszi „demokratikusabbá” vagy éppen „igazságosabbá” a törvényhozást. A demokrácia ugyanis a mindenkori többség, azaz az egyszerű többség döntési kompetenciáját jelenti. Demokrácia vagy van, vagy nincs. És ha van, akkor a többség fokozása (minősített többség) nem növeli a demokráciát. Sőt! Schmitt éppen ennek ellenkezőjét látja. A minősített többségre vonatkozó előírás a demokratikus többséggel szembeni bizalmatlanságot fejezi ki, általa csorbul a demokrácia, mert meghatározott témákat, személyeket, személyek csoportját kivesz a demokratikus eljáráshoz kapcsolt kompetenciából, más szóval meghatározott témákat, személyeket privilegizál. És ez határozottan szemben áll a demokratikus - parlamentáris törvényhozóállam érték- és tartalomsemlegességével.

            Azzal, hogy bevezetésre kerültek az alkotmányba meghatározott materiális-jogi biztosítékok, az alkotmány kettéhasadt az értéksemlegesség és a tartalmilag meghatározott értékek védelme mentén, azaz a törvényhozó állam legalitásrendszere a maga értéksemlegességével és nyitottságával szembekerült egy rögzített tartalom értékteliségével. Persze 2/3-dal már az utóbbiak is megváltoztathatók, s ebből kitűnik, hogy az alkotmányban kiemelt materiális-jogi értékvédelem nem is oly komoly védelem, a védett értékek nem is annyira szubsztanciális értékek, hanem olyan értékek, melyek megváltoztatását csak nehezíti, ám nem teszi lehetetlenné az alkotmány. A parlament kétharmada legális módon képes akár a legalitást is felszámolni.

            A többségi kritériumnak a jelzett kettéosztása valójában egy alacsonyabb és egy magasabb rendű legalitást teremt. Az egyszerű többségű törvények másfajta államot képeznek, mint azok az államok, melyek alkotmányában a változtatási szándékokkal dacoló materiális-jogi képződmények vertek gyökeret. Schmitt nem azt vitatja, hogy ne lehetnének az alkotmányban olyan elvek, melyek alapvetően megváltoztathatatlanok (azaz védettek), hanem szerinte az baj, hogy a weimari alkotmány második része „ellenalkotmányként” teljesedett ki azzal, hogy egy másféle szuverént (aki a 2/3-ot birtokolja) hatalmazott fel meghatározott normák megváltoztatására.

            A második veszélyforrás a népszavazás közvetlen demokratikus eljárásában kifejeződő népakaratnak mint rendkívüli törvényhozónak a megjelenése. Ezzel ugyanis a parlamentáris legalizmus került szemben a népszavazás legitimitásával. Természetesen a parlament is rendelkezik a népakarat legitimitásával, hiszen a képviselőket a nép választotta. Ám amikor a képviselők által hozott törvényekre tekintünk, akkor a legitimitás már csak közvetve van jelen, a konkrét törvényhozást illetően legalitásról kell beszélnünk. A parlamentáris rendszerben a legitimitás tehát előfeltétele a legalitásnak, és nem pedig azzal versengő elv. És éppen ezen a ponton támadja a népszavazás mint rendkívüli törvényhozás a parlamentáris rendszert. E két különböző rendszer (legalitás/legitimitás) közvetlen összemérése, érthetően, jogi aszimmetriához vezet, amit csak fokoz a weimari alkotmány azon rendelkezése, miszerint – a parlamenti eljárástól eltérően – a népszavazás esetében az alkotmánymódosításhoz nem kívánja meg a minősített többséget. A népszavazás esetében az egyszerű és a minősített többség ugyanaz. Schmitt kérdése kézenfekvő: lehetséges-e e két különböző jogi rendszer együttélése?

            A rendkívüli törvényhozók sorában a birodalmi elnök a harmadik. Az elnök jogköréhez kötött rendkívüli törvényhozásra utaló lehetőségek azt fejezik ki, hogy a normák csak normális helyzetben érvényesek. Amikor nem normális helyzet van, akkor lép a színre a birodalmi elnök. Az elnök sajátos helyzetét mi sem mutatja jobban, hogy – amíg a parlamentáris törvényhozó államtól elválasztott a törvényalkalmazás, addig – az elnöknek nem kell tekintettel lenni erre az elválasztásra, eseti rendelkezéseket hozhat. Pozíciójában összefonódik a képviselet és a képviseletnek felelős kormányzat.

