Keresztszeghy István

A politikai harc kriminalizálódása Magyarországon

 

 

 

„Aki sárral dobál, maga is sáros lesz”

 

 

1. A dolgozat felvetései

 

Egy átlag újság és hírfogyasztó számára is egyre feltűnőbbé válik, hogy a politikusok egyre többször bírósági ügyek résztvevőivé válnak. Ez a jelenségsorozat arra indítja a politológust, hogy elméleti síkon is magyarázatokat keressen. Jelen írás célja nem más, mint a politikai felhangú bírósági perek, a politika és jog egyik határterületének politikatudományi feltárása. 

 

A dolgozat hipotetikus állítása az, hogy egyre hangsúlyosabbá válik, ily módon kimutatható a politikai küzdelmeknek egy új dimenziója, amely a bírósági tárgyalótermekben lokalizálható. Egyes politikai aktorok céljaik elérésére új technikát kezdenek mind rendszeresebben használni. Ez a technika a bírósági perek lefolytatásában, elsősorban azok kezdeményezésében érhető tetten, ugyanis a bírósági ügyek „időigényes volta” miatt a hírekből élő politika elsősorban az eljárás megindítására koncentrál. A pártok és politikusok szavazatszerző stratégiái között feltűnik a bírósági ügyekkel való operálás is, melynek lényege, hogy a politikai elitcsoportok – rövidtávú céljaikat követve – a választók meggyőzésében eddig megszokott formáitól eltérően, ebbéli tevékenységükbe a bíróságokat is mind jobban be kívánják vonni. A politika eredeti működése során a politikai alternatívák „versenyeztetése” a politika terrénumában zajlott és a választók a szavazáskor „ítélhettek”. Az eddig megszokott módtól eltérően a politikus-szavazó-meggyőzés interakcióba egy negyedik „faktor” (öntudatlanul is) bevonódik: ez pedig a bíró(ság). A bírói ítéletek, közhangulat, politikai retorika és szavazatszerzés négyesének viszonyrendszeréről lesz szó. A kialakuló konstellációban a választók ítéletét a bíróságok ítéletei befolyásolják.

 

A magyar választók elérésének és mozgósításának módja – a politika professzionalizálódásával párhuzamosan – nagyban változik. A professzionalizálódás fogalmának többfajta értelmezése létezik: egyfelől a profi politikus újraválasztásának érdekében folyamatosan figyelembe veszi, hogy az általa vezetett közösség milyen elvárásokkal él, és ezek függvényében cselekszik. Ezzel párhuzamosan él az a felfogás, amely a politikusok által követett praxisból indul ki. A dolgozat utóbbira helyezi a hangsúlyt: a rendszerváltástól kezdve a politikai osztály a választói döntések befolyásolására különböző, és állandóan változó technikákat alkalmaz. Ennek az átalakulási folyamatnak része a „politika tárgyalótermesítése”, a politikai konfliktusok jogi ügyekben való tálalása, kifejezése. Munkám egyik kiemelkedő kérdése, vajon az amerikai és olasz tendenciáknak megfelelően beszélhetünk-e egyáltalán arról a jelenségről, amelyet a politika kriminalizálódásának mondanak. Statisztikai szinten kimutatható-e az ilyen karakterű ügyek megszaporodása? Ezen kérdések nyomdokain a nyugati társadalmak egy részében megfigyelhető folyamatok alapján a magyar sajátosságok feltérképezésére törekszem.

Ennek egyik részterülete az idősík kifeszítése, amelyen látható egyfelől, hogy az igazságszolgáltatás és a politika határterületeiről milyen kérdések kerülnek a közélet színpadára, másfelől a politikai implikációkkal rendelkező bírósági ügyek száma az idő előrehaladtával milyen arányban változik. A szakirodalom egybehangzóan a média szerepét hangsúlyozza az elemzett folyamattal kapcsolatban. A médiumok egyfelől felemelik, sok esetben felfújják azokat a témákat, amelyek jól dramatizálhatóak, könnyen felmutatható drámai karakterrel bírnak, (pl. egy tárgyalótermi ítélethirdetés mindenképpen ebbe a kategóriába tartozik), másfelől sajátos belső működési mechanizmusaiból fakadóan leegyszerűsítik, és esetleges elfogultságuk nyomán torzítják is azokat. Sokszor az újságírók jogi képzettségének hiánya is nehezíti a helyzetet, a bonyolult jogi helyzetek és szakszavak tisztázására ilyenformán csekély az esély. Mindezekből kiindulva vizsgálni fogom a 90-es évek közepétől a magyar közéletben zajló perek médiumokban való megjelenését, tálalását. Itt kell distinkciót tenni a megjelenések politikai kommunikációs célja, és az egyes ügyek hátterében megjelenő társadalmi kérdések között. Az ügyek ismertetéséből rögvest kitűnik majd az a rövidtávú politikai kommunikációs cél, amelyet a szavazatszerzés motivál. Mindemellett valószínűsítem, hogy az egyes ügyek mögött meghúzódnak olyan szimbolikus ügyek is, amelyek feltárása a jobb megértést szolgálja.

Az alapvetésekhez tartozik az a meglátás is, mely szerint az etika kérdésköre is benne foglaltatik a kérdéskörben. A moralitás faktorát szintén minden, a témában megszólaló szerző hangsúlyozza. E részletkérdést nem kívánom elemezni, ugyanis messzire vinné a vizsgálódást. Általánosan igaz, hogy a közösség a politikusokat más mérlegre teszi, mint például az üzleti élet szereplőit. Ami a gazdasági szférában sikeresnek mondható, az a politikaiban megengedhetetlen. A választói megítélésnek pedig van egyfajta erkölcsi jellege, amely szintén a politikai specialitása: a politikusok mérettetnek meg csupán etikai alapon, ezzel párhuzamosan az üzletemberek például nem.

 

A dolgozat két részre oszlik, az elméleti kontextus és a nemzetközi példák vizsgálata a magyarországi helyzet felméréséhez szolgál keretül. USA-beli és olaszországi felmérésekből, kutatásokból indul ki az írás, ugyanis ezek az országok mutattak fel viszonyítási alapot. A második rész a különösen nagy horderejű, a politikai folyamatokra komoly hatással lévő bírósági ügyek elemzésével foglalkozik majd az imént megnevezett szempontok szerint[1].

 

2. Elméleti kontextus

 

A felvetések után arról az elméleti hálóról lesz szó, amely a Magyarországon is regisztrált jelenség, a politikai felhangú perek elharapódzásának elemzését segíti.

