Király Lilla

PhD hallgató

 

 

 

A jogállamiság rögös útjai

- jogesetelemzés -

 

 

 

    Dr. Tímár György ügyvédnek az “Igazságszolgáltatás, avagy a jogszolgáltatás állatorvosi lova?”1 címmel megjelent könyve, amely a szerző jogesetének történetét dolgozza fel 1965-től napjainkig,  számos elgondolkodtató, aktuális és széles körű érdeklődésre számot tartó jogértelmezési kérdést vet fel. Képet ad arról a kitartó próbálkozásról, amely az elmúlt rendszerben elkövetett igazságtalanságoknak a jogállamiság keretei között történő helyrehozatalát célozza.

     Az életviszonyok szüntelen változása, az ezeket szabályozó jogszabályok állandó módosításának, változtatásának szükségessége, az elhúzódó perek száma, mind-mind a jogállamiság kiépítésének “rögös útjait” példázzák. Különösen nehéz dolga van a magyar igazságszolgáltatásnak akkor, ha ezen túlmenően még az múlt rendszer hibáit is orvosolnia kell a maga szerény anyagi keretein belül.

    Emberileg érthető a szerző éles hangvételű kifejezésmódja, amely Tímár György könyvében meghatározó, hiszen az őt ért, a múlt rendszerben ellene elkövetett méltánytalanságból fakad.

Könyvében a vagyoni, tulajdoni és a nem vagyoni, a személyi sérelmekért, a szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottakkal szembeni jóvátételi kötelezettség jogi lehetőségeit és erkölcsi alapját vizsgálja.

 

                                                          

A tényállás

 

   

     Az ügy bonyolultságára és az abban felmerült jogi problémák értelmezésére tekintettel, fontosnak tartom a tényállás részletes ismertetését a kezdetektől napjainkig.

     A Fővárosi Bíróság 1965. november 18.-án kelt ítéletében Dr. Tímár Györgyöt kémkedés bűntettének elkövetése miatt 6 évi és 6 hónapi szabadságvesztésre, mint főbüntetésre, 5 évi közügyektől való eltiltásra, 2 db. 10 000Ft értékű gépkocsi nyereménybetétkönyvének, siófoki házas ingatlanának és a vagyonát képező Volkswagen 1500-as típusú személygépkocsi elkobzására, mint mellékbüntetésre ítélte. Az első fokú ítéletet - fellebbezés folytán – elbíráló Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága a Fővárosi Bíróság ítéletét felülbírálva, akként változtatta meg, hogy a vádlott cselekményét sajtó útján elkövetett izgatás kísérletének minősítette és ezért 5 évi szabadságvesztésre és 5 évi közügyektől eltiltásra ítélte, az egyéb mellékbüntetéseket: a közügyektől való eltiltást és a vagyonelkobzást, helybenhagyta. A kiszabott büntetésből az elítélt 3 évet és 4 hónapot töltött le, majd ezt követően feltételes szabadságra került. Dr. Tímár György a cselekmény elkövetésének idején ügyvédként praktizált. 1975.-ben ugyan törvényi mentesítésben részesült, azonban ügyvédi tevékenységét folytatni ezután sem tudta, mivel feddhetetlenségi igazolást részére nem állítottak ki.

    A Legfőbb Ügyész1989-ben az elítélt javára törvényességi óvást emelt. A Magyar Köztársaság  Legfelsőbb Bíróságának Elnökségi Tanácsa Dr. Tímár Györgyöt az ellene emelt vád alól

- bűncselekmény elkövetésének hiányában – felmentette. Felmentését követően teljes körű kártalanítást kért. Úgy foglalt állást, hogy: “megalapozatlan elítélése következtében elszenvedett valamennyi közvetett és közvetlen anyagi és nem anyagi, személyiségi jogaiban bekövetkezett valamennyi kárának megtérítését igényli, az időmúlás által objektíven kiváltott következményeivel együtt. Kérte abba a helyzetbe történő visszaállítását, amelyben lenne, ha a törvénysértő határozat nem született volna meg vele szemben.” 

    Az időközben módosításra került jogszabályokra tekintettel, a kártalanítás iránti igényét nem az Igazságügyi Minisztérium, hanem a Fővárosi Bíróság bírálta el. A Fővárosi Bíróság büntető tanácsának határozata értelmében, Dr. Tímár György felperes részére 50.000.Ft visszatérítést és az állam terhére 6.200.000 Ft. juttatásban részesítést rendelt el, egyebekben visszatérítési igényét elutasította az 1992. februárjában hozott végzésében.( A 6.200.000.Ft.-ban a siófoki ingatlan értéke is szerepelt ! ) A felperes fellebbezése folytán a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyta, miszerint a hatályban lévő jogszabályok a pénzbeli juttatás jelentős felemelését nem teszik lehetővé. Az elsőfokú bíróság a kérelmezőt a gépkocsi értékesítéséből származó ellenérték és a jelenlegi kiskereskedelmi forgalmi értéket képező összeg különbözete és a siófoki ingatlan – jelenlegi – forgalmi ára összegét állapította meg pénzbeli juttatásként és állást foglalt a tekintetben, hogy ezt meghaladóan kártérítési igény alappal nem érvényesíthető a Be.386.§.-a szerinti eljárásban.2 A másodfokú határozat ellen benyújtott felülvizsgálati indítványt a Legfelsőbb Bíróság elutasította arra hivatkozással, hogy felülvizsgálati eljárás keretében a visszatérítésre vonatkozó, különleges eljárásban hozott határozat –minthogy az nem érdemi ügydöntő határozat –érdemben nem vizsgálható, a felülvizsgálati indítvány ezért a törvényben kizárt.

    Ezt követően, a Fővárosi Bíróság az 1993. február 19.-én - ugyancsak büntető tanácsban – első fokon hozott végzésében, Dr. Tímár Györgyöt a letöltött 40 hónapi szabadságvesztésre figyelemmel 4.000.000. Ft. kártalanításban részesítette, az ezt meghaladó kérelmét pedig egyéb törvényes útra utasította3. A fent megjelölt összeget Dr. Tímár György kézhez vette.

    1993.VI.29.-én Dr. Tímár György a “Fővárosi Bírósághoz a Magyar Állammal szemben, bírósági jogkörben okozott kár megfizetésére kötelezés iránt kereseti kérelmet terjesztett elő, majd utóbb a bíróság felhívására alperesként a Fővárosi Bíróságot jelölte meg. Kereseti kérelme arra utalt, hogy az eddig eljárt büntetőbíróságok igényét csak részben bírálták el, álláspontja szerint az 1965. Július hó 13.-ától 1990. Február 1.-ig terjedő időre nézve nem kapott kártalanítást. Személyiségi jogai, jó hírneve megsértésére alapította igényét, e körben nem vagyoni kártérítést is igényelt, végül kárigényét összesen 46.000.000. forintban jelölte meg. Ezen  első fokú eljárásban a felperes I.r. alperesként  a Fővárosi Bíróságot, II.r. alperesként az Igazságügy Minisztériumot, III.r. alperesként a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságát jelölte meg, és e három alperes egyetemleges marasztalását kérte."4 A kereseti kérelem elbírálására a Legfelsőbb Bíróságnak a Pk.IV.22.714/1993/2.sorszámú kijelölő végzése alapján – az összeférhetetlenségre való tekintettel – a Pest Megyei Bíróságon került sor.

    A felperes keresetében az I.r. és a III.r. alperes által hozott büntető ítéletek következtében beállt érdeksérelme ( anyagi és erkölcsi ) orvoslását kérte, hiszen későbbi kárai mind ezen büntető ítéletek következményei. A II.r. alperessel szemben jogalapként arra utalt, hogy a II.r. alperes korábban nem élt a kegyelmezés jogával, nem tett előterjesztést törvényességi óvás emelésére, illetve az Igazságügyi Minisztérium a közbeeső időben nem támogatta ügyvédi tevékenysége folytatásának lehetőségét, nem adott ki részére feddhetetlenségi igazolást.

