Karácsony
András
Igencsak szerteágazó kérdéskomplexummal kerülünk szembe, ha a
humántudományok, a bölcsészettudományok szerepét vizsgáljuk az ezredforduló
társadalmában. A kérdések már e tudományterület megnevezésekor felmerülnek. A
bölcsészettudomány, humántudomány, társadalomtudomány, szellemtudomány csak
közelítően utal a tudás egyazon korpuszára. A fogalmak különbözősége mögött az
újkori Európa tudományát meghatározó (angol, francia, német) tudományos
kultúrák, hagyományok különbözősége rejtőzik, és persze az is, hogy adott
esetben éppen milyen másféle tudományterülettel szembeállítva használjuk az
említett kifejezéseket. Nem vitatva a tudományterületek rendszerezési
problematikájának fontosságát, és persze további szintén lényeges kérdéskörök
(pl. az ismeretelmélet, tudománypolitika, tudományszociológia) súlyát, azonban a
következőkben csupán két témakört kívánok érinteni. Először is azt, hogy a
filozófiában benne rejlő bölcsességigény miként viszonyul az ismeretszerzésre
specializálódott tudományos törekvésekhez? Ezt követően pedig azt a kérdést
vizsgálom meg, hogy a humántudományok miként kapcsolódnak a társadalmi élethez?
E két téma nem egyszerűsíthető le oly módon, hogy az egyik a tudomány
belső, a másik pedig külső relációját érinti. Mégpedig azért nem
redukálható belső/külső problémára, mert a filozófia és a tudomány a tudásnak
nem egymást átfedő területe, hanem csak részlegesen érintkeznek egymással. A
tudomány társadalmi funkcióját illetően pedig azt kell hangsúlyoznom, hogy a
tudomány nem a társadalmon kívül létezik, hanem a társadalmon belüli
differenciálódás következtében különült el a társadalmi világ többi szférájától.
Röviden tehát: mindkét problematika sajátja a belső/külső
megkülönböztetés.
*
Platón és a szofisták óta a filozófia legfontosabb témái között szerepelt
az ember társadalmi és politikai lényegének meghatározásához. Így vált a
filozófia az emberiség kulturális önértelmezésének egyik kiemelkedő jelentőségű
reflexiós médiumává, melyben egymás mellett jelent meg a társadalmi jelenségeket
rendszerező, magyarázó törekvés és a kívánatos társadalmi berendezkedést taglaló
normatív orientáció. Nem ritkán egy és ugyanazon gondolkodó életművében. Az
újkor évszázadai két szempontból is fordulatot hoztak a filozófiai
gondolkodásban. Egyfelől a tudományok kikerültek a filozófia fennhatósága alól,
a másfelől pedig a gyakorlati-politikai érdeklődés perifériájára szorult a
filozófia. Mindkét változás jelentősen kihatott a filozófia önértelmezésére.
Nézzük kicsit konkrétabban ezeket a változásokat.
Platón a filozófiát tekintette olyan gondolkodásmódnak, amely megalapozza
a tudományosságot. Kiindulópontja (miként Szókratésznek): az igaz tudás és a
vélekedés megkülönböztetése. Eszerint a filozófia nem más mint az igaz tudásra
való törekvés. Ez volt a csaknem egy évezredig fennálló Akadémia filozófiai
programja. Az Akadémia megszűnte után a filozófia csak a 12. századtól, az
egyetemek megalapítását követően intézményesült újfent. A görög filozófia
(elsősorban Arisztotelész munkássága) az arab gondolkodástörténet kerülőútján át
jutott el ebbe az intézményi kontextusba. Az egyetemeken a filozófia a "szabad
művészetek" (artes liberales) között kapott helyet. Ez a fakultás minden
tanuló számára alapstúdiumot nyújtott, amire ráépültek az ún. magasabb
fakultások: az orvostudomány, a teológia és a jogászképzés. Az egyetemeken
oktatott filozófia a kanonizált tudás közvetítését jelentette, s a kánon
évszázadokig elsősorban Arisztotelész filozófiája volt. Az újkori
művelődéstörténetben, noha a filozófia kitüntetett pozíciója a 18-19. század
fordulójáig továbbélt, jelentős változások történtek. Először is a kánon
relativizálódása figyelhető meg. Az egyeduralkodó arisztotelészi filozófia
háttérbe szorult, s helyébe vetélkedő kánonok léptek: Descartes filozófiája,
illetve a német egyetemeken Leibniz, majd Kant filozófiája.
