Kisfaludy Zoltán

A hiteles fordítás helyzete Magyarországon

 

 

 

 

 

Jelen írás célja, hogy bemutassa a magyarországi hiteles fordítás jogi helyzetét, az azzal kapcsolatos anomáliákat, illetve a jogi szabályozás változásának lehetséges irányait.

 

 

Elméleti alapvetés

 

A hiteles fordítás, mint jogilag releváns, azaz közhitelű, teljes bizonyító erejű közokirat kibocsátására irányuló tevékenység vizsgálatához szükséges röviden bemutatni a „fordítás”-t, mint jelenséget, illetve a szakfordítást és a jogi fordítást is. Általánosnak tekinthető meghatározás szerint „[f]ordításnak nevezzük azt a tevékenységet, amelyet egy forrás nyelv (FNY) és egy célnyelv (CNY) ismerője végez abból a célból, hogy az általa megértett forrásnyelven megfogalmazott bizonyos közleményt – amely rendszerint hangzó szó, vagy leírt, többnyire összefüggő, néha szerteágazó, inhomogén stb. szöveg – a fordítás célnyelvén előállítsa olyan eredménnyel, hogy az adott közlemény témájához értő, és mind a két nyelvet legalább a fordítóval azonos szinten ismerő más (szak)emberek a kész munkát azzal egyenértékűnek, jónak és hitelesnek fogadják el. A fordítás mentális tevékenység, amelynek szóbeli változata a tolmácsolás, írásbeli módozata a fordítás. A fordítást lehet számítógéppel is segíteni, ez esetben számos megoldás kínálkozik az internetes rövid szövegfordítóktól a drága számítógéppel segített fordító programokig (CAT), eszközökig.”[1]

A szakfordítás megkülönböztető jegye – minden más, elsősorban a szépirodalmi ún. műfordítással szemben – a fordítás tárgyában és rendeltetésében keresendő. A szakfordítás, illetve szövegének tárgya nem fikció, elképzelt történés, hanem mindig konkrét társadalmi valóságot tükröz. Rendeltetése nem érzelemkeltés vagy esztétikai gyönyörködtetés, hanem aktuális információközlés. A szakmai szöveg tárgyközpontú, így az azt fordítónak elsősorban a kognitív-informatív tartalomra kell koncentrálnia.[2]

 

A szakfordításról és tolmácsolásról szóló 24/1986. (VI. 26.) MT rendelet (a továbbiakban: R1) szerint szakfordítás a társadalomtudományi, a természettudományi, a műszaki és a gazdasági fordítás. A hiteles fordítási tevékenység vizsgálatához – amelyet Magyarországon az R1 szerint jogszabály eltérő rendelkezése hiányában csak az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Iroda (a továbbiakban: OFFI) végezhet – szükséges a jogi fordítás jelenségének meghatározása is. Az OFFI hiteles fordítási tevékenysége során ugyanis nagyrészt jogi fordítást végez, még akkor is, ha a szakfordítás tárgya például műszaki vagy gazdasági szöveg, mert ez általában valamilyen jogi relevanciájú (ok)iratban manifesztálódik.

 

Karcsay Sándor hivatkozott művében részletesen bemutatja a jogi nyelvet, mint szaknyelvet és annak jellemzőit, amelyek meghatározóak a jogi fordítás számára is.[3] Karcsay megállapítása szerint a jogi nyelv annak ellenére szaknyelv, hogy szókincse és frazeológiája köznyelvi gyökerű, továbbá idegen szavakat csak a szoros értelemben vett jogtudományi irodalomban és jogi oktatásban használ, amelyek a római jog és az egykori latin nyelvhasználat maradványai. Annyiban azonban mégsem osztja a szaknyelvek természetét, hogy a közlés címzettjeinek köre jóval szélesebb, mint a szaknyelveké, elvileg az egész társadalom. Ezért közérthetőségre törekszik, nem felejtvén azt, hogy a jogi közlésnek két címzettje van, a jogkövető polgár és a jogalkalmazó hatóság. Ez a jogi kommunikáció eredeti vonása.[4] Jelen tanulmányban, amikor hiteles fordításról beszélünk, ez alatt – mutatis mutandis – a hiteles (vagy hatósági) tolmácsolást is érteni kell.

 

 

A hiteles fordítás jogi szabályozása Magyarországon – de lege lata

 

A hiteles fordításra vonatkozó jogi szabályozást legszűkebb értelemben a már hivatkozott minisztertanácsi rendelet (R1), és az annak végrehajtásáról ugyancsak 1986-ban kiadott igazságügy-miniszteri rendelet (7/1986. (VI. 26.) IM rendelet, a továbbiakban: R2) jelenti. Itt említendő meg a szakfordító és tolmácsképesítés megszerzésének feltételeiről szóló 7/1986. (VI. 26.) MM rendelet, valamint az egyes szakfordítói és tolmács szakirányú továbbképzési szakok képesítési követelményeiről szóló 5/2004. (II. 27.) OM rendelet is. Ezen kívül több száz jogszabály – törvények és rendeletek – tartalmaznak a hiteles fordításra vonatkozó előírásokat a polgári perrendtartástól, egészen a rádióamatőr szolgálatról szóló IHM rendeletig.