    “A felperes mindvégig arra utalt, hogy eredeti kérelmét egységes kártérítési igényként terjesztette elő és azzal, hogy az eljárt bíróságok igényét külön- külön bírálták el, végül igényével a törvény egyéb útjára utasították, nem járhat azzal a hátránnyal, hogy igényét nem tudja érvényesíteni. Hivatkozott az Alkotmány 55.§.(3) bekezdésére, az Alkotmánybíróság 66/1991.(XII.21) AB. határozatára és utalt az előkészítés alatt álló új Be. rendelkezéseire.”5

  A Pest Megyei Bíróság a felperes kereseti kérelmét a jogalap tekintetében az I.r. és III.r. alperesekkel szemben alaposnak találta és közbenső ítéletében, amelyben a keresettel érvényesített jog fennállását előzetesen megállapította, kimondta :” az I.r. és III.r. alperes kártérítési felelőssége a felperessel szemben személyiségi jog megsértése és elmaradt vagyoni előny megfizetésére kötelezés kapcsán 1968. december hó13., illetve 1989. december hó 12. napja közötti időben fennállt.”6 A közbenső ítélet indoklása szerint: “Kétségtelen, hogy a felperes egységes kárigényt terjesztett elő. Elsődlegesen a Magyar Államot tartotta felelősnek kárigényéért, azonban az eljárt bíróságok a Be. akkor hatályos rendelkezései szerint lefolytatott kártalanítási eljárásban igényét csak részben bírálták el, és a szabadságvesztéssel, szabadságelvonással okozott tényleges kárt, illetve a tényleges vagyonelkobzással okozott kárt térítették meg.”

  A Legfelsőbb Bíróság, mint másodfokú bíróság, az első fokon eljárt Pest Megyei Bíróság közbenső ítéletét végzésében hatályon kívül helyezte és a pert megszűntette. Határozatát az 1/1995.( II.8.) AB határozatra alapította, miszerint  “ az állam a rendszerváltás előtti törvénytelen elítélés, letartóztatás vagy fogvatartás áldozatai irányában visszamenőleges kártérítéssel nem tartozik…Az elsőfokú bíróság tévedett, amikor a felperes kárigényét a Ptk. 349. és 339.§ -ai alapján bírálta el. A politikai okból szabadságától jogtalanul megfosztott felperes kárpótlása csak az 1992.XXXII. tv.(3.Kpt) alapján történhet…A büntetőeljárásról szóló törvényt módosító 1994.évi XCII.tv. pedig nem vonatkozik a 3.Kpt. hatálya alá tartozó esetekre. Ebből következően a felperes igényének elbírálására a polgári bíróságnak nincsen hatásköre, a keresetlevelet ezért idézés kibocsátása nélkül el kellett volna utasítani.”7

    A Legfelsőbb Bíróság, mint felülvizsgálati bíróság a Legfelsőbb Bíróság jogerős másodfokú határozatát hatályában fenntartotta, vagyis a felperes felülvizsgálati kérelmét nem tartotta alaposnak. Indoklásában kifejtette, hogy “a felperes tényleges kereseti követelése megegyezik a kártalanítás iránti kérelme előterjesztésekor, illetve elbírálásakor hatályos Be.384.§.-a (1) bekezdésére alapítható igényével, amely az alperesekkel szemben nem érvényesíthető, s amely igény kizárólag a büntetőeljárás szabályai szerint bírálandó el.”8

    Az adott jogesetet is érintő, számos alkotmánybírósági határozat született:  66/1991.(XII. 21) AB. határozat, 1/1995. (II.8) AB határozat, 23/1995.(IV.5) AB határozat, 23/1998 (VI.9) AB határozat és a 1317/D/1995/12.sz. alkotmánybírósági végzés. Ezek közül a 23/1995 (IV.5) AB határozat, a 23/1998(VI.9) AB határozat és a 1317/D/1995/12.sz. alkotmánybírósági végzés konkrétan eme jogeset egyes  eljárásjogi kérdéseire vonatkozó döntés.

    Miután Dr. Tímár György felperes kimerítette a magyar jogrendszer által biztosított belföldi jogorvoslati lehetőségeket, a Strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult 1997.-ben, vagyoni és nem vagyoni kárainak teljes megtérítése céljából.

 

 

A jogeset elemzése

 

A fent részletesen leírt jogesetet három különböző szempont szerint vetem tüzetes vizsgálat alá:

 

1.) anyagi jogi szempontból , a jogalap kérdését illetően az 1990. – 1998. közötti hatályos anyagi jogszabályok és az  Alkotmánybírósági határozatok alapján ;

2.) eljárásjogi szempontból a Be. , Pp. , Áetv. elbíráláskor hatályos rendelkezései, azok későbbi változásai és az Alkotmánybíróság határozatai alapján ;

3.)az alkotmánybírósági határozatok kötelező érvényének kérdése szempontjából, az igazságszolgáltatás joggyakorlatában.

 

   Ezen három kritérium vizsgálata, megítélésem szerint, olyan jogelméleti és jogalkalmazási problémákat vet fel, amely a konkrét ügytől elvonatkoztatva, általános érvényű, a jogállamiság kiépítése és működtetése szempontjából releváns kérdéseket vet fel a jogalkotó és a jogalkalmazó szervek munkáját illetően egyaránt.

 

1.) Anyagi jogi elemzés

 

A konkrét ügy kapcsán felvethető egyik fő problémát, a jogosult nem vagyoni kárának    megtéríthetőségében látom.

 

    Az 1976. évi 8. tvr. által kihirdetett Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 9. cikkében kimondja :”Annak a személynek, aki törvénytelen letartóztatás vagy fogvatartás áldozata volt, kikényszeríthető joga van kártalanításra.” Alkotmányunk XII. fejezete ezzel egybehangzó rendelkezései szerint : “az, aki törvénytelen letartóztatás vagy fogva tartás áldozata volt, kártérítésre jogosult”9, amely “kártérítési igény a bíróság előtt érvényesíthető.”10 E kártérítési igény érvényesítésénél irányadó anyagi jogi szabályokat a Ptk.-nak a szerződésen kívüli kárfelelősségről szóló rendelkezései tartalmazzák…Ha a szabadságtól való törvénytelen megfosztás a közhatalom

- így az állam büntető hatalmának – gyakorlása során történt, a kárfelelősségre a Ptk. 349.§ rendelkezései vonatkoznak. Ez az igény a Be. kártalanítási szabályaiban foglaltaktól függetlenül érvényesíthető.”11

    Az olyan esetekben - ebben a konkrét esetben is – ,amikor az eredeti állapot természetben nem állítható helyre, a forgalmi / kiskereskedelmi / árhoz igazodóan kell a tulajdoni helyzetet rendezni.

“Annak a sérelemnek az orvoslására irányuló kártalanítás / juttatás iránti / igény, amely a személyes szabadságtól való megfosztás, illetőleg a tulajdon elvonásával kapcsolatban a jogszabály alapján keletkezett, polgári jogviszonyt hoz létre a jogszabályban meghatározott jogosult és kötelezett között, jóllehet a szabályozása a büntetőeljárási jogszabályok között helyezkedik el. A kártalanítási igény a Be. 385.§ (1)-(4) bekezdésben írt eljárásjogi szabályok szerint a bíróság előtt indítható. A bíróság a Be. XVIII. fejezetében foglalt különleges eljárásokra vonatkozó eljárási szabályok szerint jár el.12

Tehát a kártalanítási igény elbírálásánál a jogosult polgári jogi természetű igényt érvényesít.

“A visszatérítés jogalapja a törvényes, de alaptalannak bizonyult elítélés a büntetőeljárásban már tisztázódott, tudniillik abban, amelyben a terheltet felmentették . Az összegszerűség meghatározása a jogosult akaratától függetlenül más, különleges eljárásra (a Be. rendelkezései értelmében (Be.356.§. (1) bek. b/ pont ) büntetőeljárásra, a “büntető” bíróságra ) tartozik.”13

    A Be. 384.§.-ra alapított kártalanítási igény - az 1994.évi XCII. tv hatálybalépését követően - valójában kettős jogérvényesítési rendszert takart. Ha ugyanis a büntetőeljárás keretében a kártalanítási igény ténybeli és jogi megítélése nagyobb nehézségekkel járt a büntető bíróság köteles volt az iratokat  - bizonyítás lefolytatása végett – polgári peres útra áttenni (Be.385/B.§.)