A második fordulópont pedig ahhoz köthető, hogy az időközben az egyetemi
világtól függetlenül, különböző akadémiákhoz kapcsolódóan létrejött tudományok
bekerültek az egyetemi fakultások közé. A tudományok integrálódása az egyetemi
művelődésanyagba egyértelműen aszimmetrikus képet mutatott, melyben a tudományok
játszották a meghatározó szerepet. Azzal, hogy a tudományok az egyetemeken kívül
jöttek létre, nemcsak intézményileg, hanem az ismeretszerzés módszertanát
tekintve is distanciálódtak a filozófiától. A tudományok (s itt elsősorban a
fizikáról, különösképpen a newtoni mechanikáról van szó) kiszabadultak a
filozófia gyámkodása alól, sőt fejlődésük részben a filozófiával szemben ment
végbe. A tudományon belüli specializálódás, a különböző diszciplínák létrejötte
prominens áldozatot követelt, s ez a filozófia volt. Amikor az újkori tudományok
tudatosan lemondtak a végső alapozásról, akkor a platóni tudományfelfogással
szakítottak. Önállóságuk immáron inkább a matematikai fogalmiságban fejeződött
ki, és Bacontól kezdve a kísérletezés módszere és a hasznosság követelménye
kapott hangsúlyt.
Az egyetemeknek viszont szükségük volt ezeknek a tudományoknak a
“megnyerésére”, azaz az egyetemi oktatásba történő beillesztésre. A 18. század
közepétől önállósodó tudományok létrejötte a tudománynak mint
"valóságtudománynak" és a filozófiának mint a "lehetőségek
tudományának" a szembeállításához vezetett. Ez a helyzet kihívást jelentett az
egyetemi tudáskánon, s ezen belül is fokozottan a filozófia számára. A 19.
század elejétől a filozófia fakultások mellett létrejöttek más tudományos
(természettudományi és államtudományi) fakultások. A filozófiát a feleslegessé
válás veszélye fenyegette az egyetemeken, s ez kikényszerítette a filozófia
megkülönböztető jegyeinek és szükségességének (pl. mint "kritika", mint
"abszolút tudomány", mint "ideológiakritika" stb.) újjáfogalmazását. A filozófia
talán leglátványosabb vesztesége ekkoriban a természetfilozófia elsorvadása
volt. A specializálódó természettudományok egyre kisebb teret hagytak a
természetfilozófiai kísérleteknek. A természet kérdéseit konceptualizáló
filozófusok már nem a természet könyvét, hanem a természettudósok könyveit
olvasták.
Hogy új típusú egyetemre van szükség, ezt leghatározottabban Wilhelm von
Humboldt fogalmazta meg. A humboldti eszménynek megfelelő egyetemen a kutatás és
a tanítás egysége valósult meg. A diákoknak nem egyszerűen az igazolt, bizonyos
(kanonizált) tudást közvetítette, hanem önálló tudományos munkára, a kutatásra
készített fel. Az egyetem, a tudományos kutatás "aprómunkává vált", s ennek
következménye, hogy a karizmatikus gondolkodók súlya csökkent. A filozófia mint
egyetemi szak a "normál tudományhoz" hasonlatosan szerveződött, ami pedig
kihatott a filozófia belviszonyaira is. Azaz meghatározott törekvések
háttérbeszorulta, másfélék ugyanakkor egyre nagyobb hangsúlyt kaptak. Konkrétan
azok az elképzelések, melyek a filozófiát nem tartották feltétlenül tudományos
tevékenységnek, hanem sokkal inkább bölcsességnek, egyre inkább egy
“rezervátumban” találták magukat, ezzel szemben a filozófiának a tudományhoz
kapcsolódó hagyományát követők sikeresen alkalmazkodtak a tudományosság által
uralt klímához.