 

A hiteles fordítás, mint közhiteles, teljes bizonyító erejű közokirat előállítására irányuló tevékenység szabályozása és intézményi megoldása meglehetősen egyedülálló Magyarországon. Az OFFI „monopóliuma” az említett rendeleteken (R1, R2) alapul. Sokan már az OFFI működését alapvetően meghatározó jogszabályok keletkezési időpontját alapul véve – pusztán az időmúlásra hivatkozva – próbálják ezt a modellt korszerűtlennek vagy akár rossznak beállítani. Ez a fajta megközelítés azonban minden tárgyilagosságot nélkülöz.[5] Az viszont igaz, hogy probléma, illetve újragondolást igénylő kérdés bőven van, ezért időszerűnek látszik a „hogyan tovább” lehetőségeinek felvázolása.

 

A hiteles fordítás meghatározását, eljárását, szabályait és szervezeti megoldását tehát a tárgyra primer módon vonatkozó két jogszabály – az R1. és az R2. – tartalmazza. Eszerint a jogi szabályozás hatálya kiterjed a munkáltatókra, valamint az általuk munkaviszony keretében foglalkoztatott szakfordítókra és tolmácsokra, továbbá a munkaviszonyon kívül szakfordítást és tolmácsolást végző személyekre. Szakfordítást vagy tolmácsolást munkaviszonyban, valamint munkavégzésre irányuló egyéb jogviszonyban díjazás ellenében az végezhet, aki szakfordító vagy tolmácsképesítéssel rendelkezik. Hiteles fordítást, fordítás hitelesítését, valamint idegennyelvű hiteles másolatot – ha jogszabály eltérően nem rendelkezik – csak az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Iroda készíthet. A szakfordító és a tolmácstevékenység központi ágazati irányítását a jelenlegi kormányzati struktúrában a közigazgatási és igazságügyi miniszter látja el. E tevékenysége kiterjed minden szakfordító és tolmácstevékenységre, függetlenül attól, hogy a tevékenységet folytató szerv, vagy személy milyen szervezeti keretekben vagy szervezeti alárendeltségben működik. A művelődési ügyekért felelős miniszter határozza meg a szakfordítók és a tolmácsok képzésének, valamint továbbképzésének szabályait, továbbá a szakfordító és a tolmácsképesítés megszerzésének feltételeit. Cégkivonat hiteles fordítására, valamint a cégjegyzékbe bejegyzendő adatoknak és cégiratoknak az Európai Unió bármely – a cég választása szerinti – hivatalos nyelvére történő hiteles fordítására a szakfordító vagy szakfordító-lektor képesítéssel rendelkezők is jogosultak.

A Magyar Honvédség és a rendvédelmi szervek által alkalmazott szakfordítók és tolmácsok tekintetében az illetékes miniszter (országos hatáskörű szerv vezetője) a rendeletben foglaltaktól eltérő szabályokat állapíthat meg.

 

Díjazás ellenében végzi a munkát a szakfordító, illetőleg a tolmács, ha a tevékenységéért pénzben vagy természetben ellenszolgáltatást kap. Nem tekinthető díjazásnak, ha a megrendelő csak a szakfordítást, illetőleg tolmácsolást végző személy készkiadásait téríti meg, illetőleg a munkavégzés időszakára ellátásáról gondoskodik. Hivatásszerűen végez szakfordítást, illetőleg tolmácsolást az, akinek fő megélhetési forrását e tevékenység jelenti. Szövetkezeti szakcsoport és gazdasági munkaközösség szakfordító, illetőleg tolmácstevékenységet akkor folytathat, ha valamennyi – szakfordító, illetőleg tolmácsfeladatot ellátó – tagja rendelkezik szakfordító, illetőleg tolmácsképesítéssel. A szakfordító, illetőleg a tolmács az igazolvány adataiban bekövetkezett változást 15 napon belül köteles bejelenteni az igazolványt kiállító szakigazgatási szervnek. A szakigazgatási szerv a változást az igazolványba bejegyzi. Az OFFI kizárólagos feladatkörébe tartozik bármely megrendelő részére

a) idegen nyelvű szövegnek magyar nyelvre, vagy más idegen nyelvre, továbbá magyar nyelvű szövegnek idegen nyelvre való hiteles fordítása;

b) más által készített fordítás hitelesítése;

c) idegen nyelvű iratról hiteles másolat készítése.

E feladatokon kívül az OFFI bármely megrendelő részére végezhet

a) nem hiteles fordítást,

b) a hiteles, illetve nem hiteles fordítási tevékenységgel összefüggő egyéb munkát (lektorálás, leírás, sokszorosítás, korrektúra stb.).

