Kigyóssy Katinka

Louk Hulsman abolicionizmusa

 

[d1] 

 

 

 

“Az, hogy egy cselekményt ’bűntettnek’ – vagy ’vétségnek’ – hívunk, rendkívül leszűkíti nemcsak annak lehetőségét, hogy megértsük mi történt, hanem az adható válaszok körét is. Ha a büntető igazságszolgáltatás redukáló, absztraháló szűrője helyett egy olyan természetes szűrőt alkalmaznánk, ami az állami-társadalmi struktúra helyett az egyénekből indulna ki, sokkal több féle válasz fejlődhetne ki. Egy parabola talán jobban szemlélteti ezt.

Öt hallgató él együtt egy albérletben. Egy alkalommal az egyikük (1. számú hallgató) – talán dühében, talán idegességében – összetöri a közös tévét. Vajon hogyan reagálnak a többiek? Termesztésen egyikük sem örül. De mindegyikük, a saját módjukon egyenként elemezve a helyzetet, különböző hozzáállást tanúsíthat.

A 2. számú hallgató nagyon mérges, és kijelenti, hogy nem hajlandó tovább együtt lakni az 1. számú hallgatóval, ezért javasolja, hogy rakjak ki a ’bűnöst’. A 3. számú hallgató azt mondja, hogy csupán egy új tévét kell venni, amit természetesen az 1. számú hallgató fog kifizetni. A 4. számú hallgató szerint, akit nagyon megviseltek az események, az 1. számú hallgató bizonyara beteg, ezért meg kell nézetni egy orvossal, pszichiáterrel, stb. Végül, az 5. számú hallgató azon gondolkodik, hogy eddig úgy tűnt, jól megértik egymást így öten, bizonyara azonban valami mégsem működik jól a kis közösségükben, ha ez megtörténhetett; ő azt javasolja, hogy üljenek le, s beszéljék meg közösen mi is történt, illetve miért.

Íme a lehetséges reakciók egész skálája : a büntető, a kompenzatórius/jóvátételi, a terápiás és a békítő stílus…Ha elfogadnánk, hogy a közvetlenül érintett személyek legyenek a konfliktus feloldásának urai, láthatnánk, hogy a büntető válasz mellett gyakran alkalmaznának más, a társadalmi kontroll körébe tartozó stílust; egészségügyi, nevelő jellegű intézkedéseket, pszichológiai vagy anyagi támogatást, kártérítést, jóvátételt, stb.

Számomra nincs bűntett, sem vétség, hanem ’problémás helyzetek’ léteznek. S a közvetlenül érintett személyek részvétele nélkül ezen ’problémás helyzeteket’ lehetetlen megoldani emberséges módon.”

                                                                

/Louk Hulsman[1]/

 


 

 

Louk Hulsman a Leideni Egyetem jogi karán szerzett diplomát. A jogi diploma megszerzését követően a holland Honvédelmi Minisztériumban dolgozott, ahonnan több mint két éves kiküldetést kapott Párizsba, hogy az Európai Védelmi Közösség ideiglenes bizottságának munkájában vegyen részt. A holland Honvédelmi Minisztériumban töltött öt év alatt a katonai büntetőjog területével foglalkozott, ezen belül is a kegyelmi és a feltételes szabadlábra helyezés iránti kérvényekkel. A Minisztériumban szerzett tapasztalatai alapján világossá vált számára, hogyan készülnek a törvények, illetve hogy társadalmunkban semmi sem működik a felállított modellek szerint[2].

A Honvédelmi Minisztérium után az Igazságügy minisztériumban helyezkedett el, emellett pedig a strasbourgi székhelyű Büntető Kérdések Európai Bizottságának elnökévé választják.

1964-ben hívjak meg a Rotterdami Egyetem újonnan felállított jogi karának Büntetőjog Tanszékére. Az abolicionizmus gondolata itt fogant meg, illetve teljesedett ki, amikoris – ahogyan Hulsman írja – “észrevettem, hogy a büntető igazságszolgáltatási rendszer, a kivételes véletlenektől eltekintve, nem úgy működik, mint ahogyan az azt legitimáló elvekből következne”[3]. Ezt támasztotta alá Thomas Mathiesen[4] könyve is.

Hulsman úgy latja, hogy nagyrészt az egyetemnek az államrendszert, így az igazságszolgáltatást igazoló tevékenysége, szerepe van, ugyanakkor kritikai hozzáállás is jellemzi. Emellett az egyetem lehetővé teszi az empirikus kutatásokat, valamint a jogi megközelítésen kívül egyéb megközelítések alkalmazását. Ez hozzásegítette Louk Hulsmant a büntető igazságszolgáltatási rendszer új, globális megközelítéséhez, s ezáltal az abolicionista nézeteinek megszilárdulásához. A jogtudományt tanítván, gyakorolván úgy tűnik számára, hogy a jog nem a várt válaszokat adja. Egy a büntetéskiszabással kapcsolatos kutatás megerősítette ezt. A kutatás arra irányult, hogy olyan normatív modellt fejlesszen ki, amely alapján – a büntetőjogászok és kriminológusok nagy része által elfogadott elvek szerint (a büntetés tettarányossága, a büntetőjog szubszidiaritása, stb.) – ’igazságos’ büntetés szabható ki. Majd ezt a modellt számítógépre telepítette, hogy konkrét esetekben ’kiszámítható’ legyen a büntetés, illetve annak mértéke. A kísérlet meghökkentő eredményre vezetett. “Megkérdeztük a számítógépet, hogy egy adott esetben mi lenne a megfelelő büntetés. A számítógép azt a választ adta : nincs büntetés. Akárhogyan változtattuk meg az adatokat, a feltételek sosem vezettek arra, hogy a rendszeren belül igazságos büntetést lehessen kiszabni. Ez 1970-ben történt.[5]” S ez lett a kiindulópont.