A tudományos gondolkodás történetét Mittelstraß a következő
kulcsfogalmakkal jellemezte: igazság, hasznosság, felelősség. Nem arról
van szó, hogy ezek a fogalmak egymást felváltották, hanem inkább egymásra
rétegződésről beszélhetünk, melynek eredményeként a 20. század második felétől
az ismeretszerző pozíció egyidejűleg már több kontextusban kap értelmet. Az
“igazság” a görögöktől az újkorig állt a tudományos kutatás középpontjában,
Bacontól ehhez hozzájött a “hasznosság” kritériuma is, míg a 20. század
közepétől, konkrétan az atombomba előállítását és ledobását követően, pedig
egyre több szó esik mind a társadalmi nyilvánosságban mind a tudomány belső
nyilvánosságában a “felelősség” kérdéséről. Ez az utóbbi fogalom azt is jelzi,
hogy az újkori tudomány önállósodása nem érvénytelenítette a filozófiai reflexió
szükségességét, konkrétan a 20. század második felétől az etikai reflexiót.
Nézzük a második kérdéskört, a filozófia kapcsolatát a
gyakorlati-politikai élethez. Az újkor első évszázadaiban még töretlenül
fennállt annak hite, hogy logikai megalapozó erővel, az érvelés
meggyőzőképességével megfogalmazhatóak a politikai életviszonyok helyes
alakításának normatív alaptételei. Az idők során ugyan változtak a megalapozás
és az igazolás koncepciói, a filozófusok a materiális életfeltételek
változásától nem nagyon tekinthetek el, de az változatlan maradt, hogy a
filozófiának ez ügyben normatív kompetenciája van. A 19. század
elejétől-közepétől azonban a filozófiának ez a gyakorlati-politikai hagyománya
megtört. A filozófia idegenné vált a politikai világ számára, sokkal érdekesebbé
váltak mind az ideológusok, mind a lassan kialakuló politikatudomány
képviselői által mondottak. Ez persze egy aszimmetrikus eltávolodás volt, mert a
másik oldalról, azaz a filozófusok szemszögéből nem jelentette feltétlenül azt,
hogy lemondtak a helyes társadalmi rend kérdésének vizsgálatáról. A politika
filozófia éppen ezt a feladatat vállalta magára. Azonban ezt úgy kellett tenni,
hogy egyúttal azt is tudták, közvetlen visszacsatolásra egyre kevésbé nyílik
lehetőség. A filozófus lehet a modern, vagy hogy a közelmúltra utaljak, a
posztmodern lelkes híve vagy éppen megrögzött tagadója – nemcsak arra nyílik
egyre kevésbé lehetősége, hogy befolyásolja a társadalmi intézmények formálását,
de még attól a lehetőségtől is megfosztódott, hogy véleménye – mint a társadalmi
világ hivatásos értelmezőjének gondolatmenete – különösebb figyelmet kapjon.
Mi az, ami a filozófiát a modernség előtti, egyébként egymástól nagyon
különböző korszakokban képessé tette arra, hogy a társadalmi rend alakításában,
értelmezésében résztvevő elit számára figyelemre méltó legyen, s mi az oka
annak, hogy az elmúlt egy-két évszázadban kikerült ebből a pozícióból? Úgy vélem
mindkét kérdésre a választ abban találjuk meg, ha a filozófiai
megszüntethetetlen jellemvonásának a bölcsességre való törekvést tartjuk. Csak
éppen az, ami nagyjából kétezer éven keresztül biztosította az elismerést, az
utóbbi évszázadban inkább irritáló tényező. Persze időközben, a bölcsesség
vonatkozásában, maga a filozófia is átalakult.
Ne feledjük, a bölcsesség nemcsak a filozófiát jellemzi, hanem az élet
különböző területén - pl. egy költeményben, vallási útmutatóban, vagy éppen egy
bírósági döntésben is - megtapasztalható. A bölcsesség (mint szellemi és
erkölcsi tartás) az életvezetésben való kompetencia egy különös formája,
intellektuális nyitottság az új tapasztalatokra, más emberekre, más
életformákra. Röviden: a lelki nyugalom elérése. A bölcsesség nem egyszerűen
okosság, noha szintén az ész gyümölcse. A bölcsesség nem ragadható meg a
racionalitás/irracionalitás fogalompárrral, sem egyik, sem másik nem írja le
maradéktalanul. A bölcs: szabad ember, elsősorban önmaga terheitől szabad, képes
érzelmeit szabályozni, uralni. A bölcsesség nehezen foglalható mondatokba. A
bölcsességet kifejező nyelvi forma nem a kijelentő vagy a normatív állítás,
hanem inkább a kérdő mondat. A bölcsesség - ha nem Isten bölcsességéről
beszélünk - csak konkrét ember jellemzője lehet, azaz a bölcsesség individuumhoz
kötött, hordozója kicserélhetetlen, ha viszont így van, akkor okkal tehető fel a
kérdés: átadható-e, tanítható-e egyáltalán a bölcsesség? A formalizált
tudásformák - mint pl. a tudományos tudás - tagadhatatlanul jobban átadhatóak. A
bölcsesség viszont, Polányi Mihálytól kölcsönzött fogalommal kifejezve,
nagymértékben "személyes tudás". Éppen ezért fontos a bölcs azon tulajdonsága,
hogy ismerje a tanácsra várót, annak személyiségét, s ennek fényében adjon
tanácsot. A bölcsesség tehát alapvetően személyre vonatkoztatott, a mai
filozófia döntő része viszont egy professzionalizálódott, eltudományosodott
diszciplína, azaz személytelen tudás.