Az OFFI kizárólagos feladatköre nem érinti a külképviseleteknek a más jogszabályban vagy nemzetközi szerződésben meghatározott hatáskörét fordítások, valamint idegen nyelvű iratmásolatok készítésére és azok hitelesítésére, továbbá a közjegyzőknek a külön jogszabályban meghatározott hatáskörét idegen nyelvű okirat elkészítésére, fordítás hitelesítésére, idegen nyelvű okiratról hiteles másolat készítésére, idegen nyelvű okirat, illetőleg idegen nyelvű okiraton aláírás hitelesítésére.

Az OFFI hiteles fordítási tevékenysége körében a Magyar Köztársaság címerével ellátott okiratot (nyomtatványt) és körbélyegzőt használ. A budapesti székhelyű bíróságnál, ügyészségnél, valamint nyomozóhatóságnál (a továbbiakban együtt: bíróság) a tolmácsolást az OFFI látja el. Ha az OFFI-nak a szükséges nyelvben jártas tolmácsa nincs, továbbá a nem budapesti székhelyű bíróságnál a tolmácsolásra a bíróság illetékességi területén a szakigazgatási szervnél nyilvántartott tolmácsot kell kirendelni.

Ha a fenti rendelkezések alapján a tolmácsolás nem biztosítható, annak ellátására a szükséges nyelvben jártas más alkalmas személyt kell kirendelni. Ha a nem budapesti székhelyű bíróságnál a tolmácsolás szakképzett tolmács, vagy más alkalmas személy kirendelésével nem biztosítható, az OFFI bármely bíróságnál köteles a tolmácsolást ellátni.

 

A jogszabályok mellett létezik egy alkotmánybírósági határozat is, amely kimondja, hogy az állam által létrehozott gazdasági társaság (az OFFI) közfeladatot lát el, amelynek során közhitelű, teljes bizonyító erejű közokiratot bocsát ki. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a megtámadott jogszabályban nem önmagában vett gazdasági tevékenységről, hanem közhatalmi funkcióról van szó. Az Alkotmánybíróság szerint ez nem azt jelenti, hogy a fordítás vagy a tolmácsolás kizárólagos állami tevékenység lenne, sőt azt sem, hogy a hiteles fordítás vagy a más által készített szövegfordítás hitelesítése az OFFI monopóliuma volna. Az OFFI által végzett tevékenység az Alkotmánybíróság szerint nem gazdasági tevékenység, hanem állami feladat ellátása, amelyet díjazás fejében lehet igénybe venni. A határozat alapjául szolgáló indítvány az OFFI tevékenysége kapcsán a vállalkozás jogának sérelmét, illetőleg a gazdasági verseny szabadságának veszélyeztetését hozta fel, amelyet az Alkotmánybíróság kifejezetten elutasított.[6]

 

 

Anomáliák a hatályos szabályozásban

 

Néhány szabályozási, illetőleg jogalkalmazási anomália bemutatására jó kiindulópontul szolgál a fenti alkotmánybírósági határozat.

A szakfordító és a tolmácstevékenység központi ágazati irányítását ellátó mindenkori minisztérium úgy tűnik, mintha nem venne tudomást a hivatkozott alkotmánybírósági határozatban foglaltakról. A hiteles fordítást egyértelműen a belső piaci szolgáltatásokról szóló 2006/123/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvének és annak implementációja kapcsán alkotott, a szolgáltatási tevékenység megkezdésének és folytatásának általános szabályairól szóló 2009. évi LXXVI. törvény hatálya alá tartózónak tekinti. Az Országgyűlés a törvényt – ennek preambuluma szerint – a vállalkozások, különösen a kis- és középvállalkozások működésének megkönnyítése, versenyképességük javítása, e célból a szolgáltatási tevékenység megkezdése és folytatása tekintetében az állami beavatkozásnak a feltétlenül védendő közérdek érvényesítése céljából valóban szükséges mértékre szorítása, egyben az e tevékenységek megfelelő ellenőrzésének biztosítása, továbbá az Európai Közösség belső piacán a letelepedés és szolgáltatásnyújtás szabadsága megfelelő érvényesítése érdekében alkotta meg. Ugyanakkor nem tartoznak az Irányelv hatálya alá a nem gazdasági szolgáltatások és az Irányelvben tételesen meghatározott kivételek. Így nem vonatkozik az Irányelv a pénzügyi szolgáltatásokra, a közlekedési szolgáltatásokra, a munkaerő-kölcsönzők szolgáltatásaira, az egészségügyi szolgáltatásokra, az audiovizuális szolgáltatásokra, a szerencsejátékra, a közhatalmi tevékenységekre, a piaci alapon nyújtott szociális szolgáltatásokra, a magánbiztonsági szolgáltatásokra, a közjegyzők és a bírósági végrehajtók szolgáltatásaira, valamint az adózásra.

 

Álláspontunk szerint – az Alkotmánybíróság határozatának ismeretében – a hiteles fordítás nem tartozik az Irányelv és azt a magyar jogba átültető törvény hatálya alá.