/Ezt a rendelkezést az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek ítélte és a kártérítés elbírálását a polgári bíróság hatáskörébe utalta.(23/1995 (IV.5) AB határozat)./

    A Be.385/B.§.(1) bekezdése azt, hogy az igény elbírálása során milyen eljárási rend érvényesül, egyedül a büntetőbíróság belátásától tette függővé. A polgári bíróságnak való esetleges megküldés feltétele :” az igény ténybeli és jogi megítélésének nagyobb nehézsége.”

Felmerül a kérdés, hogy vajon a büntetőbíróság az egyes kárelemek rendezésén felül, további igények érvényesítése végett utalta–e egyéb törvényes útra az ügyet, vagy mert a kártalanítási igény ténybeli és jogi megítélésének, a Be. különleges eljárás keretében történő elbírálása nagyobb nehézségekkel járt volna. Nézetem szerint, a “további igények érvényesítésének” lehetőségét   foglalta magába az “egyéb törvényes útra” utaló határozat mivel, a letöltött 40 hónapi szabadságvesztés időtartamára a kártalanítási összeget már megítélte a bíróság, tovább a fent  már idézett 66/1991 (XII. 21.) AB határozat világosan kimondja, hogy “ha a szabadságtól való törvénytelen megfosztás a közhatalom – így az állam büntető hatalmának – gyakorlása során történt, a kárfelelősségre a Ptk. 349.§. rendelkezései vonatkoznak. Ez az igény a Be. kártalanítási szabályaiban foglaltaktól függetlenül érvényesíthető.”

    “A vizsgált jogszabályok14, a kártalanítás előfeltételeit és a kártalanítás módját határozzák meg, az összegére ( mértékére ) rendelkezést nem tartalmaznak. Ebből következik, hogy a törvényi előfeltételek megléte esetén a jogosult a szabadságelvonással összefüggésben bekövetkezett, kellően bizonyított teljes kára megtérítésére tarthat igényt. A kártalanítás és a kártérítés között ugyanis jogalap tekintetében különbség van, mértékük azonban megegyezik: az okozott kár.”[1]15

     Az 1994. évi XCII.tv – a Be. törvény módosításáról – indoklása szerint :” a kártalanítás módjára és mértékére a Ptk.-nak a szerződésen kívül okozott kárért való felelősségére vonatkozó rendelkezéseit kell alkalmazni. Erre figyelemmel indokolt, hogy a bíróság a Pp. szabályai szerint járjon el, a Be.-ben foglalt eltérésekkel (Be.385/D. § (1)). Alperesként a perben az igazságügy  miniszter vesz részt.” Tehát az Alkotmányban biztosított kártérítési igény érvényesítésénél irányadó szabályokat a Ptk.-nak a szerződésen kívüli kárfelelősségről szóló rendelkezései tartalmazzák.

    “A felperes egységes kárigényt terjesztett elő. Az eljárt bíróságok – a Be. akkor hatályos rendelkezései szerint lefolytatott kártalanítási eljárásban – igényét csak részben bírálták el, és a szabadságvesztéssel, szabadságelvonással okozott tényleges kárt, illetve a tényleges vagyonelkobzással okozott kárt térítették meg. Azzal, hogy a Fővárosi Bíróság utóbb eljárt tanácsa olyan egyértelmű döntést hozott, hogy a felperes egyéb igényével a törvény egyéb útjára utasítja, maga rendelkezett akként, hogy a felperes további igényét a törvény rendes útján, polgári perben érvényesítheti. Ezen végzéssel szemben a felperesnek fellebbezési jogát gyakorolni nem kellett, mert nem elutasító rendelkezést hozott a Fővárosi Bíróság, hanem az igényt a törvény egyéb útjára utasította. Ezen rendelkezés a Be. szabályai szerint egyébként fellebbezéssel nem is támadható.”16

    A Legfelsőbb Bíróság, mint másodfokú bíróság és egyben jelen ügy alperese egészen más jogi álláspontra helyezkedett:” Az Alkotmánybíróság 1/1995 (II.8) AB határozatának III./5. pontja elvi éllel mondotta ki azt, hogy az állam a semmissé nyilvánítástól függetlenül a rendszerváltás előtti törvénytelen elítélés, letartóztatás vagy fogvatartás áldozatai irányában visszamenőleges kártérítéssel nem tartozik. Az állam megjelölés alatt itt nyilvánvalóan az állam szerveit, a bíróságokat és a minisztériumot is érteni kell. Az AB határozat III./3/c. pontja szerint a 3.Kpt a jogállami alkotmányt  megelőző időre, visszamenőlegesen állapítja meg az állam kárpótlási kötelezettségét a múlt rendszerben elkövetett személyi sérelmekért, éspedig úgy, hogy a kizárt, elévült és egyéb okból érvényesíthetetlen, illetőleg eredetileg nem is létezett jóvátételi igényeket a semmisségi törvényhozás során kilátásba helyezett kárpótlási kötelezettséggel közös nevezőre hozza. Ennek jogalapja a méltányosság, mert a visszamenőleges kárpótlásra az államnak nincs alkotmányos kötelezettsége. Az AB határozat IV./4. Pontjában az Alkotmánybíróság azt is rögzíti, hogy az Alkotmány hatályba lépése – 1989. október 23.-a – után keletkezett jogviszonyok és jogi tények esetén az igazságszolgáltatás diszfunkcionális működése már alkotmányos kártérítési alap.

A fentiekből következően az elsőfokú bíróság tévedett, amikor a felperes kárigényét a Ptk. 349. és 339.§.-ai alapján bírálta el. A politikai okból szabadságától jogtalanul megfosztott felperes kárpótlása csak a 3. Kpt. alapján történhet, amint erre hasonló esetekben a LB. többször is rámutatott ( BH 1993/4/238, 1994/4/191 ). A konkrét perbeli igényt érintően ezzel nincsenek ellentétben az Alkotmánybíróságnak a 3.Kpt. elfogadása előtt hozott 66/1991 (XII.21) AB határozat rendelkezései, az I.fokú ítélet  meghozatalát követően 1995. február 15.-én hatályba lépett, a Be.-ről szóló törvényt módosító  1994. évi XCII. tv. pedig nem vonatkozik a 3.Kpt. hatálya alá tartozó esetekre és visszamenőleges alkalmazására – jogszabályi felhatalmazás hiányában – egyébként sem lenne lehetőség. Ebből következően a felperes igényének elbírálására a polgári bíróságnak nincsen hatásköre, a keresetlevelet ezért idézés kibocsátása nélkül el kellett volna utasítani. Miután ez elmaradt, a Legfelsőbb Bíróságnak kellett a pert a Pp.251.§.-ának (1) bek. alapján – hivatkozással a 157.§.-ának a) pontjára, illetőleg a 130.§.-a (1) bek. b) pontjára – megszüntetnie.

A peradatok szerint a felperes a Be. Szabályai szerinti kártalanítást, illetve visszatérítést választotta, keresetlevelét ezért nem kellett átteni a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező államigazgatási szervhez.”17   

    A felperes álláspontja szerint: “az egész jelen eljárás egy polgári anyagi jogon alapuló és polgári eljárásjogi felépítmény garanciális rendszerén belül érvényesülő kárrendezés, azonban nem rekeszthető figyelmen kívül a jogosult (megkárosított) szempontjából és jogai érvényesítése alapelemeiből az, hogy tulajdonképpen ez akkor is egy büntetőeljárásnak a része, még ha annak kvázi adhéziós lezáró szakasza is.18

    “Az egységes eljárás keretében való kárrendezést indokolja: az egységes károkozó magatartás egyazon jogalany kárára, egyazon felmentő ítélet jogerőre emelkedése minősítette a polgári jog értelmében kárrá, egységes kárrendezési igény követelte valamennyi kérelem rendezését és egységes joganyag az ügy alkotmányos alapja.”19

    “A felperes követelése jogszerűségét az Alkotmánybíróság 66/1991 (XII.21.) sz. határozatára alapítja. A hivatkozott alkotmánybírósági határozatvalóban utal arra, hogy a vizsgált jogszabályok