 

      A különböző hatalommegosztási technikákra épülő államhatalmi rendszerekben a bírói hatalom súlyát három dimenzió mentén vizsgálja a szakirodalom, továbbá a bírói-ügyészi hatalom két fejlődési irányát ismerteti.[2] A bírói hatalmi ág államhatalmi szisztémában betöltött szerepét a szervezeti önállóság, a bírói kar átpolitizálódása, és az ítélkezés gyakorlatának dimenziói mentén vizsgálják. Mindhárom tényező egyidejű átalakulása a bíróságok neutrális, jogszolgáltató szerepéből való kimozdulást eredményez. Önigazgatásában és finanszírozásában önálló, politikai alapon szerveződött és az ítélkezésében az egzakt törvényi szabályozás helyett az alkotmányban foglalt absztrakt passzusokra hivatkozó bírói kar egyre nagyobb súllyal szól bele a társadalom vezetésébe. A „felfejlődő” bírói-ügyészi hatalmi ág aktivitásának két irányát regisztrálták a tőlünk nyugatabbra fekvő államokban: az eseti ítélkezésen túlmutató, nagyobb népcsoportok életét egyszerre szabályozó bírósági ítéletek felvállalása, ezáltal a parlamenttől való átvétele (társadalomirányító ítéletek-döntések), valamint a társadalmak politikai vezetésének közvetett kontrolálása, a felettük való büntetőbíráskodás kifejlődése (a politikai felelősség kriminalizálása). 

Ezek alapján a magyarországi helyzetről az mondható, hogy az Országos Igazságszolgáltatási Tanács, a bíróságok önkormányzati szervének 1997-ben történő felállításával megteremtődött a bírói hatalmi ág szervezeti önállósága. Ám sem a bírói kar politikai alapon való csoportosulását/szerveződését, sem az alkotmány absztrakt normáira alapozott ítélkezési gyakorlatát nem láthatjuk kialakulóban[3]. Ilyenformán sem az imént említett társadalomvezérlő döntések átvételéről, – mint ahogyan az az USA-ban megvalósult – sem a politikai felelősség kriminalizálásáról nem beszélhetünk (példa Olaszország, Tiszta Kezek mozgalma). [4] Mégis ha folyamatában szemléljük az államhatalmi ágak egymáshoz viszonyított súlyát és nem pillanatképet készítünk e témában, akkor a magyarországi folyamatokban jelentős változásokat regisztrálhatunk.

 

A konfliktusokat államhatalmi szervek munkatársai, dolgozói, képviselői és vezetői között látjuk kibontakozni, ilyenformán a dolgozat elméleti kiindulópontja az a hatalommegosztásos állami berendezkedés, amelyet Magyarországon az 1989/90-es alkotmánymódosítások hoztak el. Ám ha az alkotmányjogi megközelítésről rögvest leteszünk, és politológiai szempontokat érvényesítve szemléljük a magyar közjogi struktúrát, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy a végrehajtó, és törvényhozó hatalmi ágak funkcionálisan összecsúszva működnek: egyfelől a parlament egyik fő feladata a kormányzáshoz szükséges politikai háttér folyamatos biztosítása, másrészt a parlamenti többség bizalmát élvező kormány csak és kizárólag a koalíciós frakciók támogatásával kormányozhat. Ezt a meglátást továbbgondolva látószögünkbe kerül a bírói hatalmi ág; így feltehetjük a következő kérdéseket: a politika logikája belép-e egyáltalán a jogi szférába, ha igen milyen mértékben, s e sajátságos logika milyen viszonyokat generál? Regisztrálhatunk-e politikai nézetekre visszavezethető bírói ítéleteket, vagy sem? Vagy a helyzet éppen fordítva van: a jogi szféra eseményei válnak a politikai élet részévé. Ha inkább így van, akkor a megváltozott politikai viszonyok milyenségének leírására kell törekedjünk. A dolgozat a második gondolati szálon indul el, ennek kutatástechnikai és politikatudományi- prioritási indoka is van. Egyfelől a bírósági iratokba való betekintés jelenleg igen nehézkes, a résztvevő felek hozzájárulása szükséges, valamint a politikatudomány számára fontosabb kérdés az, hogy mi az, ami a politikai folyamatokra hatással van.

 

Elméleti szinten tehát az mondható, hogy a jogos/jogtalan binaritás (a jogszabályokban lefektetett normáknak való megfelelés illetve meg nem felelés) alapján működő jogi alrendszer működése egyre jobban hatással kezd lenni a kormányra kerülni/ellenzékben maradni kérdése körül forgó politikai alrendszerre, olyan formán, hogy a hatás kiváltását a politika kezdeményezi. Egyszerűbben a közélet színpadának új szereplője lett/lesz a bíróság. Kicsit bővebben: a politikai nézetkülönbségek nem a politikai szférán belül kerülnek eldöntésre, hanem egy másikban, mégpedig a jogiban, más szavakkal a politikai nézetkülönbségek jogi „köntösbe öltöztetve” kerülnek (a médiumok óhatatlan torzításán keresztül) a közvélemény elé.

 

A hatalom gyakorlásának, a hatás kiváltásának primér közege egyfelől a parlament lenne, valamint a kormányzati pozíciók megszerzése és folyamatos „használata”. Ezen felül azt is többször megtapasztalhattuk, hogy a politikai szereplők "hatni kívánása" minden olyan döntés és pozíció környékén megjelenik, ahol a befolyásolás lehetősége nagy arányú. Rendre hallunk olyan híreket, amelyek más társadalmi szférába átnyúló „hatni kívánásról” szólnak, a politika minden fontosnak mondható területet/kérdést/döntést elér. Egyik legkézenfekvőbb példája ennek a fajta hozzáállásnak a közszolgálati televíziók vezető rétegének folyamatos cseréje, ezáltal az igen fontos hírforrás/médium dominálása. Továbblépve, miért lenne kivétel a jogi szféra? Egyetlen példa álljon itt a jog területéről: a jogrendszer egységesítését ellátó Alkotmánybíróság intézménye és az általa kibocsátott határozatok befolyásolására irányuló politika. Az AB-t kvázi politikai szervként tartjuk számon, ugyanis az alkotmánybírói kinevezések az országgyűlési-politikai egyeztetések során dőlnek el, valamint több, a politikai porondon eldönt(he)tetlen kérdés alkotmányjogi beadványban kerül egy szinttel feljebb, az Alkotmánybíróság elé megoldásra-döntésre várva. (Pl.: eutanázia, abortuszkérdés.) A jogi alrendszer egy másik befolyásolási lehetősége Olaszországban már honos gyakorlat, – ennek elvi lehetősége már Magyarországon is adott – az önálló bírói önkormányzat politikai alapon való tagolódása és működése.[5]

A vezetők a vezetettekre való hatás kiváltására a lehető legtöbb döntésből származó előnyt a saját maguk előnyére kívánják fel/kihasználni, a harmadik (bírói) illetve (hibásan) a negyedik (média) hatalmi ágnak tartott területére átnyúló politikai kívánásokon tehát nem kell meglepődnünk. A jog területén születő döntések is alkalmasak lehetnek a szavazók meggyőzésére, a statisztikai adatok azt mutatják – a 90-es években kialakult ítélkezési bizonytalanságon és gyakran éveken át húzódó ügyek után – hogy a magyar lakosság bizalma a bíróságokban ezidáig töretlen. Nehéz megállapítani, hogy a politikusok hogyan és miként, milyen motivációból „kezdtek a bíróságra járni”, valószínű, hogy első esetekben nem számoltak a lehetséges következményekkel, az új dimenzió felfejlődésével. A politika kétpólusúsága egyre jobban előhozza azt a logikát, amelyekben a politikai elitek egymásra rálicitálva vágnak vissza a mindennapos sérelmeikért. (Utalnék itt a mottóra) Ez jelen esetben a politikai életben egyre gyakrabban alkalmazott „bírósági fegyver”-használat elharapózását jelenti.