 

További szabályozási anomália, hogy az R2. – ahogy azt említettük – akként rendelkezik, hogy a budapesti székhelyű bíróságnál, ügyészségnél, valamint nyomozóhatóságnál a tolmácsolást az OFFI látja el. Ha az OFFI-nak a szükséges nyelvben jártas tolmácsa nincs, továbbá a nem budapesti székhelyű bíróságnál a tolmácsolásra a bíróság illetékességi területén a szakigazgatási szervnél nyilvántartott tolmácsot kell kirendelni. Ha e szabályok alapján a tolmácsolás nem biztosítható, annak ellátására a szükséges nyelvben jártas más alkalmas személyt kell kirendelni. Végül, ha a nem budapesti székhelyű bíróságnál a tolmácsolás szakképzett tolmács, vagy más alkalmas személy kirendelésével nem biztosítható, az OFFI bármely bíróságnál köteles a tolmácsolást ellátni. Ha a szabályozás sui generis paradoxonjainak részletes vizsgálatától el is tekintünk, a konklúziót a következőképpen foglalhatjuk össze: a hatósági tolmácsolást az OFFI-nak kell biztosítania; ha az OFFI ezt nem tudja ellátni, akkor végső soron ezzel bárkit meg lehet bízni, viszont ha ezt a feladatot senki sem tudja teljesíteni, akkor mégiscsak az OFFI-nak kell a feladatellátást biztosítania. Zárójelben jegyezzük meg, hogy a szakigazgatási szervnél vezetett nyilvántartás – éppen a fent vázolt Irányelv alapján, az adminisztrációs terhek csökkentésének érdekében – már több mint egy éve megszűnt.

 

Ehhez a gondolatmenethez kapcsolódóan kell megemlítenünk, hogy 1986-ban a szakfordítás és tolmácsolás díjáról[7] egy további rendeletet is alkottak, amely kissé bonyolult módon, az árszabályozásról szóló minisztertanácsi rendeletben[8] kapott felhatalmazás alapján úgy rendelkezett, miszerint e rendeletet kell alkalmazni az ellenérték fejében végzett – könyv- és lapkiadáson, valamint hírszolgálaton kívüli – szakfordításra, a szakfordítással kapcsolatos más idegen nyelvi szolgáltatásra, továbbá a tolmácsolásra. A rendelet hatálya nem terjedt ki ugyanakkor a külképviseletek által végzett szakfordításra, idegen nyelvű iratmásolatok készítésére és ezek hitelesítésére. A rendeletben szabályozott tevékenységek közül a legmagasabb (maximált) árformába tartozott:

a) az állampolgár részére végzett hiteles fordítás és a hiteles fordítás lektorálása;

b) a belföldi megrendelő részére végzett nem hiteles fordítás és lektorálás.

A bíróság, az ügyészség, a nyomozóhatóság, valamint az államigazgatási hatóság előtt végzett tolmácsolás díja az ún. rögzített (fix) árformába tartozott. A legmagasabb (maximált) és a rögzített (fix) árformába tartozó tevékenységek díját, az áralkalmazás feltételeit az Igazságügyi Minisztérium ármegállapításban határozta meg és tette közzé.[9]

A fent fel nem sorolt tevékenység díja a szabad árformába tartozott. Ez a fajta rendszer koherens és logikus volt, mert az OFFI tolmácsolását kötelezően igénybe vevő hatóságnak – a dolog természetéből, a hatóság költségvetési szerv jellegéből adódóan – tudnia kellett, hogy ezért a közreműködésért mennyit köteles fizetni. Ezt a szabályozást azonban 1989. november 1-én hatályon kívül helyezték anélkül, hogy az alapjául szolgáló rendszert megváltoztatták volna. Így tehát az OFFI által végzett tolmácsolás szabadáras lett. Ezt különböző végzések elleni fellebbezések eredményeképpen táblabírósági ítélet is kimondja.[10] A formális jogi helyzet szerint tehát az OFFI által végzett tolmácsolást kötelező igénybe venni, az OFFI által meghatározott díjért. Ezt az ellentmondást a gyakorlat kezeli, de szükséges volna a koherens jogi szabályozás elvégzése is.

 

Egy gondolat erejéig érdemes kitérni a büntetőeljáráson kívüli egyéb eljárásokra is. A hatósági tolmácsolásra vonatkozó kétszer is idézett rendelkezés szerint az OFFI nyilván elsősorban büntető- és szabálysértési ügyekben lát el tolmácsolási feladatokat. Azokban a szabálysértési ügyekben, amelyekben nem ezek a hatóságok rendelkeznek hatáskörrel, már nem az OFFI-nak kell tolmácsolnia. A jogszabály ugyanakkor nem jelöli meg azt az eljárást, amelyben ezt a feladatot az OFFI-nak kell ellátnia. E megoldás ezért akár úgy is értelmezhető lenne, hogy ezeknél a hatóságoknál minden lehetséges tolmácsolást az OFFI lát el, beleértve például a külföldi partnerszervezetekkel való találkozón történő tolmácsolást is. Feltételezhetnénk azt is, hogy a jogalkotói szándék arra irányult, miszerint a büntető, illetve részben a szabálysértési eljárásban egyfajta garanciát jelentsen az OFFI igénybevétele, erősítve ezzel ezen eljárások alapelveinek jobb érvényesülését. Ebbe a gondolatrendszerbe illik bele az is, hogy a polgári eljárásban nincs szükség az OFFI közreműködésére, de elméletileg felvethető lenne a közigazgatási eljárásban a büntetőeljáráshoz hasonló szabályozás.