 

 

 

  1. Az abolíció szükségessége[6] - a büntető ’gépezet’ kritikája

 

Azt hisszük megvédhetjük a rendszert. Azt mondjuk : “Létezik egyrészt a büntető törvénykönyv, ami definiálja – és körülhatárolja – a büntetendő cselekményeket; létezik másrészt a büntető eljárásjogi törvénykönyv, ami garantálja, hogy senkit ne lehessen indok nélkül elfogni, letartoztatni. A bírák függetlenek a végrehajtó hatalomtól, az eljárás nyilvános… valamint a Legfelsőbb Bíróság őrködik az eljárások szabályossága felett.” Valóban ezt tanítják az egyetemen, s ezt az érvelést alkalmazza számos intézmény, s terjeszti a média. De mindezek a formális szabályok, elvek, amelyek a higgadt és független igazságszolgáltatást igyekeznek szolgálni, vajon tényleg megvédik-e az egyéneket minden önkényes kényszertől? S valóban érvényesek, megfelelőek a mai társadalom számára?[7]

 

Amikor a politika, a tudomány a büntető igazságszolgáltatás rendszerre utal, mindenki egy az emberek által kigondolt, megalkotott és ellenőrzött ésszerű rendszerre gondol. Úgy hisszük, hogy a rendőrség, a bírák, a büntetésvégrehajtás, illetve a törvényeket megalkotó Parlament úgy léteznek egymás mellett, hogy mindegyik a maga idejében beavatkozik az eljárásba, és összhangban működik a többivel. A gyakorlatban azonban mindegyik szerv zárt rendszerben dolgozik, s minden egyes személy, aki a bűntető gépezet működésébe beavatkozva úgy hajtja végre feladatat, hogy nem törődik azzal mi történt a gépezetben előtte, vagy hogy mi következik utána[8]. Következetes összefüggést ne keressünk a között, hogy a jogalkotó mit akart elérni egy adott pillanatban – mit fogadott el törvényként – s hogy ezt a különböző szervek, személyek hogyan alkalmazzak. Az intézmények egymás közötti viszonyát csupán a büntető törvényekhez fűződő globális kapcsolat hatja át. Ezen kívül azonban függetlenségükbe zárkóznak. Éppen ezért senki nem ura a büntető gépezetnek.

A holland Igazságügyi Minisztérium dokumentumfilmet készített arról, hogyan működik a büntető igazságszolgáltatás – a letartoztatástól a börtönajtó zárjának kattanásáig végigkísértek egy terheltet az útvesztőben. Meglepő felismeréshez vezetett! Világossá vált, hogy az eljáró szervek, személyek intervenciója mennyire tagolt, elkülönülő. A film[9], ami természetesen kedvezően kívánta bemutatni a rendszert, csupán a mechanikus, rideg eljárás benyomását tudta közvetíteni. Az eljáró személyek – személy szerint – nem éreztek megvetést a terhelttel szemben, egyikük sem alkalmazott megszégyenítő eszközöket, de a szerepük, illetve a szerepek egymásutánja alakította ki azt az egyes személyektől idegen gyakorlatot, ami csakis lealacsonyító lehetett a terhelt számára. Hasonló módon, az eljáró személyek egyenként nem feltétlenül represszív érzületűek, s jó néhányan közülük sajnálják is, hogy büntetniük kell. De sajnos a rendszer adott, őket pedig azért fizetik, hogy az ügyet egyik szakaszból a másik felé juttassak. A terhelt tehát egyfajta futószalagon halad, ahol minden alkalmazott húz egyet a csavaron, s a futószalag végére kész a termék : az esetek negyedében egy rab.

Mindez persze a rend, a közérdek, az értékek végelmét szolgálja. De ne felejtsük el, hogy a börtön egyfajta testi büntetés is, hiszen a börtön degradálja a testet – a levegő, a napfény, a fény, a tér hiánya, a négy fal közé zártság…Az egyik rossz pedig hozza a másikat. A családtól elszigeteltség, a gyermekek megbélyegzése : “Az apja sitten van”. A börtön nem egy pozitív, konstruktív, hanem értelmetlen szenvedés, ami elidegenít az emberektől és a társadalomtól[10]. A társadalom viszont úgy ítéli meg, hogy az elitélt megérdemelte, hiszen bűnt követett el, amiért szabadságvesztés büntetéssel sújtották. De mit tekintünk bűnnek; hogyan határozzuk meg, hogy mi büntetendő és mi nem?