A görög filozófiában a bölcsességnek két különböző modellje
érvényesült:
a, megjelent mint útmutatás az életvezetés gyakorlatában
(Szókratész), és
b, mint a tiszta elmélet megvalósítása (Platón és
Arisztotelész).
Azonban mindkét vonatkozásban közös volt, hogy a
bölcsesség az "örök dolgokkal" való foglalatosságot jelentette, s ez így
volt a középkori kereszténységig. A bölcs az, aki rendet teremt a kaotikus
világban. Elsősorban tehát Isten, illetve a hívő, aki ismeri az üdvözülés útját.
Az újkor hajnalán Montaigne viszont már azt akarta megmutatni, hogy miként és
miért veszítettük el a rendet, miért nem találhatunk nyugalmat. Majd a 18-19.
század fordulóján Fichténél a bölcsesség szereteteként értett filozófiát a
tudománytan (a tudás lehetőségfeltételeinek reflektált elmélete) váltotta
fel.
A bölcsesség mindig olyan tudást jelentett, ami orientáló képességgel
bír, vagyis a bölcs ember nemcsak ismeretekkel, hanem meghatározott erényekkel,
különösképp a kiválóság erényével is bír. Napjainkban azonban az uralkodó
tudásforma, a tudomány, sokak szerint nem rendelkezik ezzel a képességgel; a
divatos posztmodern filozófiák pedig nemcsak azt vitatják, hogy az orientáció a
filozófia feladata lenne, hanem azt is, hogy bárkinek is szüksége lenne
orientációra. Ez igencsak végletesen különbözik az antikvitás szellemétől. Mi
történt tehát az elmúlt évezredek filozófiatörténetében?
Odo Marquard kétféle magyarázatot különböztette meg. Az egyiket a “nagy
változások” a másikat pedig a “kis változások” tételének nevezve. Az előbbi azt
fogalmazza meg, hogy a filozófia története a bölcsesség szeretetétől a
tudományelméletig vezetett. Ez a megközelítés az antik és a modern filozófiát
határozottan szembeállítja egymással, s e szerint a bölcsesség mint nem
tudományos beállítódás a modernségben a tudománnyal azonosított filozófián
kívüli világ része. A séma tehát egyszerű: a gondolkodástörténetben egy
radikális váltás történt, az antikvitásban és a középkorban a filozófia
bölcsességet jelentett, az újkorban pedig tudományosságot. Marquard viszont nem
ezt, hanem az ún. “kis változások” tézisét tartotta meggyőzőbbnek. Miszerint "a
filozófia a kezdetektől a bölcsesség szeretet volt és még mindig - az újkorban,
a modernségben és napjainkban is - az maradt. Csak egy valami változott
némiképp: az hogy mit értünk bölcsesség alatt. A bölcsesség, ismételten
hangsúlyozom, az a tudás, ami - a fontosnak a nem fontostól elválasztásával -
képessé tesz minket a helyes életvezetésre illetve az élet tévedéseinek
elkerülésére. Ami megváltozott: kezdetben a filozófia a változatlan abszolútum
változatlan abszolút tudását kereste, az isteni tudást és az Istenről való
tudást. Manapság pedig a filozófiai tudás nem más mint az emberi tudás
határairól való emberi tudás kutatása, mindannak tudása, ami emberi, s ami
nagyon is emberi, ez pedig nem más mint a változás és a véletlen." (Marquard
1989:178). A bölcsesség tartalma változott, de nem a bölcsesség szeretete mint
olyan.