 

 

Kitekintés – hiteles fordítás Európában

 

Európában a hiteles fordításnak és tolmácsolásnak nincs egységes rendszere. 2009 novemberében Antwerpenben alakult meg az Európai Hites Tolmácsok és Fordítók Szövetsége (European Legal Interpreters and Translators Association) az EULITA. A Szövetség létrejöttének oka a „legal” (hites, jogi, hatósági) tolmácsolás és fordítás egységes szabályozásának és gyakorlatának hiánya Európában, illetve ezzel összefüggésben a szakmai standardok és képzési követelmények meghatározatlansága, ami sajnálatos módon nem csupán kaotikus helyzetet eredményező szakmai probléma, hanem akár az alapevő jogok sérelmét jelentő visszásság is.

 

A hiteles fordítás európai típusait Francisco Vigier antwerpeni prezentációjában mutatta be.[11]  A tipológia három ország, az Egyesült Királyság, Spanyolország és Görögország rendszereinek felvázolásával állítható fel. Az egyes típusok közötti alapvető különbséget – mint oly sok minden másban is – a kontinentális jog és a common law rendszerének eltérése indukálja. A kontinentális jogra jellemző a „hites fordító” intézménye (pl. beeidigter Übersetzer /ermächtigter Übersetzer), míg a common law országokban (Egyesült Királyság, Írország) nincs ilyen foglakozás, hivatás. A végkövetkeztetés az, hogy szükség van az európai rendszerek és gyakorlatok harmonizációjára. Ez pedig azért is fontos számunkra, mert ha megkíséreljük megalkotni a magyarországi szabályozás lehetséges alternatíváit, mindenképpen gondolnunk kell arra, hogy a hiteles fordítás kérdése Európában is napirenden van, ezért a hazai megoldás kidolgozásánál célszerű volna erre a tényre is figyelemmel lenni.

 

 

A hiteles fordítás jogi szabályozása Magyarországon – de lege ferenda

 

Álláspontunk szerint a hiteles fordításban a következő modellek felállítására van lehetőség:

 

1.     Alapvetően megmarad a mostani megoldás. A hiteles fordítást, úgyis, mint az állami fordításügyet egy 100%-ban állami tulajdonban lévő cég látja el. Ha ez a modell érvényesül – ami egyébként véleményünk szerint nem rossz – akkor komplex szemléletet alkalmazva át kell gondolni a hiteles fordításra vonatkozó jogi szabályrendszert, és az újraszabályozás során ezt koherenssé kell tenni a jogrendszer egészével, valamint az Európai Unió jogával is. Az újraszabályozás keretében meg kell szüntetni a fent bemutatott anomáliákat (is), és a komplexitásnak ki kell terjednie akár a közbeszerzési törvénnyel történő ésszerű összhang megteremtésére.

 

Melyek volnának az előnyei és a hátrányai ennek a megoldásnak? Ha a jogi szabályozás megfelelő színvonalon és komplexitással történik, hátrány szinte nincs is. A kellőképpen átgondolt jogi környezet szinte önmagában képes kiküszöbölni a jelenlegi állapottal kapcsolatban időnként megfogalmazott kritikákat. A szabályozás komplexitásának és koherenciájának megteremtését követően az állami cég menedzsmentjének feladata és felelőssége, hogy megakadályozza azokat a jelenségeket, amelyeket az ilyen kvázi monopolhelyzet magában hordoz: átgondolt és felelősségteljes árképzés szükséges, valamint megfelelő protokollokat kell kialakítani az ügyfélkezelés/ügyfélbarát metódusok biztosítására. Az előnyök maradnak a jelenlegiek, vagyis az, hogy a közfeladat ellátása költségvetési forrásokat nem igényel, sőt az árbevétel után a költségvetésnek adóbevételei, osztalékbevétele és illetékbevétele is van.