A büntető tudományokban ismert, hogy a bűncselekmény definíciója relatív, időben és térben változó oly módon, hogy ami egy adott hely ’bűnös’, az máshol elfogadott. A szerint, hogy hol és mikor születtünk, cselekményünk szabadságvesztés büntetés alapja lehet. Azonban a cselekmény (belső) természete alapján nem tudjuk meghatározni, hogy bűntettről – avagy vétségről – van-e szó. A cselekmények meghatározásaiban nem találhatunk közös nevezőt, sem az alkalmazható büntetésekben, sem pedig a megelőzés módjában. Csupán egy mesterséges szál köti össze ezen cselekményeket, ez pedig a büntető igazságszolgáltatás formális kompetenciája. Tény, hogy a bűncselekmény meghatározása egy változtatható emberi döntés eredménye : a törvény határozza meg mi a bűncselekmény, s ezáltal a törvény az, aki meghatározza, hogy ki a bűnöző[11]. Ugyanakkor, a büntető igazságszolgáltatás rendszer közelsem jár el minden esetben, amikor kompetenciája ezt lehetővé tenné, hanem csökkentett ütemben működik[12]. Így viszont a bűncselekmény ontológiai fogalma látszik megrendülni. Ha a büntető törvény hatálya alá tartozó cselekmények jó része felderítetlen marad, vagy ha azokat az áldozatok - illetve az eljáró hatóságok diszkrecionális jogkörben - nem úgy értékelik mint bűncselekményt, azt jelenti, hogy a törvény által bűntettnek – vagy vétségnek – tekintett cselekményt nem úgy élik meg, mint a más események természetétől lényegesen eltérőt[13]. Az áldozati megkérdezések, felmérések ezt alátámasztják. Így azonban, miden elv és érték, amelyeken a rendszer nyugszik (törvény előtti egyenlőség, biztonság, stb.), alapvetően sérül, ha csupán az esetek jelentéktelen – felderített és nyilvántartásba vett cselekmények - hányadában érvényesül.

 

A büntető igazságszolgáltatás rendszer a skolasztika légkörében alakult ki, ezért - a tudatunkban évszázados hagyományként meggyökerezett módon - a büntető rendszer egybecseng a világról alkotott vallási nézetekkel. A skolasztikától örökölt manicheusi erkölcs hatására ezért könnyen elfogadjuk az ártatlan-bűnös dichotómiát, amelyen a büntető rendszer alapul[14]. Érdekes megfigyelni, hogy azok az emberek, akik személyes kapcsolataikban meghaladtak ezt a kettősséget, visszatérnek a fekete-fehér látásmódhoz, amint a büntető igazságszolgáltatásról esik szó. Aki tehát bekerült a büntető gépezetbe, az bűnös – de egy életre. Ez lenne a mi igazságunk – a végleges kirekesztés? Így azonban a büntető rendszer pontosan az ellenkezőjét éri el annak, amit szándékozott : az elitélt megjavítását. Megkeményíti, szembehelyezi az elitéltet azzal a közrenddel, társadalommal szemben, ahova “vissza akarta vezetni”. A végeredmény egy újabb áldozat.[15]

 

A büntető igazságszolgáltatás rendszer növeli a társadalmi egyenlőtlenséget. Az ítélkezők bürokratikus ’szériája’ nem áll – társadalmi – kapcsolatban az elitélendőkkel. Ugyanakkor a tekintély tisztelete tovább növeli a győztes-legyőzött közötti távolságot. A politikusok, a törvényhozó absztrakt módon lat. Ha időnként meg is tekintenek egy börtönt, azt mint ’turisták’ teszik. Amikor tehát egy újabb inkriminációról szavaznak, el sem képzelik milyen következményekkel lehet az az emberek életére. Ugyanígy a bírák, a politikusokhoz hasonlóan, pszichológiai értelemben távol vannak attól az embertől, akit elitének, hiszen a büntető igazságszolgáltatás előtt tömegesen megjelenőkétől eltérő társadalmi rétegbe tartoznak. És a szerep, amit a büntető rendszer szab a bírónak, a rendszert az emberi közelség számára átjárhatatlanná teszi. Így a bíró számára a szabadságvesztés büntetés kiszabása ebben a rendszerben csupán egy hivatali aktus. A börtön, a rabok mégkevésbé állnak közel hozzánk, akik szabadon mozgunk az életben[16].

 

A büntető igazságszolgáltatási rendszer eltulajdonítja a közvetlenül érintett személyek konfliktusát. Amint egy probléma bejut a büntető gépezetbe, megszűnik a ’főszereplők’ rendelkezési joga, s a gépezet egyszerre a ’bűnöző’ és az ’áldozat’ bélyeget üti rajuk. Mégis az ’áldozat’ úgy érzi, hogy ez az ő ’ügye’, s elképzelhető, hogy nem is akarta mindazt a kellemetlenséget, amit a büntető gépezet beindításával ért el. Gyakran, az áldozat – még az erőszak áldozata is - szemtől szemben szeretné megbeszélni az elővetővel a történteket, hogy megértse az elkövetés indokait. De ez lehetetlen, ha az elkövető börtönben van. A büntető gépezet sztereotip beavatkozása ugyanúgy kezeli az áldozatot is, mint az elkövetőt[17]. Nincs tekintettel az egyénre, s az absztrakció oda vezet, hogy a védeni kívánt személynek is kellemetlenséget okoz.