(1973.évi 1tv.(Be.), 13/1979 (VIII.10) IM rendelet a kártalanítás összegére ( mértékére) rendelkezést nem tartalmaznak, amiből az következik, hogy a törvényi előfeltételek megléte esetén a jogosult a szabadságelvonással összefüggésben bekövetkezett, kellően bizonyított teljes kára megtérítésére tarthat igényt. Az Alkotmánybíróság határozatának nem adható viszont olyan értelmezés, hogy az említett okból igényelhető kártalanítás bírói úton történő érvényesítésének ne a büntetőeljárás vonatkozó – különös, nem peres – szabályai lennének alkalmazhatók. Ennek az utóbbi körülménynek azért van jelentősége, mert a felperes kereseti követelése megegyezik a kártalanítás iránti kérelme előterjesztésekor, illetve elbírálásakor hatályos Be.384.§.-a (1) bekezdésére alapítható igényével, amely az alperesekkel szemben nem érvényesíthető, s amely kizárólag a büntetőeljárás szabályai szerint bírálandó el. Ebből alakszerűen következik, hogy közvetlenül a polgári eljárásjog szabályai szerinti keresetlevél előterjesztésével peres eljárás keretén belül a kereset tárgyává tett követelés nem érvényesíthető. A felperes, a kártalanítási igénye részbeni, nem teljes körű elbírálása miatt - a Be. szabályai szerint is igénybe vehető perorvoslati lehetőséggel – fellebbezéssel élve kérhetett volna jogvédelmet.20

    A kártalanítás és visszatérítés iránti kérelem benyújtásakor21 hatályos eljárásjogi rendelkezések szerint a bíróság a kártalanítási kérelmet az Igazságügyi Minisztérium Igazságügyi Igazgatási Főosztályához terjesztette fel, a Be.386.§.-a szerinti visszatérítésre vonatkozó különleges eljárást pedig a Fővárosi Bíróság lefolytatta. A megítélt összeg a vagyonelkobzás folytán az állam tulajdonába került személygépkocsi és a siófoki ingatlan - a határozat meghozatalkori – forgalmi értéke volt. Ezt a határozatot a másodfokú bíróság helybenhagyta. A Legfelsőbb Bíróság a felperes felülvizsgálati indítványát elutasította, hivatkozással arra, hogy a felülvizsgálati eljárás keretében a visszatérítésre vonatkozó különleges eljárásban hozott határozat – minthogy az nem érdemi ügydöntő határozat – érdemben nem vizsgálható, a felülvizsgálati indítvány tehát érdemben kizárt.  

    Az Alkotmánybíróság 66/1991(XII.21) AB határozata eredményeként történt jogszabályváltozás22 alapján a büntető bíróság a Be.384.§.(1) bek értelmében a Be.356.§.-ában szabályozott eljárás keretében a felperes kártalanításáról határozott végzésében, amely kártalanítási összeget a 40 hónapos szabadságvesztés időtartamára tekintettel állapította meg. A felperes ezt meghaladó kérelmét egyéb törvényes útra utasította 1993. Február 19.-én kelt hartározatában.23

A büntetőeljárás különleges eljárási szabályai keretében tehát jogerős döntések születettek, a felperes kártalanítási és visszatérítés iránti igényére vonatkozóan.

    Az “egyéb törvényes útra” utasító végzés meghozatala időpontjában már hatályban volt az 1992.évi XXXII: törvény, amelynek 1.§.-a szerint :” kárpótlás illeti meg e törvényben meghatározott esetekben azokat a személyeket, illetőleg hozzátartozóikat, akiket 1939. március 11. és 1989. október 23. között életüktől vagy szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak.” E törvény 19.§.(1) bekezdése kimondja : “ha a terheltet 1989. október 23. előtt ítélték el, és e törvény hatálybalépése előtt törvényességi óvás vagy perújítás folytán megállapították , hogy kártalanításra, illetve visszatérítésre jogosult, választási jog illeti meg abban a kérdésben, hogy a Be. szabályai szerint kártalanítást, illetve visszatérítést, vagy a jelen törvény szerint kárpótlást igényel. E törvény és a Be. szabályai együttesen nem alkalmazhatók.”

    A felperes választott : a Be.szabályai szerinti kártalanítást kért. A büntető bíróság , kártalanítás tárgyában hozott első fokú határozatának meghozatala időpontjában 1995. február hó 19.-én már hatályban volt  a Be.-t módosító 1994. évi XCII.tv ( hatálybalápés :1995. Február 15.) , még ha csak 4 napja is. A módosítás szerint: ha a kártalanítási igény ténybeli és jogi megítélése a különleges eljárás keretében nagyobb nehézségekkel járna, a bíróság az iratokat az eljárás lefolytatása végett a kártérítés elbírálására hatáskörrel és illetékességgel bíró polgári bíróságnak küldi meg. Az iratoknak a polgári bírósághoz történő megküldését elrendelő végzés ellen nincs helye fellebbezésnek.(Be.385/B.§.(1) (2)). A kártalanítás módjára és mértékére a Polgári Törvénykönyvnek a szerződésen kívül okozott kárért való felelősségre vonatkozó rendelkezéseit kell alkalmazni. (Be.384/A.§.)

    Nem értek egyet a másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság azon álláspontjával, mely szerint:   “az elsőfokú ítélet (?) meghozatalát követően 1995. február 15.-én hatályba lépett, a büntetőeljárásról szóló törvényt módosító 1994. évi XCII.tv. nem vonatkozik a 3.Kpt. hatálya alá tartozó esetekre és visszamenőleges alkalmazására  - jogszabályi felhatalmazás hiányában – egyébként sem lenne lehetőség.”(Pf.V.21.052/1995/10.)

    Megítélésem szerint, a 3.Kpt. 19.§.(1) bekezdésében, a felperest megillető választási lehetőség a Be. mindenkor hatályos szabályaira vonatkozik, vagyis a határozat elbírálásakor hatályos Be. rendelkezések az irányadók. Ezek szerint pedig – ha a felperes a Be.-t választja – a kártalanítás módjára és mértékére a Ptk.-nak a szerződésen kívül okozott kárért való felelősségére vonatkozó rendelkezést kell alkalmazni. Ez annál is inkább logikus, hiszen a kártalanítás és visszatérítés iránti igényről a büntető bíróság első fokon már jogerős határozatokat hozott, vagyis a felperest megillető választási lehetőségek közül a Be. választásának és e szerinti további eljárásnak akkor van értelme, ha az a módosított szabályok szerint történik.

További problémát vet fel, hogy a 3.Kpt. speciális viszonyban áll a Ptk.-nak a kártérítésre vonatkozó rendelkezéseivel, vagyis a büntető bíróság különleges eljárás keretében a felperes részére meg nem ítélt kárigény – a kárpótlási törvényből  következően – nem érvényesíthető polgári bíróságon, a bíróság hatáskörének hiányából adódóan. A kárpótlási törvény szerinti kárpótlási igény elbírására az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal államigazgatási jogkörben jogosult.   

    Összefoglalva tehát, a felperes akár a Be. szabályai szerinti kártalanítást, akár a 3.Kpt. szerinti kárpótlást választja, lényegében alanyi jogosultságát a 3. Kpt. alapján lehet csak elbírálni. Anyagi jogi szempontból ezek szerint a választási jogosultság pusztán formális, de nem így az eljárásjogi konzekvenciáit tekintve (erre részletesen a 2.) pontban térek ki.)   

    Egyetértek a Legfelsőbb Bíróság azon álláspontjával, hogy a felperes a büntetőeljárás különleges szabályai szerint elbírált kártalanítási igénye részbeni, nem teljes körű elbírálása miatt - a büntetőeljárás szabályai szerint is igénybe vehető perorvoslati lehetőséggel – fellebbezéssel élve kérhetett volna jogvédelmet. A 3.Kpt. szerinti választási lehetőségek közül a Be. szabályai szerinti választáson alapuló anyagi jogosultság érvényesítését ugyanis, a felperes fellebbezése jelenthette volna.

    Felvetődik a kérdés, hogy a 3.Kpt.szerint  a vagyoni, tulajdoni sérelmeken túl, a nem vagyoni, a személyi sérelmekért is jár-e kárpótlás az 1989. október 23. előtt szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak részére.