 

2.     A változtatás legkézenfekvőbb módjának egy szakmai kamara létrehozása tűnik. Az eddigi változtatási elképzelések leginkább e körül forogtak, törvénytervezetek készültek, amelyek megjárták a közigazgatási egyeztetés fórumait is, de anélkül haltak el, hogy az Országgyűlés elé kerültek volna. Az alternatíva bemutatásához először a kamara mibenlétét szükséges megvizsgálni.  A kamara az úgynevezett köztestület egyik formája, a köztestület pedig önkormányzattal és nyilvántartott tagsággal rendelkező szervezet, amelynek létrehozását törvény rendeli el. Törvény meghatározhat olyan közfeladatot, amelyet a köztestület köteles ellátni. A köztestület a közfeladat ellátásához szükséges – törvényben meghatározott – jogosítványokkal rendelkezik, és ezeket önigazgatása útján érvényesíti. Törvény előírhatja, hogy valamely közfeladatot kizárólag köztestület láthat el, illetve, hogy meghatározott tevékenység csak köztestület tagjaként folytatható. A Polgári Törvénykönyv e rendelkezéseit tanulmányozva azt mondhatjuk, hogy a hiteles fordítás a szakmai kamarai formába tökéletesen beilleszthető. Adva van a közfeladat, a hiteles fordítás feladata. Közfeladat, mert – mint ahogy már említettük – a tevékenység eredményeképpen teljes bizonyító erejű közokirat jön létre, ehhez, és a későbbiekben bemutatandó biztonsági aspektusokhoz fűződik olyan közérdek, ami ezt indokolja. A törvény tehát meghatározná, hogy ezt a közfeladatot kamara (pl. Magyar Országos Hiteles Fordítói és Tolmácskamara) köteles ellátni, és egyben elrendeli ennek létrehozását. A törvény előírná azt is, hogy hiteles fordítói és tolmácstevékenységet kizárólag olyan fordító végezhet, aki tagja a kamarának. (Emellett meghatározott képesítési és biztonsági követelményeket, esetleg gyakorlatot is elő kellene írni.) Ezt követően a tagok megválasztják a vezetőséget, elnököt, területi szerveket stb., és a Kamara működőképesen létre is jönne. Annak, hogy ilyen kamara eddig nem alakult meg, sokféle magyarázata lehet. Az egyik feltételezhetően a köztestületek jogi szabályozásának – a szakirodalomban viszonylag részletesen tárgyalt – ellentmondásaira vezethető vissza.

 

Ennek bemutatásához a Polgári Törvénykönyv már ismert szabályozásának utolsó rendelkezését szükséges idézni, miszerint a köztestületre – ha törvény eltérően nem rendelkezik – az egyesületre vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni. A dolog lényege az, hogy a köztestületek szabályozása alapvetően a magánautonómiára vonatkozó szabályozás keretében történik, ez pedig azzal a következménnyel jár, hogy a kamarákban a közjogi és a magánjogi autonómia szétválik. A vélhető, eredeti jogalkotói szándékkal ellentétben a kamarák érdekvédelmi funkciója lesz az elsődleges, az autonómiát a tagok magánjogi értelemben fogják fel és próbálnak élni vele, holott éppen ellenkezőleg, a közjogi autonómiának kellene elsődlegesnek, a magánjoginak pedig másod- vagy sokadlagosnak lennie. „A köztestületek a kormányt és a kormányt képviselő államigazgatást ellenfélnek tekintik, holott ugyanazt a célt szolgálják különböző feladatok megvalósításával.”[12] A hibás szabályozás tehát olyan szociológiai helyzetet hozott létre, amelyben a politika, a (mindenkori) kormányzat egyszerűen „nem szereti” a kamarákat, mert ezek jellemzően – ahelyett, hogy támogatnák a közfeladatok ellátásában – inkább önérdeket próbálnak érvényesíteni, ami gyakori konfliktusforrást jelent, és természetesen nem a közfeladat hatékony megoldását segítik elő. Ez a helyzet tehát egyfajta magyarázat lehet arra, hogy a hiteles fordítás közfeladatának köztestületi formába adása eddig miért maradt el.

 

Melyek az előnyei és a hátrányai az ilyen megoldásnak? Előnyként itt is a költségvetési források kíméletét említhetjük meg, a jelenlegi jogi szabályozás azonban mindenképpen a jelzett hátrányokhoz vezethet. Ehhez még az is hozzájárulhat, hogy az érintettek körében az államtól való relatív függetlenség és a tagok közreműködése, a köztestületi közigazgatási döntések semlegességének és szakmai megalapozottságának képzetét keltik. Ezért a köztestület szervezeti felépítése, döntéshozatali mechanizmusa a demokratikus legitimáció lehetőségét is eredményezheti, de a közhatalom-gyakorlás kisajátíthatósága miatt egy-egy érdekcsoport monopolisztikus hatalmának veszélyét is magában hordozza.[13] Erre figyelemmel a szabályozási hatásvizsgálat során arra is ügyelni kell, hogy a szakma kellőképpen egységes és kiforrott-e ahhoz, hogy megkapja az önigazgatás lehetőségét és felelősségét.

 

3.     Elképzelhető az is, hogy a közfeladat ellátása visszakerüljön a közigazgatás szervezetrendszerébe, csakúgy, mint 1869-ben, amikor is a Miniszterelnökség Központi Fordítóosztálya megalakult.