 

3. Nemzetközi trendek, magyarországi párhuzamok

 

Az amerikai szerzők a kormányzati potenciál, és stabilitás prioritásából indulnak ki. A tárgyalótermekben, kongresszusi vizsgálóbizottságokban folyó politikai harcot deformálódásnak, természetellenes fejlődési iránynak tartják. Meglátásuk szerint a politikai szavazatszerzés stratégiáinak ilyetén alakulása egyfelől a kormány teljesítőképességét, valamint a közösség vezetőkbe vetett bizalmat rombolja.[6] A politikai testek feladata a közösség érdekében történő adekvát cselekvési stratégiák kidolgozása, valamint végrehajtása lenne. A hatalmi pozíciók megszerzése ebben a megközelítésben eszközjellegű, a probléma abban áll, hogy a hangsúly csupán a hatalomért folyó harcon, és annak megtartásán van. Ginsber és Löwi statisztikai adatokkal támasztották alá, hogy az USA-ban az elmúlt harminc év során tízszeresére emelkedtek a közszereplőket vádoló esetek száma. Az elmúlt tíz egynéhány évben, de legfőképpen az elmúlt ciklus közepétől kezdődően hazánkban is egyre megszaporodni látszanak az amerikai esetekhez hasonló ügyek. A tengeren túli tények feldolgozása által egy másik jelenségre is koncentrálni kell, ez pedig a büntető jellegű közigazgatási egység felállításának kérdése. Az USA-ában a Watergate-botrány után került felállításra az ún. „Kormányzati Etika Hivatala” (Office of Ethics in Government), amelynek tevékenysége tulajdonképpen a felső politikai vezetés morális monitoringolására szolgál. (Működését tekintve az OEG bárminemű információ birtokában független ügyészt nevez ki, aki a közszereplő ügyében az eljárást olykor évekig is folytatja. A legismertebb ilyen kinevezett ügyész Kenneth Star volt, aki több éven keresztül nyomozott Clinton után.)

Az amerikai példához hasonló megoldást regisztrálhatunk a Medgyessy kormány felállítása során is: a Keller László politikai államtitkár által vezetett közpénzügyi államtitkárság amerikai előképéhez hasonló kormányzástechnikai jelleget mutat: Magyarországon is megteremtődött annak lehetősége, hogy a politikai ellenfél elleni fellépést jogi úton lehessen elindítani. Látva, hogy az „ügyészi államtitkárság” milyen területeken munkálkodik joggal tehető fel a kérdés, politikai megtorlásokkal, vagy valóban a költségvetési pénzekkel való gazdálkodással kapcsolható-e össze a közigazgatási egység tevékenysége. Tehető ez azért is, mert olyan esetekkel is találkoztunk, amelyekben a szocialista politikusok konfliktusainak lehettünk tanúi, Keller László a Hattyú-ház ügyben és az autópálya-építések pályáztatásának alkalmával is felemelte a hangját a közpénzek érdekében, mindkétszer politikai keretek közt simultak el az ügyek.

Az imént már megkezdett téma, amelyet az amerikai szerzők feszegetnek, hogy az amerikai társadalom egyes alrendszereiben sürgős változtatásokra, szabály-módosításokra lenne szükség. Ezen kérdésekre a politikai eliteknek kellene választ találniuk, alternatívákat kidolgozniuk, majd esetleges megválasztásuk után végrehajtaniuk. Ám pontosan az imént említett tevékenységek miatt, a pereskedésekre és a hatalom megszerzésére és megtartására irányuló erőfeszítések miatt nem marad idő, energia és kapacitás új alternatívák kigondolására és véghezvitelére. Nyilvánvaló a magyarországi párhuzam: nem kell a magyar társadalom egyes alrendszerei strukturális válságának ismertetésére szentelni, elég ha az egészségügyre, vagy a mezőgazdaságra gondolunk, továbbá a bevezetésben már említett jelenségre utalni: a politikusok egyre több időt szánnak a  pereskedésre.

 

Összességében látható, hogy az amerikai és magyar politikai vezető réteg módszereiben kimutathatóak a hasonlóságok. A hazai folyamatok lassan-lassan kezdik felmutatni a nyugati országok egyikében-másikában már kialakult formákat. A tényfeltáró riportok, vizsgálóbizottsági és bírósági eljárások hármasára épülő amerikai intézmények csírájában már hazánkban is kialakultak, elég ha a Tocsik ügy kivizsgálására felállított bizottságból kiaknázott politikai tőkére gondolunk, amelynek a Fidesz tulajdonképpen a holtponton való átesését köszönhet. De eszünkbe juthat a Szabadi botrány kipattanása után sorban született tényfeltáró riportok sorozata, amelyek az Agrárinnovációs Kht. és a Közraktározási Rt-nél történt visszásságokat igyekezték feldolgozni. A Székely ügy bizonyítja, hogy a kialakulóban lévő gyakorlatnak nem csupán negatív hozadéka van, az ország képviselőinek a börtönbüntetéssel, mint reális veszéllyel kell számolniuk.     

 

A ’90-es évek olasz politikai életéből vett tapasztalatokat Ferrarese összegezte, az ő munkájából a következőt kell megfontolás tárgyává tenni. Az olasz politikai elit 1992-től permanens morális válságba került, ugyanis korrupciós és egyéb törvényellenes cselekedetei lelepleződése után az ügyészség több ezer ügyben indított büntető eljárásokat. Kb. 500 esetben született elmarasztaló ítélet. Érdekes jelenség, hogy a lakosság támogatása, a „többség támogatása” átállta az ügyészség mögé, ilyenformán az ügyészség hatalmi súlya a politikai elit ellenpárjaként fejlődhetett fel fel. A Tiszta Kezek kampánya során az ügyészségről az a kép alakult ki az olasz lakosság fejében, hogy ez a csoport az, amely a politikai csalafintaságokat felszámolja, amely minden elítélhető mozzanattól megtisztítja a politikai életet. (Ferrarese az ügyészeket az olaszok „keresztes lovagjainak” nevezi.) Az olasz médiumok imidzs-formáló képessége, a sorozatos híradások és politikai szappanopera szerű közvetítések által formálódott át a lakosságban az olasz ügyész-karról alkotott kép, ilyenformán válhatott politikai szereplővé, erővé. (Ezen a kialakult képen az sem változtatott, hogy utólag több tudományos munka és újságcikk is az ügyészek politikai alapon elfogult munkálkodását bizonyította be).

Mindezek fejlemények két magyarországi jelenségre hívják fel figyelmünket. A magyarországi folyamatokban a Polt Péter vezette ügyészséget lehet példaként hozni, amely vádemelési gyakorlatával jelentős hatással van politikai folyamatokra, ugyanis bizonyítékok hiányában sorra szünteti meg a nyomozásokat a Fidesz-kormány idején lezajlott, ellentmondásos ügyekben. Lehetősége azért van erre, mert alkotmánytechnikai szempontból a magyar megoldás kirívó: az ügyészség az igazságügyi kormányzat alól kikerülve önálló hatalmi tényezőként működik, a parlamentnek való felelősség tulajdonképpen jelképes, a Legfőbb Ügyész ellen intézett interpellációk leszavazása semmiféle „szankcióval” nem jár. Itt utalnék a szervezeti önállóságra vonatkozó elméleti alapvetésre és a kérdéskör folyamatként való szemlélésére: az ügyészség egyre inkább politikai tényezővé válik, vezetőjét a jobboldal utolsó bástyájaként emlegetik.