Erről a kérdésről az Alkotmánybíróság 1/1995.(II.8.) AB határozatában részletesen  kifejti véleményét:

     “az alkotmányossági vizsgálatnak ebben a határozatban az eddigiektől alapvetően eltérő sajátossága egyfelől az, hogy itt a támadott törvény 24nem a vagyoni, anyagi, tulajdoni, hanem a nem vagyoni, a személyi sérelmekért határoz meg kárpótlást, másfelől pedig az, hogy az államot a jogtalan személyi sérelemokozásokért jóvátételi kötelezettség – a jogállami Alkotmányt megelőző közvetlen kötelezettségvállalás hiányában – még részlegesen sem terhelte. Elvileg fennállt ugyan az állam kártérítési kötelezettsége az állam szervei, közegei, illetőleg alkalmazottai bűncselekményei által okozott károkért, gyakorlatilag azonban e bűncselekmények elkövetését éppen az adott politikai rendszer tette lehetővé, és ez a tény a személyi kárigények érvényesítését   - azon túl, hogy a magyar jogban a nem vagyoni kártérítés intézménye egy jó ideig alkalmazhatatlan volt  - eleve kizárta….Nehézséget jelent a különböző személyi sérelemokozások között – akár a kárpótlás alapja szempontjából is – különböztetni, mert a különbségtételnek nincs jogi mércéje. A  törvény időbeli hatálya alá eső múlt rendszerek különböző politikai tartalmat és ideológiát képviseltek, ennek megfelelően a személyi sérelemokozások is különbözőfélék voltak és  különböző okokból történtek meg…A személyi sérelemokozások az élet elvételétől kezdve a különböző kínzásokon és kegyetlenkedéseken át a legkülönfélébb hátrányokozásokig szinte számba vehetetlen megnyilvánulási formát öltöttek….

     (2.)A múlt rendszerekben tulajdoni és személyi sérelmet szenvedettek között további lényegi különbség az, hogy a személyi sérelemokozások anyagilag megmérhetetlenek, valamint, hogy a személyi sérelmet szenvedettek köre is meghatározhatatlan, felmérhetetlen…Tekintettel arra, hogy a kárpótlásra fordítható fedezet korlátozott, az ország gazdasági helyzete nem teszi lehetővé, hogy az állam a kárpótlásra jogosultak csoportjainak meghatározásánál minden sérelemokozásra tekintettel legyen. Erre kifejezetten utal a támadott törvény preambuluma, annak kiemelésével, hogy a “nemzetgazdaság teherbíró képessége” a törvény megalkotásának kiemelt szempontja volt. A kedvezményezettek körének kényszerű szűkítése és a juttatások fedezetének eleve korlátozott volta miatt önmagában véve nem önkényes az, hogy a személyi sérelmek orvoslására – tekintettel a sérelmet szenvedettek felmérhetetlen körére is – teljes körűen, általános jelleggel nem került sor.

  Mivel a 3.Kpt. a jogállami alkotmányt megelőző időre, visszamenőlegesen állapítja meg az állam kárpótlási kötelezettségét a múlt rendszerekben elkövetett személyi sérelemokozásokért, éspedig úgy, hogy a kizárt, elévült és egyéb okból érvényesíthetetlen, illetőleg eleve nem is létezett jóvátételi igényeket a semmisségi törvényhozás során kilátásba helyezett kárpótlási kötelezettséggel közös nevezőre hozta, a kifogásolt törvénynek meghatározó jogalapja a méltányosság. Erre a visszamenőleges kárpótlásra ugyanis nincs az államnak alkotmányos kötelezettsége. A személyi sérelemokozásokért járó kárpótlás ezért ex gratia jellegű, mert visszamenőleges és egységes jogalapot teremt a személyi sérelemokozások jóvátételére…Nem következik az állam visszamenőleges kárpótlási kötelezettsége az Alkotmány 55.§.(3) bekezdésében írt rendelkezésből, amely kimondja, hogy az, aki törvénytelen letartóztatás vagy fogvatartás áldozata volt kártérítésre jogosult…A semmissé nyilvánított büntető határozatok tekintetében lép tehát csak be az állam jóvátételi kötelezettsége, mint jogi kötelezettség.

   A jogállami alkotmányt megelőző időben az állam kártérítési felelőssége személyi károkozásért egyáltalában nem, illetőleg csak nagyon korlátozott mértékben állt fenn. Egyfelől azért, mert 1951.-től 1978.-ig nem volt a nem vagyoni, személyi károkért való felelősségnek jogalapja, másfelől azért, mert az elmúlt politikai rendszer nem kedvezett az állami kárfelelősség elismerésének.

   A vizsgált kárpótlási törvény a politikai jóvátételt szolgáló, s ezen belül bizonyos anyagi orvoslást is nyújtó állami intézkedések folyamatába illeszkedik. A törvényben megállapított visszamenőleges kárpótlás pedig egységes méltányossági jogalapon meghatározóan ex gratia jellegű.”25

    A személyi sérelmek orvoslására hivatott 3.Kpt.-ben a törvényhozó a szabadságelvonásért való kárpótlásról rendelkezik. A szabadságelvonáson túl, annak vagyoni és nem vagyoni következményeiért való felelősséget és annak kompenzálását a törvény nem nevesíti. Az Alkotmánybíróság határozatában foglaltak szerint a jogállami alkotmányt megelőzően az állam kártérítési felelőssége  személyi károkozásokért egyáltalában nem, illetőleg csak nagyon korlátozott mértékben állt fenn.

    A  kérdés az, hogy mit is takar a “ nagyon korlátozott mértékben” fennálló kártérítési felelősség? Jelentheti-e a személyiségi jog megsértéséért való felelősséget?

Kötelezhető-e a Magyar Állam az elmaradt vagyoni előny megfizetésére ? 

    Azzal, hogy az első fokon eljárt Fővárosi Bíróság a felperest a megítélt összeget meghaladó igényével a törvény egyéb útjára utasította, maga rendelkezett akként, hogy további igényét a törvény rendes útján, polgári perben érvényesítheti, ezzel elismerve azt, hogy a kártalanítási igényt csak részben bírálta el.

    “1995 óta a mai napig nem történt semmi pozitív érdemi lépés káraim megtérítésének ügyében azon kívül, hogy néhány megalapozatlan bírói végzéssel formális eljárási okokra hivatkozással elzártak a jogérvényesítési lehetőségektől….Az Alkotmánybíróság több ízben is érdemi határozatában megállapította, hogy az alkotmányos előírásoknak és a hatályos jogszabályoknak megfelelő a kártérítési követelésem , amelyet azonban a magyar belföldi bíróságok érdemben nem vettek figyelembe.”26

    “Érdemben összefoglalva a kártérítési ügyet, tényként állapítható meg, hogy justicmord következtében keletkezett a kártérítési jogalapom, amelyet 36 éve érdemben és arányosan nem elégített ki a károkozó Magyar Köztársaság. A “ nemo judex in propria causa” alapelvével ellentétes, tisztességtelen jogi eszközökkel funkcionál, aminek következtében 11. éve nem tudom érvényesíteni alkotmányos kártérítési alapvető emberi jogaimat. Diszkriminatív és súlyosan törvénysértő eljárásjogi eszközöket érvényesítenek. Hozzá sem kezdtek a panaszaimban és követeléseimben érvényesített kártérítés reális mértékének megállapításához.”27  

    Néhány, az utóbbi 10 esztendőben született - a jelen jogeset megítélése szempontjából fontos - egyedi bírói határozatok közül, amelyek az elmúlt években történt gyakori jogszabályváltozások eredményeként hozott, különböző bírói döntéseket szemléltetik.28

 

 

 

            2.)Az eljárásjogi elemzés

 

          Az alábbiakban vizsgáljuk meg az adott jogesetben releváns eljárásjogi kérdéseket:

 

 

 

    A Be.385/B.§.(1)(2) bekezdését az 1994.évi XCII. tv 25.§.-a iktatta be az eljárási törvénybe, 1995. február 15.-től hatályos szövegként. Az 1995. II.15.-e előtti különleges eljárásokra vonatkozó XVIII.fejezet hatályos szövege nem tartalmazott a polgári bírósági útra vonatkozó eltérő rendelkezéseket, ezért a 356.§.(1) bekezdése szerint a Be. általános szabályai voltak az irányadók, vagyis a polgári jogi igény elbírálására vonatkozó 215.§.(1) bekezdése :” a polgári jogi igényt az ítéletben vagy az ügydöntő végzésben lehetőleg érdemben kell elbírálni. Ha ez az eljárás befejezését jelentékenyen késleltetné, a bíróság az ügydöntő határozatban a polgári jogi igény érvényesítését egyéb törvényes útra utasíthatja.”