 

Az persze a realitásoktól rendkívül messze volna és nem is tűnne racionálisnak, hogy a jelenlegi OFFI kormányzati háttérintézménnyé alakuljon. Az azonban már elképzelhető, hogy – a jelenlegi kormányzati struktúrát tekintve a Miniszterelnökségen vagy a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumban – olyan főosztály alakulna, amely nem a hiteles fordítás feladatát látná el, hanem sokkal inkább koordinatív szerepet töltene be. Itt valójában nem önálló alternatíváról van szó, hanem olyan kiegészítésről, amely mindkét – az előzőekben felvázolt – megoldás (állami cég, szakmai kamara) mellé illeszthető. Ez a szervezeti egység tehát valójában fordítási, illetve tolmácsolási koordinációval foglalkozna. Ez több okból is ésszerűnek nevezhető: egyrészt a különböző állami szervek fordítási és tolmácsolási igényeit össze lehetne fogni, másrészt ezeket megfelelő módon koordinálva lehetne kielégíteni. Ez a kormányzati terminológiai egységesség megteremtésében nagyon fontos tényező lehetne, mert gyakran tapasztalható, hogy például az egyes minisztériumok elnevezését a különböző dokumentumokban eltérően fordítják le. Hasonló a helyzet az egyes tisztségek megnevezésénél is. Láthattuk, láthatjuk, hogy időnként mennyire kaotikus képet eredményez az államtitkár, helyettes államtitkár, szakállamtitkár, politikai államtitkár, parlamenti államtitkár stb. elnevezések idegen nyelvre történő átültetése. Ezért persze külön minisztériumi szervezeti egységet létrehozni nem volna indokolt, de ez az egységes arculathoz, a külföldi megjelenéshez mégis fontos momentumként említhető. Ennél jóval fontosabb a jogszabályok fordításának kérdése. Itt nemcsak a politikai szempontok lehetnek érdekesek (lásd például az új médiatörvény fordítása körüli „bonyodalmakat”), hanem a gazdasági, versenyképességi aspektusok is. Befektetők számára alapvető kérdés, hogy a magyar jogszabályokat minél teljesebb körűen, minél pontosabb fordításban megismerhessék. A jogszabályi környezet nem kellő ismerete ugyanis meglehetősen nagy kockázatot jelenthet a befektetői döntéseknél. Pillanatnyilag az a helyzet, hogy nálunk ugyanannak a jogszabálynak gyakran többféle fordítása is megtalálható (természetesen azonos állapotra – pl. közlönyállapot – vonatkozóan), sőt állítólag van olyan nemzetközi szerződésünk is, amelynek kétféle – a Magyar Közlönyben megjelent – fordítása is létezik. Jogrendszerünk majd két évtizede az Európai Unió jogának implementációja nyomán épül: Így az utóbbi közel húsz évben a jogszabály-előkészítés sokszor úgy kezdődött, hogy az azonos tárgyú uniós jogszabályt leginkább angolról magyarra fordították, és aztán többé vagy kevésbé „vissza”, jellemzően szintén angolra. Az eredmény látatlanban is önmagáért beszél. Az ilyen minisztériumi szervezeti egység tehát összkormányzati szinten és szempontok alapján koordinálhatná legalább a központi közigazgatás – jellemzően nem hiteles – fordításigényét. Hasonló módon történhetne a tolmácsolás központi koordinációja, és ez az egység láthatná el a szakmai felügyeletet a hiteles fordítást végző állami cég/szakmai kamara felett.

Ez a fajta megoldás/kiegészítés persze „drága”, mert költségvetési forrást igényel, de az elmondottak miatt talán mégis megérné áldozni az ügyre.

 

 

A hiteles fordítás (nemzet)biztonsági aspektusai

 

A hiteles fordítás témakörének körüljárását a (nemzet)biztonsági összefüggések vizsgálatával fejezzük be. Ez a kérdéskör – véleményem szerint – a hiteles fordítás közfeladatként történő „számontartása” melletti újabb érvet is jelent. A felvetés a legkönnyebben talán a következők alapján érthető meg: ha a hiteles fordítással teljes bizonyító erejű közokirat keletkezik – márpedig az keletkezik, lásd a hatályos jogi szabályozás bemutatásánál, illetve az alkotmánybírósági határozat felvázolásánál mondottakat – akkor a fordítás alapjául szolgáló dokumentum valódiságát nagy valószínűséggel soha senki nem fogja többet megvizsgálni. Ez pedig azt jelenti, hogy ha a fordítás alapjául szolgáló dokumentum nem valódi, hamis vagy hamisított, a hiteles fordítás elkészültével ez a hamisítvány „legalizálódik”. Ennek pedig nagyon súlyos következményei lehetnek. Egy ilyen „tévedés” csatornákat jelenthet az illegális migráció számára – nemcsak Magyarország, hanem egész Európa felé –, utat nyithat különböző gazdasági bűncselekményeknek, adóelkerülési módszereknek, és a nem valódi okmányok „hitelesítése” következtében akár teljesen új személyiséget is fel lehet építeni, amit pedig már az ország nemzetközi terrorizmus általi fenyegetettsége szempontjából is érdemes szem előtt tartani. Mindezekre figyelemmel jelent biztonsági kockázatot is a bevezetőben említett, a hiteles fordításra vonatkozó több száz jogszabály, mivel ezek között olyanokat is fellelhetünk, amelyek a hiteles fordítás – mint közfeladat – monopóliumának erózióját jelentik az ágazati jogszabályokban. Ezek a jogszabályok elvileg ugyan megjárják a közigazgatási egyeztetés mindenkori rendszerét, tehát kiadásuk a tevékenység központi ágazati irányítását ellátó miniszter egyetértésével történik, mégis furcsa például a gyámhatóságról, valamint gyermekvédelmi és gyámügyi eljárásról szóló 149/1997. (IX. 10.) Korm. rendelet 8/C. §-ában foglalt rendelkezés. Eszerint az örökbefogadási ügyek elbírálásához szükséges iratok, valamint a hatósági, bírósági döntést tartalmazó közokiratok kivételével a gyámhatóság eltekinthet a nem magyar nyelvű irat hiteles magyar fordításának beszerzésétől, ha a gyámhatóság valamely ügyintézője az adott nyelvből államilag elismert, legalább középfokú nyelvvizsgával rendelkezik.