 

Az elméleti alapvetés és nemzetközi párhuzamok után lássuk a magyarországi fejleményeket.

 

4. A magyar politikai küzdelem kriminalizálódása = a lejáratási technikák fejlődése

 

A politikai professzionalizálódásának előrehaladtával változást láthatunk a bíróságra vitt ügyek témáit és szereplőit illetően. Három szakaszt különítek el ebben a dimenzióban.

Az első kormányzati ciklusban, – illetve a Tocsik ügy kipattanásáig, amely ebből a szempontból vízválasztó – olyan témák váltak bírósági ügyek témájává, amelyek az állam berendezkedésével illetve intézményeinek működés közbeni eseményeivel, illetve az azokról szóló vitákkal kapcsolatosak. A politika és a jog metszetében zajló események markáns szereplője ebben az időben az alkotmánybíróság, annak szerepe, működése az új államiság elérkeztével kitüntetett figyelmet vívott ki magának. A jogállamiság kérdésköre dominálta az új magyar köztársaság kikiáltását követő években a médiumokat, megszámlálhatatlan sok cikk és publicisztika jelent meg ebbe a témában. Itt kell megemlíteni az akkoriban még nagyon is élő állampárti múlt hozadékaként működő, az állambiztonsági szervek működésével kapcsolatos eseteket is. Ebben az időszakban derült fény az első kormányzati ciklus idején folyó „olajos ügyekre”. Azóta több kísérlet volt ezek feltárására, legutóbbi az Orbán ciklus idején, ám egyik során sem sikerült megnyugtató válaszokat találni. A Pallag László kisgazda politikus vezette vizsgálóbizottság tevékenykedése eredménytelen volt, a bizottsági elnöknek nem sikerült állításait bizonyítania. A hírbe hozott belügyminiszter és prominens MDF politikus személyiségi jogi pert indított, melyekben elégtételt is szereztek jó hírnevük megsértéséért.

A Tocsik per annyiban cezúra a szakaszolásban, hogy ezt követték az olyan korrupció gyanús ügyek, amelyekben a politikusok áttételesen már érintve voltak. Ettől  a pillanattól számolhatunk azzal a megváltozott helyzettel, amelyben a politikusok leglényegesebb tulajdonsága és a politikai kereskedelemben használt tőkéje, a hitelessége kerül támadás alá. A második szakaszban politika közeli személyek kerültek gyanúba, párt-pénztárosok (pl. Boldvai és Budai) és titkosszolgák (Földi, akinek a neve a nyírfaüggyel és a Defend ügy kapcsán tért vissza).

2000 tájékára teszem a második cezúrát, ugyanis a kisgazda politikusok (Székely, Szabadi) ellen induló eljárásokkal kezdődött meg az a korszak, amelyben már a politikusok közvetlenül érintettségét regisztráljuk, az ország vezetői elsősorban büntető, de polgári perek résztvevőivé is váltak. Nem meglepő az sem, hogy a 2002-es országgyűlési választások környékén szaporodtak meg ezek az esetek, s intenzitásuk azóta csak növekszik. Itt kell visszautaljak az amerikai szerzők által bevezetett fogalomra a RIP[7] eszközrendszerére, amely a tengerentúli politikusok lejáratására „fejlesztettek ki”. Ezeknek az eszközöknek a használata a Tocsik ügy kipattanása óta csak fokozódik.  Összegezve az 1996-ig tartó átmeneti időszak után – amikor is a politika területén az új állam működésével igen laza viszonyban álló kérdések voltak kapcsolatba hozhatóak a bíróságokkal – a közvetett illetve közvetlen érintettség időszakát különítem el. Jelenleg ez utóbbi mind teljesebb kifejlődésének lehetünk tanúi, tulajdonképpen a politikusok szavahihetőségének, bizalomra alkalmas voltuk megkérdőjelezéséről szólnak a perek.

 

Egy másik megközelítésben a büntető és polgári perek különválasztására is ügyelnünk kell. Pokol (2002, 2003) és az amerikai szerzők (Ginsberg és Löwi, 1994) is jelezték, hogy a politikusok bíróság elé citálása nem minden esetben káros, az ügyek kimenetele a politikai elit, közvetve a közélet megtisztulását is szolgálhatják. Erre az esetre legkiválóbb példák a kisgazda perek, a választók bizalmából megválasztott Székely László bizonyítottan önkormányzati-közbeszerzési és költségvetési-támogatási, tehát közpénzekből igyekezett magának eltenni, míg Szabadi Bála a mezőgazdasági igazgatás pénzkeretéből kívánt rossz helyre, illetve több esetben indokolatlanul csoportosítani. Kérdés persze, hogy a társadalom számára ezek az esetek inkább a korrupt politika további bizonyítékát jelentik, vagy a közösség egyfajta megtisztulási folyamatot lát benne. A személyiségi jogi perek, amelyek tulajdonképpen a politikai perek „futottak még” kategóriájába tartoznak szintén visszatérően napirenden vannak (legtöbbször a büntetőperekkel párhuzamosan is futnak), azonban nem tesznek sokat hozzá a lejáratási célokhoz, ugyanis a közvélemény ingerküszöbe olyannyira megnövekedett, hogy a tocsik-ügykor tapasztalt társadalmi felzúdulás már rég a múlté. Megállapítható az is, hogy a jó hírnév megsértése és rágalmazás törvényi tényállása nehezen bizonyítható, az eredeti állapot helyreállítása is igen problémás ezekben az esetekben. A fentebb említett distinkció alapján az állítható, hogy a büntetőperek egyfelől a valóban törvénybe ütköző cselekedetek leleplezésére szolgálnak, valamint a politikai aktorok legértékesebb kincsét, a beléjük vetett bizalmat károsítják. Ezzel szemben a polgári perek legtöbbször kishírben jelennek meg, a lakosság észlelése és ezek általi befolyásolhatósága kérdéses. Logikailag ide tartozik az a megjegyzés is, mely szerint a politika terrénumában zajló cselekedetek abba a szürke zónába tartoznak, amelyeknek megítélése igencsak nehézkes. A politikusi tevékenység kijáró természetének szükséges és elengedhetetlen velejárója a kölcsönös előnyök motiválta cselekvés. Ebben a megközelítésben a határvonal a lobbizás és a megvesztegetés között igen keskeny.