    A Be.-t módosító 1994.évi XCII.tv 25.§-a ( Be.385/B.§(1)) szerint: “ha a kártalanítási igény ténybeli és jogi megítélése a különleges eljárás keretében nagyobb nehézséggel járna, a bíróság az iratokat az eljárás lefolytatása végett a kártérítés elbírálására hatáskörrel és illetékességgel bíró polgári bíróságnak küldi meg.” Az idézett törvényszöveg 1995. február 15.-étől hatályos, a bíróság pedig 1995. február 19.-én  hozta meg a határozatát az elítélt kártalanításáról, a megítélt összeget meghaladó kérelmével, pedig a törvény egyéb útjára utasította. A február 15.-étől hatályos törvényszöveg alapján: “az iratoknak a polgári bírósághoz történő megküldését elrendelő végzés ellen nincs helye fellebbezésnek”.29  

    A törvény egyéb útjára utasító végzésnek eleget téve terjesztette be – ugyanannál a bíróságnál, ami a fenti határozatot hozta – kártérítési igényét:

“Eleget tettem a bírói végzés szerinti érvényesítési útra utalásnak, amely egyébként megfelel a kártérítési polgári anyagi jogból következő, érvényesülést garanciálisan biztosító polgári peres eljárás előírásainak is.”30 

    Az eljárás lefolytatására a Legfelsőbb Bíróság a Fővárosi Bíróság helyett Pest Megyei Bíróságot jelölte ki az 1993. december 7.-én kelt végzésében31, mivel a Fővárosi Bíróság a polgári ügy alpereseként szerepel, ezért, mint peres fél a Pp.13.§.-a (1)bek. a.) pontja értelmében az ügy elintézéséből ki van zárva.

    “Az 1957. Évi IV.tv., illetőleg a bírósági eljárásokra vonatkozó joganyag szerint, ha megalapozott is volna a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati döntésének jogalapja, az akkor sem a törvényes határidőn és formán belül előterjesztett, megalapozott kártérítési követelés elutasításához vezethetne, hanem át kellene tennie hivatalból a hatáskörrel és illetékességgel bíró szervhez az ügyet érdemi elintézés végett.”32

    Véleményem szerint, mivel az adott ügyben a Be. különleges eljárási szabályai szerint már két jogerős határozat született, a jogerős bírósági határozat pedig a jogerősen eldöntött kérdésekben irányadóvá válik a később eljáró más bíróságokra vagy hatóságokra, amelyek ehhez kötve vannak,

a  keresetlevelet elsőként kézhez vevő Fővárosi Bíróságnak vagy a kijelölő végzést meghozó Legfelsőbb Bíróságnak, de legkésőbb az első fokú eljárásra kijelölt Pest Megyei Bíróságnak a Pp.130.§.(1) b) pontja alapján a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül el kellett volna utasítania és a Pp.129.§.(1) bek. alapján a keresetlevélnek az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatalhoz való megküldéséről kellett volna intézkednie. A Pp.129. §.(1) bek. ugyanis kimondja: “ ha a keresetlevélből vagy mellékleteiből az tűnik ki, hogy az ügy más bíróság vagy más hatóság hatáskörébe tartozik, vagy a perre más bíróság illetékes, és ez a hatóság (bíróság ) az iratokból megállapítható, az elnök elrendeli a keresetlevélnek ehhez a hatósághoz (bírósághoz) való áttételét. 

    Lényegében a 3.Kpt. 19.§.(1) bek. foglalt választási lehetőségnek33 anyagi jogi szempontból a jelen ügy állására tekintettel nem volt kihatása, viszont a Be. különleges eljárás  szerinti kárpótlási igény választása eljárásjogi szempontból azt jelentette, hogy ezzel megszűnt a felperes további jogérvényesítési lehetősége, mivel a büntető bíróság már jogerős döntést hozott, a polgári bíróságnak nincs hatásköre a kártérítési igény elbírálására, a 3.Kpt 19.§.-a e törvény és a Be. együttes alkalmazhatóságát kizárva, nem teszi lehetővé a 3.Kpt. szerinti igényérvényesítést.

    Az 1957.évi.IV.tv (Áe.tv) 40.§ rendelkezései szerint : “aki a határidőt elmulasztotta, az eljáró szervnél igazolási kérelmet terjeszthet elő. Az igazolási kérelemről az a közigazgatási szerv dönt, amelynek eljárása során a mulasztás történt.(40.§.(1)). Az igazolási kérelmet az elmulasztott határnaptól, illetőleg az elmulasztott határidő utolsó napjától számított 8 napon belül lehet előterjesztetni. Ha a mulasztás az ügyfélnek később jutott tudomására, vagy az akadály később szűnt meg, a határidő a tudomásra jutástól, illetőleg az akadály megszűnésétől kezdődik (40.§.(2)). Az elmulasztott határnaptól, illetőleg az elmulasztott határidő utolsó napjától számított 6 hónapon túl igazolási kérelmet nem lehet előterjeszteni.(40.§.(3)).

Vagyis az elmulasztott határidő utolsó napjától számított hat hónap elteltével semmilyen címen nem lehet már a mulasztást igazolni, igazolási kérelmet benyújtani.

    A jelen ügyben a 3.Kpt.és az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló rendelkezések szerint : a 3.Kpt.1992. július 2.-án lépett hatályba, a jogosult e törvény hatálybalépését követő 4 hónapon belül nyújthatta be kárpótlás iránti kérelmét a kárrendezési hivatalhoz34 : 1992.november 2., a határidő elmulasztása esetén igazolási kérelem benyújtásának legvégső határideje :1993. május 2.-a volt.

    A felperes 1993. június 29.-én nyújtotta be keresetét a Fővárosi Bírósághoz, amelyben a Magyar Állammal szemben, bírósági jogkörben okozott kár megfizetésére kötelezés iránt terjesztett elő keresetet.

    Figyelemmel arra, hogy a Be. különleges eljárások szabályai szerinti kártalanításban részesítő határozat – amelyben az azt meghaladó kérelmével a törvény egyéb útjára utasította a felperest – 1993. február 19.-én kelt, a már hatályban lévő 3.Kpt. szerint az igényérvényesítés legvégső határideje pedig 1993. május 2.-a ,továbbá a felperes ez irányú keresetét 1993. június 29.-én nyújtotta be, mindezt figyelembe véve az eljáró bíróságok részéről semminemű mulasztás nem állapítható meg.

    Abban az esetben, ha még a 3.Kpt. szerint nyitva álló határidőben, vagyis 1993. május 2.-a előtt adta volna be keresetét és az eljáró bíróság nem intézkedett volna az iratok áttételéről a hatáskörrel rendelkező közigazgatási szervhez, megítélésem szerint ez megalapozhatta volna  a bírósági jogkörben okozott kárért való felelősséget. Ugyanis a VI.Pp novella (1995.évi LX.tv.) – amely megszüntette a bíróság általános kitanítási kötelezettségét – hatálybalépése előtti  Pp.3.§.(1)bek. hatályos szövege így hangzott: “a bíróságnak az a feladata, hogy a jelen törvény céljának (1.§.) megfelelően az igazság kiderítésére törekedjék. A bíróság evégett hivatalból gondoskodik arról, hogy a felek perbeli jogaikat helyesen gyakorolják, és perbeli kötelességeiknek eleget tegyenek.”

    A peradatokból az derült ki, hogy a felperes, a Magyar Állammal szemben bírósági jogkörben okozott kár megfizetésére kötelezés iránti keresetet nyújtott be a bírósághoz. Kereseti kérelme arra utalt, hogy az eddig eljárt büntető bíróságok igényét csak részben bírálták el, 1965. július hó 13.-ától 1990. február 1.-ig terjedő időre nem kapott kártalanítást. Ez azt jelenti, hogy Tímár György nem a Ptk.349.§.(3) bekezdése szerinti bírósági jogkörben okozott kárért való felelősséget jelölte meg keresete jogalapjául, hiszen az a Tvr.14.§.-a értelmében a bírósági jogkörben okozott kárral, valamint a nem vagyoni kárral kapcsolatos felelősségi szabályokat csak akkor lehet alkalmazni, ha a károkozó magatartás 1978. március 1. – a törvény hatálybalépése – után történt, hanem az álláspontja szerint őt megillető nem vagyoni kárt. A Pp. 3:§(2) bekezdése mindenesetre feloldja ezt a “dilemmát” azzal, hogy kimondja :” a bíróság a fél által előadott kérelmeket, nyilatkozatokat nem alakszerű megjelölésük, hanem tartalmuk szerint veszi figyelembe.”