Persze a bölcsesség tartalmának megváltozása egyáltalán nem
elhanyagolható. Újból Marquard egyik megállapítását felidézve: a filozófia
története nem más mint a folyamatos kompetencia-vesztés története, s a
filozófusok kompetenciája már csak abban áll, hogy tudják miért veszítették el a
kompetenciát, ha úgy tetszik: a filozófus csak a saját inkompetenciáját illetően
kompetens. A kompetencia elvesztés a filozófia felelősségének átalakulását is
jelenti. Átalakulását, de nem a felelősség eltűntét - noha posztmodern
filozófusok munkáiban ez olvasható. Az intézményesült, tudományos filozófiával
való foglalatosság nem felelőtlen, noha e felelősség nem oly heroikus mint pl. a
francia felvilágosodás néhány nagy alakja vélte. Akinek a filozófia a hivatása,
annak a hivatásáért, miként másnak a sajátjában, felelőssége van. A filozófia
nem amulett, ami megvéd minket a tévedéstől, a balgaságtól. A legfőbb tévedés
éppen az, amikor azt hisszük a filozófia helyettesítheti az életet. Az ember
sokféle életviszonylatban él, ezek közül a filozófia csak egy lehetséges. A
valóság pluralitása komoly veszteség nélkül nem redukálható egyetlen
viszonylatra, a filozófiára.
Amikor a filozófia és a humántudományok viszonyát vizsgáljuk, nem
feledkezhetünk meg arról, hogy a filozófia nemcsak az ismeretszerzés hagyományát
jelenti, hanem a bölcsességre való törekvést is, s az utóbbinak szerves része az
erkölcsiség. A filozófia hagyomány összetettségére sokan felhívták már a
figyelmet, most csak egyet idéznék fel. Gernot Böhme azt hangsúlyozta, hogy a
filozófiát felfoghatjuk életformaként (amikor a filozófus személyiségének
megformálása hitelesíti a gondolkodó nézeteit), életbölcsességként (ehhez
azok a filozófiai törekvések sorolhatók, melyek a mindenkori “korkérdéseket”
vizsgálják, és ebben kívánnak eligazítást nyújtani), s végül tudományos
tevékenységként (ami a filozófiának azon áramlatát jelöli meg, amely kiemelkedő
fontosságot tulajdonít az ismeretszerzésnek, s ezt a modernségben a tudomány
területén kialakult konvenciókhoz alkalmazkodva végzi). Ezeket a területeket nem
határolják átléphetetlen határok, de annyiban feltétlenül különböznek egymástól,
hogy a filozófiai tevékenység érzékelhetően eltérő tétjeit mutatják fel. A
humántudományok és a filozófia kapcsolatának elemzése, Böhme
megkülönböztetésénél maradva, annak követelményét jelenti, hogy a filozofálás
mindhárom módjával ütköztessük a humántudományokat. Erre tekintettel csak
egyetlen megjegyzést tennék: a humántudománynak, mivel tudomány, a filozófia
tudományos válfajával a legharmonikusabb a viszonya, míg az életformaként
felfogott filozófia igencsak távol áll tőle. Sőt, erősebben is fogalmazhatunk: a
filozófiának azon változatai, melyek őrzik a bölcsesség igényét, ha nem is
ellenőrzik, de legalább ellensúlyt adnak korunk eltudományosodott világképével
szemben.
*
A bölcsészettudományok társadalmi feladatkörének, funkciójának
vizsgálatát két különböző, ám összekapcsolható kérdés megfogalmazásával
kezdeném. Az egyik: “mit várhat el a társadalom a tudománytól?”, s másik pedig:
“mit képes teljesíteni a tudomány?”. A várakozások vonatkozásában, úgy gondolom,
folyamatosan túlzott és kevésbé végiggondolt igények fogalmazódnak meg. Azaz
nemcsak arról van szó, hogy amikor – egyébként a 19. század közepétől – neves
gondolkodóktól, majd a későbbiekben politikusoktól is arról hallunk, hogy a
tudománynak alapvető feladata van a társadalmi élet jobbításában, a társadalmi
integráció elmélyítésében, a társadalom jövőjének formálásában, akkor egyszerűen
olyant követelnek, aminek a tudomány nem tud megfelelni, hanem arra is
gondolnunk kell, kívánatos-e, hogy a tudomány ilyen központi szerepet kapjon a
társadalmi életben? Közel négy évszázad telt el azóta, hogy Bacon megírta az
újkori tudományosság alapművét (Novum organum scientiarum), majd
utópiáját egy tudomány által szervezett társadalomról (Nova Atlantis).