 

Egy harmadik dimenzió mentén a vizsgált ügyeket két megközelítésben szemlélhetjük. Egyfelől a feljelentésekből, keresetekből tisztán kirajzolódnak azok a közvetlen kommunikációs nyereségek/veszteségek, amelyek az ügyek imterpretálásából és a választói reakciókból származnak. Ezek áttekintése során fény derül azokra a rövidtávú politikai célokra, amelyek motiválták az aktorokat. Egyszerűbben fogalmazva egyfelől az a kérdés, hogy melyik politikai csoportosulás mire használ egy-egy ügyet. Az események figyelemmel kísérésekor az is kiderül, hogy milyen eredménnyel járt a törekvés, hozott-e szavazatot, növelte-e a csoportosulás cselekvési lehetőségeit, vagy éppen a „ügyetlen felhasználás” (kommunikáció) következtében a párt vesztett népszerűségéből. Ettől kissé elüt az a fajta szemlélet, amely a rendszerváltás óta eltelt kicsivel több, mint tíz év alatt lezajló folyamatok szimbólumaként lát egy-egy ügyet. Így képződött például Tocsik Mártából a tocsikolás igéje, amely a közhangulat morális felháborodását fejezte ki, azzal kapcsolatban, hogy az átrendeződés időszakában hatalmas összegek mozogtak, és találtak új gazdára, olyanokra, akik jó helyen jó időben voltak. A közösség rituális megtisztulásához szükség volt egy bűnösre, aki egy személyben felmutatta a közösség által igazságtalannak érzett pénzek eltűnését.

 

Az elmúlt, több mint tíz év politikai tartalmú pereinek áttekintése után a következő szűkítéssel élek. Miután a perek igazi célja a lejáratás, továbbá a vezetők vezetettek közti interakció elsődleges közege a média ezért kommunikációs alapú szűkítés kell eszközöljek. Ez nem jelent mást, mint a politikai tyúkperek leválasztását a nagy közfigyelmet kiérdemlő, és a közvéleményre kimutathatóan hatást gyakorló ügyektől.

 

4.1. A Tocsik ügy – a közvélemény pénz-érzékelésének kialakulása – 100 milliók forognak a tudtunk nélkül

 

Az ügy rekord-hosszóságú volt: 1996 szeptemberében a Fideszes Deutsch Tamás egy parlamenti felszólalásában hívta fel az ügyre a figyelmet. 1996 decemberében kezdődött a Fővárosi Bíróságon a polgári per, amelynek tárgya az ÁPV Rt. és Tocsik Márta között köttetett megbízási szerződés volt. 2002 októberében a Legfelsőbb Bíróság kimondta a szerződés semmisségét, ám a szerződést nem a jogszabályokba, hanem a jó erkölcsbe ütközőnek találta. Büntetőügyi síkon az ügy kipattanását követő évben indultak az események, a Fővárosi Bíróság 1997 novemberében kezdte tárgyalni Tocsik Márta és nyolc társának ügyét. Első fokú ítélet másfél évre rá született, a bíróság Tocsikot és Liszkai Pétert az ÁRV Rt. vezető jogászát felmentette csalás és okirat-hamisítás vádja alól, viszonyt elmarasztalta a volt párt-pénztárosokat: Boldvai 10, Budai 6 év letöltendő fogházbüntetésre ítélte. Újabb három év telt el az újabb első fokú eljárás lefolytatásával, miután a másodfokú bíróság az első fokot kötelezte az eljárás újbóli lefolytatására. Fordult a kocka, 2002 márciusában Tocsikot és Liszkait, valamint Szokai Imrét az ÁRV Rt. volt vezetőjét ítélték el – letöltendő börtönbüntetést kaptak. A büntetőügyben másodfokon az LB 2003 áprilisában hirdetett ítéletet, amelyben Tocsik Mártát felmentette a csalás vádja alól, ám magán-okirat hamisítás miatt 400 ezer forint pénzbüntetésre ítélte. Szokai felfüggesztett szabadságvesztét kapott. Az ügynek végig politikai felhangjai voltak: az SZDSZ-es Budai György és az MSZP-s Boldvai László pártpénztárnokok nyilvánvalóan mutatták a politikai implikációit az esetnek. Tocsik Márta 1996 októberében az vallotta, – majd 1997 januárjában azt visszavonta – hogy az akkori  kormánypártok pénzügyei felett diszponáló Boldvai és Budai több száz ezer forint átutalására késztették.

 

A Tocsik üggyel ébredt rá a lakosság, hogy a rendszerváltást követő első években átlag ésszel fel nem fogható pénzösszegek vándoroltak – legtöbbször a lakosság tudta nélkül – egyik zsebből a másikba. Az ember alapjában véve irigy, így hatalmas közfelháborodás kerekedett az ügyből. Ám az irigységen túlmenően a lakosság igazságérzetét is nagyban érintette a hatalmas pénznek számító 800 millió forintos sikerdíj köztudatba való kerülése. A Bokros csomag idején a választók egyébként is ki voltak hegyezve a bérek alakulására és a vele járó munka mennyiségének viszonyára. A Fidesz ügyesen érzett rá erre a hangulatra, s politikailag példaértékűen aknázta ki az ügy kivizsgálására felállított vizsgálóbizottság adta lehetőségeket. A Fidesz politikusai – és elsősorban Orbán – mindig is jól detektálták a lakosság biztonság utáni vágyakozását, a kormányzásuk alatti büntető törvénykönyv módosítás alapja pontosan a választók nagy részének rendpárti igénye volt. Pontosan a Tocsik-üggyel indult el a népességben a keményebb büntetőpolitika iránti kívánalom. Az MSZP másképpen nem reagálhatott, az országgyűlés alkotmányügyi bizottságának meghallgatása után Horn Gyula miniszter-elnök a köztársasági elnöknél kezdeményezte Suchman Tamás privatizációs miniszter felmentését, annak morális felelősségét megállapítva. Összességében az akkori ellenzék profitált politikailag az ügyből, a kormányerők defenzívába szorultak.  

Ugyanakkor azt is észre kell vennünk, hogy ez idő tájt alakult újjá a népben a pénzfogalom: az állampárti berendezkedés pénzviszonyaiból egy másfajta pénzrendbe való átmenet szimbolikus választóvonala volt a Tocsik ügy, valamint az eset kapcsán kialakult sokk.

 

Tocsik Márta az ellenőrizhetetlenül folyó pénzösszegek párt-közeli elosztásának szimbólumává vált. Nem esett nehezére, a médiumok folyamatos tudósítása következtében minden magyar ember hallott az ügyről, az ügy bonyolultságából, és a tájékoztatás torzításaiból fakadóan az átlagemberben nem is alakulhatott ki reális kép az ügy kapcsán. A média számára könnyű esetet „szállított”, egy személyben tudott felmutatni, megszemélyesíteni egy jelenségsorozatot. Az ügy hossza is a felelősségre vonás elmaradását közvetítette, az ítélethirdetéseket mindig meghaladta az idő. Látnunk kell azt is, hogy az ítéletek ellentmondásossága a bírósági gyakorlat kialakulatlanságát, kiszámíthatatlanságát, különösen gazdasági ügyekben való bizonytalanságát kommunikálta.

 

4.2. A kisgazdák politikai bukása – a bizalom elvesztésének fokozatai: a Székely, a Szabadi és a kazetta-ügy

 

            A rendszerváltás utáni harmadik ciklus kronológiájához tartozik a kisgazdapárt körüli botrányok históriája. A kisgazdák botrányos vezetőjéről szóló tudósítások mellett három ügy foglalta le visszatérően a médiumok figyelmét. A különböző perekről szóló híradások nagymértékben hozzájárultak – ha nem is önmagukban – a kisgazdapártból való végleges választói kiábránduláshoz.