    Néhány, az utóbbi 10 esztendőben született, a jelen jogeset megítélése szempontjából fontos, egyedi bírói határozatok közül.35

 

 

3.)A jogeset az alkotmánybírósági határozatok tükrében

 

Az AB által hozott határozatok mindenkire kötelező érvényének vizsgálata az adott jogeset kapcsán.

 

 

Az Alkotmánybíróság határozata mindenkire nézve kötelező  /1989.évi XXXII.tv.27.§(2) /.

 

    Az Alkotmánybíróság a 23/1995.(IV.5.) AB. határozatában – a jelen ügyet érintő – két eljárásjogi kérdésben döntött úgy, hogy az alkotmányellenes és ezért ezen rendelkezéseket megsemmisítette:

“Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Büntetőeljárásról szóló 1973.évi I.tv.(Be.) 385./ B.§.(1).bek.: ha a kártalanítási igény ténybeli és jogi megítélése a különleges eljárás keretében nagyobb nehézségekkel járna…” szövegrésze alkotmányellenes, ezért ezt a rendelkezést megsemmisíti. A 385./B.§.(1). bek. a következő szöveggel marad hatályban:” a bíróság az iratokat az eljárás lefolytatása végett a kártérítés elbírálására hatáskörrel és illetékességgel bíró polgári bíróságnak küldi meg.” A megsemmisített rendelkezés az Alkotmánybíróság határozatának a Magyar Közlönyben való közzététele napján veszti hatályát.”

    Az Alkotmánybíróság – a konkrét ügyre vonatkozó – határozatában megállapította, hogy a Fővárosi Bíróság előtt 12.B.77/1990. sz. alatt visszatérítés iránt indított, a Legfelsőbb Bíróságon Bf.III./915/1992.sz. alatt befejezett ügyben – a határozatnak a Magyar Közlönyben való megjelenésétől – a megsemmisített rendelkezés nem alkalmazható.

    Az Alkotmánybíróság – a jelen ügy kapcsán – határozatot hozott a jogerős büntető bírósági határozatok felülvizsgálatát szabályozó rendelkezések alkotmányosságáról is.

Az AB határozatban36 foglaltak szerint: “Az indítványozók egyike a Be.-nek a felülvizsgálható határozatok körét taxatíve kijelölő 284.§.(1) bekezdésével és a visszatérítés (Be. 356.§. és 386.§.) eljárási rendjével összefüggésben az Alkotmánybíróságról szóló 1989.évi XXXII.tv. (Abtv) 1.§. d.) pontja alapján a jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatát kezdeményezte és alkotmányjogi panaszt is benyújtott.

    Álláspontja szerint a felülvizsgálható határozatok kimerítő meghatározásával a törvény a jogalanyok széles körét rekeszti ki a rendkívüli jogorvoslat lehetőségéből. Ezáltal a kártalanítás és visszatérítés (Be.383.-386.§.) eseteiben hátrányos helyzetbe kerül az, akinek jogát ezen eljárási körben érvényesítik, szemben azzal, aki például a “rendes kártérítési “ perben élhet jogvédelmének bírói eszközével. A többször kiegészített, illetve pontosított alkotmányjogi panaszban az indítványozó végül is azt kifogásolta, hogy a felülvizsgálat intézményének szabályozása a büntetőeljárásban alkotmányellenesen diszkriminatív. Sérti az Alkotmány 70./A.§-át, mivel eltér a pogári eljárásban a “kártérítési “ igény érvényesítése esetén igénybe vehető felülvizsgálat szabályaitól.

    Az indítvány benyújtását követően a kártalanításra és a visszatérítésre vonatkozó anyagi és eljárási szabályokat az 1994.évi XCII.tv. jelentősen módosította… Az Alkotmánybíróság az indítványt az új rendelkezésekre is kiterjedtnek tekintette.

    A Be. szerinti különleges eljárásban nem érvényesülnek maradéktalanul mindazok a garanciák, amelyek az ugyanilyen igény esetén a polgári eljárásban érvényesülnének (pl. tárgyalás tartása az első- és  - kérelemtől függően – a másodfokú eljárásban.) A polgári eljárásban erről az igényről minden esetben ítélettel kell dönteni; a jogerős döntés ellen, jogszabálysértésre hivatkozva, felülvizsgálati kérelmet is be lehet nyújtani. A Be.284.§.(1) bekezdésének taxatíve megfogalmazásából következően, ha a kártalanítás és visszatérítés tárgyában büntetőbíróság hozott jogerős határozatot, akkor az ellen felülvizsgálati indítvány nem nyújtható be. Ha azonban a büntetőbíróság a Be.385/B.§.(1) bekezdése alapján az iratokat az eljárás lefolytatása végett a kártérítés elbírálására hatáskörrel és illetékességgel rendelkező polgári bíróságnak küldi meg, a Be.385/D.§.(1) bekezdése szerint a polgári bíróság az eljárás során a Be.-ben foglalt eltérésekkel a Pp. szabályai szerint jár el. Sem a Be., sem a Pp. Nem zárja ki, hogy a polgári bíróságnak a visszatérítés tárgyában hozott jogerős ítélete ellen felülvizsgálati kérelmet nyújtsanak be (lásd Pp.270.§.(1) bek.).

   Az azonos jellegű polgári jogi igények érvényesítési rendje között való különbségtétel, amely a büntetőeljárási törvényben szabályozott egyes polgári jogi igények érvényesítésénél pusztán a Be. eltérő eljárási rendjéből adódóan lényeges eljárási garanciák mellőzéséhez vezet, az Alkotmánynak az önkényes megkülönböztetést tiltó 70/A.§-ába ütközik.

    A visszatérítési ügyben a felülvizsgálat kizárt voltát sérelmező alkotmányjogi panasz alapos volt. A konkrét ügy bírósági elbírálásakor hatályos jogszabályok nem adtak lehetőséget sem a felülvizsgálati indítvány, sem a felülvizsgálati kérelem benyújtására. Az eljárást kezdeményező különösen fontos érdeke a konkrét esetben indokolja, hogy ügyében az Alkotmánybíróság a felülvizsgálat lehetőségét megnyissa. Az eredményes panaszra figyelemmel az Alkotmánybíróság az Abtv.43.§.(4) bekezdése alkalmazásával a panaszos ügyében a polgári bíróság elbírálására tartozó felülvizsgálati kérelem benyújtásának lehetőségét  megnyitotta.”37

     A Legfelsőbb Bíróság a kérelmező 1995.május 10.-én benyújtott felülvizsgálati kérelmét, a büntető eljárásban benyújtott felülvizsgálati indítványként bírálta el és azt az 1995. október 19.-én kelt Bfv.X.1255/1995/6.sz. végzésével – ezúttal, mint ismételten előterjesztett indítványt – a Be.284/A.§(5). bek. alapján érdemi vizsgálat nélkül elutasította.

    Az indítványozó ezután ismét az Alkotmánybírósághoz fordult. Indítványa szerint a Legfelsőbb Bíróságnak a Be.284./A.§.(5) bek. alapuló határozatát hibás, a 23/1995 (IV.5) Ab határozatában foglaltakkal ellentétes jogalkalmazói döntésnek tartja, mert a Legfelsőbb Bíróság mellőzte a felülvizsgálati kérelemnek a polgári eljárás szabályai alkalmazásával való érdemi elbírálást.

    “Az alkotmány 32./A.§.-a értelmében az Alkotmánybíróság a jogszabályok alkotmányosságát vizsgálja felül, illetőleg ellátja a törvénnyel hatáskörébe utalt feladatokat. Az Alkotmánybíróság hatáskörét az Abtv.1§ a.)-h.) pontjai határozzák meg. Sem ez a felsorolás, sem más törvény nem utalja az Alkotmánybíróság hatáskörébe a jogalkalmazói határozatok jogellenességének felülvizsgálatát. Az Alkotmánybíróságnak nincs hatásköre a Legfelsőbb Bíróság Bfv.X.1255./1995./6.sz. végzése felülvizsgálatára sem. Az Alkotmánybíróság erre való tekintettel az alkotmányjogi panaszt visszautasítja.