 

Összegezve tehát a leírtakat, mindenképpen szükség van a hiteles fordítással, hatósági tolmácsolással kapcsolatban szakmai koncepció kidolgozására, ennek alapján pedig az uniós joggal és a hazai jogrendszerrel koherens, komplex szemléletű, átfogó szabályozás kialakítására, illetve az annak megfelelő intézményrendszer létrehozására.



[1] Lásd Wikipedia

[2] Lásd Karcsay Sándor: A jogi fordítás alapkérdései, 4. sz. lábjegyzet (Különlenyomat a Helikon Világirodalmi Figyelő 1986. évi 1-2. számából, Budapest, 1986.)

[3]Lásd még Pokol Béla: A magyar jogi terminológia formálódása, Jogelméleti Szemle 2009/1. szám (2009. április 15.), http://jesz.ajk.elte.hu/2009_1.html

[4] Karcsay: im.

[5]Az OFFI-val kapcsolatos kritikák gyakran a működése alapjául szolgáló jogszabályok, illetőleg azok keletkezésének ideje miatt fogalmazódnak meg. Emlékeztetőül, a 11/1992. (III. 5.) AB határozat szerint „a rendszerváltás a legalitás alapján ment végbe.  A legalitás elve azt a követelményt támasztja a jogállammal szemben, hogy a jogrendszer önmagára vonatkozó szabályai feltétlenül érvényesüljenek. A politikai szempontból forradalmi változásokat bevezető Alkotmány és sarkalatos törvények a régi jogrend jogalkotási szabályainak betartásával, formailag kifogástalanul, és kötelező erejüket ebből származtatva jöttek létre. A régi jog továbbra is hatályban maradt. Érvényességét tekintve nincs különbség az ’alkotmány előtti’ és ’utáni’ jog között. A jogszabály keletkezési idejének annyiban lehet jelentősége, hogy a régi jogszabályok a megújított Alkotmány hatályba lépésével válhattak alkotmányellenessé.”

[6] 354/B/1995. AB határozat a szakfordításról és tolmácsolásról szóló 24/1986. (VI. 26.) MT rendelet 5. §-a és a végrehajtására kiadott 7/1986. (VI. 26.) IM rendelet egyes rendelkezései alkotmányellenességének vizsgálatáról

[7] 8/1986. (VI. 26.) IM rendelet, hatályon kívül helyezve

[8]Lásd a 38/1984. (XI. 5.) MT rendeletet.

[9] XIV/1/1986. (ÁT. 25.) IM ármegállapítás, Igazságügyi Közlöny 1986. évi 7. szám

[10] Lásd BDT 2008. 1753, I. A tolmácsdíj mértékére vonatkozóan jogszabály kötelező előírást nem tartalmaz, ezért a tolmácsolás (fordítás) díját a szolgáltató szabadon állapítja meg. II. A szakfordítók és tolmácsok díjának megállapítása során – erre irányuló külön jogszabályi rendelkezés hiányában – az igazságügyi szakértők díjazásáról szóló rendelet alkalmazására nincs lehetőség. III. A bíróság az általa kirendelt fordító iroda részéről közölt és a bíróság által nem kifogásolt tolmácsdíj mértékét utóbb a díjmegállapító végzésében nem módosíthatja.

[11]http://eulita.eu/sites/default/files/Official%20translation%20in%20Europe_systems%20and%20practices.pdf

[12] Nagy Marianna: Helyi értékek, avagy „helyiértékek” a magyar közigazgatásban. In: A közigazgatási szervezetrendszer átalakítási kísérletei, A „Jövő Közigazgatásáért” Alapítvány, Pécs 2009

[13] Fazekas Marianna: Új határok a köztestületek köz- és magánjogi szabályozásában. In: Ünnepi kötet Ivancsics Imre egyetemi docens, decan emeritus 70. születésnapjára, Pécs 2008