 

A folyamat Székely Zoltánnal kezdődött, akit 2000 októberében az Ügyészségi Nyomózó Hivatal a budapesti Gellért Szálló előtti parkolóban tetten ért. A képviselő 20 millió forintos „kenőpénz” átvételének szándékával érkezett. Két hónappal később a képviselő előzetes letartóztatásba került, 2001 áprilisában a Fővárosi Nyomozóhivatal vádemelést nyújtott be ellene. 2002 december 12-én a Legfelsőbb Bíróság 6 év fogházban letöltendő szabadságvesztére ítélte, valamint 9 millió forint pénzmellékbüntetéssel sújtotta vezető beosztásban elkövetett vesztegetésért. A politikus kistelepülések csatornázására és egyéb infrastrukturális beruházásokra kiírt pályázatok elbírálásánál végzett illegális cselekedetet, a megnyerhető pénzek 5-6%-ért az elbírálás befolyásolását ígérte az Emődi polgármesternek és Balla Dániel vállalkozónak. Ezen felül a projektekbe kisgazda érdekeltségű alvállalkozók bevonását is el kívánta érni. Az ügy precedens értékű volt, ugyanis Székely az újkori magyar demokrácia első politikusa, akit jogerősen szabadságvesztésre ítéltek. Az elsőfokú bíróság, és a Legfelsőbb Bíróság ítéletei egybecsengenek a már korábban említettekkel: a bírósággal való bárminemű kapcsolat egy politikus (politikai csoport) hitelét nagymértékben rontja, ez a választók preferenciáira is hatással van. Az ügy a már fentebb jelzett kategóriába tartozik: előfordul, hogy a bírósági ügyek ténylegesen törvénysértést tárnak fel, ilyenformán a közélet tisztaságát segítik elő. A politikai pártok nem különösebben kommentálták a történteket[8].

 

Szabadi Béla volt FVM politikai államtitkár via-doloros-ája 2000 elején kezdődött. Ekkor indítványozta az ügyészség a Ferencvárosi Torna Klub és az Agrárinnovációs Kht. között létrejött reklámszerződés semmisségének kimondását. Az indoklás szerint a aktus színlelt volt. Nem sokkal később 1 Mrd 26 millió forintra elkövetett károkozás, csalás sikkasztás, okirat-hamisítás, valamint hűtlen kezelés miatt fogták perbe Torgyán első számú bizalmasát. A nyomozásról szóló folyamatos híradások mellett politikai értelemben 2001 novemberében csúcsosodott ki az ügy: az ügyről szóló politikai kommentárok a kisgazda képviselő mentelmi jogának felfüggesztéséről való szavazás előtti parlamenti felszólalásokban, és az azt követő napok nyilatkozataiban hangzottak el. A szocialisták közvetve Orbán Viktort támadták, annak politikai felelősségét vélelmezve. A szokatlanul korán megkezdődött kampány elején (2001 őszén) egyértelmű volt a lejáratási indíték: a miniszterelnök politikai felelősséggel tartozik a kisgazda politikusokért – állították a szocialisták. A baloldali ellenzék retorikájának mindig is meghatározó eleme volt (az egyébként a szalonképesség mezsgyéjén járó) kisgazdákért való felelősségre vonás (riogatás) taktikája, amelynek felerősítésére kitűnő okot adott a megbotló kisgazda államtitkár. Szabadi „parlamenti védőbeszédében” koncepciós perre hivatkozott, többször megemlítette, hogy a Fidesz-politika jelen esetben is presszálja az igazságszolgáltatást. Ezt az érvelést a baloldal is átvette. A kormányfő ügyes kommunikációs húzással[9] a bíróságok védelmére kelt: az MSZP tulajdonképpen a független bíróságokat támadja. Hasonló taktika mentén Orbán a párpolitikát és a kormányzati cselekvést kettéválasztva, – magát utóbbihoz vonva – a kormányzat nevében cselekedett, KEHI vizsgálatokat rendelt el. Véleménye szerint ezek nyomán derült fény a visszásságokra. Minden egyéb pártpolitikai konfliktus, amely nem rá tartozik, így vonta ki magát a konfliktusos politikai mezőből. Az ismertetett nyilatkozatokból kirajzolódnak az egyes politikai csoportok stratégiái, a Fidesz kivárt, és a kisgazdák morális kipontozódására erősített rá, míg az ellenzék a fordított „ami együtt van az össze is nő” elv alapján projektálni próbálta a morális fiaskót a Fideszre, de mindenek előtt a kampányt vezető Orbán Viktorra.

 

A bizalomvesztés folyamatának betetőzése volt a 2001 januárjában kipattant kazetta ügy, amely már magát Torgyánt is elérte. (A szabadi-ügyben is már felmerült a pártvezér neve, maga is többször megerősítette, hogy tart a letartóztatástól.) Deéssy Géza kisgazda szimpatizáns vállalkozó rögzített egy beszélgetést, amelyen 3 millió forintos kenőpénzről esik szó. A összeg Torgyán Attilán keresztül jutott volna el apjához, ezzel jobbítva kisgazda cégek pályázatokon való nyerési esélyeit. Az ügyészség a vádemeléshez nem talált elegendő bizonyítékot, a pénzzel elindult Benczéné Tóth Juditról (korábbi kisgazda ÁPV Rt. delegált) nem lehetett bebizonyítani, hogy át is adta volna a pénzt. Annak ellenére, hogy nem lett az ügyből bírósági per, a skandallumot követően Torgyán József lemondott miniszteri tisztségéről.

 

Mint ahogyan az várható volt a 2002-es országgyűlési választásokon a kisgazdapárt már nem jutott be a parlamentbe. Az állandósult botrányok következtében a második vonalbeli kisgazda politikusok a Torgyán után maradt hatalmi űrbe egyszerre akartak benyomulni, amely az egységes fellépés fellazulásához vezetett. A kisgazda perek megerősítették a választók nagy részében már korábban is meglévő kétséget, hogy az FKgP képviselőinek szakmai hozzáértése erősen megkérdőjelezhető. A közvéleményben a kisgazdapártról egy szakmai felkészülést mellőző, széthúzó, és sorozatos közpénzügyi tisztázatlanságokba keveredő politikai csoportosulás kép alakult ki, amely ily módon nem tudott a továbbiakban megfelelő és megbízható politikai alternatívát felmutatni.