Bacon még úgy gondolta, hogy a tudomány nemcsak hasznos ismereteket ad a
világról, de hozzájárul a társadalom morális javításához is. A 20. század utolsó
harmadára viszont ez az optimizmus végképp elenyészett, sőt felerősödtek a
tudományellenes törekvések. Ez a bizalomvesztés azonban elsősorban a
természettudományokat érintette. Újságok, televíziós, rádiós műsorok szinte
naponta felhívják a figyelmet arra, hogy azok az eszközök, melyekről azt hittük,
az ember érdekében avatkoznak be a természeti folyamatokba, éppen hogy tetemes
károkat okoznak. De mikor olvasunk, hallunk a nem-természettudományok
(humántudományok, társadalomtudományok) kockázatairól? Arról, hogy a
lélekgyógyászat a lelkiélet manipulációját is eredményezheti, a
társadalom önismeretét szolgáló kutatások alapvető orientációk, értékrendek
megkérdőjelezésére is rábírhatja az embereket, hogy történeti
vizsgálódások tévutakra vezető mitológiákat hívhatnak életre?
Amikor hatásos tiltakozásokban kifejeződik, hogy az ember több mint
különböző technológiák tárgya, akkor gyakorta elfeledkezünk arról, hogy nemcsak
a természet-, hanem a humántudományok is szolgáltathatnak tárgyasító
technológiákat. A tudomány nem lehet az élet (legyen szó biológiai, társadalmi,
szellemi vagy lelki életről) szerveződésébe meghatározóként beavatkozó tényező.
Életünk annál sokszínűbb, semmint rábízhatnánk magunkat a világhoz való
közelítés egyetlen, azaz tudományos, módjára. Az esztétikai élvezet keresése, a
transzcendencia iránti vágyakozás, elődeinktől kapott értékvilág továbbvitele,
közösségek identitás teremtése – csak néhányat említve – mind, mind ugyanoly
fontos része életünknek, mint a világról szóló ismeretek bővítésében
elkötelezett tudomány. Hangsúlyoznám, a tudomány az ismeretszerzésre
specializálódott részrendszere a társadalomnak, ugyanakkor a cselekvésmotivációk
között csak egy az ismeretanyag. Attól, hogy tudjuk, miként lehet
atombombát előállítani, nem kell feltétlenül előállítani, illetve ha
mégis előállítják, mint ahogy a 20. század történelme ezt egyértelműen mutatja,
akkor ez az ismereteken túli politikai, katonai törekvésekből táplálkozott. A
tudomány társadalmi szerepének felerősítése nemcsak a társadalomtechnológia
veszélyeinek fokozásával jár, hanem a tudományon kívüli területek (pl. politika)
felelősségének csökkentésével. Amikor olyan vélemények fogalmazódnak meg a
társadalmi nyilvánosságban, hogy a politikai döntésekben a tudományos szakma
álláspontját kell érvényesíteni, akkor egyfelől feltételeződik: az adott
kérdésről a tudományban egyetlen érvényesként elfogadott válasz van, másfelől
ezzel hallgatólagosan ugyan, de felmentik a politikusokat döntéseik felelőssége
alól. Hiszen, mondhatják, csak azt tették, amit a tudomány mondott.
Az eddigiekben azt taglaltam, hogy miért nem kívánatos a tudomány túlzott
bevonása a társadalmi élet be, a továbbiakban néhány érvvel azon meggyőződésem
indokolnám, hogy a tudomány nem is képes áthatni a társadalom mindennapjait,
ugyanis a tudományos tudás és a mindennapi ismeretek között komoly átfordítási
nehézségek vannak. Egyszerűbben fogalmazva: a tudomány mind a társadalom
mindennapi életétől, mind a másféle specializált értelemrendszerektől (vallás,
művészet, politika, jog, egészségügy stb.) határozott elkülönülést mutat.