A büntető igazságszolgáltatás rendszer egyetlen típusú reakciót ismer, a represszív, büntető reakciót. Ritka azonban, hogy az érintett valóban az elkövető megbüntetését kívánja a neki okozott szenvedésért cserében. Egy viktimizáló eseménnyel szemben a reakciók igen különfélék lehetnek. Tegyük fel például, hogy a politikai-vallási összeütközésekkel tarkított Belfastban bomba robban, ami megsebesít egy embert. Nézzük meg, hogy ennek az embernek milyen reakciói lehetnek. AZ első hipotézis szerint úgy fogadja a sérülést, mint egy balszerencsét, mint egy balesetet. Az ’eseményt’ tehát természetes értelemben fogja fel; a robbanásnak tulajdonítja a balesetet, s nem kérdezi mi volt a robbanás oka. A második hipotézis értelmében természetfeletti okokhoz köti az esemény bekövetkeztét : nem járt rendszeresen misére, ezért Isten megbüntette. A harmadik hipotézis az az eset, amikor a bombarobbanás miértjére keresi a választ, amit sem a természetes, sem pedig a természetfelleti rendben nem talál, hanem a társadalmi rendre kell hivatkoznia. Ekkor az értelmezés több útja áll előtte : a társadalmi struktúrának – az észak-ír helyzetnek - vagy pedig egyetlen embernek tulajdoníthatja a sérülés okát. De térjünk vissza egy pillanatra a büntető igazságszolgáltatás rendszerhez. Amennyiben megtalálják azt a személyt, aki a bombát elhelyezte, hosszú évekig tartó szabadságvesztés büntetésre ítélik. Vajon ezt kívánná a megsebesült személy is? A büntető reakció elképzelhetetlen az első két hipotézis (természetes és természetfeletti értelmezés) esetén. A harmadik hipotézis esetén is különbséget kell tennünk. Nehéz elképzelni, hogy az adott politikai-vallási kontextusban a sérült személy egyetlen személy, nevezetesen a bombát elhelyező megbüntetését kívánná. A büntető szándék, ha egyáltalán, csakis akkor merülhet fel, ha a bombát elhelyező személyt hibáztatja egyedül a sérülés bekövetkeztéért. A sérülést elszenvedett személy a büntetés helyett lehet, hogy sokkal inkább meg akarja érteni mi történt; az is előfordulhat, hogy megbocsát. Ha pedig azt kívánja, hogy az elkövető fizessen meg tettéért, a neki okozott szenvedésért, akkor is egy valódi büntetést kívánna, nem pedig egy bürokratikus – a büntető igazságszolgáltatás rendszerben sztereotip - büntetést[18].

 

Louk Hulsman gyakran említi a büntetés eltörlését; azét a büntetését, amit a büntető gépezet alkalmaz – s ahogyan azt felfogja : egy állami szerv hatalma, hogy az érdekelt felek beleegyezése, megállapodása nélkül ’rossz’-at helyezzen kilátásba. Az államnak tulajdonított büntetés jogának megcsonkítása azonban nem jelenti azt, hogy semmilyen kényszerítő eszközt ne lehetne alkalmazni, vagy hogy a büntetőjogi felelősség megszűnne. A ’büntetés’, ahogyan azt a civilizáció érti, két összetevőt tartalmaz : 1) tekintélyen alapuló kapcsolat a megbüntető és a megbüntetett között, hogy az előbbi azt mondhassa : amit tettél az rossz, s te ezért felelős vagy…az utóbbi pedig elfogadja, hogy cselekményét elítélik; 2) az ítélet hatását erősíti a bűnbánat, a vezeklés, a szenvedés, amit ugyanezen tekintélyelv alapján lehet kiróni, illetve elfogadni. A valódi büntetés tehát az, ami feltételezi a felek egyetértését. A büntető igazságszolgáltatás rendszer bürokratikus működése azonban nem teszi lehetővé a felek megfelelő megegyezését, egyetértését. Egy olyan rendszer, ahol egy állami szerv áll szemben az egyénnel nem képes emberi büntetést produkálni[19].

 

A büntető igazságszolgáltatás rendszert könnyedén el lehetne törölni, hiszen egyike azon ritka ’társadalmi berendezkedéseknek’, amelyek különösebb probléma okozása nélkül eltűnhetnének[20], mivel a rendszert felépítő szervezetek függetlenek.

A rendőrség szerepe például nem korlátozódik a feljelentések felvételére, illetve a bűncselekmények megállapítására, felderítésére. Talán végre a közrend őrei lehetnének. A bírák és az ügyészek ugyanazon képzettséget szerzik meg, s ezért a rendszeren belüli mobilitásuk nem lehetetlen. A büntető igazságszolgáltatás rendszer eltörlése nem kívánná meg tehát a hivatalok alapvető reformját. A büntetésvégrehajtást érintené leginkább a változás, de ez sem jelentené feltétlenül a teljes felszámolást, emellett a segítő szolgálatok, pártfogói szolgálatok szerepének növekedésével új munkaerőre is szükség lenne.

A büntető gépezet megszüntetésével azok, akik a működtetésében jelenleg részt vesznek továbbra sem maradnának munka nélkül. Állítsuk meg hat ezt a megvadult lovat ![21]

 

Meg kell szüntetni a létező büntető igazságszolgáltatási rendszert, ezt a más korok ideológiájára és hamis konszenzusokra támaszkodó vak gépezetet, melynek feladata, hogy steril szenvedést termeljen. Az ilyen rendszer egy társadalmi ’rossz’.

Létezik azonban egy másfajta megközelítés. A büntető igazságszolgáltatás rendszer abolíciója a társadalom számára az újjászületést jelentené. “Elképzeléseim szerint – mondja Louk Hulsman - a büntető rendszer eltörlése egyet jelentene : a közösség, az intézmények és az emberek visszavezetése az életbe.”[22]

 

 

 

2. Vissza az életbe

 

Szamos büntetőjogi iskola kísérelte meg a büntető rendszer embertelen hatásának korlátozását. Úgy vélték, hogy a büntetés céljának átalakításával, a szabadságvesztés büntetést javító-nevelő intézkedéssé transzformálva, maga a büntető rendszer és a büntetésvégrehajtás újul meg. Sajnos azonban a gyakorlat azt mutatja, hogy a rendszer mindezek ellenére represszív maradt. Más irányzatok a büntetés eltörlését javasoltak akar úgy, hogy helyette gyógyító vagy pedagógiai eszközöket alkalmazzanak, akar úgy, hogy mindenféle beavatkozást szüntessenek meg. Azonban mindezen megközelítési módok, még az utóbbi is, a büntetést az ’elkövető’-re nézve kívánják eltörölni. Az irányzatok egyre megértőbbek, egyre emberségesebbek, s mégis a cselekvőt úgy tekintik, mint a sajnálatos eseményért felelős személyt. Ördögi kör…