 

4.3. A bírósági perek, mint a professzionális magyar politika része: Medgyessy és Várhegyi ügyei

 

2002 novemberében jobboldali lapokban megjelent cikkek nyomán állampolgári bejelentés érkezett Medgyessy lobbi-ügyéről a Legfelsőbb Ügyészségre, amely azt a Fővárosi Főügyészségre továbbította, hogy döntsön arról, hogy a bejelentés értékelhető-e feljelentéséként. Medgyessy tanácsadó cége A Gresham palota eladásakor az V. kerületi önkormányzatnál lobbizott a Gresco részére – sikerrel. Decemberben kezdte meg a nyomozást a Szervezett Bűnözés Elleni Igazgatóság befolyással való üzérkedés alapos gyanúja miatt. Az V. kerületi önkormányzat szocialista képviselőinek, szakértőknek és a Gresco munkatársainak meghallgatása után a rendőrség véleménye szerint fennállt az üzérkedés alapos gyanúja. Ekkorra már 2002 áprilisát írtuk, az országgyűlési választások első fordulóját követő napon a Fővárosi Ügyészség a nyomozás hosszabbítását rendelte el, majd az új parlament megalakulása előtti napon 2002 május 14-én megszüntette azt. Jó hírnévnevének megsértése miatt Medgyessy polgári pereket is indított a Magyar Nemzet és a Demokrata újságok ellen, amelyeket 2003 márciusában meg is nyert. A Fővárosi Bíróság sajtó-helyreigazításra kötelezte az orgánumokat.

 

Az ügy kommunikálását, ha bal-jobb megoszlásban megfigyeljük a következő állapítható meg.  Azon túl, hogy nyomtatott sajtó elfogultsága-támogatása az ügy kapcsán  egyértelműen kimutatható, továbbá mindkét oldal sztárügyvédek szakvéleményét is felvonultatta, ezek egy része értelem szerűen elítélő, másik része felmentő volt. Mindezeken felül, ha a politikai ellenfelek nyilatkozatait megfigyeljük egy alapvető különbségről mindenképpen számot kell adni. A szocialisták egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat tettek, a védekező pozíciójába szorultak, egyetlen reakciójuk a vádaskodás és a visszavágás volt. A szocialisták késéssel  tértek át a megfelelő taktikára, amelynek lényege az áthárítás volt. A baloldal prominensei a konkrét eseményeket elfelejtve a jobboldal indítékairól kezdett beszélni. A Fidesz tulajdonképpen egész idő alatt nem nyilatkozott meg az ügyben, az ügy elindulása egy magán/anonim bejelentésnek köszönhető.

 

A Gresham palota lobbi-ügye példázza legtisztábban azt a folyamatot, amelyet a dolgozat hipotezisei között említettünk: a bírósági perek generálása egyre inkább a magyar politikusok eszközévé kezd válni. Az ügy kipattanásának időpontja (2002 novembere, a 2002-es országgyűlési választások kampányának kezdete) kétséget kizáróan mutatja, hogy a kampányban felhasználható és felhasznált témáról van szó. Az ügy lényege is árulkodó: a támadás az ellenzék első emberére, a szocialisták kampányát irányító Medgyessyre irányult: a cél a szocialista vezető hitelességének lerontása, az általa szimbolizált értékek és a szocialista programban megfogalmazott értékek diszkrepanciájának felmutatása volt (jólét a bankárnak versus jólét az átlagembernek). Jól dramatizálható és kommunikálható felállással állunk szemben: egy személy, (jelen esetben a szocialisták első embere) ennyi- meg ennyi tisztázatlan pénzt kapott, a társadalom számára még kevéssé ismert, ezért bizalmatlanságot keltő közvetítői munkáért. Továbbá a téma alkalmas volt egyéb, az akkori kormánypártok számára kellemetlen témák semlegesítésére is (autópálya-építés, fantomcégek). Azért is látszott alkalmasnak a lobbiügy arra, hogy kampánytémává emeljék, ugyanis a magyar emberben mélyen él az a (tév?)hit, hogy a politikusok csak a saját zsebükre dolgoznak: a politikai osztály lételeme a pénzek lenyúlása, szürke utakon keresztül való átcsoportosítása. A jobboldal vezetése azzal nem számolhatott, hogy kialakult egy ugyanolyan erős vélekedés is, mely szerint a már magukat megszedettek alkalmasabbak a hatalom gyakorlására, ugyanis ők már úgy sem tesznek el többet. Kissé módosítva: Medggyessy jó lesz vezetőnek, ugyanis neki már nem a pénz kell, van neki már így is van elég. A állami szervek bizonytalansága is világosan kirajzolódott, a rendőrség és az ügyészség többször egymás elé tolták az ügyet, egymást hívták fel feljelentésre, kiegészítésre, nyomozásra és miegymásra, amelyre a bonyolult büntető eljárás jog kínált lehetőséget. A laikus számára mindenképpen ellentmondó, hogy, ha a rendőrség bizonyítottnak lát egy bűncselekményt, akkor az ügyészség miért szünteti meg a nyomozást és miért nem emel vádat. Itt szeretnék a hipotézisek közt megfogalmazottakra visszautalni: a politikai elit játszmáiba és a választókkal folytatott interakcióba vannak mélyen beágyazódva az állami szervek, működésükre, döntéseikre  e viszonyrendszer nagymértékben meghatározza. Továbbá a Gresham palota ügye rávilágít arra a korábban már jelzett jelenségre: tisztázatlan az érdekérvényesítés összefoglalóan lobbi-tevékenységnek nevezett tevékenységcsoportja, valamint evvel párhuzamosan a pártfinanszírozás kérdése. (Nem véletlen, hogy az ügy lefolyása alatt tűzte napirendre a törvényhozás a lobbi törvény javaslatát.)

 

Várhegyi Attilát 2002 novemberében a másodfokon eljáró bíróság jogerősen hanyag kezelés miatt két év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte és 500 ezer Ft pénzmellékbüntetés megfizetésére kötelezte. A per tárgya Szolnok megyei jogú város önkormányzatának tulajdonában lévő ingatlanok és (minő meglepő) kampánypénzek körüli tisztázatlanságok voltak. A bebizonyosodott vád szerint Várhegyi, az akkori szolnoki polgármester áron alul és a Fidesz kampányát anyagiakban támogató cégnek értékesített egy Szolnok belvárosában lévő épületet. A Budai Központi Kerületi Bíróság első fokú ítélete után az akkori kultusztárca politikai államtitkára lemondott tisztéről, a másodfokú elmarasztaló verdiktet követően képviselői mandátumáról is. Ez abból a szempontból figyelemre méltó, hogy a politikus européer módon reagált az eseményekre, ilyenformán az ügy eszkalálódásának is elejét vette. Cselekedetéből fakadóan az ügy a másodfokú ítélet kihirdetését követő pár nap múlva lekerült a napirendről. A Fidesz prominense eleget tett a választókban élő demokratikus normáknak is, elfogadva a „demokratikus játékszabályokat” levonta az ítélet konzekvenciáját, távozott a köz képviseletére kialakított posztokról. Nem várta meg például azt a jogértelmezési vitát sem, amely az országgyűlési képviselők jogállásáról szóló törvény összeférhetetlenségi passzusait értelmezi: képviselő nem lehet az, akit jogerősen szabadságvesztésre ítélnek. (pontosítás-kikeresés) Arra még nem volt precedens, hogy a szabályozás kiterjed-e a felfüggesztett szabadságvesztésre is. A politikus változatlanul állította, hogy lelkiismerete tiszta, a baloldalnak támadási felületet sem hagyott, a pártigazgatói székbe vonult vissza. Az MSZP nem találhatott fogást az üggyel kapcsolatban politikai ellenfelén, ugyanis az nem volt tovább vádolható a továbbiakban azzal, hogy kormányában/frakciójában korrupciógyanús képviselő tevékenykedik. Kissé megfordítva a Fidesz a korrupció ellen fellépő politikai erővé vált: saját pártjában is szankcionálta a félrelépőket.