Gondoljunk csak a különböző tudományok saját nyelvére, fogalomkészletére, vagy
arra, hogy a tudományos kutatásban nem a mindennapi élet tapasztalatainak
feldolgozása történik, hanem a tudomány önmaga hozza létre a számára releváns
tapasztalatokat. Ez nemcsak a természettudományok területén van így (az elemi
részecskék viselkedése nem tűnik fel a mindennapok tapasztalatvilágában), hanem
a humántudományoknál is hasonlót figyelhetünk meg. Pl. történészek különböző
korszakok lassan változó struktúráit kutatják, s ezekkel a struktúrákkal
magyaráznak stabilitásokat/változásokat, ugyanakkor a mindennapi életben nem
élünk át struktúrákat mint olyanokat. Vagy például az etnometodológiát
megalapító Garfinkel oly módon próbálta megismerni a mindennapi életben használt
rutinizált háttértudást, hogy a kísérleti alanyokat kizökkentette megszokott
cselekvéssorukból, meggátolta, hogy a rutinizált háttértudás automatikusan
érvényesüljön, majd aziránt érdeklődött a kísérleti személyeknél, hogy mit
tettek volna, ha a gátlás nem állna fenn? Vagyis egy olyan recepttudás
megfogalmazására, reflexiójára késztette a kísérleti személyeket, amit különben
a mindennapi élet normál eseteiben nem tesznek meg.
Nem véletlenül hoztam olyan példát, amiben látványosan kitűnik a tudományos ismeretszerzés reflexív jellege. Ez a jellemző ugyanis alapvetően elkülöníti a tudományos ismeret szerkezetét a mindennapok tudásától. Ha azt mondjuk, hogy a tudományos ismeretszerző tevékenység reflexív, akkor ezzel azt állítjuk, hogy a kutató a saját kutatási kontextusát megkülönbözteti más kontextusoktól, azaz különböző kontextusok háttere előtt vizsgál egy adott problémát. A tudomány világképe éppen ezért nevezhető polikontexturálisnak, vagy ha stilárisan is fokozni akarjuk a mindennapi tudástól való különbözőséget, azt is mondhatjuk: a reflektált monokontexturalitás jellemzi. Ezzel szemben a mindennapi élet valóságképe egyszerűen monokontexturális: ami van, az van, ami nincs, az nincs. Amikor ennek alapján a tudomány a mindennapi élet valóságképét “alulreflektáltnak” nevezi, akkor azt is fontos látnunk, hogy ez az értékelés csak a tudomány szemszögéből releváns, a mindennapi élet recepttudása éppen a reflexiós deficit következtében képes stabil orientációt adni a világban.
A tudományos reputációk vonatkozásában is élesen eltér egymástól a
tudományon belül tevékenykedők ismerete és a társadalomban élő ismeretek,
értékelések a tudományról, a tudományos teljesítményekről. A tudományon belül
alapvető orientációt ad a tudományos reputáció, még akkor is, ha tudott (és ez
tudott), hogy a magasabb reputáció elérésében nemcsak a tudományos ismeret
originalitása, hanem gyakran a tudós intézményi pozíciója is szerepet játszhat.
A tudományon belül képződő értékelési rangsorok kettős funkciót látnak el.
Egyfelől közvetíti a társadalom felé a tudomány önképét (diszciplínák,
gondolkodók, témák fontosságának rendezett halmazát), igaz, erősen redukált, s
így “emészthető” formában, mivel a tudománnyal nem foglalkozóknak nem szükséges
a művek tartalmával megismerkedni. A mindennapi élet ismeretvilágában a
“tudományos tájékozottság” jobbára a tudományos reputációk ismeretét jelenti.
Másfelől a tudományos reputáció a tudomány védőmechanizmusaként is működik,
mivel azt intézményesíti, hogy tudományos teljesítmények felől maga a tudomány
döntsön, ami persze nem jelenti automatikusan, hogy a tudományon belüli
értékelések feltétlenül helyesek, hanem csak azt jelenti, hogy ebben a
tudománynak van döntési kompetenciája és felelőssége.