    Az Abtv.23.§(2).bek. szerint az Alkotmánybíróság a hatáskörébe nem tartozó ügyre vonatkozó indítványt az arra hatáskörrel rendelkező szervhez átteszi. Mivel az indítvány tartalmából megállapíthatóan az indítványozó a felülvizsgálati kérelemnek a polgári eljárás szabályai szerint való elbírálását kezdeményezte, ez pedig a rendes bíróság hatáskörébe tartozik, az Alkotmánybíróság – figyelemmel az alkalmazandó jogszabály hatályosságát a konkrét esetre vonatkoztató alkotmánybírósági döntésre (Abtv.43.§.(4) bek.) -  a kérelmet az elintézésre hatáskörrel és illetékességgel bíró Fővárosi Bírósághoz tette át.” ( 1317./D./1995./12. AB végzés)

    A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet – ezúttal a polgári eljárásjog szabályaira hivatkozva- hivatalból elutasította. Jogi álláspontja szerint : a büntetőbíróság végzéseinek felülvizsgálatát a Pp. nem teszi lehetővé és semmiféle olyan külön jogszabály sincs, amelynek alapján az e tárgyú végzések felülvizsgálatát jogszerűen kérelmezni lehetne.

   Így a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati kérelmet elutasító végzése folytán olyan helyzet alakult ki, hogy az indítványozó konkrét ügyben nem tudott érvényt szerezni a 23/1995.(IV.5) AB határozatban foglaltaknak, azaz nem jutott érdemben elbírált jogorvoslathoz annak ellenére, hogy az alkotmányjogi panasza folytán az Alkotmánybíróság az eljárásban a felülvizsgálatot megnyitotta .

     Az Abtv. 48. § (1) bekezdése szerint az Alkotmányban biztosított jogainak megsértése miatt bárki [Abtv. 21. § (4) bekezdése] alkotmányjogi panasszal fordulhat az Alkotmánybírósághoz, ha jogsérelme az alkotmányellenes jogszabály alkalmazása folytán következett be, és egyéb jogorvoslati lehetőségeit már kimerítette, illetőleg más jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva.

    “ Az Alkotmánybíróság 57/1991. (XI. 8.) AB határozatában már rámutatott arra (ABH 1991, 281-282.), hogy a törvény e rendelkezése szerint az alkotmányjogi panasz jogorvoslat. Ez következik egyrészt abból, hogy a törvény a jogintézményt "panasz"-nak nevezi, másrészt, hogy azt az "egyéb jogorvoslati lehetőségek" kimerítése után vagy "más jogorvoslati lehetőség hiányában", vagyis további, illetőleg végső jogorvoslatként biztosítja a jogosult számára. Minden jogorvoslat lényegi, immanens eleme a "jogorvoslás" lehetősége, vagyis a jogorvoslat fogalmilag és szubsztanciálisan tartalmazza a jogsérelem orvosolhatóságát

    Az alkotmányjogi panasz előterjesztőjének alanyi joga van arra, hogy az Alkotmánybíróság konkrét ügyében eljárjon, és határozatot hozzon. E jogorvoslathoz való alanyi jogosultság ugyanakkor nem minősül általános jogorvoslatnak, mert az csak kivételesen, a jogerő beállta után, továbbá alkotmányellenes jogszabály alkalmazása esetén vehető igénybe, az Alkotmánybíróság jogköre pedig csak az Alkotmányt sértő jogszabály megsemmisítésére terjed ki, továbbá annak kimondására, hogy az alkotmányellenes jogszabály a panaszos konkrét ügyében nem alkalmazható.

Az Alkotmánybíróság hivatkozott határozatában azt is kimondta, hogy az alkotmányjogi panasz intézményét ez a jogorvoslati funkció különbözteti meg az utólagos normakontrolltól. Az alkotmányellenes jogszabály alkalmazása miatti konkrét jogsérelem orvosolhatóságának a hiányában ugyanis az alkotmányjogi panasz nemcsak funkcióját vesztené el, de azt a sajátosságát is, amely az Abtv. 20. § (2) bekezdése alapján bárki által indítványozható utólagos normakontrollhoz képest magában a jogintézményben megnyilvánul. Az indítványozó szempontjából is egyedül csak akkor van értelme az Alkotmányban biztosított jogok megsértése miatti panasznak, ha az Alkotmánybíróság eljárása folytán jogsérelme orvosolhatóvá válik.38

   Hangsúlyozni kell, hogy bár az Abtv. 27.§.(2) bekezdése értelmében az Alkotmánybíróság határozata mindenkire nézve kötelező, vagyis a jogalkotó és jogalkalmazó szervekre egyaránt, a konkrét ügyben a Legfelsőbb Bíróság eljáró tanácsa – megfelelő törvényi szabályozás hiányában – nem alkalmazhatta az AB. határozat azon rendelkezéseit, amellyel az előterjesztő javára az érdemi felülvizsgálat lehetőségét megnyitotta.

    Az ellentmondást, egyrészről az AB. határozat kötelező ereje, másrészről a hatályos jogszabályoknak alárendelt jogalkalmazói tevékenység jelentette. Ez a kettősség a jogállamiságban elengedhetetlen jogbiztonságra jelentett veszélyt. 

   A 23/1998.(VI.9.)AB határozat kimondta, hogy az Országgyűlés alkotmányellenes törvényalkotási mulasztásban van, mivel nem szabályozta a bírósági eljárásban alkalmazott alkotmányellenes jogszabálynak a konkrét esetben történő alkalmazhatóságát kizáró alkotmánybírósági határozat eljárási és anyagi jogi következményeit.

    A fent ismertetett előzmények után alkotta meg az Országgyűlés az alkotmányjogi panasz alapján alkotmányellenessé nyilvánított jogszabály konkrét esetben történő alkalmazhatóságának visszamenőleges kizárására irányuló eljárás megteremtéséről szóló 1999.évi XLV. törvényt a Pp módosításáról, illetve kiegészítéséről.( Pp.XXIV. fejezet 360.§-363.§).

    Ez a szabályozás teremtette meg az egyensúlyt az Alkotmánybíróság - mint az alkotmányosság megtartása fölött őrködő független szerv, amely jogilag megtámadhatatlan határozatával az alkotmányosságot biztosítja – és a legfőbb – kizárólag a jogszabályok előírásainak alárendelt-  jogalkalmazó szerv: a Legfelsőbb Bíróság között.

    Ha az Alkotmánybíróság határozatában kimondja, hogy alkotmányellenessé nyilvánított jogszabály alapján hoztak határozatot, vagyis helyt ad az alkotmányjogi panasznak, a Legfelsőbb Bíróság feladata, hogy megállapítsa az alkotmányjogi panasz orvoslásának eljárásjogi eszközét.

 

 

 

Az AB és a LB jogszolgáltató és jogértelmező munkájának elhatárolásáról

 

 

 

     Az Alkotmánybíróság , az indítványozó panaszának elbírálásával nem a büntető vagy polgári ügyben dönt, hanem az abban alkalmazott vagy alkalmazandó jogszabály alkotmányellenességéről.

Mégis, ugyanabban az ügyben az egymáshoz kapcsolódó eljárások óhatatlanul hatásköri problémákat vetnek fel, még akkor is, ha a rendes bíróság és az Alkotmánybíróság más-más, egymással elvileg nem is érintkező szempontból foglalkozik az esettel .39

    A hatásköri problémák felmerülésének elkerülésére, a bíró által kezdeményezett “konkrét normakontroll” tűnik a legjobb megoldásnak, amely keretében a bíró fogalmazza meg az alkotmányellenesnek vélt jogszabály vizsgálatára vonatkozó indítványt vagy úgy, hogy a fél kérje a bíró kezdeményezését konkrét normakontrollra, vagy pedig a bíró az előtte folyamatban lévő ügyben valamely jogszabály alkotmányellenességét észleli.

Ilyen esetekben a bíró maga fogalmazza meg az alkotmányossági kérdést és az Alkotmánybíróság határozatát követően folytatja az addig felfüggesztett eljárást . Ez pergazdaságossági szempontból és a félre nézve is méltányosabb megoldást eredményezne, mint a jogerős ítélet ellen benyújtott alkotmányossági panasz intézménye.