A tapasztalat azt mutatja tehát, hogy nem elég társadalmi, vagy jogi megoldásokat keresnünk/találnunk, hanem magát a bűncselekmény fogalmat kell kérdésessé tennünk, s vele együtt az elkövető fogalmat[23]. Először tehát a nyelvezetet szükséges megváltoztatnunk. A büntető igazságszolgáltatási rendszer jelenlegi logikáját csakis úgy haladhatjuk meg, ha az azt alatamaszto nyelvezetet, szókincset elvetjük. A következő szavak : bűncselekmény, bűnöző, bűnözés, büntető politika, stb… mind a büntetőjogi dialektus részei. Tükrözik az állami büntető igazságszolgáltatási rendszer büntető, repressziv jellegét. A szókincs, a nyelvezet megválasztása nem csupán játék a szavakkal : tudjuk mennyire megváltoztatja a társadalmi megítélést, ha valakit szobalány helyett háztartási alkalmazottnak, leányanya helyett elvalt asszonynak titulálunk. Hasonló módon, a kriminológia, kriminalszociologia, büntető tudományok, stb. szavak is diszkriminatorius fogalmakat takarnak. Helyettük egy olyan új nyelvezet elfogadása válna szükségessé, amely nem bélyegzi meg az embereket, eseményeket. Így, a ’sajnálatos esemény’, ’nem kívánatos viselkedés’, ’érintett személy’, illetve ’problémás szituáció’ kifejezések maris egy új mentalitást sugalmaznának[24].

Azonban a nyelvezet atalakitasa sem bizonyul elegendőnek, ha az új szavak a régi kategóriákat takarjak. Felmerül ekkor a kérdés, hogy akkor mivel helyettesítsük a büntető igazságszolgáltatási rendszert; vagyis csere-megoldásokat keresünk – ez azonban nem a jó megközelítés. Hiszen nem arról van szó, hogy megpróbálunk újragyártani egy gépezetet, ami tökéletesen beleillene a régi öntőformába, hanem arról, hogy a valóságot más szemmel nézzük.

Szamos esetben, például, egy cselekmény megszűnik bűncselekmény lenni anélkül, hogy a régi büntető igazságszolgáltatási rendszert bármilyen struktúrával helyettesíteni kellene. Gondoljunk itt a Platón által megénekelt, s az antik görög világban szabadon gyakorolt homoszexualitasra, amit a modern világ büntetni rendelt, s néhány állam még ma is teszi. De ugyanígy említhetném a prostitúciót, az alkoholfogyasztást, a kabitoszer-problémat, stb[25]. Természetesen, a dekriminalizacio után bizonyos cselekmények továbbra is gondot jelenthetnek a társadalom szamara, ekkor azonban olyan megoldásokat, eszközöket kell keresni, amelyek nem igénylik a rendőrség, a birosag beavatkozását, s nem jelentik a quasi automatikus bebörtönzést. Hollandiában például a gyermekek – családon belüli - bantalmazasanak problémája úgy oldottak meg, hogy a gyermekek sérelmére elkövetett testi sértések nem kerülnek be a büntető gépezetbe. Minden régióban létezik egy un. ’bizalmi orvos’ (médecin de confiance), akihez fordulhatnak a családi orvosok, amint ilyen jellegű problémát észlelnek, gyanítanak. A bizalmi orvos mellett egy szociális munkásokból álló csoport dolgozik, akik kivizsgáljak az ügyet, nem a hagyományos rendőrségi vizsgálat útján, amely megbélyegzi a családot, hanem diszkrét módon. A szociális munkások beszélnek az érdekeltekkel, esetleg a helyi szervekkel anélkül, hogy állandó kapcsolatot alakítanának ki ez utóbbiakkal, hiszen csakis valsag-beavatkozasrol van szó. A helyzet megvaltoztatasahoz elegendőnek bizonyul a pszichológiai, anyagi támogatás, kioktatás. Végső esetben, amelyre ritkán kerül sor, értesíthetik a Gyermekvédelmi Szervezetet. Látható, hogy ahol a büntető igazságszolgáltatási rendszer – teljesen eredménytelenül – helyrehozhatatlan drámát okozna, egy másféle megközelítés eredményes, emberi megoldáshoz vezethet[26].

 

A cselekmény ’súlya’ nem a megfelelő kritérium a válasz, a reakció meghatarozasaban. Jól tudjuk, hogy a büntető reakció nem feltétlenül a legalkalmasabb a nehéz helyzetek feloldására. Vegyünk egy példát. Egy családban különös fegyelem uralkodik, mindenképpen, ha a pontosságról van szó. Az egyik fiatal családtag azonban folyamatosan elkésik a közös étkezésekről. Hogyan reagál a család? Elsőképpen büntető módszerhez folyamodnak : megvonjak heti zsebpénzét, vagy a vacsorát, amelyről ’lekésett’, stb…De mi történik, ha a fiatal, megelégelve a túlzott fegyelmet, elhagyja a családot, elköltözik? Sok család ilyenkor megváltoztatja a ’modellt’; nem alkalmazzak tovább a hatékonyságát vesztett büntető modellt, hanem inkább a gyogyito, békítő modellt…Ugyanezt megfigyelhetjük a mindennapi életben, hogy a büntető modell működésképtelennek bizonyul, amint komoly dolgokról van szó. Jóllehet, azt hisszük, hogy a ’súlyos’ esetekben nem léphetünk ki a büntető modellből[27]. Ha nem hagynánk, hogy a cselekmény súlya korlátozza a reakciók körét, egyfajta ’súlytalansági’ állapotot érnénk el, akkor lehetővé válna, hogy más, megfelelőbb – társadalmi válasz - modelleket helyezzünk kilátásba.