A társadalmi nyilvánosság azonban nem közvetíti a tudományon belüli
elismerési rangsorokat, hanem megalkotja saját értékelését. Így vannak
médiasztár tudósok, akik a tudományos közösségükben nem ritkán kevésbé
jegyzettek. Hogy a tudomány belső értékelési mechanizmusa nem egyezik a
társadalmi nyilvánosság értékelésével – ez persze érthető, hiszen másféle
kritériumok érvényesülnek a társadalmi nyilvánosságban. Fontossággal bírhat a jó
fellépés, az érzékletes példák megtalálásának képessége, az, hogy a
tudományterület kapcsolatba hozható valamilyen aktuális társadalmi problémával,
vagy éppen, hogy a hírműsor szerkesztője kit ismer személyesen a tudósok
köréből. A humántudományok esetében talán nagyobb a távolság a tudomány
önértékelése és a társadalmi értékelés között, mégpedig azért, mert
hathatósabban működik az a látszat, hogy e tudományterület problémái
közvetlenül kapcsolhatók a mindennapi élet tapasztalatvilágához, s így
kézenfekvőnek gondolhatják a társadalmi nyilvánosság véleményformálói, hogy
saját értékelésük megegyezik a tudomány önértékelésével. Egyébként ez a látszat
abban a korábbiakban említett elvárásban, ami a humántudomány közvetlen
jelenlétét szorgalmazza a társadalom mindennapi életében, jelentős szerepet
játszik. Mivel a természettudományok vonatkozásában kevésbé magabiztosak a
társadalmi nyilvánosság formálói, ezért inkább hajlanak arra, hogy átvegyék a
természettudományokon belül kialakult értékeléseket.
A tudomány sajátosságainak számbavételekor meg kell említenem egy olyan
jellemzőt is, ami nem annyira a mindennapi tudásvilágtól különíti el a
tudományt, hanem a többi specializált értelemrendszertől (pl. a vallástól, az
egészségügytől, a politikától, a jogtól). Miről is van szó? A modern társadalom
különböző funkciórendszerein belül többnyire aszimmetriaképződés figyelhető meg.
Gondoljunk csak a politikára, amin belül megkülönböződik a kormányzók és a
kormányzottak helyzete, a jogon belül a jogászok és a jogi konfliktusokkal
érintettek, az egészségügyön belül az orvos és a páciens, az oktatásban a tanár
és a diák, vagy a művészetben az alkotó és a műélvező. A tudományon belül
viszont nincs ilyen aszimmetria. A tudomány nem egy aszimmetrikusan képződött
publikumnak szól, hanem önmagának. A tudósok közönségét más tudósok adják.
Nincsenek aktív és passzív résztvevők, hanem csak “láthatatlan kollégák”, akik
abban a tudáshelyzetben vannak, hogy egymást valamiben megérthetik.
Ha elfogadhatóak a fenti megállapítások, akkor talán egy megalapozottan
nyugtalanító képpel zárható gondolatmenetem. A filozófia rendelkezik azzal az
irritáló potenciállal, hogy állandóan kérdésessé tegye az uralkodó tudásformák,
korunkban a tudomány, azon igényét, hogy életünk meghatározójává váljon. A
modern társadalom szerkezeti sajátossága, azaz a társadalmi szférák
differenciálódása, további gátakat emel egy tudományosan szervezett “szép új
világ” megvalósulása elé. Hogy ebben a széttagolt világban miként találja meg
önmagát mint egészt az ember – ez tagadhatatlanul az egyik legfontosabb
életprobléma, s ehhez a filozófiai hagyományban is találhatunk támpontokat. Ám e
helyen nem ezt akartam részletezni, hanem csak azt, hogy nem a tudomány
segítségével.
A filozófia és a bölcsesség kérdésének vázolásában
elsősorban Gernot Böhme: Weltweisheit, Lebensform, Wissenschaft.
Frankfurt am Main, Suhrkamp Verlag, 1994, és Willi Oelmüller (szerk.):
Philosophie und Weisheit. Paderborn/München/Wien/Zürich, UTB Schöningh
Verlag, 1989 (a Marquard idézett ebben a kötetben található) könyvére
támaszkodtam. A modern tudomány jellemzésében az alábbi művek adtak számomra
alapvető ösztönzést: Lothar Schäfer: Das Bacon-Projekt. Frankfurt am
Main, Suhrkamp Verlag, 1993; Rudolf Stichweh: Zur Entstehung des modernen Systems
wissenschaftlicher Disziplinen. Frankfurt am Main, Suhrkamp Verlag, 1984;
Niklas Luhmann: Die Wissenschaft der Gesellschaft. Frankfurt am Main,
Suhrkamp Verlag, 1992; Jürgen Mittelstraß: Die Häuser des Wissens.
Frankfurt am Main, Suhrkamp Verlag, 1998.