 

A Happy End Kft. és a Fidesz közelinek mondott fantomcégek folyamatos napirenden tartásából, az ezzel kapcsolatos nyilatkozatokból próbált még politikai hasznot húzni a politikai baloldal. Összességében ez az elkötelezett szavazók meggyőzésére volt alkalmas, új szavazatok szerzésére kevésbé. 2003 szeptemberében azzal zárult az ügycsoport, hogy a Fővárosi Főügyészség bűncselekmény hiányába megszüntette a nyomozást a volt Országimázs Központ és a Happy End között fennálló pénzmozgások vizsgálatában. Tette ezt annak ellenére, hogy a rendőrség csalással és hanyag kezeléssel vádolt több volt MEH-alkalmazottat. Ez az ügyészségi aktus azokra az egyéb ügyekben való esetekre rímel, amelyekben szintén az ügyészség szüntette meg a nyomozást, ilyen volt a Millenáris Kht, a MTV-beli ügyeket, a MFB Rt, ügyeit és az ún. fantomcégeket, és a stadionbeléptető rendszereket. Ez az ügycsoport átvezet a jelenbe, a Polt Péter Legfőbb Ügyész elleni támadások témakörét érinti, valamint részben érinti a Keller László vezette közpénzügyi államtitkár tevékenységét – amely közigazgatási egységnél az előképek esetén esett szó.

 

 

5. Konklúzió

 

Visszatérve az elméleti keretre: a magyar bírói-ügyészi hatalmi ág súlyának számottevő növekedésével nem számolhatunk, ám a nemzetközi minták alapján elemzett politikai ügyek arra világítanak rá, hogy politikusok-bírók-ügyészek tengelyből több, a harmadik hatalmi ág súlyának növekedése felé mutató jelek érkeznek.  Annak ellenére, hogy sem a társadalomvezérlő döntések átvételéről nem beszélhetünk, az ítéletek egyedi esetekre vonatkoznak és egzakt normákra épülnek, valamint a bírói-ügyészi kar pedig nem került olyan helyzetbe, hogy az ország vezetéséről közvetve, a politikusok feletti ítélkezés által döntsenek, mégis az elmozdulás irányába történő fejleményeket száma kell vegyük. A politikusok részéről nyilvánvaló a „nyitottság”: szavazatszerző technikáik között megjelentek a jogi alrendszert felhasználó formák. Legtisztábban ezt a fejleményt a Grasham ügy mutatta fel: kampány idején, a média felé jól tálalható helyzetet a kampányba bevonni, az ellenzék vezérének pénzügyeit megpiszkálva, annak lejáratására törekedni. A Keller féle „ügyész-államtitkárság” is a „pozitív” politikusi hozzáállás kitűnő példája, politikai alapon szelektálva, valamint a közpénzekre hivatkozva a politikai ellenfél bíróságra való küldése általános fogássá vált. Volna, ha a Legfőbb Ügyész nem állt volna ellen ezen kezdeményezéseknek. Az ügyészség államhatalmi struktúrában való elhelyezkedése, az igazságügyi igazgatástól való függetlensége alkalmassá tette politikai vitákba való bevonására. A Polt Péter „ellen” benyújtott interpellációkra érkezett legfőbb ügyész válaszok el nem fogadása ez is nyilvánvalóvá tette. Az OIT 1997-es felállításával megteremtődött annak a lehetősége is, hogy a bírói kar politikai alapon szerveződjön, az ítéletekben, a kinevezésekben és előmenetelekben a politika szerepet játszhasson. Erre eddig nem került sor, a bírók és részben az ügyészség hozzáállásán, ellenállásán eddig megtört az átrendeződés. Összességében a politika felől érezhető egyfajta nyomás a jogi procedúrák politikai eszközzé való formálására, amely mindenek előtt az ügyészség „politikai ügy lepergető” hozzáállása, és a bírói kar semlegessége miatt megbukik. 

 

A körüljárt ügyek alapján könnyen arra a következtetésre juthatnánk, hogy a politika ténylegesen korrupt, a morális standardok közvetítésére is hivatott politikusok sokszor bizony elbuknak. Ennél azért árnyaltabb a helyzet, több olyan komponense van a kérdéskörnek, amelyről szólnunk kell, ugyanis a közbeszédben nem esik róla szó. A politika (valós) forrásigénye megoldatlan, gondolok itt a pártfinanszírozási és lobbi-törvények kidolgozatlan, illetve utóbbi esetben nem létező voltára. A demokrácia működtetése, a modern demokrácia kampányai igen drágák, az anyagi eszközök kirendelésének hiányában a Tocsik-ügyben felmerült problémák kerülnek elő. (A párt-pénztárosok érintettsége nyilvánvalóvá teszi a felvetés jogosságát.)

 

Az is megállapítható, hogy a választó/hírfogyasztó sok esetben labirintusban érzi magát. A jogi szféra belső működése laikusok számára amúgy is nehezen értelmezhető, hátmég akkor, ha az ügynek esetleg politikai témája, ahol a félrevezetések, félreinformálások mindennaposak. Ehhez csatlakozik a médiumok elfogult (újfent bebizonyosodott) tájékoztató tevékenysége, valamint az újságírók, riporterek elégtelen jogi képzettsége. Mindezek összességében  a választó bizalomvesztése, a politikai apátia felé hatnak. Ide tartozik a politikai osztály magatartása is, mely politikai nyilatkozataiban a demokratikus berendezkedés elvileg független intézményeinek működéséről szól. A folyamatos politikai üzenetek, melyek a bíróságok, ügyészség és rendőrség munkájáról, szerepéről, elfogultságáról megint csak a választók zavarodottságát, ezen keresztül kiábrándultságát szolgálja. 

 

 

 

 

Felhasznált irodalom

 

 

 

 

Ferrarese, Maria Rosalia: Penal Judiciary and Politics in Italy, in: Global Jurist Topics: 2001/2 (Internet)

 

Benjamin Ginsberg: Politics by other Menans, in: Theodore Jr., Lowi: American Government, 1994, New York – London

 

Pokol Béla: A bírói hatalom aspektusai, Politikatudományi szemle 2003/2

 

Pokol Béla: A bírói hatalom expanziója: okok és következmények (összehasonlító tanulmány, 2002) (Kézirat)

 

Etzioni, Amitai (2001): The Politics of Accusation.

In: National Law Journal. 2001/3.

    

Etzioni, Amitai (2001b): It’s a Crime, the Way Politicians Go at it.

In: Washington Post 2001. 08. 05.

 

Carlo Guarnieri / Pedro Magarlhaes: Democratic Consolidation, Jurical Reform, and the Judicialization of politics in Southern Europe (2001, Internet)

 

Martin Shapiro: Judicialization of politics in the United States (1994/Internet)

 

Horváth Péter: A bírósági rendszer Olaszországban. Jogelméleti Szemle 2000/2.

 

Dionne, E.J. Jr.: Why Americans hate politics, 1991, New York, Simone and Schuster