 

Kiindulópontként el kell fogadnunk, hogy bizonyos problémákat nem lehet megszüntetni, rendezni – mint ahogy egyes betegségeket sem lehet. Sokan úgy vélik, hogy a ’normális’ élet a problémamentes élet. De élni annyit jelent, hogy folyamatosan szembe nézünk a nehézségekkel, s megtanuljuk azokat felvallani, kezelni. Társadalmi szinten ez annyit tesz, hogy megtanulunk kiegyezni, kompromisszumot kötni konfliktushelyzetben, hiszen ez az alapja a szociális létnek.

A társadalmi lét feltételezi a nézetkülönbségek, érdekek, mentalitások összeütközését. Nem vagyunk egyformák. A helyzetek sem egyformák. Az egyezség mindig a különbözés kölcsönös (f)elismerésének és elfogadasanak gyümölcse. Ugyanakkor az egyezség fenntartja, hagyja továbbélni a feszültséget. Ez elkerülhetetlen. És termékeny…Ne akarjuk hat megszüntetni a feszültséget, csökkenteni a különbségeket. Tanuljunk meg inkább velük együtt élni, átélni azokat[28].

Gyakran hallom – mondja Louk Hulsman -, hogy a büntető igazságszolgáltatási rendszer eltörlése egyet jelentene azzal, hogy a gonosztevők zöld utat kapnak! Előszöris, a ’gonosztevők’ tevékenysége a bűnözés igen kis hányadat teszi ki. Másrészt, ha azt mondjuk, hogy a rendszer felszámolása magával hozna az erőszakos cselekmények elterjedését, akkor bizonyítanunk kell, hogy a jelenlegi rendszer hatékony védelmet biztosit ilyen fajta kockázatok ellen, illetve, hogy ez az egyetlen mechanizmus, amely garantálni képes a védelmet. Eddig ezt senkinek nem sikerült igazolnia. Mindannyian tudjuk, hogy a jelen büntető igazságszolgáltatási rendszer nem képes megakadályozni az emberölést, a rablást, a betöréseket. Szükségtelen elvárnunk a rendszertől, hogy a bűnözést megszüntesse. A megoldást inkább – az állami szint helyett – ott kell keresnünk, ahol az emberek ismerik egymást, gyakran találkoznak, együtt tudnak gondolkodni annak érdekében, hogy egy konkrét problémára közös védelmi taktikát alkalmazzanak. Ez sokkal ígéretesebb útnak mutatkozik a kockázatok csökkentése felé, anélkül, hogy azt hihetnénk, létezik egy abszolút hatékony védelmi mechanizmus[29].

 

Néhányan azt bizonygatják, hogy a büntető igazságszolgáltatási rendszer az maganbosszut, a megtorlást váltja fel; így ha ez előbbi eltűnne, a bosszú újra színre lépne. Ne gondoljuk! Az emberek arra vágynak, hogy a veszély ellen megvédjék őket. De túl könnyű lenne ezt úgy értelmezni, hogy ez a vagy a zord büntető rendszer fenntartása mellett szol. Az bűnözés áldozatai, illetve a megfélemlített személyek hatékony védelmet, segítséget varnak. Sokan tudjak – sokan tapasztaltak -,hogy a rendszer sem a segítséget, sem a védelmet nem biztosítja. Ezért az aktuális helyzet megvaltoztatasat szeretnék. Sokan, a rendszer hatékonyságában nem bízva, maguk alakítanak ki változtatásokat annak érdekében, hogy az esetleges veszélyt csökkentsék, vagy hogy segítséget találjanak[30]. Az abolicionalista megközelítés csatlakozik ezen emberek mozgalmához abban, hogy elismeri a rendszer tehetetlenségét az emberek, az áldozatok védelme, segítése terén.

Elvi szinten nehéz bizonyítani, hogy az elkövetőt meg kell büntetni annak érdekében, hogy az áldozat visszanyerje békéjét. De az embernek valójában szüksége van a bosszúra, s hogy az erőszakra erőszakkal válaszoljon? A tapasztalat azt mutatja, hogy nem a szenvedés tartama, borzalma az, ami megnyugtatja azt, aki bosszúért kiált, hanem a büntetés szimbolikus dimenziója, vagyis a hozza kapcsolodo társadalmi rosszallás.[31]

 

A XX. században nem szabad összekevernünk a társadalmat és az államot, az állami szerveket. A társadalom mindenki szamara a személyes kapcsolatokat, munkakapcsolatokat, szomszédsági, baráti viszonyokat jelenti, valamint a másokkal megosztott érdekeket, legyen szó egyházról, a kerületről, a közösségről. Miért hagyjuk, hogy az állam, a gyakran anonim és távoli hatalom – és kizárólag ô – gondoskodjon legszemélyesebb kapcsolatainkban felmerülő problémák megoldasarol? Általában, de legalábbis a demokratikus országokban – a személyi szabadság nevében -, csökkenteni szeretnénk az állam beleavatkozási lehetőségét az egyes személyek életébe. Az emberi jogokért küzdő minden mozgalom az egyént szeretné megszabadítani a kollektív elnyomás és uralomtól. A politikai irányzatok is a decentralizációt, az önkormányzatot helyezik előnybe. Talán vannak olyan – döntési és cselekvési - területek, ahol előnyt jelent, ha az állam marad az ’úr’. De sok téren ennek ellenkezője figyelhető meg; jobb lenne, ha maguk az emberek, vagy a hozzájuk közel álló szervezetek vennék kezükbe a problémák kezelését. A személyek közötti konfliktusok is erre a területre tartoznak[32].