            A pártok persze megpróbálják kihasználni ebből a heterogén helyzetből adó aktuális előnyöket, és nem látják, hogy ezáltal folyamatosan aláássák a parlamentáris törvényhozó állam legalitásrendszerét. Normálissá vált a parlament feloszlatása. Ebben a helyzetben a népszavazás (ebbe itt beleértve a folyamatosan kiírt választásokat is) általi legitimitás maradt az egyetlen elismert igazolási rendszer. Kérdés, hogy ez meddig folytatható? A tekintély/bizalom tartalékok mikor merülnek ki?

            De hát végül is: ki a szuverén? A parlamenti többség, avagy a minősített többség? A nép a közvetlen akaratnyilvánításában, vagy éppen a birodalmi elnök? Az alkotmánytól elvárható, hogy ezeket a kérdéseket megválaszolja. A weimari alkotmány alkotói nem azt az utat választották, hogy az alkotmányban egyetlen szuverén egyértelmű pozícióját rögzítsék, hanem arra tettek kísérletet, hogy különböző szuverenitások egymásmelletiségét tételezzék, és ezt a helyzetet valamiképp rendezzék. Ez a megoldás – írja Schmitt – egy tisztázatlan átmeneti helyzet gyakorlati-technikai szükségmegoldásaként talán még elfogadható, azonban tartós berendezkedéséként nem. És az alkotmány hatálybalépése után több mint egy évtizeddel a felmerült problémákkal mint tartós megoldatlanságokkal kell szembesülnünk. Schmitt szerint az alkotmány szétesése amiatt következett be, mert az alkotmányozók nem adtak választ arra az alapvető kérdésre, hogy a funkcionalista értéksemlegességet akarják az alkotmányban kifejezni vagy pedig a német nép szubsztanciával bíró tartalmainak és erőinek elismerését? Az első lehetőség szerint az alkotmány formai előírásainak megfelelő minden politikai törekvés – tekintet nélkül tartalmakra, célokra – elfogadhatónak tartható, a második lehetőség viszont konkrét, materiális jogtételek rögzítésével tartalmilag meghatározza azt a területet, amit a politikai akaratképzés nem érinthet. Az alkotmány első és második részének szembenállása e két koncepció vitáját mutatja. Schmitt egyértelműen állást foglalt ebben a vitában és leszögezte, hogy szimpátiája a második rész (a szubsztanciával bíró rend elismerése) mellett van, és az értéksemleges funkcionalizmust csak mint ennek alárendeltet tartotta elfogadhatónak.

 


* Az írás utószóként megjelent in: Carl Schmitt: Legalitás és legitimitás. Attraktor, Máriabesnyő-Gödöllő, 2006, 117-133.

[1] Günter Maschke: Freund und Feind – Schwierigkeiten mit einer Banalité Supérieure. Der Staat. 1994. Heft 2. 286-305.

[2] A hazai recepció történetét, tartalmi számbavételét illetően, kitekintve a külhoni szakirodalomra, nagyon jól bemutatja és értelmezi a Carl Schmitt jogtudománya (/szerk.: Cs. Kiss Lajos/, Gondolat Kiadó, Budapest, 2004.) című kötet. A schmitti életmű és annak hatástörténete iránt érdeklődőknek e kötet tanulmányait és bibliográfiai összegzéseit tudom ajánlani.

[3] Erről az időszakról a hazai szakirodalomban a leginformatívabb munka: Szabó István: Az államfő jogállása a Weimari Köztársaságban. Osiris, Budapest, 2000.

[4] Schmitt könyvének kulcsfontosságú fejezete és Kelsen erre vonatkozó vitairata magyarul is olvasható a Takács Péter által szerkesztett Államtan (Szent István Társulat, Budapest 2003. 260-332.) c. kötetben.