 

A primitívnek mondott társadalmakat gyakran úgy tekintjük, mint alul-civilizált szerveződéseket, mint akik még nem érték el a ’nyugati’ szintet. Szánakozás helyett azonban sokkal inkább tanulhatnánk tőlük.

Egy antropológus rámutatott, hogy a mi bűncselekmény-fogalmunk teljesen ismeretlen a primitív társadalmakban. Két példával szemléltette ezt. A bantu mentalitás értelmében, amikor valakit megölnek nem az számit, hogy a gyilkost megöljék, vagy megbüntessék, hanem hogy helyrehozza vétkét, általában azzal, hogy az áldozat családjának segít, dolgozik. Vagyis a gyilkosság következménye nem büntető jellegű, s az egyetértés nem a büntetésben, hanem a reparacioban nyilvánul meg. Az eszkimóknál ugyanezen szituációban – azaz gyilkosság esetén – az érintett családok ének-párbajt rendeznek. Minden nap az egyik család a másik családot szatirikus énekkel illeti, akinek ugyanígy kell válaszolnia. Egy független személy pedig jegyzi a pontokat. Az a család veszít, amelyik mar nem tud tovább replikázni. S ezután következik a megbékélés : közös étkezéssel ünneplik meg az esemény végét. Ez a mi európai mentalitásunk szamara furcsa szokás pszichológiai értelemben egészséges, hiszen békés úton vezeti le a két család agresszivitását.[33]

Az európai felfogásban is meghonosodhat a konfliktusok békés szemtől-szemben kezelése. Több forma is létezik. Az első forma, amely kisebb jelentőségű büntető ügyekben mar alkalmaznak is, a rendőrség által szervezett szembesítés, konfrontáció. Mielőtt az ügy az ügyészségre, illetve birosag elé kerülne, a feljelentőt szembesítik az ’ellenféllel’, s megkérdezik, valóban kivanjak-e a büntető eljárás meginditasat. A szembesítés gyakran kompromisszumhoz vezet. A szemtől-szemben találkozás, megbeszélés lehetősége maris kifejti a konfliktust enyhítő hatasat.

A második forma a valasztott-birosagi modell. Bizonyos ügyek eleve békéltető elé kerülnek, akar azért, mert a felek így akarjak, akar mert a társadalmi tamogato-segitô szervezetek ide küldik, hogy a belső – például egyházon belüli, családon belüli – ügyeket így oldjak meg.

A harmadik forma a community boards modellje. A community boards egy nagy számú békéltetőből álló ad hoc bizottság. A lényeg, hogy a békéltetők az érintett felekhez közelálló személyek, akik nincsenek felkészülve – felkészítve – a konfliktus megoldására, arra azonban igen, hogy ne adjanak megoldási javaslatokat. A bizottság feladata, hogy segítse az érintetteket abban, hogy önmaguk ismerjék fel a konfliktus természetét, eredetét, s hogy egymást meghallgatva értsék meg a helyzetet, s döntsék el mit kezdenek vele : eljárást indítanak vagy feloldjak. Továbbá, két évnél tovább senki nem vehet részt a bizottság munkájában, így lassanként a közösség egésze sorra kerül a békéltető szerepre. Hosszú tavon a közösség egésze ’békülékennyé’ válik bármiféle intézményesítés nélkül.[34]

Ha elvágnánk a büntető igazságszolgáltatási rendszer szerveit összekötő bürokratikus szálat, s ha azon munkálkodnánk, hogy a problémás szituációban közvetlenül érintett személyekkel pszichológiai közelségen alapuló megoldást teremtsünk, az imént említett szervek pótolhatatlan segítséget tudnának nyújtani a konfliktusok megoldásában.

A repressziv gépezetet felszámoló reform értelmében minden bíró polgári (vagy közigazgatási) bíró lenne; s ez a bíró akkor járna el, ha az érdekeltek így kívánjak, akar azért, mert a közvetítő utak járhatatlannak bizonyultak, akar mert a felek eleve így akarjak. Elsősorban azonban arra törekednének, hogy az állami gépezetbe ne kerüljön a probléma.[35]

 

A büntető igazságszolgáltatási rendszer aboliciojaval a konfliktusok kezelésének rendszere – új nyelvezet és más logika segítségével – megújulna. Az új rendszer természetesen nem szüntetné meg a problémás szituációkat, de a jelen rendszer magasról és távolról jövő sztereotip válaszainak hiányában lehetővé válna a megoldási módok sokaságának elterjedése.

“Ha a kertemből elmozdítom azokat a falakat, amelyek meggátoljak, hogy a napfény és a víz termékennyé tegye a földet, olyan növények sarjadnak, amelyek létezéséről sejtelmem sem volt.”[36]

 

 

 

 

Louk Hulsman egyedien ujito gondolkodása minket is arra ösztönöz, hogy elgondolkodjunk a büntető igazságszolgáltatási rendszer paradox voltaról, legitimitasarol. De vajon a javasolt új rendszer (hogyan) működne?


Felhasznált irodalom :

 

 

 

Louk Hulsman et Jacqueline Bernat de Celis : Peines perdues, Le système pénal en question (Hiábavaló faradság, hiábavaló büntetések; A büntető igazságszolgáltatási rendszer problémája), Edition du Centurion, Paris, 1982.

 

 

Néhány szó a könyvről :

 

A két nagy fejezetre tagolt könyv első fejezetében Jacqueline Bernat de Celis – jogi doktor, kriminológus, valamint a párizsi székhelyű Kriminálpolitikai Kutató Központ munkatársa – Louk Hulsmannal folytatott beszélgetéséből ismerhetjük meg, ki is valójában Louk Hulsman, s körvonalazódik számunkra, hogy vajon mi vezette Hulsmant a büntető rendszer teljes eltörlésének, abolíciójának gondolatához.

A második fejezet Hulsman elméletét két témakörbe csoportosítva részletezi; elsőképpen a jelenlegi büntető igazságszolgáltatás ’kritikáját’ ismerhetjük meg Quelle abolition? (Milyen abolíció?) cím alatt, majd pedig Hulsmannak a represszív büntető igazságszolgáltatásnál hatékonyabbnak vélt megoldási javaslata jut kifejezésre a Pour quelle liberté? (Miféle szabadságért?) címben.

A gondolatsort két büntetőjogász, nevezetesen Mark Ancel – a francia Semmitőszék tiszteletbeli elnöke, illetve a Nemzetközi Társadalomvédelmi Társaság elnöke – és Claude Faugeron – a párizsi székhelyű Büntetőjogi és Kriminológiai Tanulmányok Hivatalának kutatója – Louk Hulman abolicionista nézeteiről alkotott véleménye zárja, megnyitva azt a vitat, amelyet e könyv keltett, s kelthet ma is.



[1] Louk Hulsman et Jacqueline Bernat de Celis : Peines perdues, Le système pénel en question, Edition du Centurion, Paris, 1982. 114-116. oldalak.

[2] idem 13. oldal

[3] idem 20. oldal

[4] Thomas Mathiesen : Politics of abolition.

“Kialakítunk egy absztrakt rendszert, hogy biztonságban érezzük magunkat a civilizált világban, majd tökéletesítjük ezt a rendszert. De idővel olyan részletesen dolgozzuk ki, illetve az alapként szolgáló feltételek olyannyira megváltoznak, hogy a kialakított konstrukció mar nem válaszol semmire. Az élet és a tökéletesített konstrukció közötti szakadék áthidalhatatlanná válik.”

[5] idem 21. oldal

[6] Szükséges megjegyeznünk, hogy Louk Hulsman abolicionista nézeteit mindig a ’hagyományos bűnözés’-re nézve kell értenünk, tehát a tulajdon elleni cselekményeket (lopás, csalás, garázdaság, magánlaksértés, stb.), a személy, az élet, a testi épség elleni cselekményeket (testi sértés, rablás, stb.). Így e körön kívül maradnak a közlekedési, a politikai, a gazdasági cselekmények. S hogy miért éppen a ’hagyományos bűnözést’ veszi alapul? Azért, mert a büntető igazságszolgáltatással kapcsolatos közvélemény is ezt a kört érinti, illetve az érintett személyek ezen cselekmények esetén érzik magukat károsultnak, veszélyeztetve. S végül azért, mert a büntető igazságszolgáltatási rendszer tevékenysége ezen cselekmények esetén torkollik leginkább szabadságvesztés büntetésbe.

[7] Idem 58. oldal, La machine

[8] idem 60. oldal, Bureaucratie

[9] idem 62. oldal, Un film étonnant

[10] idem 64. oldal, Vu du dedans

[11] idem 68. oldal, Rélativité

[12] Gondoljunk itt az áldozat feljelentésének hiányára, a rendőrség, illetve az ügyészség diszkrecionális jogara.

[13] Idem 70. oldal, Chiffre noir

[14] idem 72. oldal, Fille de la scolastique

[15] idem 78. oldal, Les contrecoups

[16] idem 84-86. oldalak, Des distances sidérale

[17] idem 93. oldal, Stéréotypes

[18] idem 95. oldal, Fictions

[19] idem 98. oldal, De la peine légitime

[20] idem 102. oldal, Ailleurs et autrement

[21] idem 104. oldal, Ailleurs et autrement

[22] idem 105. oldal, Délivrance

[23] idem 108. oldal, Cercle vicieux

[24] idem 110. oldal, Vocabulaire

[25] idem 111. oldal, Une autre logique

[26] idem 122. oldal, Structures parallèles

[27] idem 117. oldal, Apesanteur

[28] idem 120. oldal, Bonne santé

[29] idem 125. oldal, Et la violance?

[30] Gondoljunk itt a feminista mozgalmakra – akar a magyar NANE, vagy Eszterlanc egyesületekre -, a kereskedelemben a lopás elleni szerveződésekre, stb.

[31] idem 139. oldal, Dimension symbolique de la peine

[32] idem 147-148. oldalak, Léviathan et société

[33] idem 150. oldal, Les chemins de la concorde

[34] idem 156-158. oldalak, Les “face-à-face” organisés

[35] idem 159. oldal, Proximité

[36] idem 166. oldal, Renouveau


 [d1]Miskolci Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Büntetőjogi és Kriminológiai Tanszék

2002/2. szám tartalomjegyzéke